In memoriam Gutenberg – A nyomtatott könyvkultúra vége
A nyomtatott könyvkultúra vége számomra 1971 őszén kezdődött.
Az úgynevezett SZOT iskola népművelő-könyvtár levelező tagozatán folytattam Debrecenben kezdett tanulmányaimat, és tanárnőnk (Gazsóné), talán az első órán megkérdezte: lehetségesnek tartjuk-e, hogy idővel eltűnnek a nyomtatott könyvek?
Hevesebb vérmérsékletű osztálytársaim, felnőttek, nők és férfiak hangos szavakkal tiltakoztak még a kérdés elhangzása ellen is.
Huszonnégy éves voltam. Azt hiszem, nem voltam bátor fickó. Sőt, von haus aus gyáva voltam. Csak éppen már akkor sem tudtam tartani a… számat.
Azt válaszoltam a kérdésre, hogy igen, el fognak tűnni a nyomtatott könyvek, jön a mikrofilm. Bácskai Júlia pszichológus, vagy Katona Júlia könyvtáros, és remélem még sokan mások is emlékeznek, emlékezhetnek a jelenetre az osztálytársaim közül, mert élnek, s egészségesek. Arra is emlékezhetnek, hogy kaptam tőlük hideget-meleget.
„De a könyv…! A könyv az egészen más! Kézbe venni…! Lapozni! A könyv illata! És hogyan olvassuk az ágyban vagy a villamoson a mikrofilmedet? Nem, nem! Sosem fog eltűnni a könyv! Soha!”
„Akik az agyagtáblára vésték, vagy a pergamenre, papiruszra rajzolták a betűket – morogtam –, azok is úgy gondolták, hogy a módszer és a munkájuk örök. Aztán jött Gutenberg…”
A tanárnő nyugodt volt.
Megkért, pontosítsak: miért gondolom, hogy a Gutenberg-korszaknak egyszer vége lesz?
„A Biblia teljes szövegét fel tudták tenni egyetlen mikrofilmre – feleltem –, és ha ez így van, akkor a világ összes könyve el fog férni egy dobozban. Nem kell kivágni a fákat, nem porosodnak a könyvek a polcokon évszázadokig, és sokkal könnyebben hozzájuthat az irodalomhoz bárki. Csak egy megfelelő kézi mikrofilmleolvasó kell hozzá, amit akár az ágyba vagy a villamosra is magával vihet, aki éppen ott akar olvasni.”
Nem volt igazam és igazam volt.
Nem volt igazam, mert nem sejtettem, hogy még ötven év múlva is milliószámra jelennek meg a könyvek évente hál’istennek –, ahogy anyám mondaná – az enyémek is, mert sokan szeretik a nyomtatott irodalmat, és még szeretni fogják sokáig.
Ugyanakkor igazam is volt, bár azt nem sejtettem, hogy ötven év múlva nem mikrofilmre fogják rögzíteni a könyveket, hanem sokkal jobb megoldást találnak, amellyel valóban pillanatok alatt bárki, bárhol hozzájuthat a neki tetsző vagy szükséges szöveghez, ha neten van ő és a szöveg.
Ezt nem érdemes tovább ragozni, a könyökén jöhet ki mindenkinek, akit érdekel a téma a digitalizáció jelene és jövője. Az olvasó kérdése csupán az lehet, hogy ha esetemben 1971-ben kezdődött a nyomtatott könyvkultúra vége, akkor – számomra – mikor fejeződött be?
Tegnap.
Tegnap ugyanis Gergő fiammal kipakoltuk a könyvtárszobát. A falakon plafonig megrakva álltak a könyvespolcok évek óta, de most már belépni sem lehetett, mert a földön is térdmagasságú halomban hevert az irodalom.
