Koós Attila versei

Csöndes, ősz kolostor...

Én azt hittem...

Magadból adj...


Magadból adhatsz a legbecsesebbet, hallom idők zümmögését. Hát mi vagyok én, almafa? Akkor tán minden fejsze s fűrész engem kóstoljon meg, bánom is én, de ember lelke ugyan minek forogjon körülöttem, hacsak nem pondrókat csipegetni...
Nosza, vessünk leltárt hát, s lássuk meg, hogyan legyen.
Egészséges vagyok, mint a makk. Hát ezt a szép gyümölcsömet ugyan hogyan osszam széjjel? Ezt bizony úgy rendezte az Isten, hogy ki-ki lelkéhez tapasztott egy-egy testből való zárt teret, formára, alakra is hasonlót jórészt, de igen eliszaposodik idővel ez az agyagbéklyó minden teremtmény körül. Legborzalmasabb az emberi tudatnak a gyermeki torzó - mind test, mind szellem rokkanása a kicsiny ártatlanok közt felfoghatatlannak tetszik és értelmetlennek. S míg üvölt belül a fölnőtt s kínoszlopra vonna minden céltalanságot, tán elég lenne aznapra egy mosoly is a lábai elé.
Egészségem nem adhatom senkinek, legalább is úgy nem, mint egy kabátot télvíz idején a szükséget szenvedőnek.
Mi bennem a legbecsesebb?
Aztán rádöbbenek, megértem hirtelen: az Te vagy.
Te vagy bennem az egyetlen érték, Te vagy a kincs, ami,ha szép vagyok, megszépít, ha jónak tetszem, jóvá tett.

Nem létezik az, akihez e levelet írom, de van.

Téged adlak vissza a világnak, a földlakóknak, mikor ragyogom, mikor boldogságot hullámzok magam körül és fényt lehelek szavaimban. Ők befogadnak, de már engem fogadnak be, s leszek bennük csillogás és élet, gyöngyé érlelődöm ott s majdan kinyit egy szerelem.
Adomány, ha érteni képesek vagyunk, ajándék, ha érezni tudunk.
Magadból adj... tudom, nekem Téged kell odaadnom. Elmesélnem a léted rezdüléseit bennem, melyek kitágítják a sár börtönét s belülről formálnak embert az emberből. Le kell tudnom festeni az éjszaka fényeit és a napfénnyel játszó árnyékokat, bolygóvá kell gyúrnom a világmindenséget s fölé teríteni a földet messze lejtő határtalannak...
... most kicsit lehunyom még szemeim és nézlek... majd holnap írok még... majd holnap...

Szádban hordj vizet

A szelídet megsebezték

Székely királyfi 16.


'Szen az Öreg Isten olyan szépen szeletelte fel mifelénk az időt, hogy abba eltévedni csak a messziről gyött ember tudott. Már az olyan messziről, aki összekeveri Budapestet Bukaresttel. A szeleteléshez pedig úgy fogott a mi Urunk, hogy a csillagokban kezdte, aztán a magamfajta apró lélekben hegyezte ki. Ám oda metszette a legcsudálatosabb fényeket. 'Szen észrevettem én nem egyszer, hogy ha egy gyermek sóhajt az éj köldöke alatt, egyel több csillag gyúl azon a bársony takarón. Városban ez ugyan nem látszhat, mert ott akkora tüzeket raknak, hogy azoktól ne lássák az Isten szemeit - aztán hű, de csodálkoznak, ha magukat vakítják meg. No, de erről majd máskor.
Mifelénk folyton úgy forgott az élet Isten tenyerén, mintha az idő patakja fölé rendelte volna az emberek életét a Mindenható malomkeréknek. Tudni lehetett a búzaszem útját egész sorsában, s még illett is elviselni annak gondolatát, hogy a lisztnek, darának, ha van jó reménysége, az az utána aranyló búzatáblában csicsog.
A vidéki ember éltében rendet rakott az Úr aképpen, hogy szét nem választotta a lelkét a természettől. Emígyen mindkét fél tudta magáról, hogy hol a helye, s miben kell kiszolgálni a másikát, hogy néki es jó dolga legyen a földön. Meresztgettek ugyan néha komoly-durcás szemeket egymásra, de hát az erősebb, ha földhöz is verte a sárbabát olykor-olykor, aztán csak felbiztatta teljes jó kedvességgel, mert hát valakinek adnia kellett szerelme gyümölcseit.
A magyar meg viszont szeretve szereti a földjét. Nem csuda, hogy mifelénktől anélkül nem utazott még a városba sem az ember, hogy a zsebébe ne vitt volna magával egy marék földet zacskóban, de legalább egy kis kavicsot a bicska mellett. Aztán a követ többször érintette, mint a fanyelűt, mert a lelke jobban éhezett a messziségtől, mint a teste.
Hát ahogy a csillagok járásával élt a természet, a természettel meg az ember, folyton visszatértek egymás ölibe rendszer szerint. Ezt hívják ünnepeknek. Vannak nagy ünnepek, amik arra is valók, hogy a kis ünnepek derékszaggatására rakjanak némi főfájást es.
Kis ünnepeknek mondom őket, mert hetente voltak rendszeres visszatérők a portánkon: a nagymosás, meg a kenyérsütés. Mert azt ugyan mondanom sem kell, hogy mámára az emberkék igen összeveszítik a régi bimbós fogalmakat a mai csudálatos eszeikkel - csudálatos, mert emberi koponyákba ritka szép bornyú agyakat szül ezen idő tájt a modernkedő indulat. Szen, hogy a legszebb ünnepekkel jár együtt a legkeményebb munka, azt a régiek nem magyarázták, mert minek hímezni a természetest; s hogy méltó vendég a becsület a dolgos asztal mellett, arra jobb tudás nem köll, mint hogy ha van mit, és van miből, az már mégis csak szép ünnep s tisztelet a háznak. Hát bizony ezért is ünnep a kenyérsütés - már a városban ugyan egy csonka-bonka kezemen megszámlálhatnám, ki látott már búbos kemencét.
Hej, volt is Mamának olyan csillagász csináló karja a dagasztástól, hogy nocsak - aki bébámult egy pofonjába, aztán nem mondta, hogy szögény, gyönge asszony! Most látom csak, milyen konok akarat és erő kellett a mindennapok megéléséhez abban a világban, ahol az életet szeretni azt jelentette: a munkát szeretni.
Nem kívánom én a jelen rongyaira rángatni a múlt foltjait, s mutogatni, mint királyi palástot, szen annak es megvolt színe-fordítottja...akkor és ott, velem és annak, aki mögérdemelte. De mégis csak azt hiszem, ebbe a világba, ami most körülvész engem, hát bizony nagyon sok minden más nyíláson tévedett ki idé hozzám a napvilágra, mint amilyenen engöm az anyám idéadott életre. Mert ahol a munkás kéznek annyi csekélyke tisztelete legyen, mint ez időben ezen a bolygón, hát ott nem jól van valami. Át kellene ezt a planétát pelenkázni, csak hát én is félteném a világegyetem egyéb tündérkertjeit a teregetéstől.
Szen lenne még egy megoldás a magam esze szerint: több kicsi ünnepet lakni be az életünkben, sűrű mosolygással, hálás gyöngyhullatással, s nem ültetni többé egy facsemetét erdők emlékére.

