Esély

Títusz

Új tag
A minap megnéztem egy tudományos fantasztikus filmet. Nem volt elsöprő erejű történet, csupán egy rakat kötelező látványelem, sablonos karakterekkel némi filozófiai sugallattal színezve. Félreértés ne essék, nem filmkritikára készülök, csupán érdekes, hogy egy ilyen közepes minőségű átlagfilmben is volt valami, aminek mégis sikerült elgondolkodtatnia, noha kétlem, hogy ez tudatosan történt volna a film alkotói részéről. A történet egy igen fejlett intelligenciájú gépről szólt, amiből csak annyi hiányzott már, amitől ember az ember (ha jól tudom ezt nevezik érzelmeknek). Az androidot parancsok végrehajtására alkották meg, és az igazi gond akkor kezdődött, mikor ez a robot minden külső utasítás ellenére feltett egy kérdést – saját magának. „Ki vagyok én?” „Miért hoztak létre?” Közhelynek tűnő kérdések. Talán valóban azok, de akkor én is kérdeznék valamit. „Hány ember tette fel magának ezeket a kérdéseket?” és „Hányan kaptak rájuk feleletet?” „Hányan gondolkodtak el ezen, és ők mire jutottak végül?” A legtöbben valószínűleg semmire, hacsaknem arra, hogy csak a kérdések szaporodnak, és a válaszok egyre távolabbra sodrodnak, és egyébként is az egésznek semmi értelme nem látszik. De valójában a legalapvetőbb kérdéssel sem vagyunk tisztában, azzal, hogy minek élünk? A gép öntudatra ébredése megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekkel kezdődött. A film kapcsán azon is elgondolkodtam, hogy az ember vajon miért nem küzd olyan vehemenciával, hogy fényt derítsen a titkokra, melyek őróla szólnak? Bár ezt úgy is kérdezhetném, hogy miért nem azért küzd, hogy fényt derítsen a titkokra. Talán belefáradt, hogy annyi istent imádva mégsem kapott semmi egyértelmű utalást, ami magyarázatot adhatott volna saját létezésére. Ez igaz lehet az emberiség egészére, na de az egyénre? Az egyénnek egyszerűen nincs ideje olyan kérdésekre választ keresni, amikhez egyébként idő kellene. A társadalmak egymással szemben támasztott követelményrendszerének spirálja csak fut lefele, és egyre csak gyorsul. Valaki fél, hogy lemarad az iramban, s ezzel gyengének, mi több deviánsnak bélyegzik. Fél, hogy leszakad a többiektől, nem lát ésszerű okot távolodni, egészen más területeken szaglászni - egyedül. Az egyén fél, a tömeg ítéletétől. Mintha egyedül életképtelen volna, mint egy hangya, ha elválik a bolytól. Csakhogy az embernek egy árnyalatnyival bonyolultabbak az összetevői, mint egy ízeltlábúnak.
Egyesek azt mondják az ember sorsa meg van írva előre. De akkor hol van Isten ajándéka: a szabad akarat? Ez egyébként is olyan mintha a saját magunk buksiját simogatnánk egy kudarc után. „Ne búsulj kincsem, mert bármi is történik, annak úgy kell lennie.” És csak vállat vonunk és szép nyugodtan minden megy tovább a megszokott rendben. Vagy az is lehet, hogy minket is valamilyen cél érdekében hoztak létre (mint a robotokat), amit ildomos volna véghez vinnünk, de ez rajtunk áll. Egy feladat, ami beépülve egy nagyobb egészbe végül eredményezni fog valami egészen újat és meglepőt. Mintha Isten a születendő gyermek fölé hajolna, és fülébe suttogná szövevényes küldetését. Szerintem csak annyit mond: Légy hasznos!
De vannak olyanok is, akik szerint nincs Sors, és nincs Isten. Nincs megírva életünk története, és nincs végzet sem. A karma is csak kitaláció, és a hit nem más, mint önámítás. Talán csak annyiból áll a világ, amit látunk, annyi létezik csupán, amennyi körbe vesz. Lehet, hogy így van, és titkon remélem is, hogy ez igaz. Mert ebben az esetben döbbenetes lehetőség tárul fel előttünk. A magunk urai vagyunk, és életünk értelméről is mi magunk dönthetünk.
 
Oldal tetejére