Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....

wobbly

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy agyalós napomba került, mire megfejtettem a dolgokat amik velem történtek. Azt hiszem jó eredményre juthattam, mert a "pech-sorozatom" úgy néz ki véget ért.(legalábbis pillanatnyilag úgy tűnik..kop-kop) . Remélem így is marad:) Köszönöm megnyugtató soraid, bár nem sok jóval kecsegtettél a jövőre nézve sem.) hátha nem lesz igazad...bárcsakos:)
 

naivbalek

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy agyalós napomba került, mire megfejtettem a dolgokat amik velem történtek. Azt hiszem jó eredményre juthattam, mert a "pech-sorozatom" úgy néz ki véget ért.(legalábbis pillanatnyilag úgy tűnik..kop-kop) . Remélem így is marad:) Köszönöm megnyugtató soraid, bár nem sok jóval kecsegtettél a jövőre nézve sem.) hátha nem lesz igazad...bárcsakos:)

Úgy legyen! :) A pozitív hozzáállás nagyon sokat segít.;)

Szép ://:-ot!
 

apolika

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziótok...
Hát, nem volt nagy forgalom...én is "hűtlen" voltam, Remélem mindenkinek boldogan teltek el az ünnepnapok...és gyomorrontás nélkül:)))

 

andyhugi1

Állandó Tag
Állandó Tag
Földönkívüli témában én meggyőzhetetlen vagyok.
Férjemmel szerintem nincsen semmi baj. Nagyon normális pasi. De amikor egyik reggel azzal indított, hogy munkába menet hajnalban az égen UFÓ-t látott, azt
hittem megbolondult. Azóta ha rákérdezek halálos komolysággal állítja. - Nem tudom...........lehet, hogy még nagyon álmos volt?
 

apolika

Állandó Tag
Állandó Tag
Figyisz, ha normális pasi, ahogy írtad, akkor miért nem hiszed el neki, hogy valóban "valami" volt ott? Esetleg nem néznél utána itt a neten, hogy volt e valami"mozgolódás". pl űrszemét...
Hátha mégis neki van igaza?
 

apolika

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok...
Próbálom "életben" tartani ezt a topikot, de Bubamama nagyon hiányzik.
Tudom, hogy mindenkinek megvan a saját baja, van aki ír róla van aki nem.
Nagyon nehéz, de próbáljunk felemelkedni a negatív gondolatok mellől...én egyfolytában próbálkozom:)
 

Bihar

Kitiltott (BANned)
Ki akar itt győzködni Andy?Amikor a koronánkon a kereszt a Szíriuszra irányul? Ezt be sem merik vallani, mert nevetséges blódlinek gúnyolnák valakik...bezzeg, ha nekik lenne ősi koronájuk és ez a Lófej ködre nézne..
Az emberiség "okosodásának" fejlődése a jégkor óta gyorsul. Miért?
 

buba7712

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok...
Próbálom "életben" tartani ezt a topikot, de Bubamama nagyon hiányzik.
Tudom, hogy mindenkinek megvan a saját baja, van aki ír róla van aki nem.
Nagyon nehéz, de próbáljunk felemelkedni a negatív gondolatok mellől...én egyfolytában próbálkozom:)


Én egy nagyon lelkis személyiség vagyok,minden mindíg nagyon rosszul érint...
Sajnos nem tudok a negatív dolgokon felül kerekedni,bármennyire is igyekszem...
Én sem voltam hűséges a topikhoz,de csak azért,mert a saját bajommal voltam/vagyok elfoglalva.
Most talán pont az lenne a " furcsaság " ha nem így tennénk...
 

apolika

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Bihar, erről a témáról írsz is valahol? Mert engem érdekelne...

Amúgy én irtó lelkiző vagyok, de kemény évekbe telt, mire sikerült egyes dolgokon "felül emelkedni".
Bár nehéz, amikor 1 héten belül 2 temetésre is megyek,voltam...tudom, ez az élet rendje, hisz a születés: séta a halálba....
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
Lehet nevetni:

Ma kaptam emailben:


Moldova György :
Lefelé a lejtőn

Egy még fiatalos, a gondokban megszőkült ötvenhét éves asszony meséli:
- Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Se kutyám, se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom, - megvalósítottam életem két nagy vágyát:
Vettem egy piros kalapot, és megtanultam síelni.
A piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnőim "hamiskártyásnak" kezdtek becézni, tudniillik, hogy tökre pirosat teszek, - de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált.

A Normafa laposabb lejtőin kezdtem, - a trénerem eleinte nem sokat várt tőlem, azt ajánlotta, hogy vegyek néhány erős edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam. Egyre meredekebb lejtőkre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem, hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal.

Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy csodálatos, egybeszabott, kék síoverált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben párnázva, bokában raffolva,... - mit mondjak, gyönyörű darab volt.
És este - mert azért nem akartam túl sok szemtanút, - ott álltam a tubenthali pályán.
Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából, hátsó udvar, csigalépcső, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam.
Az első szakasz simán ment, - a nagy meredek előtt egy kis pihenőrészen megálltam egyet lihegni.
De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is,... - úgy látszik, felfázhattam.
Mivel a dolog igen sürgősnek látszott, már nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, - körülnéztem, és nem láttam senkit, lekuporodtam.
Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes natúr szépségemben mutatkoztam.
Egyszóval lekuporodtam, és a költővel szólva a munka éppen dandárjában volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre a síléc megindult alattam. Úgy látszik, rosszul vágtam le a hóekehelyzetet.
Először csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam, és kísérteties sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtőn.
Ha nem akartam kitörni a nyakam, fel kellett állnom, és felvennem a szabályszerű testtartást, - miközben, a pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál pedig a bokámon.
Mit mondjak, voltam már boldogabb is,... - végig azt hajtogattam magamban: - Istenem, ha túlélem, adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra.
Végül megcéloztam egy bokrot. A bokor már nem tudott kitérni. Kificamítottam a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a bugyimat.
A hegyi mentők értem jöttek, és lekísértek az elsősegélyhelyre.
A bőrkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a törött lábán, - síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába.
Míg az orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk.
- Ön szintén kezdő, uram?
- Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös lesiklóbajnoka vagyok, és most először sérültem meg.
- Mi történt?
- Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam nyugodt ritmusában, mikor mögülem felbukkan egy boszorkány, a pulóverje a nyakában, az overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a vakbél-operációjának a helye is látszott - egyébről nem is beszélve. Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem. Annyira megdöbbentem, hogy nekimentem egy fának. De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány!... Ön is az ő áldozata volt, asszonyom?
- Én is - mondom, és eltöprengtem, hogy... mennyi levonással adnák vissza a nyolcnapi üdülési díjat ?
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
Hamvas Béla születésének 115.-ik évfordulója közeleg..

Egyike vagyok a nagyon keveseknek, akik személyesen ismerték Őt.
Erről szól a történet.

HÉTKÖZNAPI EMLÉKEK, HAMVAS BÉLÁRÓL....I. rész

Hamvas Béla, - nem volt a Barátom.

Csupán csak, - egy ideig a közelében lehettem, - s mint körülötte annyian, - láttam a ragyogását, és szebb, gazdagabb lett tőle az életem.
Mintha egy csillag tévedt volna közénk, - aki magával hozta a földre, - fényét, és melegét.
Sugárzott.
Nem ismertem Hamvas Bélát, - a filozófust, az írót. És nem ismerem ma sem, - alig pár könyvet olvastam tőle eddig, de a még hátra lévő időmben, - ha Isten engedi, - szándékomban áll pótolni a mulasztásomat.
Ismertem viszont Hamvas Bélát, - az embert.
Ismertem egy kis részt, az életéből: - a munkáját, a szokásait, reakcióit, sajátos humorát.
És, - ismertem a hétköznapjait.
Emlékszem a kezére, a hangjára, a tekintetére, a hajára, - a tartására.
És emlékszem a mosolyára.
Azt mondják: - "Egy különleges emberrel találkozni, - akit tisztelsz, - egy pillanat műve,- megszeretni, - egy nap elég, - elfelejtéséhez azonban, - egy élet is kevés. "
Hamvas Béla, - ezt írják az irodalomtörténészek , - 1962 - ben került Inotáról, - én úgy tudtam, hogy kicsit korábban , - és Tiszapalkonyáról , - a Bokodi Hőerőmű építkezéshez .
Azt gondolom azonban, hogy ezt , - egész pontosan, ma már nem is lehet tudni, - mert hosszabb - rövidebb kiküldetéseket majdnem mindenki kapott más Kirendeltségekre is, - és nem biztos, hogy a mozgásokat, az adminisztráció pontosan követte.
Mindhárom munkahelyen , - az Erőmű Beruházási Vállalat raktárosaként dolgozott.
Több helyen olvastam, - igencsak laza és pontatlan megfogalmazásban, - hogy beosztása raktári segédmunkás volt.
Ez, - így, - kereken kijelenthetem, - : nem igaz. Egyfajta, - "De’ ja Vu " - érzés kerít hatalmába, - ha erről olvasok.
A háború után, nagyon sokáig, az önéletrajzokban, - mindenkinek " mosónő " volt az édesanyja, - József Attila után, szabadon, - vagy édesapja , - "nincstelen, szegény paraszt " -
Egyfajta részvétet kívántak ébreszteni, az emberben.
Nyilván, ugyanilyen okból maradt Hamvas Béla 13 - 20 esztendőn keresztül - " segédmunkás " az Erőmű Beruházási Vállalatnál. Pedig meglehet, hogy csak fél évig volt az, - vagy még addig sem.
Nem ismertem az Inotán, és Tiszapalkonyán töltött éveit, - az ottani munkáját, és beosztását. Azt viszont biztosan tudom, hogy Bokodon fogyóeszköz raktáros volt, - saját külön raktári segédmunkással. - De volt gondnok, és szállásgondnok is, - segédmunkás azonban, - nem, soha.
Itt dolgozott, egészen 1964.-ig.
Ez alatt az idő alatt dolgoztam együtt Hamvas Bélával, - mint anyagkönyvelő.
Íróasztalaink, - alig pár méterre álltak egymástól.
Ez azonban, sajnos nem azt jelentette, hogy mindennap, - folyamatosan, és szünet nélkül együtt dolgoztunk. Béla bácsi is kapott időnként más tennivalót, - én pedig - " bújtatott státus " - ban, - hol a bérelszámolóban, hol pedig az admin.vez. mellett dolgoztam.- Vagy éppen hetekig , - Budaőrsön a központi raktárban.
Huszonéves voltam, - Béla bácsi pedig elmúlt 60 éves.
Amikor megismertem, - a nyílt mosolyával, és a tiszta tekintetével, - azonnal a szívembe fogadtam Őt.
A köztünk kialakult kapcsolat, kedves kapcsolat volt. Amolyan - "Csókolom Béla bácsi, hogy tetszik ma lenni?" , - a teljesen megszokott és munkahelyen elfogadott, - "Hogy van ma, Hamvas szaktárs ?" - helyett.
Ezért, előre is elnézést kérek, - ha időnként becsúszik emlékeimbe a " Béla bácsi", - így gondolok rá, ma is !…- Hamvas Béla helyett.
Nekem azonban, erre a megszólításra, felhatalmazásom volt. Személyesen, Tőle.
Akkor is, - és így, visszanézve is, - azt gondolom, hogy jól megvoltunk.
Olyan családból jöttem, ahol szerettük egymást, figyeltünk egymásra, - törődtünk egymással, és törődtünk a környezetünkben élőkkel is.
Tiszteltük az időseket.
Sváb Nagyapám, - fiatalon halt meg spanyol influenzában, - a halálos ágyán, így köszönt el a 7 kislányától: - "…szeressétek egymást, …jó emberek legyetek, …- koldus, - kenyér nélkül, - rászoruló, - jó szó nélkül, - a házatoktól soha el ne menjen "…-
A hét kislány közül a legnagyobbik, - akkor 14 éves , - volt az Édesanyám. Ő, - ezt hozta magával a szülői házból, - és ezt adta tovább.
Én is magammal vittem az otthonom szokásait, - szellemét és értékrendjét. Mindenhová . Bokodra is.
Ha nem is tudtam, hogy ki volt Hamvas Béla, - biztos vagyok benne, hogy nem nehezítettem meg az életét.
Bokod…-
Bokod bizony, - egészen más volt, - mint ahogy azt Hamvas Béla életrajzírói elképzelték, - és leírták.
Nem volt igaz, - hogy "szörnyű munkásszálláson ", - "pici és rendetlen szobában ", - " hajnalban, meg késő este ", - és "lopva ", - meg , - "az íróasztalfiókban ", - írta csodálatos műveit. -
Gyanítom, - hogy Inota és Tiszapalkonya esetében sem lehetett ez teljesen így igaz, - mert ha ott valóban raktári segédmunkásként dolgozott, - akkor bizony íróasztala sem volt.
Ha pedig nem volt, - akkor milyen fiókban tudott, - "lopva ", - írni, - "hajnalonta " ?….-
Talán , - folyton magával cipelt egy fiókot, - hogy abban "lopva" írhasson ?
Ha, - mégiscsak volt íróasztala, - akkor pedig, nem volt raktári segédmunkás.
Ide kívánkozik, az alábbi idézet :
"Hamvas, mint tudjuk élete legtermékenyebb időszakában, vagy húsz éven keresztül, legfeljebb Budapestre utazhatott kéthetente meglátogatni a feleségét, kicserélni az egyáltalán hozzáférhető könyveket, azután vissza a lármás, koszos, őrült erőműépítkezésekre, ahol hajnalonta írhatott csak pár órát. "
Megdöbbentö az életrajzíró tájékozatlansága, és pontatlansága.!
Megállapításai pedig, - felületesek, és elnagyoltak.
-…..Több helyen is szóba került, : - Hamvas Béla 13 évet dolgozott az Erőmű Beruházási Vállalatnál, - tehát, csak a szerző tudhatja pontosan, hogy Hamvas Béla hogyan tudott "visszautazni " , 20 éven keresztül! …a mellesleg,: - fokozottan és féltve őrzött!!! " lármás, koszos, őrült erőműépítkezésekre ", ahol ugye, egyébként, csak 13 évet dolgozott!!... ?!…-
Nem írja le viszont, - hogy hogyan "fogadták" ? …7 éven keresztül !, …ott, - ahol nem is dolgozott !!
Gondolom, - csodálkozva….-
És, - azt sem írja le a szerző, - hogy minek ment oda Hamvas Béla?,,, Hogy írni tudjon, -…méghozzá, hajnalonta ?….-
Nagyon nehéz, és szomorú éveket élhetett át. Nem volt az Őt megillető helyen. Ez, - igaz.
Miért kell azonban ezt megtoldani még olyan kiegészítésekkel, - amelyhez, köze sincs a valóságnak ?
Elég drámai volt a helyzete enélkül is, - miért kell ezt fokozni?
Biztos vagyok benne, hogy a szerző, kedvelheti Hamvas Bélát, - és sajnálja azért az életért, ami neki jutott.
Hamvas Béla azonban, erőslelkű ember volt, - és bárki szánalma, csak megalázta volna Őt.
Ami a 2 hetenkénti hazautazásokat illeti, - természetesen az sem stimmel.
Hetenként lehetett hazautazni. Akkor még, - fillérekért.
Egyébként, - ezeken a kiemelt nagy beruházásokon nagyon jól fizettek.
A jó fizetésen felül pedig, az ott töltött időre mindenki megkapta a külszolgálati díjat is, - ami olyan összegű volt, - hogy csak abból, - rendesen meg lehetett élni.
Felmerül bennem a kérdés, hogy ugyan már, - ki tartott el, - kit?

