Irodalmi Pályázat: Én és a CanadaHun

Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
A CanadaHun oldal újra irodalmi /novella vagy vers/ pályázatot hirdet
A már hagyományos pályázatunk a saját készítésű novellapályázat.
Jelen pályázatunk címe: Én és a CanadaHun
hirdet melyeknek leadási határideje 2015. 06. 15.


A művek formai kikötése csupán annyi, hogy magyar nyelvű legyen és 4 gépelt oldalnál nem lehet hosszabb.
A tartalommal kapcsolatban pedig a szokásos feltételek (nem lehet a CanadaHun-on kerülendő tartalmú - pornó, politikai, vallási...) mellett az a kikötés, hogy a CanadaHun-nak szerepelnie kell a műben valamilyen formában.

A helyezésekről a tagok szavazatai fognak dönteni, melyet a - már megszokott módon - az adott témában lévő pályamű alatt található teszik gomb megnyomásával szavaznak.
melyeknek leadási határideje 2015. 06. 15. éjfél kanadai idő szerint.
A pályázatnál az első három helyezett az erkölcsi elismerés mellett jutalomban is részesül.


1.Fő díj Olajfestmény /canavas 62cm x 52cm/

2. Dij London Passport ajandek szett parfum, gel,tusfurdo testapolo

3 Dij Cowboy kalap sötétkék színű /Férfi és nő is használhatja,/nem volt más kalaptartó csak ez a ladys./
 

Csatolások

  • 014.JPG
    014.JPG
    405.7 KB · Olvasás: 225
  • kek kalap palyazatra.JPG
    kek kalap palyazatra.JPG
    158.6 KB · Olvasás: 182
  • Palyazat (2).JPG
    Palyazat (2).JPG
    611.9 KB · Olvasás: 39
Utoljára módosítva:

egyúrazűrből

Állandó Tag
Állandó Tag
SZIASZTOK
pályázni szeretnék. természetesen csak rímben írok, mint mindig.
szeretettel üdv Tóni
2x!!
Csendes nyugalomban csordogáló élet.
A föld négy sarkából ötvöződő népek.
Nagy befogadója jobb létre vágyóknak.
A hont feladóknak, köztük magyaroknak.
Dőlő fák robaja a hegyről lehallik.
A juhar levelét a szellők röpítik.
Piros betűs ünnep, az ország mámorban:
Olimpiát nyertek újra jégkorongban.
Net elé ragadunk sűrűn az oldalon.
Tétova a server, olyan a forgalom.
Hallatunk magunkról tengereken túlra.
Ujjé! Ráleltünk a Canadaponthu-ra.
(Ne lájkold ha durva)
 
Utoljára módosítva:

Saint-Germain

Állandó Tag
Állandó Tag
Az Élet és én

(

Megosztva a "Verseljünk mindannyian. Saját verseink:)" temában a CanadaHun oldalán.

)



Oly hamar múlik el az élet
Fejem fölött gyorsan elrepül
Mögöttem emlékek, mellettem az emlékezet,
Arcok, emberek, tájak képül
Fejemben újra meg újra összerakom őket
Mint egy valaha összetépett képet
Amely soha nem lesz ugyanaz végül
Mint a hajdani valóság, elvegyülő élet
Mert a felejtés, tévesztés felemészt többet-kevesebbet
És az ember vénül, mindenével együtt elévül
Változik, alakul és vágyakat magában éget
Jelennek, jövőnek amíg meghalni nem kényszerül.
Volt, nincs s az ember szomorkásan gondol vissza egyet
Önnön régmultjára epedve a halott perceket.
 

teddyted

Kitiltott (BANned)
Variációk kdb számára:

a) olvastál valamit, de nem tudod, hogy mit. Azt Editke2004-nek miért kellene tudnia...?
b) Editke2004 írását olvastad. Editke2004 írta, valószínűleg ő pontosan tudja, mit. Legfeljebb neked gondjaid vannak az olvasással.
c) Editke2004 írását olvastad. Editke2004 írta, valószínűleg ő pontosan tudja, mit. Legfeljebb neked gondjaid vannak a szövegértéssel.
d) Editke2004 írását olvastad. Editke2004 írta, valószínűleg ő pontosan tudja, mit. Legfeljebb neked gondjaid vannak az értelmezéssel.
e) Editke2004 írását olvastad. Editke2004 írta, valószínűleg ő pontosan tudja, mit. Legfeljebb neked egyéb komoly gondjaid vannak.
f) Editke2004 írását olvastad. Editke2004 írta, valószínűleg ő pontosan tudja, mit. Legfeljebb te nem is olvastad, csak füllentesz...

Bármelyik esetben is olvasd újra, ne add fel! Kitartással menni fog az, meglásd... :D

Szép napot: teddyted
 

mkatus

Állandó Tag
Állandó Tag
...és rákattintottam a CanadaHun-ra

Egy kicsit vissza kell forgatnom az idő kerekét, hogy történetem szép kerek legyen.
Akkoriban fogalmam sem volt róla, hogy mi fán terem az internet. Igaz, a fiúknak az iskolában már tanították a számítógép használatát, és internetezhettek is bizonyos szabályokat betartva. Otthon aztán másról sem beszéltek, hogy fent voltunk a net-en, és ezt láttuk azt néztük stb. Majd feltűnt, hogy egyre gyakrabban járnak az osztálytársakhoz. Sokszor kérdeztem tőlük, mi a csudát tudtok órákig csinálni? - mert abban biztos voltam, hogy nem tanulnak.
Olyankor mindig azt válaszolták, - netezünk.
Egy idő után azt vettem észre, hogy csak úgy véletlenül megjegyzik beszélgetés közben, hogy melyik barát vagy osztálytárs kapott számítógépet. Így szép lassan, pár hónap leforgása alatt megtudtam, hogy már majd mindegyik osztálytársnak van otthon számítógépe és internete.
Addig-addig duruzsoltak, hogy nekünk is milyen jó lenne egy számítógép, meg az internet, mert akkor nem csak ők, hanem mi is tudnánk netezni - mármint az édesapjuk és én. Azt tudni kell, hogy én nem a vér szerinti édesanyjuk vagyok, - ő sajnos meghalt - ennek ellenére mindig nálam próbálkoztak először, ha valamit el akartak érni az apunál. Tisztában voltak vele, ha én rábólintok valamire, akkor az már fél siker. Most is így történt, és engem nem kellett sokáig győzködniük, mert mindig azt vallottam és vallom, haladni kell a korral. Gondoltam, az csak jó lehet, ha nem csak újságokat, könyveket olvasok, mert ha lesz internetünk, akkor kitárul előttem az egész világ.
Nem szaporítom a szót, osztottunk, szoroztunk majd kérdezősködtünk, aztán egy szép napon beköltözött otthonunkba az első számítógép, és beköttettük az internetet.
A fiúk nagyon boldogok voltak, már csak azt kellett beosztaniuk, hogy ki mikor internetezzen. Jól megoldották, mert tudták, ha veszekednek rajta, akkor egyikük sem ülhet a számítógép elé.
Ha jól emlékezem eltelt pár nap, amikor rákérdeztek, hogy szeretnék-e valamit megnézni az interneten. Csak mondjam meg, hogy mi érdekel, aztán pár kattintás és már nézhetem és olvashatom, amire kíváncsi vagyok.
De, van egy feltételük! Nekem is meg kell tanulnom egyedül netezni. Először hallani sem akartam róla, hogy én egyedül, de azt a bizonyos kis bogarat beültették a fülembe. Mégis csak meg kellene próbálnom, hisz megígérték, hogy segítenek, sőt megtanítanak az alaplépésekre.
Így történt, hogy egy "ráérős" délutánomon tollal, papírral a kezemben vonultam be a szobájukba tanulni. Gondoltam, az a biztos, ha mindent szépen leírok magamnak. A fiuk lelkesen magyaráztak, én pedig csak kattintgattam az egérrel hol jobbra egyszer, hol balra kétszer. Azt sem tudtam hol áll a fejem, de azért próbáltam minden lépést megjegyezni és leírni. Így ment ez jó pár alkalommal, és legtöbbször sütis, főzős oldalaknál már leragadtam, Valósággal elvarázsolt a szebbnél-szebb sütik, torták látványa, a leírt étel receptek végtelen sora.
Aztán egy alkalommal a fiúk közölték, hogy már elég jól haladok a tanulással, ezért itt az ideje, hogy saját email címmel és jelszóval fiókom legyen a citromail-on. Amikor ezt közösen megcsináltuk azt mondták, - ezután már egyedül kell boldogulnom. Segítenek, ha elakadok, de jó lenne, ha erre minél ritkábban kerülne sor.
Nem mondom, hogy könnyen ment, de napról napra egyre bátrabban szörfözgettem a neten. Előre kigondoltam, mit szeretnék megnézni, aztán a Google keresőbe már pötyögtettem is a keresendő szót vagy nevet. A találatok száma mindig felülmúlta elképzelésemet, és egy alkalommal így találkoztam a CanadaHun nevével.
Rákattintottam és olvastam, hogy ez a Canadai Magyarok Fóruma. Kíváncsi lettem, vajon mit takar ez a név, ezért elolvastam a főoldalt, majd különböző oldalakat nyitogattam. Beleolvastam a blogokba, nézegettem a galériát, de nem engedett véleményt írnom, mert nem voltam tag.
Így történt, hogy regisztráltam. Egy darabig nem tudtam saját blogot indítani, mert nem volt meg a húsz hozzászólásom. Végül az egyik szójátékos játékkal megszereztem, és elkezdtem a saját blogomat kialakítani. Nagy gondban voltam, hogy mi legyen az első írás, amivel indítom a blogomat. Végül egy kedves gyermekvers első versszakát választottam:
" Egyszer egy hétpettyes katicabogárka,
elindult megnézni, mi van a világba,
hívta gyöngyvirág, hívta a vadrózsa,
ide is, oda is bekukkant egy szóra..."
Úgy éreztem illik hozzám ez a pár sor, mert az internetezéssel én is elindultam a világba nézelődni, kukucskálni.
Hamarosan egyre több másoktól kölcsönvett írás, vers, kép sorakozott a blogomon de a forrást mindig megjelöltem. Kaptam dicsérő és elmarasztaló hozzászólásokat vegyesen. Különösebben nem foglalkoztam egyikkel sem, mert nem saját dolgaimat tettem fel a blogomba, így nem engem dicsértek, vagy bántottak.
Egy alkalommal azonban alaposan megkritizáltak a hozzászólók, mégpedig Papp Lajos: Az én miatyánkom című verse miatt. Már nem tudom pontosan, kinek mi nem tetszett, de olyan nagyon meg voltam bántódva, hogy sem a verset, sem magamat nem voltam képes megvédeni. De, szerencsémre megtette helyettem más!
A mai napig hálás szívvel gondolok Marikára, / teljes nevét nem írom le, mert nem kértem tőle engedélyt / aki ismeretlenül is kiállt mellettem. Privát levélben köszöntem meg neki igaz szavait. Az első levélváltást nagyon sok követte, és pár év elteltével eljött az a nap, amikor személyesen is megismerhettük egymást. Barátságunk a mai napig töretlen és bízom benne, hogy míg élünk az is marad!
Másik kedves levelező társam Éva, akivel eleinte "csak" süti recepteket cseréltünk, aztán egyre többet tudtunk meg egymásról. Nagyon jó lenne vele is találkozni, de sajnos Belgium nagyon távol van kis hazánktól.
Idővel aztán leszoktam a kölcsönvett írások, képek közléséről, mert én is elkezdtem írogatni és így saját verseim, írásaim kerültek a blogomba. Tudom, hogy nem remekművek, de szinte valamennyinek van valóság alapja, vagy saját élményemet, vagy mások történetét próbálom leírni. A CanadaHun novella pályázatára majd minden évben küldtem egy-egy novellát. Talán nem vagyok szerénytelen, de előfordult, hogy a helyezettek közt voltam. Igaz ez nem csak az én érdemem, köszönet érte a rám szavazóknak, és köszönöm Melittának a Kanadából küldött levélcsomagokat, melyekben elküldte a helyezésekért kapott ajándékokat.
Ha nem is mindennap, de heti egy alkalommal biztos rákattintok a CanadaHun-ra. Mindig frissülnek az oldalak, lehet olvasgatni, nézelődni, vagy ha olyan kedvem van, bekapcsolódni valamelyik szójátékba.
Még tudnám folytatni CanadaHun-os élményeimet, de azokat, majd egy következő írásomban megosztom kedves olvasóimmal.
 

