Gondolatok

csocsike témája a 'Irodalom' fórumban , 2005 Augusztus 13.

  1. csocsike

    csocsike Vendég

    Egyszer rájövünk, hogy lett volna szebb.
    Egyszer egész biztosan rájövünk, hogy lett volna bölcsebb,
    de mostmár van, így ahogy van és ha rossz is, hát így tudtam legjobban.
    Tán holnap jobban játszanám és szebben, szebben mondanám.
    De ez már így marad."
    (Zorán)

    "Ott benn tünemények suhognak,
    lámpás éjszakában ragyognak,
    a színek fémessé szépülnek,
    szavakból paloták épülnek."
    (Weöres Sándor)

    "Hagyjatok szaladni még,
    tündérekbe hinni,
    fehér csészébõl szelíden
    fehér tejet inni."
    (Kosztolányi Dezsõ)

    "Nem keresnél engem, ha nem találtál volna már meg."
    (Pascal)

    "Mindenhez van jogom,
    Hát játszom.
    Föntrõl gyereknek, lentrõl
    Embernek látszom."
    (Ratkó József)

    "Álom, álom, édes álom!
    Altass engem, légy halálom!
    Légy halála életemnek,
    S élte haldokló szívemnek."
    (Vörösmarty Mihály)

    "Mindig az gyõz, aki meg tud semmisülni az ölelésben."
    (Hamvas Béla)

    "Gyermekeid nem a te gyermekeid.
    Az önmagáért sóvárgó élet fiai és leányai õk.
    Általad, de nem belõled jönnek,
    Veled vannak, de nem tiéid.
    Nekik adhatod szeretetedet, de gondolataidat nem,
    Mert saját gondolataik vannak.
    Otthont adhatsz testüknek, de lelküknek nem,
    Mert az a holnap házában lakik, hová
    te még álmodban sem juthatsz el.
    Formálhatod magad képükre, de õket saját képedre
    formálni ne törekedjél.
    Mert az élet nem halad hátrafelé s nem idõz a tegnappal.
    Te vagy az íj, húrja pendül s gyermekeid élõ nyílként szállnak el.
    S ki tartja az íjat, látja a célt a végtelen útján,
    és erejével vonja a húrt, hogy nyilai bizton,
    gyorsan és messze szálljanak.
    Örüljön az íj az íjász kezében;
    Mert az íjász egyként szereti a repülõ nyilat
    s az íjat, mely mozdulatlan áll."
    (Kahlil Gibran próféta)

    "A halál nem szomorú, a szomorú az, hogy a legtöbb ember nem is él..."
     
  2. csocsike

    csocsike Vendég

    Flora Fletcher: Intelligenciahányadosa: 184


    Az olyan gyerekek, akiknek intelligenciahányadosa jóval a normális felett áll, gyakran felnőtt jellemvonásokat mutatnak, ami éretlen testükkel igencsak ellentétben, ragyogó eszükkel azonban összhangban van. Némelyek szörnyszülötteknek tartják őket.

    Rena Holly a nappali szobában tartózkodott a rendőrrel, amikor Charles Holly lement a lépcsőn, hogy csatlakozzék hozzájuk. Rena egy magas támlájú, sötétvörös bársonnyal kárpitozott, politúrozott diófa széken ült. Nyugodtan, nagyon mereven ült, térde összeszorítva., talpa a padlón, két keze az ölében. Arca sápadt volt, és nyugodt, tökéletesen ura önmagának, és még most is, most, hogy a rendőrségi procedúra megzavarta gyászában, olyan hihetetlenül kedves volt, hogy Charles megint azt a jól ismert édes fájdalmat érezte a szívében, amit a nő lénye rendesen kiváltott belőle. Renának csak a szeme rebbent meg egy kicsit Charles felé, amikor az belépett.

    - Charles - mondta az asszony -, ez az úr itt Casey hadnagy a rendőrségtől. Richard halála ügyében nyomoz.

    Casey hadnagy felállt a székből, ahol eddig Renával szemben ült. Zömök, széles vállú, beesett mellű férfi volt, vékony szálú szürke haját az egyik oldal aljáról gondosan átfésülte koponyáján. Arca mélyen árkolt volt, és cserzett, mint az olyan emberé, aki sok időt töltött a szélben és a napon, és amikor kezet nyújtott Charlesnak, az bőrkeményedéseket érzett az ujjakon és a tenyéren, noha a kézfogás meglepően finom volt. Szemlátomást kényelmetlenül érezte magát szürke öltönyében, amely egyébként jó szabású és minőségű volt, és minden mozdulata sajnálkozást, csaknem bocsánatkérést fejezett ki, amiért hivatalánál fogva betolakodásra kényszerül.

    - Jó napot, hadnagy úr - mondta Charlie. - Már vártuk magát.

    - Elnézést kérek - mentegetőzött Casey. - Ez természetesen rutinvizsgálat. Sajnálom, hogy kénytelen vagyok most zavarni önöket.

    - Egy csöppet sem zavar. El kell mondanunk önnek mindent, ami szükséges. - Charles leült, és kezét várakozóan a térdére tette, miközben Casey ismét elfoglalta helyét a székben, amelyből felállt. - Kérem, kérdezzen, amit csak akar.

    - Azt hiszem, Casey hadnagy azt szeretné, ha pontosan elmondanád neki, hogyan halt meg Richard - fordult hozzá Rena.

    Lágyan beszélt, egy apró kis hibával a hanghordozásában. Charles tudatában volt a nő rettenetes, csaknem ijesztő önuralmának, és azon töprengett, vajon Casey is tudatában van-e. Kételkedett benne. Rémülete és szomorúsága nem látszott, bár az utóbbit feltételezni lehetett, és Casey nem ismerte úgy, mint Charles, a nő csodálatosan bonyolult jellemét.

    - Hálás lennék, ha megtenné - mondta Casey. - Pontosan úgy, ahogyan történt, a kezdetétől, ha lehetséges.

    - Jól van - Charles szünetet tartott, mint aki a gondolatait szedi össze, valójában azonban jól tudta, mit fog mondani; és agya most is, mint mindig, hajszálpontosan és világosan működött. - Richard itt volt nálunk a hét végén vendégségben. Ezt Rena talán már elmondta magának. Tény az, hogy ma reggel megkért, menjek vele sétálni. Nem volt kedvem sétálni vele, és ezt meg is mondtam neki, de úgy kérte, mint valami különös szívességet. Igazából nem éreztem úgy, hogy bármiféle - különös vagy egyéb - szívességgel tartoznék neki, de annyira erősködött, hogy beleegyeztem.

    - Mi volt az oka, hogy annyira erősködött?

    - Az erre a kérdésre adandó válasz Renát is érinti. Jobb szeretném, ha ő felelne rá, amennyiben egyáltalán felelni akar erre a kérdésre.

    - Ó! - Casey arcán tétova meglepettség és valamelyes lehangoltság tükröződött, amiért saját kérdése hírtelen olyan bizalmas szférába terelte a dolgot, amit szeretett volna elkerülni. - Mrs. Holly?

    - Hogyne, hadnagy úr. Ahogyan Charles mondta, mindent el kell mondanunk önnek, ami szükséges. Rena két keze megmozdult, lesimítgatta a szoknyát a térdén, majd újra összefogódzott az ölében. - Richard szeretett engem. És én is őt. Nem olyan érzelmi kapcsolat volt, amit bármelyikünk is különösebben akart volna az elején, de megtörtént, és már nem tehettünk ellene semmit. Össze akartunk házasodni. Beszéltem a dologról Charles-szal, és azt hiszem, minden, amit mondtam, ártatlan és ésszerű volt. De attól tartok, hogy ez szerencsétlen lépés volt részemről. Charles nagyon feldühödött. Még beszélni sem volt hajlandó többet a dologról. Akkor azután persze Richard próbálta megközelíteni. Én eléggé vonakodva egyeztem bele, és éppen ez volt az oka, hogy meghívtam ide Richardot a hét végére. És ezért erősködött Richard, hogy Charles menjen vele sétálni.

    Az asszony hirtelen hagyta abba, s újra felöltötte azt a tökéletes önuralomról tanúskodó testtartást és arckifejezést, amit a beszéd épp csak egy hajszálnyira zavart meg, Casey pedig néhány másodperc várakozás után, amikor megbizonyosodott arról, hogy a nő befejezte, ismét Charleshoz fordult.

    - Ez igaz - mondta Charles. - Azt hiszem, úgy érezte, hogy egy jóízű séta a friss levegőn kedvez majd a céljának. Ahogyan egy férfi elképzeli. Két úriember barátilag megtárgyal egymás közt egy meglehetősen kényes ügyet. Richard feltűnően naiv volt. - Charles hangját halvány irónia színezte, mintha így visszamenőleg kissé mulatságosnak találná azt, ami a maga idején bosszantó volt. Mindamellett be kell vallanom, hogy egy csöppet sem hatott rám. Richard abbeli igyekezete, hogy meggyőzzön; semmivel sem volt sikeresebb, mit Renáé, noha udvariasan hallgattam végig, és minden esélyt megadtam neki. Egész idő alatt, mialatt beszélt, a fák között sétáltunk a folyó felé, és egy magas szirten kötöttünk ki a folyó kanyarulatában. Van ott a szirten egy fapad, mivel igen szép a kilátás, és ezen a padon ültünk, míg egészen a végére nem ért a mondandójának. Akkor közöltem vele, hogy az én érzéseim változatlanok, és hogy soha nem fogok beleegyezni semmiféle intim kapcsolatba közte és Rena között. Már a puszta gondolatától is rosszul leszek.

    Ismét szünetet tartott, precízen és akkurátusan rendezgette agyában a részleteket, Casey pedig csöndben várta, hogy folytassa. Rena mintha egyáltalán nem is hallotta volna őt, s mintha pillanatnyilag még annak sem lett volna tudatában, hogy ő vagy Casey a szobában van. Hosszasan bámulta összefont kezét, most azonban egyszer csak fölemelte tekintetét, s merően nézett egy pontra, valahová a falak mögé, vagy talán az idő mögé. Ha bármit hallgatott is, vagy bármire várt is most, az csak valami belső hang és várakozás lehetett.

    Most, gondolta Charles, most veszélyes terepre értem. Mostanáig szigorúan tapadtam az igazsághoz, mert az igazság jól jött, most azonban eljött az, ideje a lényegi eltérésnek, a szükséges hazugságnak.

    - Kérem, folytassa - sürgette Casey.

