Kortárs irodalom...

Deák Botond: 42-es év

most van egy kis időm rendbe rakni magamat
a felkeléstől az elalvás pillanatáig
mérhetetlenül nehéz másként élni
ebben a világban, mint eddig
mondhatnám elszabadult a pokol
talán eljutottam arra a szintre
hogy alcohol nélkül is megy
ez a mindent elbabráló, korántsem hibátlan élet
amiben csak leigázottak élnek, mint jómagam
képesnek kell lennem arra, hogy elviseljem
az itteni világot, mert ha nem, ügyefogyottá válok
az egész ügyben ez a kínzásigleszűkített
egyszerrekimondhatatlanvalósághiány
ami maga a valóság
na, ez az, ami kétségbe ejt

LITERA AZ IRODALMI PORTÁL... A hét verse

Bari Károly
Hazánk

Ráncokkal szíjjazta arcunkat
e földhöz az idő, e csontokkal-kártyázó
temetőhöz ráncokkal kötött, nem jön
tavasz, nem jön tél sem, hogy eloldozzon,
szívünket éjszakánként álom-ekékkel szántja körbe
a sötétség, ideszülettünk virággyökerek étkéül;
megsirattatni magunkat a szélben hófehér esővé ijedt
almafákkal, mert még szeretőnk sincs, ki könnyet ejtsen
értünk, elszöktek, elfutottak csalódva, hajnali füvek tornyain
harmat harangokat kondított halálba a léptük, ez hát
a hazánk, ez a káromkodásainkra-feszített
szegénység, dobravert életünkért a nyomorúsággal-alkudó
kalmár, nem rejtőzhetünk mezők vállaira taszított
homály mögé innen; zúzmara-szőrű ágak mögé nem
rejtőzhetünk, törvények, szerelmek vigyázzák
szökésünk, éjszakák fekete csontjaiért marakodó
kutyák, lobogni, zúgolódni itt tanított
a tűz, suttogta nekünk villámmá dühödve:
csillaggá feketedsz hajlongó sors!



Nem jön a tavasz

Hol van és mit csinál Bari Károly? Válogatott kötete (A varázsló sétálni indul, 1985) és cigányfolklór-gyűjteménye (Tűzpiros kígyócska, ugyancsak 1985) óta elvesztettem olvasóként a nyomát. Ő tizennyolc, én nyolc éves voltam, amikor a pótolhatatlan Domokos Mátyás jóvoltából a Holtak arca fölé című kötete a cenzorok riadalmára és a szakma teljes tanácstalansága mellett megjelent. Boldog békeidők: amikor a rendszer egy negyvenkilós kamasztól volt beszarva, egy rendkívül veszélyes, széllelbélelt romasráctól a bükkaranyosi cigánysorról, akinek a vérében volt a felforgató tevékenység, nyilván, noha életében nem hallotta még se Kádár, se Aczél György nevét. A fejeket az zavarhatta meg, hogy ilyen mélyről, a putrisor mélyszegénységéből ilyen szabadon és büszkén soha nem érkezett még költő az irodalom jólfésült közegébe, s aki nálunk kilóg a sorból, az minden korban, minden szempontból, mindenképp gyanús.

Na dehát hogyan is lett volna a cigánysors vöröslő mámoráról, a vérüket feneketlen kőkorsóba köpködő asszonyokról évszázados balladák vadságával éneklő költő bármilyen vonulatba is besorolható?