Pinky90

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok! Egy novellával szeretnék pályázni, aminek a címe Freddy479 :)

Freddy479

Egy tavaszi napon ismerkedtek meg, alig fél évvel azelőtt, hogy Lídia elhatározta, hogy Kanadába költözik. Barna hajú, magas férfinak képzelte Fredet, aki komoly üzletemberként a nemzetközi kapcsolatokat felügyelte. „Bizonyára elragadó a mosolya” – gondolta Lídia, és félmosolyra húzta a száját. Gyorsan püfölte a billentyűzetet, a térdén nyugvó laptop pedig inogva tűrte a megpróbáltatásokat.
Ezen a borús novemberi délutánon is izgalommal lépett be az oldalra, ám ez a furcsa, bizsergető érzés hamar alábbhagyott, amikor nem várta új üzenet. Azzal nyugtatta magát, hogy ez nem egy társkereső, meg hát Kanada és Magyarország távol vannak egymástól, nagy az időeltolódás. „Bizonyára dolgozik”.
Eddig még nem váltottak személyesen levelet, de Lídiának igazán imponált a férfi segítőkészsége, és gyors válasza. Már-már azon mérgelődött, hogy minek is érdeklődött az után a buta angolkönyv után, amikor az „értesítések” fül sarkánál megjelent egy apró piros egyes.

– Megnéztem a könyvet, amit kerestél, de sem online, sem nyomtatott nem találtam. Viszont ajánlanék egy másikat, ha nem bánod. Elég jól érthető, és van hozzá letölthető hanganyag – írta Freddy479
– Igazán kedves tőled, nagyon köszönöm – Liliomvirág, merthogy ez volt a nickneve az oldalon, olyan gyorsan gépelt, hogy a klaviatúra kattogása meg nem szűnő zümmögéssé változott –, közben én is kutakodtam, mi lehetne a leghatékonyabb nyelvtanulási módszer, és szerintem kiköltözöm Kanadába.

Nem érkezett válasz. Lídia öt percenként frissített, miközben a fórumtémát újabb és újabb kérésekkel és válaszokkal töltötték meg, elfedve az ő csodás ötletét. Dühös volt magára, úgy érezte, hogy kiadta magát, miközben pontosan tudta, hogy a Fred nem tudhatta, miféle virtuális vonzalmat érez iránta a nő.
Odakint besötétedett – Lídia ezt inkább a nappalok rövidülésének tudta be, mintsem az idő múlásának –, és nem volt mit tenni, kilépett az oldalról. Megfogadta, hogy több üzenetet nem küld Frednek.
Napok teltek el, és a nő már-már kezdte feladni a reményt. Továbbra is aktívan használta az oldalt, a kedvence a galéria volt. „Inspiráció egy kis íráshoz” – tolta feljebb piros keretes szemüvegét, rágyújtott egy cigire, és felírta az oldal tetejére: Élet az online szerelmen túl.
Három hónapja dolgozott ezen a munkán, és nem akarta elszúrni. A megbízó, egy minden tekintetben magas színvonalú magazin, négy oldalas cikket kért tőle, személyes tapasztalatokkal, interjúkkal, mélységekbe menő kifejtéssel. Lídia ujjai hosszan kopogtak az öreg fenyőasztalon, majd kinyitotta a jegyzetfüzetét, hogy átnézze, amit eddig gyűjtött. Ahogyan próbálta összegezni, formába önteni a rengeteg találkozást, chatet, és a CanadaHun-os tapasztalatait, folyton egy név kúszott be az emlékeibe: Freddy479
Megrázta a fejét és gépelni kezdett. Ahogyan írt, egyre dühösebb lett, le akarta hordani az egészet, és legfőképpen bele akarta írni a kellemetlen felhasználókat, különösképpen Fredet. „Ennek az egésznek semmi értelme” – fortyogott, miközben alig bírta megállni, hogy bele ne nézzen a kedvenc témáiba. Mielőtt rátalált Fredre és az angoltanulós csoportra, az e-bookok voltak a kedvencei, de mióta üzenetet – vagyis kommentet – váltottak, csakis egy topic létezett számára: az ő topikjuk.
Háromszor is átolvasta a cikket. Minden stimmelt, hatásvadász volt, kellőképpen kritikus, ám mégis pontos, fanyar humorral fűszerezve. Lídia úgy gondolta, hogy Frednek bizonyára tetszene – leszámítva persze a rá vonatkozó részt, talán még büszkén mutogatná is az üzlettársainak. Mielőtt azonban odáig jutott volna a gondolatmenetében, hogy a férfi a szobája falán tartja majd bekeretezve az újság oldalait, a telefon éles csörgése zökkentette ki álmodozásából.

– Anya! Dolgozom! – nyafogott a nő, miközben a telefon fülesével babrált. – Miféle férfi? Ja, a kínai éttermes? Ejtettem, csak statisztikai adatnak kellett. – Hosszabb szünet állt be a beszélgetésben, majd Lídia arca eltorzult a vonal túlsó végén elhangzó mondatoktól. – Igen, anya, lesz olyan, hogy normális férfival randizom. Talán már holnap! Nem, nincs potenciál… Fred Kanadában él… Jó, akkor holnap. Szia.