    - Richard nagyon dühös volt rám - mondta Charles. - Én a magam részéről csak arra vágytam, hogy otthagyhassam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, véget vessek ennek a kellemetlen epizódnak, így hát felálltam, és elsétáltam a szirt pereméig. Richard utánam jött, még mindig nagyon dühösen, és rángatni kezdte a karomat. Én nem szeretem, ha hozzám érnek, még akkor sem, ha erőszak nélkül teszik, megpróbáltam hát elrántani a karomat, de ő erősen szorította. Erőlködtem, és végül kiszabadítottam magam, minek következtében ő elvesztette az egyensúlyát. Közvetlenül a szirt peremén álltunk, annyira, hogy azt - azt hiszem - akkori érzelmi állapotunkban egyikünk sem fogta fel, és - hogy egyszerű és rövid legyek -, lezuhant a sziklaperemről. A szirt, amint tudja, magas, és csaknem függőleges azon a helyen. A lábánál a folyópart ott a kanyarulatban széles, és teli van nagy kövekkel. Richard a kövek közé zuhant, oda, ahol önök megtalálták, és azt hiszem, azonnal meghalt. Kétségkívül halott volt már, amikor leértem hozzá, miután valamivel távolabb találtam a szirten egy lefelé vezető utat. Amikor láttam, hogy zuhanni kezd, megpróbáltam visszatartani, de túlságosan gyorsan zuhant le.

    Megtettem hát, és jól tettem meg - gondolta. A lényegi eltérés. A szükséges hazugság. Olyan csekély eltérés, és olyan apró hazugság. A különbség a visszatartás és a lökés között. Az élet és a halál között. Az ártatlanság és a bűn között. Casey nyilván hisz nekem, Rena azonban nem. Rena, a drága Rena csak ül, nem szól egy szót sem, és mindent tud. Tudja, hogyan halt meg Richard, és azt is, hogy miért, de ez nem fontos. A fontos az, hogy hajlandó alávetni magát egy sokkalta mélyebb elkötelezettségnek, mint amit valaha is érezhetett Richard iránt, vagy mint amit most az igazság iránt éret. Rena az enyém most már, amíg csak él. Soha nem lesz senki másé.

    - Értem. - Casey hirtelen mindkét kezével a térdére csapott, ami meglepően zajosan hatott a csöndes szobában. Láthatóan még magát Caseyt is meglepte, aki okozta, mert ökölbe szorította a kezét, és megrovóan pillantott nagy ujjízületeire a magfeszülő, kifehéredett bőr alatt. - Okosan tette, hogy ott hagyta a holttestet, ahová zuhant, amíg mi meg nem néztük. Mindent egybevéve meg kell mondanom, nagyon segítőkész volt. Nagyon köszönöm.

    - Az ember igazán olyan keveset tehet. - Charles felállt. - Most, ha megengedi, szeretnék visszamenni a szobámba.

    - Természetesen. Tudom, hogy megviselték a történtek. Nagyra becsülöm, hogy ilyen nehéz körülmények között is hajlandó volt az együttműködésre.

    Miután Casey felmentette a továbbiak alól, Charles Rena felé fordult. A nő, aki még mindig gondolataiba merült, mintha észre sem vette volna, néhány másodperc múlva azonban Charles felé fordult, és rábámult nagy, kifejező szemével, amely most oly gondosan nélkülözött mindenfajta kifejezést. Némán bólintott, csupán egy apró fejmozdulattal, Charles pedig kiment a szobából az előszobába. Ott megállt, azon a ponton, ahonnan látni már nem, de hallani még lehetett, fejét félig elfordította és megbillentette; állt és hallgatózott.

    - Okos kis fickó - mondta Casey a háta mögött a szobában.

    - Igen - felelte Rena.

    - Mindamellett meg kell mondanom, hogy egy idő múlva kissé zavaróan hatott rám. Kisebbrendűségi érzést okozott. Azonkívül be kell vallanom, hogy egy kissé mindig riasztónak találom, amikor egy gyerek az anyját a keresztnevén szólítja. Azt hiszem, reménytelenül régimódi vagyok.

    - Charles valójában nem gyerek, hadnagy úr, jóllehet csak tizenkét éves. Ő kivételes egyéniség. Az intelligenciahányadosa, mint mondták nekem, száznyolcvannégy.

    Természetes lett volna, hogyha hangjába egy árnyalatnyi büszkeség vegyül, de nem. Továbbra is megvolt az a különös kis hanghordozásbeli fogyatékossága. Charles, aki most lassan kifelé indult, úgy érezte, ennek a hangnak nincs más választása a hangszínek skáláján, csak az apatikus monotonság vagy a sikoly.
     