Az út, ami hazavisz

A Nő vigasztalása

Emberhangok

Csatolás megtekintése 679978

e-book: Székely királyfi

A Székely királyfi 19 része láncban, köztük versekből font cérna - legyen örömére minden léleknek

http://www.ekonyvtar.abbcenter.com/?id=110294&cim=1

Királyfi 19. Szomjazó lázrózsák




Odavagyunk engedve amannak a fájdalmas angyalnak - gyöngék vagyunk, de gyermekek, de "ha gyermekek, örökösök".

Gyönyörködtem az Isten szemöldökében - azaz a kies tájban. Szép a Kopasz-hegy, ahogy ácsorog itató és legelő között, tudniillik az ég és a föld közé gyűrve; mintha kosztüme lenne mély barnasága, távolból szabott mente rajt az erdők csordulása. Hangja nem jut eddig, elzsibbad valahol féluton, de a szembe markoló színpompa belül kilükteti az emlékezet hangjait - s bong, zsibong a néma távol...öltözetéből kandikál a csupasz kobak, mitől nevét nyerte a hegy.
Minden olyan tökéletes lenne itt fölnőttek nélkül.
Minden olyan tökéletlen szeretet nélkül.
Hányszor elringatott a táj megfoghatatlan ölelése, míg rájöttem, édesanyám barna szemében gyönyörködöm! Jaj, hogy röpköd bennem a lélek, csapong a szív és lobog valami nyers után kapdosó tűz! Hogy kibontogatná az árva a maga magányát a tájra, akit szeret, mint boldog celofánját megejtő ajándéknak, pedig csak...
...pedig csak álom az élet.
Álmodjunk hát. Álmodjunk ölelést, de ne elengedést. Álmodjunk csókot, de ne búcsút. Álmodjunk olyan ébredést, melyből nem vágyunk álmok után.
Gyönyörködtem hát a Kopasz-hegyben, fel-felporoszkált poros kis ösvényein tekintetem, míg rá nem jöttem, mi zavar: a tetején terpeszkedő fémállvány. Én már így örököltem, de csak most veszem észre a hegy nyögését. Súlyos villanyvezetékeket suhint tovább, messzi ködbe, fátyolba.
Olyan tökéletes lenne minden fölnőttek nélkül.
Minden olyan hibás szeretet nélkül.
Azt olvastam a libáim szeméből, a szöcskék szeméből, a halak szeméből, hogy minden szem lámpás, és minden fénynek értelme van a földön, minden halálnak joga van a földön, de a kínzás csak az ember joga. Azt hiszi az ember, ha megkínozza a hegyet, ha cölöpöt ver belé és megterheli vassal, betonnal, az a föld nem szenved. Hát azt hiszi az ember, hogy a fűszál nem beszélget Istennel? Azt hiszi, a porszemnek nincs szava a Teremtőjéhez? De bizony, jajgat minden test már a földön a fölnőttek miatt, és ha pofon veri az Úr az embert, az csak rácsodálkozik a tényre, hogy fáj a verés.
Álmodjunk hát, álmodjunk gyermekszobát, a szobába legelőt, rétet, napfényt és dünnyögő éjt. Nem bánt a szeretet senkit sem, csak megriaszt. Félnek már az emberek szeretni, ha fölnőnek. Hát ne nőjenek föl. Ki tiltja el őket a szeretet gyermeki egyszerűségétől? Csak a maguk kitalált világa: haszon, uzsora, kamat és hitel. A gyermek anyjához bújik és hisz. A fölnőtt szögeket ver a Kopasz-hegyembe és azt hiszi, több lett. A gyermek anyjába kapaszkodik, és érez, mer, és vágyik. A fölnőtt leszögezi a hegyeket, aztán új hegyeket keres, aztán újabbakat és szögel és szögel, mert nincs Istene, nincs hite, nincs reménye.
Nincs édese, kihez lelkével dörgölődjön.
Szen nem vagyok én ellene a haladásnak, csak az irány nem méltó, úgy lehet. Úgy lehet, a fölnőttek lelkében is szendereg még egy parányi szikra a tisztánlátás tüzéből, mert az Isten fiát is úgy ünnepli némely nemzedék, mint csecsemőt. Naná, hogy kibukik a szög a zsákból: tudat alatt csak egy gyermek kezébe kívánják a hatalmat. Hát, ama Király, hála Istennek, soha felnőtté nem hülyül, pedig szebb korú bármelyikünknél!
Nézem hát a Kopasz-hegyet s valami álmot látok. De már nem álom az, hanem ébredés.
Kikelet.