Jómagam eddig nem mertem szelektálni. És nem csak azért nem mertem, mert a párom és a menyem azonnal sikoltozni kezdtek, ha ez szóba került („A Fehér Klárát ne! A Bárány Tamást ne!”), hanem azért sem, mert amikor megpróbáltam kiválogatni néhány immár valóban teljesen, de tökéletesen feleslegesnek tartott kötetet, akkor…szóval…
Mit mondjak? Még a Somogy megye munkásmozgalmának kiemelkedő harcosai című könyvet is visszacsúsztattam óvatosan a polcra.
Mert ugye… Na, hogy is mondjam? Izé…
Végül is bármikor szükség lehet rá, nem? Példának okáért, ha éppen egy Somogyban játszódó regényt írok, mint volt A hó fogságában, ugye, szükségem lehet minden információra. Akár a megye kiemelkedő munkásmozgalmi harcosaira is szükségem lehet, akikről eszembe jut egy motívum, ugye, amit használhatok… Na, szóval ezt a könyvet nem lehetett kidobni!
A valódi tépelődésekről, érzelmekről szóló, de idétlen viccelődést félretéve a tény az, hogy Gergő elhatározta: egyszer az életben szembeszáll az asszonyi túlerővel, valamint édesapja csökött kulturális görcseivel, és szelektál. Úgyhogy ugyanolyan elszántsággal válogatott, ahogy négy hónap alatt negyven kilót fogyott, és vele kényszerűen válogattam én is. (Fogyásról esetemben nincs szó.)
Ma reggel a könyvtárszobában már csak egyetlen falat borítanak a könyvespolcok. Mintegy kétezer könyv egy vidéki barátunkhoz vándorolt, aki ellátja a falu lakosságát irodalommal.
Tehát tény: a könyveket nem zúzattuk be, mint néhány évtized múlva fogják milliárdszámra, mert megszabadulni tőlük más megoldás már nem lesz. Akkor majd minden szöveg, minden irodalom az elektronikus kütyükre kerül, hiszen (ha jól számolom) a Nemzeti Könyvtárunk teljes könyvállománya elférne egyetlen húszezer forintos három terabyte-os merevlemezen.
/Mellesleg, az én e-book olvasómon is 1500 könyv van már. Azt hiszem, lassan szelektálni kellene… /
Nógrádi Gábor
A nyomtatott könyvkultúra vége számomra 1971 őszén kezdődött.
Az úgynevezett SZOT iskola népművelő-könyvtár levelező tagozatán folytattam Debrecenben kezdett tanulmányaimat, és tanárnőnk (Gazsóné), talán az első órán megkérdezte: lehetségesnek tartjuk-e, hogy idővel eltűnnek a nyomtatott könyvek?
Hevesebb vérmérsékletű osztálytársaim, felnőttek, nők és férfiak hangos szavakkal tiltakoztak még a kérdés elhangzása ellen is.
Huszonnégy éves voltam. Azt hiszem, nem voltam bátor fickó. Sőt, von haus aus gyáva voltam. Csak éppen már akkor sem tudtam tartani a… számat.
Azt válaszoltam a kérdésre, hogy igen, el fognak tűnni a nyomtatott könyvek, jön a mikrofilm. Bácskai Júlia pszichológus, vagy Katona Júlia könyvtáros, és remélem még sokan mások is emlékeznek, emlékezhetnek a jelenetre az osztálytársaim közül, mert élnek, s egészségesek. Arra is emlékezhetnek, hogy kaptam tőlük hideget-meleget.
„De a könyv…! A könyv az egészen más! Kézbe venni…! Lapozni! A könyv illata! És hogyan olvassuk az ágyban vagy a villamoson a mikrofilmedet? Nem, nem! Sosem fog eltűnni a könyv! Soha!”
„Akik az agyagtáblára vésték, vagy a pergamenre, papiruszra rajzolták a betűket – morogtam –, azok is úgy gondolták, hogy a módszer és a munkájuk örök. Aztán jött Gutenberg…”
A tanárnő nyugodt volt.
Megkért, pontosítsak: miért gondolom, hogy a Gutenberg-korszaknak egyszer vége lesz?