A második kötete megjelenésekor (Elfelejtett tüzek, 1973) Miskolcon már mindenki róla beszélt. Már úgy értem, hogy nem az Avason, hanem kiállításmegnyitókon, színházi premiereken, könyveket olvasó értelmiségi társaságokban, mert – most mondok egy meglepőt az 1990 után születetteknek – egy rendkívüli verseskötet megjelenése legalább akkora esemény volt, maga a költő meg legalább akkora sztár, mint A dal című, előre megfontolt szándékú adássorozat, s az azt megnyerő sapkás gyerek. Bari is az volt, be is vágták pihenni a sittre, többek között mai mesénk tárgya, a fentebbi költemény miatt. Nincs abban pedig semmi, ami ne volna köztudott, fájdalmasan aktuális, a magyar költészetben ezerszer megírt: nem jön a tavasz, ide születtünk, belerohadni az anyaföldbe, nincs megváltás és eloldozás, menekülés, elrejtőzés - ez a hazánk, „ez a káromkodásainkra-feszített / szegénység", ez, ahol lobogni, zúgolódni tanít a villámmá dühödő tűz.

Egy gyönyörű roma keserves, elképesztő képvilággá fűzve elfuserált sorsot, múltat és jövendőt, a röghöz kötött tehetetlen elnyomottság kínját, s a felszín alatt parázsló indulat-tüzeket. Rendülj meg bátran, magyar.

BORA - Téli avar versek

ébren is látni

mondja, nasztaszja filippovna,
vissza lehet menni álmomban
egy másik ember múltjába?
menekíteni őt, mint gyermeket
a sötétség tömbjei között?
vissza, egészen az égig érő méhfalig,
ami az űrből is látszik?
menekíteni, míg teste gyantaillatú lesz?
ébren is látni benne a gyermeket?
ha bujdokolva hallgat, hallani, ahogy nő a körme?
s mintha tejfogak őrölnék igazzá hazug szavait,
hinni neki?
mert minden leleplezéssel
csak távolabb kerülnénk az igazságtól.
kell lennie ilyen történetnek.
hisz az Ige testté lett.


saját rezgés
akkor nőttem fel, nasztaszja filippovna,
amikor már nem kellett többé ízesítenem a vizet,
megelégedtem a saját szomjammal.
a pohárba annyit töltöttem,
hogy megütve, a test saját rezgése legyen.
a láthatatlan hangvilla két szárán,
mint a láz fut végig a történet.
a maga hangján és az enyémen.
férfihang női hangközökkel.



a hűség zavarával
hittem sokáig,
nem látszom, ha nem néz.
hiába alanyi ragyogás a szentség.
a fény utasterében
meleg, fekete hóesés,
májusi pihék árnya.
ácsorgok még egy ideig
a hűség zavarával.

Sötét hitem szent, hömpölygő folyam,
síkos korpusza belülről ölelget,
bennem nyújtózik messze, mégis elfed...
S hiába jönnek hozzám oly sokan,

hasztalan mondják folyton, konokan:
– Csapatban kárognak a percek,
bukj föl az árból, Miskin herceg!
Ami van, széthull, folyvást odavan.

A csont kas alatt kónya óra perceg,
sejtjeim falsul fogják már a tercet,
dús vágyaimnak kiszáradt a teste.

Néha megvillan még a bicska lapja,
de a haragnak immár nincs alapja...
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.

Hizsnyai Zoltán - Különb világot... (részlet)

Mécs László: Üveglegenda


Sem sivatagban, sem ôserdôben nem lakott,
emberi örömök alá máglyákat nem rakott,
ruhája rendes volt s nem csupa folt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Haját megfésülte, fehérneműt váltott,
kalapjához tűzött jószagú virágot,
nem hervasztá orcáját, mint az ôszi hold
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Járt a munkásokhoz, járt a szántókhoz,
járt menyegzôbe, temetésre, tengeri-hántókhoz,
ragyogott szeme, ha harmonika szólt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Nem volt rejtély, titok: mindenki megnézte,
mindenki szerette, mindenki becézte,

meleg, virágos ág volt, nem suta-holt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Nézte, szagolta, ízlelte, tapogatta
a százszínű, százízű, százhangú világot s hallgatta,
tudta, mit árul ezer emberi szív, ezer emberi bolt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Lakott Berlinben, Budapesten, gazdagban, páriában,
lakott Erdélyben, erdôben, Pálban, Gyulában, Máriában,
ezerhúrú hárfája ezreknek szólt
-- és mégis, mégis, mégis remete volt.

