gyermek és erkölcsi nevelés
- Téma inditó Livai
- Kezdés dátuma
Virtuális valóság és a valós világ között
Egyszer volt, hol nem volt… Vagy sokkal inkább élő így: egyszer volt, hol nem van?
(vitaindító beszélgetés a virtuális valóság és a valós élet kölcsönhatásairól a szekszárdi Gyermek- és ifjúsági írók találkozójára)
Kedves Kollégák!
Be kell vallanom, hogy én nem láttam a Mátrix című filmet. Nem néztem meg, pedig hallot-tam több ismerősömtől is, hogy az a film „Alapmű”. Mire gondoltok? – kérdeztem vissza, milyen szempontból tartjátok alapműnek? Nekem erről a meghatározásról sokkal inkább Jókai Aranyembere, Shakespeare Rómeó és Júliája, Platon Lakomája, Dosztojevszkij Bűn és bűn-hődése jut eszembe; ha viszont a gyermekekre gondolok, akiket tanítottam és neveltem, nem kell túl messzire mennem, hogy eszembe juthassanak az igazi értéket közvetítő alapművek: a magyar népmesék, többek között a Szélike királykisasszony, Többsincs királyfi vagy Andersentől a Kis gyufaárus lány, Ólomkatona és a Grimm mesék Hamupipőkéje…
Hogy jön ide a Mátrix, ami ráadásul egy film? Mesélték, hogy egy szimulált világ gépei próbálják leigázni az embereket, akik egy kisebb csoportja fellázad ez ellen, és a virtuális való-ság helyett a valós életet választanák, de a filmben szereplő nagyobb tömeg számára a virtuális valóság válik az élhetőbb igazzá, és a lélek küzdelmeinek színtere a mindennapok nyűgével, bajával tolódik át a nem kívánatos igaz valóságból a tudatmögötti űrbe. Elgondolkodtatott, és megrémített, hogy értelmiségi ismerőseim közül többen is éltették a gondolatot, hogy már van alternatív lehetőség a szürke hétköznapok élhetőbbé tételére. Elhatárolódtam és megálla-pítottam, hogy jobb nekem itt a filmen kívüli madárcsicsergős, virágillatú világban. Én inkább könyvet veszek a kezembe, keresem a közvetíthető jót, ami mindenkiben alapból megta-lálható, és ragaszkodom ahhoz, hogy esténként továbbra is mesét olvassak a fiamnak, könyvet írjak a kalandokat kergető ifjaknak.
Ugyanakkor az idő rohan, a technika fejlődik, a gyermekek lelki és szellemi fejlődése ro-hamléptekben próbálja követni a követhetetlent, a számukra megfoghatatlanul érthetetlent, a virtuális valóságot, ami leigázza a múltból eredező meséket, a szertefoszló álmokat, a saját képzeletük szülte hősöket: a gyerekek ma készen kapják a képzeletet! Felvetődik rögtön a kérdés, hogy ezt ők negatív vagy pozitív inpulzusként élik át? Biztos, hogy nem értik meg a számítógép és média közvetítette alternatív lehetőségeket? Talán közelebb áll a valósághoz, ha közbeiktatjuk a felnőttek és idősebb generációk esetleges ellenérzéseit a modern vívmá-nyokkal szemben, és talán az is az igazság része, hogy a gyerekek hamarabb tudják kezelni az új eszközöket, mint mi. Érzéseiket azonban még nem tudják kellőképp cenzúrázni, ezért sokan inkább csak azonosulnak a figurákkal, élethelyzetekkel. A kérdés, azonban kérdés marad: Értik-e azt, amit átélnek, és hasznukra válik, vagy a virtuális világ sugallta szabadság által esetenként torzulhat a szellemi vagy lelki fejlődésük?
Többünkből is felszínre kívánkozik erre egy újabb gondolat: a szabadság értelmezése kényes kérdés, nem biztos, hogy ennek gyakorlásában az ifjúságot magára lehetne hagyni, főleg nem ebben a megfoghatatlanságából eredőn veszélyes világban. Be kell látnunk, hogy a felelősség a miénk, felnőtteké, mi vagyunk a felelősek érte, hogy szabadságtudatukat kellő szinten kezeljék, hogy élni is tudjanak vele a megfelelő helyen és időben!
A továbbiakban megfeledkeztem volna a virtuális lét elemzéséről, ha szembe nem találko-zom a valóval: nagyobbik fiam számítógépes játékban öldöste halomra az „embereket”. Melléültem, hogy egy kicsit együtt legyünk, s egy idő után megkérdeztem: „Miért szereted ezt a játékot, fejleszt ez valamit?” „Igen a koncentrálóképességet… és az agresszivitást – nevetett felém, majd folytatta –, ugyan Anya, ez csak játék!” Ezt nevezik ma játéknak?! Döbbenetem a lelkemből kiszakadni vágyó kérdést a hirtelen támadt csenddel magába temette; és pufogtak tovább az álgolyók, az álemberekre. Felálltam és elhagyva a szobát megállapítottam, hogy csak azt teszi, amit minden férfi elődje: hatalomra tör, leigáz, maga alá rendel… de hál’ Is-tennek nem igazi életeket; nem öl!
Valóságban nem öl? Milyen gondolatok ezek? Miért kellett szembesülnöm ilyen abszurd botorságokkal a saját életemben… a saját lelkemben? Hosszú évekig filozófiát hallgattam, és örömmel merültem el a régmúlt idők zseniális gondolkodóinak világában, majd gyermekeket okítottam és balzsam volt lelkemnek, ha együtt élhettük át a népmesék világának… – itt el kellett gondolkodnom, mijét is? – igen, nem kerülhető meg ez a szó: abszurditását!
Változhatott ekkorát a világ? Benedek Elek és a Grimm testvérek által gyűjtött mesék és mítoszok „valósága” ekkora bukfencet vethetett és válthatott élhető virtualitásba?
