Fátylat rá

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Mindszentek szelleme

Búsongva csap már az őszi est
Csillaghomlokú lovára
Utolsót vigad még,
s borízű gyümölcsöt harap
porladó szomjára.

Fújtatva száguld a folyón
nyomában habzó fodrok,
mint mély árkok, melyet visel
egy haragvó őszi homlok.

Majd csendesen megpihen.
Langymeleg fénnyel
féltőn széttekintve,
aranyló könnyével
fest színeket
a haldokló levelekre.

Utolsót vigad még,
s én csak nézem,
ahogy a hideg őszi szél
ködszellemet kerget
a messzeségben.

Ide hallom,
s vigadnék én is vele,
hogy ne fagyasszon át így
az elmúlás szelleme.
Reszketőn engem látva
mosolyog egyet a nap,
lüktetve sóhajt a föld
lépkedő lábam alatt.
Felszínén a sok halott levél,
s alatta a duzzadó Lét.
A nyári napból merített erőt
millió gyökér
Viszi Szerteszét
Tudom, de nem érzem,
csak mélysötét gyászomat
mind után kik, ott fekszenek.
e duzzadó Lét alatt.

Könnyes szemem mögül
csak szomorú mosolyom
lebbenti fel fátylát
a fájón szép tegnapon.
Apám kezét érzem
tenyerem melegén
Cigarettája füstje száll
behunyt szemem alatt,
s elhaló hangja váltja fel
az őszi akkordokat.
Ott áll most előttem,
s vág egy szelet kenyeret,
majd módszeresen bemetsz
a karéjba egy szeletet
Egyszer kérdeztem tőle
ez örökös rítus okát,
válaszként magasba
húzta homlokát
"-Mikre nem figyelsz,
te aprócska lányka!
A késen maradt vajat
kenem a kenyérbe vágva"
Húsz éve már,
apám már szinte arctalan
csak érzések, melegek, s szépek
hangfoszlányok, érintések,
lüktető fájdalom,
s egy árva öngyújtó mi megmaradt
soha nem lobban már
Lángja elhalt az örökös őszi avar alatt.

Reggelre kelve vágva
a fiamnak egy szelet kenyeret
eltűnődve vágok héjába
egy apró metszetet
S kérdő szemébe nézve
Egy csepp vaj miért fontos nekem?
Minden kis metszetnél az apám van velem.

S az ősz
didergő paripáján
vágtatva vigad még.
Ide hallom.
Vigadok én is vele.
Jóapám szelleme
is együtt mulat már velem
Könnyezve nevetünk,
múlatjuk a Véget.
Lekéste bár, de felkér
mint házasuló lányát
Szemünk összeér és látom
büszke rám,
s homlokomra
csókolja szerelmem áldását.

Néném közeledik csendben.
Kis szemüvege mögül
boldog pillantása fénylik
ahogy nekem örül.
Halkan megdorgál,
de nem érdekel most,
nem sértődöm többé.
Félrecsúszott ruhám megigazgatja,
csóválja fejét: "Ej, hiába törtem magam!"
S összefogja mindig loboncos hajam.
De némán tűröm, hadd legyek neki gyerek
hisz csak egy röpke percre hozták el újra őt,
a kegyes őszi szelek.

Másnap a tükör előtt féltőn gallérom húzom,
s göndör fürtjeim gondosan elrendezem.
Minden mozdulatomnál érzem, tudom,
most már néném is irányítja kezem.


És az ősz
jéggé fagyott lován
egy utolsót vigad még .
Én is vigadok vele.
Mindszentek éjjelén
kint táncolunk mind
a mindenség tetején.
Nagyszüleim, apám, s néném
s minden barát, rokon s idegen
Mind ott lesznek, kik fájón
hiányoznak nekem.


Másnap az utolsó őszi szél
sóhajomat viszi
drága halottaimért.
Nálam itt, a rebbenő gyertyaláng
viaszcseppekben tűnő léttel
szembesíti velem
a halált.



Egyszeri fohász



Nem mormolok imát.
Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Templomod lépcsőin sem
Hozzád visz léptem,
mind elvetette ezt már
mezítelen létem.

Rám nézel-e így?
Kellek-e pőrén,
csak szemedben fürödve?
Rámvetett lepelként
rámsütött magányom
hordozom. Tőled kaptam,
mikor e bolygót első lépésemmel
ízlelte talpam.
Míly nagy lépés volt!
Csak anyám döbbent rá talán,
míg óvón elengedte kezem,
köldökzsinórom
csak sosem volt kapocs
mi elszakadt míg én,
emberként lépni próbáltam
félszegen.

Nem mormolok imát.
Az én fohászom
nem érintik szavak.
Mézízű könnyem csillog
tenger sóhajomon
útjára engedve
embermagányos magzatomat.
Nem mormolok imát.
Fohászom rég nem érintik
szavak.
Magamhoz ölelve végre őt
imaként borít el az áhitat.


Templomod lépcsőin sem
hozzád visz utam.
Minden lépcsőfoknak
verejték ára van.
Minden falat,
Mit emberek emeltek,
kemény munkával,
s tudással szenteltek.
Templomod freskóin
minden pillantásom
mint ecsetvonás siklik.
Festett arcodon
nem pihen szemem
Téged Uram,
s a csodádat
a tehetségben keresem.

Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Génjeimben mint a
Testamentumok,
örök időre bevésve
őseim fűzére.
Én vagyok imáik,
Könnyeik gyümölcse.
Minden hitük
a jövőbe vetve szállt
s adják tovább nekem.
Az Isteni Akarat,
Az Élet van velem.

Véres kardjaik
metszik szét
vénáim vonalát.
Kérges tenyerük,
megfáradt testük
hordozom.
Nincs hát rózsafűzérem.
Az olvasóm
belémcsavarodva
görgeti napról-napra
szavaktól távoli
magányos fohászom.


Elmém táplálva
véremben zúg,
folytatva tovább
a testvérháborút.
Ábrahám ágyékát
Kettészaggatva
én könnyezem
asszonyként
feszülő fiadra,
mert véremben egyszerre
Izmael és Izsák
az én szememmel látva
irgalomért kiált.
Ők bennem már rég
összeölelkezve
velem csodálják
Az isteni Pieta-t


Nem Uram,
nincs imához szavam.
Csak érzek
S érezlek.
A fohász én vagyok
jómagam.
Nem tudom, hogyan,
miképp szóljak hozzád,
Hisz vérem minden cseppje
egy-egy távoli világ.
De szótlan is kedves Neked
egy fűszál odakint
Isteni szemed
minden reggel
napfénnyel féltőn
rátekint.
Engedj hát szótlanul,
névtelen hinni nekem!
Egyenes háttal,
Embernek maradni
hisz nekem is csak Te vagy
A Teremtő Istenem.



Felélesztve


Mint egy utólsó, halk sóhaj
úgy repültem el.
Mit ismertem addig, elhagyva
mindent. Az ismeretlenen is túl,
át a sötétségen, vacogva.
Félelemtől reszketve kértem:
Ne még! Ne még ezt velem!
Maradni vágytam,
de magával ragadott könyörtelen,
s a csend rámborult.

Lebegtem. Levegőt!
De tüdőm összetapadt.
Csak én éreztem, s velem a mindenség
döbbent magányomat.
Ne még! Ne még ezt velem!
Szabadulni vágytam,
de fogva tartott könyörtelenül
s a sötétség rámborult.

Majd mozdult a tér,
zajra rezdültem.
Tompa szívverés, messze túl
valahol áthatolt
Látni vágytam a fényt,
de a vérszínű sötétség
körben rámhajolt.

S jött a kín, s a fájdalom,
s nem vágytam már,
csak megszűnni
örökre.
De számomra nem maradt
már semmi irgalom.
A hideg, mint a tőr metszett belém.
Kezek ragadtak meg hirtelen,
s tűszúrásként támadt a fény
Felrémlett: a mindenség leszámolt velem.

Menekülni vágytam,
de csak ordítani tudtam én,
s torkomból tört fel akkor
a bennem maradt remény.
Vakon kerestem valamit,
mi bíztatás lehet,
s megéreztem akkor
két ölelő kezet.
Nem érdekelt már, hogy kitaszított lettem
Nem érdekelt akkor, hogy oly távoli már
régi otthonom, hol élt a lelkem.
Nem voltam már többé oly elhagyatott,
újszülöttként anyám csendben karján ringatott.


Már értem a világot


Már értem a világot!
A fekete elé
fehér függönyöket akasztanak
A fehéret sárral feketítik
A színest szürke egyenruhába bújtatják
A szürkét körbecsilingelik.

A földeket körbefalazzák,
S az ódon falakat elföldelik
Fiaikat halálba sorozzák
S zokogva síratják őseik.
Az értéktelent fölértékeltetik
S üres zsebekbe gyűjtik kincseik
A reményvesztetteket halálra sújtják
S máson kérik számon veszett reményeik.

Kolbászból kerítést fonnak
Kegyeletből feléd szöges deszkát dobnak
Falakat döngetnek egy abortált gyermekért
De gyermekeket ölnek szánalmas hitükért.

De egyszer majd minden fekete rátok borul
S a fehér függöny tekeredik majd nyakatokra
S az ódon falakból majd őseitek szelleme kisért
Az elfalazott szépségekért.

Az értéktelen sírként borul rátok
S ürességetek csak döng majd alant
S gyermekek táncolnak majd rajta
Kiket mind a tiszta nap fogant.

Már értem a világot
Csak nem tudom,
Akarom-e érteni
Mit hoz a holnapom.



Csak nézlek, csak hallgatlak...

Átformáltál, mint teret a határ
Mint akaratot a szelíd szó
Mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar
Mint fekete téli estét a csillogó első hó.

Csak nézlek, figyellek
Szemhéjam rég belesimított
Téged tudatalattim rejtekébe.
Nevetőráncot vésett a szemem alá
Minden mosolyod
Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét
Ajkad pírré válva arcomon
Erős válladon pihen este
Minden csüggedt, fáradt sóhajom.

Csak hallgatlak
Szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt
Hangod árnyalata, mint a tenger színe
Úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy
Enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt,
Hogy a napfény úgy csillogjon felszínén
Mint szerelmes bennem fénylik a remény.
Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység
S mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet
Úgy evezek veled én, önnön mélységed felett
Szavaid tiszta felszínén.
Vihar gyúl. Szemöldököd zordon felhőként
Sötétül kék szemed felett
Haragod kardként csap, s félve rebbennek előled
Kik hamis szavakkal álltak eléd
Zúgva-süvítve hagyod dúlni lelked viharát
Én büszkén gondolom: te élsz!
Benned a természet szelíd, s vadsága
Együtt a mindenség egy cseppnyi létben velem.
Most csak hallgatlak, de nem hallak
Érezlek folyton
Ahogy leheleted a fülemben lüktet
Mikor vágyad hangtalan sikoltom.

Szemeddel nézek
S hangoddal szólok
Te értem látsz
Értem szólsz.
S mint vízben a két elem
Úgy váltunk mi eggyé
Így lett a szerelem nekem
A Te neveddé.