  3. csocsike

    csocsike Vendég

    Roald Dahl: Születés és katasztrófa


    Igaz történet
    - Minden rendben - mondta az orvos. - Feküdjön csak vissza. Pihenjen. - Hangja mintha mérföldes távolságból hallatszott volna, pedig kiabálni látszott. - Fia született.
    - Tessék?
    - Pompás fiúgyermeke született. Érti, amit mondok? Pompás fiú! Hallotta?
    - Nincs semmi baja, doktor úr?
    - Persze, hogy nincs. Teljesen egészséges.
    - Láthatnám?
    - Egy pillanat, és már láthatja is.
    - Biztos benne, hogy nincs semmi baja?
    - Természetesen.
    - Még most is sír?
    - Próbáljon meg pihenni egy kicsit. Igazán nincs mitõl tartania.
    - De akkor miért sír, doktor úr? Mi történt?
    - Ne izgassa fel magát, kérem. Minden a legnagyobb rendben van.
    - Látni szeretném. Kérem, engedje meg, hogy lássam.
    - Kedves asszonyom- felelt az orvos, és nyugtatóan megfogta a nõ kezét-, pompás, erõs, egészséges gyermeke született. Csak nem kételkedik a szavamban?
    - Mit csinál vele ott az a nõ?
    - Csak kicsinosítjuk a kicsikét- mondta az orvos. - Megfürösztjük, ezu minden. Már csak egy-két percet kell várnia.
    - Esküszik, hogy nincs semmi baja?
    - Esküszöm... Feküdjön szépen vissza és pihenjen. Csukja be a szemét. Csukja be szépen... Ez az. Igy már jobb. Jó kislány...
    - Ó, doktor úr, maga nem is tudhatja, mennyit imádkoztam, hogy életben maradjon.
    - Persze hogy életben fog maradni. Miket beszél?
    - A többi... a többi nem maradt életben...
    - Tessék?
    - Eddig még egyik sem maradt életben, doktor úr.
    Az orvos csak állt az ágy mellett, nézte a fiatalasszony kimerült, halovány arcát. Ma látta életében alõször. Az asszony és a férje nemrég költöztek a városba. A fogadós felesége, aki csak azért jött föl, hogy segédkezzen a szülésnél, elmondta, hogy a férfi a helyi vámháznál dolgozik, a határ mellett. Még három hónapja sincs, amikor teljesen váratlanul megjelentek a fogadóban egyetlen útiládával meg egy bõrönddel. A férfi, legalábbis a fogadósné szerint, iszákos volt, faragatlan, durva és kötekedõ természetû, szánalmas kis borissza, de a felesége annál gyöngédebb és vallásosabb, azonban határtalanul szomorú. Sohasem mosolygott. Azt is pletykálták, hogy ez már a férfi harmadik házassága, az elsõ felesége meghalt, a másik meg - erkölcsileg nem éppen tiszta okokból - elvált tõle. Mindez azonban csak mendemonda volt.
    Az orvos lehajolt, feljebb húzta páciense mellén a takarót.
    - Nincs miért aggódnia - mondta gyöngéden. - A gyermek tökéletesen egészséges.
    - Ezt mondták a többirõl is, mégis el kellett veszítenem õket, doktor úr. Az elmúlt tizennyolc hónap alatt három gyermekemt veszítettem el... ne vegye rossz néven, ha ideges vagyok.
    - Hogyhogy hármat?
    - Ez a negyedik gyermekem... négy év alatt...
    Az orvos kényelmetlenül topogott a csupasz kõpadlón.
    - Doktor úr, maga nem tudhatja, mit jelent az, ha mind a hármat, mind a három gyerekét elveszíti, lassan, egyesével, egyiket a másik után... Még most is folyton magam elõtt látom õket. Éppolyan élénken látom Gustav arcát lelki szemeim elõtt, mintha itt feküdne mellettem az ágyban. Doktor úr, gustav pompás fiúcska volt... de vég nélkül betegeskedett. Szörnyû érzés, amikor betegek, és semmit sem tud tenni, hogy segítsen rajtuk.
    - Tudom.
    A nõ kinyitotta a szemét, néhány másodpercig az orvost bámulta, majd újra lehunyta.
    - A kislányomat Idának hívtuk. Néhány nappal karácsony elõtt halt meg. Azaz... alig négy hónapja. Bárcsak láthatta volna õt, doktor úr...
    - Született hát egy új gyermeke.
    - De Ida... olyan szép volt.
    - Igen, persze - mondta az orvos-, tudom.
    - Honnan tudja? -kiáltott fel a fiatalasszony.
    - Bizonyos vagyok benne, hogy csodálatos gyermek volt. De ze a gyermek is éppolyan csodálatos. - Az orvos elfordult az ágytól, odasétált az ablakhoz és egy darabig kifelé bámult. Nedves, szürke áprilisi délután volt, s az utca túloldalán látta a házak piros tetõit, a cserepeken szétfreccsenõ kövér esõcseppeket.
    - Ida két éves volt, doktor úr... és olyan szép... egész nap nem tudtam levenni róla a szemem, attól kezdve, hogy felköltöttem, odáig, hogy ismét a biztonságos kis ágyába dugtam megint éjszakára. Szent rettegésben éltem, nehogy történjen vreele valami. Elveszítettem Gustavot, aztán elveszítettem a kkis Ottót is, már egyedül csak õ maradt. Éjszakánként néha fölkeltem, odalopakodtam a bölcsõjéhez, a fülemet egészen közel tettem a szájához, csakhogy meghallgassam, lélegzik-e egyáltalán.
    - Próbáljon meg pihenni- mondta az orvos, azzal visszalépett az ágy mellé. - Kérem, próbáljon pihenni egy kicsit.
    A nõ arca fehér volt, vértelen, orrlyukai és ajkai körül pedig halvány kékesszürke folt csúfoskodott. Homlokán néhány átnedvesedett, bõréhez tapadó hajcsomó lógott keresztben.
    - Amikor meghalt... Amikor megtörtént... már terhes voltam, doktor úr. Már jócskán a negyedik hónapban voltam ezzel a gyerekkel, amikor Ida meghalt. "Nem akarom!"- kiáltottam a temetés után. "Nem fogom megszülni! Éppen elég gyerekemet eltemettem már!" A férjem meg csak... föl-le sétált a vendégek között egy nagy korsó sörrel a kezében... és akkor hirtelen megfordult, és így szólt hozzám:"Híreim vannak számodra, Klara, jó híreim!" El tudja ezt képzelni, doktor úr? Éppen csak eltemettük a harmadik gyerekünket, õ meg jó hírekrõl beszél nekem. "Ma áthelyeztek Braunauba, úgyhogy már csomagolhatsz is. Most újrakezdhetünk mindent, Klara. Új hely lesz, kapsz egy új orvost is..."
    - Ne beszéljen többet, kérem.
    - Maga az új doktor, vagy nem?
    - Igen, én vagyok.
    - Akkor ez itt Braunau.
    - Igen.
    - Félek, doktor úr.
    - Próbálja meg leküzdeni.
    - De hát mekkora esélye van ennek a negyediknek?
    - Nem szabad így gondolkodnia.
    - Mit csináljak, nem tehetek róla. Biztosan valami örökletes oka van, hogy a gyerekeim egyre-másra meghalnak. Egészen biztosan...
    - Butaság.
    - Tudja, doktor úr, mit mondott a férjem, amikor Otto megszületett? Bejött a szobába, beélenézett a bölcsõbe, ahol a kisfiú feküdt, és azt mondta: "Miért kell ilyen nyápicnak lennie az összes gyerekemnek?"
    - Biztosan nem mondott ilyet.
    - Teljesen beledugta a fejét a bölcsõbe, mintha valami apró bogarat vizsgált volna, és azt mondta: "Éppen csak annyit szeretnék tudni, miért nem lehetnek legalább egy fokkal egészségesebb példányok? Csak ennyit szeretnék tudni. "Három napra rá Otto halott volt. A harmadik napon gyorsan megkereszteltük, és még aznap este meghalt. Aztán meghalt Ida is. Mindegyik meghalt, doktor úr... hirtelen üres volt a ház...
    - Ne gondoljon most erre.
    - Ez is olyan kicsike?
    - Ez egy teljesen normális gyerek, asszonyom.
    - De ugye ez is kicsi?
    - Talán egy kicsit lehetne nagyobb is. De a kisebbek sokszor szívósabbak, mint a nagyok. Képzelje csak el, Frau Hitler, jövõ ilyenkor már majdnem járni tanul majd. Hát nem szívdobogtató gondolat?
    A nõ nem válaszolt.
    - Két év múlva ilyenkor pedig már be sem áll a szája, annyit fog beszélni, csak gyõzze türelemmel. Eldöntötték már, mi lesz a neve?
    - A neve?
    - Igen.
    - Nem tudom. Nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, a férjem azt szeretné, ha Adolphusnak hívnánk.
    - Tehát Adolf lesz.
    - Igen. A férjemnek tetszik az Adolf, mert egy kicsit hasonlít az Aloisra. Õt hívják így.
    - Kiváló.
    - Ó, nem!- kiáltotta hirtelen fölemelkedve a párnájáról. - ugyanezt kérdezték tõlem, amikor Otto megszületett! Ez azt jelenti... meg fog halni! Azonnal kereszteltesse meg!
    - Ugyan már- korholta az orvos, és gyengéden vállon ragadta. - Nagyon is téved. Higgye el nekem, téved. Egyszerûen csak kotnyeles öregember vagyok, ez minden. Szeretek nevekrõl beszélni. Azt hiszem az Adolphus igazán nagyszerû név. Az egyik kedvenc nevem. Nézze csak - már hozzák is.
    A fogadós felesége, hatalmas mellén a bebugyolált csecsemõvel, átvitorlázott a szobánés megállt az ágy mellett. - Itt van hát a kis csöppség!- kiáltotta, szinte ragyogva. - Átvenné, angyalom? Letegyem ide maga mellé?
    - Alaposan bepólyálták?- kérdezte az orvos. - Nagyon hideg van itt benn.
    - Persze, hogy bepólyáltuk.
    A csecsemõt szorosan betekerték egy hosszú, fehér gyapjúsállal, éppen csak apró, rózsaszín feje kandikált ki a batyuból. A fogadósné óvatosan letette a babát az édesanya mellé az ágyra.
    - Így ni- mondta-, most már nyugodtan fekhet, gyönyörködhet benne, amíg be nem telik vele a szíve.
    - Biztosan tetszeni fog- szólt az orvos. - Pompás kisbaba.
    - Micsodsa szép kis kezecskéi vannak!- kiáltotta a fogadósné. - Milyen szép hosszú, finom ujjacskái!
    Az anya meg sem mozdult. Még csak a fejét sem fordította a kis csomag felé.
    - Bátorság!- mondta a fogadósné. - Hiszen nem harap!
    - Félek megnézni. El sem merem hinni, hogy megint született egy gyerekem, és egészséges.
    - Ne butáskodjon már.
    Az anya lassan elfordította a fejét, óvatos pillantást vetett az aprócska, de hihetetlenül komoly arcra, amely ott feküdt mellette a párnán...
    - Õ az?
    - Persze hogy õ.
    - Ó... hiszen gyönyörû.
    Az orvos elfordult, odament az asztalhoz, majd elkezdte mûszereit a táskájába pakolni. Az anya pedig feküdt az ágyon, le sem vette szemét a gyermekrõl: mosolygott rá, simogatta és közben halk becézõ-hangokat hallatott.
    - Szervusz, Adolfus- suttogta. - Szervusz, drága kicsi Adolfom...
    - Csitt!- szólt a fogadósné. - Hallgassa csak! Azt hiszem, megjött a férje.
    Az orvos odament az ajtóhoz, kinyitotta, kinézett a folyosóra.
    - Herr Hitler!
    - Igen?
    - Jöjjön be, kérem.
    Alacsiny, sötétzöld egyenruhás férfi klépett be halkan az ajtón, majd körülnézett.
    - Gratulálok- mondta az orvos. - Fia született.
    A férfi Ferenc József-stílusú, gondosan ápolt pofaszakállat viselt, csak úgy áradt belõle a sörszag.
    - Fiam?
    - Igen.
    - Hogy van?
    - Jól. És a felesége is.
    - Rendben. - Az apa megfordult, különös, kissé gõgös léptekkel odament az ágyhoz, amelyben felesége feküdt. - Nos, Klara- mondta, s közben mosolygott a bajusza alatt. - Hogy ment?- Lehajolt, hogy megnézze a babát. Aztán még mélyebbre hajolt. Aztán felsõ testének egymást követõ, hirtelen, szaggatott mozdulataival egyre mélyebbre és mélyebbre hajolt, míg végül az arca kis híján megérintette a csecsemõ fejét. Felesége eközben oldalvást feküdt az ágyban, csaknem esdeklõ tekintettel leste, vajon ez alkalommal mit szól majd.
    - Ha hallotta volna, milyen nagyszerû tüdeje van- jelentette be a fogadósné. - Alig érkezett meg a világra, máris teli torokból jajveszékelt.
    - Úristen, Klara...
    - Mi az, drágám?
    - Hiszen ez még Ottónál is kisebb!
    Az orvos gyorsan elõrébb lépett.
    - Semmi baja a gyereknek- mondta.
    A férj lassan fölegyenesedett, majd ekfordulkt az ágytól és az orvosra nézett. Dühösnek és lesújtottnak tûnt.
    - Nem érdemes hazudnia, doktor- jegyezte meg. - Tudom, mit jelent. Megint elölrõl kezdõdik az egész.
    - Ide hallgasson- szólt az orvos.
    - Kérem, doktor úr, van fogalma arról, hogy mi történt a többiekkel?
    - Felejtse el a többieket, Herr Hitler. Adjon neki némi esélyt.
    - De hiszen olyan satnya és gyönge!
    - Kedves uram, hiszen épp csak megszületett.
    - De akkor is...
    - Mit akar?- vágott közbe a fogadósné. - Minden áron bele akarja beszélni a sírba?
    - Elég!- kiáltott fel az orvos élesen.
    Az anya felzokogott, egész testében rázkódni kezdett a fájdalomtól. Az orvos odament a férjhez, egyik kezét a vállára helyezte.
    - Legyen jó hozzá- suttogta. - Kérem. Nagyon fontos. - Aztán erõsen megszorított a férfi vállát és alig észrevehetõen elkezdte tolni az ágy széle felé. A férj habozni látszott. Az orvos még erõsebben megszorította a vállát, mintegy félreérthetetlen jelt adva ujjaival. Végül, ha némiképp ellenkezve is, lehajolt, majd gyengéden arcon csókolta a feleségét.
    - Elég már, Klara- mondta. - Ne sírj többet.
    - Annyit imádkoztam, hogy ez életben maradjon, Alois.
    - Igen, tudom.
    - Hónapok óta mindennap elmentem a templomba... Térden állva könyörögtem, hogy legalább ez az egy élhessen...
    - Igen, Klara, tudom.
    - Három halott gyermek csak elég, hát nem érted? Többet nem tudnék elviselni!
    - Persze, drágám.
    - Muszáj életben maradnia, Alois. Muszáj, muszáj! Ó, édes Istenem... légy hozzá kegyes...
     