Nos, akkor szembesüljünk a mával! A virtuális valóság árad felénk, a legváratlanabb szituá-ciókban is beleszól az életünkbe, ha másként nem, hát az internet, mobiltelefon, televízió használata közben.
Napjainkban az angolszász irodalom és megfilmesített változatai özönlenek felénk, szinte mindenhonnan, hogy belerángassanak minket gyermekeinkkel együtt egy, a mienkétől alapja-iban eltérő másik világba. Odáig jutottak a modern gondolkodásban, hogy egy filmben lemo-dellezték, ahogy chipeket építenek elítéltek agyába és erre rákapcsolódva, gyermekszereplők saját számítógépükön keresztül irányíthatják őket: hogyan éljék perceiket, miként valósítsanak meg különböző támadó jellegű cselekménysorozatokat, és haljanak-e meg szereplőik, ha játékos kedvük, szeszélyük ezt kívánja. Mi lehet ennek az üzenete a „mi” gyermekeink szá-mára? Mit is jelent ez itt, nyugattól keletebbre… és, ha már itt tartunk, számunkra, akik, a gyermekek lelkét szeretnénk felkészíteni az élet buktatóira; számunkra, akik anno még a népmesék hőseit hittük igaznak; és számunkra, akik még hiszünk, hogy a jó, Jó, és a való, Igaz?!
Írtam egy könyvet: könyvszagút és kézbe foghatót. Benne: kalandok, humor és sok-sok ér-dekesség, tapasztalatokon nyugvó ismeret, kimondottan a gyerekléleknek szólót. Megvették sokan. Ismerősök közül is jó néhányan. Kérdeztem: „Nnna, hogy tetszett?”. „Ááá, még a pol-con hever, most a Twiglight-ot olvassa a 10-12 éves lányom/fiam.” Elkeseríthetett volna, hogy az angolszász irodalom magába szippantja gyermekeink figyelmét a könyvek iránt? Igen, el. Ugyan már, legalább olvas, lehet erre az általános válasz. Persze, de talán nem mindegy, hogy mit, hiszen számos ismerőstől hallottam, hogy éjjelenként felriadnak gyermekeik: rosszat álmodnak… pedig elalvás előtt „csak” ’kaszabolósgyilkosos’ vagy a túlvilágról visszatérő zombikról olvastak.
Voltam a közelmúltban egy mesékkel foglalkozó konferencián, ahol egy könyvtárvezető kolléganő felállt és lelkesen kiáltotta közénk: „Én ilyen ideális férjet szeretnék a lányomnak, mint a Twiglight főszereplője! Kedves, figyelmes, sármos… ígérte, küzd majd rossz szokásai ellen, hogy ne bántsa a szerelmét.” Tiltakozva sikoltott bennem egy hang: de hisz’ ő egy vámpír! Vért iszik és hidegvérrel öl! Naná, hogy sármos, ezzel csalogatja magához az áldoza-tait, mint a húsevő növények is… Komolyan! Ez tényleg velünk történik? Vagy én lennék ennyire maradi, hogy ezért az ötletért nem tudok lelkesedni?? Elítélendő lennék, hogy nem a vámpírokat, koboldokat és az arcnélküli lélekzabálókat tartom esténként, lefekvés előtt az ideális gyermeki könyvtémának???
A virtuális valósághoz kapcsolódó, újabb említésre méltó tény a világhálón való kommuni-káció, a chat-elés, ahol a gyermekeink „beszélgetnek”. Kikkel? Jó „barátokkal”, „gyönyörű-séges” lányokkal, „csodaszép” srácokkal, jópofa haverokkal… A kérdés ezek hallatán jogos az „Ős”-től, de kényes is: ismersz közülük mindenkit? Találkoztál már velük, fizikálisan érinthetőek, belenéztél már a szemükbe?! „…Nem, azt azért nem, de én sem úgy nézek ki ahogy… Rólam sem tudja, hogy túlsúlyos vagyok, és tele pattanással, bukásra is állok… de te ne légy már kicsinyes… Anya! Apa! Nagyi! – végre élek, és vannak ’barátaim’; ne tégy már keresztbe; ne kapcsold ki a számítógépet!” – árad a szleng, kiáltják gyermekeink, akik már nem „vevők” a mi meséinkre?! Akik „virtualizálnak”, és kicsúsznak a kezeink közül… Ha hagyjuk!
Én megrögzötten hiszem és bízom benne, hogy nem a Mátrix vagy Twiglight az „alamű”! Hiszem, hogy Magyarországon Benedek Elek, Janikovszky Éva, Fekete István még mindig autentikusak; hogy van erkölcsi üzenete a táltos paripát megülő királyfinak, aki minden aka-dályt képes szerelméért legyőzni; hogy érdemes az Okos lány találós kérdésein eltöprengeni; és a Csillagszemű juhász konokul pimasz viselkedése vagy Tutajos férfiasodásának kezdeti botlásai is adnak némi alapot a gyermekeinknek arra, hogy vállalni akarják önnönmagukat, mi több: egyszer majd ők meséljék meséinket fiaiknak.
Az Ember Jónak születik! Utódokat nemz, és őket felneveli! Közben mindig minden változik. Mitől és miért válik mássá, szinte érthetetlenné az elődök számára az utód? Talán az Idők szava? Nem, nem hiszem, talán… talán nem is Ő, az utód a Más… talán mi, Elődök nem értjük meg, hogy fejlődni kell, velük együtt!