Kösz, jól vagyok


Kösz, most jól vagyok
Képen törölt egy vicsorból virágzó mosoly,
vagy mosolyból rothadó vicsor?
A felmosó vödörrel az udvarra öntöttem magam
bent két élő halott haldoklott véremet szürcsölve
kínomban, mert erre nem volt már szavam
újra és újra felmostam magam röhögve
De ha már kérded: Kösz, jól vagyok.

Kösz, most jól vagyok
Halott anyámat megláttam egy cipősarokban
Sírástól cseppenő orrom a lelkembe töröltem,
s,hogy képes voltam elszaladni
csak annak örültem
de fekete varjak telepedtek rám
én dühödten a szennyesnek estem
de orromtól koszos lelkemből csak károgtak a varjak:
.."Régi rongyát mossa, mossa -"
De ha már kérded: kösz jól vagyok.

Kösz, most jól vagyok
Ma vendégségben voltam nálam
azt hiszem jól elbeszélgettünk
egymás mellett. Én nem értem őt,
hogy miért nem ért engem
Csak félrenéztem, ha a lelkembe akartam látni
de kikandikált a saras, kukacos végzetem
Csak bárgyún pislogtam az engem vallató fénybe
S kábán dúdoltam a Stranger in the night-t,
Hisz én is idegen vagyok az éjszakámban
S ha már megkérdeztem, unottan feleltem
I’m well, thank’s
Végül ennyiben maradtunk mi, velem


Néha kell...

Néha kell, hogy érezd,
Milyen az megalázva.
Mikor ijedten keresed lelked hátsó ajtaját,
Hol a benned megbúvó rosszindulat
Mint titkos szeretőd oson el.
Mikor aznapi revüd final show-jaként
Öltöd fel hazug mosolyodat.

Néha kell, hogy érezd,
Milyen pőrén állni.
Mikor sietve kapnád magad elé,
Takarni gyarló testedet,
Életed legnagyszerűbb jelmezét,
A tökéletesen hímzett, csillogó
Színpadi lelkedet

Néha kell, hogy érezd,
Milyen az vértől lüktetve fájni,
Mikor ijedten kapkodsz
Minden feléd dobott szó után,
Hogy megtaláld, mi sebedre tapasz lehet,
De nem akarsz semmiért, semmiért fizetni.
Pedig egy nyíltan kimondott „Bocsánat!”
Az ára csupán ennyi.

Néha kell, hogy érezd.
Milyen az, a mélybe zuhanni,
Mikor hamis angyalszárnyaid úgy hullanak rólad,
Ahogy Ikarosz ragasztott tolla a naptól megolvadt.
Mikor érzed, milyen, ha nincs talaj a lábad alatt,
Hogy lejáratott trükkel igazolja mennyei mivoltodat.
Hogy érezd egyszer a valódi zuhanást,
Hol a mélyben lent,
feszített pokróccal várt rád egykor
Egy igazi jóbarát.



Őszi nagytakarítás

Harcra készen állok,
kezemben tiszta víz,
fejem felett az őszi arany napsugár,
fülledt, fojtogató nyaram után
takarítanom kéne már!

Az ablak már nagyon zavar,
nem látok ki tisztán
a rajta elkenődött bánattól.
Elé függönyt húztam
rongyosra összefércelt,
elhasználódott,
hamis szavakból.
Tiszta vizet oda!

A sarokban pókként veszteglő
reménytelenség
lassan hálót fon körém,
s csonkig égett cigarettacsikként
szétnyomva hever önérzetem
koszos hamutartóim fenekén.
Portörlőt oda!

Ágyam derékalja
izzadtra, savanyúvá gyűrve
őrzi kínnal,
rémekkel gyötört álmaim.
Párnám huzata laposan fekszik
a bensejében gombóccá gyűrt lúdtollain.
Friss napsugarat oda!

Padlóm a rámdobott sártól
ragacsos a talpam alatt.
A ráfestett, életre kelt
ördögöktől
feketéllnek a falak.
Vízcseppekből font szivárványt oda!

Az ablak fényt von már szobámra.
A függöny napfény illatú.
A pókokat kintre tereltem,
ágyam tiszta huzatú.
Lépésem fényes padlón reccsen,
s csendélet díszlik a falon,
sóhajtva ülök megpihenve,
sok hónapot dolgoztam ki
Magamból
a mai napon.
Egy friss reggelt ide!




A Néma királyfi

Üres cigarettásdoboz lettem.
Elszívva minden gondolatom,
mint a csikkek hevernek bennem
vadul szétnyomva,
türelmetlen ujakkal,
mik előtte hajamba túrva
körmüket vájták üres homlokomba.
Csak nézek az ablakon át,
megfejteni vágyva az éjszakát.
Messze-messze látni
önmagam örvényén túl,
át az örökös belső háborún.
De nem látom
csak az ostoba fényeket
Emberbőrbe bújt,
rémísztő kísérteteket.
Kiélt örömlányként suttogó világot,
mely a rákent vastag,
megkeményedett puderen át,
igérgeti a lét sarkán
a kósza öröm mámorát.
Kóborkutyaként az utcákat járó
gazdag hontalanokat,
kik sokadik házuk kulcsát rázva
kötötték magukat
láthatatlan pórázra.
Csak nézek az ablakon át,
megfejteni vágyva az éjszakát.
Látni benne, a fényes éjjben
a hideg téli sötétségben...
Megírni, elmondani mind
ami belűlről szétfeszítve engem
kutatni vágyva űz,
Démonaim erdejében.

Reccsenő pamlag a hátam mögött,
majd lassú léptek, halk neszek,
óvó szempár rámtekintve,
míg válságomban szenvedek.
Mert ő tudja, s tudta mindíg,
kutatni vágyom,
s vonz mind, mi titok
Cigarettát gyújt nekem,
s szemébe nézve tudom,
Önmagam tüzén egyedül hagyva
örökre elkárhozom.
Csöndben tart távol magamtól,
s a rideg kinti
átláthatatlan falaktól,
A magam magányára
benne a feloldozás
Mit kerestem mind,
nála már rég megfejtve,
mert nincs válasz,
csak önmagam másban feledve.
Míg rátalálok benne magamra,
Ő képes volt, szeretve csendben kivárni
Féltőn óvva minden rezdülésem
a bölcs, néma királyfi.


Gondolataim az emberről

Merjek-e szólni,
sírva
tombolni?
Gondolkozz, ember,
Nézz
magadba!
A tükör
csak álca
Rideg
ego-bomba.
Nem baj,
ha a tökély
csak távoli cél,
Nem baj,
ha a hibád,
Nem takarja imád!
Nem baj,
ha elbuksz,
A szégyen,
ha elfutsz
Önmagad elől,
Mert a békéd ott

leghátul,
Ijesztő
démonaid felől.
Te nem
élsz!
Te félsz!
Rettegve gyűröd
haragod,
s csak bosszúszomj
fűti
Minden napod.
Nyeled, csak nyeled
könnyeid,
s szégyellve takargatod
rejtett bűneid.
Én nézlek, de
nem
azt látom,
mit mutatsz,
Azt megvetem.
Látom
a mélyed,
s belül mélyen
téged,
Hol még nyomokban
Ember
maradsz.
Ezt szetetem.
A valóst,
a tisztát,
az esendőt
Nem,
ki a
Teremtőben
keresi
az önigazolást,
azt,
ki megtalálja
önmagában
az igaz teremtőt .


+++++++++++


Minek kéne
megfelelnem,
hogy válaszomat
jól feleljem?
Te tudtad a szépet,
a jót
én az igazat. Tudod,
a nekem valót:
A keserűt,
mi mellett édesebb,
mi méz.
A sötétet, mi mélyen
lentre néz.
Ó! Te félsz zuhanni?
Gyáva vagy.
Érezned kell azt, hogy
tudj aztán szárnyalni.

No kérdezd hát!
Ha mered...!
De te nem választ vársz!
Önigazolást.
Baromságaidra hajbókolást.
Bárgyú bohócokat,
bégető bárányokat.
De azt az egyet,
a feketét
Ízeire téped szét.
Pedig bűne csak,
hogy te
egyforma nyájra
tervezted szavadat.
Mit gyűlöletnek hiszel,
gúny az, barátom.
Megvetlek.
Árnyékommá lettél.
Te fényről beszélsz,
én fénnyel beszélek.
Nekem mosolyoghatsz,
Arcod nem érdekel.
Beszélhetsz is,
egy szavad sem hiszem el.

+++++

Mindig messze nézek.
A távolság elragad,
s folyton piros betűvel írom
a szürke hétköznapokat.
A szavak nem érdekelnek,
A betűk kuszák nekem,
Érzem, amit mondasz,
mert nekem
a lelkemben lapul az értelem.



Danaidák I.

A korsó lassan színültig
Könnyektől telve öble
Újszülöttek szeméből
gyémántként
hullottak bele csörögve.
A tiszta szivű lánykák
adtak hozzá még
párnába fojtott zokogást,
siratva mind vesztett szerelmét.
Majd az anyai könny sóhaját,
mellyel útnak indítja fiát,
s minden fekete vércseppként
az arcon legördülő gyászzenét.
Összegyűlve mind,
s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.



A szavak,
mik mindenfelől hullanak,
szétválogatva töltik
az újabb korsót színültig.
Az elsők, mik a gyermeki ajkat
színes pilleként elhagyják
s a boldog, meglepett anyákét,
kik ezt ölelve fogadják.
Minden remegő szerelmi vallomás
mi tágra nyitja a szívet,
s minden baráti biztatás,
korsónkat tölti meg.
Az aggódó ima
a bajbajutottakért,
az összes biztatás azoknak,
kik valamiért
a padlóra jutottak.
Összegyűlve mind,
s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.

A vágyak,
mik előre hajtanak,
s úgy kergetnek,
mint az üldözött vadat
korsóba gyűjtjük mind,
miről azt hiszed:
Ha eléred, kielégít.
Összegyűlve mind,
s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.


Egy másik korsó vár még
megfáradt kezünkre
Ennek az őrült hajszádnak
minden izzadságcseppje
Összegyűlve mind, s korsóba öntve..
Adj még! Adj még!
De a feneketlen hordó
sohasem lesz tele.



Danaidák II.

Anyád testében az öröklét
mint a kozmikus tudat,
kromoszómális szinten megalkotta
Női mivoltodat.
A misztikus üzenet
már sejtjeidbe vésve,
miért jöttél nőként
eme földi létre.
Hordozod magadban
egy életen át
mit sugallnak folyton
a benned élő Danaidák.

Öled a vágy kelyhe,
S kínálod sok éjjen át,
míg sikongatva tácolod benne
az élet örök ritmusát.
A gyönyör hangján kér tőled
esélyt létre a Lét,
s szeretőd súgja közben füledbe:
Adj édes egy kicsit! Adj még!
Testeddel éled át a szerelmi csodát,
de ösztöneiddel hallod meg,
mint buján nyögnek fel génjeidben
a benned élő Danaidák.

Napjaid halmain
kik körbevesznek téged
Önző sóhajukkal
jelentik a léted.
S mint sivatagban a homokszemek,
annyifelé osztod szét a szereteted
Adj még! Adj még!
A lelkeddel hallod
Feneketlen hordó az,
minek a szived vallod.
Sejted azért belül
ennek az okát:
Korsójukkal töltik azt
a benned élő Danaidák.