Székely királyfi 20.


Mama töpörödött kis asszony volt, mindig feketében, mindig fehéren, de mindig szappanszagú tiszta szigorban. Szen tudja a jó Isten a maga munkája felől, hogyan s miként válogatta a teremtéskor a világba az alakokat, de azt olyan gyönyörűséges rendben tette, hogy nocsak. Mert kire milyen gúnyát szabott, bizony az olyan olyan volt, mintha lelkit kenték volna rá kívelről. Már leggyakrabban, mondom, hisz én magam vagyok a világnak kitetsző csuda, hogy apró testbe is bé lehet gyömöszölni óriási szépséget. Vagyis két személynek biztos tetszőt, az egyik az Isten, a másik én lennék, ez meg kezdetnek épp elég ebbe a világba. No, meg a libák is csak okosabban tépkedték a zöldet, ha én ott voltam, vidéken ez meg már pompa barátság terén.
Szóval e mellé a babszem asszony mellé, akit én igen-igen szeretttem, mert nekem már csak ilyen a természetem, szóval Mamához meg rendelt az én Bírám olyan bóklászó nagy Papót, mint egy hegy. Szen, mikor a barátjával, aki egykori bicikli-versenyző volt, lételepedtek a verendán egy-egy korsó bor mellé, hát a két nagy természetű embertől rendesen árnyékba szaladt az udvar. Amúgy Arzén bácsi is fura kelme volt, mert a hirtelen riadalom után, ami első látásra velejött vele bárki elé, szen rájött az ember, hogy olyan egyszerű, güzü kis lélek ül a lelke vesszején, mint egy veréb. Verseket írt a jámbor, olyan kis senkinek se kellőket, a maga örömére. Ha rájött, akár az út közepén megállt a bicajával, kikapta a füle mögül az ácsceruzát, nyalt egyet a hegyén, és terpeszben az főút pora fölött megvallotta a szerelmét a betűkhöz. Ha meg jött a farosbusz, csak szépen csöndben kikerülte és kavart tovább - már amennyire egy farosbusz tud csöndben kavarni. Kavarni tud, de a csönd, azt állítom, nem épp az ő műfaja. A mamóknak elég volt a falu egyik végén akkor elindulni a megállóba, ha hozzájuk ért a hangja - mire maga a szerkezet is megtestesült a maga verte porfelhőből, már ki is beszélték már a hazautat is a várakozók. Hej, szép is volt az! Ilyen lehet a hegytetőn a pásztor bátya, ha lenéz a fölfelé dünnyögő mozdonyfüstre, és azt mormolja a kutyájának: no, készülj, buksi, holnapra ideér a modernizáció...szaga.
Azt tapasztaltam én meg a világból, hogy súlyos esők után mindig legteljesebb a pompa. De az erdők-mezők zöld seregének előbb meg kell hajtania magát szeretettel a vízcsöppek alatt, hogy termő legyen aztán az élet után nyújtózása.
Szen ott tartottam, hogy kifejtsem, milyen hűséges kapcsolatot fedeztem fel az emberi megjelenés és lelki természet összefüggéseiben - persze, a magam gyermeki módján, azaz biztos, hogy igazam van. Mert a fölnőttek valamit nagyon elfelejtenek: állandóan vizslatják magukat, ki borotválkozó tükörben, ki víz tükrében, ki egyszerű ablak mázán - próbálják magukat úgy látni, ahogyan tételezik, hogy mások láthatják őket. Pofákat vágnak és fintorognak, de igazából azt a legelőnyösebb ábrázatjukat igyekeznek belőni a foncsor előtt, ami illik a képzelt fölnőtt világukba.
De nagyon nagy a baj ám, nagyon nagy. Mert, ugye, eleve fölnőttek, tudatlanok. Állandóan csak szemből kérdik önmagukat - hát persze, hogy ama válaszoló maguk is csak egy buta fölnőtt, aki úgyis azt mondja, amit hallani akar magáról. Aztán így mennek neki a napnak, s bécsodálkoznak aztán az alkony színeibe, hogy ma is csak kevesebbek lettek, mert ma is csak azt tanulták a világtól, hogy milyük nincs még, vagy másnak mennyivel van több. De talán egy szempárba nem nyíltak meg, hogy milyen gazdagok.
És egyet nagyon elfelejtettek, mikor fölnőttek. A szem a lélek tükre. Azt a zsebbe rejtett kincsek csak homályosítják, és annak az igazi ragyogását tükör ezüstje vissza nem ragyogja - hanem csak egy másik szempár. Mert ha a szem a lélek tükre, hát nem a mások szeméből nyerhetem-é vissza a magam lelkének tüzét?
No, de ez magas már a fölnőtteknek. Mert az is kiesett náluk, hogy az emberek nem egyforma magasak - a magasabbnak hiába készíti ki magát szemből az alacsonyabb, az alacsonyabbra meg ő néz le más szemből.
Pedig csodálatos megalkotta az Isten az emberi testet: megnyúlni nem tud ugyan a csont, de a derék képes meghajolni, s nem fájdalom a térdelés sem.
Nem fáj az sem, ha csak így tudunk szembenézni.