Esetleg odáig „fejlődtünk” volna, hogy a fantáziát használni már nem divat? Nem kell már elképzelnünk, kitalálnunk magunknak a hallottakat, inkább a készen kapott sémákat kellene kódolni, értelmezni, és elfogadni, hogy a gyerekeknek is ez a jobb?! Tudjuk jól, hogy ez nem igaz. Ismerjük Arisztotelész tanítását, melyben elítéli a katonát, ha vakmerő, ugyanúgy, ha gyáva, és megbecsüli akkor, ha az arany középutat választva: bátor. Észre kell vennünk és rávezetnünk gyermekeinket a virtuális világ előnyeire, de óva inteni őket a kóros-káros mellékhatásoktól, túlkapásoktól, mértéktelen számítógép használattól, és attól, hogy korosztá-lyukhoz nem illő világot teremtsenek maguknak és abban éljenek. Segítsünk, hogy lehessen gyerek a gyerek, amíg lehet; az ifjúság keresse az útját, de ne legyen koraérett; a lányok ne adják idő előtt magukat sikkből oda boldog-boldogtalannak; és a fiúk ne az agresszióval pó-tolják hiányosságaikat, amíg még nem férfiak!
A mesék, ifjúsági regények ideje nem járt le, csak mi szülők, tanítók, írók fáradunk néha… de nem adjuk fel, és örülünk, hogy elődeink által arra vagyunk predesztinálva, hogy adjunk: meséket; és teremtsünk mítoszokat: városit, valóságosat, szívhez közelit, gyermeki lelket mozgatót, ha kell modern világba valót. Az viszont tény, hogy a technika által teremtett vir-tuális világot megállítani már nem tudjuk, hiszen bennünk van, belőlünk fejlődik, túlnő raj-tunk… Ha engedjük!
Szekszárd, 2010. május 27-28. Tölgyesi Lívia
Egyszer volt, hol nem volt… Vagy sokkal inkább élő így: egyszer volt, hol nem van?
(vitaindító beszélgetés a virtuális valóság és a valós élet kölcsönhatásairól a szekszárdi Gyermek- és ifjúsági írók találkozójára)
Kedves Kollégák!
Be kell vallanom, hogy én nem láttam a Mátrix című filmet. Nem néztem meg, pedig hallot-tam több ismerősömtől is, hogy az a film „Alapmű”. Mire gondoltok? – kérdeztem vissza, milyen szempontból tartjátok alapműnek? Nekem erről a meghatározásról sokkal inkább Jókai Aranyembere, Shakespeare Rómeó és Júliája, Platon Lakomája, Dosztojevszkij Bűn és bűn-hődése jut eszembe; ha viszont a gyermekekre gondolok, akiket tanítottam és neveltem, nem kell túl messzire mennem, hogy eszembe juthassanak az igazi értéket közvetítő alapművek: a magyar népmesék, többek között a Szélike királykisasszony, Többsincs királyfi vagy Andersentől a Kis gyufaárus lány, Ólomkatona és a Grimm mesék Hamupipőkéje…
Hogy jön ide a Mátrix, ami ráadásul egy film? Mesélték, hogy egy szimulált világ gépei próbálják leigázni az embereket, akik egy kisebb csoportja fellázad ez ellen, és a virtuális való-ság helyett a valós életet választanák, de a filmben szereplő nagyobb tömeg számára a virtuális valóság válik az élhetőbb igazzá, és a lélek küzdelmeinek színtere a mindennapok nyűgével, bajával tolódik át a nem kívánatos igaz valóságból a tudatmögötti űrbe. Elgondolkodtatott, és megrémített, hogy értelmiségi ismerőseim közül többen is éltették a gondolatot, hogy már van alternatív lehetőség a szürke hétköznapok élhetőbbé tételére. Elhatárolódtam és megálla-pítottam, hogy jobb nekem itt a filmen kívüli madárcsicsergős, virágillatú világban. Én inkább könyvet veszek a kezembe, keresem a közvetíthető jót, ami mindenkiben alapból megta-lálható, és ragaszkodom ahhoz, hogy esténként továbbra is mesét olvassak a fiamnak, könyvet írjak a kalandokat kergető ifjaknak.
Ugyanakkor az idő rohan, a technika fejlődik, a gyermekek lelki és szellemi fejlődése ro-hamléptekben próbálja követni a követhetetlent, a számukra megfoghatatlanul érthetetlent, a virtuális valóságot, ami leigázza a múltból eredező meséket, a szertefoszló álmokat, a saját képzeletük szülte hősöket: a gyerekek ma készen kapják a képzeletet! Felvetődik rögtön a kérdés, hogy ezt ők negatív vagy pozitív inpulzusként élik át? Biztos, hogy nem értik meg a számítógép és média közvetítette alternatív lehetőségeket? Talán közelebb áll a valósághoz, ha közbeiktatjuk a felnőttek és idősebb generációk esetleges ellenérzéseit a modern vívmá-nyokkal szemben, és talán az is az igazság része, hogy a gyerekek hamarabb tudják kezelni az új eszközöket, mint mi. Érzéseiket azonban még nem tudják kellőképp cenzúrázni, ezért sokan inkább csak azonosulnak a figurákkal, élethelyzetekkel. A kérdés, azonban kérdés marad: Értik-e azt, amit átélnek, és hasznukra válik, vagy a virtuális világ sugallta szabadság által esetenként torzulhat a szellemi vagy lelki fejlődésük?
Többünkből is felszínre kívánkozik erre egy újabb gondolat: a szabadság értelmezése kényes kérdés, nem biztos, hogy ennek gyakorlásában az ifjúságot magára lehetne hagyni, főleg nem ebben a megfoghatatlanságából eredőn veszélyes világban. Be kell látnunk, hogy a felelősség a miénk, felnőtteké, mi vagyunk a felelősek érte, hogy szabadságtudatukat kellő szinten kezeljék, hogy élni is tudjanak vele a megfelelő helyen és időben!
A továbbiakban megfeledkeztem volna a virtuális lét elemzéséről, ha szembe nem találko-zom a valóval: nagyobbik fiam számítógépes játékban öldöste halomra az „embereket”. Melléültem, hogy egy kicsit együtt legyünk, s egy idő után megkérdeztem: „Miért szereted ezt a játékot, fejleszt ez valamit?” „Igen a koncentrálóképességet… és az agresszivitást – nevetett felém, majd folytatta –, ugyan Anya, ez csak játék!” Ezt nevezik ma játéknak?! Döbbenetem a lelkemből kiszakadni vágyó kérdést a hirtelen támadt csenddel magába temette; és pufogtak tovább az álgolyók, az álemberekre. Felálltam és elhagyva a szobát megállapítottam, hogy csak azt teszi, amit minden férfi elődje: hatalomra tör, leigáz, maga alá rendel… de hál’ Is-tennek nem igazi életeket; nem öl!
