Roald Dahl: A mennyország útja
Mrs. Foster világéletében betegesen rettegett attól, hogy elkésik - vonatról, repülőgépről, hajóról, még színházból is. Máskülönben nem volt ideges természet, de az elkésés puszta gondolata olyan izgalommal borította el, hogy valósággal rángatózott. Nem nagyon, csak egy apró kis izom a bal szeme sarkában, mintha hunyorítana - csupán az volt a kellemetlen, hogy egy óra hosszat is eltartott, pedig már szerencsésen elérte a vonatot vagy a repülőt, vagy amiről éppen nem késett le mégsem.
Igazán különös, hogy egyeseknél micsoda megszállottsággá fajulhat egy ilyen egyszerű kis szorongás, hogy lekési a vonatot. Még félórát is ráértek volna elindulni a pályaudvarra, Mrs. Foster már tetőtől talpig felöltözve, kesztyűben, kalapban, kilépett a felvonóból, aztán persze képtelen volt leülni, szobáról szobára repdesett hát, idegesen, míg férje, aki pedig nyilván tudta jól, hogy ő már milyen nyugtalan; végre előbukkant szent magányából, és hűvös, fanyar hangján azt kérdezte, nem kellene végre már elindulniuk?
Könnyen lehet, hogy Mr. Fostert túlságosan bosszantotta feleségének ez a csacsi tulajdonsága, de ez nem volt ok arra, hogy csak még jobban megvárassa, és ezzel is fokozza a kínjait. Rábizonyítani persze ezt a szándékot nem lehetett volna, de azt meg kell hagyni, akárhová készültek, oly pontosan számította ki az időt - alig egy-két másodperc volt csak a késés, nem több -, és a modora oly feddhetetlen volt, hogy az ember óhatatlanul arra gondolt: ez Mr. Foster titkos kis kínzóeszköze szerencsétlen nejével szemben. Pedig azt jól tudhatta, hogy felesége nem vetemedne arra, hogy siettesse. Annál sokkal jobban megfegyelmezte. De tudnia
kellett azt is, hogy ha csak egy másodperccel is tovább váratja, mint a biztonsági idő utolsó pillanata, jóformán hisztériás rohamba kergeti hitvesét. Házasságuk utóbbi éveinek egy-két különleges alkalmakor úgy tetszett, Mr. Foster szántszándékkal le akar késni a vonatról, csak hogy öregbítse a szegény asszony kínjait.
Feltéve (de meg nem engedve), hogy a férj valóban bűnös, eljárását csak még súlyosbítja, hogy a fent említett egyetlen gyengeségét leszámítva Mrs. Foster csakugyan kötelességtudó és szerető feleség. Több, mint harminc esztendeje hűséges és derék szolgálója az ő urának. Ezt senki sem tagadhatja. Tudta ezt maga Mrs. Foster is - és ha mégoly serényen utasította el évek hosszú során át a feltevést, hogy férje szántszándékkal kínozná, mostanában nemegyszer azon kapta magát, hogy felötlik agyában ez a lehetőség.
Mr. Eugene Foster hetvenedik éve felé járt, s Feleségével jókora, ötemeletes házban lakott New York belvárosában, a keleti Hatvankettedik utcán. Négyfőnyi személyzetet tartottak. Komor épület volt, és nemigen járt náluk látogató. Hanem a szóban forgó januári reggelen megélénkült a ház, és nagy volt a sürgés-forgás. Az egyik szobalány kötegszám vitte a porhuzatokat a szobákba, a másik szétteregette a bútorokon. Az inas bőröndöket cipelt, és letette a hallban. A szakácsnő olykor kidugta fejét a konyhából, az inashoz volt mindig egy-egy szava, maga a ház úrnője pedig, régimódi bundában, feje búbján fekete kalappal, szobáról szobára repdesett, s igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha ő irányítaná a hadműveleteket. Igazából másra sem tudott gondolni, mint hogy lekési a repülőgépet, ha a férje tüstént elő nem kerül a dolgozószobájából, indulásra készen.
- Hány óra, Walker? - kérdezte az inast, amint a közelébe ért.
- Kilenc óra tíz perc, asszonyom. - Itt van már a kocsi?
- Igen, asszonyom, a kocsi előállt. Éppen most akarom berakni a poggyászt.