Ölelni akarta ezer édes inda,
de üvegbura védte, üveglegenda,
átlátszó magánya mindig ráhajolt

-- és azért mindég, mindég, mindég remete volt.





Mécs László (eredeti neve: Martoncsik József)
(Hernádszentistván, 1895. január 17. – Pannonhalma, 1978. november 9.)
magyar premontrei szerzetes, költő, könyvtáros, lapszerkesztő.

Költészete újhumanista, amelyben a szolgálat- és küldetés-jelleg, az eszméltető hang a döntő.
Keresztény életigenlése a gazdag, sokszínű élet teljességét hirdeti.

Kultúrpart

Varga Julis: Jobb mint az antidepresszáns


Nem, nem a vodka, és nem a cucc, és nem a pacalpörkölt. De akkor mi az, amivel a legsúlyosabb állapotból is ki lehet jönni? Nos, ez esetemben nem volt más, mint a bicikli.

De kezdjük az elején, és kezdjük rébuszokban. Van az úgy, hogy elromlik valami, aztán szép lassan elromlik minden más is. Bőven elég, ha csak egy kis darab kezd el kotyogni, ami aztán szép lassan szétrázza az egész rendszert, és minden alkotóelemeire hullik a lábunk elé. De ha szerencsénk van, nem törik el helyrehozhatatlanul semmi, és nem is tűnik el végleg az út menti susnyásban.

Nekem szerencsém volt – volt honnan és volt hova visszafordulni, így utólag, pedig egy depressziós hullámvölgy legalján mindenre gondol az ember, csak erre nem. Sokkal inkább arra, hogy mi a szar, mi nem működik, mi nem tetszik, mivel van baj és a többi.

Akkoriban a forgalomban biciklizőkre is úgy néztem, mint valami félistenekre, akiken nem fog a szmog, a lökhárító, de szablya és kard sem. Akik fel mernek ülni a biciklijükre, és be mernek menni az autók közé, el tudnak indulni a zöldnél, és meg tudnak állni a pirosnál. Képesek kerékpárral menni reggel a munkába, este mulatni, és éjjel haza. Irigyeltem őket.

Egy-két tétova próbálkozást leszámítva nem gondoltam komolyan, hogy nekem ez valaha menne.
Úgyis elesem, elütnek, elfáradok, leizzadok, eltévedek, ilyesmik. Aztán ellopták a biciklimet.

Márpedig bicikli kell, mondtam magamnak, és mondtam apámnak is, még akkor is, ha nem használom. Hogy legyen. Hogy legyen mit kerülgetni az előszobában, mint az életképtelenségem jól körvonalazható ikonját. Erre apám leakasztotta anyám húsz éve nem használt versenybiciklijét a garázsból, megcsináltatta a kerekeit, és a kezembe nyomta, hogy akkor hajrá.

Úgy nagyjából ötödjére sikerült vele egyenesen menni, és akkor is mondjuk, száz métert, és már majdnem ott voltam, hogy földhöz vágom az egészet, hát kinek kell ez a stressz, hát hülye vagyok én, inkább veszek bérletet, most mit kínzom magam. Aztán hosszú évek után először éreztem azt, hogy márpedig, meg csakazértis, meg nem lehetek ennyire béna, apám meg jóindulatú szánakozással pislogott rám a biciklis sapkája alól, hogy váltani majd később megtanítalak. Belül szerintem azt morogta, hogy ez nem is az én lányom – ő évekig verette országúti kerékpáros versenyeken.

A sokadik sikeresen megtett sarok után viszont megváltozott valami, nem egyik pillanatról a másikra ugyan, hanem lassan, de biztosan. Meg akartam tanulni rendesen biciklizni, be akartam bizonyítani magamnak, hogy ha csinálom, akkor megy. Ha nem állok neki hisztizni az elején, ha hajlandó vagyok beismerni a bénázást, és hajlandó vagyok ismét tanulni. Ha hajlandó vagyok élni.