Még dühösebb lett. „Miért él Kanadában?” – elhatározta, hogy megkérdezi.
Legnagyobb meglepetésére az oldalon üzenet várta, méghozzá Fred-től. „Micsoda egy nyálas…” – puffogott, miközben egy igazán szívbemarkoló levelet olvasott a férfitől. Megtalálta a könyvet, és egészen a szomszéd városig ment érte.

– Hát szeret! – mondta ki hangosan a nő. Freddy479 címet kért tőle. Lídia remélte, hogy a férfi nem utánvéttel akarja postázni, mert a könyv árát hajlandó kifizetni, de a levél árát semmiképp.

Még az is megfordult Lídia fejében, hogy mi lenne, ha meglepné.

– Emlékszel, mit válaszoltam? – kérdezte Liliomvirágként, és hozzáképzelte a saját, elvékonyított hangját. Fred is bizonyára ilyennek gondolja.
– Nem egészen, még nem volt időm visszakeresni – válaszolta Freddy479 szinte azonnal, de Lídia biztos volt benne, hogy nem ideje nem volt, csak kedve. Ahogy a cikkben is megírta. De mindez már nem számított, hiszen visszatért és éppen online.
– Kiköltözöm Kanadába, Torontóba – pötyögte a nő. – Személyesen is odaadhatod. – Nem érkezett azonnal válasz, öt percet is várnia kellett rá. –
– Mikor költözöl?
– Egyelőre csak kilátogatok, megnézem magamnak a helyet. Akár most azonnal összecsomagolnék és indulnék! – Lídia tudta, hogy mit kell tennie. A gyors internet minden előnyét kihasználva fél órán belül már foglalása volt egy másnapi járatra, ráadásul olcsón, last minute kedvezménnyel. – Holnap este érkezem, kijössz elém?
– Hányra?
– Fél négykor száll le a gép.
– Ott leszünk.

„Ott leszünk?” – Mármint ő és Fred? Mindjárt más színben látta a dolgokat. Ha a férfi már kettőjükről gondolkodik, nem lenne tisztességes azzal indítani ezt a kapcsolatot, hogy olvas magáról egy lehúzó kritikát. Lídia eljátszott a gondolattal, hogy Fred hogyan is olvashatná onnan, Kanadából, de végül mégis átírta a cikket. Élete fő munkája, a karrierje csúcspontja látható közelségbe került, ahogy megpillantotta a levelezőprogram értesítését: elküldve.
Hosszú út volt, több, mint tizenkét órás, de Lídia kedvét ez sem tudta elvenni. Úgy tervezte, hogy ha már idáig eljött Fred miatt, marad két-három napot, amit kettesben tölthetnek. Bizonyára a férfi két tárgyalás között szakít majd rá egy kis időt. Amíg pedig Freddy dolgozik, majd körülnéz a múzeumokban, meg ilyen helyeken.
A repülőtéren rengeteg ember nyüzsgött, ki a megfelelő kaput kereste, ki a csomagjaira várt, akadt olyan is, aki egy késés miatt várakozott még. Lídia mérges volt magára, amiért nem mondta Frednek, hogy táblácskával várja. Jót kuncogott magában, ahogy elképzelte a férfit, öltönyben, nyakában egy kartonból kivágott téglalappal, amire filccel a Freddy479-et írta.
A terminál közepén egy sovány, kissé görnyedt, de tekintélyt parancsoló férfi állt. Apró, mélyen ülő szemeivel az elhaladó embereket pásztázta, láthatóan várt valakit. A kezében piros könyvet szorongatott. „Freddy!” – szaporázta meg a lépteit Lídia. Egészen kimelegedett, mire odaért.

– Liliomvirág? – kérdezte a férfi érdes hangon. Lídiának imponált ez a mély tónus.
– Freddy479? – próbált incselkedni, mire Fred mosolyra húzta a száját. Pont úgy, jobb oldalra, félmosolyra, mint ő.
– Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek.
– Részemről a szerencse! – mondta Lídia, és vigyorát immár nem tudta elrejteni. – Ő lenne a könyv? – bökött a Fred kezében tartott példányra.
– Egy antikváriumban szereztem. Ez az egy példány volt belőle.
– Igazán nagyon hálás vagyok! – lelkendezett a nő.
– Nem tesz semmit. – A férfi hátranézett, mire egy kerekarcú, ázsiai nő lépett oda hozzájuk, egy ötéves forma kisfiúval. – Liliomvirág, hadd mutassam be neked a feleségemet, Liut, és a fiamat, Michaelt. Szívesen elkalauzolnak, amíg Torontóban vagy.

„Az aljas.”
 

Csatolások

  • Freddy479.doc
    64.5 KB · Olvasás: 2

dorotea

Állandó Tag
Állandó Tag
CanadaHun...

Rég jártam itt, visszatértem,
CanadaHun körbenéztem.
Régi barátokat nem találok.
- Hol vagytok, merre jártok? -
Olvasgatok blogotokba',
emlékképek jönnek sorba.
Verseitek ma is élnek,
hogy is feledhetném őket?
Örökké élő szóvirágok,
gyöngyszem fonalra fűzött,
felejthetetlen vágyálmok.
Az oldalhoz hűtlen nem leszek,
az emlékmorzsákat elteszem.
CanadaHun hozzám nőttél,
kezdőként segítettél.
Évek múltán, sem felejtlek,
köszönöm a szép emléket.
2015. február 17.
 

GadMar

Állandó Tag
Állandó Tag
Szervusztok! Szeretettel küldöm a pályázatra írt novellámat:

Álom vagy valóság (részletek egy kém nő életéből)

Gréta kényszerből férfinek álcázva munkatáborban dolgozott. Volt ott még egy nő, de ő nem tudta, hogy hősünk is nő. A nő terhes volt, harmadik gyermekét várta férjétől, akit szintén itt tartottak fogva. Fogoly volt Kenedi elnök-vezérigazgató, akinek egyetlen bűne az volt, hogy gazdag volt. Övé volt az önjáró porszívót feltaláló és gyártó svéd cég, később Kína és Magyarország ribizli feldolgozógyára.
Iszonyatos körülmények között kell dolgozniuk és élniük a táborban. Nappal zümmögő legyek, éjszaka poloskák a hajban és mindenhol. Hajnali 3h-kor arra ébredt, hogy dobálja magát az ágyban és rángatózik. Úgy érezte, mintha meg lett volna kötözve. Itt, aki büntetést kap, azt pl. bedobják egy hullákkal teli medencébe.
Fürdésnél a felügyelő kiszúrja, hogy ő nő. Nagyon ideges, mérges lesz, de nem tudja, hogy mi tévő legyen. Gondolta, hogy ez a nő egy álnok kígyó, és ennek megfelelően kell tettéért lakolnia. Betették egy verembe, ahol sötétség nem volt, ellenben a látvány ijesztő volt. Kígyók voltak a veremben. Torka összeszorult, és mielőtt felfogta volna sorsát, többször megharapta egy kígyó. Úgy érezte a lábát, mintha cápa harapta volna át. A méreg gyorsan terjedt. A perem szélénél megjelent egy félmeztelen srác és a milliárdos. Összekötözött csuklójánál fogva felhúzták, és beadták neki az ellenanyagot. Kábultságából ébredve egy ismert színész karjaiban találta magát, aki puszilgatta és sírt. Még mindig úgy érezte, mintha eltörött volna a lába. Innen menekülnie kell!
Kína utcáin futott, majd átszökött a határon, ami egy ajtó volt. Magyarországon találta magát. Itthon is belekeveredett egy nyomozásba, újabb üggyel bízták meg: megcsalás, gyilkosság.
Úgy érezte, hogy muszáj elmennie otthonról. Hajat mosott, felöltözött és elment a táncházba. Hazafelé átment a túloldalra egy kutya miatt, de ott meg egy részeg férfi jött vele szembe, akiről kiderült, hogy csak a zöldséges fiú. Kimerülten ért haza, hamar elnyomta az álom.
Egy medvével álmodott. Másfél napig mindenhova vele ment a medve. Úgy nézett ki, hogy nagyon szereti őt és nem bántja. Egyszer csak megtámadta és széttépte. A medve meglátott egy nagybetűt. Már korábban is kiderült, hogy amióta mellette volt, eltűntek a nagybetűk a környezetéből: C, A, N, D, H, U, K, M, …, főleg az F.
Felébredt, és sokat gondolkodott rajta, hogy ez megint mit jelenthet, mit üzenhet számára. Rájött, hogy a CanadaHun nevű internetes oldalon kell keresnie a megoldást, Kanadai Magyarok Fóruma.
Fórum függő lett, elfelejtve mindazt a borzalmat, amit átélt vagy álmodott.
 