Székely királyfi 21.


Aznap mentem először iskolába, mint diák.
Mert egyébként hivatalosa voltam én már töpörtyű koromtól a debreceni egyetemnek is, de csak uzsonna- és üzenetvitel céljából Mama után, ha takarított. Úgy el tudtam veszni azon az irdatlan nagy folyosókon, mint szellentés a Nagytemplomban - csak akkor vettek észre, ha belém szaladtak. Az meg megvolt mindig, egyrészt, mert olyan bambulós fajta voltam, másrészt meg annak a hangyabolynak a lakói oljan nagyon fontoskodva bírtak emelt főt cipelni a nyakukon, hogy én se szebben egy-egy szépen mívelt békanyúzás után. Már maga az a gyönyörűség, ahogy ki bírták tekerni azokat a méretes tömb ajtókat a zsalujaikon, amik kilincsein én annyit de annyit csimpaszkodtam hasztalan, mígnem egy belülről jövő lusta ámen csuklóból engem a földre nem pottyantott odakinn. De ami leesik, az szabad - tudja ezt minden kis csibész kertkerülő mifelénk, hát az én olvasatomban ez annyit tesz, hogy ahová én leesek, ott benn vagyok.
Nosza, míg Mamát kerestem, úgy okoskodtam folyton, hogy amerről a hangját hallom, arra később mindjárt visszatalálok, hát mentem szembe a csönddel.
Itt találkoztam először Samuval.
Én fel nem foghatom, de minden ilyen helyen, ahol deákokat csődítenek össze agybéli kínzás okán, mindig találsz egy ilyen plusz tanulót, egy veteránt a leghátsó padok mögött az ablaknál. Hogy ezeket a csontvázakat tisztességes úton, undor nélkül nem szerezhette egy iskola sem magának, abban biztos voltam, de abban is, hogy ennyi elkötelezett testhagyományozó sem élhetett a világban, ahány eskola bútoroztatik ég és föld között.
No, egy magamfajta eleven gyereknek adva volt a válasz, kikből lettek a szerencsétlenek, de a bibi mégiscsak megmutatkozott a méreteikben. Mert ezek annyira fölnőttek voltak, hogy nocsak. Akkor hogy is van ez? Na de azért van a műveltség, hogy használja a nemzet kölyke, hát rögtön eszembe jutott egy-két E.A.Poe írás meg a Tom Sawyer. Hát én ott és azonnal eldöntöttem magamban, hogy ha nekem majdan egyszer azt mondja egy tanár, hogy ugyan menjek már bé abba az irodába, ő majd rámcsukja az ajtót, s várjak egy pillanatig, míg hozza az igazgatót, családot, tűzoltókat és miegymás... hát én úgy ott hagyom őkelmét, hogy ketten csak lesik a csíkomat a faképével. Mert énbelűlem ugyan nem csinálnak ilyen fehér mikulást. Lehet, hogy rossz gyerek vagyok, de nem hülye. S kiváltképp nem lassú.
Amúgy meg különben sincs rossz gyerek, mint már leszögeztem, csak pesszimista felnőtt. Nem tudom, jól értem-é ezt a szót, de a fölnőttek világa amúgy is tele van olyan szavakkal, amelyeket ők sem értenek. Jobbára csak olyan szavaik vannak, amiket nem értenek. Ettől fölnőttek.
Megvilágosodtam ám ebben az értelemben is, mert hisz az a szó, amit egy művelt tízéves nem ért meg, az tán hasztalan cseng a világban, a felhők alatt. Kivált, hogy van szerencsénk néhány milliónknak olyan nyelven érteni az Istent, amely oly terhes pompával, mint valami mesés fa: a gondolat és az értelem ott ölelkezik titkos ágacskái között, s mindazt, ami szép és igaz a Nap alatt, megízlelheted virágaiban, gyümölcseiben.
Persze, a fölnőtteknek derogál a Teremtés, átszabnának mindent - ezt is. Rakván rakják mérges ojtásokkal - aztán akad, amit kiköp a természet, akad, amit megrág s magába formál, s akad, aminek örömmel fogadja zamatát. A fölnőtt persze, amit kiköp, azt képes oda is szegezni és rámondani: ni, milyen egyedi, én csináltam. Erre gondolja magában a pulya, hogy igen, te csináltad, ami meg a pelusban van, azt meg én: egy az érték, más az ár. Ilyenkor jön elő a fölnőttből a pesszimista.
Ahogy én értem ezt a szót, az annyit tesz, hogy egy fölnőtt, aki saját fölnőtt-magát akarja viszontlátni egy gyerekben, ha csalódik, összedűl a világ. Teszem azt, azt hiszi, otthon is irodát nyitott az Úristen, ahol ő a főnök, anya a titkárnő, a gyereknek meg foltos a játszóruhája. Na, leszakad az ég! Hát micsoda hülyeség öltönyben-nyakkendőben ültetni a pulyát a homokozóba, aztán elvárni, hogy eltartsa a kisujját, ha pogácsát dagaszt?
Hej, nagy a baj a világban!...nagy a baj, mert azt vettem észre az én kis patkós eszemmel, hogy egyre több gyerek már maga követeli ki az öltönyt, a nyakkendőt, s már a homokozót is elkerüli.
Hej, nagy a baj abban a világban, ahol már a gyermek nem érzi magát jól a maga gyermek bőriben, s túl hamar akar fölnőni.
Mert akkor majd ki fog emlékezni ránk? Ki fog emlékezni a gyermekkorára?