Valóságban nem öl? Milyen gondolatok ezek? Miért kellett szembesülnöm ilyen abszurd botorságokkal a saját életemben… a saját lelkemben? Hosszú évekig filozófiát hallgattam, és örömmel merültem el a régmúlt idők zseniális gondolkodóinak világában, majd gyermekeket okítottam és balzsam volt lelkemnek, ha együtt élhettük át a népmesék világának… – itt el kellett gondolkodnom, mijét is? – igen, nem kerülhető meg ez a szó: abszurditását!
Változhatott ekkorát a világ? Benedek Elek és a Grimm testvérek által gyűjtött mesék és mítoszok „valósága” ekkora bukfencet vethetett és válthatott élhető virtualitásba?
Nos, akkor szembesüljünk a mával! A virtuális valóság árad felénk, a legváratlanabb szituá-ciókban is beleszól az életünkbe, ha másként nem, hát az internet, mobiltelefon, televízió használata közben.
Napjainkban az angolszász irodalom és megfilmesített változatai özönlenek felénk, szinte mindenhonnan, hogy belerángassanak minket gyermekeinkkel együtt egy, a mienkétől alapja-iban eltérő másik világba. Odáig jutottak a modern gondolkodásban, hogy egy filmben lemo-dellezték, ahogy chipeket építenek elítéltek agyába és erre rákapcsolódva, gyermekszereplők saját számítógépükön keresztül irányíthatják őket: hogyan éljék perceiket, miként valósítsanak meg különböző támadó jellegű cselekménysorozatokat, és haljanak-e meg szereplőik, ha játékos kedvük, szeszélyük ezt kívánja. Mi lehet ennek az üzenete a „mi” gyermekeink szá-mára? Mit is jelent ez itt, nyugattól keletebbre… és, ha már itt tartunk, számunkra, akik, a gyermekek lelkét szeretnénk felkészíteni az élet buktatóira; számunkra, akik anno még a népmesék hőseit hittük igaznak; és számunkra, akik még hiszünk, hogy a jó, Jó, és a való, Igaz?!
Írtam egy könyvet: könyvszagút és kézbe foghatót. Benne: kalandok, humor és sok-sok ér-dekesség, tapasztalatokon nyugvó ismeret, kimondottan a gyerekléleknek szólót. Megvették sokan. Ismerősök közül is jó néhányan. Kérdeztem: „Nnna, hogy tetszett?”. „Ááá, még a pol-con hever, most a Twiglight-ot olvassa a 10-12 éves lányom/fiam.” Elkeseríthetett volna, hogy az angolszász irodalom magába szippantja gyermekeink figyelmét a könyvek iránt? Igen, el. Ugyan már, legalább olvas, lehet erre az általános válasz. Persze, de talán nem mindegy, hogy mit, hiszen számos ismerőstől hallottam, hogy éjjelenként felriadnak gyermekeik: rosszat álmodnak… pedig elalvás előtt „csak” ’kaszabolósgyilkosos’ vagy a túlvilágról visszatérő zombikról olvastak.
Voltam a közelmúltban egy mesékkel foglalkozó konferencián, ahol egy könyvtárvezető kolléganő felállt és lelkesen kiáltotta közénk: „Én ilyen ideális férjet szeretnék a lányomnak, mint a Twiglight főszereplője! Kedves, figyelmes, sármos… ígérte, küzd majd rossz szokásai ellen, hogy ne bántsa a szerelmét.” Tiltakozva sikoltott bennem egy hang: de hisz’ ő egy vámpír! Vért iszik és hidegvérrel öl! Naná, hogy sármos, ezzel csalogatja magához az áldoza-tait, mint a húsevő növények is… Komolyan! Ez tényleg velünk történik? Vagy én lennék ennyire maradi, hogy ezért az ötletért nem tudok lelkesedni?? Elítélendő lennék, hogy nem a vámpírokat, koboldokat és az arcnélküli lélekzabálókat tartom esténként, lefekvés előtt az ideális gyermeki könyvtémának???
A virtuális valósághoz kapcsolódó, újabb említésre méltó tény a világhálón való kommuni-káció, a chat-elés, ahol a gyermekeink „beszélgetnek”. Kikkel? Jó „barátokkal”, „gyönyörű-séges” lányokkal, „csodaszép” srácokkal, jópofa haverokkal… A kérdés ezek hallatán jogos az „Ős”-től, de kényes is: ismersz közülük mindenkit? Találkoztál már velük, fizikálisan érinthetőek, belenéztél már a szemükbe?! „…Nem, azt azért nem, de én sem úgy nézek ki ahogy… Rólam sem tudja, hogy túlsúlyos vagyok, és tele pattanással, bukásra is állok… de te ne légy már kicsinyes… Anya! Apa! Nagyi! – végre élek, és vannak ’barátaim’; ne tégy már keresztbe; ne kapcsold ki a számítógépet!” – árad a szleng, kiáltják gyermekeink, akik már nem „vevők” a mi meséinkre?! Akik „virtualizálnak”, és kicsúsznak a kezeink közül… Ha hagyjuk!
Én megrögzötten hiszem és bízom benne, hogy nem a Mátrix vagy Twiglight az „alamű”! Hiszem, hogy Magyarországon Benedek Elek, Janikovszky Éva, Fekete István még mindig autentikusak; hogy van erkölcsi üzenete a táltos paripát megülő királyfinak, aki minden aka-dályt képes szerelméért legyőzni; hogy érdemes az Okos lány találós kérdésein eltöprengeni; és a Csillagszemű juhász konokul pimasz viselkedése vagy Tutajos férfiasodásának kezdeti botlásai is adnak némi alapot a gyermekeinknek arra, hogy vállalni akarják önnönmagukat, mi több: egyszer majd ők meséljék meséinket fiaiknak.
