Több mint egy hónapos kerekezést követően, a héten ért haza Kanadából a veszprémi Takács Péter. Az Amerikából való hazatekerést csupán viccnek szánta a fiatalember, amivel édesanyját ugratta. Sőt, már úton volt, amikor még mindig kételkedett a cél elérésében. Takács Péterrel a negyvennapos út nehézségeiről, szépségeiről beszélgettünk.
Érdekes érzés lehet hat év után hazatérni egy másik kontinensről, ráadásul úgy, hogy az embert kis küldöttség, családtagok, tévé és a veszprémi polgármester fogadja. A Kanadából biciklin hazautazó fiúnak ez a profiknak kijáró fogadtatás adatott meg a minap a Veszprém Arénánál. Takács Péter nem is tért még teljesen magához tőle. Szerényen beszélt a teljesítményéről, pedig a négyezer-nyolcszáz kilométer megtétele alig több mint egy hónap alatt igazán szép teljesítmény. Soha nem készült profi kerékpárosnak, de világéletében szeretett biciklizni:
Mindig vonzották azok a helyzetek, amikor az ember a saját korlátait ismerheti meg és próbálja azokat a végletekig kitolni, de álmaiban sem gondolta volna, hogy valaha hazateker Kanadából Veszprémbe. Az első kinti kerékpárját például csupán másfél éve vette, a túra gondolata pedig egy régi ötletéből származott, miszerint majd egyszer végigtekeri a Párizs és Veszprém közti távot. A Kanadából való hazatekerést szó szerint csupán viccnek szánta, amivel édesanyját ugratta még annak idején. Sőt, már úton volt, amikor még mindig kételkedett a cél elérésében.
– Már az első napon felmerült bennem, hogy abbahagyom az egészet, mert szakadó esőben indultam el, ezért az akkora tervezett százharmincnégy kilométer elérhetetlennek tűnt. Másnap viszont majdnem tengerszintről egy ezerháromszázötven méteres hegyre kellett föltekerni, ahol egy nyilvános mosdóban megszáríthattam a ruháimat. Aztán jött egy negyven kilométeres lejtős szakasz, a nap is kisütött, és már élveztem az utat, onnan pedig jöhetett bármi – árulta el Péter, aki több mint tíz éve, hogy nagyobb biciklitúrán vett részt.
A kinti munkájáról elárulta, hogy nem volt teljesen szakmába vágó, de végzettségéhez közelállót talált, ráadásul egy honfitársunk cégénél.
– Éppen, hogy végeztem geofizikusként 2008-ban, és még az ELTE-n olvastam egy álláshirdetést, amire összesen ketten jelentkeztünk. Szerencsém volt, mert tetszett a munka, földbe fektetett csöveket kellet figyelni, méréseket végezni – szakmázott kicsit, majd folytatta. – A diplomázás után szinte egyből kiutaztam, nem dolgoztam itthon, így csak hallomásból ismerem a hazai helyzetet. Igaz, évente meglátogattam a családomat, de most jó volt hazajönni. Imádom Veszprémet, és nekem ez a világ közepe.
Péter már augusztusban indul az Egyesült Államokba, szeptemberben egy rövidebb munkára még visszatér Kanadába, ezúttal persze nem biciklinyeregben. Amúgy nagy sportbarát és a biciklizésen túl még a torna igazán kedves számára, aminek alapjaival a Simonyi iskolában és a Vetési gimnáziumban ismerkedett meg. Edzőitől, Szalai Tamástól és Vesztergom Jánostól pedig nem csupán a sportágat ismerte meg, hanem a sport iránti szeretetet is. Nagy futballbarátként a franciaországi falvak között száguldozva meg-megállt a kivetítőknél, hogy rápillantson a brazíliai világbajnokság mérkőzéseire. Különben sem teljesítménytúraként tekintett az útra, hanem szerette volna azt inkább megélni.