  4. csocsike

    csocsike Vendég

    Ross H. Berg: Az utolsó meló


    Henry óvatosan a zakója belsõ felébe varrt tokba csúsztatta a fénylõ pengéjû, borotvaéles tõrt. Testét kellemes bizsergés járta át, újra a régi volt. Nem volt ideges, errõl már rég leszokott. Az õ szakmáját csak kötélidegzettel lehetett ilyen sokáig folytatni.
    Henry profi bérgyilkos volt, már vagy öt éve. Tudta persze azt is, hogy elõbb-utóbb abba kellene hagynia. Eddig ugyan sikerült kicsúsznia a rendõrök kezébõl - mert még sohasem hibázott. Titokban azonban nyugodt, kockázat nélküli "nyugdijas életrõl" álmodozott. A visszavonuláshoz azonban pénz kell - méghozzá sok pénz. Henry pedig szeretett jól élni, igy aztán a pénz ahogy jött - úgy ment. Egy órája még egy üveg vodka társaságában a sors kegyetlen voltán meditált -egy fillérje sem volt már. A váratlan változást az életében az élesen felcsörrenõ telefon hozta.
    - Henry? Jacky vagyok. Az a hir járja, hogy nem a legjobban mennek a dolgaid...
    - Mi a fene! Mióta lettél a gyámom? Ami azt illeti, ment már jobban is.
    - Öreg cimbora, remélem jó formában vagy. Tudod, egy ilyen önzetlen haverra, mint én, mindig számithatsz. van számodra egy nem akármilyen munka. Ha ezt megcsinálod - biztos lehetsz, hogy ez lesz az utolsó melód.
    - Jacky, hagyjuk a köritést, bökd már ki a lényeget!
    - Tudtam, hogy érdekelni fog. Na figyelj! Felkeresett egy régi, visszatérõ üzletfelem. nekem elhiheted, nem akárki. Egy kényes melóhoz keres egy megbizható szakembert. Most kapaszkodj meg - hetven lepedõt fizet. Na, mit szólsz? Milyen fiú a jó öreg Jacky? Ezt a melót neked szántam.
    - Még sose mondtam, de tényleg állati rendes vagy. Ha nem a királynõ a cél, akkor a meló elvállalva. Részletek?
    - Holnap délelõtt találkozom az ügyfelemmel. Most csak annyit tudok, hogy valami nagyon sürgõs melóról van szó, úgyhogy legyél állandó készenlétben. Na és persze tartsd kéznél a "Fekete Villámot". Találkozzunk háromkor az "Öreg Willy kocsmájában."
    Henry pontosan tudta, hogy Jacky ebbõl a buliból önzetlenül leszakit magának egy csomó dohányt. De hát a fene bánja, hisz mindenkinek meg kell élni valamibõl, s Jacky a nagy koordinátor.
    Begombolta a zakóját, a tükörben ellenõrizte, hogy az elrejtett tõrt egy avatatlan szem sem fedezheti-e fel. Mikor gondosan bezárta lakása ajtaját, fogai között önkéntelenül is, eleresztett egy apró káromkodást. Ezt a mai kirándulást megspórolhatta volna magának, ha két napja nem megy ki a lóversenyre. A kapott füles azonban roppant csábitó volt. A dolgok sokáig jól is álltak, ki a fene gondolta volna, hogy az "Aranymadár" néhány méterrel a cél elõtt felbukik. Ilyen száz évben egyszer ha elõfordul... pedig egy a hüszonötöt fizetett volna. Kétszáz fontja bánta, méghozzá az a kétszáz font úszott el, amit a vén Gábrieltõl, ettõl a minden hájjal megkent uzsorástól kapott kölcsön - a "Fekete Villám" fejében.
    Henry számára a "Fekete Villám" volt egyszemélyben az apa, anya, gyermek, barát. Féltõ gonddal ápolta, gondozta, dédelgette. Magányos óráiban még beszélgetett is vele, szinte összenõttek egymással. Ez a távcsöves, mesterlövészek számára gyártott Mauser puska megbizható munkatársa volt, még sohasem hagyta cserben. Addig-addig alakitgatta, finomitgatta, mig tökéletessé nem vált. Egyszer kipróbálta, mit tudnak együtt: szinte hihetetlen, de 500 méterrõl "halál pontosan" tud szétlõni egy almát. Egy alma pedig jóval kisebb, mint egy emberi fej.
    Pénzt kell sürgõsen szereznie, hogy még ma kibérelhesse a vén gazembertõl a "Fekete Villámot".
    Biztosra akart menni. Csak húsz percig kellett a "London Bank"-ban a prospektusokat lapozgatnia - s gyakorlott szemmel máris kiszúrta magának az emberét. Alacsony, vézna kis pofa volt, a pénztárnál pedig elegendõ bankjegyet dugott a pénztárcájába ahhoz, hogy Henry a nyomába eredjen. Tudta, hogy a "Fekete Villámot" este már a kezei között simogathatja.
    Másnap kiadósan megebédelt a patinás Palace étteremben. Rég engedhette meg magának, hogy egy ilyen elegáns helyen úgy rendeljen az étlapból, hogy közben nem kell az árakat összeadogatnia. Mert Henry kimondottan utált számolni, különösen akkor, ha fizetni kellett. Akkor érezte jól magát, ha tudta: a pénz nem számit. Finoman végigsimitotta a mellette levõ széken heverõ matt fekete, acélzáras diplomatatáskát, melyben a gondosan leolajozott, szétcsavart fegyver lapult. Délelõtt alapos edzést végzett, s megnyugodva tapasztalta: alig kell 15 másodperc a szétszedéshez, összerakáshoz. Az "ügy" után úgy fel fog szivódni... "Hetvenezer angol font, igazán kijárt már nekem ez a meló" - gondolta, és rendelt még egy valódi Havanna szivart. Elégedetten eregette a füstkarikákat a mennyezet felé. Nem volt rossz fogás ez a tegnapi. A pasasnál majdnem ezer font volt, igaz, meglepõen szivós volt a kisöreg. Henry mûfaja a preciz, mûvészi lövés, lehetõleg a két szem közé..., dehát néha a szükség törvényt bont.
    Új, elegáns ezüstcsattos órájára nézett, a pincérnek friss, ropogós bankjegyekkel fizetett. Busás borravalót adott, legyen másnak is jó napja...
    *
    Öreg Willy kocsmájában vágni lehetett a füstöt.
    "Hogy a csudában van itt mindig teltház?" - töprengett. A hangzavart a sarokban álló kopott zenegépbõl felhangzó ósdi melódia kétségbeesetten próbálta felülmúlni. Reménytelenül. Henry Jackyt egy félreesõ asztalnál vette észre, két korsó sör társaságában. "Mégiscsak rendes gyerek ez a Jacky" - gondolta, és átverekedte magát a tömegen.
    Jacky csak felnézett rá, majd a vele szemben lévõ székre mutatott.
    - Hajtsd le ezt a krigli sört, én fizetem - kezdte mondandóját Jacky. Henryt valami rossz érzés kezdte hatalmába keriteni.
    - Sajnálom Henry, de ugrott a megbizás -tárta szét a karját - és lõttek a te dohányodnak, és nekem se esik le az a kis jutalék.
    Henry idegesen végigsimitotta az állát. - Na ne. Jacky, ezt nem mondhatod komolyan. Azt mondtad, hogy teljesen biztos a megrendelõ. Csak nem lépett vissza,
    - Nézd, haver - csapott Henry karjára - telibe találtad. Ez a fickó többet nem fog tõlem melót rendelni. Valami féreg tegnap kirabolta, elszedte a pénzét, sõt még az óráját is. Ráadásul lehetett nála egy jó éles penge is - mert búcsúzóul átvágta a torkát.
    Henry halálsápadt arccal meredt az új órájára.
    - De ne aggódj, öregfiú, elkapjuk ezt a szemetet! A fiúk már a nyomában vannak. Tuti, hogy nem lesz hosszú élete!
     