S ha egyszer tébolyodban
megtagadod magad
S a szeretetre elfogy
minden szelíd szavad,
S a tested a vágyat csak
hidegen fogadja,
nem leszer már más csak:
Üres léted fogja
Akkor majd kezed hiába összerakva,
hogy ajkad hidegen suttogja az imát,
mert nem bocsájtanak meg neked soha
a benned élő Danaidák.


Üzenet a kómából

Lélegzem, de már sóhaj sem
hagyja el a számat
Nézek, de látni nem
érzek vágyat
Hallok, de mi szép volt,
már mind elenyész
Érzek, de értelmezni
már felemészt

Mint nyúlós,
ragacsos iszap,
rámborulva
a mindennapok
Rohamkocsiként érkezik
az ösztön
Halott énemben belül
a túlélés
én vagyok.

Vért ad a felelősségérzet
Kedves nővérként
fontoskodva nyüzsög
Újraélesztésként
szeretteim nevét
Mellkasomba vágja gyorsan,
mielőtt
hamvaimba esve
szívemmel
egy utolsót ütök.

Láztól reszkető testemre
meleg reménytakarót ad
De lázálmaim mélyére
nem ér el keze
Koponyám üregéből
fénylőn mered rá
A kétségbeesés
üveges tekintete.

A sohasem holt
donortól
újabb
esélyátültetésre várva
Túladagolva magam
az élettől
Esem mindig
vissza a kómába.


Csak egyvalaki,
ki meg tud menteni,
s lépteit hallom
a koponyámon belül
Majd megáll
haldokló magam felett
S suttogja:
„Akkor is megmaradsz!
Te csak elfáradtál legbelül,
de én vagyok a benned rejlő
újjáéledt dac!"



Vagyok

Ember vagyok
Bőröm pórusaiba éket vájnak az évek
Szememmel simítom belső titkaim
Melyek kérdőjelekből felkiáltójelekké válva
Minduntalan belelöknek
A múltamból idézett mába.
A holnapom felbontatlan levélként
Az asztalra dobva hever
Értelmét keresve a mának
A jövő még csak titokzatos, igéretes teher.
Lüktetek, érzek, félek, és elvérzek mindig,
Ahogy a relatív idő bennem hagyja a nyomot
Kozmikus vágyaim a Földre rántanak vissza
Éji menedékemből reggelre ébredve felderül bennem
Mosoly az arcomon, viszem hát keresztem
Ez a dolgom, hisz Ember vagyok.

Nő vagyok.
Teremtőm érző, könnyező virága
A fény felé fordítom arcomat
Erőt keresve abban a léthez,
Hogy tovább küzdhessem áldatlan harcomat.
Mérget a világból sejtjeimbe gyűjtöm
Hagyom, hogy testem belülről rágja szét
S tisztasággal nevetek a világra
Elvégezve a napok fotoszintézisét.
Illatos teát főzök reményeimből
S lehűtve izzó mellkasod borogatom vele
Könnyeimből fátylat borítok minden bűnödre,
Hogy neked már ne kelljen küszködnöd vele
Kicsiny magamat melléd simítom
Én apró leheletnyi lelkemnek a férfiak legyenek nagyok!
Nevetve elvirágzom szeretteim mellett,
Ez a dolgom, mert Nő vagyok.

Semmi vagyok.
Magamban állok a kozmosz szigetén
Egóm felemészti a vágyat mindennek lenni
Megbújni mindenki sírjának szegletén.
Felém fordított tükreitekből csak önmagam látom
S a hátam mögöttire nem tekint szemem
De arcom csak semmivé foszló álom
Ti a világot mutattátok nekem
Eloszlok, s cseppjeim lábatok elé görögnek csendben
Meghajlok ezentúl mindenért mit kapok,
Összeforr az idő akkor egy csöppnyi percben
Veletek minden, magamban Senki vagyok.


Világpolgár

Ember! Mikor a teremtő
E bolygót adta neked,
Nem kerítette be határokkal,
Nem osztott szét földeket.

A földbe,
Melybe a vetendő magokat dobod,
Afelett önnön magadnak adtad át
A tulajdonjogot.

Azon kevéske helyet még,
Mit nem neveztél ki tulajdonodnak,
A természet csodálatos rendje él,
De te elnevezted azt „vadonnak”.

Büszkén indítod fiad védeni, mi a tied,
Bármíly csatába,
S nem kérdezed meg soha önmagadtól:
Miért hallgattál a birtoklás szavára?

S fiad sírjánál
Az anya sírva tépi önmagán a ruhát,
De még akkor sem látod
A másik oldalon zokogó anyát.

Telítve vannak földjeid
Vérrel, mit érte ontottak őseid.
S felemelt fejjel, büszkén gondolod:
Te ezt a földet immár birtokolod.

S ha néked nem jutott, csak talpalatnyi,
Hol meghúzhatod önmagad,
Kinevezed tulajdonodnak
Az égen szálló madarat.

De a madár nem kér tőled számot,
Hisz birtokolja ő az egész világot,
Mit eldobtál te könnyedén
Kis darabka földedért.

S míg várod minden tavasszal,
Felcsendüljön tőle az ének,
Nem veszed észre addig,
Hogy saját tulajdonodban
Ő tart fogva téged.

Minden ízeddel oly erősen kapaszkodsz abba,
Melyet egy országgal közösen tettél a kalapba,
Én pedig várom, míg eljő, egyszer, a napot,
Míg e Isten adta bolygón,
Mindenki egyszerre veszi le a fejéről a kalapot.


Gyilkos cinizmus

Íróasztalánál ülve
Koszos körmei közt
Lerágott ceruzacsonkkal
Manikűrözi ujjaid.
Tompa hegyét annak
Mélyen a húsba vájja
S vérezve pattanak el
Megfeszült lanthúrjaid.
Röhögve mutatja:
- Lám! Elszakadtál ugye?
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.

A mezőn lépked
Taposva a friss hajtásokat
Önelégült mosollyal arcán
A tájon körbemutogat:
- Lám! Nincs itt új élet ugye?!
(Már eltiport mindent)
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.

Ha akadályodat ő már látja
Miközben te az eget kémleled
Nem szól. Vidoran kivárja
Míg a fejed a betonba vered.
A csillag őt nem érdekli
Csak a fénye annak
Ő lopott tündökléssel
Tetszeleg az utókornak.
S, hogy te a szemed az égre veted
Bűnöd csupán ennyi
Ezért akar ő téged
A betonba verni
Kéjjel nevet körbe:
- Lám! Elbuktál ugye!?
Még beléd is tapos kicsit...
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.

Arctalan, mert orcátlan
Elsőre fel sem ismered
Kinyújtott tenyerében kezedre fullánk vár
S ha elfordulsz, hátad mögött nevet.
Véred cseppről cseppre hull
De nem a tenyered fáj.
A lelkedben ölt meg valamit
Mi vissza soha sem tér már.
Azt hitted, barátra leltél,
s kitártad magad,
De hulládon taposva
Ő győzelmet ünnepelve halad.
S míg te csendesen ülsz tort
Önmagad felett
Halott husodba harapva
Ő röhögve magyarázza neked:
- Lám! Míly gyenge vagy! Meghaltál ugye!?
Csak szellem maradtál szellemes helyett!
A gyilkos cinizmusnak
Nincsen szívügye.


Bukott angyal

Csak festett mosoly maradt képeiből.
Magára öltve azt, megelégedve nyugtázza:
Lám, milyen jól festek!
Ha képet nem, hát hazug világot.

Régi, csírázó géniusza
Most alfája és omegája
S mint valami családi arcképcsarnok,
Démonaival teleaggatva szobája.

A szépet másban nem keresi,
Magában meg már rég nem leli.
Mona Lisa mosolya, mint a halotti maszk,
Rothadó irígységet takar a felszín alatt.

Minden vonás, mi tőle vásznat ér,
Szánalmas lelkébe egy-egy döfés.
Dorian Grayként tetszeleg mindenhol,
Csak halkan suttogja néha:
„Frászt kapok a saját képeimtől!”
Félelmében önmagától
Glasszékesztyűt húz gyilkos ujjaira.
Ledöntött koronáját glóriára festi át,
Majd kiszínezi kissé misztikusra.

S mint jó pap, osztja az igét,
Mit másoktól kiéhezve olvas,
Hogy ő is legyen végre újra valaki.
Füledbe azt súgja, mit akarsz te hallani.
Kenetteljesen megbocsát,
Lehet, hogy még meg is áld,
S új hívőinek kéjesen fogadja
Esdeklő imádatát.
Ha netán benned erőt lát,
Vagy szemedben értékest, valóst,
Kiszívja lelkedből az életet.
Míg pletykájával felrakja rád az utolsó kenetet.
Rezignáltan közli:
Nincs jó benned semmi,
Hisz ő, a csodatévő sem
Tudott téged szeretni.


Tanulságok

Amikor véresre törve térdemet
Négykézlábon kell tanulnom újra járni,
Akkor élem át igazán kiegyenesedett létemet,
Ha megtanultam végre megköszönve fájni.

Ha úgy fáj, hogy Ő többé már nincs,
Hogy a könny is bentszorul,
S csak rázkódó öklendezés minden lélegzetvétel,
S csak nedves párnád éli át velem kínomat,
Akkor tudom igazán, milyen érték átölelni,
Kivel megoszthatom mindennapjaimat.

Mikor a tegnapról maradt emlékeken merengve
Fogadkozni a holnapra érzem a vágyat,
Akkor kell csendben rádöbbennem arra,
Mit elfelejtettem megköszönni a mának.


Csak játszom


Én csak mindíg játszom
Kedvtelve a világgal
Homokból várat építek, s feldíszítem
Boldogan mutatom:
lám, milyen ügyes vagyok!
Hívok játszani magammal mindenkit,
Kit utamba sodor a sors,
Hisz együtt jobb. Kezébe adom a kavicsot,
Nézd! Milyen fényes! Neked találtam!
De csak áll ott rezignáltan.
Kínosan toporog,
S felrúg a várammal együtt,
Hisz' az csupán homok.
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Szerelem másként

Anyám ölébe futnék
S könnyezve kérdezném tőle:
- Anyám, hogy lehet íly remegve szeretni?
Hogy nem szaggatta szét szívedet. .
Ez a rajongás,
Ahogy én szeretem
Két, szívemből szakadt gyermekemet.

A naphoz futnék,
S kérdezném:
-Tudsz te ontani oly nagy meleget,
Mint amit érzek én,
Mikor szememmel simítom
Két, szívemből szakadt gyermekemet?

Az esőhöz futnék,
S firtatnám:
- Van-e oly mérhetetlen sok esőcsepp,
Mint nekem könnyeim,
Melyek arcomon futnak el,
Ha elveszít'ni érzeném
Két, szívemből szakadt gyermekemet.

A szélhez fordulnék.
S kihívnám:
- Mondd! Van-e néked oly erős viharod,
Mely hasonlatos lehet,
Ahhoz, mit érzek haragot,
Ha gyalázzák
Két, szívemből szakadt gyermekemet.