Székely királyfi 22. - S fölnőnek hozzánk a csillagok



'Szen tudom én azt a nagy titkot is, amit mezőkbe ásott éj, s kidobál a hajnali harmat: két egyforma e világban jóból nincsen, csak egy se. Csak a rosszat öntötték egy kaptafára, de már az is idele alkotódott, emberkéz műve az - megtévedt angyalok tervrajzából. Sok volt a családban mérnökember, már én csak tudom e mórest. No de, megmondom, hogyé értem.
Kutyatejet szedtünk az árok partján, hogy abból láncot mesterkedjünk a lyányoknak, mert ezek a kis bolhás képű teremtmények igen szeretik a törődés ilyen boldog csöpp csillagait is, mi meg, ugye, a kellemetesen hosszú pihegést két sarlólendítés között...
Szen ne is legyen abban soha semmi szégyen, ha szeret az ember. Ebben az aba világban sokkal több szépség és bűbáj cselez az emberi szívre, semmint hogy kürtőbe dugjuk bé a lelkünk szemeit. Persze, tilalommal élve a kerítéseknél és mezsgyéken - azaz figyelemmel szeretve. No, ez csuda guszta gondolat, el se lehet magyarázni, hát majd én mindját megteszem, aztán értse meg a világ magától, de tőlem.
Az én pirinyó kis fi-lelkembe úgy bugyolálta a szerelmes kelengyét az én Istenem, hogy bontogassam csak azt bátor szemmel, tiszta kézzel úton, útfélen. Sebaj, ha megrugdossák gyémántjaimat, sebaj, ha porba rázzák gyöngyeimet: én azzal csak mindig több leszek, amit adok, folyton csak több. Ahány csillag kipereg az én szememből szerelemmel, kétszer annyit pattint az egemre az Úr ezerszer annyi törődéssel. De így van ez a többi embernél es, látom.
De milyen szégyenlősek a fölnőttek, a semmire! Szen azt szégyellik magukban a legjobban, ami leginkább emberi, tehát legszebb az Isten előtt.
Mintha íródeákja lennék én a Teremtőnek, úgy adom elé ezeket: senki ne higgye, hogy az én kis lüktetőmből pattanik elé a tavasz, vagy az én csöpp párás tükrömbe törik bele minden igaz képmás a világból - kapom én ezt, mint más, talán több jót es, mint érdemelnék - aztán de mégis ki kell mondanom, ébresztő gyanánt.
Azt hihetné bárki bamba jószág, hogy bakugrásokat mímelek most értelem nevében, pedig csak harmat-létben hinteni igyekszem árokpartok üzeneteit. Azokhoz sem hajol már le fölnőtt szív, mert csak munkát lát már benne, koszt és kellemetlenséget, muszájt.
Az hát, muszáj. Muszáj álmodni. De a fölnőttnek már derogál a gyapja-tövises fű közé szorítani az arcát - se könnyit nem törli már harmatához, se bé nem kacag a fűszálak rengetegébe. El nem feküdne már a régi gyermeki álmok közé, mert megszólja a világ. No sze! Amilyen a mosdó, oljan a törülköző, mondta Mama mindig. Amilyen a világ, olyanok a fölnőttek - pedig ennek nem kellene így lennie.
Mama is olyan hévvel és hittel tudta mondani két tasli között, hogy javuljak meg, mintha Jézus "kelj fel és járj"-ját most fedezte volna fel a számomra. A legjobb szakácskönyv is a Biblia, ezt aláírom, no de értelmezés kérdése, hogy nyakleves vagy gyógyír. Az Isten áldja meg azért mégis az öregeket, egyrészt, mert úgy jobb lenne nekünk es, másrészt, mert több igazság van a régieknél, mint az újaknál, azt hiszem. Azért több igazság, mert több szeretet. Ha mamák meg papók nem lennének, nem is lenne íze az életnek. Hej, de csuda is ilyet mondani, de csak olyan a magyar fi, hogy két nemzedékre nyújtja legkapaszkodóbb szíve ölelését inkább, de még távolabb. Nem tudom, van-é nemzet még a földön, amely ennyire nagyis lenne. Elmúlik-é ez is a világból?
