Talán inkább pszichózis, ám én mégis ideraknám minden kommentár nélkül. Csak olvassátok el! Amióta a kezembe került, soha nem tudtam elfelejteni...
Vavyan Fable: A Hold forró jegén (részlet a könyvből)
"- Óvatosan, bébi! - kapom a parancsot.
- Hová megyünk? - firtatom, a teljes erőből elrohanó pasas után lódulva.
- Halálesethez - feleli, a már ismert kisded-büszkén. Mintha személyesen idézte volna el a szerencsétlenséget.
Stukkerre kapva átlósan átszeli a düledező épület fényszegény belsőudvarát. Feltrappol a lépcsősoron, kifordul az elsőemeleti körfolyosóra, s a korlátnak támaszkodó embersereget félresöpörve, talpig marconában beront egy félig nyitott lakásajtón.
Odabenn rácsodálkozik a konyhai mosogatónál ténykedő, felettébb idős hölgy.
Bye meglengeti előtte a stukkert.
- Ne féljen, néni! - rikkantja.
A vígasztalt összeretten a fegyver láttán.
Bye kivont pisztollyal a szobába csörtet.
Harcias üvöltéssel megadásra szólítja fel a szerinte benn tartozkodókat, majd a falhoz tántorodik, felfogva végre a benti levegő sűrűségét.
Megállok mellette.
Az iszonyú régen berendezett, és azóta buzgón takarított, kicsiny szobában álló, sokajtós ruhásszekrény tövében terebélyesedő, időtlenül öreg nászi ágyon, skarlátpöttyös krepp ágyneműben egy aggastyán fekszik.
Úgy rémlik, legalább egy hete nem is kelt fel. Nagyjából ennyi ideje lehet halott. A résnyire nyitott ablakon beszökik egy sré napsugár, kifelé tódul a bomló test szaga.
A csecsemővonásúvá korosult férfi melletti éjjeliszekrényre tett virágmintás porcelántányéron kolbászkarikákkal díszített babfőzelék kelleti magát. Vakító tisztaságú pohárban bor piroslik. Az alá csúsztatott papírszalvéta répát majszoló nyuszit ábrázol.
Visszafordulok a konyhába.
A hajlott korú holgy a mosogatóvízbe süllyesztett kézze, tágra nyílt szemmel bámult rám. Kevés szálú, ezüstősz haja parányi kontyban gubbaszt a tarkóján, hajdan alighanem tintakék szeme halovány és fénytelen, arcát mély ráncok pókhálósítják. Törékeny alakján fekete szövetruha lóg, a Louisa néni által is kultivált, egyenes szabású, bő fazon. Sétapálcakarcsú lábát bordázott pamutharisnya, csíkos nemezpapucs melengeti.
Körülötte otthonos tisztaság.
Megköszörülöm a torkomat.
- A férje.. - kezdem, ám hangom elfúl, újfent beskálázok.
- Alszik! - kiált rám, elkeskenyül szájszéllel. - Bertie alszik! Majd ebédel, ha felébred!
- Mióta nem eszik? - kérdezem lesújtottan.
Szomorúság hízik a szívem körül, a torkomban.
- Csak pár napja. Volt már ilyen. Majd felépül. Bertie nagyon erős, el se hinné, mennyire! Gondoltam, ma már kiszellőztetek, kell neki a friss levegő. Vigyázva nyitottam ablakot, nehogy hirtelen érje a hűvösség.
- Néni, a maga Bertie-je rég halott! - morran Bye. Dúlva-fúlva elteszi stukkerét.
Az agg hölgy a fejét ingatja. Könnyek tolakodnak kialvófélben lévő szemébe.
- Bertie alszik! - mondja makacsul. - Ötvenöt éve vagyok vele. Tudom, milyen, ha alszik. Bertie mély alvó. Megyek, betakargatom a drágámat. Mindig lerúgja a paplanját. Ötvenöt év! Valamikor megegyeztünk, hogy majd, együtt lépünk le az árnyékvilágból, ha eljön a vég. Együtt élünk, együtt halunk. Tegnap nem kérte a kaporszószos galuskát. Napok óta visszahozom tőle a reggelit, ebédet, vacsorát. Még a kedvenc borához se nyúl! Minden este mellébújuk, jó éjt kívánok, és megígértetem vele, hogy nem hagy egyedül, megvárja, amíg én is elkészülök, és együtt vágunk bele. Bertie nem csap be, nem hagy cserben! Egész életében megbízható, rendes ember volt! Sosem részegeskedett, nem tángált el, gyengéden szeretett! Csukja be a szobaajtót, fiatalember! Sok lesz neki a huzatból!
Bye nyitja a száját, hogy elismételje iménti közlését. Végre észreveszi a rengeteg éves hölgy íriszén kövéredő könnycseppeket, a konokul összeszorított ajkakon vibráló reszketést, a mosogatóvíz fölött lebegő madárujjak egyikén a fonalvékonnyá kopott aranykarikát.
- Jaj, Istenem! - nyögi. - Denisa, mit csináljunk!?
- Hívj orvost, és küldd haza a szomszédokat.
- Orvost?! - nyikkan, értetlenségében pepitára ráncolt homlokkal.
Kilököm a pasast a folyosóra, behajtom az ajtót.
Az özvegy galambfehér konyharuhába törli a kezét. A székre roskad, felcsippent az asztalról egy kenyérmorzsát, nézi, forgatja, nem látja.
- Bertie mindig azt mondogatta: Egyet se félj, Pippa, én téged sose hagylak el! Pippa én vagyok - pillant rám. Szemét óriásira nagyítják a gyülekező könnyek. - Maga szörnyen fiatal. Fogalma sincs, milyen szorosra kötik két ember kapcsolatát a szeretetben múló esztendők, vétizedek! Gyakran hallottam tőle: Ne gyűlöld a ráncaidat, Pippa! Sokat fáradtál, megdolgoztál értük, ráadásul azok sokkal fiatalabbak nálad! Kedveld meg a te gyönyörű, kiérdemelt ráncaidat, Pippa, azok téged fiatalosítanak! Rettentően szeretem Bertie-t. Felébred valamikor?
Megfogom a kezét, tudván, hogy képtelen volnék megszólalni. Félelme, fájdalma kísértetiesen ismerős, akárha én is átéltem volna ugyanezt, nemegyszer, mindannyiszor kínzóbban.
Pergamenbőrű, pálcikavékony ujjai az enyémekre fonódnak.
Pippa felzokog.
Aztán csak sír, szabad kezével orrot fúj, és megáradtan mesél Bertie-ről.
Odakünn elhalkul a szellőztetéssel kiszivárgott titokra összesereglett, izgatott szomszédok moraja.
Bye fennhangon telefonál, ajtók csapódnak. Közeledő szirénavinnyigás hallszik."
ffice
></o