A forgalom szemét dolog, ha nem figyel az ember, könnyű nagyot hibázni. Azok, akik épp körülöttünk vannak, szívesen segítenek felállni egy esés után, de nem várhatjuk el tőlük, hogy még fél napot ott üldögéljenek mellettünk a padkán, megy majd tovább mindenki a dolgára. A következő hullámnak meg fogalma nem lesz arról, hogy épp az előbb estünk el, és rohadtul nem fogja őket érdekelni, hogy miért tartunk fel egy komplett sávot. Nekem meg pofára kellett esnem ahhoz, hogy ez a már-már coelhói magasságú hasonlat rávilágítson arra, mennyire kézifékes módon élem az életem – és tartok fel még egy rakás embert.

Szégyelltem magam nagyon.

Azóta is biciklivel járok. Jobb, mint az antidepresszáns.

ÉDES HAZÁM - kortárs közéleti versek

​Márton László:
Bowen monológja, sötétben

Hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak az elpusztított tájban,
nemcsak a lelki félhomályban,

hol büntet s nem kitüntet
a csüggedő tekintet,
nemcsak a parttalan vitákban,
nemcsak a promiszkuitásban

nyilvánosság előtt s az ágyban,
a szállhatatlan szállodákban,
a jégveremben és az étteremben
és a vasúti menetrendben,

ott szabadság van
az orrban és a szájban,
az okozatban és az okban,
a felgyűlt szemétkupacokban,

mikre szabadon száll a döglégy,
ott a mulandóság: öröklét,
hol szabad a tárgyak esése,
mint az emelkedés esélye,

ott szabadság van
nemcsak a méltatlankodásban,
a társadalmi erjedésben,
a rémhírterjedésben,

a félelemben és a sérelemben,
ott minden szabad mindenkivel szemben:
hol szabadság van,
ott szabadság van

minden lerakódó mocsokban,
anyagokban s műanyagokban,
abban, ahogy a ködből
ezerféle zaj bömböl,

abban, hogy mi sem titkos:
tudható, ki mit dugdos;
hol szabadság van,
ott szabadság van

nemcsak a nagybetűs címekben,
a célzatos újságcikkekben,
és nemcsak abban, hogy a hátsó
gondolatok mögül kilátszó

leghátsók mögül egyik-másik
gondolatlanság is kilátszik:
hol szabadság van,
ott szabadság van

az áram- és a gázszolgáltatásban
és minden málladozó házban,
a szerződések betűjében,
az ígéretben és a szószegésben,

abban, ahogy felnő a gyermek,
akit szülei nem nevelnek;
hol szabadság van,
ott szabadság van

a részletekben s a totalitásban,
a bármiről hihető jóban,
apátiában és agresszióban,

az elzárt olajvezetékben,
a műholdakkal figyelt égben,
az értelmetlen mondatokban,
a szótövekben és ragokban,

a teljes bizonytalanságban,
a levegőnek mondott mérgesgázban;
szabadságot világít át a röntgen,
szabadság van a börtönökben,

hol szabad szabályok lakolnak,
kiknek a mánál szabadabb a holnap,
s ha megpróbálna bárki
a szabadsággal szembeszállni,

az a megtestesült szabadság,
melyért az életüket adták
oly sokan; és most szabadság van,
középszerű, fantáziátlan,

s mint a beton, olyan tömör lesz,
megízleled és megcsömörlesz,
de nem menekszel tőle mégse,
mert nincsen se hossza, se vége,

te is egy darab szabadság vagy,
s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:
ő mondja meg, mi lettél,
hírtelenebb hírednél.