Sze piros voltam, mint a pipacs, ahogy gubbasztottam az árok bajszosabb felén, s nem a nap pofozott izzásig. Olyan történt velem, amit az Isten is mosolyogva felkarcolt az ég tábláira, mint a tejutat: szerelmet éreztem, de nagyon. Azért nem mondom, hogy "szerelmes lettem", mert csuda egy átok ez a merénylet az emberi szíven: tudja a Megváltó, hogyé, mikor jött, csak azt tudja az ember fia, hogy itt van, de ha itt van, akkor másnak nem jut hely. A szerelmes gyermek meg olyan őszinte, mint a friss tej: szemérmes, de nyílt, illatozó, de őriző, boldog, de beléfogy a boldogságba.
Átellenben kis pajtásom tudta a betegségemet, s jó barátságból azonnal orvost faragott magából - javaslott is olyan csuda gyógymódokat számomra, hogy kalendáriumot lehetett volna kiadni a nagy-nagy veszett tudományából. Bizton tudtam, hogy nem olvasta a Tom Sawyert, pedig igen veszélyes rokonságot mutatott ama gyermekekkel a gyógyszertára.
- Te átilla, mond már, mit szeretsz te azon a kis békán? - jó barátom volt, nem szaporáztuk egymás közt az udvariasságot az őszinteség kárára.
- Ej, te lapulevél, hol értesz te édesedni ilyen kínhoz...hát tudom én, ki lettem hirtelen? Hát tudom én, mi van ilyenkor, Matyi? De nem olyan, mint a többi...
- Ammán igaz. Békák közt a brekeke. De ne szenvedj már annyit, ha már megtörtént, hát megtörtént. Menj oda, kérdezd meg, lesz-é a feleséged, de mielőbb, mert rossz rádnézni. Teljesen elvadultál.
- Hej, de félek, kinevet.
- Hát persze, hogy kinevet. Kinevet az most is, meg mindenki. Má kinevet az egész falu a hátad megett, csak te nem hallod meg. Aztán, ha a szemedbe mondják, tán majd az meggyógyít...
Már tudom, a legegyszerűbb lelkeket álmodta meg az Isten a legtermészetesebb igazságokkal. Nincs új a nap alatt, s míg él két ember a földön, köztük felnő harmadikként e bűbájos foganása a jóságnak: a szerelem. Mikor egyedül volt is Ádám, vágyódást lelt az Úr benne a társ után, a maga szebbik, jobbik fele után, hogy kiteljesedjék a párban az egy. Azóta is úgy keresi minden lélek a magához illőt e sárgolyón, s hogy épp mekkora testbe rejtezik a földön, az nem számít. De az bizony nagyon számít, hogy a szív ne öltözzön át, ha a testet átcsomagolja az idő.
Isten a Földet lakóhelyül készítette az emberek fiainak, s megáldotta értünk, s megverte miattunk. Az emberben, ha van csúnyaság, az az, mikor istennek hiszi magát, s áldaná, verné a másik embert. Elég pedig, ha szereti, s ha szereti, felfesti emlékként a lelke falára, s ha setét is lesz egyszer-egyszer kível a világban, nem kell tapogatóznia segítség után: ha Istent megleli bárhol, embert, szerelmet, barátot abban a különleges szépségben talál viszont, ahol hagyta.
Nem leszek kevesebb, ha szeretek, de több leszek, ha úgy szeretek, mint a gyermek.