  5. csocsike

    csocsike Vendég

    Roald Dahl: A mennyország útja


    Mrs. Foster világéletében betegesen rettegett attól, hogy elkésik - vonatról, repülőgépről, hajóról, még színházból is. Máskülönben nem volt ideges természet, de az elkésés puszta gondolata olyan izgalommal borította el, hogy valósággal rángatózott. Nem nagyon, csak egy apró kis izom a bal szeme sarkában, mintha hunyorítana - csupán az volt a kellemetlen, hogy egy óra hosszat is eltartott, pedig már szerencsésen elérte a vonatot vagy a repülőt, vagy amiről éppen nem késett le mégsem.
    Igazán különös, hogy egyeseknél micsoda megszállottsággá fajulhat egy ilyen egyszerű kis szorongás, hogy lekési a vonatot. Még félórát is ráértek volna elindulni a pályaudvarra, Mrs. Foster már tetőtől talpig felöltözve, kesztyűben, kalapban, kilépett a felvonóból, aztán persze képtelen volt leülni, szobáról szobára repdesett hát, idegesen, míg férje, aki pedig nyilván tudta jól, hogy ő már milyen nyugtalan; végre előbukkant szent magányából, és hűvös, fanyar hangján azt kérdezte, nem kellene végre már elindulniuk?
    Könnyen lehet, hogy Mr. Fostert túlságosan bosszantotta feleségének ez a csacsi tulajdonsága, de ez nem volt ok arra, hogy csak még jobban megvárassa, és ezzel is fokozza a kínjait. Rábizonyítani persze ezt a szándékot nem lehetett volna, de azt meg kell hagyni, akárhová készültek, oly pontosan számította ki az időt - alig egy-két másodperc volt csak a késés, nem több -, és a modora oly feddhetetlen volt, hogy az ember óhatatlanul arra gondolt: ez Mr. Foster titkos kis kínzóeszköze szerencsétlen nejével szemben. Pedig azt jól tudhatta, hogy felesége nem vetemedne arra, hogy siettesse. Annál sokkal jobban megfegyelmezte. De tudnia
    kellett azt is, hogy ha csak egy másodperccel is tovább váratja, mint a biztonsági idő utolsó pillanata, jóformán hisztériás rohamba kergeti hitvesét. Házasságuk utóbbi éveinek egy-két különleges alkalmakor úgy tetszett, Mr. Foster szántszándékkal le akar késni a vonatról, csak hogy öregbítse a szegény asszony kínjait.
    Feltéve (de meg nem engedve), hogy a férj valóban bűnös, eljárását csak még súlyosbítja, hogy a fent említett egyetlen gyengeségét leszámítva Mrs. Foster csakugyan kötelességtudó és szerető feleség. Több, mint harminc esztendeje hűséges és derék szolgálója az ő urának. Ezt senki sem tagadhatja. Tudta ezt maga Mrs. Foster is - és ha mégoly serényen utasította el évek hosszú során át a feltevést, hogy férje szántszándékkal kínozná, mostanában nemegyszer azon kapta magát, hogy felötlik agyában ez a lehetőség.
    Mr. Eugene Foster hetvenedik éve felé járt, s Feleségével jókora, ötemeletes házban lakott New York belvárosában, a keleti Hatvankettedik utcán. Négyfőnyi személyzetet tartottak. Komor épület volt, és nemigen járt náluk látogató. Hanem a szóban forgó januári reggelen megélénkült a ház, és nagy volt a sürgés-forgás. Az egyik szobalány kötegszám vitte a porhuzatokat a szobákba, a másik szétteregette a bútorokon. Az inas bőröndöket cipelt, és letette a hallban. A szakácsnő olykor kidugta fejét a konyhából, az inashoz volt mindig egy-egy szava, maga a ház úrnője pedig, régimódi bundában, feje búbján fekete kalappal, szobáról szobára repdesett, s igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha ő irányítaná a hadműveleteket. Igazából másra sem tudott gondolni, mint hogy lekési a repülőgépet, ha a férje tüstént elő nem kerül a dolgozószobájából, indulásra készen.
    - Hány óra, Walker? - kérdezte az inast, amint a közelébe ért.
    - Kilenc óra tíz perc, asszonyom. - Itt van már a kocsi?
    - Igen, asszonyom, a kocsi előállt. Éppen most akarom berakni a poggyászt.
    - Egy óra az út a repülőtérig - mondotta Mrs. Foster. Tizenegykor indul a gép. És egy fél órával előbb ott kell lennem, a vám miatt. El fogok késni. Igen, egészen biztosan el fogok késni!
    - Bőven van még idő, asszonyom - mondta nyájasan az inas. - Emlékeztettem Mr. Fostert, hogy kilenc óra tizenöt perckor kell indulniuk. Addig öt perc van még.
    - Igen, igen, tudom. De azért legyen szíves, Walker, gyorsan rakja be a poggyászt.
    Mrs. Foster fel-alá járkált a hallban, s ahányszor az inas a szeme elé került, megkérdezte, hány óra. Nem, mondta magában, most semmiképpen nem késhet el. Hosszú hónapok munkájával sikerült rávennie férjét, hogy engedje el. Ha lekési a gépet, utóbb még a férje lefújja az egész utazást. És az a nagy baj, hogy mindenképpen ki akarja kísérni a repülőtérre.
    - Atyaúristen! - mondta Mrs. Foster fennhangon. - El fogok késni. Egész biztosan elkésem! - Az apró kis izom a bal szeme sarkában őrjöngve rángatózott. A szemébe pedig majdhogy könny nem szökött.
    - Hány óra, Walker?
    - Kilenc óra tizennyolc, asszonyom.
    - Most aztán egész biztosan elkésem! - kiáltott fel Mrs. Foster. - Jaj, hogy mért nem jön már!
    Ez az utazás igen fontos volt Mrs. Fosternek. Egyedül utazik Párizsba, a lányához, egyetlen gyermekéhez, aki Franciaországba ment férjhez. Mrs. Foster nem rajongott francia vejéért, de a lányát szerette, ezenfelül pedig kimondhatatlanul vágyakozott, hogy megismerje végre három unokáját. Eddig még csak fényképen látta őket, s a képükkel teletűzdelte a házat. Gyönyörű három gyerek. Imádta őket, s valahányszor új felvétel érkezett, Mrs. Foster magával hordozta, órákig ült előtte, bámulta, imádattal csüggött rajta, és a kis arcokon kutatta a vérrokonság, a hasonlóság ősi, megnyugtató és olyan nagyon fontos jeleit. Mostanában egyre erősödik benne az az érzés, hogy nem akar hátralevő éveiben oly messze élni a gyerekektől, nem: azt akarja, hogy mindig jöjjenek el hozzá látogatóba, ő meg sétálni viszi őket, ajándékokat vesz nekik, és a szeme előtt növekednek. Tudta persze azt is, hogy a férje életében komiszság és tulajdonképpen hűtlenség is ilyesmire gondolni. Márpedig, még ha nyugalomba vonul is, és feladja számos vállalkozását, a férje akkor sem volna hajlandó New Yorkból Párizsba költőzni. Az is csoda, hogy engedélyezte neki ezt a repülőutat és a hathetes párizsi látogatást. Pedig ő hogy, de hogy szeretne mindig ott élni; a közelükben!
    - Hány óra, Walker?
    - Kilenc óra huszonkét perc, asszonyom.
    Még beszélt, amikor ajtó nyílt, és Mr. Foster lépett ki a hallba. Egy másodpercig mozdulatlanul állt, mélyreható pillantást vetett feleségére, az visszanézett rá - erre az apró termetű, de friss és fürge öregemberre, hatalmas, szakállas ábrázatára, amely meglepően hasonlít Andrew Carnegie régi fényképeire.
    - Nos - szólalt meg Mr. Foster -, ha nem akarsz lekésni a repülőgépről, úgy gondolom, jó lenne hamarosan elindulni.
    - Hát persze, drágám; persze! Készen vagyok. Kint vár a kocsi.
    - Nagyon helyes - mondotta Mr. Foster. Félrehajtotta fejét, úgy vette szemügyre feleségét. Fura szokása volt ez, fejét oldalra billentette, azután apró, lökésszerű mozdulatokkal bólogatott szaporán. A kezét meg összekulcsolta magasan, a melle előtt, úgyhogy mindezektől kicsit olyan volt, mint egy mókus - egy fürge, okos, öreg mókus a parkból.
    - Walker már hozza a kabátodat, drágám. Bújj bele.
    - Tüstént jövök - mondotta Mr. Foster. - Csak kezet mosok.
    Az asszony várt, a magas inas ott állt mellette, tartotta a felöltőt, a kalapot.
    - Walker, elkésem?
    - Nem, asszonyom - felelt az inas. - Úgy hiszem, idejében odaér.
    Ekkor megjelent újra Mr. Foster, és az inas felsegítette a kabátját. Mrs. Foster kisietett, és beszállt a bérelt Cadillacbe. Férje követte, csak éppen ő lassan, kimérten ment le a lépcsőn, félúton megállt az eget kémlelte, beleszimatolt a hűs reggeli levegőbe.
    - Úgy hiszem, köd lesz - mondotta, míg beült felesége mellé a kocsiba. - És odakint a repülőtéren mindig rosszabb az idő. Nem csodálnám, ha ma fel sem szállna a gép.
    - Jaj, drágám, az Isten szerelmére, ne is mondj ilyet! Azután már nem szóltak, míg a kocsi át nem ment a folyón Long Islandre.
    - A személyzettel mindent elintéztem - mondotta Mr. Foster. - Ma elmennek valamennyien. Hat hétre félfizetéses szabadságot adtam nekik, Walkernek pedig megmondtam, hogy táviratozom, amikor megint szükségünk lesz rá.
    - Igen - felelt az asszony -, mondta.
    - Este átköltözöm a klubba. Kellemes változatosságot jelent majd ott lakni.
    - Persze, drágám. Majd írok.
    - Néha majd benézek a házba, hogy rendben van-e minden, és összeszedem a postát.
    - Nem gondolod, hogy Walker talán mégis otthon maradhatna, és vigyázhatna a házra? - kérdezte bátortalanul az asszony.
    - Ostobaság. Merőben felesleges. Különben akkor teljes fizetést adhatnék neki.
    - Persze - mondta az asszony. - Hát persze.
    - Azonkívül sosem lehet tudni, mi jut az ilyeneknek eszébe, ha egyedül maradnak egy házban - közölte Mr. Foster, azután elővett egy szivart, ezüst szivarvágójával lecsippentette a végét, és arany öngyújtójával rágyújtott.
    Mrs. Foster szótlanul ült a kocsiban, kezét szorosan összefonta ölében a takaró alatt.
    - Írsz majd? - kérdezte azután.
    - Lehet - mondta a férje. - De nem hiszem. Tudod, hogy nem lelkesedem a levelezésért, hacsak az embernek nincs valami különleges közlendője.
    - Persze, drágám, tudom. Ne is vesződj vele.
    Mentek tovább, a Queen's Boulevard-on, s ahogy közeledtek az idlewildi repülőtér mocsaras lapálya felé, annyira megsűrűsödött a köd, hogy a kocsinak lassítania kellett.
    - Jaj, Istenem! - kiáltott fel Mrs. Foster. - Most már egész biztosan elkésem! Hány óra?
    - Ne jajgass! - szólt rá az öregúr. - Különben is mindegy. Egész biztosan nem száll fel a gép. Ilyen időben nem indulnak. Nem is értem, miért kell egyáltalán kimenned.
    Az asszony nem volt benne egészen biztos, de egyszerre úgy érezte, valami más csendül a férje hangjában, és odafordult, hogy megnézze: A torzonborz szakáll mögött nehéz volt bármilyen kifejezést megkülönböztetni. Pedig a szája, az számított. Bárcsak jobban láthatná a száját, gondolta most is, mint már annyiszor. A szemében nem tükröződik semmi, csak ha dühös.
    - Ámbár ha történetesen mégis felszáll - folytatta Mr. Foster -, tökéletesen egyetértek veled abban, hogy most már nem éred el. Úgyhogy ebbe talán már beletörődhetnél, nem?
    Mrs. Foster elfordult, és az ablakon át a ködöt szemlélte. Úgy látta, egyre sűrűbb lesz, ahogy kifelé mennek, már nem is látszott más, csak az út széle meg mellette egy kevés a rétekből. Tudta, hogy a férje ránéz. Odapillantott hát megint, s ezúttal borzadva észlelte, hogy férje mereven bámulja az ő bal szeme sarkában azt a zugot, ahol, érezte, most is ráng az apró izom.
    - Hát nem? - kérdezte a férje.
    - Nem micsodát?
    - Biztos, hogy most már elkéstél, ha felszáll. Nem mehetünk gyorsabban ebben a tejfelben.
    Több szó nem esett közöttük. A kocsi tovább vánszorgott. A sofőr meggyújtott egy sárga fényű lámpát, az út szélére irányította, így valamivel gyorsabban haladtak. A ködből fehér és sárga fények merültek föl, közeledtek, egy igen fényes lámpa pedig egész úton a sarkukban volt. A vezető hirtelen fékezett.
    - Na tessék! - kiáltott Mr. Foster. - Elakadtunk. Tudtam előre.
    - Nem, uram - fordult hátra a sofőr. - Megérkeztünk. Itt a repülőtér.
    Mrs. Foster szó nélkül kiugrott a kocsiból, s a főbejáraton át beszaladt az épületbe. Rengetegen voltak odabenn, legtöbbjük vigasztalan utas, a jegypénztárak körül tömörültek. Mrs. Foster átfurakodott közöttük, és érdeklődött a tisztviselőnél.
    - Úgy van - felelt a fiatalember. - A gép egyelőre nem száll fel. De ne tessék elmenni. Az idő bármelyik pillanatban kitisztulhat.
    Mrs. Foster visszament férjéhez, aki most is a kocsiban ült, és beszámolt a helyzetről. - De neked igazán nem kell várnod, drágám - mondta az asszony. - Semmi értelme.
    - Nem is fogok - felelt a férje. - Amennyiben a sofőr haza tud vinni. Be tud vinni a városba, kérem?
    - Gondolom, igen - mondta a sofőr. - Kirakta a poggyászt?
    - Ki uram.
    - Isten veled, drágám - mondta Mrs. Foster, behajolt a kocsiba, apró csókot nyomott férje orcáján a durva szürke szőrzetre.
    - Isten veled - mondta Mr. Foster. - Jó utat. A kocsi elment. Mrs. Foster egyedül maradt.
    A nap hátralevő része valóságos lidércnyomás volt. Hosszú-hosszú órákon át ült Mrs. Foster a padján, s fáradtan, tétován tűnődött, vajon hol töltse az éjszakát. Nem, nem akar elmenni a repülőtérről. Nem szeretné látni a férjét. Reszketett a gondolatra, hogy Mr. Foster így vagy úgy kimódolja, hogy ő mégse jusson el Franciaországba. Legszívesebben itt maradna, ahol van, ülve a padján egész éjjel. Ez lenne a legbiztosabb. De már most is halálfáradt, és hamarosan rájött, hogy mégiscsak nevetséges volna, ha egy idős hölgy itt kuporogná végig az éjszakát. Úgyhogy végül felkelt, és hazatelefonált.
