Vasárnap Bostonban véget ért a műkorcsolya- és jégtánc világbajnokság, ahol a "mieink" egyetlen nyolcadik helyet szereztek. Bár a többiek még a kűrjüket sem mutathatták be, mivel ezzel a nyolcadik hellyel olimpiai kvóta is járt, melynek köszönhetően egy másik párosunk még az olimpiai pótselejtezőn is részt vehet, ha nagyon akarjuk, akár sikerként is tekinthetünk erre a vb-re.
Csak hát nagyon kell akarni.
Párosban Pavlova Maria és Sviatchenko Alexei végzett a nyolcadik helyen, jégtáncban Ignateva Mariia, Szemko Danijil Leonyidovics a 24., míg a férfiaknál Vlasenko Aleksandr a 29. lett. A nőknél senkinek nem sikerült teljesítenie a technikai követelményeket, így aztán náluk "magyar" induló nem volt, a junior vb-n ellenben Dzsumanyijazova Polinaképviselte Magyarországot.
Sehol egy Kovács, sehol egy Tóth, egy Nagy, hogy a Szabókról már szót se ejtsek.
Ami nem lenne feltétlen baj, nem lehet mindenkinek hétköznapi neve, a nagyobb baj, hogy a világbajnokságon résztvevő magyar csapatból senki nem született Magyarországon, ráadásul
Szemko Danijil Leonyidovics, mivel ő 14 éves kora óta ténylegesen nálunk él. A többiek így-úgy magyar állampolgárok lettek, igazából oroszok volnának, és csak nagyon kevés időt töltenek Magyarországon. Ha. Egyáltalán.
Egyszer már írtam erről a témáról (szg#39 – Könnyezel-e majd, amikor Muszukajev Iszmail Párizsban hallgatja a himnuszt), ám most úgy gondolom, hogy van még ebben a témában bőven, hiszen az, hogy egyetlen ember tudjon magyarul a magyar válogatottból, az mégiscsak szintlépést jelent.
Már csak azért is, mert a törvények értelmében magyarul még annak is tudnia kellene valamennyire, akiknek a felmenői között akadtak magyarok. Tehát az, amit Kósa Lajos a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség elnöke említ - "Nekünk mint szövetségnek nincs abba beleszólásunk, hogyha valaki a felmenőire hivatkozva állampolgársági igénnyel él, és meg is kapja azt" -, az semmiképpen sem lehet igaz.
Az, hogy a versenyzők, egy kivételével nem tudnak magyarul, az egyértelműen bizonyítja, hogy nem lehettek egyszerűsített honosítással magyar állampolgárok, csak úgy, ahogyan egyébként Muszakajev Iszmail , vagy az alpesi síző Leitgeb Richard is lett, hogy miniszteri előterjesztésre a köztársasági elnök kiemelt fontosságúnak nyilvánította a kérelmüket, és saját hatáskörben megadta az állampolgárságot.
Sokan nehezen találnak párt maguknak, ezért gyakran korcsolyáznak együtt különböző nemzetiségű emberek, amivel nyilván semmiféle probléma sincs. Ám mivel az olimpián csak azonos állampolgárságú párok léphetnek jégre, ezért egyáltalán nem ritka, hogy valakit honosítanak. Most például a párosban második helyen végző német pár férfi tagja, Nikita Volodin vár arra, hogy megkaphassa a német állampolgárságot, és ott lehessen jövőre az olimpián, amihez német nyelvvizsgát kell tennie.
Vagy ott van az Eb-bronzérmes, vb-6. Allison Reed, aki azért nem indulhatott a pekingi olimpián, mert a litvánok egyszerűen megtagadták tőle az állampolgárságot.
De legyünk őszinték, senki nem várja el tőlünk, hogy olyan tüchtigek és szabálykövetők legyünk, mint a németek, vagy olyan karakánok, mint a litvánok. Az egész történettel még csak nem a honosítás módja, nem a körülötte lévő nyilvánvaló suskus a legnagyobb probléma, hanem sokkal inkább az, amit maga Kósa is említ ugyanebben a mondatban. Az, hogy onnantól, hogy ezek a versenyzők valahogy a megkapják a magyar állampolgárságot: "milyen alapon tagadhatnánk meg a versenyzőtől, hogy a versenyrendszerben részt vegyen, pusztán származási alapon?"
Az a legnagyobb baj, hogy innentől kezdve ők tényleg a magyar versenyrendszer részei, és teljes joggal várják el, az azonos bánásmódot azokkal, akik ténylegesen Magyarországon születtek. Teljes joggal várja el Leitgeb Richard például, hogy abban az esetben, ha csak egy picit is jobb lesz, mint a magyar születésű sízők, övé legyen az egyetlen magyar kvóta jövőre Bormióban (a férfi alpesisí-versenyeket itt rendezik a Milánó-Cortina névre hallgató téli olimpián). És ugyanez a helyzet műkorcsolyázóknál is.