- 45 éve történt - Martin Luther King

Kányádi Sándor: Kodály

be már örökre
nem borulhat

lendül a karja nyílik
sugarasra az ég és

hozza már a galamb
hozza az olajágat

boldog akinek térdén
egy nemzet lovagolhat

1974

Hallottam valakiről, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került emberek kedves foglalkozása egymásnak életükből történeteket elbeszélni. Ez a helyhez illő egyetlen komoly tevékenység, amely örökké tart és mindig érdekes. Elvégre évszázadokig lehet beszélni arról az egyetlen eseményről is, hogy amikor valaki nyáron a délutánt az öreg halásszal a tengeren csónakban töltötte, mit látott és mit élt át.

Hivatkozással az illetőre mindenkit arra kérek, hogy ezúttal az előzményektől tekintsen el. Majd a túlvilágon méltó részletességgel és a tárgyat megillető igazsággal mindent el fogok beszélni. Ilyen hallatlan jelentőségű, tüneményesen gazdag és bonyolultan sokszerű történetek számára itt nincs elég tér és idő és alkalom.

A madarak énekéről van szó.


Azután nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január első napjaiban, a cinke szólal meg először. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos időre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege későbben kezdi, de gyertyaszentelőkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz első jelére, a márciusi langyos esőre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csőrét kitátja és aprót sikolt. Rendesen olyankor, ha a levelek közt ugrál, kukacot keres, megáll, megélesíti torkát és eszik tovább. Március végén a rigó nők Perzsiából visszatérnek férjeikhez és vőlegényeikhez, akik a telet itt élték át. Akkorra a rigó, ha nem is kifogástalanul és folyékonyan, de már énekel. A fülemile csak áprilisban kezdi, néha csak gyümölcsvirágzás után.

Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani. Csakugyan július első tíz napjában elhallgat a fekete, az énekes rigó, a fülemile, a kakukk, a tengelice, a cinke. Nem is szólal meg már, csak néha, szeptember közepe táján. Az erdei pacsirta kivétel. Néha egész nyáron hallani, de szeptemberben biztosan, még október elején is. Akkor beáll a csend és az erdő néma.

Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.

Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.

Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyű Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. DanteParadicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.

Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.

Ugyanott a völgyben, bár egy, vagy két évvel később, egy éjszaka történt, hogy a madár hangjára felébredtem. Mintha még álmomban hallottam volna, mert nem volt benne semmi valószerű. Egészen anyagtalan, kimondhatatlanul mély és fájdalmas ének volt. Nem is hittem el, hogy hallom. Másnap keresni kezdtem. Nem találtam. Csak ősszel hallottam újra. Ott ült a szőlőkarón, és ugyanazt énekelte. Késő délután volt, szüret előtt. Azóta ismerem. Rendesen hat hangot énekel, hangsorszerűen lefelé, de kromatikus trillákkal, egyre süllyedő sorban, ahogy a vízcsepp az egyik kőről hull a másikra. De hogy ebben az egyre mélyebbre hulló kromatikában milyen szívet tépő fájdalom van, s e fájdalomban milyen édes, álomszerű szépség, azt csak akkor lehetne elmondani valahogyan, ha az ember a földre tudná magát vetni, és keservesen elkezdene sírni, keservesen, értelmetlenül, a fojtogató fájdalomtól elárasztva, felszabadultan és boldogan.

A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Wordsworth vagy Shelley vagy Keats, vagy a többi költő fülemile-költeménye a valóságot nem fedi. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.

A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.

Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár.



Hamvas Béla: A madarak éneke
(részlet A babérligetkönyvből)

(április nyolc, roma világnap)

JÓNÁS TAMÁS - ROMAGYAR

Rossz a magyar, fél és gyáva.
Nem épít az igazára.
Angyalnak reméli magát,
s nincsen szárnya.


Városokba tömörülnek,
jókedvük van, nem örülnek.
Gyűlölettel, ha szeretnek,
az az ünnep.


Cigány vagyok, mende-monda.
Fajtámnak sincs reám gondja.
Fehér ing a lelkem. Isten
kigombolja.

....................................................................