    Mr. Foster már éppen indult a klubba, amikor megszólalt a telefon. Az asszony elmondta, mi a helyzet, és megkérdezte, ott van-e még a személyzet.
    - Már mind elmentek - mondotta Mr. Foster.
    - Hát akkor, drágám, majd megszállok valahol éjszakára. Ne törődj velem, nem lesz semmi baj.
    - Ostobaság - mondotta Mr. Foster. - Itt az egész nagy ház, tessék igénybe venni.
    - De drágám, ha egyszer üres.
    - Én is itt maradok veled.
    - Nincs egy falat ennivaló a házban. Semmi.
    - Akkor vacsorázz meg, mielőtt hazajössz. Ne légy már olyan ostoba, fiam. Miért kell mindenből problémát csinálni?
    - Persze - mondta az asszony. - Ne haragudj. Majd eszem itt egy szendvicset, és hazamegyek.
    Odakint tisztult valamicskét a köd, de azért hosszú és lassú volt a taxiban az út hazáig, és Mrs. Foster meglehetősen későn ért haza a Hatvankettedik utcába.
    Férje előbukkant dolgozószobájából, mikor meghallotta az asszony érkezését. - Nos - érdeklődött -, milyen volt Párizs?
    - Holnap tizenegykor megy a gép - mondta Mrs. Foster. - Ez már egészen biztos.
    - Már amennyiben felszáll a köd.
    - Már tisztul - mondta Mrs. Foster. - Megindult a szél. - Úgy látom, fáradt vagy - mondotta Mr. Foster. - Bizonyára agyonizgattad magad.
    - Hát eléggé kellemetlen volt. Azt hiszem, le is fekszem mindjárt.
    - Kocsit rendeltem reggelre - mondta a férje. - Kilenckor itt lesz.
    - Jaj, drágám, köszönöm. Igazán nem kell fáradnod azzal, hogy megint kikísérj.
    - Nem - mondotta lassan Mr. Foster. - Azt hiszem, nem kísérlek ki. Majd útközben leteszel a klubnál.
    Mrs. Foster ránézett, és ebben a pillanatban úgy látta, férje igen messze áll, mintha sorompó húzódna köztük. Egyszerre olyan kicsike lett, és olyan távoli, hogy Mrs. Foster nem is tudta egész bizonyosan, mit csinál, mit gondol, de még azt sem nagyon, hogy mi is Mr. Foster voltaképpen.
    - A klub bent van a városban - szólalt meg Mrs. Foster. - Nem esik útba a repülőtér felé.
    - Rengeteg időd lesz, kedvesem. Vagy talán nem akarsz elvinni a klubomig?
    - Ő, dehogyisnem . . . hát hogyne.
    - Akkor jó. Nos, úgy hát a reggeli viszontlátásra. Kilenckor.
    Mrs. Foster felment hálószobájába, az emeletre. A nap fáradalmai annyira igénybe vették, hogy amint lefeküdt, nyomban el is aludt.
    Reggel korán kelt, és fél kilenckor már lent volt a hallban, útra készen.
    Kilenc óra után valamivel megjelent a férje. - Főztél kávét? - kérdezte.
    - Nem, drágám. Úgy gondoltam, majd a klubban kényelmesen megreggelizel. Itt a kocsi. Már vár. Én készen vagyok.
    A hallban álltak - mostanában, úgy tűnt, mindig a hallban találkoznak -, az asszony kalapban, kabátban, kezében a táskája, Mr. Foster különös, régimódi, magasan gombolt zakóban.
    - A poggyász?
    - Kint van a repülőtéren.
    - Ahá, igen - mondta Mr. Foster. - Nos, ha előbb be akarsz vinni a klubomba, akkor ideje volna indulni, ugyebár?
    - Persze! – kiáltott az asszony. - Hát persze . . . nagyon kérlek!
    - Veszek magamhoz néhány szivart. Azonnal jövök. Szállj csak be a kocsiba.
    Az asszony megfordult, és kiment, az autó mellett álló sofőr meglátta Mrs. Fostert, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
    - Hány óra? - kérdezte Mrs. Foster.
    - Körülbelül negyed tíz - mondta a sofőr.
    Mr. Foster öt perc múlva jelent meg, s ahogy Mrs. Foster nézte, amint lassan lejön a lépcsőn, észrevette, hogy a férje lába szára olyan, akár a kecskeláb, abban a keskeny csőnadrágban. Mint előző nap, most is megállt félúton, beleszimatolt a levegőbe, kémlelte az eget. Még nem tisztult ki teljesen, de már a napfény egy kis foszlánya áthatolt a párán.
    - Most talán szerencséd lesz - mondotta Mr. Foster, amint felesége mellé telepedett a kocsiban.
    - Siessen, kérem - mondta Mrs. Foster a sofőrnek. Ne vesződjön a takaróval. Majd én elrendezem. Kérem, induljon. El fogok késni.
    A sofőr visszaült a kormánykerék mögé, és begyújtotta a motort.
    - Egy pillanat - mondta hirtelen Mr. Foster. - Várjon, kérem egy pillanatig.
    - Mi az, drágám? - Mrs. Foster látta, amint férje végigtapogatja kabátzsebeit.
    - Egy kis ajándékot akartam küldeni Ellennek - mondotta Mr. Foster. - Hova tettem? Egészen bizonyos, hogy a kezemben volt, amikor lejöttem.
    - Nem láttam semmit a kezedben. Mi az az ajándék?
    - Egy kis doboz, fehér selyempapírba csomagolva. Tegnap elfelejtettem odaadni neked. Ma nem felejtem el.
    - Egy kis doboz! - sikoltott fel Mrs. Foster. - Nem láttam semmiféle kis dobozt! - Lázas kutatásba fogott a kocsi ülésén.
    Férje közben tovább tapogatta zsebeit. Kigombolta felöltőjét, megtapogatta a zakója zsebét is. - Az ördög vigye el - mondta -, úgy látszik, fent hagytam a hálószobában. Rögtön jövök.
    - Jaj, Istenem! - kiáltott fel Mrs. Foster. - Nincs arra idő! Nagyon kérlek, hagyd itt. Majd feladod postán. Biztosan megint egy pár vacak fésű. Mindig fésűket adsz neki.
    - Ha szabad érdeklődnöm, mi a baj a fésűkkel? - tudakolta Mr. Foster. Dühös lett, amiért felesége kivételesen kijött a sodrából.
    - Semmi, drágám, semmi. De most . . .
    - Maradj itt! - parancsolta Mr. Foster. - Felmegyek és lehozom.
    - Jaj, drágám, siess! Az Isten szerelmére, siess . . . Némán ült, és várt, és várt.
    - Hány óra van, kérem? - kérdezte a sofőrt.
    A sofőr körülményesen tanulmányozta karóráját. - Nálam mindjárt fél tíz.
    - Kiérünk egy óra alatt a repülőtérre?
    - Szűken.
    Ebben a pillanatban Mrs. Foster tekintete valami fehérségre esett - csak egy sarka állt ki az ülés mögül, azon az oldalon, ahol a férje ült az imént. Odanyúlt, és kihúzott egy selyempapírba csomagolt kis dobozt, de ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a csomag mélyen, szorosan fészkelt a résben, mintha jól benyomták volna.
    - Itt van! - kiáltotta az asszony. - Megtaláltam. Jaj Istenem, és most órákig fogja keresni odafenti Sofőr, kérem, gyorsan - szaladjon csak fel, és hívja le, legyen szíves!
    A sofőr, durcás szájú ír, nem nagyon állhatta az ilyesmit, de azért kikászálódott a kocsiból, és felment a lépcsőn a kapuhoz. Azután sarkon fordult és visszament. - Bezárták - jelentette. - Van kulcs?
    - Igen, igen, várjon csak egy percig - Mrs. Foster lázasan turkált a táskájában. Apró arcát marokra szorította a rémület, ajka duzzogva csücsörödött.
    - Itt van! Nem . . . inkább én megyek. Úgy hamarabb lehet . . . Én tudom, hol keressem.
    Kapkodva kiszállt a kocsiból, felrohant a lépcsőn, kezében a kapukulcs. Már becsúsztatta a kulcsot a zárba és éppen meg akarta fordítani - amikor megdermedt. Feje felemelkedett, s ő ott állt, mozdulatlanul, a nagy sietség, kulcsfordítás, belépés kellős közepén - egyszerre megmerevedett egész testében, és várt . . . öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz másodpercig, várt. Ahogy ott állt, feje a levegőben, teste feszült: mintha egy hangra várna, amit az imént hallott messze bentről, a házból - mintha azt várná, hogy újra hallja.
    Igen - egész nyilvánvalóan hallgatózott. Testtartása maga volt a hallgatózás. Sőt, mintha a fülét mind közelebb és közelebb vinné a kapuhoz. Most már egészen ott volt a kapunál, és az asszony még egy pár pillanatig úgy maradt, emelt fő, fül a kapun, kéz a kulcson, láb a küszöbön, de nem lép be, helyette, legalábbis úgy látszott, hallani, és elemezni próbálja a ház mélyéből halványan kiszűrődő hangokat.
    És akkor egyszerre megelevenedett. Kivette a kulcsot a zárból, és lefutott a lépcsőn.
    - Már késő! - kiáltott a sofőrnek. - Nem tudom megvárni, nem, képtelen vagyok. Le fogom késni a repülőgépet. Most siessen, legyen szíves! Gyorsan, a repülőtérrel
    Ha a sofőr szemmel tartja Mrs. Fostert, nem kerülte volna el a figyelmét, hogy az asszony arca halottsápadt, és hogy az arckifejezése hirtelen megváltozott. Már nem az a meglehetősen gyámoltalan és butuska pillantás ült a szemében. Sajátos keménység telepedett vonásaira, a máskor petyhüdt kis száj most elkeskenyedett, keményen, a szeme csillogott, s egyszerre tekintélyt parancsolt a hangja:
    - Siessen, sofőr!
    - A férje nem utazik? - kérdezte az csodálkozva.
    - Dehogy! Csak a klubjáig kellett volna bevinni. Nem számít. Meg fogja érteni. Majd taxit hív. Ne fecsegjünk, kérem. Gyerünk! Indul a gépem Párizsba!
    Mrs. Foster egész úton sürgette a sofőrt, az meg hajtott, mint a veszedelem, és sikerült is pár perccel indulás előtt elcsípni a gépet. Nemsokára fent szállt az Atlanti-óceán fölött, kényelmesen hátradőlt az ülésen, hallgatta a motorok duruzsolását - végre-valahára úton Párizs felé. Nem hagyta el az új hangulat. Különösen erősnek érezte magát, s valahogy, rejtelmes módon, istenien. Kicsit elfulladt belé, de inkább csak attól, mert saját magát is meglepte, amit csinált, és a repülőgép messze szállt, messze New Yorktól, és messze a keleti Hatvankettedik utcától, és Mrs. Fosterre nagy-nagy nyugalom telepedett. Mire Párizsba ért, olyan erős és hűvös és nyugodt volt, hogy még.
    Meglátta az unokáit, és életben sokkal, de sokkal szebbek voltak, mint a fényképeken. Kis szépségeim, gondolta Mrs. Foster, akár a földre szállt angyalok!
    És mindennap nagyokat sétált velük, és teletömte őket cukrászsüteménnyel, és elhalmozta őket ajándékkal, és gyönyörűeket mesélt nekik.
    Minden kedden levelet írt a férjének - aranyos, bőbeszédű levelet -, csupa csacsogás, csupa újság, és mindig így zárta sorait: "Gondolj a rendszeres táplálkozásra, drágám, habár nagyon félek, hogy nemigen törődsz ezzel, ha nem vagyok melletted."
    Eltelt a hat hét, és mindenki szomorú volt, hogy Mrs. Fostert hitvesi kötelességei hazaszólítják Amerikába. Illetve mindenki, csak ő maga nem. Különös módon nem bánta annyira, mint ahogy az ember gondolta volna, és amikor sorra végigcsókolta valamennyiőjüket búcsúzóul, mintha a viselkedéséből meg a szavaiból arra lehetett volna következtetni, hogy talán nem is olyan sokára, esetleg, ha egy mód van rá, eljön megint.
    Látogatása kiszabott idejét azonban, ahogy már ilyen hűséges hitveshez illik, egyetlen nappal sem lépte túl. Pontosan hat héttel megérkezése után táviratot küldött férjének, azután felült a New York-i repülőgépre.
    Hogy leszálltak Idlewildben, Mrs. Fosternek azt az érdekes dolgot kellett tapasztalnia, hogy nem vár rá kocsi. Még az sincs kizárva, hogy némileg szórakoztatta a dolog. Mindamellett megőrizte nyugalmát, és a szokásosnál egyetlen centtel sem adott több borravalót a hordárnak, aki őt és poggyászát besegítette egy taxiba.
    New York hidegebb volt, mint Párizs, és a csatornában mocskos hókupacok hevertek. A taxi megállt a Hatvankettedik utcában, a ház előtt, és Mrs. Foster rábeszélésére a sofőr felcipelte a két nagy bőröndöt a kapuhoz. Akkor Mrs. Foster fizetett, elküldte a taxit, és becsengetett. Várt - senki. Biztonság kedvéért még egyszer csöngetett, és hallotta, amint a csengő hang éles trillát ver ki messze, a kamrában, a ház mélyén. De senki sem jött kaput nyitni.
    Mrs. Foster akkor elővette kulcsát, és maga nyitotta ki a kaput.
    Ahogy belépett, elsőnek egy nagy halom levél fogadta ott hevert a padlón, ahogy bepotyogtatta sorra a postás a levélrésen. A ház sötét volt és hideg. A nagy állóórát még most is porhuzat fedte. Hideg volt, és mégis furcsán nyomott a levegő, és különös, bizonytalan szag lebegett a házban, amilyet Mrs. Foster még nem érzett soha.
    Gyorsan átment a hallon, s egy pillanatra eltűnt a hall mélyében, baloldalt. Különös eltökéltség vezette lépteit; mintha holmi híresztelésnek akarna végére járni, vagy gyanút igazolni. És amikor megint előbukkant néhány pillanat múlva, elégedettség villant az arcán.
    Megállt a hall közepén, mintha azon törné a fejét, hogy most mit csináljon. Azután hirtelen sarkon fordult, és bement a férje dolgozószobájába. Az íróasztalon ott hevert Mr. Foster címjegyzéke, abban lapozgatott egy darabig, majd felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott.
    - Halló - mondotta Mrs. Foster. - Kérem . . . a keleti Hatvankettedik utca 9-ből beszélek . . . Igen, igen, én vagyok. Kérem, küldhetnének valakit lehetőleg minél hamarabb? Igen, úgy látszik, elakadt az első és a második emelet között. A jelzőkészülék szerint legalábbis ott . . . Hogy azonnal? Ő, igazán nagyon kedves. Tudja kérem, nem való az én lábamnak már az a sok lépcsőmászás. Igazán nagyon köszönöm. Viszontlátásra.
    Mrs. Foster letette a kagylót, és ott ült a férje íróasztalánál, és várta a szerelőt, aki nemsokára itt lesz, és megjavítja a felvonót.
     