Ráadásul ebben a két sportágban nem is arról van szó, mint mondjuk birkózóknál, ahol világbajnoki címre esélyes versenyzőket igazoltunk, hanem arról, hogy olyanok kerültek hozzánk, akik
Tennék ide azonban egy jó nagy, ám nagyon fontos zárójelet. A két történet ezen a ponton összeér. Az, hogy milyen kilátásai lettek nagyhirtelen a Magyarországon született sízőknek és korcsolyázóknak, az nagyon hasonló. Ám míg a Magyar Korcsolyázó Szövetség felelőssége abban, hogy a helyzet így alakult, vitathatatlan, addig a Magyar Síszövetségnek – pláne a jelenlegi vezetésének – semmiféle köze nincsen ahhoz, hogy Leitgeb Richard magyar színekben versenyezhet.
És azt is le kell szögezni, hogy attól még, mert ez a szerencsétlen helyzet kialakult, ezek a honosított sportolók nem emberevők, nem haramiák, sőt, adott esetben nagyon rendes, tisztességes emberek. És itt zárom be a zárójelet.
Ahogy azt már a korábbi cikkemben is leírtam, egyáltalán nem gondolom azt, hogy egy sportoló ne válthatna állampolgárságot, ha az élet úgy hozza. Sőt, nagyon is úgy gondolom, hogy bőven belefér a XXI. században, ha valaki letelepszik egy másik országban, beilleszkedik, a közösség megbecsült tagjaként pedig ilyen-olyan okból állampolgárságért folyamodik.
Ám itt – és most csak és kizárólag a korcsolyázókról beszélek – nem ez volt a helyzet.
Itt arról volt szó, hogy a Szövetség az adófizetők által rábízott pénzt, nem úgy használta fel, ahogyan kellett volna. Nem a Magyarországon született sportolók minél jobb teljesítményét segítette elő, nem az ő fejlődésüket tartotta szem előtt, hanem a rájuk bízott pénzből gyakorlatilag nagybevásárlást tartottak Oroszországban azért, hogy adott esetben
a., győztesnek hazudhassák magukat – szg#7
b., további pénzeket zsebelhessenek be az adófizetőktől.
Az ízlés dolga, hogy valaki tud-e örülni Muszakajev Iszmail aranyának, vagy Pavlova és Sviatchenko Eb-negyedik helyének, ám azt látni, hogy ami történik, az a magyar korcsolyázókat segíti, hogy ettől az egésztől ők bármilyen szinten jobbak lesznek, hogy a magyar műkorcsolya és jégtánc ettől előre megy, azt szerintem szinte lehetetlen.
Ilyenformán azzal sem lehet vitatkozni nagyon, hogy itt a közpénzek hűtlen kezelése zajlik, mégpedig azért, hogy vélt vagy valós sikerek után a szövetség ismét közpénzeket kapjon, immáron eredményességi támogatás néven.
Az egyetlen valós kérdés csupán az: vajon az az összeg, az az adófizetői támogatás, amit az orosz korcsolyázók leigazolására, majd fizetésére, edzőik fizetésére fordított a szövetség, az nagyobb vagy kisebb-e annál az összegnél, amit a szövetség eredményességi támogatás formájában megkapott, vagy meg fog kapni?
Ha kisebb, szerintem az adófizetőket és a magyar születésű korcsolyázókat akkor is kár érte, de akkor legalább picit lehet érteni ezt az egész történetet. Ha nagyobb, akkor viszont az egész teljes mértékben érthetetlen.
És akkor még vissza oda, ahonnan indultunk. Oda, hogy a magyar csapatból egyvalaki tudott magyarul.
Ha valaki ellátogat Tihanyba, az Apátság bejáratától balra (már ha szembe áll vele), találja a Pünkösdi Ligetet, mely korábban Csokonai liget névre hallgatott. Az elmúlt években Korzenszky Richárd atya koncepcióját követve kialakítottak egy labirintust, ahol kőtáblákon különböző idézetek olvashatók.
A világ- és a magyar irodalom nagyjai mondják el miként gondolkodnak a nyelvről. Az anyanyelvükről. Nekem mondjuk a Camus-féle Az én hazám: a francia nyelv (Ma patrie, c’est la langue française) a kedvencem, de gyakorlatilag ugyanezt mondta el Kányádi Sándor is, csak picit másként.
Igazából csak egyetlen dolgot kellene eldönteni. Hogy mi a fontosabb: egy nyolcadik hely vagy Kányádi Sándor.