Új fájdalom jött

Székely királyfi 23.



Szen meséltem már róla, milyen arrafelé az élet, amerre a magamfajta kiscsikók suhannak ki boldog mezőknek pitymallatok öléből. Olyan íze a világnak nincsen, hacsak nem már a fogatlan kóstolások idején, mint amin a gyermekek rágódnak nap nap után - azt nem köpi ki a szív, hanem falvédőt sző belőle, mint emlékfonalakból...jó lesz az, ha jönnek nemszeretem idők, kicsit elbújni szenderítő bolyhai közt.
Hát a pulya, míg inas nem lesz, csak olyan más szeminek, mint a gatyásgalamb. Hanem a maga látásában mindig és mindenben a legkitűnőbb. Nem gyerek az, aki nem királyfi, de nem is jó király, aki már nem gyerek.
Én csudára szépen igyekeztem a világhírnév felé, mit nekem szembe jövő pofonok árja, mert engem nem Jepetto kezei faragtak, hanem Bartók ujjai: ha mások életit költeménynek láthatnánk, hát a magaméhoz akkordokat is szőtt a mindenség...aztán meg kitaláltam én mindent magamnak, amiről nem tudtam, amiről meg nem tetszett, amit tudtam, azt átköltöttem. Na sze, nem a varjak hozták nekem a tudományt, hanem, mint bárki gyermeket, fényből álmodott meg Isten...aztán majd hogy magam keressek és adjak arra választ, létem por és szösz-e, vagy éltetőnek dísze marad.
Bélyeget üt ránk vagy billogot a sors, ha nevet kapunk? Csudálkozom, milyen látása van az édesanyáknak, mikor a legkisebb fit elnevezik. Mert az első örökös nevet is örököl, az utolsónak meg nem jut egyéb, mint a szerelem. A második is utolsó, ha legkisebb, meg kell jegyezzem. Bár észrevettem azt a furcsaságot, hogy szív dolgaiban mindig a nő dönt, a családban pedig mindig a legkisebb parancsol.
Hogy a nevemre visszatérjek, s megigazítsam e dolog értelmében a világot, elmesélem, hogy senki fia borjának mondani nem kell, hogyan írja s hogyan ejtse ki az Attilát - hanem csak ha idegen. Annak furcsa, az csak karistol a nyelvével, bogarászik a betűk közt: mért így, mért úgy. A magyarnak természetes, az nem bokrosodik meg szavában.
Attila nem sok híres van a történelemben, csak első királyunk meg én. Meg a József család sarja, kit én igen becsülök, mert jó és szép embernek tetszik előttem, akár ikrek is lehettünk volna. A rovás szerinti mutatványa a nevemnek, miszerint "a mi szeretett atyánk" lenne mai megfejtése, igen megható, tán igaz is, de az Isten ostora is volt gyerek, és akkor is így hívták...no, akkor hogy is van?
Szee, úgy eshetett az mégis, ahogy én kitaláltam, azaz hogy a magyarok igen vakarták a fejöket, mikor az Isten léüzent hozzájuk, hogy küldött nékik egy fényes csillagot...azok meg csipáztak a világba, merigették a szemeiket ég vizébe, rét zöldjébe, míg azt nem mondta szelíd hangon egy édesanya, a csecsemőjét fölemelve: itt e, la...hát innét a két t betűm nekem is.
Mert engem is felemelt két gyönge, fáradt karocska, de erős lélekkel, s megmutatott Holdnak, csillagoknak, Isten lábaihoz bugyolált: itt e, la, ez a csöpp, vigyázz rá, mer én má nem bírok.
És úgy lett. Ha béütöttem is úton-útfélen a bokám, azt magamnak köszönhettem, de meggyógyított mindig es az Isten törődése...és az a két kis gyönge kar mintha még mindig emelne, ringatna fel az Úr szerelméért.

Szerelmet rejteni tűzvész idején

Székely királyfi 24. - Naptól sápad, Holdtól aszik...