Az Ember Jónak születik! Utódokat nemz, és őket felneveli! Közben mindig minden változik. Mitől és miért válik mássá, szinte érthetetlenné az elődök számára az utód? Talán az Idők szava? Nem, nem hiszem, talán… talán nem is Ő, az utód a Más… talán mi, Elődök nem értjük meg, hogy fejlődni kell, velük együtt!
Esetleg odáig „fejlődtünk” volna, hogy a fantáziát használni már nem divat? Nem kell már elképzelnünk, kitalálnunk magunknak a hallottakat, inkább a készen kapott sémákat kellene kódolni, értelmezni, és elfogadni, hogy a gyerekeknek is ez a jobb?! Tudjuk jól, hogy ez nem igaz. Ismerjük Arisztotelész tanítását, melyben elítéli a katonát, ha vakmerő, ugyanúgy, ha gyáva, és megbecsüli akkor, ha az arany középutat választva: bátor. Észre kell vennünk és rávezetnünk gyermekeinket a virtuális világ előnyeire, de óva inteni őket a kóros-káros mellékhatásoktól, túlkapásoktól, mértéktelen számítógép használattól, és attól, hogy korosztá-lyukhoz nem illő világot teremtsenek maguknak és abban éljenek. Segítsünk, hogy lehessen gyerek a gyerek, amíg lehet; az ifjúság keresse az útját, de ne legyen koraérett; a lányok ne adják idő előtt magukat sikkből oda boldog-boldogtalannak; és a fiúk ne az agresszióval pó-tolják hiányosságaikat, amíg még nem férfiak!
A mesék, ifjúsági regények ideje nem járt le, csak mi szülők, tanítók, írók fáradunk néha… de nem adjuk fel, és örülünk, hogy elődeink által arra vagyunk predesztinálva, hogy adjunk: meséket; és teremtsünk mítoszokat: városit, valóságosat, szívhez közelit, gyermeki lelket mozgatót, ha kell modern világba valót. Az viszont tény, hogy a technika által teremtett vir-tuális világot megállítani már nem tudjuk, hiszen bennünk van, belőlünk fejlődik, túlnő raj-tunk… Ha engedjük!
Szekszárd, 2010. május 27-28. Tölgyesi Lívia
Mi a jó? – erkölcsről gyermekkorban?! ¬ 1. – okosság
Minden kisgyermek kíváncsi a környezetére, szeretne szüleinek megfelelni, és már nagyon szeretne ő is „nagy” lenni. Ez teljesen természetes. Éppen ezért eljött az ideje annak, hogy megalapozzuk náluk ezt a „nagy”-ságot. Hogyan? Nem elég etetni, öltöztetni és óvodába-, iskolába járatni, hanem az erkölcsi nevelést, az erényes viselkedés alapjaira való rávezetést is időben el kell kezdeni. Hajaj, erkölcs, erény … és nevelés?! Ezektől a szavaktól eleinte megriadnak az emberek, pedig miről is van szó? Magáról a nagybetűs Életről; annak megtanulásáról, hogy a jó a rossztól hogyan különböztethető meg. Már gyermekkorban, külső segítség nélkül is bármikor képes legyen a kérdések és kételyek rengetegében eligazodni.
Mielőtt a gyermekek erkölcsi nevelésével foglalkoznék, néhány szóban az etika fogalmi alapjait szeretném összefoglalni, hogy könnyebb legyen később néhány dolgot megérteni.
A társadalom normák alapján működik: ezek írott és íratlan szabályok összességéből állnak. Írott szabályoknak álta-lában a törvényeket nevezzük, íratlannak pedig az erkölcsi szabályszerűségek összességét, amelyek megalapozzák a társadalom létét: megkülönböztetve a közösség számára jótól az ártalmasat, vagyis a rosszat. Az etika, mint a filozófia gyakorlati ága, épp ezt vizsgálja, hiszen a cselekvés értékjellegével foglalkozik. Az etikát ezért erkölcsfilozófiának is nevezik. Az ókori görögök elkülönítették egymástól jelentésük alapján az ethosz (szokás…) és az éthosz (jellem, erkölcsi arculat) szavakat. Erkölcsös viselkedésnek nevezzük, ha valaki a közösség érdekeit szem előtt tartva próbál megfelelni az általánosan elfogadott normáknak, és ennek alapja az erény, amely olyan pozitív készségek összessége, amely segít a jó felismerésében, amennyiben a kötelesség (tanult) és a hajlam (belső késztetésből eredő) harmonizál egymással. Az erkölcsös igyekezettel elért képesség alapján az ember szívesen teszi a jót, és kerüli a rosszat. A jó és a rossz jelen van a közösségek életében, amióta csak ember él a Földön, ám a jóra való törekvés többnyire győzedelmeskedik a rossz felett; ezt nevezzük erényes cselekedetnek.
Négy alapérvényű erényt különböztethető meg, melyeket sarkalatos erényeknek is neveznek: okosság, igazságosság, bátorság, mértékletesség. Ezen kívül a kereszténység térhódításával megszülettek a teológiai alaperények: hit, remény szeretet. Ez nem jelenti azt, hogy a többi erény kevésbé fontos, hiszen az élet minden területén hasonló értékkel vannak jelen.
Ezek után már kissé érthetőbb talán, hogy nem elhanyagolandó szempont gyermekeink életében, hogy megtanul-hassák időben: mi a Jó és mi a Rossz?! Persze minden relatív, vagyis viszonylagos, ezért én csak az általános érvény-szerűségekre szorítkozom.
Nézzük először a sarkalatos erények közül az okosságot!