Nacso7

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy vers,

Most csendes a Szíved,fátyla múló ködbe vész,
te ugyanaz maradtál,szemed égre néz,
hol halkul a vágy-benned-ébred
a fény , ébredő fényben a remény-utad
soha nem hosszabb a mostnál, csak egy pillanat,
melyet mindigis tapostál-szét- oszló üresség,
s te része vagy,része a Szentségnek
múltat húzó,jövőt festő,igéző ember-létnek-tanúja,
mert én-érzeted bizonyosság,hogy te ugyanaz maradtál,
a CanadaHun oldalán magadra találtál.
 
Én novellát írtam (word-ben ez 2 oldal, 12-es calibri betűtípussal):

Én és a CanadaHun

Nem hiszem, hogy el fogom felejteni azt, hogy hogy jártam tavaly a nyáron. Nagyon megijedtem, de szerencsére a végkimenetel pozitív lett… Épp a repülőjegyeket rendeltem az interneten. Úgy gondoltam, ha már a feleségem külföldre akar utazni, miért ne utazhatnánk Kanadába? Elmélyült tanulmányozásom közben lefoglaltam a jegyeket és mosolyogva gondoltam vissza a pár nappal ezelőtti beszélgetésünkre.

- De drágám, mégis miért Kanada? – kérdezett feleségem rögtön, mihelyt kimondtam, hová gondoltam az utunkat. Persze meglepődött, mert Kanada azért messzebb van Magyarországtól, mint mondjuk Németország, vagy Erdély, ha már külföldi utazás. És ráadásul Erdélyben már régebben is gondolkoztunk.

- Emlékszel az oldalra, amit nézegetni szoktam? – kérdeztem.

- Öhm… melyikre is? – nézett rám barna szemeivel és kérdő mosolyával.

- Tudod a KanadaHun – mondtam neki, miközben megforgattam a palacsintát, míg ő elővette a tányérokat. A reggeli napsütésben megcsillant az ujján az alig két éves jegygyűrű.

- Jaj, igen. Emlékszem. Tehát ezért. – mondta, miközben megterített, két személyre.

- Igen. És mivel nászútra se voltunk, gondoltam, játszunk nagyban. – mosolyogtam. Sose fogom elfelejteni, hogy nem sikerült összehoznunk a nászutat Erdélybe, tavaly ilyenkor.

- No, erről egy szót sem. Ami késik, nem múlik. Rendeld meg a jegyeket, most úgyis megengedhetjük magunknak. – nagyon örültem, hogy szőke hajtincsei között rám mosolygott, és neki is tetszett a gondolat.

Ekkor ajtózáródást hallottam. Hirtelen felocsúdtam gondolatmenetemből, és a bejárati ajtóhoz mentem. Menet közben megláttam sápadt ábrázatomat a folyosón lévő tükörben, amit még rosszabbá tett a fekete öltözékem és fekete hajam. Nem beszélve az álnok táskákról a szemem alatt. Tényleg kell egy pihentető és felfrissítő nyaralás. De újabb moszotolást hallottam az ajtótól, és rájöttem… négy előtt Regi sose jön haza. És még csak tizenegy! Mikor megláttam ki jött be az ajtón alig hittem a szememnek. A sokszor beteges unokaöcsém!

- Den! Hogy ityeg öcsi! – köszöntöttem boldogan. Mire a 3 éves kisfiú elnevette magát, és végre megjelentek a szülei is.

- Helló… Bocs bratyó, hogy csak úgy megzavarunk… – mentegetőzött az idősebbik öcsém, miközben befordult az ajtón a felesége mellett. 23 évesen ő rosszabbul néz ki, mint én, aki 4 évvel idősebb nála. – Elkértük a kulcsot Regitől, és…

- Ejnye, tesó, csak gyertek be! – néztem boldogan rájuk, de láttam, hogy ők kevésbé boldogak. Talán nem véletlenül bukkantak fel épp most. Mindenesetre beinvitáltam őket, és próbáltam tartani a frontot, míg Regi megérkezik. Egy fél örökkévalóságnak tűnt, mire elérkezett a négy óra. Regi persze ilyenkor mindig elővarázsol valami finomságot és együtt nevetünk, de most nem így történt. Helyette csak azt vettem észre, hogy én lettem Deniel, a kis vasgyúró bébiszittere. Persze imádok vele játszani, de rossz előérzetem volt ezzel kapcsolatban. Sose szeparáljuk el magunkat, amikor jönnek. És aznap este, be is igazolódott ez a nyugtalan érzésem.

Este tíz lehetett. A tesóm és a családja a vendégszobában aludt, mikor a feleségem összeráncolt homlokkal meredt előre a sötét szobában, az ágyban, majd rám nézett, és megint előre, és könny csillant a szemében. Gondoltam, hogy valami nagy baj van.

- Mi baj Regi? – ennél jobb nem tellett tőlem. A feleségem felé fordultam, ő pedig összeszedte magát, letörölte könnyeit és belekezdett.

- Deniel nagyon beteg. Daganatot találtak nála. És a testvéredék, szeretnének kölcsön kérni… - nézett rám.

- Deni… - elgondoltam a kicsit… jaj, egek!

- Mi lenne ha, halasztanánk a nyaralást? Mert tudod Henrik, a kis Deniel… - Regina aggódóan nézett rám. Ő hajlamos a gondolatokkal túl sokáig eljátszani. Vagy én vagyok túl optimista? Bár még optimistán is megijedtem.

- Ne aggódj. – megfogtam a kezét és átöleltem. – Tudod a pozitív környezet csodákat tesz, főleg a betegeknél. Minden rendbe jön. - nem tudom meddig beszélgettünk akkor, vagy nyugtattuk magunkat, és egymást… de azt tudom, hogy nem kellett sokéig aggódnunk.

Másnap én, és a kis csapat nekivágtunk orvost keresni, a bankból előhalászni a gyógyuláshoz kellő pénzt, és nekiláttunk, hogy kigyógyítsuk a kicsit. Egy hétig otthon nyaraltunk Denivel és szüleivel, támogatva és erősítve egymást, és egy hónapon belül megműtötték Denit… sikeresen! Azóta minden rendben, és szívesen ugranak le hozzánk, ami nekem annyit jelent, hogy bébiszitterré varázsolom magam szabadúszó íróból. Persze a Kanadai vagy Erdélyi utazás messzebbre került, de egyszer összehozzuk.

Vége
 

Barabi

Állandó Tag
Állandó Tag
Barabás Zoltán - Az ünneplős kabát

Az "ünneplős kabát" kiszabadulva a szekrény molyirtó szagú rabságából, együtt dülöngélt,
csendes magányba burkolózó új társával, védelmezve őt. Az ünnep, szikrázóan tündöklő,
csillagfényes pompával és szokatlan hideggel lepte meg idén a barátságos, meleget őrző otthonok lakóit,
akik erre az estére vendégségbe hívták a szeretet, a békét, és ragyogó arccal ülték körül az ünnepi asztalokat.

A kabát fázósan húzta összébb szárnyait viselőjén, kinek nyolcvan egynéhány év alatt meggörbült teste, elgyengülve,
reszketegen lépegetett elhagyatottan a fenyőszagú éjszakában, mikor csak nagyon kevesen maradnak egyedül a gyertyalángjánál.
Kezében állandóan egy gyűrött papírost szorongatott, neki nem maradt más erre az estére, csak ez a maszatos lapocska,
melynek minden szava fájdalmasan hasított belé, mikor hunyorgó szemeivel olvasta.

"Apa nem bírom tovább, vagy meghalok, vagy elmenekülök innen.
A hitelek tönkretették az életem, nem vagyok képes visszafizetni a banknak.
Kanadába megyek, ahol egy ismerősömnél meghúzhatom magam.
Ha lesz munkám próbálok segíteni, de addig sajnos tudnod kell, nagyon nehéz lesz neked,
mert a végrehajtó, a te lakásodat is elveszi majd a tartozásaim fejében. Kérlek, bocsájts meg nekem!

U.I.: Van egy internetes oldal, a CanadaHun.com, ha bemész a sarki internet kávézóba,
Marika megmutatja neked, megbeszéltem vele, és ott elolvashatod majd üzeneteimet."

Így járták most hárman, széltől védett helyet keresve, a bácsi, a gyűrött papíros és a régi nagykabát a karácsonyi éjszakát.