No sze', én sé úgy potyogtam át a szomszéd kertiből anyám ölibe...vagyis, remélem. Mert az édesapámról igen sóhajtozós hangon beszéltek az emlékek, édesanyám meg, hát, maradjunk annyiban, hogy nem volt egy rusnya fehérnép. Hogy ez a két emberpalánta hogyan sodródott egymáshoz, az Isten előtt is rendes dolga a világnak, no de hogy két két gyémántot, ha lélek és test összetapaszthat, abból csak világra kacagó csoda bimbózhat, hát arra én vagyok a legkitűnőbb bizonyíték.
Nem vagyok én dicsekvő vagy nagyot mondó tipus, ezt meghagyom a politikusoknak meg a papoknak, akiket ha minap összecserélnők, hát kicsoda venné észre másnap? Ha meg észrevenné, ki tenné szóvá? Ott gebed egyik es, ahol a másik, mert etetni mégis mi fogjuk azt a nagy szájokat. Még ha Pálok lennének, vagy Péterek, de ezek csak Paulok, ha nem épp Paulák.
No sze' édesapámról tartották az ő idejében, hogy úgy tudott hegedűlni, mint a Honty Hanna. Ne tessék bámulni, jól tetszett érteni, de megmagyarázom, hogy tisztán lássa a világ a származásom körülményeit.
Papónak elkényeztetett nagy fiának tartották az Öcsit, a nagybátyámat, mert ő lépett a mérnöki nyomdokokba, franciául ivott és latinul csábított. Éccsapámba komiszabb, de édesebb természetett vert az Úr humora: eszes volt, talpig vidám, jóképű és ... na, ezt a kis vagány csávót íratta be a Papó hegedűlni tanulni. Hát, kérem, tessék mindenkinek a szívére tenni a kezét: ki az a melák eszű, aki komolyan hitte, apámból hegedűművész lesz? Hát hogy használta a vonóját, azt tudta az egész falu lányos fele, kergették is eleget...hogy meg hogy mulatni is tudott, az onnan is kacifántos, hogy mikor utólérték, hajnalig ropta a kocsmakertben az üldözőivel a táltos-lépteket.
Hát innen mondom én a hasonlatot, hogy a Hontynak es támaszthattak akármit a kezibe, hegedűt vagy forrasztópákát, azért csak a Hanna bújt ki azon a csintalan résen, amit természetnek hívnak.
Apám meg olyan tehetséges volt a hegedülésbe, hogy a tökéletes harmónia ia megfogant rá három évre, hogy a próbadarab meglőn - mert volt előbb egy bátyám, ugye...
Én Anyával is úgy vagyok már, mint gyermeki álmaim pamacsaival: magamnak őrizgettem, ami puha, illatos és vonzó - hogy csárdás-szemei voltak, trilla-kacagása és zsombékos ugrálása a szavaiban, azt a világ is hitette velem. Aztán meg hogy ennek a két gyönyörű embernek megírt sorsa volt a széttépetés, az természetes. Nem is lehetett másként. Mert nem természetes olyan boldogságban örökké élni, amilyen e párnak ideig-óráig megadatott - s balsors csillaga diadém, hogy a kies kertet, melyet belaktak szerelemmel, átokkal szántották később, s ürömmel vetették be...mert annak a búzáját es mindig a fiak eszik.
No sze', ne karistoljak má megint baljós deszkákon, kicsit üljünk borozgató felhők peremére, s bámuljuk meg azt a csapást, ahol szerelem tántorgott egykor eddigé, ahol most ülök, ni. Azaz, találjuk ki, miként történt csillagnász a falum ege alatt, hogy meglegyek én is, épp szakajtónyi csillogásnak anyám mosolyában.
Ha Papó épp jól érezte magát a kocsmája udvarán, elnézegetve a tekéző úri népet, bizony oly kevéssé hiányolta a fia hegedű-tanárát abban a percben, mint megjött, akár a keserű nyálat a muskotályos után. Sze igen felakadt a szeme-szava, hogy a tanár épp nála ügyel, holott a Tamást kéne épp a művészet egein segíteni - s még ráadásul e zerge zenebohóc még ájtatos képpel nála tudakozódik a gyermeke jobbléte felől. No, ki is rúgta maga alól a lócát, maga elől meg a tanárt, az előbbit hagyva borultan kedve szerint, e másikat visszahozatva, hogy lenyúzza róla az igazságot: hány heti tandíjat akkordozott már ki a zsebéből...egy hang nélkül?
Esze második futása már a falut járta bé, a lyányos házakat, azoknak es a bozótosabb részeit, mert nem ok nélkül sejtette, ha nem ott gyakorol a fi, ahol idő szerint kellene, de hogy valamit igen szorgalmasan gyakorol, az biztos. Csak hát, míg más atya ilyenkor a homlokára csapva egy névvel összetekerné minden igazságát, addig Papó eszének biz igen szép köröket kellett futnia a falu körül, s még csak hangosan sorolni sem sorolhatta a lehetséges találatokat - mert igen sok tisztes apa könyökölt az asztalain éppen.
No, nem es maradt egyéb választása, mint kifelé jót mosolyogni, mint egy tréfán, a történéseken - odabé meg elvégezvén magában a fiú hazavárásának körülményeit. Na, erről mesélhetnék én es, mert igen szépen megtartotta ezt a hazavárós szokását az én eskolás koromig - hej, de szép akác-botokat nyestem én az udvar fölül...a saját szebbik felem kiegészítéséhez...!
Történt akkor, ami történt, lett, ami lett - s hogy Apa nem egy jó partit, hanem egy szegény, s nem jó hírű lányt hozott a házhoz a szívében, azt tudom, Papó soha nem bocsájtotta meg - s leginkább nekem nem, mert én hasonlítottam leginkább arra a Csillagra, kinek páros fényéből megfont az Isten éjjeleken, s lecsöppentet e világba, hogy visszavágyakozzam a szívekbe éjszakának, sátrasnak, csillagosnak...de mosolygósnak...erről se többet - minek a múlt szép, tisztuló habjaiba köpni?

Fattyak karácsonya