A sorshoz szaladnék,
S a képébe nevetnék:
- Nincs tarsolyodban oly hatalmas ár,
Mit meg ne fizetnék,
Hogy boldogabnak lássam:
Két, szívemből szakadt gyermekemet.

Végül az Időhöz járulnék
S térdre borulnék elé:
- Ne szaladj kérlek oly gyorsan!
Hadd kössek alkut veled!
Ölelni szeretném még soká. . .
Két szívemből szakadt gyermekemet.



Születésnapodra



Tegnap este keresztbe feküdtél az ágyadon
Lábujjhegyen lépkedtem oda, botladozva
A földredobált műanyag lézerkardokon.
Gombóccá gyűrt zokni pislogott rám
Bocsánatkérőn. Levetett nadrágod szárai
Mint a rend képébe nevető felkiáltójelek
Vonták magukra könnytől fátyolos szememet.
Hogy szeretem benned ezt a flegma formabontást!
Cinkosan kacsintottam a gondosan káoszba rendezett
Vegyes halomra.
Rend lelkedben hát!
Rendetlenség színezi a gyerekszobát.
Csendben melléd bújtam,
S kis nyakadba temettem arcom
Ujjaid álmodban is enyéimbe kulcsoltad
Felvettem lélegzeted ritmusát
S így összebújva,
Együtt lélegeztünk újra
Mint régen, mikor a vérszínű bennem
Együtt éltük át, amikor fájdalmasan sírtam
Vagy felszabadultan nevettem.
Szeretnék belelopódzni álmaidba,
De nem tehetem, és ez így van jól.
Csak megleshetem édes mellkasod,
Ahogy emelkedik, s süllyed
S mint első heteid alatt, szívem aggódva szorul össze
Gyorsan pulzusod számolom
Arcom mellett lüktető nyakadon
Lassú, gyors-gyors. Lassú, gyors-gyors.
Kis öklödnyi szíved dolgozik...rendben
Felsóhajtok a meghatott csendben
Lábad kinyújtod..., Emlékszem
Mikor elfértél kényelmesen még a combomon
Talpad csókolgattam, s sikongva nevettél,
Most nem férsz már el keresztben az ágyadon.
Szégyenlősen átkarollak még, óvatosan megcsókollak
Ébren nem nagyon szereted már
Párnádra igazítom fejed, betakargatlak.
Boldogságban veled, ez már a tizenegyedik nyár!

Isten éltessen fiam!


Kilenc éves ajándék

Neked is kellene írnom.
Tudom. Megígértem.
De csak érzéseim vannak
Szavaim nem találnak utat
oda, hol őrizlek
Mélyen, bent
lelkemben, szívemben,
minden lüktető, érző
zsigeremben.

Rád nem illenek a tünde szóvirágok,
s minden mese megcsuklik előtted.
Szemedbe nézve a végtelen bölcsességét látom
én magam változtam meg tőled.

Mit jelentesz nekem?
Csukd be a szemed!
Szavak helyett, képekkel
lefestem neked.
A télre köszöntő tavaszt,
a szakadék helyett a lankát,
A lét börtöne helyett vagy
a végtelen adta szabadság.

Tudtam már az első pillanatban.
Tudtam, hogy már velem vagy.
Lényed körbelengve óvott,
közben velem elhitetted:
Én óvlak, míg bennem
emberré formáltad önmagad.

S ma, mikor láttalak
eltűnni a téli fák alatt,
döbbentem rá utánad nézve,
mit adott nekem tenmagad
csöppnyi léte
ez alatt a röpke kilenc év alatt.
S a legmélyebb titok lengi át
könnyező mosolyomat,
mert tudom: a gyermek neveli a szülőt,
mikor lassan bandukolva a létben
útravalóul viszed féltő sóhajomat.


Várakozás



Hópehely álma
Szállni világra
Éjpuha csendben

Tollpuha párnán
Kisdedek álmán
Vágypille reppen

Tűzben a fények
Meleget zenélnek
Fahasáb reccsen

Halk ima szárnyán
Karácsonyt várván
Angyalszárny rebben
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Mese a csodáról

Az öreg a hegyek mögött élt,
senki sem látta a házát.
Az út porába hosszú évek óta
naponta vetette a lábát.

Látták itt is, ott is,
mindenhol, hol folyt a könny,
És arra is, amerre már
gyilkos fagy lett a közöny.

Mesélték: járt arra is,
hol akkora a szükség,
hogy a reményt eltakarta már
a fekete reménytelenség.

Nem tett ő sokat,
csak hallgatták szavát.
Hirdette bármerre járt is:
Ember lásd meg magadban,
S körülötted a csodát!

Amit adott, nem túl sok,
tüzelőnek tán kevés.
Annyi a didergő léleknek,
mint a meleg ölelés.

Bármíly szél feszüljön is neki,
talpra áll, mert erőre kap.
S ha megoldást rögtön nem is talál,
a bizakodás reá vértet ad.

Híre ment az öregnek,
szóbeszéd tárgya lett.
A kétkedők sokasága
már a nevére is nevetett.

"-Méghogy csoda?! Vén bolond!
Hord el innen magad!
Ez itt nem cirkuszi porond,
hogy nevettesd a tisztes polgárokat!"

A gondolattalanok, kik
félve kapaszkodnak
A könyvekbe szedett,
készen kapott gondolatokba,
riadtan fogták közre,
s méltatlankodtak vacogva:

"-Otromba játék, míly gyalázat!
Nagy elméink ezt másként mondták!
Nincs benned a szent alázat?
Szavaid a hitelt rontják!"

S meghallá az úr az égben,
s tágra nyitá bölcs szemét:
"- Érdekes! Ezt meglesem!
Egy beszélgetésnek veszem szerét."

Egy napon, mikor hősünk
épp magában ballagott,
egy arra járó szerzetesben
kísérőtársat kapott.

Szó szót követve
haladtak együtt lépkedve,
s a beszélgetés fonalát
a szerzetes úgy terelte,
kis idő múltán diskurálva
szóba hozta a csodát.

"- Úgy? Te hirdeted, hogy mindaz a vak,
ki lelkében legbelül
boldogtalan marad.
Hiszed, hogy az ég,
mely titokban tartja magát,
minden földi halandónak
mutatja a csodát?
Az élet nehéz, s minden lépés,
mely magasabbra emel,
a lélekben hasadt seb,
S könny áztatta
halotti lepel.
A régi bölcsek mindegyike,
ki a témában hallatta magát,
leírta már ezer szóban:
Csak az mutathat igazi csodát,
kihez a Mindenható
személyesen intézte szavát.
Látod, lépkedünk itt,
a talaj szilárd a lábunk alatt.
Csoda volt az, mikor a szent
a víz felszínén ugyanígy haladt."

"- Ó, hatalmas látvány az,
én nem tagadom,
Bizonyítékként én mégis
a kétkedőknek hagyom.
Nekem ilyen erővel
szívemet az érinti meg,
mikor bátran lépkedni kezd
egy nemrég született gyerek."

A szerzetes csendben, mosolyogva
lehajtá fejét,
majd oldalra lendítve
egy sziklára tette a kezét.

"- Barátom! Akkor vajon
elállna-e szavad,
Ha-e sziklából a kezem
egy csodával vizet fakaszt?"

"- Az én öreg szívemnek
nem kell ekkora kegy.
Víz, hogy hol fakad,
nekem már egyre megy.
De egy hasonló csodát
mutat az emlékezet,
mikor egy addig rideg lélek
bűnét megbánva,
igazán könnyezett."

Egy tópartra érkezvén
a szerzetes egy fatörzsre ült,
s melegen nézte társát,
mikor egy újabb kérdésre sor került:

"- Nézd a vizet! Míly hatalmas kékség!
S ha bárki vérré változtatná e kékséget magát,
volna-e merszed replikázni
azt a hatalmas csodát??!!"

"-Mi haszna volna? Egy tónyi vér
egy szomjazónak vajh mit ér?
Minek ennyi,
hisz abbol egy cseppben
benne minden titok,
mi csak lakozik egy teljes emberben."

A szerzetes már türelmetlen..
Felemelé szavát:
"-És mit mondanál akkor,
ha feltámasztanám, ki már
megcsókolta a halált??"

"-Az élet rendje az.
Születünk, s meghalunk.
Mindkét végén a létnek
magunk maradunk.
Nemesebb tettet láttam én
egy nagy beteg léleknél.
Nincs nagyobb harcos e Földön
a haldokló gyereknél.
Mikor ette testét a kór,
a kínban sem hallottam szavát.
Szíve erős lélekkel
várta a halált."

Ekkor mélyen letérdelve,
fejét lehajtva hirtelen ő is kérdezett:
"- Miért faggatsz, Uram, hisz nincs semmi sem,
mit a világ előtted rejteget?"

A csuklyás felemelte fejét,
Fürkészve az öregre nézett:
"- Miből gondolod ember,
hogy a Teremtő faggat téged?"

"- Onnan Uram , bocsáss meg! ,
hogy pár órával ezelőtt,
láttalak meghajolni
egy nyíló virág előtt."

A szerzetes szeme ragyogott,
s lassan ültéből felállt,
s leemelte válláról
az őt takaró csuhát.

Felemelte a térdelőt,
fejére tette a kezét,
s miközben szólt, a tájon
körbefuttatta szemét.

"- Igaz ember vagy,
s hatalmas a szíved.
Ezentúl minden tettednél
az áldás legyen veled!
És minden lélekkel, ki úgy él
Egy egész életet,
hogy nem hagyja el soha
Az igaz, érző szivet.
S ha nem hullajt könnyet,
s ha nem sajnálja magát,
hanem keresi mindenben
az isteni csodát!"
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
A kombiné, és a demizsom

Kohászné, született Sparhert Gyömbérke százas papírzsebkendővel a hóna alatt elmélyülten nézte Rosalinda újabb megpróbáltatásait. Csinos otthonkáján a rózsaszín virágokat percről percre eltakarták a vizesre sírt papírdarabok, miközben egyre világosabbá vált számára, hogy élete Kohász Bambulcsekkel csupán silány utánzata az igaz szerelemnek.

Okos asszony lévén elhatározásra jutott. A film végén elővette a hűtőben található megmaradt tejfölt, belekevert néhány rántottának valót, és nagy műgonddal az ábrázatára kente, pontosan úgy, ahogyan a szépségtitkok rovatban olvasta a Nők Ébredjetek magazinban. Ezek után hosszas keresgélésbe kezdett a szekrény aljában, hátha ráakadna valami csábító ruhadarabra. Szeme ujjongva csillant fel egy kombiné láttán, amit hosszas könyörgésre megkapott hites urától egyik hétvégi szórakozás gyanánt tett séta alkalmával a lengyón. Magára is kanyarintotta iziben, majd, mivel tisztességes asszony volt, aki nem flangál ilyenekben otthon, föléhúzta szokásos otthonkáját, és várakozás teljesen tekintett az este felé. Néhány óra múltán, mikor már émelygett az arcán levő tejfől szagától, lemosta azt, és sanda pillantásokat vetett a faliórára.