  6. csocsike

    csocsike Vendég

    Egy gyermek ajándéka örökké tarthat

    Egyszer egy ember, megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt. Amiről az apa nem tudott, az volt, hogy a lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot, egy dobozba csomagolta be, és tette a fa alá. Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres.
    Azt mondta a lányának:
    - Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.
    - De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra. Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetben. Az apa egész életén át az ágy alatt őrizte az arany dobozt.
    Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle .... így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette... Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekünktől, családunktól, barátainktól
     
    mohano kedveli ezt.
  7. dulifuli

    dulifuli Állandó Tag

    Hogyan készüljünk az apaságra lépésről lépésre:

    1. Az apaságra való felkészülésként, először menj le a legközelebbi háztartási boltba, öntsd a penztárcád tartalmat a pultra, és mondd a pénztárosnak, hogy nyugodtan szolgálja ki magát. Azután menj a szupermarketbe, és intézd el, hogy a fizetésedet közvetlenül nekik utalják át. Majd menj haza és vedd elő az újságot, és most utoljára olvasd el.

    2. Mielőtt vállalkoznál a gyerekre, találj egy házaspárt, akik már szülők, és fedd meg őket nevelési elveik, türelmetlenségük, alacsony tűrésszintjük miatt, és hogy hogyan engedhettek meg gyerekeik ilyen mértékű elkanászosodását. Adj tanácsokat, hogyan javíthatnának gyermekeik alvási szokásain, vécéhasználatán, étkezésnél tanúsított magatartásán és általános, viselkedésén. Élvezd ki a helyzetet - ez az utolsó alkalom, hogy minden kérdésre tudni fogod a választ.

    3. Ahhoz, hogy átérezd az elkövetkezendő éjszakákat, sétálj a szobában fel s alá délután 5 órától este 10-ig, válladon egy 4-6 kilós nedves csomaggal. 10 órakor tedd le a csomagot, állítsd be az ébresztőórát éjfélre, és menj aludni. 2-kor kelj fel, és sétálj megint a csomaggal fél óráig. Állítsd be 3-ra az órát. 3-kor, amikor megszólal a vekker, kelj fel! Énekelj a sötétben halkan 4 óráig. Állítsd be az órát 5 órára. Kelj fel és csinálj reggelit! Csináld ezt 5 éven át és közben nézz ki boldognak!

    4. Képes vagy elviselni a rendetlenséget, amit a gyerekek csinálnak? Hogy ezt megtud, kenj csokoládékrémet a kanapéra és lekvárt a függönyökre! Dugj egy halat a hifitorony mögé, és hagyd ott egész nyáron! Dugd az ujjaidat a virágágyásba és húzd végig a frissen festett falon. A foltokat fesd át zsírkrétával! Na, hogy tetszik?

    5. Végy egy tojástartó dobozt és egy ollóval és egy doboz festékkel csinálj belőle krokodilt! Végy egy tekercs vécépapírt, amiből ragasztószalag és némi celofán segítségével csinálj egy karácsonyfát! Végül, végy egy tejesdobozt, egy ping-pong labdát és egy üres pilótakekszes dobozt, és készítsd el az Eiffel-torony pontos mását! Gratulálunk, a helyed biztosnak látszik az óvodai csoportban. ​
     
  8. sztzs

    sztzs Állandó Tag

    Oscar Wilde gondolatai


    "Csak két tragédia eshet meg egy emberrel élete során. Az egyik az, ha nem
    kapja meg, amit kíván, a másik az, ha megkapja."

    <O:p</O:p
    "Képzelőerőnket kárpótlásul kaptuk azért, amik nem lehettünk,
    humorérzékünket pedig, hogy vigasztalódjunk afelett, amik lettünk. "

    <O:p</O:p
    "A kísértéstől csak egy módon szabadulhatunk, ha engedünk neki."<O:p</O:p
    "Ma az emberek tudják mindennek az árát, de semminek az értékét."<O:p</O:p
     
  9. mikigyerek

    mikigyerek Állandó Tag

    Jézus él! akkor most elmarad a húsvéti szünet?:(

    És Jézus szóla hozzájuk:
    Mondjátok, ki vagyok én néktek?:p
    És ők felelék:

    Te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja, a kerigma,
    amiben interperszonális kapcsolataink legvégső értelme tárul fel előttünk!:rolleyes:

    És Jézus szóla:
    Hööö?:(
     
  10. luis enrique

    luis enrique Állandó Tag

    A szőlő savanyú, gondolta az oroszlán, és megette a szüretelőket.

    Ha a menyasszony szülei az örömapa és örömanya,akkor a lányuk örömlány?

    Ugyanakkora hatalmam van ,mint a Pápának, csak nem hisznek benne olyan sokan.

    a leghosszabb magyar mondat ami vissza felé is úgyan az:
    Kis erek mentén,láp sík ölén,oda van a bánya rabja,jaj baranyában a vadon élő kis Pálnét nem keresik.
     
  11. Hajnalcsillag

    Hajnalcsillag Állandó Tag

    Oriah Hegyi Álmodó öreg indián verse

    Nem érdekel, hogy miből élsz.
    Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
    és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
    Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
    Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
    hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
    az álmaidért, vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

    Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
    Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
    hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
    és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
    Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
    az enyémmel vagy a tiéddel,
    Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az extázis
    megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
    vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.

    Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
    Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
    hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
    az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet.
    Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
    ha az nem mindennap szép, és hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed.
    Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
    az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
    és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy "Igen"!

    Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
    Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
    egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
    fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

    Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide..
    Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
    anélkül, hogy visszariadnál.
    Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
    Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
    amikor minden egyéb már összeomlott.
    Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
    és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.
     