Azt írják, - Hamvas Bélát egyideig a felesége tartotta el a tanári fizetéséből.
Hamvas Béla azonban, - akkor is dolgozott. A szentendrei kertjét művelte, - amivel, - igencsak besegített Kemény Katalinnak.
Viszonzásul pedig, - az egész hátralévő életükben, - mivel a tanári fizetés csak töredéke lehetett annak, amit Béla bácsi az Erőmű Beruházási Vállalatnál keresett, - ő tartotta el, - úri módon, - Kemény Katalint.
Csakhogy erről, - sehol, soha, senki, nem beszél.
Kemény Katalin, - pláne nem.
Rögtön kisebbnek tűnne, az igencsak feltupírozott áldozat, - amelyet ő hozott egy rövid ideig a férjéért.
Nem jelenthetett gondot tehát Béla bácsinak a kedvezményes vasúti jegy megvásárlása, sem Inotáról, sem Tiszapalkonyáról.
Annak ellenére sem, hogy - azt gondolom, - a keresetéből, ő csak a külszolgálati díjat tartotta meg, a többit, hazaadta Kemény Katalinnak.
Ma, - ennyi év elteltével, - miután, kizárólag Kemény Katalin áldozatvállalásáról beszél és zeng az irodalomtörténet, szívesen megkérdezném, - ugyan hová a fenébe tette Kemény Katalin, Béla bácsi, nem kis összegű keresetét ?
Aki áldozatot hozott, - az Béla bácsi volt.
Szerényen, - egyszerűen élt. De élhetett volna másképpen is.
Azt gondolom, - Kemény Katalin élt jól. Ezért aztán, - nem telt másra.
Az én, kisnyugdíjas szüleim ugyanis, - a feleannyi keresetemből fejezték be a balatonkenesei házunk építkezését.
De, nemcsak mi tettük ezt, - több kollégám is építkezett, - vagy lakást vásárolt.
Azt olvastam, - Kemény Katalin, a spontán abortusza után, - azért nem erőlködött, hogy gyereket szüljön, mert nem volt házuk.
Uramisten,….- hányan, de hányan élnek ma ebben az országban, akiknek nincsen házuk, - de van gyerekük…?!
Nem a ház hiányzott ehhez, - hanem a szeretet.
Ami egyébként a házépítést illeti, miért nem állt neki az építkezésnek Kemény Katalin, - a meglévő telken, Szentendrén ?…
Azt gondolom, alighanem kényelemszeretetből .
A pénz pedig, Béla bácsi pénze, minden bizonnyal, - elfolyt a keze között.
Béla bácsit, kora tavasztól késő őszig, - évről évre - mindig, ugyanabban a világosszürke tropical öltönyben láttam, - néha, pedig a változatosság kedvéért, elnyűtt, meghatározhatatlan színű vászonnadrágban, - amelyeket, a lakótelepi takarítónő mosott és vasalt.
(-….hogy a , - legalább harmincéves, teljesen megkopott, és színehagyott, - valaha sötétkék lehetett, - svájci sapkájáról ne is beszéljek! - )
Flanc, - tehát nem volt. Költekezés sem.
Még a mosóport se Kemény Katalin fizette.
Béla bácsi, - üzemi konyhán étkezett.
Amikor otthonról jött vissza, - Kemény Katalin, - még egy nyomorék szendvicset sem csomagolt neki az útra.
Gépírás?…
Azt gondolom, azt, - nagyrészt ismerősök, barátok csinálták, ( - szerintem, másra, nem is igen lehetett rábízni, ) - és valószínűleg, szívességből tették.
A zömét pedig Sz. Erzsike gépelte: a vállalati kirendeltség-vezető titkárnője, - jó szóért.
A hazautazás költségeit, - akár Inotáról, akár Tiszapalkonyáról, meg tudta fizetni Béla bácsi, - a külszolgálati díjából.
Bokodról pedig, Bp.- re minden hét végén, - egy vállalati mikrobusz vitte pénteken, és hozta hétfőn a budapestieket.
Béla bácsit is.
Más kérdés, - hogy nem mindenki akart, - minden héten hazautazni.
Hamvas Béla esetében, - ezt nagyon is meg tudom érteni.
Kizárt dolognak tartom ugyanis, - hogy akkora vonzerővel bírt volna az a - "fűtetlen hall, Kemény Katalin otthonában, - amelyen mindenki keresztül járt ". -
Én kizárt dolognak tartom azt, hogy ott élni, írni, dolgozni tudott, - vagy egyáltalán, lehetett.
Attól tartok, - hogy nem volt "haza", - ahová utazhatott volna.
Megkockáztatnám azt a megállapítást is, - hogy élete legtermékenyebb időszakában, - 20 éven keresztül! - éppen azért volt olyan termékeny, - mert azt az időt: - nem otthon töltötte.
Nem tudom, - miért nem akarnak ezzel a ténnyel szembesülni az életrajzírók, irodalomtörténészek.
Kivéve, Darabos Pált, - aki ismerte mindkettőjüket, és pontosan tudta, hogy miről hallgatott.
Azt gondolom, Darabos Pál, - talpig úriember, - nem akarta kiszolgáltatni Kemény Katalint.
Ha jót, nem tudott, rosszat nem akart írni Kemény Katalinról.
Béla bácsi magányos embernek tűnt, - és az is volt valójában.
Sohasem kapott levelet, és sohasem látogatták, - pedig Bokodon, lehetett volna!
Volt, - aki a feleségét, gyerekeit, anyósát is lehozta egész nyárra.
Gyönyörű kirándulóhelyek voltak a közelben, ahová a vállalat, - autóbuszos kirándulásokat szervezett.
Majk - puszta, Várgesztes, - Tata, stb…-
Béla bácsihoz azonban, soha nem jött senki, - nem kapott levelet, - és nem hívták telefonon.
Pedig a felesége, bizonyára hallott már arról, hogy Mr. Bell, - régesrég feltalálta a telefont.
Béla bácsi élete, akkor - sivárnak, és érzelemszegénynek tűnt. Az is volt valójában.
Ma pedig még inkább annak látom.
Persze, az is meglehet, - hogy Béla bácsi, nem nagyon invitálta a feleségét Bokodra.
És, - ez sem jobb.
Kapcsolatuk, - úgy látszik, elfáradt, kiüresedett. Vagy, - sohasem volt tökéletes.
Ezekre a dolgokra, - naplóinak feldolgozása adhat majd választ. Nagyon várom a megjelenésüket!
Meglehet azonban, - hogy nem írerről, nem panaszkodik, - nem szolgáltatja ki Kemény Katalint, - hiszen Béla bácsi talpig úriember volt.
Kemény Katalint nem ismertem, - csak a hiányát, és a mulasztásait. Volt bőven.
Béla bácsi vállon hordozható utazótáskájában, - amikor otthonról jött vissza, legfeljebb 2 -3 könyv lötyögött, - semmi más. Nem volt a táskájában sem vasalt ing, - sem otthon sütött pogácsa.
Nem volt benne szendvics sem, - és nem volt termosz, - forró teával.
Nem volt alumínium ételdoboza, - otthoni gyümölcsökkel. Pedig mennyire szerette!
Ezért, - örültem, ha megkínálhattam.
Az Édesanyám, engem, - mindig ezekkel a dolgokkal engedett útra, minden héten.
A pogácsámat, vagy a süteményemet, a zsírpapíron kívül, ropogósra keményített - vasalt vászonszalvétába csomagolta, és mellé tett még kis szalvétákat is, - egész hétre.
Az alumínium ételdobozomban pedig, a gyümölcsök tetején, mindig volt egy szál virág , - vagy télen, egy zöld ágacska, a kertünkből.
Én, - mindig éreztem az Édesanyám gondoskodó szeretetét. Mindig éreztem azt, hogy, - " otthonról " jöttem, - és " haza " - megyek.
Béla bácsi ezt nem érezhette, - az Ő életéből, a törődés legkisebb jele is, hiányzott.
Sajnáltam érte.
Megvolt a véleményem, - Kemény Katalinról!
Az ételdobozt, és a termoszt, - rég feltalálták. Kemény Katalinnak ismernie kellett.
Annál is inkább, - mert alig pár évvel volt csak fiatalabb, mint az Édesanyám.
Mindig, vele hasonlítottam össze, - mit tett értem az Édesanyám, - és mit nem tett, Kemény Katalin a férjéért.
Amit Kemény Katalin nem ismert, és nem gyakorolt, - az a gondoskodó szeretet volt.
Hogy emiatt szenvedett - e Béla bácsi, vagy tudomásul vette, - esetleg megszokta, - azt, nem tudnám megmondani. Nem panaszkodott. Soha nem panaszkodott.
Nagyon keveset beszélt önmagáról, - néha a szüleiről, lánytestvéreiről, gyerekkoráról, - legtöbbet, azonban Magdus nevű testvéréről beszélt, - a feleségéről soha , semmit.
Én pedig, - csak egyszer kérdeztem, - de azt is megbántam.
Az biztos, hogy mindezek ellenére, - Béla bácsi mégis, - derűs, és összeszedett ember volt.
Boldog azonban nem igen lehetett.
* * * * *
"Mindenki tudja, hogy boldog embernek nincsen irodalma. Nincs festészete, filozófiája, beszéde.
Nincs zenéje sem. Ez mind boldogtalanság. Ez a szép boldogtalanság. A boldogtalanság megszépítése, ami az egész művészet."
Azt gondolom, hogy Hamvas Béla az író, a filozófus, - ilyen , - "szép boldogtalanságban " élhetett .
Ami ebben szép volt, azt Ő adta hozzá, - a többit pedig kapta. Részben, Kemény Katalintól, - részben, a kemény sorsától.
* * * * *
Biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla megérdemelte volna, bármelyik Európai Egyetem katedráját, - és nagy vesztesége a világnak, hogy nem kaphatta meg!
Csupán, szép álom, hogy mennyi tanítványa élhetne még mindig! …és talán, szebb lenne, … más lenne tőlük a világ!
Megérdemelte volna a katedrát, - ezért, nagyon ide kívánkozik a kérdés, hogy mégis, hol a fenében voltak akkor azok az állítólagos jó barátok?!...Miért nem segítettek?!
Könnyű, - jó barátnak vallani azt, aki már elment!…De, mégis, merre jártak akkor, amikor tenni kellett volna érte valamit ?!
Több olyan ismert művészt is látok most a barátok között,…- akik nem hullottak ki Isten tenyeréből, - az akkori rendszer pedig a kebelén viselte őket! …- feltételezem, - ők, tudták, hogy Hamvas Béla, az évszázad legnagyobb filozófusa volt, - miért nem segítettek?! Miért?!
Hát, - barát, az ilyen?!
Ugyan már!
Szóval, nem volt egyetemi katedrája Hamvas Bélának.
Nem volt a helyén. És, - nem tudhatom, hogy emiatt, szerencsétlennek érezte - e magát, - avagy sem.
Erről sem beszélt.
Egyet azonban, - teljes felelősséggel kijelenthetek: Béla bácsi, - minden ellenkező híresztelés ellenére, - jól érezte magát Bokodon!…és alighanem jól érezte magát ott, Hamvas Béla is.
Termékenyek voltak ezek az évek, - hiszen itt készült el a Patmosz befejező része, - és a SCIENTIA SACRA 5 kötete.
Legyen ez vigasz mindenkinek, - aki tényleg szerette Őt!
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
HÉTKÖZNAPI EMLÉKEK, HAMVAS BÉLÁRÓL..II. rész

HAMVAS BÉLA születésének 115.-ik évfordulója közeleg…
Egyike vagyok a nagyon keveseknek, akik személyesen ismerték Őt.
Erről szól a történet.