Kohász Bambulcsek este tíz óra tájban tolta haza a biciklit, többszöri nekifutás után sikeresen át is jutott a kertkapun. Az ajtóban hatalmas orrszívás közben megállt, majd betájolta szemével a napalit, és öles léptekkel a kalocsai mintás terítővel fedett heverő felé zúdult. „Hol a rossebbe vagy asszony?! „ fekiáltással lehuppant az ágyra, és vigyorogva markolászta férfiasságát. Gyömbérke arcán ekkor úgy megfeszült a bőr, mintha még mindíg rajta lenne a megkövesedett tejföl, halkan a másik szobába somfordált. Levette magáról a kombinét, mielőtt élete párja a fenyegetését követve a tettek mezejére lépne. A megmenthető házasság képe ekkor egy pillanat alatt a semmibe foszlott. Visszaballagott a nappaliba, ahol a teremtés koronája szétvetett lábakkal már javában horkolt. Gyömbérke megállt az alvó felett, mikor is az orrába vágott az alkohol szaga, amely mellett az erjedő cefre szégyenkezve sütné le fejét, már ha vóna. Ekkor mélyen gondolkodóba esett, mihez kezdhetne ezzel a jószággal ott a szépen sikált nappalija közepén? Ötletek garmada sorakozott a fejében, a napi öt mexikói sorozatra tekintettel elsősorban a disznóölő kés lebegett a szeme előtt. De kultúrasszony lévén, pár hónapja kibetűzte valamelyik újságban, hogy a női börtönökben a töltöttkáposztát tejföl nélkül adják, így borzadva elvetette az ötletet. A válás szóba sem jöhetett, mivel örült, hogy valaki végre elvette feleségül, a válás szégyenét nem élné túl.

Néhány perc múlva az előszobafogashoz lépett, eltökélten magára vette a tyúklábmintás „jókabátota!” piacidizájnos szövetkabátját, és sietve a sarki kisboltba ment. Hóna alá kapott egy ötliteres demizsont, és hazaballagott. A konyhaasztalnál ülve néhány óra alatt mosolygós állapotba került, sűrűn csökkentve a demizson tartalmát.

Miután elég vidámra kanyarintotta magát, beballagott a nappaliba, és a párja mellé bújt. Nem érzett már semmilyen szagot, átkarolta Bambulcsek vállát, és boldogan gondolta, hogy Rosalindának fogalma sincs az igaz szerelemről.



Néhány év múlva Kohász Bambulcsek panaszkodva mesélte ivócimboráinak, hogy az asszony elvonókúrán van. A kérdésre, hogy miért kezdett inni a jóasszony, csak ingatta a fejét, hogy sejtelme sincsen. Sparhert Gyömbérke pedig azóta sem vette elő egyszer sem a kombinét.
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
A szajha

A nő álmosan kavargatta a kávéját. Keze gépiesen nyúlt a cigaretta után. Lassan, mélyet szívott a füstből, szeme az erkélyajtón pihent.
-Milyen szürke kint minden! - sóhajtott -Soha nem lesz már vége ennek a télnek!..Ha tehetném, akkor fel sem kelnék talán. Olyan érzésem van, amikor kinézek, mintha jéghideg vizes rongyot csavarnának a lelkemre.

A kávét befejezte, majd öltözködni kezdett. Szőke haját szorosan hátrafogta arcából, még a hátul levő copfot is tömött kontyá formázta egy gumival. Lemosta az előző napi sminket, csupán egy kis krémet tett az arcára.Férjét követve beült az autóba.
-Valami számítógépes játékot szeretne - szólalt meg a férfi - De azt hiszem az nagyon drága.
-Nem baj. A születésnapja van. Vegyük meg neki! - mondta a nő.- Megyek ma is dolgozni. Majd lesz valahogy!..
Nézte az utcán nyüzsgő embereket. Szeme könnybelábadt.
-Nem baj!..-motyogta - Majd lesz valahogy...


************

A nő gépiesen babrált az asztalon hagyott tollal.
-Meddig vacakol már?! Mit képzel magáról, hogy várakoztat?!
Egy férfihang szólt a telefonba:
-Halló..?
- Mit hallózol?-csattant a nő hangja. Tudtad, hogy én vagyok, és percek óta várakoztatsz!
-Ne haragudj drágám, de a másik vonalon fontos üzleti ügyben tárgyaltam. Sietek haza, elmehetnénk valahová..
-Szó sem lehet róla! Éppen ezért hívtalak. Programom van mára a barátnőimmel. A gyerekekhez átjön Monica. Ne tervezz mára semmit!
- De hiszen egész héten alig találkoztunk! Nem tehednéd át másik napra?
- Mit képzelsz?! Szükségem van a kikapcsolódásra! Nem várhatod el tőlem, hogy felrúgjam a megbeszélt programomat! Mennem is kell...viszlát drágám..!
A telefont gyorsan az asztalra csapta, majd elviharzott. - Még beugrom egy csomag cigarettáért - döntötte el. -Remek ez a tél! - mosolygott magában - Az ember nem vehet fel nyáron ilyen gyönyörű bundát! Vétek lenne ezt kihagyni mára!


*********

A nő eltűnődve nézegette magát a tükörben:
-Ó igazán jól tartom magam a koromhoz képest! Borzasztó, hogy nem adhatom meg magamnak, amire szükségem lenne! De szép is volt még fiatalon! Tessék! - csattant fel- Itt van! Micsoda karikák vannak a szemem alatt!! Persze! Halálra dolgozom magam..Teljesen tönkremegyek..és mi a köszönet?? Na mi??!! Itt kuksolok magamban. Egy ilyen nőnek csillognia kellene..megmutatkoznia..!! Erre mi van?? Itt kuksolok a lakásban..magamra hagyottan...
Egy hirtelen ötlettől vezérelve teljesen meztelenre vetkőzött. A tükör elé cipelt egy széket, majd felállt rá.
-Na!! Éppen ez az! Nem is olyan rossz! Két gyerek után! - elégedetten forgolódott egy darabig.
- Anya! Éhes vagyok! - hallotta kintről
- Úgy! Ez maradt nekem! Főzzek! Mossak! – Megyek "angyalom"! - kiálltotta ingerülten. Magára kapott valamit, majd kiviharzott a fürdőszobából.
- Mikor jön haza apa? - kérdezte a kisfiú
- Apád? Hát az soha nincs itthon! - csattant a nő hangja - Dolgozik. Minden nap! Minden rohadt nap, hogy több pénzünk legyen! Én meg itt döglök meg ezek között a falak között.
- Mi az, hogy megdögleni? - firtatta a gyerek
- Az az fiam, amit én nem fogok megtenni! - a nő hangjában komoly elhatározás volt - Figyelj! fordult a fiához - Mit szólnál, ha ma átmennél Helgához a szomszédba? Ott is alszol..játszol Tomival? Anyának dolga van ma - hangja izgatottá vált..
- Átvihetem az új autómat?
- Persze édesem! Átviheted..

Egy óra múlva telefonált
- Éva! Szabad vagyok! Menjünk ma szórakozni!
- Na és a férjed?
- Dolgozzon csak, ha az az álma! Én ki akarok szabadulni!



*********


- Tortát is vennünk kellene! - suttogta a nő
- Akkor egy vasunk sem marad..
- Nem baj, a születésnapja van!..-tépelődött.. - Tudod mit? Sütök neki a kedvenc sütijéből, csak gyertyákat kell vennünk!
- De akkor nem tudsz pihenni semmit..hogy mész dolgozni? - morgott a férfi.
- Ó! Azzal ne törődj, majd holnap pihenek - nevetett a nő - majd jövőre csinálunk neki, egy igazi partit! Igazi szülinapi partit gyerekekkel, lufikkal...ugye megcsináljuk?!
A férfi gyengéden megfogta a nő kezét...
- Persze, hogy megcsináljuk..


Este hétkor készen állt a fürdővize. A borotva egyenletesen kúszott végig a bőrén. A bokájától haladva lassan húzta végig egészen a combján. Lassan, hogy tükörsima legyen a bőre..lassan, hogy a hajpakolásnak ideje legyen dolgozni a haján.
- Anya ma is menned kell dolgozni? - a kicsi lány ott ücsörgött a kád mellett, elmélyülten nézte anyját.. - ma volt a születésnapja..- utalt a bátyjára
- Tudom édesem, de muszáj. Nem maradt egy vasunk sem..annyira szeretnék itthon maradni veletek!
- És holnapután-után nem fogsz dolgozni? - firtatta a lányka tovább..
- Holnapután-után..? Nézzük csak...nem! Valami terved van aznap estére?
- Nincs semmi, de olyan jó, amikor itthon vagy...
A nő lassan belebújt a kád vizébe, elmerült benne teljesen, hogy a víz elmossa a könnyeit.



**********



Elegáns nő lépett a kávézóba. Bundáját mindenki megcsodálta. Óvatosan körültekintett, majd megakadt a szeme egy elhagyatott sarkon. Lassan lépkedett oda, kiélvezve az elismerő pillantásokat. Hajával ma különös csodát művelt a fodrász, arca kipihent volt. Finom parfümillat lengte körbe. Helyét elfoglalta az asztalnál, rendelt egy italt. Várakozva kémlelt ki az asztal melletti üvegen.
A fiatal férfi zavartan állt meg az ajtóban. A nő figyelte már az üvegen keresztül, ahogyan jött.
Ő lesz az! - gondolta - megteszi - biggyesztette az ajkát.
Intett a férfinak, aki innentől kezdve magabiztosan elindult. Lépése ruganyos volt, de elegáns. Öltözéke teljesen kifogástalan. Jóval fiatalabb volt a nőnél.
- Üdvözlöm - köszöntötte a nő. - Nagyon sokat fizettem önért. Elvárom, hogy ne csak az öltözéke, hanem a szolgáltatása is kifogástalan legyen!
- Hölgyem - szólalt meg a férfi, és közelebb hajolt a nőhöz - ma este az ön teste a legjobb kezekben lesz!
A nő elmosolyodott
- Kövessen kérem, van egy bejáratott motel, ahová nyugodtan mehetünk.

*************

A szórakozóhely zsúfolásig tele volt. A két nő megilletődve lépkedett beljebb.
- Cicabák! - hallották a sarokból - két gyönyörű ragadozó!
- Hallod ezt Éva! Ez nekünk szól!
Kihúzták magukat, mellüket előre biggyesztve haladtak a hang irányába
- Elfogadnak a hölgyek egy italt?
- Alig várjuk! - vihogtak zavartan
- Akkor itt a helyetek cicababák - kurjantott az egyikük. - meddig maradtok tündérkék?
- Egész éjjel! Ma szabadok vagyunk! - enyelgett a nő
Az egyik férfi a nő combjához kapott. - Micsoda lábak! Tudok egy jó házibulit, nincs kedvetek átjönni?
- Éva mit szólsz? Nekem lenne kedvem!
- Ne őrülj meg! Azt sem tudjuk kik ezek!
- Mit számít az? Ma szórakozunk! Évek óta nem éreztem ilyen jól magam! Láthatod, hogy nem vagyok én egy eldobni való nő! - dacosan a férfira nézett:
- Mehetünk tigrisem!

