Sziasztok!
Végigolvastam, amit írtatok és lenne pár mondatom hozzá.
Amikor Budapesten éltünk, nagyon sokszor láttam a városban, villamoson jelelő fiatalokat beszélgetni. Engem elvarázsolt az, hogy másokat nem zavarva tudnak dumálni, sokszor a zajban mi, hallók is gondban voltunk a kommunikációval, mert nem akartunk kiabálva beszélgetni. Ráadásul olyan érzés nem érteni őket, mint egy mesevilágból kimaradni. Ha érteném, az olyan, mintha tudnék varázsolni, mondjuk. Irigyeltem őket. Fura mindez egy halló szájából? Vagy kicsit morbid? Talán. Nem a siketséget irigyeltem tőlük, hanem a tudást.
Lehet, ha mindezt megosztanánk velük, akkor ennek tudatában nem zavarná őket annyira, ha az utcán jelelés közben megbámulják őket.
Most a fővárostól 200 km-re élek egy kisvárosban. A környezetemben nincs hallássérült, a város maga egy fura atmoszféra. Itt kevésbé elfogadóak az emberek, mint a fővárosban és nehezebb beolvadni is. Én vagyok a fura gondolkodású csaj. Vicces, mert pont a kisvárosi milliőből fakadó falkaszellem miatt nem én gondolkodom furán dolgokról. Például ha felszedsz 2 (!) kilót, akkor minden találkozásnál megjegyzik hogy 'de meghíztál'. Én nem teszem, mert szerintem ettől csak rosszabbul érzi magát az érintett és esetleg felcsúszik még 2. Mindegy. Csak az jutott eszembe, hogy egy ilyen közegbe vajon hogyan fogadnának egy fogyatékkal élőt? ...
Nem vagyok pedagógus, de nagyon szeretném megtanulni a jelnyelvet. Nem tudom, miért, de vonz.
Brigi