"A megbocsátás egyemberes feladat...."
Maga a megbocsátás mindig tartalmaz egy tudatos döntést, hogy jóakarattal tekintek egy másik emberre, akin jogos felháborodásomban éppenséggel akár bosszút is állhatnék. Mégis tudatosan lemondok a bosszú utáni igényemről, bár a fájdalmam, károm, sértettségem reális. Ez egy tudatos döntés kérdése, ugyanakkor érzelmi munkát igénylő folyamat. Ezt azonban meg kellene különböztetnünk a meggyógyulástól. Lehet, hogy valakinek megbocsátottam, de még mindig nagyon fáj a tette. Az is lehet, hogy egy életen keresztül fog fájni. Ne várjuk tehát magunktól azt, hogy csak azért, mert megbocsátottunk, rögtön meg is gyógyulunk, és rögtön jól is leszünk. Mindkét érzést érdemes ezen felül megkülönböztetnünk a kibéküléstől. Jogunk van nem megbocsátani és nem kibékülni is. Mondhatjuk azt, hogy nem látjuk, hogy a másik felfogná, mit tett velünk, nem látjuk, hogy felelősen viselné az ellenünk elkövetett tett következményének terhét. Mondhatjuk azt, hogy emiatt kénytelenek vagyunk magunkat megvédeni a másiktól, távolságot tartani és ezáltal elejét venni az újbóli megsebzésnek. A megbocsátás nem jelentheti azt, hogy annak nincsen semmilyen következménye a tettesre nézve. Ilyen következmény például az, hogy ő a másikban okozott fájdalom terhét akár éveken keresztül elviseli. Nem számon kér, hanem fokozottan megbízható, odafigyelő, hűséges és kiszámítható lesz éppen azért, hogy visszaépüljön a bizalom. A kibéküléshez tehát két ember kell. A megbocsátáshoz azonban csak egy. A megbocsátás az áldozat szabad tette. Az mégis egészen biztos, hogy ha elégedett emberi életet akarok élni, akkor a megbocsátás útjára érdemes lépnem, még akkor is, ha úgy döntök, nem szeretnék többé kapcsolatban lenni a másikkal. Éppen ezért nagyon felszabadító, hogy a megbocsátás egyemberes feladat.
Pál Feri
Maga a megbocsátás mindig tartalmaz egy tudatos döntést, hogy jóakarattal tekintek egy másik emberre, akin jogos felháborodásomban éppenséggel akár bosszút is állhatnék. Mégis tudatosan lemondok a bosszú utáni igényemről, bár a fájdalmam, károm, sértettségem reális. Ez egy tudatos döntés kérdése, ugyanakkor érzelmi munkát igénylő folyamat. Ezt azonban meg kellene különböztetnünk a meggyógyulástól. Lehet, hogy valakinek megbocsátottam, de még mindig nagyon fáj a tette. Az is lehet, hogy egy életen keresztül fog fájni. Ne várjuk tehát magunktól azt, hogy csak azért, mert megbocsátottunk, rögtön meg is gyógyulunk, és rögtön jól is leszünk. Mindkét érzést érdemes ezen felül megkülönböztetnünk a kibéküléstől. Jogunk van nem megbocsátani és nem kibékülni is. Mondhatjuk azt, hogy nem látjuk, hogy a másik felfogná, mit tett velünk, nem látjuk, hogy felelősen viselné az ellenünk elkövetett tett következményének terhét. Mondhatjuk azt, hogy emiatt kénytelenek vagyunk magunkat megvédeni a másiktól, távolságot tartani és ezáltal elejét venni az újbóli megsebzésnek. A megbocsátás nem jelentheti azt, hogy annak nincsen semmilyen következménye a tettesre nézve. Ilyen következmény például az, hogy ő a másikban okozott fájdalom terhét akár éveken keresztül elviseli. Nem számon kér, hanem fokozottan megbízható, odafigyelő, hűséges és kiszámítható lesz éppen azért, hogy visszaépüljön a bizalom. A kibéküléshez tehát két ember kell. A megbocsátáshoz azonban csak egy. A megbocsátás az áldozat szabad tette. Az mégis egészen biztos, hogy ha elégedett emberi életet akarok élni, akkor a megbocsátás útjára érdemes lépnem, még akkor is, ha úgy döntök, nem szeretnék többé kapcsolatban lenni a másikkal. Éppen ezért nagyon felszabadító, hogy a megbocsátás egyemberes feladat.
Pál Feri
<3