A férje ekkor hazafelé menet az autóban boldogan fütyörészett.
- Már csak néhány hét, és elmehetünk valahová együtt a családdal! Mennyire nehéz volt ez az utóbbi pár hónap, de hamarosan vége! Vége a nélkülözésnek, többet lehetünk együtt. Szeme majdnem leragadt a fáradságtól, gyomra hangosan korgott...hamarosan otthon leszek, megvacsorázok, és bebújok az asszony mellé. Milyen hideg van! Egész nap kint dolgoztam ebben a rohadt hidegben, de hamarosan vége! -mosolyodott el. Kezeit megmozgatta, az egész napos fagytól szinte teljesen erőtlenné váltak az újjai - Nem számít, értük teszem.., hogy fognak örülni, ha megmutatom, hogy menni pénzt sikerült összegyüjtenem!!
Az ajtót lassan nyitotta ki, nehogy felébressze a családot. Halkan a kisfia szobájába osont, mint minden este, de a gyereknek hűlt helye..
- Biztosan az anyjával alszik - gondolta. Benyitott a hálószobába, de üresen találta. Semmit sem értett. Leült az ágy szélére és, mereven nézte magaát a hálószobai tükörben:
- Kiért fagytam agyon hónapokon át?

**************

Elegáns férfi lépett a táncosbárba. Haja valaha fekete volt, de ma már erősen őszült. Kedvtelenül ült le egy asztalhoz, rendelt egy italt. Szeme megakadt a nőn. Az karcsú volt, szőke haja világított a sötétben. Karjait fázósan fonta össze magán, alig volt rajta ruha. De a mozdulatai, a járása olyanok voltak, mint egy előkelő dámáé
- Bolond vagy! - Korholta magát a férfi.- Csak egy szajha! - kortyolt egyet az italából.
A nő egyszercsak a szinpadra lépett. Mozgása ruganyos volt, hajlékony, mint a nád. Arca semmit sem tükrözött, nem mosolygott..önmagának táncolt. Szemét szinte mindvégig csukva tartotta, érezte a zene minden ritmusát. A keze is mozgott, még az ujja hegye is. Minden porcikája élt, minden mozdulata beleolvadt a zenébe. A férfi gyönyörködve nézte.
- Milyen szép nő!..Csak egy szajha - torkollta le magát.
Vége lett a számnak. A táncosnő sietve ment az öltözőbe, hosszú percek teltek el, mire visszatért. A férfi figyelte, és a nő észrevette ezt. Ráfüggesztette szemét, majd lassan közeledett. Úgy járt, mint egy gazella. Egyenesen tartotta magát, állát felemelte..nem olyan volt, mint a többi itteni nő.
- Hogy érzi magát ma este? - kérdezte az asztalhoz lépve - Leülhetek ide ön mellé?
A férfi nem ellenkezett. Megbabonázva nézte a fiatal nőt. Karcsú alakját, szép kezét, ahogyan bemutatkozott. Hatalmas, kifejező szemei voltak, szinte kiabáltak az arcából. Szája tökéletes, arcán kevés smink. Beszélgettek, de a férfi szinte nem is emlkezett rá, hogy miről.
- Akar egy táncot? - kérdezte a nő
- Nem is tudom, én még sohasem jártam itt..
- Óh! Elnézést..miért jött ma mégis ide? - csodálkozott a nő
- A feleségemnek ma programja van a barátnőivel. Én meg nem kedvelem a babysitterünket. Csak egy italra jöttem..
- Á értem - szólt csalódottan a nő, akkor megyek is, muszáj pénzt keresnem.
- Muszáj?
- hm.muszáj-felete a nő - gyerekeim vannak.
- Hát rendben, felelte a férfi, ha gondolja, táncoljon nekem


A nő érezte a testén végigsimító kezet. Mint a jéghideg penge, úgy döfött belé minden érintés. Teste fázott, remegett, de hajladozott.
– Ha mozgok, akkor nem fázom annyira - gondolta
Keze a hideg falat támasztotta, szemét szorosan összezárta
- Még egy perc a számból - számolta. – holnap kifizetem a fűtésszámlát

***********

- Hát nem voltál valami nagy szám! - dörmögte a férfi
- Velem így soha nem beszélt senki! - sírta a nő
- Ne játsz itt magad kisanyám! Azt hittem, hogy valami profi vagy, ahogyan bevonultatok a barátnőddel a diszkóba, meg amilyen könnyen eljöttél velem! Na hordd el magad, mert aludni szeretnék! - lökte el magától a nőt
-Velem így még soha sem beszélt senki - ismételte már hisztérikusan a nő. –Te hívtál ide, hogy házibuliba megyünk. Legalább vigyél haza!
A férfi felugrott az ágyból:
-Öt perced van, hogy elhúzz innen, különben megjárod! - ordította.

A nő álmosan bandukolt az úton, mint egy ázott madár.
- Istenem! Hogy tehettem ilyet? Mi történt velem?
Egy autó lassított mellette. Mégcsak meg sem fordította a fejét.
Az autó lassan követte. A nő félszegen odanézett. Az ő autójuk volt, a férje ült benne.
- Ne haragudj! - zokogta a nő - Ne haragudj!
- Örülök, hogy megtaláltalak - köszöntötte a férfi.

A szőke nő akkor lépett ki a bárból. A férfi szeme megakadt rajta.
- Ismered?- kérdezte a felesége
- Dehogyis. Honnan ismerném? Látod honnan jött ki, ez csak egy szajha.

************

Az elegáns nő a férfival a parkoló felé tartott .
- Rendben – mondta a nő. – Megérkeztünk. Itt jó lesz?
- Tökéletes. - felelte a férfi. - Igényt tart még a szolgálataimra?
- Természetesen! - mosolygott a nő - hívhatom saját számon is, vagy csak az ügynökségnél?
- Megadom a privát számomat, ott bármikor elérhet.

A szőke nő a kocsijához lépkedett. A férfi követte a szemével, és biccentett neki.
- Ismeri ezt a nőt? - tudakolta az elegáns nő
- Igen. Itt dolgozik a sztriptízbárban a sarkon. Néha táncoltatom. Nagyon szép nő. - válaszolt a selyemfiú
- Táncosnő? - nevetett a nő - Akkor csak egy szajha! - és undorodva elhúzta a száját
Kirakta a férfit és elhajtott. Otthon gyorsan átöltözött, a férje nem sokkal utána ért haza.

- Drágám! Már aggódtam érted! - szaladt a férje elé
- Nincs miért, csak megittam pár italt.
- Szükségem lenne egy kis pénzre - folytatta a nő
- Természetesen - felelte a férfi - Na és hogy kell kérni? - mosolyodott el
- Mindjárt megmutatom - kuncogott az aszzony és a férje elé térdelt.
A férfi becsukta a szemét, és a szőke nőre gondolt. Majd ránézett a feleségére, és kéjesen megjegyezte:
- Szajha!
- Igen drágám - nyögte a nő


***************

A szőke nő lassan lépkedett a lépcsőn. A lakásba érve a férje ébren várta.
- Minden rendben volt? - kérdezte aggódva a férfi
- Minden rendben - válaszolt mosolyogva a nő - holnap befizetjük a számlát. Bemegyek, megnézem a gyerekeket.
Beosont a gyerekszobába. Lassan odabújt a gyerekek mellé és átölelte őket. Nem sokkal később a féje belépett őt keresni, de már akkor az asszony elaludt.
A férfi gyengéden betakarta és becsukta az ajtót.
- Egy angyal. - dünnyögte, és lefeküdt.
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Fátyol!
elég régen irogatok itt, de csak ma fedeztem fel magamnak e helyen verseidet -
előre bocsátom, hogy még nem volt időm alaposabban olvasni, de feltűntek hibátlan hosszú ékezeteid - eddigi tapasztalatom szerint ez nem általános Kanadában, már a sz.gép betükészlete miatt sem...
megragadott irodalmi kifejezés kultúrád, amelyben rokon vonásokat találtam - a mai napom örömteli meglepetése véletlen találkozásom Veled...
üdvözlettel és kézcsókkal: H.S.
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Horváth Sándor írta:
Kedves Fátyol!
elég régen irogatok itt, de csak ma fedeztem fel magamnak e helyen verseidet -
előre bocsátom, hogy még nem volt időm alaposabban olvasni, de feltűntek hibátlan hosszú ékezeteid - eddigi tapasztalatom szerint ez nem általános Kanadában, már a sz.gép betükészlete miatt sem...
megragadott irodalmi kifejezés kultúrád, amelyben rokon vonásokat találtam - a mai napom örömteli meglepetése véletlen találkozásom Veled...
üdvözlettel és kézcsókkal: H.S.

Szia Sándor!

Ajándékba kaptam a magyar ékezetes billentyűzetet a keresztanyámtól, hogy hódolhassak szenvedélyemnek az írásnak-)

Köszönöm, hogy rápillantottál a verseimre, nagyon megtisztelsz vele!

Üdvözlettel: Kati
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
újabb

Éva


Vulkán vagyok,
rámfagyott tó alatt
Dermedt bilincse szorongat
Nyakamra tekeredve
jeges nyaklánc,
Rajta medálként létem
Húzza, húzza önamagam,
Értelmem lelni, lent mélyen
a messzeségben
Felszakadni akaró hang vagyok
néma torokból
idegsejtek kapcsolata
a bábeli toronyból
kiálltanám, de fojtogat
kezem, kezed,
megvető szemed
a minek, a kinek, a közöny.
Csak csuklom fulladozva
A torkomba gyömöszölt
béka göröngyökön.

Halk sugallat vagyok
orkán erejével
Visszatartott akarat
a kérlelő szavak alatt
Gaia, vagyok
a Titánok anyja
Szemfedődként
rádboruló föld
Hamu,
elégett tested salakja.
Marguerite kaméliái
hervadva lelkemben
A hetedik szobában
Juditként zárul ketrecem
Száz darabra hullva
Arcomra borulva
Leány, assszony, anya
fonva töviskoszorúba
Véred mosom
könnyemmel itatva
Karomba zárlak
gyermekem.
El nem követett bűnöd
Én vagyok
A világra a mi ölünkből
születnek bűnök, s bűnösök
Mi kárhozatban áldott
Teremtő asszonyok.
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Kertész leszek


Márvány-ármány erezet,
köszvény-sövény,
és fakóba máló fej-akóba,
tódult a bódult ifjúság-virág
A plasztikoperációba részegült világ
El vele! Szebb ennél , mindennél,
a szépre, kéjre, lépre csalt jelennél
egy napfényre kacsintó virág.
Még magvában láttam
létrehajló odaadásban,
tenyerem, meleg zeg-zugában,
De életet adtam, esélyt a gyönyörre
Burjánzó gyökereknek
a gödörbe-verembe,
hogy essenek egymással vad szerelembe,
rágjon utat magának, hullafehér léttel
az élet csirája a buja sötét földdel,
melegen, részegen, napra-fényre éhesen
döfje át a föld porát,
s kacagja ki végre a fonnyadt,
nevetséggé porladt
kivagyiság –gagyiság tomporát.