- Egy óra az út a repülőtérig - mondotta Mrs. Foster. Tizenegykor indul a gép. És egy fél órával előbb ott kell lennem, a vám miatt. El fogok késni. Igen, egészen biztosan el fogok késni!
- Bőven van még idő, asszonyom - mondta nyájasan az inas. - Emlékeztettem Mr. Fostert, hogy kilenc óra tizenöt perckor kell indulniuk. Addig öt perc van még.
- Igen, igen, tudom. De azért legyen szíves, Walker, gyorsan rakja be a poggyászt.
Mrs. Foster fel-alá járkált a hallban, s ahányszor az inas a szeme elé került, megkérdezte, hány óra. Nem, mondta magában, most semmiképpen nem késhet el. Hosszú hónapok munkájával sikerült rávennie férjét, hogy engedje el. Ha lekési a gépet, utóbb még a férje lefújja az egész utazást. És az a nagy baj, hogy mindenképpen ki akarja kísérni a repülőtérre.
- Atyaúristen! - mondta Mrs. Foster fennhangon. - El fogok késni. Egész biztosan elkésem! - Az apró kis izom a bal szeme sarkában őrjöngve rángatózott. A szemébe pedig majdhogy könny nem szökött.
- Hány óra, Walker?
- Kilenc óra tizennyolc, asszonyom.
- Most aztán egész biztosan elkésem! - kiáltott fel Mrs. Foster. - Jaj, hogy mért nem jön már!
Ez az utazás igen fontos volt Mrs. Fosternek. Egyedül utazik Párizsba, a lányához, egyetlen gyermekéhez, aki Franciaországba ment férjhez. Mrs. Foster nem rajongott francia vejéért, de a lányát szerette, ezenfelül pedig kimondhatatlanul vágyakozott, hogy megismerje végre három unokáját. Eddig még csak fényképen látta őket, s a képükkel teletűzdelte a házat. Gyönyörű három gyerek. Imádta őket, s valahányszor új felvétel érkezett, Mrs. Foster magával hordozta, órákig ült előtte, bámulta, imádattal csüggött rajta, és a kis arcokon kutatta a vérrokonság, a hasonlóság ősi, megnyugtató és olyan nagyon fontos jeleit. Mostanában egyre erősödik benne az az érzés, hogy nem akar hátralevő éveiben oly messze élni a gyerekektől, nem: azt akarja, hogy mindig jöjjenek el hozzá látogatóba, ő meg sétálni viszi őket, ajándékokat vesz nekik, és a szeme előtt növekednek. Tudta persze azt is, hogy a férje életében komiszság és tulajdonképpen hűtlenség is ilyesmire gondolni. Márpedig, még ha nyugalomba vonul is, és feladja számos vállalkozását, a férje akkor sem volna hajlandó New Yorkból Párizsba költőzni. Az is csoda, hogy engedélyezte neki ezt a repülőutat és a hathetes párizsi látogatást. Pedig ő hogy, de hogy szeretne mindig ott élni; a közelükben!
- Hány óra, Walker?
- Kilenc óra huszonkét perc, asszonyom.
Még beszélt, amikor ajtó nyílt, és Mr. Foster lépett ki a hallba. Egy másodpercig mozdulatlanul állt, mélyreható pillantást vetett feleségére, az visszanézett rá - erre az apró termetű, de friss és fürge öregemberre, hatalmas, szakállas ábrázatára, amely meglepően hasonlít Andrew Carnegie régi fényképeire.
- Nos - szólalt meg Mr. Foster -, ha nem akarsz lekésni a repülőgépről, úgy gondolom, jó lenne hamarosan elindulni.
- Hát persze, drágám; persze! Készen vagyok. Kint vár a kocsi.
- Nagyon helyes - mondotta Mr. Foster. Félrehajtotta fejét, úgy vette szemügyre feleségét. Fura szokása volt ez, fejét oldalra billentette, azután apró, lökésszerű mozdulatokkal bólogatott szaporán. A kezét meg összekulcsolta magasan, a melle előtt, úgyhogy mindezektől kicsit olyan volt, mint egy mókus - egy fürge, okos, öreg mókus a parkból.
- Walker már hozza a kabátodat, drágám. Bújj bele.
- Tüstént jövök - mondotta Mr. Foster. - Csak kezet mosok.
Az asszony várt, a magas inas ott állt mellette, tartotta a felöltőt, a kalapot.
- Walker, elkésem?
- Nem, asszonyom - felelt az inas. - Úgy hiszem, idejében odaér.