Az egykor szebb időket is látott "ünneplős kabát" derűsen gondolt azokra a napokra,
amikor még egy belvárosi üzlet kirakatában díszelegve kellette magát az arra járóknak.
Mígnem egyszer csak felfigyelt rá egy fiatalember. Aki azonmód az üzletbe lépve kérte az eladótól,
hogy felpróbálhassa, azt kirakatban lévő takaros kabátot. A kabát elégedett dünnyögéssel vette tudomásul,
végre valakinek megtetszett, és barátságosan simult a fiatalemberhez, aki a tükör felé fordulva végigsimítva rajta,
azonnal meg is állapította...hm...ezt mintha rám öntötték volna. Ekkor az eladó megszólalt:

- Volna itt egy másik kabát is, szívesen megmutatom, szerintem az is jól állna! Érdekli?
- Persze, hogyne, lássuk...mondta a fiatalember mosolyogva.

Így az eladó sarkon fordult és biztos mozdulattal nyúlt a polcra, ahol a nem régiben érkezett új kabátok lapultak,
vastag nejlon tasakokban. Rövid matatás után bólogatva, egy piros színű kabátot vett elő, melyet sötétkék csík díszített
és vízhatlan anyagán, tompán csillant a napfény.

- No, már itt is vagyok- mondta készségesen. A fiatalember érdeklődve húzta le a cipzárját és vette magára ezt a kabátot is.

Az előző kabát először dölyfös magabiztossággal figyelte mi történik, majd kissé elbizonytalanodva láthatta,
amint a fiatalember alaposan szemügyre veszi magát a tükörben és talán még elégedettebben bólintott.

- Megveszem... - fordult az eladó felé mosolyogva.

- Na neee! - Fortyant fel az "ünneplős kabát", az rendben van, hogy az a kis piros is jól áll neki,
de hol jön ez a nyikhaj hozzám képest, gondolta. Már éppen kezdett forrni benne a sértett düh, mikor ezt hallotta:

- De ezt a másikat is kérem!

Még az eladó is meglepődött, de az eladás után járó jutalékra számítva, máris elégedetten dörzsölte tenyerét gondolatban.
Így nem kérdezett semmit, hanem bőszen csomagolni kezdte a kabátokat.
A fiatalember miközben a két kabát árát számolta le a pultra némi magyarázattal szolgált.

- Ez a sötét kabát - mutatott az elsőre - jó lesz majd olyan helyekre menni, ahová ki kell öltözni, ezt zakóra is fel lehet venni,
ez olyan "ünneplős" lesz, míg a piros meg a mindennapokra.

Hát így kezdődött. A piros kabát együtt koptatta a hétköznapokat viselőjével, míg az "ünneplős" csak különleges alkalmakkal került elő a szekrényből...
Egy ideig tetszett is neki ez a szerep. Jól esett fontosnak tartania magát, még akkor is, ha ezek a fontos alkalmak egyre ritkábbá váltak.
Az "ünneplős kabát" napjai többségét egy sötét, molyirtó szagú szekrény, eseménytelen gyomrában töltötte.
Unalmas életét még egykori gőgje is elhagyta, mígnem 2 napja történt valami.

A fiatalember, aki természetesen már jó ideje nem volt fiatal, a szekrényben kutatott utána, majd mikor megtalálta elégedetten állapította meg,
hogy "ünneplős kabátja" még mindig elég jó bőrben van. Szeretettel kefélte át a kabátot, aki értetlenül, de jóleső érzéssel simult ismét gazdája kezébe.
Miközben így okoskodott:

- No, csak nem? Végre észhez térsz barátom? Mégis jó az öreg a háznál?

Gondolataiban éppen idáig jutott, mikor a férfi mosolyogva, maga elé bámulva azt mondta.

- Szép napokat tölthettünk együtt, de most sokkal fontosabb dolgod lesz. Szeretném, ha melegséget adnál egy méltatlan sorsú bácsinak,
akit elhagytak szerettei és az utcán kénytelen tölteni mostanában az éjszakáit és nappalait. A férfi szeme homályosan csillant,
könnyet izzadva az együttérzés fájdalmának érintésében. Majd egy nagyméretű zacskóba tette egykori "ünneplős kabátját",
melynek egyik zsebébe egy tábla csokoládét, a másikba egy kis pénzt csúsztatott, és elindult a találkozóra, ahol átadta a őt,
néhány jó szó kíséretében egy gondoskodó szándékú hölgynek, aki azzal hívta fel őt a minap, hogy segítségre lenne szüksége egy bácsinak.
Az egykori fiatalember maga sem dúskált éppen a javakban, életének elmúlt néhány éve szétszaggatott benne néhány nagyon fontos érzést,
most mégis derűs jókedvvel gondolt hálásan arra, hogy Ő is segíthet.


Azóta az egykori "ünneplős kabát" élete legboldogabb napjait tölti egy 82 éves keserű sorsú bácsi szolgálatában,
akit még a szél rezdülésétől is védelmezőn óvni akar. Most, hogy így vele róhatja az utcák, terek forgatagát határtalan büszkeséggel
és lekicsinylő megvetéssel gondol a régi fényes szállodák, fogadások elit világára. Vatelinnel kitömött kabátlelke felismerte
milyen jó érzés melegséget, védelmet biztosítani valaki számára, és ez mennyivel fontosabb a dölyfös megjelenés helyett.
Fényes gombszemei gyengédséggel lesték a ráncos kezek remegős mozdulatait, de időnkét konok villanással, haragosan összeszűkültek a gondolatra,
hogy kinek árthatott gazdája, amiért ezt a kivetett, száműzött sorsot mérték reá élete utolsó hónapjaiban. Azonban ő maga boldog volt,
mert hosszúra nyúlt kabátélete legnagyobb örömét kapta meg naponta, amikor a bácsi ráncosbőrű keze végig simított rajta ezt mondva:

" A Zoli kabátja, szeretem, ez kell nekem, mert olyan meleg és kényelmes!"

Zoli, az "ünneplős kabát" egykori gazdája, pedig e hírt halva könnyes szemmel gondol esténként arra,
hogy soha nem élt meg korábban ebben a kabátban olyan örömöt és melegséget, mint ezt az egyszerű mondatot halva.
Szemét az égre fordítva gyakran kívánja azt, jusson minden rászorulónak, ilyen "kiöregedett ünneplős kabátka"!
 
Utoljára módosítva:
Irodalmi pályázat - első díjam - várnálak!
mivel a Ha csak egy szó, s nem benned fakad,mert a várakozás csak dagad és nem a remény a nyerő,de mégis a verő díj a hatalmas ego,nem érem el - és ez a jó!

szeretnék e rövid kis bevezető élcelő szavakkal részt venni e nemes díjért való harcban,mely nem is harc,csak egy sarc az egonak:)

Íme:

HA HÍVSZ,JÖVÖK. HÍVÁS NÉLKÜL EGY KICSIT ELŐBB... :))
de


HÁLA NEKED

I.
Hálás vagyok neked

A hálátlannak
Aki csak hamis kincseket keresel
De követ sem találsz
S ami a legfájóbb
Megelégedsz vele

II.
Pedig a barlang
/előtted is/ nyitva áll, s
a kövek megmutatnák
neked
A valódi kincsek évezredes útját
/ s titkait /
S még csak el sem tévednél
Ha akarnád

III.
De te megremegsz
Pedig a hajnalok
Friss fénnyel ölelnek át
Permetezve rád a harmatcseppeket
S közben átölel az egész világ
/de minek? /
Mégis hálás vagyok neked
Ki a kishitűséget
És a kevélységet
Választ od /esendőn /
Nem lépve át a magad árnyékát
S mégis megbocsátok neked
Mert a világot álmodtam veled
Hiába...

és a másik...

TAN ÍTÁS

/ŐS/
Bunkó vagy.
Nem is tudod mekkora
Csak sejted
Mikor önelégült gazdagon
Mint egy harpagon,
Őrzöd ezt
Mégis
Az érték
A mérték
Bár ezt is csak sejted
Mikor gyatrán
Titkaimat fejted
De belebuksz
Akárcsak Gyurci
A magad zavarosa
Murci

T ANÍTÁS II

Elmentél,
Ped ig meg sem érkeztél,
Így honnan tudnád
Az út végtelen
S te mégsem léptél rá sem
Miért?
1. mert gyűlölöd a térképet
2. mert nem tudod mi a választás
3. mert cipő nélkül nem találsz oda
Így hogy is érkeznél meg bárhová
Nemhogy hozzám


VERSMAGY ARÁZAT

/A Tanítás II-höz./

1. Megmérettettél, és...
2.A kocsi nem mindig visz a helyes útra/ A belső iránytűd igen/
3.A KEVÉS is kurva SOK tud lenni!
4.A SOK viszont nagyon KEVÉS, ha nem tudjuk, s főleg ha nem is akarjuk. ..

FELTÁMADÁS

A lélek lépdel így...
Majd halk morajlással csapódik a sziklámnak
Hogy meghaljon
Majd ismét feltámadjon
Közben a buja gondolat megint egy bizarr
Szélvész nótát dúdol
Vad csókkal kel egybe a józan ítélettel

Hogy semmivé váljon
Ismét egy álom
 

Boogy

Állandó Tag
Állandó Tag
Én ezzel pályázok. Fogadjátok szeretettel, hozzon pár perc kikapcsolódást nektek.