Mikor mondjuk azt a kis porontynak, vagy a már ifjúkor határát súroló gyermekünknek, hogy okos vagy? Természetesen akkor, ha valami jót tett, vagy jól cselekedett. Ezt azonban teheti egyszerűen csak ösztönösen is; ez már önmagában véve jó alap. De hogyan tanítható az, hogy valaki okos legyen, ha itt most nem az iskolai anyagok bemagolására gondolunk? Az előbbiekben már volt róla szó, hogy ez egyrészt hajlam, másrészt neveléssel érhető el, de önmagában véve nem elég a szülők, nevelők példamutató magatartása, viszont nagyon fontos alaptényező ezen a rögös úton. A szülők és környezetük következetessége az alap, amely ebbe az irányba terelheti a gyermekeket, akik próbálgatják a szabályszerűségek megszeghetőségének határait nap, mint nap. Türelmesen, minden alkalommal el kell magyarázni, hogy ha valami nem úgy jó. Van, amit gyorsan megjegyez, mint pl. hogy ne nyúljon a tűzhelyhez, mert forró; ez a későbbiekben a döntéseihez jó alap; vagy, milyen játékot játsszon, hogy az fejlessze és előrevigye (okossá tegye)? Amennyiben a verekedni szeret, rendszeresen elbeszélgetve lehet felhívni a figyelmét arra, hogy pl. az autós versenyzős sokkal jobb, mert nem okoz bosszúságot a szülőknek (tehát jót cselekszik), viszont saját magának szerezhet büszkeségre okot adó győzelmet; vagy a ruharongálós fáramászás helyett, ha focizik, esetleg biciklizik stb, még fejleszti is magát játék közben. Nehéz persze egy-két példával szemléltetve a lényeget kiemelni, hogyan is lehet okos valaki, de arra mindenképpen elég, hogy rávilágítson egy nagyon fontos kérdésre: nem elég szidni, vagy leteremteni a gyermekeket, ha saját jóérzésük elérése érdekében másképpen értelmezték a jót, sokkal inkább alternatívákat kell felajánlani a (rossz) helyett, rávilágítva mindemellett, hogy miért jó vagy jobb ez a megoldás a másik helyett. Mindennél fontosabb azonban, hogy dicsérjék őket gyakran, néha még akkor is, keresve erre az alkalmat, ha egyébként egy pofonnak épp eljött volna az ideje. Érdemesebb ilyenkor azt mondani, hogy okos voltál (részben, kicsit, esetleg egyáltalán nem), de jobb lett volna, ha így vagy úgy csinálod: ugye legközelebb megpróbálod? – kérdéssel nyitva számára újabb távlatokat. Fontos szempont, hogy jóvá csak szeretni lehet, büntetni nem!
A beszélgetés egyre kevésbé „divat” a családi életen belül. Mindenki teszi a dolgát otthon, és alig-alig szól a másik-hoz. Pedig nagyon fontos elmesélni egymásnak, hogy aznap vele mi történt, megkérdezni, hogy őt milyen hatások érték?! Ebből is levonható, hogy ki mint cselekedne a másik helyében, és milyen tanácsot adna, ha kérdeznék tőle. Segítsük hozzá a gyermeket, akár saját példákon keresztül szemléltetve, vagy környezetükben történt hibákat elemezve, hogy megtalálhassa önnönmagát. Tanuljon meg figyelni arra, hogy ha keresi a jót, szükségszerűen fejlődik, és szép lassan ő is „nagy” lesz, hiszen a kérdések vonzzák a válaszokat és az okosság a döntésekben nyilvánul meg!
Minden kisgyermek kíváncsi a környezetére, szeretne szüleinek megfelelni, és már nagyon szeretne ő is „nagy” lenni. Ez teljesen természetes. Éppen ezért eljött az ideje annak, hogy megalapozzuk náluk ezt a „nagy”-ságot. Hogyan? Nem elég etetni, öltöztetni és óvodába-, iskolába járatni, hanem az erkölcsi nevelést, az erényes viselkedés alapjaira való rávezetést is időben el kell kezdeni. Hajaj, erkölcs, erény … és nevelés?! Ezektől a szavaktól eleinte megriadnak az emberek, pedig miről is van szó? Magáról a nagybetűs Életről; annak megtanulásáról, hogy a jó a rossztól hogyan különböztethető meg. Már gyermekkorban, külső segítség nélkül is bármikor képes legyen a kérdések és kételyek rengetegében eligazodni.
Mielőtt a gyermekek erkölcsi nevelésével foglalkoznék, néhány szóban az etika fogalmi alapjait szeretném összefoglalni, hogy könnyebb legyen később néhány dolgot megérteni.
A társadalom normák alapján működik: ezek írott és íratlan szabályok összességéből állnak. Írott szabályoknak álta-lában a törvényeket nevezzük, íratlannak pedig az erkölcsi szabályszerűségek összességét, amelyek megalapozzák a társadalom létét: megkülönböztetve a közösség számára jótól az ártalmasat, vagyis a rosszat. Az etika, mint a filozófia gyakorlati ága, épp ezt vizsgálja, hiszen a cselekvés értékjellegével foglalkozik. Az etikát ezért erkölcsfilozófiának is nevezik. Az ókori görögök elkülönítették egymástól jelentésük alapján az ethosz (szokás…) és az éthosz (jellem, erkölcsi arculat) szavakat. Erkölcsös viselkedésnek nevezzük, ha valaki a közösség érdekeit szem előtt tartva próbál megfelelni az általánosan elfogadott normáknak, és ennek alapja az erény, amely olyan pozitív készségek összessége, amely segít a jó felismerésében, amennyiben a kötelesség (tanult) és a hajlam (belső késztetésből eredő) harmonizál egymással. Az erkölcsös igyekezettel elért képesség alapján az ember szívesen teszi a jót, és kerüli a rosszat. A jó és a rossz jelen van a közösségek életében, amióta csak ember él a Földön, ám a jóra való törekvés többnyire győzedelmeskedik a rossz felett; ezt nevezzük erényes cselekedetnek.