„A Biblia teljes szövegét fel tudták tenni egyetlen mikrofilmre – feleltem –, és ha ez így van, akkor a világ összes könyve el fog férni egy dobozban. Nem kell kivágni a fákat, nem porosodnak a könyvek a polcokon évszázadokig, és sokkal könnyebben hozzájuthat az irodalomhoz bárki. Csak egy megfelelő kézi mikrofilmleolvasó kell hozzá, amit akár az ágyba vagy a villamosra is magával vihet, aki éppen ott akar olvasni.”
Nem volt igazam és igazam volt.
Nem volt igazam, mert nem sejtettem, hogy még ötven év múlva is milliószámra jelennek meg a könyvek évente hál’istennek –, ahogy anyám mondaná – az enyémek is, mert sokan szeretik a nyomtatott irodalmat, és még szeretni fogják sokáig.
Ugyanakkor igazam is volt, bár azt nem sejtettem, hogy ötven év múlva nem mikrofilmre fogják rögzíteni a könyveket, hanem sokkal jobb megoldást találnak, amellyel valóban pillanatok alatt bárki, bárhol hozzájuthat a neki tetsző vagy szükséges szöveghez, ha neten van ő és a szöveg.
Ezt nem érdemes tovább ragozni, a könyökén jöhet ki mindenkinek, akit érdekel a téma a digitalizáció jelene és jövője. Az olvasó kérdése csupán az lehet, hogy ha esetemben 1971-ben kezdődött a nyomtatott könyvkultúra vége, akkor – számomra – mikor fejeződött be?
Tegnap.
Tegnap ugyanis Gergő fiammal kipakoltuk a könyvtárszobát. A falakon plafonig megrakva álltak a könyvespolcok évek óta, de most már belépni sem lehetett, mert a földön is térdmagasságú halomban hevert az irodalom.
Jómagam eddig nem mertem szelektálni. És nem csak azért nem mertem, mert a párom és a menyem azonnal sikoltozni kezdtek, ha ez szóba került („A Fehér Klárát ne! A Bárány Tamást ne!”), hanem azért sem, mert amikor megpróbáltam kiválogatni néhány immár valóban teljesen, de tökéletesen feleslegesnek tartott kötetet, akkor…szóval…
Mit mondjak? Még a Somogy megye munkásmozgalmának kiemelkedő harcosai című könyvet is visszacsúsztattam óvatosan a polcra.
Mert ugye… Na, hogy is mondjam? Izé…
Végül is bármikor szükség lehet rá, nem? Példának okáért, ha éppen egy Somogyban játszódó regényt írok, mint volt A hó fogságában, ugye, szükségem lehet minden információra. Akár a megye kiemelkedő munkásmozgalmi harcosaira is szükségem lehet, akikről eszembe jut egy motívum, ugye, amit használhatok… Na, szóval ezt a könyvet nem lehetett kidobni!
A valódi tépelődésekről, érzelmekről szóló, de idétlen viccelődést félretéve a tény az, hogy Gergő elhatározta: egyszer az életben szembeszáll az asszonyi túlerővel, valamint édesapja csökött kulturális görcseivel, és szelektál. Úgyhogy ugyanolyan elszántsággal válogatott, ahogy négy hónap alatt negyven kilót fogyott, és vele kényszerűen válogattam én is. (Fogyásról esetemben nincs szó.)
Ma reggel a könyvtárszobában már csak egyetlen falat borítanak a könyvespolcok. Mintegy kétezer könyv egy vidéki barátunkhoz vándorolt, aki ellátja a falu lakosságát irodalommal.
Tehát tény: a könyveket nem zúzattuk be, mint néhány évtized múlva fogják milliárdszámra, mert megszabadulni tőlük más megoldás már nem lesz. Akkor majd minden szöveg, minden irodalom az elektronikus kütyükre kerül, hiszen (ha jól számolom) a Nemzeti Könyvtárunk teljes könyvállománya elférne egyetlen húszezer forintos három terabyte-os merevlemezen.
/Mellesleg, az én e-book olvasómon is 1500 könyv van már. Azt hiszem, lassan szelektálni kellene… /
Nógrádi Gábor