HÉTKÖZNAPI EMLÉKEK, HAMVAS BÉLÁRÓL..II. rész

A Bokodi Erőmű építkezés, - igen jól szerevezett volt.
Mielőtt az Erőmű Beruházási Vállalat felvonult volna, - már elkészült a lakótelep, - és az ideiglenes épületek az Erőmű körül, - ahová felvonulhatott.
Maga a lakótelep, - Oroszlánytól kb. 5 km, - Bokodtól kb. 3 km távolságra volt, - egy gyönyörű, vadvirágos mező kellős közepén…-
A házak, - rövid utcácskákban álltak, - és egészen mások voltak, mint a mai lakótelepi házak. Kisméretű falazótéglából épültek, és különálló, 1- 2 - 3 szoba összkomfortos, egységekből álló földszintes házak voltak, - ápolt, virágos előkerttel, - fiatal fákkal, bokrokkal, - és kevésbé ápolt hátsó, - füves kerttel. A házak hátsó teraszai, - erre a füves kertre nyíltak.
És, innen nyílt, ameddig a szem ellát, - a végtelen mező!... -
Béla bácsi sokszor szokott ott sétálni. A végtelen mezőn. Szinte, mindennap, - reggelenként, vagy estefelé.
Nem mindig láttam, - mert néha elfeküdt a fűben.
Ha láttam, integettem neki, - s ha Ő is látott, - visszaintegetett.
Őrzök róla egy különös képet az emlékeimben;
Dolgozni indultam, viszonylag korán, - és a kb. 800 m.- es séta alatt, - nem láttam sehol Béla bácsit, - ezért, mielőtt az Erőmű bejáratához értem volna, még egyszer visszafordultam.
És akkor ott volt, - mint egy, … Látomás.
Nincs rá jobb kifejezés.
Földbe gyökereztem.
A nap, Béla bácsi háta mögött, eléggé lent még, erőteljes sugarakkal, gyorsan vonuló fehér felhők között bujkált. Béla bácsi pedig jött a magas fűben, égre néző arccal, ..jött mosolyogva. Körülötte a színes, vadvirágos mező, - háta mögött, mint egy nem is földi glória, a folyton mozgó napsugarak, - kezében pedig egy kornyadt kamillacsokor.
Egyszer, megkérdeztem tőle, hogy miért sétál annyit, rendszeresen, nap, mint nap - még nagyon rossz időben is, - szó szerint ezt válaszolta; - " Mert elindul a lelkem gondolkodni, én meg utánaeredek " -
Béla bácsi, - itt, Bokodon, - szabad volt !...- És biztos vagyok benne, hogy Hamvas Béla is az volt !
Nem hiszem hogy sok szerepem lett volna az életében, - de mint egy kis pulikutya, - úgy ragaszkodtam hozzá, - és úgy követtem. Vagy éppen utánoztam, - amikor csak lehetett.
Néha késve indult az irodába, ( ahogy én is, ) és ilyenkor öles léptekkel haladt el az ablakom előtt, én pedig igencsak szaporáztam a lépteimet, hogy az Erőműig valahogy utolérjem. Nem mindig sikerült.
Béla bácsinak, nagyon szép járása, szép egyenes tartása volt, - és elegáns mozdulatai.
Amikor éppen nem sietett, meg-megállt egy-egy út menti növény mellett pár pillanatra.
Ilyenkor visszanézett, - és néha intett is, - de sosem várt meg.
A járda keskeny volt, - még ha elértem is, akkor is mindig mögötte maradtam 1-2 lépéssel.
Többször láttam, hogy megkóstol egy - egy fűszálat, - egyszer aztán, én is megpróbáltam.
Hát, jól elvágtam a szám szélét, mondhatom.
Béla bácsi pedig, anélkül, hogy hátrafordult volna, megszólalt: -
- Nem azt, - hanem a másik végét…-
* * * * *
Babus Antal úr könyvismertetéséből ollóztam az alábbi idézetet:
" A kötetből kiderül, hogy Hamvas nem csak a külvilágban, hanem otthon is méltósággal tűrte méltatlan helyzetét: a három - vagy négyszobás polgári lakásból neki csak a fűtetlen hall jutott, amelyen mindenki átjárt. "
Hát, milyen élet volt ez ?!…Ökölbe szorul tőle az ember keze!
Ha ez valóban igaz, - és, - miért ne lenne az ?! - … akkor Béla bácsinak, emberibb élete volt bármelyik munkahelyén - akár segédmunkásként is, - mint a saját otthonában, ahol, - úgy tűnik, - kutyába se vették, sem Őt, sem a munkáját. -
Szívesen feltenném azt a tapintatlan kérdést, - hogy, hol aludt Kemény Katalin? Fűtött, meleg szobában?...Tudott aludni ?…És nem voltak nyugtalan álmai?…
Később sem? Soha ?…..
Miért nem fogadta be szobájába a drága Béla bácsit ?
Hogy tehette meg ezt vele? …..-
Honnan vette a bátorságot, hogy a férjét ilyen megalázó helyzetbe kényszerítse ?...
Tudna erre válaszolni valaki?…
Azok, pl. - akik most Kemény Katalint, - az egekig magasztalják.
Ami azt illeti, - magasztalásra - sajnos, - nem szolgált rá!
Kemény Katalin okos asszony volt, - ezt elismerem. Férje halála után, - már nagyon jól menedzselte Hamvas Bélát.
Pontosan tudta, hogy a saját munkássága, - nem ér fel Hamvas Béla bokájáig.
Nála sokkal jobbakat, rég elfelejtettek.
Pontosan tudta, hogy a saját neve és munkássága csak akkor marad meg, - ha képes lesz házastársi kapcsolatukat elfogadhatóra fényesíteni, - smirglizni, és kiszidolozni.
Férje halála után, - harminc évig azon dolgozott, hogy úgy tűnjön,: - emberként is, munkatársként is, férj és feleségként is, tökéletesen összeillő, - idilli pár voltak.
Ezért a látszatért, - sok mindent megtett, - tényleg mindent. Még a közismert zsugoriságán is erőt vett.
Utalnék itt arra, - hogy még a férje temetési költségein is takarékoskodni akart, - áthárította azt másra! Azonban, - bőkezűen adományozott a férje halála után azoknak, - akiktől valamiféle hasznot remélt.
Olyanoknak, akik valóban szerették Hamvas Bélát, - akik önmagukban is, - és másokban is egy emlékművet építettek Hamvas Bélának.
Kemény Katalin ott akart állni ezen az emlékművön. Lehetőleg, nem is nagyon hátul.
Természetesen, - azoknak, akik Kemény Katalintól bármiféle szívességet elfogadtak, - kötelességük őt megvédeni.
- Azonban, … mi van a lelkiismeretükkel ?…alszik ??…-
Volna néhány kérdésem, - ezen kívül is. A kérdésekre azonban nincsen, és már nem is lehet válasz.
Kivéve azt az egyetlenegyet, amelyet Hamvas Bélának tettem fel, és ami így hangzott : - "…és Béla bácsinak, milyen a felesége?…." -
Ő pedig, egyetlen szóval válaszolt, - " kemény….".
Hát igen, - az lehetett. Ő aztán tudta.
Akkor sem volt kétségem felőle, és most sincs, - hogy ezt jelzőnek értette.
Az életrajzírókhoz, irodalom történészekhez is szívesen feltennék egy kérdést, - (és nem kell visszamenni John Lock Tabula - rasa elméletéig, vagy Weissman - Morgan csíraplazma elméletéig, - esetleg az asztrológusok által felállított születési képletéig, - ) - …csak úgy, egyszerüen, kapásból :
- Véleményük szerint, a Patmosz, amit Bokodon fejezett be, - vagy a SCIENTIA SACRA második része, - az Öt kötet, amit ott írt meg, - élete utolsó elötti művei, megszülethettek volna akkor is, ha hamarabb kerül haza?...( a fűtetlen hallba, -….amelyen ugye, milyen szomorú!...átjárt mindenki?…) -
Igazán úgy gondolják? -…és Kemény Katalin is úgy gondolta?…hogy alkotáshoz, elmélyedéshez, megfelelő háttér az, ...amelyet "otthon " ( ?!! ) biztosítottak Hamvas Béla számára? -
Szerintem, nem.
Szerintem, - az a környezet, nem csak hideg, - hanem rideg is volt. Sivár, és érzelemszegény.
Hát, - ezért sajnálom én Hamvas Bélát, …- és összeszorul a szívem, - szegény drága Béla bácsiért.
* * * * *
Bokodon, csend volt, nyugalom volt, …- és nem állt senkinek az útjában. Nem járt senki, keresztül - kasul az életén, - és nem fogta el előle senki a napot.
A háromszobás lakótelepi lakásban, rendszerint egyedül lakott, de ha átmenetileg, volt is lakótársa, akkor azt megválaszthatta.
Frissen vasalt ingeit, ruháit, - a lakótelepi takarítónő gondozta.
Ápolt volt.
A lakását, - mint mindenkiét - hetenként kétszer takarították, és hetenként volt ágyneműcsere.
A körülötte élő emberek tisztelték, - mert tiszteletreméltó ember volt, - anélkül is, - hogy tudták volna kicsoda.
Ez a tisztelet, Hamvas Bélának, - az embernek szólt.
Azt gondolom, - pontosan így lehetett ez akkor is, amikor még Inotán, vagy Tiszapalkonyán dolgozott.
Úgy tudom,1951 - ben került, - talán nem is jószántából, Inotára, azután pedig, - Tiszapalkonyára, - segédmunkásnak.
Abban azonban biztos vagyok, - hogy Béla bácsi, hamar kinőtte azt a munkakört, - és egyéb beosztást kapott.
( Bármit mondanak is a, - fogalmam sincs róla honnan, és kitől, - jól értesült életrazírók.)
Darabos Pál írja:
" Tiszapalkonyán, még egy kis kertet is berendezett magának a barakk ablakai előtt, ahol zöldséget termesztett és néhány virágot is nevelt, hogy legalább némileg a maga képére formálja a környezetét.
Itt élt kéthetes turnusokban, és kéthetente szombaton reggelenként hazautazott Pestre, hogy családi saját, magán, - és hivatalos ügyeit, többek között az ERBE Széchenyi rakparti irodaházában elintézze, barátaival találkozzék, könyvtárba menve könyveket kölcsönözzön, …." stb. -
Nekem ez az idézet, - több dolgot is elmond:
Az egyik, - hogy Béla bácsiban megvolt az a képesség, bárhol élt is, hogy a környezetét úgy alakítsa, hogy abban, jól, vagy legalább elviselhetően, - érezze magát.
(Kivételt képez persze, az "otthoni" környezete, - amelyet, nem igen hiszem, hogy módjában állt alakítgatni…- )
A másik, - és ezt nagyon fontosnak látom:
- ha Béla bácsi, valóban segédmunkás volt, - akkor, mi a csudát keresett, az ERBE, Széchenyi rakparti irodaházában?...Teljesen kizárt ugyanis, - hogy segédmunkásként ott, bármi dolga lehetett volna valakivel, bárkivel.
A segédmunkásnak, volt közvetlen felettese, - akivel minden dolgát elintézhette, - és nem neki kellett 2 hetente a Vállalat központjába rohangászni.
Ha azonban, bármi okból, nem boldogult volna a közvetlen felettesével, akkor ugye ott volt, - a mindenható Kirendeltség-vezető.
Így, - én azt gondolom, hogy Béla bácsi, - már Tiszapalkonyán, is raktárvezető lehetett, és ezért akadt elintéznivalója rendszeresen a Bp.-i Központtal.
A harmadik, - ami szintén nem stimmel: - az a „szombat reggel haza, és hétfőn vissza…”- megállapítás.
Szombaton, ugyanis, nem dolgoztak az ERBE Vállalatnál, - ott tehát intézni, semmit sem tudott volna azon a napon.
Ugyanez lehetett a helyzet, a Könyvtárral is, - bár a Bp.-i könyvtárak nyitvatartási idejét nem ismerem, nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik könyvtár nyitva tartott volna szombatonként addig, amíg Béla bácsi Tiszapalkonyáról, - odaér.
Ha tehát intézni akart valamit, akkor az ERBE Váll.- nál, ezt, - és gondolom a Könyvtárban is, - vagy pénteken, vagy hétfőn tehette meg.
Erre pedig természetesen, egy segédmunkásnak, - egyáltalán nem volt lehetősége.
Azt gondolom, ha a Vállalat, segédmunkásnak vette is fel Béla bácsit, - azt a munkakört, nagyon hamar kinőtte. Nyilván, rövid idő után, más beosztást kapott.
Béla bácsi tehát, nem segédmunkás volt, - hanem raktárvezető.
Tisztességgel elvégezte a munkáját, - ezt az ERBE Vállalat, és az akkori főnökei, biztos, hogy értékelték, rendesen megfizették, és meg is becsülték. Béla bácsi azonban nem csak a főnökei előtt, hanem a munkatársai között is megbecsülést szerzett magának.
Mindenki tisztelte Őt, - és nagyon sokan szerették.
A körülötte élő emberek, nem ismerték, - (vagy csak kevesen…) nem is ismerhették, Hamvas Bélát. Ők, Béla bácsit ismerték, és - tisztelték.
Azért, - mert olyan volt, - amilyen. Azért, mert az volt, - aki volt.
Tartása volt, gerince volt, - szava pedig, mint a szentírás.
Egyébként, nagyon kedves, nagyon egyszerű, de öntudatos, kiegyensúlyozott, és derűs ember volt.
Minden bizonnyal, tisztában volt a saját értékeivel. Az egész lénye, - méltóságot sugárzott.
Szinte, mindig mosolygott, - és jólesett ránézni. A mosolya, a szívéből fakadt, - és a szemébe futott.
Keveset beszélt.
Nem csevegett, nem fecsegett, annak amit mondott, - súlya volt, értéke volt.
Aki Tőle tanácsot kért, - az azt meg is fogadta.
Annak, amit mondott, - hitele volt.
Emlékszem, - egyszer egy 8 - 10 fős munkahelyi megbeszélésen, - bár, már fogalmam sincs róla, miről lehetett szó, Sz. Erzsike, - Főnökünk titkárnője, - a saját véleményét azzal támasztotta alá, hogy: - " de ez, így volt, mert Béla bácsi azt mondta. ".-
Ezt, - mindenki azonnal elfogadta.
Ha Béla bácsi azt mondta, - akkor az úgy volt.
Csak a bokodi éveit ismertem pontosan, - az előzőeket, sajnos nem.
Azt gondolom azonban, hogy bárhol, - jobb volt Hamvas Bélának, mint otthon.
Erről tanúskodnak a "termékeny évei".
Talán, - Tiszapalkonyán, és Inotán is volt egy rét, …egy fa, néhány bokor, …- és nyilvánvalóan volt jó néhány ember, akik tisztelték, és szerették Őt.
A munkahelyén, - bármilyen munkát végzett is, - emberség vette körül, rend, biztonság, nyugalom, - …és a nagyon szeretett: végtelen mező: a szabadság.
Béla bácsi pedig, képes volt, bárhol, - "berendezni " úgy az életét, - hogy jól érezze magát benne.
Bokodon dolgozott, - egészen 1964 - ig, - a nyugdíjazásáig.
Azt gondolom, hogy, Ő is, - mint mindenki más - szívesen maradt volna még tovább, - azonban, 1964 - ben megtörtént a Hőerőmű üzembe helyezése, és műszaki átadása. Itt, - már nem volt szükség mindenkire.
Az Erőmű Beruházási Vállalat, - és alvállalkozói, - fokozatosan levonultak.
A jól összeszokott csapat, - szétesett.
Bánhidán, még voltak befejezésre váró munkák, - a Gyöngyösvisontai, és a Százhalombattai Erőműépítkezések pedig akkor kezdődtek.
Béla bácsi, a nyugdíjazást választotta. - Bár, ne tette volna!
Én akkor, Bánhidára kerültem, - a többiek, - ki erre, - ki arra.
Később, sokan, - újra összejöttünk Százhalombattán.
Ez azonban, már nem volt ugyanaz.
* * * * *
Sokszor gondolok vissza Béla bácsira, - azóta is, - amióta már tudom azt, hogy " Ő " volt Hamvas Béla .
Ellentétben egyik életrajzíró megállapításával, - sosem láttam Őt, - "esendő", - "elesett", - embernek. Legfeljebb, - otthon lehetett az.
Béla bácsi, csendes, udvarias, békés, de határozott ember volt, - Kemény Katalin, azonban, uralkodott rajta, - föléje kerekedett. Letarolta. Lehengerelte.
Tartok tőle, - egyébként se "tarthatta sokra "a férjét. Legalábbis addig, - amíg, - "divatossá" nem vált.