Ekkor megjelent újra Mr. Foster, és az inas felsegítette a kabátját. Mrs. Foster kisietett, és beszállt a bérelt Cadillacbe. Férje követte, csak éppen ő lassan, kimérten ment le a lépcsőn, félúton megállt az eget kémlelte, beleszimatolt a hűs reggeli levegőbe.
- Úgy hiszem, köd lesz - mondotta, míg beült felesége mellé a kocsiba. - És odakint a repülőtéren mindig rosszabb az idő. Nem csodálnám, ha ma fel sem szállna a gép.
- Jaj, drágám, az Isten szerelmére, ne is mondj ilyet! Azután már nem szóltak, míg a kocsi át nem ment a folyón Long Islandre.
- A személyzettel mindent elintéztem - mondotta Mr. Foster. - Ma elmennek valamennyien. Hat hétre félfizetéses szabadságot adtam nekik, Walkernek pedig megmondtam, hogy táviratozom, amikor megint szükségünk lesz rá.
- Igen - felelt az asszony -, mondta.
- Este átköltözöm a klubba. Kellemes változatosságot jelent majd ott lakni.
- Persze, drágám. Majd írok.
- Néha majd benézek a házba, hogy rendben van-e minden, és összeszedem a postát.
- Nem gondolod, hogy Walker talán mégis otthon maradhatna, és vigyázhatna a házra? - kérdezte bátortalanul az asszony.
- Ostobaság. Merőben felesleges. Különben akkor teljes fizetést adhatnék neki.
- Persze - mondta az asszony. - Hát persze.
- Azonkívül sosem lehet tudni, mi jut az ilyeneknek eszébe, ha egyedül maradnak egy házban - közölte Mr. Foster, azután elővett egy szivart, ezüst szivarvágójával lecsippentette a végét, és arany öngyújtójával rágyújtott.
Mrs. Foster szótlanul ült a kocsiban, kezét szorosan összefonta ölében a takaró alatt.
- Írsz majd? - kérdezte azután.
- Lehet - mondta a férje. - De nem hiszem. Tudod, hogy nem lelkesedem a levelezésért, hacsak az embernek nincs valami különleges közlendője.
- Persze, drágám, tudom. Ne is vesződj vele.
Mentek tovább, a Queen's Boulevard-on, s ahogy közeledtek az idlewildi repülőtér mocsaras lapálya felé, annyira megsűrűsödött a köd, hogy a kocsinak lassítania kellett.
- Jaj, Istenem! - kiáltott fel Mrs. Foster. - Most már egész biztosan elkésem! Hány óra?
- Ne jajgass! - szólt rá az öregúr. - Különben is mindegy. Egész biztosan nem száll fel a gép. Ilyen időben nem indulnak. Nem is értem, miért kell egyáltalán kimenned.
Az asszony nem volt benne egészen biztos, de egyszerre úgy érezte, valami más csendül a férje hangjában, és odafordult, hogy megnézze: A torzonborz szakáll mögött nehéz volt bármilyen kifejezést megkülönböztetni. Pedig a szája, az számított. Bárcsak jobban láthatná a száját, gondolta most is, mint már annyiszor. A szemében nem tükröződik semmi, csak ha dühös.
- Ámbár ha történetesen mégis felszáll - folytatta Mr. Foster -, tökéletesen egyetértek veled abban, hogy most már nem éred el. Úgyhogy ebbe talán már beletörődhetnél, nem?
Mrs. Foster elfordult, és az ablakon át a ködöt szemlélte. Úgy látta, egyre sűrűbb lesz, ahogy kifelé mennek, már nem is látszott más, csak az út széle meg mellette egy kevés a rétekből. Tudta, hogy a férje ránéz. Odapillantott hát megint, s ezúttal borzadva észlelte, hogy férje mereven bámulja az ő bal szeme sarkában azt a zugot, ahol, érezte, most is ráng az apró izom.
- Hát nem? - kérdezte a férje.
- Nem micsodát?
- Biztos, hogy most már elkéstél, ha felszáll. Nem mehetünk gyorsabban ebben a tejfelben.
Több szó nem esett közöttük. A kocsi tovább vánszorgott. A sofőr meggyújtott egy sárga fényű lámpát, az út szélére irányította, így valamivel gyorsabban haladtak. A ködből fehér és sárga fények merültek föl, közeledtek, egy igen fényes lámpa pedig egész úton a sarkukban volt. A vezető hirtelen fékezett.