Amikor februárban elkezdte tervezni az utat, először csak Kanadát szerette volna átszelni, majd jött az európai etap ötlete és a kanadai szakasz lerövidítése, hogy több pénz és idő maradjon az öreg kontinensre. Május 27-én Vancouverben rajtolt, a huszonötödik napon elérve Montrealt repülőre ült és Párizstól ismét biciklin folytatta útját. Hat napba telt, míg elérte Németországot, majd a harminchetedik napon már az osztrák Linzben volt, a magyar szakasz alig egy napig tartott neki. A napi rekordja kétszáztizenöt kilométer volt. Amikor az elhatározás megszületett, egy edzéstervet is felállított magának, de edzhetett akármennyit, a körülményekre nem készíthette fel semmi sem. Így az egész napos szembeszél és eső, a figyelmetlen kamionosok, valamint a komfort nélküli szállás, pláne mindez egy napon.
Egy kinti szokás szerint a Kanadát átszelő biciklisek induláskor a hátsó kereket az egyik, míg érkezéskor az első kereket a másik óceánba mártják. Mivel Takács Péter a Csendes-óceántól rajtolt még májusban, ezért útja Balatonalmádiban ért véget, ahol túráját az első abroncs vízbe mártásával keretezte, összekötve ezzel a két kontinenst. Fotók: Penovác Károly, Heffler Péter
Történt ugyanis, hogy a tizenötödik napon, amikor Pétert a kanadai Regina után, egy százötvenöt kilométeres szakaszt követően elérte a holtpont, teljesesen elcsigázva nem volt kedve sátrat verni, hanem egy közeli motelt választott inkább. Ahogy blogjában is fogalmazott, az ilyen helyekre szoktak betérni a gyanútlan utazók, általában egyszer. A horrorfilmbe illő, koszos szálláson az éjszakát félig nyitott szemmel, az ágy helyett a hálózsákjában, a földön fekve töltötte.
Hasonló mélypont volt a franciaországi kétnapos esős szakasz, ahol a kimerültségtől nem tudta, hogy hideg rázza, vagy éppen melege van, de mint mondta, minden vihar elül egyszer és idővel kisüt a nap. Előfordult például, hogy szinte meg sem akart állni, az erős hátszélben a kanadai prérin, a Duna-menti kerékpárúton hazafelé haladva, vagy éppen a magyar határt átlépve úgy érezte, hogy akár a világ végére is képes lenne eltekerni. Négyezer-nyolcszáz kilométert végigkerekezve azt hihetnénk, hogy a biciklis nagy magányában szakadatlanul teker, ám közben nem csak önmagával „találkozik" az ember.
– Nem tudom, ki miért indul el egy ilyen útra, de én úgy voltam vele, hogy Kanadát átszelve majd a teljes szabadság érzése fog el, viszont ez egyáltalán nem így volt. Folyamatosan rá vagyunk utalva a másikra, így például ha ételért, vízért, vagy szállásért betér az ember valahova. A nagy magány közepette arra is szükségem volt, hogy néha picit elbeszélgessek valakivel, hogy megosszam a történteket mással – árulta el a veszprémi fiatalember.
Így a szép emlékek közé sorolja a hosszabb-rövidebb ideig vele tartó útitársakat is. Közülük a kanadai Jason volt a legnagyobb hatással rá, aki Kanadát átszelve, egy rákbetegekre specializálódott non-profit szervezetnek gyűjt, de lehetne mondani azt az idős urat is, aki nyolcéves németjuhász kutyáját egy kis utánfutóban maga után húzva teszi meg az utat, ezzel hívja fel a kormány figyelmét az ebek elleni erőszakra.
Takács Péter teljesen más indíttatásból tekert át a fél világon, de reméli történetével sikerül inspirációt adnia, hogy minél többen próbálják ki, milyen az, amikor az ember feszegeti saját korlátainak határait. Bár hangsúlyozta, hogy ő amatőrként csupán saját magát akarta legyőzni, de ezzel a teljesítményével a profik szintjére emelkedett, mert végső soron önmagunk felülmúlása a sport igazi lényege.
Heffler Péter