Erre utal, - jól ápolt kapcsolata, - Czóbel Béláékkal.
Kemény Katalin, - Czóbel Béláné barátnője volt.
Czóbel Béláék pedig, Hamvas Bélát, lehetetlen, élhetetlen, - pipogya fráternek tartották.
Számomra, teljesen érthetetlen, és elfogadhatatlan, - hogy ezek után Kemény Katalin miért barátkozott még továbbra is velük?
Sőt, nemcsak, hogy barátkozott, - de rákényszerítette a férjét arra, hogy a Czóbel házaspár távolléte alatt, - rendszeresen etesse és gondozza Czóbelék macskáit. Hát, mit mondjak? …- én szégyellem magamat helyette!
Hallott már valaha ez az asszony az emberi méltóságról?? Miért tette ezt a férjével?…Hát, micsoda magatartás ez?…-
Egy magára valamit is adó asszony, nem állt volna szóba többé azokkal az emberekkel, - akik a férjét lenézték, gyalázták, semmibe vették, - ő meg barátkozott velük, és szívességeket tett nekik.
Igaz, én Kemény Katalint, nem tartom, - "magára valamit is adó " asszonynak.
Szóval, Béla bácsi, - ha nem otthon volt, - nem volt "esendő", és "elesett" ember.
Nem volt elvarázsolt sem.
Benne élt a mindennapokban, és velünk élte meg azokat, - gyanítom, hogy pontosan ugyanúgy, ahogy mi.
Béla bácsi, eleven volt, férfias, határozott, - és összeszedett .
A lelke is az lehetett, mert állandóan, valami belső béke sugárzott az arcáról. Szinte mindig mosolygott, - de hangosan nevetni csak ritkán hallottam.
Egypárszor, - azért sikerült.
Akkor pl., - amikor az irodánkban lábra kapott, és elindult a kávéfőző.
Azt már nem tudom, hogy éppen hol dolgoztunk akkor, - raktárban, vagy a gondnokságon.
Az viszont biztos, hogy én akkor még nem kávéztam, - és nem is tudtam igazán jó kávét főzni. Csak igyekeztem.
Hát, - nem mindig sikerült.
A kávé, Béla bácsi szerint akkor volt jó, ha egy icipicit "savanykás " volt. Ez az íz, - sajnos, ritkán jött össze.
Mindenesetre jól megtömtem a kávéfőzőt, - egy olyan "hagymakupolás " elektromos főző volt, igen - igen hosszú zsinóron. Miután „jól megtömtem”, bedugtam a kávéfőző zsinórját, és leültem dolgozni.
Egy darabig teljes csend volt. Aztán egyenletes koppanásokat lehetett hallani.
Egy pillanatnyi dermedt csend után pedig Béla bácsi felugrott az asztaltól, és kitört belőle a nevetés. Aztán, én is felugrottam, - és igencsak elcsodálkoztam a látványon, - a kávéfőző gyors lépésekkel haladt a két íróasztal között, - ment, ment, ment, mendegélt,… egészen addig, ameddig a zsinór elért, - ott egyhelyben kezdett ugrándozni, majd hangos sziszegések, pöfögések, szörcsögések közepette, - felrobbant.
Mi, nem, de körülöttünk minden, - a fal, az ajtó, az állófogas a ruháinkkal, - minden tele lett kávéfoltokkal, - a kávéfőző pedig több darabra szétesett.
Közel álltam ahhoz, hogy sírva fakadjak. Béla bácsi azonban, - látva, hogy milyen szerencsétlenül állok a romok előtt, - csendesen, és akkor már csak mosolyogva, megszólalt: -" Nem baj, nem baj, nincs semmi baj…" . -
Azután kiment, magamra hagyott a romokkal, - én meg sírva fakadtam. Gondolom, Béla bácsi, akkor P.Annie - nál kaphatott kávét.

