Georg Heym versek (német-magyar)
Umbra Vitae
Bámész emberekkel telik az utca
és a nagy csillagképekre figyelnek,
tűzorrukkal a kométák suhanva
tornyok közt törnek baljósan egeknek.
Csillagjósok lepik el a tetőket,
hosszú távcsöveket dugnak az égbe,
sötét padláslyukon ferdén kinőnek
varázslók, a csillagokat igézve.
Vesztett létük maguk előtt keresve,
öngyilkosok hajolgatnak az éjben,
északra, délre, nyugatra s keletre
csontkarjaikkal port seperve széjjel.
Mint pillanatra leüllepedő por,
olyanok. Hajuk hull a vén utakra.
Halálba ugranak, sietős, hogy
holt fejjel mezőn feküdjenek alva,
de néha ránganak. Köröttük állva
vakon az állatok, hasukba döfnek
szarvukkal, majd ők is kinyúlnak, zsálya
és kóró alatt feküsznek a földben.
De megtorpan a tenger. A habokban
csüngnek a hajók, korhadtak, ziláltak,
bosszúsak, s még az áramlat se moccan
s messze az egek udvarai zártak.
A fák nem változtatják az időket
s holtukban örökké holtak maradnak,
összeomolva régi útra dőlnek,
tártujjú, korhadt, csontos hosszú karral.
Ki meghal, felül, hogy aztán felálljon,
az imént beszélt még s egyszerre messze
tűnt közülünk. Életét hol találom?
És szeme megtört már üvegesedve.
Sok az árny. Borúsak, rejtve az éjben
s álmok néma ajtók előtt söpörve,
és aki napfény súlyától felébred,
pilláiról nehéz álmot töröl le.
Hajnal Gábor fordítása