  12. mylady

    mylady Vendég

    Aforizmák

    Amit átéltünk az életben, arcunkra van írva, ráncokkal aláhúzva.
    Kisebbrendűségi érzés abból is származhat, ha valaki túlbecsüli a környezetét.
    "Egy regény egyszeriben jobbá válik, ha gyenge tévéfilmet csinálnak belőle."
    Ősi színházi bölcsesség: Egy színész tehetsége nem abban mutatkozik meg, hogy mekkora tapsot kap a közönségtől, hanem abban, hogy mennyi köhögést tud visszafojtatni a nézőtéren.<O:p</O:p
    Sok nulla azzal dicsekszik, hogy megtízszerezi annak az értékét, aki mellé áll.<O:p</O:p
    Kár, hogy némely csillagot csak akkor venni észre, amikor lehull.<O:p</O:p
    A gyümölcs, amit az illető a tudás fájáról evett, még éretlen lehetett...<O:p</O:p
    Sokszor nem az a legfontosabb, hogy mit tudsz, hanem az, hogy kellő pillanatban mi jut az eszedbe.<O:p</O:p
    Légy elnéző mások hibáival szemben, még jól jöhetnek, ha összeveszel velük.<O:p</O:p
    A legélesebben csengő vekkeróra sem tudja olyan biztosan és gyorsan felkelteni az embert, mint a feleség, ha kutatni kezd férje zsebeiben.<O:p</O:p
    Kis ember nagy hibája lehet, ha szóvá teszi nagy ember kis hibáját.<O:p</O:p
    Baj, ha az ember háza egy kődobásnyira van a játszótértől.<O:p</O:p
    A sült galamb is csak akkor repül valakinek a szájába, ha megfelelő időben nyitja ki.<O:p</O:p
    Némely rosszmájú agglegény szerint a nők azért süttetik magukat órákon át a strandon a tűző nappal, mert treníroznak a pokolra.<O:p</O:p
    Ha valaki azt mondja, hogy "elvégre egy csónakban ülünk, ugyebár", ez azt jelenti, hogy ő akar kormányozni, mi pedig evezzünk.<O:p</O:p
    Akiknek felszólalásaiból hiányzik a mélység, rendszerint kiegyenlítik a hosszúsággal.<O:p</O:p
    Aki nagy port ver fel, maga is tüsszenthet.<O:p</O:p
    A szerénység az a művészet, hogy mások jöjjenek rá, milyen fontosak vagyunk.<O:p</O:p
    Megfigyeltem, hogy alkoholistának azt nevezik, akinek nincs elég pénze rá, hogy naponta pezsgőtől vagy whiskytől legyen spicces.<O:p</O:p
    A legelső, amit a gyerek megtanul az iskolában, az az, hogy mennyi zsebpénzt kapnak a többiek.<O:p</O:p
    Mindenki fiatal akar maradni, de ha azt mondják rá, hogy éretlen, akkor megsértődik.<O:p</O:p
    Elődeinket már nem tudjuk állandóan rendre inteni, megpróbáljuk hát utódainkat.<O:p</O:p
    A legnagyobb tökfej is okosnak tetszik, ha minket dicsér.<O:p</O:p
    Szerelem az első látásra óriási idő-és pénzmegtakarítás.<O:p</O:p
    Sok asszony nem lenne féltékeny férje titkárnőjére, ha tudná, mi a titkárnő véleménye a főnökéről.<O:p</O:p
    Tény, hogy új seprő jól seper, de a régi tudja, hol a szemét.<O:p</O:p
    Egyetlen ital sem hat olyan rossz ízűnek, mint amikor azt mondják az embernek, öntsünk végre tiszta vizet a pohárba.<O:p</O:p
    Az ostoba nagy előnye: sosem kell attól félnie, hogy még majd butaságot mond.<O:p</O:p
    Rosszmájú bölcsesség. Sok férfi az első feleségének köszönheti karrierjét, s karrierjének köszönheti a második feleségét.
     
  13. kzo

    kzo Állandó Tag

    „A siker nem más, mint egy jó döntés eredménye. A jó döntést, egy tapasztalat előzi meg.” (Anthony Robbins)

    “Az igazi győztesek azok, akik minden szituációra olyan elvárással tekintenek, hogy miképp is tudják működőképessé, vagy még jobbá tenni.”
    (Barbara Pletcher)

    “A világ egyetlen főiskolája és egyeteme sem tehet érted többet, mint hogy segít neked segiteni önmagadon.” (Frank Bettger)

    “Senkinek semmit sem vagyok képes megtanítani, csupán elgondolkodtatni tudom az embereket.” (Szókratész)

    “A vágy és a harag a legrosszabb tanácsadók.” (Ovidius)

    “Mások rólad alkotott véleménye nem kell, hogy a te valóságoddá váljon!”
    (Les Brown)

    “Válságok esetén általános gyakorlat, hogy először cselekszünk, aztán megbánunk. Egy nemzetközi légitársaság utasítást adott, hogy minden pilótafülkében, a műszerfal felett ki kell tenni ezt a felírást: “-Mielőtt bármit teszel - ne tégy semmit!” A figyelmeztetés célja, hogy megóvja a pilótákat a kapkodó döntésektől.” (Donald Norfolk)

    “Élete során az ember gyakran attól fél, amitől nem kellene, vagy nem úgy fél, ahogy kellene, vagy nem akkor, amikor kellene.” (Arisztotelész)

    “Mások nevezzék csak gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért - te sétálj csak nyugodtan a kutyáddal. Jó társaságban maradsz, s Isten is tudja ezt.” (Márai Sándor)

    “A kutya éppen némaságával válik mindennél értékesebbé. Társaságában az ember rátalál a lelki békére, ahol a szavak elvesztik minden jelentőségüket!” (John Galsworthy)

    “Az emberek nem lusták. Egyszerűen nincs olyan céljuk, ami motiválná őket.” (Anthony Robbins)
     
  14. nhmarika

    nhmarika Állandó Tag

    A keksz

    Ez az egész tényleg megtörtént egy valós személlyel, és ez a valós személy én vagyok. Épp a pályaudvarra mentem. Ez 1976 áprilisában volt Cambridge-ben, Angliában. Kicsit korán érkeztem. Rosszul tudtam a vonat indulását. Vettem magamnak egy újságot, hogy megfejtsem a keresztrejtvényét, meg egy kávét és egy csomag kekszet. Odamentem, és leültem egy asztalhoz. Azt akarom, hogy elképzeljék a helyszínt. Nagyon fontos, hogy maguk előtt legyen a kép. Itt az asztal, az újság, a csésze kávé, a csomag keksz. Egy fickó ül velem szemben. Teljesen átlagos kinézetű, öltönyben, aktatáskával. Nem úgy tűnt, mintha valami különös dologra készülne. A következőt csinálta: hirtelen előrehajolt, felvette a csomag kekszet, kinyitotta, kivett egyet és megette.
    Na most, azt kell mondjam, ez az a dolog, amit az angolok nagyon rosszul kezelnek. Semmi sincs a hátterünkben, neveltetésünkben, oktatásunkban, ami megtanítana bennünket, hogyan bánjunk azzal, aki fényes nappal az orrunk elől ellopja a kekszünket. Tudják, mi történne, ha ez Los Angeles belvárosában történt volna? Villámgyors tűzharc kerekedne, helikopterek érkeznének, a CNN, tudják… De végül, azt tettem, amit minden rámenős angol tett volna: nem vettem róla tudomást. Az újságba mélyedtem, kortyintottam egyet a kávémból, próbáltam egy megfejtést kitalálni a lapban, semmi mást nem tudtam csinálni, és azon gondolkodtam: “Mit tegyek?”
    Végül azt gondoltam, “Nincs más hátra, meg kell tennem”, és nagyon erősen próbáltam nem észrevenni a tényt, hogy a csomag rejtélyes módon már nyitva van. Kivettem magamnak egy kekszet. Gondoltam: “Ezzel lefegyvereztelek!” De nem, mert néhány pillanat múlva megint csak ugyanazt csinálta. Vett még egy kekszet. Miután az első alkalommal nem szóltam, másodszorra valahogy még körülményesebbnek tűnt előhozakodni a témával. “Ne haragudjon, nem tehetek róla, de észrevettem, hogy…” Úgy éreztem, ez nem igazán működik. Így mentünk végig az egész csomagon. Amikor azt mondom, hogy az egész csomagon, mindössze körülbelül nyolc darabra gondolok, de nekem egy egész életnek tűnt. Ő vett egyet, én is vettem egyet, ő vett egyet, én is vettem egyet. Végül, amikor befejeztük, ő felállt és elsétált. Illetve előbb jelentőségteljes pillantást váltottunk, aztán ment el, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam és kényelmesen hátradőltem.
    Néhány pillanat múlva beérkezett a vonat, úgyhogy felhajtottam a maradék kávémat, felálltam, felvettem az újságot, és az újság alatt ott volt a kekszem. Az a fantasztikus ebben a történetben, hogy valahol Angliában az utóbbi negyedszázadban élt egy tökéletesen átlagos fickó pontosan ugyanezzel a történettel, csak ő nem ismeri a csattanót.
    (Douglas Adams):D
     
  15. Jucu007

    Jucu007 Állandó Tag

    Egy Coelho gondolat

    Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
    (Paulo Coelho)
     
    Aranyosi Péter és gabetty kedveli ezt.
  16. Claire 959

    Claire 959 Állandó Tag Silver tag

    Midnight Sun

    " Már két éve ültem halandók mellett ebben a suliban, és ő volt az első, aki elég közelről megvizsgált és észrevette a szemeim színváltozását. A többiek, míg a családom szépségét csodálták, hajlamosak voltak rá, hogy gyorsan lesüssék szemüket ha viszonoztuk a pillantást.
    Visszarettentek, ösztönös igyekezetben elzárták a megjelenésünk részleteit maguk elől, nehogy megértsék.
    A tudatlanság egyenlő volt a boldogsággal az emberi elme számára.

    Miért pont ennek a lánynak kellett látnia túl sokat?"

    Midnight Sun- Stephenie Meyer
     
  17. Claire 959

    Claire 959 Állandó Tag Silver tag

    Midnight Sun

    "De most meg te vagy boldogtalan," mormoltam. Úgy tűnt, nem tudom abbahagyni, hogy ne ejtsem ki hangosan a feltevéseimet, mert azt reméltem, hogy megtudok valamit a reakciójából. Ez az egy, szerintem nem volt túl messze a célponttól. "És akkor?- mondta, mintha ez a szempontot nem is lehetne fontolóra venni.

    Folyamatosan a szemeit néztem, úgy éreztem, hogy végre megkaptam az első igazi bepillantást a lelkébe. Ebben az egy szóban megláttam, hogy hova rangsorolta magát a fontossági sorrendjében.
    Az emberek többségével ellentétben, a saját szükségletei nagyon alul voltak a listán.


    Önzetlen volt.

    Midnight Sun---Stephenie Meyer
     
  18. Jucu007

    Jucu007 Állandó Tag

    Álmomban (Ismeretlen nyomán)


    Álmomban a tengerparton jártam,
    a nap ragyogott, szikrázott az ég,
    a homokban két pár lábnyom látszik,
    a Mesteremé, s másik az enyém.

    Beszélgetve sétáltunk a parton,
    olyan nagyon boldog voltam én,
    de egyszer csak beborult az égbolt,
    vihar készült, feltámadt a szél.

    Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz,
    ugye azt ígérted, soha nem hagysz el,
    de nem láttam őt mellettem a parton,
    s a homokban csak egy pár lábnyom van.

    Ó Jézusom miért hagytál el engem,
    magam vagyok a kísértésben.
    Kérlek Uram, hogy jöjj vissza hozzám,
    fogd a kezem a sötétségben.

    Ekkor lágy hang szólalt meg a szívemben,
    nem hagytalak soha téged el.
    Az én lábnyomom van a homokban,
    mert karjaimban tartottalak én,

    mindig karjaimban tartalak én a veszély idején.
     

Megosztás