Ezt követően, - természetesen, azonnal kaptunk új kávéfőzőt, de én, sokáig nem kérdeztem meg, hogy főzzek -e kávét, - inkább mindig hoztam Béla bácsinak, Annie - tól.
Amikor aztán nagy sokára, mégiscsak összeszedtem minden bátorságomat, és rászántam magam a kávéfőzésre, megkérdeztem Béla bácsit, kér-e?... főzzek-e?...- A válasza, röviden és tömören az volt, hogy: - …" jaj, ne, a világért se ! "…..-
Hát, meg tudom érteni.
Emlékszem, egy másik esetre is, akkor azonban Béla bácsi, nagyon visszafogta magát.
Megállta, hogy nem nevetett, csak diszkréten pukkadozott.
Mindig különböző időpontban ebédeltünk, - de akkor véletlenül úgy adódott, hogy egyszerre voltunk az ebédlőben.
Béla bácsi már az asztalnál ült, én pedig, még sorban álltam a tálcámmal.
A cégnél, ’ la’ Carte étkeztetés volt, - és igen jó konyha.
Előttem, a termetes, - és rendkívül nagy tudású, rendkívül "elvarázsolt ", - és rendkívül jó étvágyú munkatársunk állt.
Tányérjára, hatalmas szilvás gombóc piramist halmoztak fel. Több adagot egyszerre.
Nem volt semmi baj addig, amíg a pénztártól el nem indult az asztalok között, - mert akkor a hatalmas pocakján tartott tálcáról, a gombócok is elindultak, - és minden lépésnél gurultak, - szépen, lassan, sorban, egymás után, - lefelé.
Nem vette észre.
Béla bácsi előtti asztalnál állt meg, - letette a tálcáját, aztán rámeredt, és méltatlankodva kérdezte, " affrancba, hová lett a gombócom " ?…-
Rápillantottam Béla bácsira, - aki teljesen elvörösödve, a tányérjára szegezte a tekintetét.
Láttam, hogy azonnal „buffogni” fog, és azonnal kirobban belőle a nevetés. De nem.
Visszafogta magát.
Én továbbléptem, - Ő pedig nagyhírtelen felállt az asztaltól, felkapta a tálcáját, - és kiment ebédlőből.
* * * * *
Persze, az ott töltött idő alatt, történtek szomorú események is. Ezekre az eseményekre, Béla bácsi is, pontosan úgy reagált, mint mi.
Egyszer, szörnyű baleset történt, az étterem vezető házaspár kis unokájával.
A kislány, 2 év körüli lehetett - hanyatt beleesett a konyhában, egy hatalmas badellába, - amelyben forró húsleves volt.
Pécsre szállították, - és mindent megtettek érte, hogy túlélje.
Akkor, ott, a munkahelyünkön, - egy hétig, mindenki azt kérdezte a másiktól, hogy tud -e valami újat a kislányról?
Béla bácsi is ezt kérdezte, - naponta többször is.
Aztán, egy reggel, Ő már az irodában volt, mire én beértem. Az ablaknál állt, zsebre dugott kézzel, és kifelé nézett.
A köszönésemre megfordult, és nagyon halkan, csak annyit mondott: - " Meghalt " .
Aztán visszafordult az ablakhoz.
Nem volt ott semmi látnivaló, csak a kopár udvar, - és szemben a másik felvonulási épület.
Béla bácsi, messzebbre nézett.
Ez a szomorú esemény, mindannyiunkat megérintett.
Béla bácsival, - amikor éppen nem dolgoztunk, - nagyon jól tudtunk "csendben lenni "
De ez a hallgatás, ez a ránk zuhant, szomorú csend, ez más volt.Ez, fájt.
Ismertük az angyalhajú kislányt.
* * * * *
Máskor, ha csendben voltunk, - Béla bácsi rendszerint írt, én pedig rajzoltam.
Nagyon szerettem ezt a csendet, - de alighanem Béla bácsi is.
Írás közben, néha megállt, bal könyökét az asztalra téve, mutatóujjával megtámasztotta az állát, és lefele nézett. Aztán folytatta az írást.
Sohasem szoktam ilyenkor megzavarni. Olyan csendben voltam, - mint az állófogas.
Mindig azt hittem, - levelet ír.
Néha, a "dolgaink" felett, egy pillanatra összepillantottunk, összemosolyogtunk, - aztán folytattuk, csendben, tovább.
Az esős napokat, a telet és a rossz időt, én, - ezért a csendért szerettem.
Évtizedek teltek el, - de ebbe a békés, zavartalan csendbe, néha még ma is visszarévedek.
Béla bácsi asztalán, gyönyörű rendben, 2 konzervdobozban álltak a szépen kihegyezett ceruzák.
Mindenféle volt benne, még tintaceruza is.
Mindig megkívántam őket, - mert nehezen, ügyetlenül, és igen barbár módon tudtam csak ceruzát hegyezni.
Ha benyúltam a fiókomba és kivettem néhány géppapírt, - néha ki sem kellett mondani, Ő kérdezte meg :
-" Milyent kér, 3 B -t ? " - és már adta is.
Szerettem rajzolni, fákat rajzolni pedig különösen. Tudtam is, tanultam is rajzolni, és soha meg nem untam.
Béla bácsival, volt egy jó játékunk. Néha odajött és megnézte, mit rajzolok éppen, - persze fákat, …- aztán villámgyorsan húzott az ujjával egy girbe - gurba ágat a fára, én pedig megpróbáltam az ujja nyomát követve, ugyanolyan gyorsan, megrajzolni a papíron.
Ilyenkor szélesen elmosolyodott.
Persze, a rajzaim, mindig a papírkosárban végezték. Ma már őszintén sajnálom.
Meg kellett volna őriznem Béla bácsi ujja nyomát.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Béla bácsi, soha meg nem dicsért. Sem a rajzaimért, sem a könyvelésért. Valószínűleg, sok oka nem is lehetett rá.
Amikor egyetlenegyszer mégis megdicsért, az, - nem ezekkel volt kapcsolatos.
Nem sokkal a megismerkedésünk után mondta nekem, hogy: - "szépen beszéli a magyar nyelvet "….-
Nekem pedig, ez, - nagyon jólesett.
Anyai dédapám ugyanis sváb volt, egész életében összesen 3 szót beszélt magyarul. Azt a hármat, amellyel magyar menyét illette.
Nem írom le, - mert nem bírja el a papír.
Amúgy, igazán nagy , "elvont beszélgetéseink " nem voltak Béla bácsival.
Amikor beszélgettünk, akkor, mi általában növényekről, fákról, virágokról beszélgettünk, - esetleg a családomról, - vagy Csopakról, és környékéről, - amit érdekes módon mindketten, nagyon jól ismertünk. Ő, sokszor járt ott, - én pedig ott nőttem föl.
Néha vittem neki otthonról egy-egy csatos üveg vörösbort, - és borzasztóan örült neki mindig.
Béla bácsi, ismerte a falum környékét, Balatonkövesdet, Paloznakot, a Király - dombot, Akasztó - dombot, Lovast, a Mackó - dombot, - Csopakon a Csákány - hegyet, a Nosztory- völgyet, a Halastavakat, a Kerekedi öbölt, - Arácson a Koloska - völgyet, a Giligót, stb. stb..stb..-
Megállás nélkül tudtunk ezekről beszélgetni.
Igazán nagy beszélgetésbe merülve azonban, csak "láttam " Őt. Nem vettem részt benne.
Mindenki névnapját megünnepeltük Bokodon.
Ezek az ünnepségek, a lakótelepi kis kultúrházban zajlottak, - ahová, mindenki mindenkit meghívott.
Az összejöveteleink azonban, - zene, tánc, meg ricsaj, nem volt, - és egyáltalán nem hasonlítottak a mai bulikhoz. Akkor, - ezt a kifejezést, még nem is ismertük.
Voltak, klf. sütemények, - a férfiaknak bor, a nőknek üdítő, kávé, és nagyon jó beszélgetések.
Jól éreztük magunkat, - lehet mondani.
A férfiak nagy része, mindig Béla bácsi köré csoportosult, valamelyik sarokban, - és Őt hallgatták.
A nők közül, csak Sz. Erzsike ült ott, Főnökünk titkárnője. Ő, Béla bácsi rajongója volt, és kivétel nélkül mindig, - ebbe a csoportba telepedett le.
Látni kellett volna ilyenkor, - szinte moccanás nélkül figyelt Béla bácsira, és templomi áhítattal hallgatta minden szavát.
Az a sarok nagyon csendes volt, - Béla bácsi pedig, nagyon halk szavú.
Én, ezeket a beszélgetéseket, - csak "láttam ". Ma már persze, - nagyon sajnálom.
* * * * *
El kell mondanom még valami fontosat, Bokoddal kapcsolatban.
Mindannyian, akik akkor ott dolgoztunk, és ott éltünk, - okkal vállaltul ezt a külszolgálatot.
Volt olyan, aki politikai okokból, volt aki családi tragédia miatt, volt, aki széteső házasságát akarta így megmenteni, - volt akit a személyes kudarc kergetett oda, - ( ezek közé tartoztam én is , ) - és volt, aki pusztán anyagi okokból vállalta azt, hogy távol legyen a családjától.
Valami oka, - mindenkinek volt.
Jó csapat voltunk.
Tiszteltük egymást, tekintettel voltunk egymás problémáira, elnézőbbek voltunk, - nem cikiztük egymást, nem áskálódtunk egymás ellen, és nem vájkáltunk egymás életében.
Miután ez, kiemelt nagy beruházás volt, - feltételeztük, hogy figyelnek bennünket, sőt, - hogy állandóan megfigyelnek bennünket.
Félni azonban, nem volt okunk. Egész idő alatt, mintha védőháló lett volna felettünk, körülöttünk pedig erős védőbástya.
Tudomásom szerint, ott soha senkit nem zaklattak, nem bántottak, nem hurcoltak meg..
Azt azonban tudtuk, hogy vannak köztünk, akik figyelnek bennünket
Azonban, hogy ki lehetett az, aki szemmel tartott minket, arra, sem akkor, sem később, - soha nem jöttem rá.
Volt ott egy fiatalember, "kvázi" - Jenőnek hívtuk, mert beszéd közben, minden harmadik szónál megállt, és némi hatásszünet után, …"kvázi" - val folytatta.
Ő, gyakran beszélt a "láthatatlan ellenségről", - annak , " kezéről - lábáról", ( amit ugye ide tettek be, meg oda tették be..) - meg a "fokozott óvatosságról " stb. - de éppen azért, mert örökké ezekről a dolgokról fecsegett, - másról nem is igen beszélt, talán nem is tudott, - senki sem vette komolyan.
Nem hiszem, hogy ő lehetett.

Nem volt gond, nem volt baj, nem volt üldöztetés. Bokodon, nem zaklattak soha senkit.
Biztonságban voltunk.
A védőbástyát, - gondolom utólag, - a fiatal Kirendeltség-vezető, Szabó Mihály mérnök úr vonhatta körénk.
Tudomásom szerint, építészmérnök volt, - bár ebben nem vagyok biztos, lehetett más is, - amiben biztos vagyok, az, hogy rendkívül intelligens, magasan képzett, lelkes, szorgalmas, munkabíró, munkaszerető, - és nagyon jóindulatú ember volt, óriási szervezőkészséggel.
Mindent tudott, - mindent kézben tartott. A biztonságot is.
Azt is kézben tartotta.
Érdekes módon a biztonságérzetünket, az ottani párttitkár, és KISZ- titkár személye sem zavarta soha. Kedveltük őket.
Mindketten intelligens emberek voltak, mindketten villamos mérnökök, - és mindketten, jóindulatúak.
Igen, - kedveltük őket. Lehet mondani.

( A párttitkárt Sárközi Mihálynak hívták, feleségét Tildának. Volt egy kislányuk, aki velük élt.
A KISZ - titkár, Csernai Ferenc volt. Róla annyit tudok, hogy Bokodról, - Visontára került, - a következő erőmű építkezéshez.
Pár évvel ezelőtt, láttam Őt a családjával, Bp.-en, a Flórián - téren, - az Áruház előtt.
Nem szólítottam meg, és ezt, utólag, - nagyon sajnálom. )
Úgy tudom, hogy Sárköziék, a fiatal Kirendeltség-vezetővel - és még sok mással, - Tiszapalkonyáról jöttek Bokodra.
Alighanem, már ott is jó csapat lehettek, - s itt is azt alkottak.
Biztos vagyok benne, hogy Ők, - tudhatták, ki volt Hamvas Béla.
Tudhatta persze Sz. Erzsike is, - aki annyiszor kért tanácsot Béla bácsitól, - s annyiszor hallgatta Őt, mély áhítattal , - s aki egyébként Szabó Mihály mérnök úr titkárnője volt.
Azt gondolom, hogy Sz. Erzsike szintén, - egész biztosan tudta, hogy ki volt Hamvas Béla.
Annál is inkább, mert Sz. Erzsike is, - tudomásom szerint, Szabó Mihály mérnök úrral együtt, ugyancsak Tiszapalkonyáról került Bokodra, - s nem sokkal utánuk került oda Béla bácsi is.
Szabó Mihály mérnök úr, és Sz. Erzsike, fiatalok voltak akkor. Élhetnek még, - talán, meg kellene keresni, és meg kellene kérdezni őket, - addig, amíg még lehet. Addig, - amíg még lehet.
Szívesen emlékszem vissza rájuk.
Szabó Mihály mérnök urat mindenki tisztelte. Bár akkor, - „szaktárs” volt az elfogadott és nem bizalmas, hivatalos munkahelyi megszólítás, - Őt, mégis mindenki mérnök úrnak szólította, - a háta mögött pedig ugyanolyan tisztelettel „Szabó-misi-mérnök-úr” volt, - ha beszéltek róla.

Voltak persze olyanok is, - akiket nem igazán kedveltünk.
Volt egy fiatalember, a Bp.-i központból, - aki gyakran járt Bokodra.
Állandóan villogott, idétlen és közönséges vicceket mesélt, ha kellett, ha nem. „Bazsajgott” …állandóan, - és mindenkire az ellenállhatatlanságával, továbbá „személyes varázsával”, - ami ugyan alig volt neki, - akart hatni, és azzal, mindent elérni.
Én, nemcsak, hogy nem kedveltem, - hanem szívből utáltam. Alapos okom volt rá.
Ebben a pillanatban, a neve is eszembe jutott, - de nem írom le.
Mindenki ismeri.
Szereplésmániás, - ám jelentéktelen - országgyűlési képviselő lett belőle egy rövid ideig, -nagy sörhassal, - és mára már a kevésnél is kisebb, igencsak megcsappant vonzerővel.
Vele kapcsolatban azonban igazán kíváncsi volnék, - hogy átvilágították - e?
Alighanem, - kellett volna.
* * * * *
Most, hogy így, ennyi év után, visszatekintek Bokodra, - azt hiszem, hogy sok szépet és jót írtam le, mondtam el róla.
De nincsen benne semmi túlzás.
Nem azért látom így, mert ott, - és akkor, - fiatal voltam. Nem.
Még, - nagyon sokáig voltam fiatal.
És, - sokáig dolgoztam - rövid, bánhidai kitérő után, - a következő erőmű építkezésnél is.
Azonban soha, sehol, - többé nem találkoztam azzal a varázslatos hangulattal, - azzal a nyugalommal, békességgel, biztonsággal, - ami a bokodi életünkön uralkodott.
Százhalombattán, - nagyrészt a régiek, továbbra is együtt maradtunk, - mégis, - sokszor beszélgettünk erről! - többé, már soha, semmi, nem volt ugyanaz. Minden megváltozott.
Már - már, hajlandó vagyok azt hinni, hogy azért, - mert ott, sem a régi Főnökünk, sem Hamvas Béla bácsi, - már nem voltak velünk.
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
HÉTKÖZNAPI EMLÉKEK, HAMVAS BÉLÁRÓL..III. rész.

HÉTKÖZNAPI EMLÉKEK, HAMVAS BÉLÁRÓL..III. rész.

HAMVAS BÉLA születésének 115.-ik évfordulója közeleg...
Egyike vagyok a nagyon keveseknek, akik személyesen ismerték Őt.
Erről szól a történet.