Négy alapérvényű erényt különböztethető meg, melyeket sarkalatos erényeknek is neveznek: okosság, igazságosság, bátorság, mértékletesség. Ezen kívül a kereszténység térhódításával megszülettek a teológiai alaperények: hit, remény szeretet. Ez nem jelenti azt, hogy a többi erény kevésbé fontos, hiszen az élet minden területén hasonló értékkel vannak jelen.
Ezek után már kissé érthetőbb talán, hogy nem elhanyagolandó szempont gyermekeink életében, hogy megtanul-hassák időben: mi a Jó és mi a Rossz?! Persze minden relatív, vagyis viszonylagos, ezért én csak az általános érvény-szerűségekre szorítkozom.
Nézzük először a sarkalatos erények közül az okosságot!
Mikor mondjuk azt a kis porontynak, vagy a már ifjúkor határát súroló gyermekünknek, hogy okos vagy? Természetesen akkor, ha valami jót tett, vagy jól cselekedett. Ezt azonban teheti egyszerűen csak ösztönösen is; ez már önmagában véve jó alap. De hogyan tanítható az, hogy valaki okos legyen, ha itt most nem az iskolai anyagok bemagolására gondolunk? Az előbbiekben már volt róla szó, hogy ez egyrészt hajlam, másrészt neveléssel érhető el, de önmagában véve nem elég a szülők, nevelők példamutató magatartása, viszont nagyon fontos alaptényező ezen a rögös úton. A szülők és környezetük következetessége az alap, amely ebbe az irányba terelheti a gyermekeket, akik próbálgatják a szabályszerűségek megszeghetőségének határait nap, mint nap. Türelmesen, minden alkalommal el kell magyarázni, hogy ha valami nem úgy jó. Van, amit gyorsan megjegyez, mint pl. hogy ne nyúljon a tűzhelyhez, mert forró; ez a későbbiekben a döntéseihez jó alap; vagy, milyen játékot játsszon, hogy az fejlessze és előrevigye (okossá tegye)? Amennyiben a verekedni szeret, rendszeresen elbeszélgetve lehet felhívni a figyelmét arra, hogy pl. az autós versenyzős sokkal jobb, mert nem okoz bosszúságot a szülőknek (tehát jót cselekszik), viszont saját magának szerezhet büszkeségre okot adó győzelmet; vagy a ruharongálós fáramászás helyett, ha focizik, esetleg biciklizik stb, még fejleszti is magát játék közben. Nehéz persze egy-két példával szemléltetve a lényeget kiemelni, hogyan is lehet okos valaki, de arra mindenképpen elég, hogy rávilágítson egy nagyon fontos kérdésre: nem elég szidni, vagy leteremteni a gyermekeket, ha saját jóérzésük elérése érdekében másképpen értelmezték a jót, sokkal inkább alternatívákat kell felajánlani a (rossz) helyett, rávilágítva mindemellett, hogy miért jó vagy jobb ez a megoldás a másik helyett. Mindennél fontosabb azonban, hogy dicsérjék őket gyakran, néha még akkor is, keresve erre az alkalmat, ha egyébként egy pofonnak épp eljött volna az ideje. Érdemesebb ilyenkor azt mondani, hogy okos voltál (részben, kicsit, esetleg egyáltalán nem), de jobb lett volna, ha így vagy úgy csinálod: ugye legközelebb megpróbálod? – kérdéssel nyitva számára újabb távlatokat. Fontos szempont, hogy jóvá csak szeretni lehet, büntetni nem!
A beszélgetés egyre kevésbé „divat” a családi életen belül. Mindenki teszi a dolgát otthon, és alig-alig szól a másik-hoz. Pedig nagyon fontos elmesélni egymásnak, hogy aznap vele mi történt, megkérdezni, hogy őt milyen hatások érték?! Ebből is levonható, hogy ki mint cselekedne a másik helyében, és milyen tanácsot adna, ha kérdeznék tőle. Segítsük hozzá a gyermeket, akár saját példákon keresztül szemléltetve, vagy környezetükben történt hibákat elemezve, hogy megtalálhassa önnönmagát. Tanuljon meg figyelni arra, hogy ha keresi a jót, szükségszerűen fejlődik, és szép lassan ő is „nagy” lesz, hiszen a kérdések vonzzák a válaszokat és az okosság a döntésekben nyilvánul meg!
Kedves Lívia!
A mi iskolánkban szeptembertől került bevezetésre az etika tantárgy a teljes 1-8. évfolyamon. (7.-ben volt eddig is)
Abban kérném a segítséged, milyen gyakorlati módszereket javasolsz az alsós csoportoknak? 1-2. és 3-4. évfolyamok vannak összevonva, 26 ill.35 fővel. A csoportok összetétele elég vegyes: elsősorban hátrányos helyzetű gyerekek illetve azok kerültek ide akik semmilyen hittanra nem járnak.
Néhány ötletem: tanmesék, diavetítés, társasjátékok
A Matyesz és Lilla nagyon tetszik
Bármilyen segítséget, ötletet szívesen fogadok.
Köszönettel: Lukácsné Gabi
A mi iskolánkban szeptembertől került bevezetésre az etika tantárgy a teljes 1-8. évfolyamon. (7.-ben volt eddig is)
Abban kérném a segítséged, milyen gyakorlati módszereket javasolsz az alsós csoportoknak? 1-2. és 3-4. évfolyamok vannak összevonva, 26 ill.35 fővel. A csoportok összetétele elég vegyes: elsősorban hátrányos helyzetű gyerekek illetve azok kerültek ide akik semmilyen hittanra nem járnak.
Néhány ötletem: tanmesék, diavetítés, társasjátékok
A Matyesz és Lilla nagyon tetszik
Bármilyen segítséget, ötletet szívesen fogadok.
Köszönettel: Lukácsné Gabi
Mi a jó?