- Na tessék! - kiáltott Mr. Foster. - Elakadtunk. Tudtam előre.
- Nem, uram - fordult hátra a sofőr. - Megérkeztünk. Itt a repülőtér.
Mrs. Foster szó nélkül kiugrott a kocsiból, s a főbejáraton át beszaladt az épületbe. Rengetegen voltak odabenn, legtöbbjük vigasztalan utas, a jegypénztárak körül tömörültek. Mrs. Foster átfurakodott közöttük, és érdeklődött a tisztviselőnél.
- Úgy van - felelt a fiatalember. - A gép egyelőre nem száll fel. De ne tessék elmenni. Az idő bármelyik pillanatban kitisztulhat.
Mrs. Foster visszament férjéhez, aki most is a kocsiban ült, és beszámolt a helyzetről. - De neked igazán nem kell várnod, drágám - mondta az asszony. - Semmi értelme.
- Nem is fogok - felelt a férje. - Amennyiben a sofőr haza tud vinni. Be tud vinni a városba, kérem?
- Gondolom, igen - mondta a sofőr. - Kirakta a poggyászt?
- Ki uram.
- Isten veled, drágám - mondta Mrs. Foster, behajolt a kocsiba, apró csókot nyomott férje orcáján a durva szürke szőrzetre.
- Isten veled - mondta Mr. Foster. - Jó utat. A kocsi elment. Mrs. Foster egyedül maradt.
A nap hátralevő része valóságos lidércnyomás volt. Hosszú-hosszú órákon át ült Mrs. Foster a padján, s fáradtan, tétován tűnődött, vajon hol töltse az éjszakát. Nem, nem akar elmenni a repülőtérről. Nem szeretné látni a férjét. Reszketett a gondolatra, hogy Mr. Foster így vagy úgy kimódolja, hogy ő mégse jusson el Franciaországba. Legszívesebben itt maradna, ahol van, ülve a padján egész éjjel. Ez lenne a legbiztosabb. De már most is halálfáradt, és hamarosan rájött, hogy mégiscsak nevetséges volna, ha egy idős hölgy itt kuporogná végig az éjszakát. Úgyhogy végül felkelt, és hazatelefonált.
Mr. Foster már éppen indult a klubba, amikor megszólalt a telefon. Az asszony elmondta, mi a helyzet, és megkérdezte, ott van-e még a személyzet.
- Már mind elmentek - mondotta Mr. Foster.
- Hát akkor, drágám, majd megszállok valahol éjszakára. Ne törődj velem, nem lesz semmi baj.
- Ostobaság - mondotta Mr. Foster. - Itt az egész nagy ház, tessék igénybe venni.
- De drágám, ha egyszer üres.
- Én is itt maradok veled.
- Nincs egy falat ennivaló a házban. Semmi.
- Akkor vacsorázz meg, mielőtt hazajössz. Ne légy már olyan ostoba, fiam. Miért kell mindenből problémát csinálni?
- Persze - mondta az asszony. - Ne haragudj. Majd eszem itt egy szendvicset, és hazamegyek.
Odakint tisztult valamicskét a köd, de azért hosszú és lassú volt a taxiban az út hazáig, és Mrs. Foster meglehetősen későn ért haza a Hatvankettedik utcába.
Férje előbukkant dolgozószobájából, mikor meghallotta az asszony érkezését. - Nos - érdeklődött -, milyen volt Párizs?
- Holnap tizenegykor megy a gép - mondta Mrs. Foster. - Ez már egészen biztos.
- Már amennyiben felszáll a köd.
- Már tisztul - mondta Mrs. Foster. - Megindult a szél. - Úgy látom, fáradt vagy - mondotta Mr. Foster. - Bizonyára agyonizgattad magad.
- Hát eléggé kellemetlen volt. Azt hiszem, le is fekszem mindjárt.
- Kocsit rendeltem reggelre - mondta a férje. - Kilenckor itt lesz.
- Jaj, drágám, köszönöm. Igazán nem kell fáradnod azzal, hogy megint kikísérj.
- Nem - mondotta lassan Mr. Foster. - Azt hiszem, nem kísérlek ki. Majd útközben leteszel a klubnál.