Mint mindenkinek, azt hiszem, Béla bácsinak is, a " Gondviselés " nagy ajándéka volt, hogy néhány szép évet tölthetett Bokodon, - nyugalomban, és zavartalan békességben.
Ezek voltak az utolsó alkotó évei.
Ugyan, miért nem tudnak erről az irodalomtörténészek?!
Nyugdíjazásától a haláláig, még több mint 4 év telt el!
Ez alatt az idő alatt azonban, - amit "otthon " töltött, - már csak egy könyv készült el, - és a nagyon szomorú levelek:
"....... Nem tud megvigasztalni senki, a jó Istenen kívül, de az nem szól hozzám...."
Hát nem akadt senki, aki megfogta volna a kezét, - akkor, amikor a halál, már ott állt az ágya előtt?
Amikor 1964 febr. vagy márciusban elköszöntünk Tőle, - erős volt, - és egészséges!
Mi történt vele? ....
Mi történt vele, - mi történhetett vele "otthon" ...?
A szombathelyi barátjához írt levele olyan, - mint egy segélykiáltás.
Hogyan juthatott ez a csodálatos ember, ilyen reménytelen, ilyen kilátástalan helyzetbe?
Erre, - továbbra is azt hiszem, - csak egyetlen lehetséges válasz van, - hiányzott az életéből a szeretet, ami megtarthatta, - és ami még itt tarthatta volna.
Öreg fát, - nem lehet átültetni.
13 évi távollét után, - hiszen, csak ritkán, legfeljebb vendégként járt haza, - nem lehetett könnyű megpróbálkozni azzal, - hogy újra összeszokjon a " kemény ", - Kemény Katalinnal.
Időközben mindketten megöregedtek, - alkalmazkodási készségük is megcsappanhatott.
Béla bácsi, - a 13 évi távollét alatt megszerethette a zavartalan egyedüllétet, - és nyilván, hiányzott neki.
Talán, hiányzott a teljes, korlátlan szabadság is, - a külön kuckó, - ahová elvonulhatott.
Talán hiányzott a végtelen, illatos mező, ahol a fűben elfeküdhetett, -...s ahol füvet rágcsálva nézte a madarakat és az eget.
Hiányzott a végtelen mező, - ahol az Őt körülölelő csendben, a lelke is szabadon repdesett.
Talán hiányoztak azok az emberek is, - akikkel 8-10-13 évig együtt élt és dolgozott, - s akik Őt kedvelték, tisztelték, - és szerették. - s akikhez Ő is kötődött.
Nem hiszem, hogy mindent otthagyva, - függetlenségét, - szépséges magányát, feláldozva, - könnyű szívvel tért volna vissza, a szeretet nélküli otthonba, - hogy újra felvegye egy örömtelen házasság igáját.
Nyilvánvalóan hiányzott a bokodi élete, - ami a saját külön élete volt - és nyilvánvalóan, hiányoztak a megszokott emberek is.
Legfőképpen, - talán Sz. Erzsike.
Erzsike maga volt a megtestesült jóság és kedvesség. Ha bármit tehetett valakiért, - akkor azt azonnal meg is tette.
Nem volt kifejezetten vidám ember.
Szemében, - és arcán azonban állandóan, valami nagyon halvány mosoly ült.
Ebben, - szinte, hasonlított Béla bácsihoz.
Sírni pedig úgy tudott, - ahogy még soha senkit nem láttam, - csendesen, hangtalanul, - almányi könnyeket hullatva, - miközben a szemében, a könnyek mögött, - a halvány mosolya bujkált.
Szerettem Erzsikét. Erzsikét, - mindenki szerette.
Erzsike, szabadidejében gépelni szokott Béla bácsinak, meg stencilezni. Rengeteget.
Béla bácsi pedig, tanácsot adott Erzsikének, - szintén rengeteget.
Erzsikének nem volt családja, - csak egy 14 - 15 év körüli nevelt fia, - aki állandó aggodalmat, gondot, és szinte megoldhatatlan problémákat okozott neki, -... de akit nagyon szeretett.
Erzsike, - kedves volt, gondoskodó, melegszívű, - fiatal, és szép.
Ha hasonlítanám valakihez, talán, - leginkább Hegyi Barbarához tudnám hasonlítani.
Picit ugyan barnább volt, - és pár kilóval több, - és persze nem öltözött olyan szépen, mint Hegyi Barbara, - de ez nem számít..
A mozgása, hangja, a mozdulatai, arcmimikája, - és a gyors beszéde is, - nagyon hasonlított rá.
Emlékszem, gyakran rontott be az irodánkba, - teljes ajtószélességgel, kopogás nélkül, feldúltan, - "Csókolombélabácsibajvan " - szöveggel.
Ilyenkor, felkeltem, és átmentem az ő irodájába, vagy P.Annihoz,
Erzsike, mindig, - megnyugodva jött vissza Béla bácsitól. Az almányi könnyei elapadtak, - sőt, - néha még dúdolgatott is.
Persze, - jött olyankor is, ha nem volt éppen problémája, - ugyanúgy, - sebesen, és teljes ajtószélességgel, - kopogás nélkül.
Csak a szöveg volt más: " Csókolombélabácsihoztamegykisteát. "
Télen meleget, - nyáron hideget, alumínium kannában. És, szalvétával letakarva hozta hozzá a poharat is.
Béla bácsi, - szívesen teázott, - és nyilván szívesen vette Erzsike gondoskodását is.
Erzsike, ( tudtunk róla, elmesélte ) - nehéz, és mostoha sorsot hagyott maga mögött, - amikor Bokodra jött.
Minden jó szóért hálás volt, - mindenkinek. Béla bácsira pedig úgy nézett fel, ahogy az ember Istenre néz. Tiszta szívvel, - végtelen hálával és szeretettel.
De, csak ennyi, - és,....semmi más.
( Milyen kár!... Milyen kár!!...- mondom, ma, - én...)
Béla bácsi, Erzsikének, - a békességet adta. Békét önmagával, - mindennel és mindenkivel, az egész világgal.
Amikor, egy- egy beszélgetés után Erzsike, eljött Béla bácsi irodájából, - szinte sugárzott ő is.
Ma ennyi év után, sokszor gondolok rá, - hogy hiába látszott egyszerű hétköznapi embernek Hamvas Béla, - hiába élte a mi, egyszerű, hétköznapi életünket, - mégiscsak más volt. Más volt, mint mi.
Nem volt közülünk való, - de akkor annak hittem.
Mintha egy szent reinkarnációja lett volna.
Volt egyfajta képessége, - hatalma.
Egy igazi, valóságos hatalma, - ami, nem hiszem, hogy földi hatalom lehetett.
Képes volt megszentelni maga körül, mindent, - az egész életet. A miénket is.
Talán, - ezért is volt más a mi életünk, - akkor, ott, Bokodon, Béla bácsi mellett, a főnökünk védőszárnyai alatt.
Természetesen, - én is szerettem Béla bácsit.
Sem akkor, sem ma, - nem tudom hasonlítani azt az érzést, - semmi máshoz.
Nem is hasonlítható.
Nem úgy szerettem, - ahogy az ember az Édesapját, nagyapját, fivérét, férjét, munkatársát, szomszédját, barátját, szerelmét, szeretőjét, gyerekét, lelkipásztorát szereti, - és pláne, nem úgy, - ahogy a főnökét.
Talán, - egy csillagot szeret így az ember, - vagy Gábriel arkangyalt.
* * * * *
Nagyon sokáig, - fogalmam sem volt arról, - hogy Hamvas Béla kicsoda.
Sok évvel ezelőtt aztán, a Múzeum krt.-i könyvesboltban, találtam egy könyvet.
Nem vagyok benne biztos, - de alighanem a Babérliget könyv lehetett.
Máig, - ez a kedvencem, és cipelem is magammal évek óta, - mindig, mindenhova.
A könyv, már akkor is elnyűtt volt, - nagyon sokan olvashatták előttem. A lapjai szamárfülesek voltak, - oldalak, sorok, aláhúzva, megjelölve, behajtogatva, - végig az egész könyvön. Nem baj. Ez se ártott neki.
Mára pedig én is rátettem néhány lapáttal, - én is megjelöltem, én is behajtogattam, - pedig nem szokásom, - és tele tűzdeltem papír fecnikkel. Már magától is kinyílik, ha felveszem, és akkor úgy érzem ez Béla bácsi üzenete nekem, - a mai napra. Úgy olvasom.
Úgy, - mint egy bibliát.

Akkor, mert tetszett a könyv, pár nappal később visszamentem, hogy újabbat vásároljak, - ugyanettől a szerzőtől.
A nagyon tájékozott eladó pedig, - aki egyébként rajongója volt Hamvas Bélának, - miközben könyvet keresett, mindent elmondott nekem, amit tudott róla.
Azt is, hogy különféle erőműveknél dolgozott, - és, azt is, hogy meghalt már.
Mintha a villám vágott volna belém, - úgy ért a felismerés.
Ott, - és akkor kellett rádöbbennem arra, hogy Hamvas Béla, - Béla bácsival lehet azonos.
Azért, reméltem, hogy, nem. Őszintén reméltem.
- Jaj, nem. Nem. Mégsem.
- Hátha,....- mégsem....-
Mert a gondolat, - szinte sokkolt.
Nem tudom miért, - de nem tudtam örülni Hamvas Bélának. Inkább szomorú voltam.
Egy idegen ember zuhant be az életembe, akivel, - nem tudtam mit kezdeni.
Egy idegen, - akiről sohasem hallottam.
Nem kellett nekem Hamvas Béla.

Nem akartam kicserélni, a " mi " Béla bácsinkat, akihez erősen kötődtem, - Hamvas Bélára.
Én, szerettem Béla bácsit, csodáltam, és egyszerű emberként is felnéztem rá.
Amikor azonban Hamvas Bélát olvastam, - nem a Babérliget könyvet, - hanem mást, - akkor, arra kellett gondolnom, hogy Ő, olyan hihetetlen magasságokban "élt " és " létezett ", - ahová én, mégcsak felnézni sem bírok.
Féltem, ha elolvasom a könyveit, - majd egy másik arc jelenik meg előttem, ami esetleg eltakarja, elhomályosítja, Béla bácsi jól ismert, - és számomra annyira kedves - arcát.
Nem akartam ezt.
Inkább nem olvastam Hamvas Bélát.
Egyideig aztán, - sértődött is voltam.
Nagyon.
Miért nem tudhattam én arról, - hogy ki volt Ő? Miért?...Miért?
Nem bízott Béla bácsi bennem? Ez a gondolat, lesújtott.
Először, sírva fakadtam. Aztán, - éjszakákon át nem aludtam miatta.
Rá kellett döbbennem, - hogy én elmeséltem neki a szörnyű kudarcomat, - Ő azonban nem mondott el nekem a sajátjáról semmit
Sokáig szomorkodtam miatta.
Egyideig aztán, - dacoltam is.
Ha nem, hát nem, - már nem lehet rajta változtatni.
Tettem a dolgomat.
Továbbra sem olvastam Hamvas Bélát.
Még a gondolatát is elhessegettem.
Nem kellett nekem Hamvas Béla. Nem. Megvoltam nélküle.
Emlékezni is csak Béla bácsira akartam.
Azonban - rá kellett döbbennem, hogy mindig történt, ill. történik valami, - és egyre gyakrabban, - ami folyton Hamvas Béla felé " terelget ", ill. terelgetett.
" Muszáj " volt , vele foglalkoznom, - akár akartam, akár nem.

Elég volt ránézni a Szerb Antal verseskötetre, - ami Bokodon is velem volt, - s amelyet ráérő időnkben, felváltva lapozgattunk Béla bácsival. Ő, - gyakrabban, mint én.
Néha elvitte a sétáira is, és telerakta - könyvjelzőként, - és frissen lepréselt virágokkal, levelekkel, fűszálakkal, - amit persze én azonnal kigyomláltam belőle.
Ha ránéztem a verseskötetre, - muszáj volt Béla bácsira gondolni.
Közben, telt az idő. Tettem a dolgomat.
Béla bácsi ?....Vagy Hamvas Béla ?... Nem tudtam összemosni őket.
Nekem, - két különböző ember volt.
Az meg egészen biztos, - hogy számomra, - az előbbi volt fontosabb, - és értékesebb.
Vissza - vissza tértem a Múzeum krt.-i könyvesboltba újabb könyvekért .
Megvettem, ami kapható volt, - de nem olvastam el a könyveit, csak gyűjtögettem, és néha-néha belepislantottam.
Folyton, - halasztottam az olvasást. Mindig találtam kifogást, hogy miért.
A Gondviselés azonban, - továbbra is Hamvas Béla felé terelgetett.
A Múzeum krt.-i könyvek után, - lányom, fiatal orvos udvarlója, aki minden fellelhetőt elolvasott Hamvas Bélától, és Hamvas Béláról, - szinte állandóan, róla beszélt.
Lányom is szerette Hamvas Bélát, - sokat olvasott, és sokat idézett is tőle.
Baráti körük, szintén Hamvas Bélát olvasott, idézett, - Hamvas Bélát "elemzett", vagy Hamvas Béláról beszélt.
Isten bocsássa meg nekem, - de úgy tűnt, - a csapból is Hamvas Béla folyik.
Így, akarva - akaratlanul, körülöttem éltek a gondolatai.
Meg kellett hallanom őket.
Sok töprengés után, - számtalan mentőkörülményt keresve, - lassan mégiscsak megenyhültem, és fokozódó érdeklődéssel hallgattam, bárkit, - ha róla beszélt.
Egészen addig, - amíg, egyszercsak ráébredtem, hogy elmúlt....-. Valóban nagyon fájt, - hogy nem volt hozzám bizalma, de elmúlt.
És akkor, -.... hirtelen megértettem.
Amikor együtt dolgoztam Béla bácsival, fiatal voltam, - nagyon elkényeztetett, - és majdnem gyerek, - a koromnál is fiatalabb.
Éretlen.
Miért éppen velem osztotta volna meg a gondjait?
Alkalmatlan voltam, - nem méltatlan, - a bizalmára.
Megkönnyebbültem ettől.
Szinte szerettem volna megölelni azt a drága, mosolygó szemű öregembert, - akitöl 1964 márc.- ban sírva búcsúztam el, nyakába borulva, sok -sok puszival, - akihez az ajtóból visszarohantam mégegyszer megölelni, - s akinek megígértem, hogy visszajövök még ide, - Bánhidáról is, - vagy akárhonnan. Még a világ végéről is.