Móirák fonala

Sorsom. Vígadva nyekergő koloncom
Mint elbaltázott rulettkerék
Nem pörög rajta más, csak szakadék
Móirák kezei között húzva
Klóthó köt magammal gúzsba
A huszadik század kémjelei hullanak
atomjaira bennem.
Mit ismertünk szabad megismernem.
Jogom van-e keseregnem?
Egy Isten markán
az emberiség pislog . Rajta pecsét,
mint a vágásra szánt marhán.
A hetedik. Mert több esély nincs
Sorsom. Az emberiségben
Az össznépi termék mérte szellemiségben
Mandragóra gyökeret rágva
- mert annak legalább emberformája van -
átszellemülten merengek a világra
A sok szabály közt keresem, mi szabálytalan
A Napnak háza, a Holnak udvara van
Csak a csóró az, ki marad hontalan
Ott fenn a fényességes
nem ismeri tán mi az, hogy inséges?
A koldusfiú az utcán átfagyva, lilán
csak rezignáltan átpisil a sok felkent glórián
nagyon kortyol az üvegből (mifelénk nincs Léthé)
feledné önmagát, ha feledhetné, ha megtehetné...
nem tudattalan, csak marad öntudatlan
mert tudja jól tudat alatt
neki öröm már csak a vizelés maradt.
Sorsom.Móirák fonala ,
Utak, kérdések, fények
Reménytelenség szülte remények
Zaccból főttt kávé aromája. Átvágtak, tudom,
de akkor is jó ize volt angyalom
Ilyen a világ. Álmagányban
ténfereg az ember tömegmagában
Hiteget, igér ezt-azt, fityfenét
Hisz tudja, rajta már a hetedik pecsét.
Sorsom. Sorsunk.
Kik választották, nem a Móirák,
Hanem mi voltunk.


Tükröm-tükröm


A honnan pereméről zuhanva
anyám ölén érkeztem,
s már vétkeztem.
Ettem őt, s éltem őt, hogy gyorsan,
gyorsan éljek végre már..!
Törtem utat magamnak idő előtt,
mert bezárva érzem magam mindig,
s éreztem akkor is,
mikor anyám teste volt nekem a határ.
Tudtam én, fürkészve a világra,
Nem játék az élet,
hanem halálig tartó játszma.
Érteni, s érezni vágytam,
ízlelni mindent, mi fűszert szór a világra.
Ó a tökély, hogy riasztott!
Mennyire viszolyogtam a kiélezett rendtől.
Magam káoszában váltam külön
a mindent megszabó, s mindenkit megszabdaló,
rám váró tömegtől.
Az emberi tudat
számora a betűkkel tört nekem utat.
A boltokra vésett titkos hieroglifák
megfejtett rejtvényként adták nekem
a felfedezés mámorát -
már korán. Már koravénen,
mikor elmémmel éretten,
testemmel iskolaéretlen tévedtem
el. Mert az ember mindent mérlegel.
Piros nyakkendővel a nyakamon
fojtogatott bábbá a hatalom
S én szüleim reménysége,
a nagypapa szemefénye
jó kislánnyá váltam.
Látjátok: megpróbáltam!
S gyöngybetűkkel véstem
bal kézzel a lapot, visszafelé.
De ti nem értettétek.
Tükörrel olvastátok, mit írtam,
pedig én voltam a tükör,
mit jószándékkal fordítottam felétek.
Ma már két kézzel írok oda-vissza -
Megtanultam idomulni. Hogy ne törjetek
darabjaimra. Mert ma már félek tőletek.
S tükördarabjaim könnycseppekké válva
mozaikként verődnek vissza a világra.
Én maradok mindent kifordító, átkozott,
ki fordítva olvassa a könyvet,
s minden teleírt lapot,
mert sohasem a vége érdekel,
hanem, hogy az úton
hogyan jutott a hős odáig el.
Így számomra a vég a kezdet,
mert csak lépéseidből ismerlek meg.
Plafonról lógva, mindent kifordítva
a padlóra vágyom.
Hol a kezdet lesz a vég az én tükröződő,
fordított,
reám szabott magányon.


Mondattan[/b

Létem alanyaként, állítmánnyá váltam
Mondatokba szedett mivoltom
elemezgetem
Szemöldököm magasra fut,
megdöbbenve
A félreírott határozókon,
mik ragadványnévként
jelzőimmé váltak nekem
Eszközhatározó vagyok
Tárgyad bővítménye üres kezedben
Ragos főnévként
Okhatározó lett létem
gyilkos tollad kifejezőeszközében
Új mondattannal vizsgálódom hát
Állapothatározóvá redukállak
Életemben magam maradok
Alany, és állítmány
Eszközöm határozza
a társhatározóm,
Ki velem alakítva szereti,
s tiszteli Önnönvalóm.
Célom máris kijelentem:
Eredethatározóból, ahogy tetted
Nevemet szennyeddé
Eredményhatározóm lesz,
Ragos névszó: győzelemmé.
Birtokos jelzőként, már tudom
Alárendelő, összetett mondat leszünk
Főmondatként én mutató névmás,
és határozószó
S te maradsz olyan, akkora, annyi
Mit egyszerű tőmondatban is
össze lehetne foglalni


Tej-szín


Laposedénybe önteném magam,
hogy gyorsabban hűljek.
Ne kavarj fel kérlek!
Ne rázd fel bennem az ülepedőt,
hadd ereszkedjek lére!
Hűvös bazaltnehezékem
dobbanó szív.
Cseppjében a vérszínben
visszhanggá,
üregben lapuló vérszaggá
bomlott elmém,
az érben forog.
Megtébolyodott.
Lassan bőrősödni kezdek, mint a tej-
színemet habbá verheted,
vagy kávédba löttyintheted!
Nem bánom,
csak várd meg, míg kettéválok!
Alul a savas-avas,
a mázlis-egyensúly,
lakmusz papíroddá mállok
fölül az édes, fényes, kényes
habosított, dúsított krém.
Édes semmiségged leszek
a sziklás magam havas süvegén.


Renyh-E-rény


A hideg-rideg éteri Erény.
Nemes pókusz a hókusz
glaszékesztyűs tenyerén.
Megfoghatatlan,
Fényévekre távol
a gyarló ember önvalójától.
Az erény: Nedves homloka
kívül reked minden fényes ablakon
penge élesre fent hangja
vérző sebeket ejt az önfeledt kacajba
Hidegre vasalja a hitvesi ágyat
az erény ezt teszi,
ha csak szólam, de nem alázat!
A fehérre-feketére festett világra
cédulákat tűz: Jó, és rossz
szeplős hátadra ostorcsapást soroz
fehér terítőt tesz asztalára,
alatta egy erénytelen eper
vérpiros könnye
nevet a letakart nyilvánvaló közönyre.
Az erény bajt kovácsol
az önfeledt színes világból
A szent alázatból bohócot csinál
hasadba géppuskalövést prédikál.

Színes palettámról az ecset
zöldet fröcsköl a fehérre
csak egy keveset.
S úgy lesz a sötétségből
színpompás alkonyat,
hogy a feketére forró vöröset festek,
s rá nemes aranyat.

Ó nem kenyerem a hibátlan, árnyéktalan lét,
az üres mosoly alatt a feszes nyak,
maradok erénytelen, sok arcú gonosz
de legalább mindörökre szabad!


Diagnózis


Ó látom már, ahogy dagadt lábamon
kidagad a vénám, de csak követem monoton,
az elnyűtt lépcsőfokokon, a jól bejáratott
(s igen lejáratott) botcsinálta sémám.
Trombózis, ember így van ez,
mikor alkotsz, rombolsz is.
A véna ereken, megmondom kereken:
ott lakik benőve már, hányszor voltál belőve
s a büntetésed vigyora kaján,
mert nem láttad, hogy csillog a zsírod a kaján,
mikor felfaltad önmagad, kicsit túlsózva,
de már szemed csüngött, meglátva az ízletes csülköt
a másik tányérra, a túlsóra, talán az utolsóra..?
Figyelem, ahogy dagad a vénám
most a halántékomon, hogyan hat énrám
ahogy az ideget nyelem az értelemből sérelem lesz,
ahogy elég a homloklebenyen.
Csak ítélet, de nem kegyelem.
De az energia nem vész el, csak átalakul
ahogyan idomítod, rád idomul, s ahogyan
a lépcsőkorlátba kapaszkodva lassan mész el,
nem veszed észre,
hogy ami téged támaszt,
csak az van lekorlátozva. Térj végre észre!
Oszlopok nélkül foszladok, két oldalamon
a szakadék, én középen az eredmény helyett
maradok a maradék:
ember a mindenség öregedő artériája felett.



A kannibál ég


Az ég csak folyton szürke
alga-ritmust játszik a hullám
az örök-eső áztatta álmok-hullán
de fő a látszat. Mosolymáz alatt
fáz-lapra jegyzem sebzetten
mitől ráz a hideg. Ridegösszeroppanás
határán a határőr vízumot kér
Már oda sem szabad a bejárás?
A bolondokházán, ócska, szürke táblán
a felirat: betelt a pohár. Cseppenként
folyt lassan üregébe,
hogy az embernek véletlen se jusson eszébe
menekülni. Így kell az életfogytiglanunkat
leülni. De fő a látszat.
Pedig csak alágyújtottam, hogy kicsit forrjon.
Lefedtem a valóval,
míg tárgyaltam a feljebbvalóval.
Mindent felégetni akartam, s nem vettem észre
a tűz már régen ég alattam.
Bennem pedig csak kialszik
S felettem a szürke ég mindent befed
az életfogytig letöltendő szürke életet.
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Megtanultam


Lét szélén
álldogálok egyedül én
önmagamba ölten a vágyat

Minden álmom
foszló ábrándokká zárom
kapaszkodóm csak az alázat

Megtanultam:
fent ő, s én vagyok alattam
testem csak szintje eme létnek

Tudni vágytam
s csak belémfojtottá váltam,
és kérdés maradt még temérdek.

Körbe nézek
s csak szívek nélküli érdek,
a főhajtásból lett fejvesztés

Zárva szemem
bensőmben sincs már kegyelem
magunktól soha sincs menekvés.

Várak, falak
álldogálnak az éj alatt
mögöttük hisszük a védelmet

De hol van már
a végtelen napos határ,
hol ember nem ismert félelmet.

Alattom' öl
az irígy, a hazug. Ököl
csap gyomrodba míly negédesen

fájdalom mar
savója elemészt hamar,
s gyilkosod vonul fenségesen.

Ó jó ebek!
Marjátok! Ők nem emberek!
Csak sátán fattya korcs cselédek

Uruk a kéj
mi lelkükben ölve enni kél,
s arca virág: mérges beléndek.

Ó asszonyok!
Védjétek kis porontyotok
szeretve, ölelve őt, sírva

Ha nem elég
mint érzi szívetek hevét,
árvaság viszi majd a sírba.

Megtalálja,
kutatja, a sátán kutyája
mind azokat ki fegyvertelen

Nem kímél meg
belédmarni vágyva remeg,
s nem ölheti meg őt értelem.

Ó férfiak!
körbe mind szabadult vadak,
erős karotok rá vessétek

könnyetek hull,
ha végre a gaz vére hull.
tetemét körbe nevessétek.