Életek és Canadahun

Egész szürreális, ahogy ezek tucatnyian vágtáznak itt mögöttem és közben üvöltözve durrogtatnak a múlt századi puskáikból. A golyók csak úgy repkednek a fülem mellett, sivító lyukakat vágva a levegőbe. Tevém nyakára hajolok és gyorsabb galoppra ösztönzöm. Magam sem tudom, honnan értek ehhez, korábban csak karámban láttam tevéket. A homok záporozik mögöttem, ahogy a paták magasra rúgják, fehér lebernyegem igyekszem a könyökömmel magamon tartani. A nap tűzi tarkómat, egész vörös lehet már, nincs időm ezzel foglalkozni. Egyrészről a golyók, másrészről a gyomrom, ami fel-le liftezve a reggelim visszaszolgáltatásával kecsegtet.
De nálam van a lelet, ez az, ami igazán számít. Aranyból és valamiféle kristályból készült, az értékét mégsem az anyaga jelenti. Hanem az a titokzatos hatalom, amit a megalkotói óta senki nem volt képes uralma alá vonni. Négyezer év és titkok tudói már rég elporladtak, nemzetségük a történelem homályába veszett.
Másfél napig lapultam abban a félreeső, sötét és büdös, rejtett kamrában, múmiák között, mire elmentek valamit ünnepelni a burnuszosok. Otthagytak egy őrt, de bekómált valami erjesztett gusztustalanságtól, elég volt betámasztanom a sarokba. A lelethez még hozzá sem nyúltak, nem tudták mi az. Leszedni a falról még könnyebb volt, de mikor felpakoltam a tevét, észrevett az egyik átkozott kölyök. Ki gondolná, hogy álmukból felverve is így tudnak nyargalni?
A múzeum megbízottja szervezett meg mindent, most Kairóban vár. Remélem el tudja magát foglalni valamivel, mert immáron más terveim vannak. Nem vagyok tisztességtelen, legalábbis nem jobban, mint mások. Az átlag. Nekem az álmaim azok, amik megmutatják, van valami azon túl is, mint ez a kalandorélet. Nem mintha olyan jó álmok lennének. Amikor elszenderedek, máshová kerülök. Mindennek tudom a nevét, autók, liftek, számítógépek, on-line ügyintézés, recesszió. Lótok-futok, családom van, probléma az építési engedéllyel, idióta főnök. Mégis, mellette a lehetőségek végtelen tárháza, egy kattintásra a világ, pár órás repülőútra a golyóbis bármely vidéke. Aztán felébredek és nincs folyóvíz, az elektromosság is épp csak terjedőben. Vagy épp ott fekszem néhány múmia között.
Kezdenek beérni. Irányt váltok egy homályos horhos felé, talán valami régi oázis maradványa. Sziklák is meredeznek, ha találok pár szurdokot, talán nyomomat vesztik. A jószág engedelmesen galoppozik, egész addig, míg a jobb első lába meg nem süllyed. Kirepülök a nyeregből, egyenesen egy mély lyukba. Hiába igyekszem megkapaszkodni, csak zuhanok és zuhanok …

Sós vizet köpködve bukkanok a felszínre. Emlékszem, ahogy zuhanok, le a tatfedélzetről. A karom vérzik, ahol a kard hegye felmetszette. Jó lesz mielőbb kiúszni az öbölből, ahol szerencsémre horgonyzunk. Errefelé sok a cápa és a vérem íze gyorsan terjed a vízben, a szárazföldtől messzebb esélyem sem lenne.
Az égiek kegyesek hozzám, a csillagos égen világító holdat felhő takarja el. Ha néznek is a fedélzetről az első tiszt lázadó emberei, ebben a sötétben aligha látnak valamit. Mire elérem a fövenyt, már három-négy farokúszó van a nyomomban, de csalódottan visszafordulnak. Felvonszolom magam egy dombra és az első mélyedésben félájult álomba merülök.
Álmomban egy gép előtt ülök, tudom, hogy monitornak hívják, amit nézek. Aztán olvasok, de nem könyvből, legalábbis nem papírból, hanem műanyagból készültből, amiben lapok sincsenek. Mégis oldalak ezrei lapulnak benne. Álmomban nagyon gyakran teszem ezt, egyre sűrűbben. Néha visszaülök az a monitor elé és újabb lapokat gyömöszölök a műanyag könyvbe.
Arra ébredek, hogy minden tagom el van merevedve. A vérzés már elállt, talán köszönhetően a zuzmószerű növénynek is, amire éjjel ráfeküdtem és belepréselődött a sebbe. Hirtelen összerándulok és a szakadt zekém belsejét kezdem tapogatni. Óvatosan felfejtem a varrást és igen, ott az összetekert bőrdarab. A víz semmit nem ártott neki. Ezt keresték a lázadók. A térképet. Kárörvendő vigyorra húzódik az ajkam, enélkül aztán kedvükre vitorlázhatnak a Karib-tengeren, nem fognak semmit találni. Legfeljebb Őfelsége hadihajóit, amit nélkülem esélyük sem lesz kijátszani. Nem baj, maguknak keresték a bajt. Az árbocrúdról lógó kötél árnyékában majd rájönnek, hol hibáztak.
Hangokat hallok, kiabálást, csobbanásokat. Óvatosan kikukucskálok a mélyedés pereme fölött. Két csónak tart a part felé, hat-hat evezőssel. Az egyik végében az első tisztet pillantom meg. Talán vízért jönnek. Nem, hiú képzelgés, akkor nem kutatná a szemével oly alaposan a partot. Rájöttek, hogy a kajütömben, amit az a disznó már biztos elfoglalt, nincs a térkép, s hullámat sem találták meg cápák által tépve. Jönnek keresni.
Ideje továbbállnom. Hátrakúszom, amíg a növényzet takarásában már felegyenesedhetek, anélkül, hogy meglátnának. Nemigen ismerem a félszigetet, de azt tudom, hogy lakik itt valamerre egy sámánasszony vagy mifenének hívják errefelé. Úgy hírlik, nagy hatalma van. Rám férne egy talizmán és némi útmutatás. Gyógyulnom sem ártana, talán tud valami praktikát, amivel gyorsan rendbe jövök. Mögöttem már rég elhalt a keresők kiáltozása, mire rábukkantan a kunyhóra. Úgy tűnik, a szerencse kitart mellettem.
A banya meglepően fiatalnak bizonyul. Feszes és ébenszínű bőre ránctalanul simul a testén, szeme smaragdzölden fénylik. Beszél angolul, még ha töri is a szavakat. Egy másik rejtett zsebből régi aranyérmét kotrok elő és elé dobom. Fanyalogva nézegeti, de hajlandó segíteni. Ülök a gyékényen és mélyeket lélegzek a fanyar füstből, ami egy parázzsal teli tálkából száll fel. A zümmögése és fura mozdulatai elkenődnek, a látószögem beszűkül. A színek felcserélődnek, idegen hangok kavalkádja fon körül, lassan elalélok. Utolsó gondolatom, hogy ha megpróbál kijátszani, megfojtom.