Mire azonban - pár héttel később - visszamentem, Ő, már nem volt ott.
Soha többé nem láttam.
* * * * *
" Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek, -
bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra : mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra, - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor, - hát majd azután.
És ha aztán sem, - talán egy év múlva.
S ha még akkor sem, - hát ezer év múlva.
Viszontlátásra, - a földnek porában,
Viszontlátásra, - az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán..."

Remenyik Sándor verse
 

bubamama

Állandó Tag
Állandó Tag
HÉTKÖZNAPI EMLÉKEK, HAMVAS Béláról, IV. Befejező. rész.

HÉTKÖZNAPI EMLÉKEK, HAMVAS Béláról, IV. Befejező. rész.

HAMVAS BÉLA születésének 115.-ik évfordulója közeleg...
Egyike vagyok a nagyon keveseknek, akik személyesen ismerték Őt.
Erről szól a történet.

Egyszerre, minden megváltozott, ahogy Bokodról, - és Béla bácsitól, - távol kerültem.
A világ, - többé, már nem volt ugyanaz.
Éltem az életemet, jól - rosszul. Tanultam, dolgoztam megszállottan. Elértem, és megtettem azt, - amit akkor lehetett.
Aztán a Család, Szerelem, - Gyerek.
Gondok,bajok, - és mindenféle más. Peregtek az évek.
Nem hallottam Béla bácsiról, egészen addig, - amíg a Múzeum krt.-i könyves boltba eljutottam.
Ettől kezdve azonban, valamiféle, " jelenlétét ", - gyakran éreztem.
Nem tudom, hogy ez, - hogyan volt lehetséges.
Véletlenek sorozata lett volna?
Nem igazán hiszek a véletlenekben.
Ezek a, számomra jelentős, és különleges véletlenek, - nekem mindig valamiféle üzenetet hordoztak, és terelgettek valami felé.
Mintha időnként egy-egy pillanatra kapcsolatba kerültem volna a végtelennel, - a megfoghatatlannal.
Egy alkalommal, Szentendrén voltam éppen, - a Fő-téri görög templommal szemben volt egy könyves bolt, - ott vásároltam valamit.
A pénztárosnő, - miközben nekem csomagolt - odafordult a mellette álló asszonyhoz, és azt mondta :
-" Hamvas Béla, itt van eltemetve Szentendrén, az itteni köztemetőben. " -
Én, - szinte gyökeret vertem.
Miért éppen, - abban a pillanatban mondta?
Nem tudtam eddig, - hogy hol van eltemetve.
Akkor pedig éppen, - nem is hiszem, hogy gondoltam volna Hamvas Bélára.
A könyvet, amit vásároltam - nem Hamvas Béla írta.
A pénztárosnő szavai, - mégis, mintha nekem szóltak volna.
Úgy fogtam fel, mint egy üzenetet. Vettem.
Némi tétovázás után aztán elindultam megkeresni a temetőt. Nem tehettem mást.
De, - késő volt. Sötét volt. Féltem.
Nem találtam meg a sírt.
Nem Szentendrén laktam, - vissza kellett utaznom Bp.-re.
Utána pedig, úgy, ahogy volt, - igyekeztem elfelejteni ezt az egész szentendrei kirándulást.
Folytattam, a nagyon pörgős életemet, és megint csak, - a Babérliget könyvön kívül - nem olvastam el más könyvét.
Küszködtem Hamvas Bélával. Sokáig. Keményen.
A bor filozófiájába, - időnként belepislantottam, azonban, őszintén zavarba jöttem és elszégyelltem magamat attól, amit ott olvastam.
Valahogy, sehogy sem bírtam elképzelni, - hogy a szelíd, szolid, feddhetetlen életű Béla bácsi, - akitől, egy kétértelmű szót sem lehetett hallani soha, - egy nő térdhajlatában kotorászik, - vagy éppen, megszagolja. Nem ismertem rá.
Mintha, hirtelen, a hetedik egekből estem volna alá.
Olyan volt ez nekem, - mintha Gábriel arkangyalt csíptem volna azon, hogy egy nő bugyogóját húzogatja, - lefelé.
A Karnevál három kötetét, - csak rakosgattam, tologattam, - ide - oda .
Egyideig, nem tudtam rájönni az idegenkedésem okára.
Könyvek között nőttem fel. Mindenféle könyvet szerettem, - és mindent relolvastam, ami a kezembe került.
5 éves koromban, - már tudtam olvasni, és voltak saját könyveim.
A legelsőre is emlékszem, - Radnainé Bauer Erzsébet : " Az erdő élete télen ". Ebből a könyvből tanultam meg olvasni.
Szerettem a könyveket, - és szeretem ma is, természetesen.
A családommal, amióta az eszemet tudom, mi mindig olvastunk, - még a háború alatt is, - még lámpánál is .
Természetesen akkor is, - amikor már volt TV, - mivel a könyvet nem helyettesíti, nem helyettesítheti semmi.
Emlékszem nagyon pici koromban, szüleim kettős ágyába bújva, és köztük, keresztben, Édesapámnál volt a lábam, aki azt olvasás közben is simogatta, - Édesanyámnál pedig a karom, úgy hallgattam őket.
Szerettem hallani a hangjukat. Később pedig azt is, - amit olvastak.
Nem bibliát olvastak
Volt persze bibliánk is, - Édesapám, nagyritkán, - azt egyedül olvasta.
Édesanyám, verseket szokott olvasni, - és felolvasni.
Egészen a halálukig így volt ez.
Az olvasás, a könyv szeretete, - hozzátartozott a mindennapi életünkhöz.
Soha nem hallottam Kaffka Margit, Szabó Lőrinc, vagy Várnai Zseni, és Nagy László verseit - utóbbiaktól egyébként dedikált kötete is volt, - olyan szépen elmondani, - mint ahogyan azt az Édesanyám elmondta.
Gyerekkorromban Édesapám, és a testvéreim, felváltva olvastak fel, - minden mást. Dickenst, Jókait, Mikszáthot, Martin Andersen Nexöt, Moliere - t , és Dumas - t, Victor Hugo - t, Bernard Shaw - t, - de Növényhatározót is, - és Brehm - et, vagy Pallas-lexikont is.
Sajnos, Hamvas Bélától, - soha nem olvastunk semmit.
Sőt, - mégcsak nem is hallottunk róla.
Ami, pláne így utólag, nagyon szomorú.
* * * * *

Tehát, szerettem és szeretem a könyveket. Hamvas Bélától azonban idegenkedtem.
Hamvas Bélával, - nagy sokára rájöttem - az volt a legnagyobb bajom, azért nem olvastam, mert, - nem akartam odaadni érte Béla bácsit.
Sőt, veszíteni sem akartam belőle semmit.
Úgy éreztem, az az egyszerű, ám egyszerűségében is csodálatos ember, akit én ismertem , - teljesen eltörpülhet, elveszhet Hamvas Béla nagysága mellett.
Nem akartam ezt.
Hűséges voltam Béla bácsihoz.
Nem nagyon vágyódtam arra, - hogy jobban megismerjem Hamvas Bélát.
Évekkel később aztán, - újra történt valami.
Szentendrén, a Bogdányi -utcában, egy lakást néztem meg, amelyet szerettem volna megvásárolni.
A lakásban, az asztalon néhány újság volt, - legfelül, talán a Város Újságja, - fehér alapon, hatalmas fekete betűk, - nem lehetett nem észrevenni, - muszáj volt odanéznem, észre kellett vennem: " Meghalt Kemény Katalin ".
Ugyanazt éreztem akkor is, - hogy ez, - egy" üzenet ".
Nekem szól.
A lakásvásárlásból, nem lett semmi.
Az odautazásomnak, - ( és akkor, - nagyon messziről, rossz időben, télen kellett utaznom, ) - csak egyetlen értelme volt, az, hogy tudomást szerezhettem Kemény Katalin haláláról.
Nem kedveltem Kemény Katalint. A halála azonban, - mégis megérintett.
Imádkoztam érte.
Nem is keveset: Egész úton hazafelé, - Szentendrétől - Keszthelyig.
Síkos volt az út, - szakadt a hó, szembe szél fújt. Picike, ám csodálatos - kis Daihatsu - Charade - m alig bírt megbirkózni az úttal, és a hófúvásokkal.
Én meg a lelkiismeretemmel.
Végiggondoltam, újra és újra, - vajon, igazságtalan voltam - e Kemény Katalinhoz akkor, - amikor elítéltem őt, a mulasztásaiért, a keménységéért, és az önzéséért?
Mire hazaértem, - szépen, lassan, higgadtan, tárgyilagosan, - mindent végiggondoltam, és tudtam, hogy nem voltam igazságtalan.
Szerettem Béla bácsit, - és azt gondolom, járt volna neki az élettől, a fészek-meleg otthon, és a szerető gondoskodás, - de nem kapta meg.
Ezért, ma is azt gondolom, amit akkor régen, - nem voltam igazságtalan.
Útközben, pedig azt gondoltam, - nem is mulasztás volt az, - hanem bűn.
Amit akkor tett, - vagy éppen nem tett meg Kemény Katalin, - azt soha többé nem lehetett jóvátenni.
Útközben, hazafelé, teljesen letisztult bennem az érzés, - a haláluk sem változtatott rajta, változatlanul, tisztelem és szeretem Béla bácsit, - de változatlanul, nem kedvelem, és a szeretetlen magatartásáért, mélyen elítélem Kemény Katalint.
* * * * *
Sokféle, más "jelet " is "vettem " aztán, - a múló évek folyamán.
Ilyennek éreztem azt is, - amikor a Web - lapom Vendégkönyvében - ismeretlenül, és teljesen váratlanul egy meghívást kaptam S.Zsolttól, az éppen akkor alakuló, Hamvas B. Org.- ba.
Örültem neki, - de akkor, éppen csak elolvastam a megjelenő hírleveleiket, - és sok sikert kívántam S. Zsolt munkájához, áldásos tevékenységéhez, s az ,,elhivatottsághoz" amellyel ezt a nehéz küldetést, - Hamvas Béla munkásságának, emlékének ápolását felvállalta.
Eléggé hajszolt az életem, mind a mai napig, - nehezen tudok időt szakítani bármire is.
Nemrégiben, mégis úgy alakult, hogy hirtelen, - teljesen váratlanul, elhagytak engem a sürgős tennivalók.
Egyik pillanatról a másikra, rengeteg szabadidőt leltem. ( Isten segedelmével.)
És, ...éppen akkor, ...pont akkor, - megláttam a Hamvas Org. egyik levelében, - hogy Hamvas Béla születésének 110 évfordulója lesz.
Persze, gyakran gondoltam rá, - néha imádkoztam is érte, - de az éveit, nem tartottam számon.
Akkor, - ezt is, egy jelnek véltem.
Mivel gyönyörű, - napsütéses, sétára csalogató idő volt, - átmentem a rég elhunyt Édesanyám házába.
A déli oldalon a kertben, - a zsalus ablak alatt éppen, nyíltak a tavaszi virágok. A leánykökörcsin is teljes pompájában virágzott. Rengeteg volt belőle.
A finom halványrózsaszín, a törékeny fehér, a gyönyörű sötétrózsaszín,- és a bókoló pelyhes sötétlila, a feketekökörcsin.
Csak álltam ott, - és néztem őket.
Összeszorult a szívem.
Hamvas Bélára kellett volna gondolnom, aki annyira szerette ezeket a virágokat, - de én, Béla bácsira gondoltam, és őrá emlékeztem.
Egyszer,a saját névnapomat követően, - megkérdeztem tőle, - " Béla bácsi kérem, hogy tetszett a tegnapi ruhám...? " -
Teljesen elkomolyodva válaszolt:
- " A ruhájára nem emlékszem,...- mondta - de nagyon szép volt tegnap, olyan volt, mint egy fekete kökörcsin ".-
Meghökkentem.
Nem vettem bóknak a válaszát. Szó nélkül, dermedten álltam.
Ismertem a fekete kökörcsint, sok volt a kertünkben, - de vadon is ismertem.
Kora tavaszi, harsány kis virág volt, - és nagyon szőrös.
( Én pedig a bókot, szó szerint értelmeztem, - és, ugye, se szőrős nem voltam, se harsány..)