De ne karddal,
győzzetek igaz szavakkal.
Hűn szeretve, bízva családba

Hited ne vesd
kiben bíztál, mindig szeresd
S ha veszve is, de hazatalálvahttp://www.canadahun.com/forum/newreply.php?do=newreply&noquote=1&p=45205
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Nincs a Holdnak udvara

<TR><TD class=modbody colspan="3">[FONT=times new roman, times, serif]Nincs a Hold körül udvar
reszketegen áll magányban
nézi a nyüzsgő idelent
s kétkedik a csillagok szavában
Figyel.
[/FONT]
[FONT=times new roman, times, serif]Nézi a megtört embert
fénytelen néma magamat
s ha nem szólok is, de érti
minden elsóhajtott
csüggedt szavamat.
..s csak hallgat
[/FONT]
[FONT=times new roman, times, serif]Számot vetettem,
s magányt arattam
s ha sírnom kellett, én nevettem
s ha elzavartak,
mind haza szaladtam.
Mert volt hova.
[/FONT]
[FONT=times new roman, times, serif]Nem vágytam, de akartam
s vesztettem mindent
az egyért:
szikáran állva tomboló viharban,
a minden aljában,
ott ahol másnak már
minden véget ért,
a villanásnyi magamba vetett hitért.
Megkaptam.
[/FONT]
[FONT=times new roman, times, serif]Hátra ne nézzek!
Kővé válok, látva, érezve
ahogy kísértem önmagam
szaggatva-vérezve...
Add Uram, hogy ne nézzek hátra!
De sír a múlt, csak megölelem
csak ráborulok apám halmára,
csak könnyezek kicsit néném sírjára
s csak dobbanok, mint a féltő szívek
s minden imájuknál megremegek.
Mint értem rebegnek.
[/FONT]
[FONT=times new roman, times, serif]Nincs a Holdnak udvara
nincs fája, s nincs virágja,
nincs kiért aggódjon,
kit felejtsen, s hantoljon
s nem is pislog soha hátra,
csak csodálkozva tekint
a könnyező, kővé vált
bolond világra.
[/FONT]
</TD></TR><TR><TD class=modbottom colspan="3"> </TD></TR>
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Üvegfalak

Csak tapintom. Kívül, odaát
minden, csak hallgatom sötét
moraját. Ujjaim hegyén lüktet,
ahogy békés magányom tépi szét,
ahogy monoton akarat döngeti üvegét.
Törékeny az. Fénylő homokszemekből,
lángra gyújtva magam fúttam,
lelkem formázta, s vérem csiszolta,
fényesre, hegyesre, nyitva csupán
egyetlen tornáca. Ott vagyok én,
térdre borultan.
Szaladhatnék,vagy húzhatnék kőfalat,
de nem teszem. Az egészben benne
a széthullás. A teremtésben a halál,
a győzelemben a mámor,
a vesztésben az Isteni akarat.
Hát csak figyelek. Az utolsó napfényt,
ahogy végigsimít körülöttem,
még melegít...., hogy legyen erőm
majd szétszórni ezerszer,
ezer szilánkra törötten.
Még érzem a szelet,
hogy hűsíti forrongó homlokom,
hogy legyek majd hideg fullánk,
az engem szétzúzó talpakon.
Még érzem a Teremtőt. Hogy ima legyek
az utolsó.
Mikor az emberekbe vetett hitemre
rázárul a koporsó.
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Találkoztam Istennel

Találkoztam Istennel
mikor a hidegben rámfagyott a félelem,
hogy egyszer így magam maradok,
s nem lesz majd, ki ölelő kart ád majd nekem.
Ott álltam, s jéggé meredt körülöttem
a pillanat. Minden más rohant,
szaladt... a fák, az ég fényévekre suhant,
zigóta-létté sűrűsödtem,
éreztem magányom,
ahogy megküzdve létemért
pihegve fekszek' szerető anyámon.
Szemem még összeforrva, de lelkem, tudatom
őrzi minden rezdülését az Isteni létnek,
mely kísért hosszú utamon. S megkísért
az önző vágy: élnem kell, szeretnem kell,
s halnom kell egyszer. Most már tudom:
Valakikért.
Ott találkoztam Istennel.
Ott a jeges szél morajában...,
ott súgta oda, felpörgetett mindent,
hogy érezzem: minden elfecsérelt pillanattal
Isten ellen vétkeztem.
Megfogta arcom, s könnyem csókolta,
a magány adomány. Éreznem kell, s értenem:
hogy fényt, s jót kapjak, elég volna
önzőnek lennem. Állítsam meg az időt,
ha oly szép mit kaptam, több mint valaha
vágytam, vagy akartam. Állítsam meg ott:
ahol a szépség úgy megfogott, hogy rögtön
el is dobtam volna akár mindent, ahol láttam
mellettem mosolyogni őt: az Istent.


Ekkor elcsitult a szél, s fákon a jégcsapok
cseppekben mesélni kezdték nekem
a napfényes holnapot. Sírni kezdett a hideg,
ahogy felengedett a fagy. Találkoztam Istennel
ott a téli fák alatt.
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Mária

A kora este már csendes a Notre-Dame
szemem lágyan siklik, a márvány-Márián
vakuk már nem villognak,
a templom nyugodt
gyertyát gyújtok mindért, ki otthon él
mind ki könnyezett, és azért is,
ki csak hazudott.
A gyertyák fényében életre kel az arca,
s csak szánakozva néz rám,
rám egy árva magyarra.
Azt mondták levetted már kezed,
s nem véded többé már hazám,
nem hiszek az átkozódóknak,
ahogy egy árnyék átsuhan Márián.
Fiad keresztjénél is nagyobb,
mit viselünk terhet, mi ostorozott,
meghurcolt magyarok.
Egymást áruljuk, s eladjuk sírva
átok sújt, s áldásod emel
mennyet ígér a földön, de tipor a sírba.
Messze visz arcod, az óceánon túl
ahol megtanultam élni, szeretni, s könnyezni,
úgy, ahogy a legszebben csak lehet: magyarul.
S csak nézlek téged, magyarok anyja,
nem emlékszem imára, csak a magyar szavakra.
Anya, szerelem, , otthon, és béke
fonódnak arcoddá az esti templomi csendben,
s gyertyalángban vibrál hazám ezer éve,
ott a reményünk, hitünk mind, a te áldó kezedben.
Megcsillan, majd erősen fénylik
az esti fény a márvány-Márián,
ahogy becsukódik mögöttem csendben
a Montreali Notre-Dame.
 

Fatyol

Kitiltott (BANned)
Halotti beszéd

[FONT=Georgia, Times New Roman, Times, Serif]Halotti beszéd
[/FONT]
[FONT=Georgia, Times New Roman, Times, Serif]Látjátok feleim szemetekkel mik vagyunk,
Por, és hamu vagyunk...
A belélegzett anyai csók,
a vágy ölén pihegő létben magunk,
feledve hősként, értékként,
mi magyarok. Siratjuk, mi volt.
Látjátok földünk porának nyoma,
talpunkra ragadva...Vándorok vagyunk.
Szívünkben ékként viselve terhet,
üldözhet minket a sors, meg is verhet,
de bennünk él őseink vére,
megmaradt magunknak magányos záloga.
Nézz körül! Értelmet keresve, csüggedten
lehúny a szem. Csak érzed,
ahogy dobban benned a szív,
ahogyan lüktet benned a véred...,
egy bölcsődal ritmusa cseng halkan,
magyarul zengve, otthonról, régről,
szeretetben.
Széthullott levelekként, széllel hadakozva,
sodortattunk el,
Mint viharvert fa tépázott lombja
borul a magyar az ősi halomra,
mindre kinek nevét körömmel véstük,
karddal, tűzzel égettük örökre,
mind kit a nagy anyaföld ölel,
s idegen falak épültek fölötte.
Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk
Por, és hamu vagyunk,
eladott hegyek, idegen bor
a magyar ajkakon, villogó idegen szavak
a vérző magyar falakon.
Csodálva tekintesz a Szent koronára,
s csodálva gondolsz a régi hazára...
Veszett fejsze nyele..., s legyintesz törten
a lemondás átka homlokodra vésve
kísért otthon, és kísért mögöttem.
Látjátok feleim szemetekkel....
Mik vagyunk mi? Csak hamu, és por
Egy elfeledett nép, mit eltemet a kor.
[/FONT] </pre>
 

gabor67

Állandó Tag
Állandó Tag
Itt várok olyan amatőr versek szerzőitől anyagot amit még eddig nem publikáltak! Én is amikor kedvem vagy időm van írogatok verseket. Lehet, hogy nem egy Petöfi vagyok, de azért egyszer el lehet olvasni őket. Várom a verseiteket, véleményeiteket, stb.
 

gabor67

Állandó Tag
Állandó Tag
Emlékül a nyárnak

elmúlsz lassan megint nyár
de a szívem visszavár
még érzem az illatod
az emléked itt hagyod
virágaim illata
lágy szellőd fuvallata
kertem minden gyümölcse
a nyár legszebb emléke
ködös őszi reggelen
hideg téli délután
lágy tavaszi estéken
én tereád emlékszem
hiányzol majd és várlak
sóvárgom utánnad
emlékül neked és várlak
emlékül a jó meleg nyárnak
Alacska, 1999. 08. 07.
gabor67​
 

gabor67

Állandó Tag
Állandó Tag
Hittel és reménnyel

lágy szellő fut végig a tájon
dombokon erdőkön át
borongós ködös homályon
a napsugár villan át
kis patak szalad a völgyben
két partján emberek élnek
templomuk aljában
hisznek s remélnek​
Alacska, 1999. 08. 22.
gabor67​
 

gabor67

Állandó Tag
Állandó Tag
Az élet

gyermekként az élet csodás
de felnőttként már nagyon más
nehéz és küzdelmekkel teli
ezt egyszer mindenki megismeri
diákként felnőtt szeretnél lenni
felnőttként pedig ifjú és deli
de az élettel nem lehet játszani
és a halált sem tudod meg váltani
ha majd az út végén visszanézel
emlékek lesznek szerte széjjel
sorsodnak elhullott darabjai
feltűnnek minden éjjel
s múltadnak hangjai
eltűnnek az utolsó hajnali fénnyel​
Alacska, 1999. 08.15.
gabor67​
 

gabor67

Állandó Tag
Állandó Tag
Elvtársak és Urak!

elvtársak és urak
a nép nyomorúságán
többségetek csak mulat
csak néktek volt rendszerváltás
s, ez nekünk nem áldás
a nép nem kapott semmit
pedig ígértetek annyit
elvtársakból urak lettetek
s, magatoknak mindent megszereztetek
bankot, földet, gyárat
mi meg nézzük az üres tálat
elvtársak és urak
hol van itt igazság
hisz inden csak hazugság
milliárdok tűnnek el
de ez alig tűnik fel
soha nem derül ki ki volt a hibás
hiába marjátok egymást
ez csak szerepjátszás
a nép szolgáinak mondjátok magatok
de hazugság majd minden szavatok
elvtársakból urak lettetek
de eddig nem sok jót tettetek
a rendszerváltásnak is mi fizetjük az árát
pedig nem mi okoztuk az országnak kárát
itt mindig olyanok voltak a vezetők
hogy csináltak a népnek temetőt
elvtársak és urak
el múlhatna már ez a kábulat
hogy lássuk nem hiába volt a sok álldozat
nem szeretnénk mást csak szépen élni
hagyjatok legalább hinni és remélni​

Aloacska
1999. 08. 22​
 
Oldal tetejére