Fokozatosan térek magamhoz. Fáj a fejem, mintha abroncs szorítaná. Ahogy kinyitom a szemem, egy sok ízületes kar húzódik vissza. Most már élesebben látok. Az orvosi szobában fekszem, a doktornő pár lépéssel arrébb az egész alakos hologramom nézegeti. Az átlátszó testben adatok futnak. Mosolyogva fordul felém és megnyugtat, nincs maradandó károsodásom. A néhány sebet és törött csontot már regenerálták. Jobb, mint újkorában. Azért pár napot még pihennem kellene, de nem hallgatok rá.
A kapitány otthagyja a hidat és a kabinjába szólít. Lefogyhattam, amíg a regeneráció tartott, mert az egyenruhám kissé lötyög. A derekamnál babrálok, végül sikerül az utánigazítást aktiválnom. Ritkán van rá szükségem, a rendszeres mozgás általában formában tart. Kivéve, amikor lelőnek és lehajítanak egy gravitációs kútba. Mindegy, a kapitány időben kimentett és most valószínűleg valami újabb, könnyed küldetése van számomra.
Jól sejtettem. Ezúttal a tudományos tisztet kell elkísérnem és persze vissza is hoznom. Kapok még három embert, de nem többet, mert a bázis személyzetének kell a hely az evakuálásnál. Már készítik elő a speciális naszádot, amivel be tudunk jutni a tértorzításba. Kicsit borzongok attól, hogy a testem a mostani ezredrésze lesz, de megnyugtatnak, ez csak relatív méret. Ahová megyek, ott ugyanazok a fizikai törvények léteznek, csak egy másik méret-nagyságrendben. Illetve nem is, csak innen tűnik úgy, mert át kell lépni a negyedik dimenzióba és onnan vissza egy másik három dimenziós síkra. Térbe. Ami innen úgy látszik, mintha távcsövön át néznénk. Valami ilyesmi. A fene érti, de nekem nem is ez a dolgom.
Indulás előtt még jól kialszom magam. Ismét abba az életbe álmodom magam, mint mindig. Szabadságra mentem. Fizetés nélkülire, mert be kell fejeznem valamit. Befejeznem vagy annyira végigtolnom, hogy kikerüljek belőle? Magam sem tudom. Az autóm leadom a szervizbe, hazabuszozom és belevetem magam. Késő éjjelig fel sem állok, az álom ott nyom el a kényelmes karosszékben.
Az álomban elalvás visszahoz az ébrenlétbe a kabinomba. Gyorsan észhez térek, tizenkét év frontszolgálat az Ázsiai Únió peremvidékén megedzi az embert. Akit nem, annak már nincs is szüksége rá, két hetet sem él túl. Felkelek és összekészülök. A többiek már a naszád mellett várakoznak. A kapitány tart egy utolsó eligazítást, mielőtt beszállunk. A technikusok végül visszavonulnak, viszik a kütyüiket és pilóták elfoglalják a helyüket. Mi is rögzítjük magunkat a zselés burkokba és úgy teszünk, mint akik naponta lépnek át a dimenziók között.
A bázis ott van a túloldalon. Még pár napig, a mi időnk szerint, utána elnyeli egy űrbéli Sargasso tenger, ami arrafelé terjed. Sietnünk kell. Nyolcfőnyi személyzet, mármint ha a humanoidokat nézzük. Plusz két Szitakötő, de ők összecsukják magukat és elférnek akkora helyen, mint egy QMY-11 típusú kombinált intelligens kézilöveg. És persze ott az Elefánt. Nem elefánt persze, csak a fajuk valószínűleg valami nagy testű emlősből fejlődött ki. Maguk sem tudják pontosan, mert az exodus során szinte az összes feljegyzés elveszett. Ezerötszáz standard évbe került, mire a hatszáz évet, amennyit visszazuhantak az újra letelepedés után, visszapótolták. Amúgy roppant értelmesek ők is, nagyjából kétszer annyira, mint mi, emberek. Neki külön rakteret alakítottunk ki. Néha sok a gond a nem emberi lényekkel.
A szer még nem hatott, mikor átbillenünk. A tojásfejek így nevezik a dimenzióváltást. Hirtelen kívülről és belülről egyszerre látom magam. Megrázó élmény, ez tanúsíthatom. Mármint amíg nem ájulok el. Ami gyorsan bekövetkezik. Sebaj, így könnyebb az átmenet. Sötétség.

Világosság. A nap a résnyire nyitott szemembe tűz. A kiáltó már az ad meridiemet harsogja. A fejem hasogat, hiába, össze kell szednem magam, várnak a gyűlésben. Újra és újra megfogadom, nem engedek többé ily mértékben a szórakozás csábításának, mégis egy-egy ügy lezárása után hagyom magam elcipelni valahová. Szó mi szó, Maximustól jó ötlet volt legutóbb a tepidariumba szervezni, legalább kiáztattuk a vinumot, melyből folyt bőviben. Maximus nem csak a mások által kétkedve figyelt nyomozásokban nagy segítség, hanem akkor is, mikoron nedűt kell áldozni a testünkben az isteneknek.
A városi gyűlés már zsibong, mire odaérek. A szokásos helyemen valami piperkőc terpeszkedik, bíborszegélyes tógában. Hezitáltam, fiatal kora mögött mekkora befolyás leledzhet, végül annyiban hagytam a dolgot és leültem oldalt, a koptatottabb kövekre. Amúgy sem érdekelt különösebben a conventus témája, elfoglalnak a saját felzaklató gondolataim. Oly sok szövevényes bűnügyet derítettem már fel, ahogy azokat emlékirataimban is megörökíti a jó Maximus, mégsem tudom lecsillapítani saját szellemem.
Fordulatokban bővelkedő az életem, mégis különös képzetek zaklatnak fel. Mintha több sorsot élnék egyszerre. Valamiféle hajós lennék, máskor kalandor vagy utazó aki hihetetlen masinériákkal szeli a végtelent. Pedig a langyos kő alattam, amin ülök, a kiabáló elöljárók, a kinti nyári hőségben tűző nap mind-mind igen valós elementumok.
A figyelmem lassanként magára vonja képviselőtársam beszéde, melyet egyik oldalról egyetértő zúgás, máshonnan tiltakozó pisszegés zavar meg. Arról beszél, széles mozdulatokkal, hogy az istenek kiadták dühüket és a föld tavalyi rázkódása után tovább kell folytatni az újjáépítést. A Császár nemsokára idelátogat, nem fogadhatja egy romos város. A tengerre néző lankákon már így is sok gyönyörű, fehér domus oszlopai néznek a kéklő víz felé. A bizonytalankodó vagyonokat vissza kell csábítani a Mare Nostrum ékkövébe. A legtöbben egyetértenek vele, a tavalyi rettenet már elhalványodott, a Vesuvius pöfögését csak kevesen tartják aggasztónak. A jós-jelek is kedvezőek, pusztán néhány barbár szítja az aggodalmat. Nem baj, pakoljanak és menjenek, legalább tisztul a város.
Délutánba nyúlik vita, végül megegyezünk, folytatjuk, ahogy eddig. A templomokban a papok áldoznak, a polgárok a tabernaekban és a cauponákban. Rendben lesz itt minden, az új naptár szerinti 79. év Augustus hónapjának huszonharmadik napja a jövő csodás ígéretével ragyog Pompeii városára.
Kora este, a könnyű vesperna után még átsétálok a fórum másik oldalára, a prefektúra börtönéhez. Nem árt inspekciózni, a tegnap elfogott imposztort, aki oly kegyetlen és rafinált módon gyilkolta meg a jóravaló kereskedőt, megfelelően elzárták-e. Nehogy megszökjön, miközben ítéletre vár. Még mindig sajog a bordám, ahol megütött, mikor legyűrtem.
Az éjjelem fedőként botul rám. Álmomban felébredek egy másik életben, most jól látom, mily sok helyen járok, korokban, létezésekben. Felállok a székemből, de csak azért, hogy aztán újra visszaüljek. Családom már lassan lemond arról, hogy velük menjek vendégségbe vagy közös játékokba. Fokozatosan elragad valami, egyre gyorsuló ütemben.
Megint elaludtam. Robajra, hangzavarra riadok fel, odakintről jön. Kiáltozás és sikítások, kordék zörögnek, szamarak ordítanak. Kirohanok az emeleti teraszra és egy pillanatra lenyűgöz a látvány. A Vesuvio felett hatalmas füst, amit rőtre fest a földmély forró lehelete. Robbanások hallatszanak és talaj rengeni kezd alattam. Mégis a barbároknak volt igaza! Nem késlekedek, felkapok egynéhány holmit, gondolatban szerencsét kívánok Maximusnak és a lovamhoz rohanok, aki már a palánkot rugdossa, pánikba esve. Sietős mozdulatokkal felszerszámozom, az istállófiúnak se híre, se hamva. Felpattanok rá és kivágtázok a kapun. A menekülők csak úgy spriccelnek szét az utamból. Rádőlök a nyakára, a fülem mellett végre a szél süvít, ahogy kijutok a szűk utcákról. Vagy nem is a szél? Hátralesek és az ég egy izzó darabját látom egyenes felém zuhanni. Arréb kapnám a gyeplőt, hogy kitérjek előle, amikor …

A nyíl cél téveszt. A lovam kitért előle, okos jószág, kiváló ösztönökkel. Átvágtázom az erőd félig nyitott kapuszárnyai között, hangos döndüléssel csapódnak be, ahogy bévül kerültem. Az oromfalról már ropognak is puskák, a századom leszedi a kríkek zömét, a többiek rikoltozva visszavonulnak, csak úgy leng az a nevetséges tolluk. Énekelhették tegnap éjjel a borzalmas, vonyító harci dalaikat, itt nem jutnak át, az egyszer biztos.
Odavetem a kantárt a tisztiszolgának és intek a hadnagynak, hívja az őrmestereket a tanácsterembe. Ideje véglegesíteni az ellentámadás terveit, hajnalban indulunk. Jackson tábornok számít ránk. Már magasan jár a hold, mire minden a helyére kerül, mindenki tudja a feladatát. Pihenni küldöm a nem szolgálatos legénységet és magam is ledőlök a priccsemre. A katona akkor alszik, amikor tud.
Ismét a másik életben ébredek. Egyedül vagyok, sehol senki, üres, csendes a ház. Az asztalon étel, de nem igazán vagyok éhes. Kiülök a kertbe, az erkély alá, a csend mindig megnyugtat. A hintaágy lágyan ring alattam.