Erről bizony nem ártana tényleg többet beszélni. Persze, hogy minden relatív, de azért mégiscsak vannak olyan dolgok, amikről biztosan tudjuk, hogy nem helyesek. Erre meg kell tanítani a gyerekeinket, de ehhez az iskola kevés. Kell masszív szülői háttér is szerintem.
Erről bizony nem ártana tényleg többet beszélni. Persze, hogy minden relatív, de azért mégiscsak vannak olyan dolgok, amikről biztosan tudjuk, hogy nem helyesek. Erre meg kell tanítani a gyerekeinket, de ehhez az iskola kevés. Kell masszív szülői háttér is szerintem.
Hol indul 60órás etika képzés? Köszönöm a választ.
Szeretném megnyugtatnia szülőket - más szelek fújank
A jelenlegi "valóság" a korábbi nevelés, "mesék", értékközvetítés eredménye. Most egy új nézőpontot hozok ide Anonymus 2000 tollából:
A lélek mezején útjukat kereső családoknál gyakori kérdés: A gyermek nevelése közben meddig jogos az ún. „fegyelmezés”, s hol kezdődik úgymond; az egyéni karmájába történő, jogtalan beavatkozás? Hol húzódik a határa annak, ahonnan már nem szabadna változtatnunk gyermekünkön?
Nos, az emberi világunk felett álló magasabb etika a következő üzenetet küldi:
A gyermek a saját, önnön maga által választott karmikus feladatai megvalósítása céljából születik a Földre, az anyagi világba. Pontosan ennek megfelelően választja meg szüleit, hiszen ő jó előre tisztában lehet azzal is, hogy szülei, (a 2021 éves korában aktuális önállóságáig) hová képesek őt eljuttatni. Világos tehát, hogy éppen azokat a szülőket fogja magáénak vallani, akik az életfeladatához vezérlik őt, s olyan szülőpárhoz születik, ahol éppen azt nyújtják, amire szüksége van. Vagyis nem a szülő választ magának gyermeket, hanem a gyermek választ magának optimális szülőpárt! (És a feladatához illeszkedő életkörülményeket).
Minden gyermek legelső választott életfeladatai a saját szülei nevelésével kapcsolatosak. Persze ez a már megszületett gyermekben nem lehet tudatos, a szüleiben pedig főképpen nem, mivelhogy egy felnőtt sokkal butább ennél.
A gyermek tehát megszületése előtt pontosan tudatában volt annak, hogy miért éppen az adott szülőpárt választotta magának.
Ha tehát egy szülő azon rágódik, hogy változtassone gyermekén vagy sem, az nem annyira a gyermek életébe történő „beleszólás”, hanem a felnőttek döntéseit érintő és értékelő feladat, vagyis a szülők önnön karmikus életfeladata! Nem a szülő tanít tehát, az csupán a látszat!
A gyermek érkezik mindig Tanítóként a családba, hogy ezzel lehetőséget biztosítson (felnőtt) szüleinek a nevelési döntéseik kipróbálásához. Ezek szülői átélése tehát csakis a saját, szülői karmára hathat, nem pedig a gyermekére. Vagyis bárhogyan „nevelünk”, akárhogyan is döntünk, még ha úgymond: „A gyermekünk érdekében” is, amit teszünk nem egyéb, mint az általa életre hívott, saját, megoldandó feladatunk.
Látható, nincsenek fehér-fekete dolgok.
kiss
A jelenlegi "valóság" a korábbi nevelés, "mesék", értékközvetítés eredménye. Most egy új nézőpontot hozok ide Anonymus 2000 tollából:
A lélek mezején útjukat kereső családoknál gyakori kérdés: A gyermek nevelése közben meddig jogos az ún. „fegyelmezés”, s hol kezdődik úgymond; az egyéni karmájába történő, jogtalan beavatkozás? Hol húzódik a határa annak, ahonnan már nem szabadna változtatnunk gyermekünkön?
Nos, az emberi világunk felett álló magasabb etika a következő üzenetet küldi:
A gyermek a saját, önnön maga által választott karmikus feladatai megvalósítása céljából születik a Földre, az anyagi világba. Pontosan ennek megfelelően választja meg szüleit, hiszen ő jó előre tisztában lehet azzal is, hogy szülei, (a 2021 éves korában aktuális önállóságáig) hová képesek őt eljuttatni. Világos tehát, hogy éppen azokat a szülőket fogja magáénak vallani, akik az életfeladatához vezérlik őt, s olyan szülőpárhoz születik, ahol éppen azt nyújtják, amire szüksége van. Vagyis nem a szülő választ magának gyermeket, hanem a gyermek választ magának optimális szülőpárt! (És a feladatához illeszkedő életkörülményeket).
Minden gyermek legelső választott életfeladatai a saját szülei nevelésével kapcsolatosak. Persze ez a már megszületett gyermekben nem lehet tudatos, a szüleiben pedig főképpen nem, mivelhogy egy felnőtt sokkal butább ennél.
A gyermek tehát megszületése előtt pontosan tudatában volt annak, hogy miért éppen az adott szülőpárt választotta magának.
Ha tehát egy szülő azon rágódik, hogy változtassone gyermekén vagy sem, az nem annyira a gyermek életébe történő „beleszólás”, hanem a felnőttek döntéseit érintő és értékelő feladat, vagyis a szülők önnön karmikus életfeladata! Nem a szülő tanít tehát, az csupán a látszat!
A gyermek érkezik mindig Tanítóként a családba, hogy ezzel lehetőséget biztosítson (felnőtt) szüleinek a nevelési döntéseik kipróbálásához. Ezek szülői átélése tehát csakis a saját, szülői karmára hathat, nem pedig a gyermekére. Vagyis bárhogyan „nevelünk”, akárhogyan is döntünk, még ha úgymond: „A gyermekünk érdekében” is, amit teszünk nem egyéb, mint az általa életre hívott, saját, megoldandó feladatunk.
Látható, nincsenek fehér-fekete dolgok.
kiss
Hasonló témák
