Lackfi János:
Az esőleső
(Békés Pál emlékére)
AZ ESŐLESŐ
Békés Pali a nappaliban üldögélt, és rettenetesen
elfoglalt volt éppen. Nevezetesen az esőcseppeket bámulta az ablakon.
Erre most a tájékozatlanabbak rávághatják, hogy hát hiszen ha volt ideje
esőcseppeket bambulni, akkor nem is lehetett valami hű-de elfoglalt.
Igazándiból elfoglalt embernek, ugye, kisebb dolga is nagyobb annál,
hogy az esőt figyelje. Ez azonban meglehetősen felületes elképzelés, és a
tárgy messzemenő nem-ismeretéről árulkodik: Békés Pali ugyanis roppant
intenzíven, a lehető legnagyobb mérvű összpontosítással bámulta az
esőcseppeket, minden idegszálával rájuk koncentrált.
Pontosan megfigyelte, ahogyan a kicsi, hegyes,
köpetszerű vízlabdacsok rárepülnek az ablakra. Pontosan megfigyelte,
ahogyan a cseppek pókember módjára megkapaszkodnak a síkos üvegen, és
vákuumos tapadással igyekeznek minél kevésbé ellapulni, minél inkább
megőrizni áramvonalas formájukat. Pontosan megfigyelte a pillanatot is,
amikor a hasztalan erőfeszítésbe belefáradva, reszkető üveg-izmokkal
elernyednek, és hömpölyögni kezdenek lefelé a sík felületen. Békés Pali
pontosan megfigyelte továbbá azt is, ahogy az esőcsepp-folyások olykor
megiramodnak a beléjük torkolló, szomszéd vízgömböc súlyától, ahogy
egyensúlyoznak és eltérülnek, mind bonyolultabb ábrákkal szőve teli az
üveget.
Ekkor azonban váratlan csattanás visszhangzott a
lakásban, az ablaktáblák megremegtek, a rajtuk billegő cseppek pedig
rémült, lobogó vitustáncba fogtak, némelyikük izgatottságában annyira
elvesztette a fejét, hogy nekilódult, és meg sem állt az átlátszó
felület legaljáig. Földrengés! Katasztrófa! Borzalom! Ilyesmikre
gondolnánk mindannyian. Békés Pali azonban, aki tudott egy s mást a
világ dolgairól, csak ennyit gondolt:
– Harcos Peti!
Az ajtón egy valóban igen-igen harcias küllemű,
loboncos egyén rontott be, akinek jöttén a szobában is minden
felbolydult és összeborzolódott. Helytelenítőleg ingatták fejüket a
megfontolt szobanövények, a nyitva maradt könyvek idegesen lapozgatva
idézeteket keresgéltek, bizonyára valami ünnepi beszédhez, a földgömbön
pedig izgatottan tarajosodott a tenger felszíne, és a kékségből időnként
kíváncsi delfinek ugráltak ki, hogy lássák, mi a pálya.
– Az a nagy hadi helyzet, édes öregem – hadarta
szélben lobogó nyakkendővel Harcos Peti, bár a szobában nem is fújt a
szél, és nyakkendő sem volt rajta –, hogy most segítened kell rajtam!
Segíts magadon, Isten is megsegít, ez az én jelszavam, de az események
felgyorsultak, és a régi bölcsesség már nem működik. Kerítés kell
mindenhová, és ahová nem, oda kordon, és ahová az sem, oda védőrács vagy
tyúkháló, vagy éppen szögesdrót. Be kell kerítenem a füvet, mert fűre
lépni tilos, a szökőkutakat, mert a szökőkútban fürödni nem szabad,
továbbá a belvíz miatt ingoványossá vált területeket, a
fakidőlés-veszélyes erdőket, az omlásveszélyes házakat és iskolákat, a
még el nem rohadt gyümölcsű és zöldségű gyümölcsöskerteket és
konyhakerteket, sürgősen be kell kerítenem az egész országot, az egész
világot! Márpedig ez rengeteg szervezéssel, lótás-futással,
telefonálgatással, autókázással és miegyébbel jár, ott kell állnom
minden egyes gáton és vártán és réven és vámon, nélkülem semmit sem
lehet bekeríteni, én meg már lassan beleőszülök ebbe az egészbe.
Békés Pali békésen lehunyta a szemét: így bizony
remekül maga elé tudta képzelni Harcos Petit, amint ágálva szervezkedik
és szervezkedve ágál, amint körös-körbe keríti az egész világot.
– Könyörgök, Palikám, te vagy a legjobb barátom,
adok kocsit és adok telefont, adok számlatömböt és adok pecsétet, adok
személyi titkárt és adok kerítést, sok kerítést, rengeteg kerítést,
irgalmatlan mennyiségű kerítést. Te még sosem hagytál cserben engem!
Pali tűnődve válaszolt:
– Ne haragudj, édes öregem, de nem megy… Nekem most
sürgős nézelődnivalóm van. Félek, hogy nem jutok a végére, pedig éppen
most jön mondhatni a legjava, a legzsírosabbja, vagy inkább a
legvizesebbje. Közben fogy az időm, pontosan úgyanúgy, ahogy szépen
elfogynak az ablakra rátehénkedő, szétterülő, egyre cingárabb és
gyámoltalanabb esőcseppek. Te csak húzzad-vonjad azt a kerítést
helyettem is, kerítsd körbe az Egyenlítőt, az összes szélességi és
hosszúsági köröket! Kerítsd be a hipermarketeket és az állatkerteket, a
védett fajokat és a védteleneket, védd meg az embereket az állatoktól,
az állatokat az emberektől, az embereket az emberektől, sőt, az
állatokat az állatoktól! Nekem ellenben rengeteg még roppant fontos
néznivalóm van a vízcseppeken. Egyelőre halvány fogalmam sincs, miért
kapaszkodik egybe a víz, holott cseppfolyós. Miért látszik, ha egyszer
láthatatlan? Miért erős, ha gyenge? Miért fényes, ha színtelen? Miért
nem élhetünk benne, ha egyszer nem élhetünk nélküle?
Harcos Peti az utóbbi mondatokra már semmit sem
felelt, se látott, se hallott, és éppolyan sebbel-lobbal távozott,
amiként érkezett. Nyomában csattant a szobaajtó, csattant az
előszobaajtó, kattant a kertkapu, csapódott az autó ajtaja, hördült a
motor, és csikordult a kerék. Amerre járt, drótokat feszített, és
kerítéseket emelt, ajtókat reteszelt be, kapukat zárt és termeket
lakatolt. Békés Pali meg talán még most is ott ül az ablak előtt,
amelyen vég nélkül korcsolyáznak a kocsonyás cseppek, és a földgolyót
fejben bekalandozva mindenütt résnyire, éppen csak résnyire nyitogatta
az összes ajtót, kaput, pincelejáratot és padlásfeljárót, talán mert ezt
a tanácsot olvasta ki a vízcseppek rejtjeles írásából, talán mert abban
reménykedett, hogy valamelyik bejáraton így előbb-utóbb mi is
beléphetünk ebbe a történetbe…
|