Összerezzenek. Júlia a balkonon, én pedig itt állok szerencsétlenkedve. A húrokba csapok és énekszóra nyitom ajkam …
… a közönség pedig tombol, ahogy belekezdünk az új slágerbe. A stadion tele, a menedzserünk biztos elégedetten számolja a zsozsót. De mindez nem érdekel, átadom magam a zenének …
Halkan szűrődik ide. Valahol a polgárok mulatnak. Akik közé én is tartoztam, amíg el nem vesztettem a lábam, a munkám, az otthonom. Befészkelem magam a dobozok mögé, betakaródzom a koszlott takaróval és aludni próbálok. Jobbat úgysem tehetek. Az utolsó korty is elfogyott.
Az Idegen pedig csak közeledik. Amit nem sikerült elsőre véghezvinne, majd másodszorra. Jobb kezem a bal karom vérző csonkjára szorítom, igyekszem nem elájulni. Ha már kiszabadultam a kazamatából, az őrült család karmaiból, ahol évtizedek óta gyűlnek az eltévedt és kegyetlenül megkínzott turisták oszló tetemei. A fák barátaim, elrejtenek, lombjuk homállyal segít.
Felriadok, már hűvösödik. Az árnyékok egyre hosszabbak, felém nyújtogatják testetlen karjaik. A torkom száraz, kapar. Leteszem az e-könyv olvasómat, a telefonomra nézek. Nem keresett senki, ma sem. Állnék fel …

Vékony, de erős kéz nyom vissza.
– Maradj a helyeden! Ha megszakítod a rítust, sosem tudod meg, mi történik!
Csak a szemem forgatva nézek körül. A lombok között vagyok és a tünde érthetetlen praktikákat bűbájol körülöttem. Már emlékszem, én hajtottam be rajta a régi adósságot, amivel tartozott, amikor megmentettem a hegyi trollokkal vívott csata során. Jól forgatják az íjat a hegyesfülűek, de az mégis csak játékszer egy igazi kardhoz képest.
Először egy rendes ember-mágushoz akartam fordulni, nyissa már ki vagy zárja le, ahogy jólesik, azt a fránya alagutat az elmémben, mielőtt megőrülök. Néha azt sem tudom ki vagyok. Márpedig ezt nem jön jól, ha például épp az orkok vidékére visz az utam. Nem mintha haragban lennék velük, de sosem lehet tudni. Amilyen rondák, olyan kiszámíthatatlanok. Mindegy is, a lényeg, hogy az egyetlen, hónapnyi úton belül lévő, szóba jöhető mágust a rendje hívatta a Toronyba. Mást pedig nem tudok megfizetni. Maradt a tünde, de úgy tűnik, érti a dolgát.
Közben végzett, ha jól látom. Befejezte a halk kántálást, azt a fénylő kristályt is letette, amit oly féltőn babusgatott. Eddig kéken fénylett, de most zöldes-vörös árnyalatban pislákol, mint egy démon szeme. A tünde a fejét ingatja.
– Mond neked valamit az a szó, hogy Canadahun?
A fejem ingatom, pedig valami motoszkál a tudatom mélyén. Képek, események. Csillagok, tűz, becsomagolt holtak. Maguktól guruló szekerek és világító függőleges lapok, melyekben valami mágia képeket mozgat. Minden kavarog, alattam örvény forog.
– Semmi? Gondolkozz! Canadahun! – közben szemöldök nélkül is ráncolva bámulja a kristályt.
– Nem tudom, az istenekre! Miért olyan fontos ez?
– Mert az mindennek a kulcsa. Elragadott valami, ami ehhez a mágikus szóhoz köt.
– Kannahum?
– Canadahun. Jegyezd meg és keresd a forrást! Felírjam?
– Úgysem tudok olvasni. Hol keressem?
– Arra neked kell rálelned. De amikor megtalálod, ott kell uralmad alá vonnod.
– Mit?
– Az életed. Amit te irányítasz. Megtalálni az egyensúlyt.
– Nem sokat segítettél, hegyesfülű barátom.
– Ennyit tudtam, ennél többet más sem tehet, csakis te magad. Most menj és cselekedj bölcsen, mikor odajutsz!
– Harcos vagyok, nem egy mifene deá …

Felriadok. Hol vagyok?

Rand G. Fera
 
Szeretnék én is pályázni...


Romantikus séta a Bükkben

A nap már lemenőben van, de még van annyi ereje, hogy lágyan, melegen simogassa az arcunkat. Arany-vörös fénye földöntúli hangulatot teremt az erdőségekben, ahol éppen járunk. Bokáig süppedünk a lehullott falevelek szőnyegébe, ahol paletta minden színe képviselteti magát és ezt bőkezűen és pazar módon a természet mind a lábunk elé hinti. Csodás a levegő - harapni friss - jól esik mélyeket lélegezni belőle, ahogy egyre feljebb és feljebb jutunk a domboldalon.

Utunk most északi oldalon vezet, a hegy árnyékában. Itt már kicsit hűvös a levegő, de mégsem kellemetlen. Lépésről lépésre segíti az embert az a tudat, hogy amikor felérünk, gyönyörű panoráma a jutalmunk, láthatjuk újra a napot is és számíthatunk melengető sugaraira.

És valóban... Kicsit lihegve, de az emelkedő legyőzésének örömével érünk fel a tetőre, hogy elnyerjük a hegy ígéretét. A csodás táj, a változatosan hullámzó lankák fürdőznek a naplemente vöröslő fényében. Az ember nehezen tud szóhoz jutni e pazar természeti szépség látványától, meg attól a gondolattól, hogy a Teremtő túláradó szeretetétől vezérelve milyen földi paradicsomot hozott létre számunkra. Pusztán csak azért, hogy élvezzük és finomodjon lelkünk.

Csak állunk és pár pillanatig feloldódunk ebben a csodás, élő környezetben. Aztán önkéntelenül is a kezedhez ér a kezem és a szívem csordultig telik örömmel és szeretettel. Végre itt vagy velem... Csak ketten, együtt... Gyere, van itt egy kidőlt fa, üljünk le egy kicsit. Leülök és Te a legtermészetesebb módon csüccsensz az ölembe. Átöleled a nyakam és szelíden mosolyogva nézel a szemembe. Mélyen és egyre mélyebben. Másodpercek alatt veszek el a gyönyörűen és titokzatosan csillogó szemedben. Minden megszűnik körülöttem, amikor ajkaink összeérnek. Nincs már Bükk-hegység, eltűnnek az erdők és a napot is elfeledem abban a pillanatban. Csak az idegszálaim násztáncára figyelek, amint túláradó lelkesedéssel adják át egymásnak a hírt két ember legcsodálatosabb találkozásáról és kapcsolatáról. Tudatalattim lázasan dolgozik a beérkezett új információkkal. Raktároz és szelektál. Az alakodról és a lelkedről eddig megismert képet próbálja kiegészíteni valami nagyon újjal. Valami felfoghatatlannal... A racionális feldolgozó processzor azonban nem boldogul a belőled sugárzó, legmélyebb, isteni eredetű érzéssel, a szeretettel és szerelemmel. Egyre csak nézlek és bájos tekinteteddel nem tudok betelni. Nem kellenek szavak, mert a legbensőbb énjeink így is értik egymást. Csendben, hang nélkül bújsz hozzám. Attól a pillanattól kezdve testünk és lelkünk eggyé válik. Ebben a legbensőségesebb együttlétben megszűnik számunkra a tér és az idő. Az egyetlen kapcsolatom az anyagi világgal a hajfürtjeid és arcod, nyakad bársonya, melyeket kezem és ujjaim önfeledten simogatnak.


Világunkba a lemenő nap utolsó fényei zökkentenek vissza bennünket. A nagy vörös korong lustán bukik a horizont alá, hogy pályáját tengernyi jéghideg csillagnak adja át. A levegő ugyan lehűlt körülöttünk, de egymásért dobogó forró szíveink nem vesznek róla tudomást. Vidám léptekkel és gyermeki örömmel térünk vissza a városba...
 

FLAMINGO

Ne kérj hozzáférést! Ha jár, a rendszer ADJA.
Fórumvezető
Kormányos
Tisztelt Tagok!

Ezen pályázatunk is lezárult és a június 15.-i állapot szerint a végeredmény a következő :

Első helyezett: egyúrazűrből
(38)
Második helyezett: Pinky90 (18)

Harmadik helyezett: Editke2004 (17)


Megkérném a nyerteseket, hogy privát üzenetben vegyék fel a kapcsolatot a díjak átvétele végett.
A pályázóknak köszönjük a beküldött műveket, a műveket elolvasóknak pedig köszönjük a szavazatokat.
 
Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.
Oldal tetejére