Mrs. Foster ránézett, és ebben a pillanatban úgy látta, férje igen messze áll, mintha sorompó húzódna köztük. Egyszerre olyan kicsike lett, és olyan távoli, hogy Mrs. Foster nem is tudta egész bizonyosan, mit csinál, mit gondol, de még azt sem nagyon, hogy mi is Mr. Foster voltaképpen.
- A klub bent van a városban - szólalt meg Mrs. Foster. - Nem esik útba a repülőtér felé.
- Rengeteg időd lesz, kedvesem. Vagy talán nem akarsz elvinni a klubomig?
- Ő, dehogyisnem . . . hát hogyne.
- Akkor jó. Nos, úgy hát a reggeli viszontlátásra. Kilenckor.
Mrs. Foster felment hálószobájába, az emeletre. A nap fáradalmai annyira igénybe vették, hogy amint lefeküdt, nyomban el is aludt.
Reggel korán kelt, és fél kilenckor már lent volt a hallban, útra készen.
Kilenc óra után valamivel megjelent a férje. - Főztél kávét? - kérdezte.
- Nem, drágám. Úgy gondoltam, majd a klubban kényelmesen megreggelizel. Itt a kocsi. Már vár. Én készen vagyok.
A hallban álltak - mostanában, úgy tűnt, mindig a hallban találkoznak -, az asszony kalapban, kabátban, kezében a táskája, Mr. Foster különös, régimódi, magasan gombolt zakóban.
- A poggyász?
- Kint van a repülőtéren.
- Ahá, igen - mondta Mr. Foster. - Nos, ha előbb be akarsz vinni a klubomba, akkor ideje volna indulni, ugyebár?
- Persze! – kiáltott az asszony. - Hát persze . . . nagyon kérlek!
- Veszek magamhoz néhány szivart. Azonnal jövök. Szállj csak be a kocsiba.
Az asszony megfordult, és kiment, az autó mellett álló sofőr meglátta Mrs. Fostert, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Hány óra? - kérdezte Mrs. Foster.
- Körülbelül negyed tíz - mondta a sofőr.
Mr. Foster öt perc múlva jelent meg, s ahogy Mrs. Foster nézte, amint lassan lejön a lépcsőn, észrevette, hogy a férje lába szára olyan, akár a kecskeláb, abban a keskeny csőnadrágban. Mint előző nap, most is megállt félúton, beleszimatolt a levegőbe, kémlelte az eget. Még nem tisztult ki teljesen, de már a napfény egy kis foszlánya áthatolt a párán.
- Most talán szerencséd lesz - mondotta Mr. Foster, amint felesége mellé telepedett a kocsiban.
- Siessen, kérem - mondta Mrs. Foster a sofőrnek. Ne vesződjön a takaróval. Majd én elrendezem. Kérem, induljon. El fogok késni.
A sofőr visszaült a kormánykerék mögé, és begyújtotta a motort.
- Egy pillanat - mondta hirtelen Mr. Foster. - Várjon, kérem egy pillanatig.
- Mi az, drágám? - Mrs. Foster látta, amint férje végigtapogatja kabátzsebeit.
- Egy kis ajándékot akartam küldeni Ellennek - mondotta Mr. Foster. - Hova tettem? Egészen bizonyos, hogy a kezemben volt, amikor lejöttem.
- Nem láttam semmit a kezedben. Mi az az ajándék?
- Egy kis doboz, fehér selyempapírba csomagolva. Tegnap elfelejtettem odaadni neked. Ma nem felejtem el.
- Egy kis doboz! - sikoltott fel Mrs. Foster. - Nem láttam semmiféle kis dobozt! - Lázas kutatásba fogott a kocsi ülésén.
Férje közben tovább tapogatta zsebeit. Kigombolta felöltőjét, megtapogatta a zakója zsebét is. - Az ördög vigye el - mondta -, úgy látszik, fent hagytam a hálószobában. Rögtön jövök.
- Jaj, Istenem! - kiáltott fel Mrs. Foster. - Nincs arra idő! Nagyon kérlek, hagyd itt. Majd feladod postán. Biztosan megint egy pár vacak fésű. Mindig fésűket adsz neki.
- Ha szabad érdeklődnöm, mi a baj a fésűkkel? - tudakolta Mr. Foster. Dühös lett, amiért felesége kivételesen kijött a sodrából.
- Semmi, drágám, semmi. De most . . .
- Maradj itt! - parancsolta Mr. Foster. - Felmegyek és lehozom.
- Jaj, drágám, siess! Az Isten szerelmére, siess . . . Némán ült, és várt, és várt.