Több évtizeddel később tudtam csak meg, - a Babérligetkönyvböl, - hogy Béla bácsi kedvelte a kökörcsint. Nagyon is.
Itt, a kertben, - a születésnapja előtt, - a nyíló, és tündöklően szép kökörcsinek között, - döntöttem el, hogy leírom a Béla bácsiról őrzött emlékeimet.
Tudom, - kevéske az, amit átnyújthatok
De: - eddig, mindenhol csak Hamvas Béla, író és filozófus, - szörnyű, megalázó és méltatlan helyzetéről olvastam.
Méltatlan helyzete volt a munkahelyén,...- "szörnyű munkásszálláson ", - "pici és rendetlen szobában ", - " hajnalban, meg késő este ", - és "lopva ", - meg , - "az íróasztalfiókban ", - írta csodálatos műveit..." - állították róla, de ez, nem volt igaz.
"Hamvas, mint tudjuk élete legtermékenyebb időszakában, vagy húsz éven keresztül, legfeljebb Budapestre utazhatott kéthetente meglátogatni a feleségét, kicserélni az egyáltalán hozzáférhető könyveket, azután vissza a lármás, koszos, őrült erőműépítkezésekre, ahol hajnalonta írhatott csak pár órát. "
Micsoda nagyképűség azt írni, hogy: - ,,Hamvas, ,,mint tudjuk", ...Hogyhogy, mint tudjuk???... hogyhogy????....miért?...ki tudja még? A szerző?...és honnan a fenéből vette?!!!...
MERT MI, - AKIK VALÓBAN TUDJUK, AKIK VALÓBAN ISMERTÜK HAMVAS BÉLÁT, - EGÉSZEN MÁSKÉNT TUDJUK!
Különben, a T szerző, - ( bár a T. nyugodtan elmaradhatna!...) látott már közelről egyáltalán erőmű építkezést?... Vagy csak ráérő idejében halványan elképzelte?...-
Az erőműveket, ahol Béla bácsi dolgozott, rendkívül nagy tudású, magas képzettségű mérnök-emberek építették, hihetetlen lelkesedéssel, magukat nem kímélve, megfeszített tempóban, mély hivatástudattal.
A sodró lelkesedésük, és a személyes példamutatásuk pedig, - mindenkit magával ragadott. Bennünket, jelentéktelen beosztottakat is. Mindannyian tudtuk, a legkisebbtől a legnagyobbig, - hogy miért vagyunk ott.
Tudtuk, hogy miért dolgozunk.
Tudtunk lelkesedni a legjelentéktelenebb munkáért is, amit elvégeztünk, - mert a legkisebbnek is megvolt a helye. Céllal dolgoztunk, és nagy örömmel.
Ma, ez a fajta öröm, a munkában alig lelhető fel.

Béla bácsinak, otthon volt méltatlan helyzete, - nem a munkahelyén.
Munkahelyein ugyanis, a nagyon intelligens főnöke, ill. főnökei, kivétel nélkül mind tisztelték, becsülték, kedvelték, jó kapcsolatot ápoltak vele, - és pontosan tudták róla, hogy kicsoda.

A Tiszapalkonyai, valamint a Bokodi Erőmű építkezések történetét, valamint Hamvas Béla bácsival kapcsolatos emlékeit, történeteit, Szabó Mihály építésvezető mérnök úr, - akkori Főnökünk, - az ,,ÉLETEM EGY SZELET TÖRTÉNELEM" című művének III. kötetében, részletesen leírja.
Idéznék a könyvből, - de nincs rá felhatalmazásom, - azonban el szeretném mondani, hogy
Szabó Mihály úr, hiteles ember, amit Ő mond, vagy leír, az úgy volt, az úgy van, - arra mérget lehet venni.
Ő pedig azt írja, hogy Hamvas Béla, nem segédmunkás volt, - hanem raktáros. Az tehát, így igaz.
Szabó Mihály mérnök úr, - nagyon jól ismerte Hamvas Bélát, szinte baráti kapcsolatot ápoltak vele, a Feleségével együtt.
Nemhogy malter-tologatásra nem kényszerítette soha Béla bácsit, - de Ő volt az, aki raktárvezetőként, ill.raktárvezető-helyettesként alkalmazta, - és megteremtette annak lehetőségét, - részben a jó fizetéssel, a rugalmas munkaidővel, a kényelmes szolgálati lakással, stb. - hogy olyan körülmények között éljen Béla bácsi, ami teljes mértékben biztosította számára a megfelelő alkotói hátteret. A nyugalmat, a biztonságot, a kényelmet, a gondtalanságot, - és a védettséget.
Nem kellett tehát Béla bácsinak ,,kora hajnalban, árokparton, vagy íróasztalfiókban, lopva írnia a zajos, koszos őrült erőmű építkezéseken."...-
Szabó Mihály építésvezető mérnök úr, - emberi életet, és a megfelelő hátteret biztosította Béla bácsi számára.
Szabó Mihály mérnök úr nélkül, - és a bokodi évek nélkül, - a hideg, és rideg, ingerszegény ,,otthoni" környezetben sohasem született volna meg a Patmosz befejező része, valamint a SCIENCIA SACRA öt kötete.
Így tehát, a magyar, az európai, de a világirodalom is mondjon hálás köszönetet Szabó Mihály építésvezető mérnök úrnak, aki a könyvek megírását lehetővé tette.
Különben, annyi mindent írtak le Béla bácsiról, ami, nem hiteles, és annyi mindent hallgattak el, Kemény Katalinról, ami hiteles, - de mindegy, nem akarok mélyebben belemenni.
Soha, sehol, semmit nem írtak le azonban, - Hamvas Béla, az egyszerű, és hétköznapi ember, - egyszerű, és apró hétköznapi örömökkel teli, életéről.
Pedig, ilyen is volt.
Ebben az életében, amelyet én ismertem, - Bokodon, rengeteg ilyen, egyszerű és hétköznapi öröm létezett.
Nem volt ez hozzá, - az emberhez, - méltatlan élet!
Állandó, - belülről sugárzó mosolya is erről tanúskodott.
Örülök, - hogy ezeket legalább megélhette.
Örülök, hogy ezzel, - ennyivel, legalább, - megajándékozta Őt, - a Sors, - a sorsa.
Olvastam valahol, - hogy az életünkben, minden történésnek, - a földi élet szűk kis látókörébe be nem illeszthető, magasabb rendeltetése van.
Talán, ezért került Tiszapalkonyára, - segédmunkásnak.
Talán, ezért került Bokodra is.
Talán azért, - hogy képes legyen beteljesíteni a sorsát, - megírni a Patmosz befejező részét, - és a SCIENTIA SACRA második részét, - az öt kötetet.
Ha nem is volt boldog Hamvas Béla, - de ebben az életében, ezekben az években, Bokodon, amíg kedvére dolgozhatott, - legalább elégedett volt..
Csendben, zavartalan nyugalomban, - békességben élt. Mi pedig, a körülötte élők, a munkatársai, - szerettük Őt.
Élete, nem egy istenháta mögötti száműzetésbe kényszerített segédmunkás élete volt, a :-" hangos, - zajos, és őrült erőmű-építkezéseken ", : - gonosz, és primitív emberek között. .....-
Nem.
Minden szépre - jóra fogékony, egymás iránt is segítőkész, tisztességes emberek voltunk valamennyien.
Minden ellenkező híresztelés ellenére,- európaiak.
Mellettünk, velünk, köztünk, 13 évig, szabad, - és emberi élete volt Hamvas Bélának..
Aztán, - elment. -
Azt gondolom azért, - mert máshol, és másképpen, már nem is igen tudott élni.
Csak szabadságban, békességben, és szeretetben.
Itt hagyta azonban a gondolatait,szíve - lelke, szelleme kincseit.
Itt hagyta mindazt, - amiért a földre jött.
Azt, amit elmondása szerint, - senki más nem írhatott meg, - csak Ő. Egyedül Ő.
Valószínűleg, - nem fejezte be....-
Korán távozott....-
De amit befejezett, az itt maradt, - velünk, nekünk, - most már mindörökre.
Hamvas Béla, - nem tűnt el közülünk egészen.
Soha nem is fog.
Könyvei őrzik az Isteni arcát.
* * * *
Drága Béla bácsi,... az Ön arcát, - én őrzöm, ill. én is. - Hiszem azonban, hogy mások is, - akiket ismert, - s akik élnek még.
Őrzöm az emlékeket is.. Az összeset.
Egyszer, - egy picike piros almát kaptam Öntől, - amelyet a reggeli séta után, a zakója zsebéből húzott elő.
Az alma sötétpiros volt, apró aranyszínű pettyekkel.
A tenyerén forgatta, nézegette egy darabig, - mint egy virágot. Aztán, a zakója elején kifényesítette, újra megnézte, a fény felé tartotta, és elmosolyodott
Majd hirtelen felállt, - és szó nélkül, egy leírhatatlan mozdulattal átnyújtotta nekem.
Sok mindenféle ajándékot kaptam életemben, - brilliáns gyűrűtől, a Mercedes slusszkulcsáig, - ilyen mozdulattal, ilyen szívvel azonban, - soha semmit.
Béla bácsi, úgy adta át, - mintha Isten nyújtotta volna felém, - az országalmát
Őrzöm a Csendet is, - azt a Csendet, amelynek szépségét Ön mellett ismertem meg, - s amely végigkísért engem eddigi életemen.
Őrzöm a békét is, - azt a békét, - amelyet Öntől tanultam, megteremteni magamban. S amely jött velem, - végig az utamon.
Őrzöm a szavait, a hangját, és a mosolyát.
Azt a a régi verseskötetet azonban, - sajnos nem tudtam megőrizni.
Rég elhagyott engem - valahol útközben.
Benne néhány megmaradt " könyvjelzővel ", - ami pár, - száraz fűszál, vagy virág volt csupán, amit valahogy nem ,,gyomláltam ki", - s ami talán, nem is kellett volna oda, hiszen a könyv, már magától kinyílt, mindig ugyanott.
Lamartin : A tó.....-
Egy másik verset küldök most Önnek, - sok - sok szeretettel.
és, erősen hiszem is, - hogy a vers, odatalál:
Sose bánd.....
" a hang, .....a hangot a csend szüli meg,
és észre talán csak úgy veszed,
ha már vele -száll, vele zeng
szíved.....
a fényt a szem fura mágusaként
úgy zárja keretbe a vaksötét,
hogy élesen álljon a kép
eléd!
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ, -
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz, -
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed, - hazaérsz !
Míg hazaérsz,
itt ragyogunk, s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész.
Sosem árt, ami ér, - sem a rossz
sem a jó
sose kész......
A csend ,.....a csendet a hang szüli meg,
és észre talán csak úgy veszed,
ha hozzásimulsz,
s vele tart szíved.
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ,
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés, amíg élsz, -
de ha lenn, de ha fenn szívedet követed, - hazaérsz !
Míg hazaérsz,
itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész.
Sosem árt, ami ér, sem a rossz
sem a jó
sose kész.
Sose bánd
azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ,
csupa rész az egész,
bánat vagy nevetés,
amig élsz, -
de ha lenn, de ha fenn, szívedet követed, - hazaérsz ! "
Fodor Ákos
* * * * *
-...És, most: - Csókolom Béla bácsi, - egyszer majd találkozunk, - de most, - elköszönök.
Ezután is gyakran nézek az égre, mert hiszem, hogy onnan jött, - és oda távozott.
Keresem Önt, odafent, - ködben, fényben, hóesésben, a vonuló felhőkben, - és éjszaka a csillagok között.
Valahányszor felnézek az égre, legszívesebben integetnék. Aztán várnám, hogy, - csak egyetlenegyszer még!...- Ön újra visszaint...-


Keszthely, 2007 ápr. 20.
Dr Buttyán Kornélné
Molnár Márta

Email cím : [email protected]
 

apolika

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok.....hát, kicsit furcsa , meg kell szokni az új arculatot....de jó....remélem nem vesznek el oldalak...

 
Oldal tetejére