- Hány óra van, kérem? - kérdezte a sofőrt.
A sofőr körülményesen tanulmányozta karóráját. - Nálam mindjárt fél tíz.
- Kiérünk egy óra alatt a repülőtérre?
- Szűken.
Ebben a pillanatban Mrs. Foster tekintete valami fehérségre esett - csak egy sarka állt ki az ülés mögül, azon az oldalon, ahol a férje ült az imént. Odanyúlt, és kihúzott egy selyempapírba csomagolt kis dobozt, de ugyanakkor nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a csomag mélyen, szorosan fészkelt a résben, mintha jól benyomták volna.
- Itt van! - kiáltotta az asszony. - Megtaláltam. Jaj Istenem, és most órákig fogja keresni odafenti Sofőr, kérem, gyorsan - szaladjon csak fel, és hívja le, legyen szíves!
A sofőr, durcás szájú ír, nem nagyon állhatta az ilyesmit, de azért kikászálódott a kocsiból, és felment a lépcsőn a kapuhoz. Azután sarkon fordult és visszament. - Bezárták - jelentette. - Van kulcs?
- Igen, igen, várjon csak egy percig - Mrs. Foster lázasan turkált a táskájában. Apró arcát marokra szorította a rémület, ajka duzzogva csücsörödött.
- Itt van! Nem . . . inkább én megyek. Úgy hamarabb lehet . . . Én tudom, hol keressem.
Kapkodva kiszállt a kocsiból, felrohant a lépcsőn, kezében a kapukulcs. Már becsúsztatta a kulcsot a zárba és éppen meg akarta fordítani - amikor megdermedt. Feje felemelkedett, s ő ott állt, mozdulatlanul, a nagy sietség, kulcsfordítás, belépés kellős közepén - egyszerre megmerevedett egész testében, és várt . . . öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz másodpercig, várt. Ahogy ott állt, feje a levegőben, teste feszült: mintha egy hangra várna, amit az imént hallott messze bentről, a házból - mintha azt várná, hogy újra hallja.
Igen - egész nyilvánvalóan hallgatózott. Testtartása maga volt a hallgatózás. Sőt, mintha a fülét mind közelebb és közelebb vinné a kapuhoz. Most már egészen ott volt a kapunál, és az asszony még egy pár pillanatig úgy maradt, emelt fő, fül a kapun, kéz a kulcson, láb a küszöbön, de nem lép be, helyette, legalábbis úgy látszott, hallani, és elemezni próbálja a ház mélyéből halványan kiszűrődő hangokat.
És akkor egyszerre megelevenedett. Kivette a kulcsot a zárból, és lefutott a lépcsőn.
- Már késő! - kiáltott a sofőrnek. - Nem tudom megvárni, nem, képtelen vagyok. Le fogom késni a repülőgépet. Most siessen, legyen szíves! Gyorsan, a repülőtérrel
Ha a sofőr szemmel tartja Mrs. Fostert, nem kerülte volna el a figyelmét, hogy az asszony arca halottsápadt, és hogy az arckifejezése hirtelen megváltozott. Már nem az a meglehetősen gyámoltalan és butuska pillantás ült a szemében. Sajátos keménység telepedett vonásaira, a máskor petyhüdt kis száj most elkeskenyedett, keményen, a szeme csillogott, s egyszerre tekintélyt parancsolt a hangja:
- Siessen, sofőr!
- A férje nem utazik? - kérdezte az csodálkozva.
- Dehogy! Csak a klubjáig kellett volna bevinni. Nem számít. Meg fogja érteni. Majd taxit hív. Ne fecsegjünk, kérem. Gyerünk! Indul a gépem Párizsba!
Mrs. Foster egész úton sürgette a sofőrt, az meg hajtott, mint a veszedelem, és sikerült is pár perccel indulás előtt elcsípni a gépet. Nemsokára fent szállt az Atlanti-óceán fölött, kényelmesen hátradőlt az ülésen, hallgatta a motorok duruzsolását - végre-valahára úton Párizs felé. Nem hagyta el az új hangulat. Különösen erősnek érezte magát, s valahogy, rejtelmes módon, istenien. Kicsit elfulladt belé, de inkább csak attól, mert saját magát is meglepte, amit csinált, és a repülőgép messze szállt, messze New Yorktól, és messze a keleti Hatvankettedik utcától, és Mrs. Fosterre nagy-nagy nyugalom telepedett. Mire Párizsba ért, olyan erős és hűvös és nyugodt volt, hogy még.
Meglátta az unokáit, és életben sokkal, de sokkal szebbek voltak, mint a fényképeken. Kis szépségeim, gondolta Mrs. Foster, akár a földre szállt angyalok!
És mindennap nagyokat sétált velük, és teletömte őket cukrászsüteménnyel, és elhalmozta őket ajándékkal, és gyönyörűeket mesélt nekik.
Minden kedden levelet írt a férjének - aranyos, bőbeszédű levelet -, csupa csacsogás, csupa újság, és mindig így zárta sorait: "Gondolj a rendszeres táplálkozásra, drágám, habár nagyon félek, hogy nemigen törődsz ezzel, ha nem vagyok melletted."
Eltelt a hat hét, és mindenki szomorú volt, hogy Mrs. Fostert hitvesi kötelességei hazaszólítják Amerikába. Illetve mindenki, csak ő maga nem. Különös módon nem bánta annyira, mint ahogy az ember gondolta volna, és amikor sorra végigcsókolta valamennyiőjüket búcsúzóul, mintha a viselkedéséből meg a szavaiból arra lehetett volna következtetni, hogy talán nem is olyan sokára, esetleg, ha egy mód van rá, eljön megint.
Látogatása kiszabott idejét azonban, ahogy már ilyen hűséges hitveshez illik, egyetlen nappal sem lépte túl. Pontosan hat héttel megérkezése után táviratot küldött férjének, azután felült a New York-i repülőgépre.
Hogy leszálltak Idlewildben, Mrs. Fosternek azt az érdekes dolgot kellett tapasztalnia, hogy nem vár rá kocsi. Még az sincs kizárva, hogy némileg szórakoztatta a dolog. Mindamellett megőrizte nyugalmát, és a szokásosnál egyetlen centtel sem adott több borravalót a hordárnak, aki őt és poggyászát besegítette egy taxiba.
New York hidegebb volt, mint Párizs, és a csatornában mocskos hókupacok hevertek. A taxi megállt a Hatvankettedik utcában, a ház előtt, és Mrs. Foster rábeszélésére a sofőr felcipelte a két nagy bőröndöt a kapuhoz. Akkor Mrs. Foster fizetett, elküldte a taxit, és becsengetett. Várt - senki. Biztonság kedvéért még egyszer csöngetett, és hallotta, amint a csengő hang éles trillát ver ki messze, a kamrában, a ház mélyén. De senki sem jött kaput nyitni.
Mrs. Foster akkor elővette kulcsát, és maga nyitotta ki a kaput.
Ahogy belépett, elsőnek egy nagy halom levél fogadta ott hevert a padlón, ahogy bepotyogtatta sorra a postás a levélrésen. A ház sötét volt és hideg. A nagy állóórát még most is porhuzat fedte. Hideg volt, és mégis furcsán nyomott a levegő, és különös, bizonytalan szag lebegett a házban, amilyet Mrs. Foster még nem érzett soha.
Gyorsan átment a hallon, s egy pillanatra eltűnt a hall mélyében, baloldalt. Különös eltökéltség vezette lépteit; mintha holmi híresztelésnek akarna végére járni, vagy gyanút igazolni. És amikor megint előbukkant néhány pillanat múlva, elégedettség villant az arcán.
Megállt a hall közepén, mintha azon törné a fejét, hogy most mit csináljon. Azután hirtelen sarkon fordult, és bement a férje dolgozószobájába. Az íróasztalon ott hevert Mr. Foster címjegyzéke, abban lapozgatott egy darabig, majd felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott.
- Halló - mondotta Mrs. Foster. - Kérem . . . a keleti Hatvankettedik utca 9-ből beszélek . . . Igen, igen, én vagyok. Kérem, küldhetnének valakit lehetőleg minél hamarabb? Igen, úgy látszik, elakadt az első és a második emelet között. A jelzőkészülék szerint legalábbis ott . . . Hogy azonnal? Ő, igazán nagyon kedves. Tudja kérem, nem való az én lábamnak már az a sok lépcsőmászás. Igazán nagyon köszönöm. Viszontlátásra.
Mrs. Foster letette a kagylót, és ott ült a férje íróasztalánál, és várta a szerelőt, aki nemsokára itt lesz, és megjavítja a felvonót.