JÓNÁS TAMÁS - címet még nem adott, ma íródott...

megszoktam már. de nappal is.
az ébredést. álom, ha fojt.
megszoktam, hogy felriadok.
s nem mellékes: a bármikort.
vagy bármiért. hogy csend harap.
nekem már mindegy. élni jó.
vagy élni szép. vagy érdemes.
millió variáció.
megszoktam már. de mintha ő.
vagy az. a fel-felriadás.
konkrét leszek: a téridő.
nem tudja, ki jónás tamás.
vagy hogy. vagy éppen merre tart.
merről jönni nem is lehet.
olyan messzire. voltaképp.
hogy onnan jövök. úgy megyek.

Márai Sándor - A hontalan világpolgár...

Márai Sándor Thomas Mann-t fogadja a Budai várban (1935)​

"Visszament a gyógyszállóba, fürdött a forró vízben, sétált, egyszer elment egy dalszínházba is, ahol valamilyen régi operettet játszottak. Olvasott, ült a fogadó uszodaszagú előcsarnokában, szikár, előkelő alakja feltűnt az étteremben, a folyosókon. Mindenütt tisztelettel üdvözölték, kényelmét és kedvét keresték. Az öreg jól érezte magát. Csak a hang nem hallgatott el, bármerre járt is.
Elhatározta, hogy megsérti a hangot, nem törődik vele, mint az orvos parancsolta. Vásárolt népszerű orvosi füzeteket, s elolvasta a fülcsengésre vonatkozó összes tudományos magyarázatokat. De nem okosodott túlságosan ez iratokból. A csöngetés vígan, pimaszul lármázott tovább, valahol, az ismerős és érzékelhető vagy az érzékfölötti világban.
- Csöngess, kutya - gondolta a tábornok. - Engem nem zavarsz.
De aztán múltak a hetek, s néha már elfáradt a zaklató, makacs vijjogástól. Egyedül ült a szállodaszobában, könyvekkel térdén, elbóbiskolt, s néha fölriadva vitatkozott a hanggal:
- Miért csöngetsz? Mit akarsz...?
A hang most vadul csörömpölni kezdett, mintha valaki vagy valami végre választ kapott volna egy kérdésre. A tábornok ezt kérdezte:
- Értem, értem. Figyelmeztetsz, mire...?
Hosszú éjszakák következtek. Óvatosan tavaszodott már, oly nemes és gyöngéd észrevétlenséggel, mintha a természet álmában akarná meglepni valamilyen csodás örömmel a zord, komoran szunnyadó világot. A tábornok keveset aludt az éjszakákon. Beteg lábát borogatta, nyitott szemmel feküdt a sötétben, hallgatta a csöngetést, nesz nélkül vitatkozott a hanggal, melyről már régen nem tudta, micsoda, mi az értelme, égi vagy földi jel... Így mondta, egyedül a sötétben:
- Azt akarod, hogy figyeljek? Jó, figyelek.
Az éjszaka hosszú volt. A tábornok hanyatt feküdt az ágyban, keresztbe fonta mellén karjait, vitatkozott:
- Kötelességem teljesítettem - válaszolta a hangnak. - Mindig, mindenkivel szemben. Boldog voltam? Nem tudom. Azt hiszem, nem voltam boldog. Ember voltam. Katona voltam - javította ki szavát, mintha ez segítene. De a hang nem hőkölt meg e helyesbítésre, csöngetett tovább. - Megálltam helyem az életben, a családban, a harctéren. Tudom, hogy vége az életnek. Nem várok semmit már. Mit akarsz, hang, mire figyelmeztetsz, mit kérsz számon...?
Erre a kérdésre oly vad csörömpölés hallatszott, messze, az ismeretlenségben, mintha kaján kárörömmel felelne a tábornoknak valaki, s bizonygatná, hogy jó nyomon jár, valamit számon kérnek tőle. Az öreg felült az ágyban, szigorúan nézett körül, villanyt gyújtott, altatóport öntött egy pohár vízbe.
- Elég volt - mondta röviden, mint valamikor a kaszárnyában. - Rajtam nem fogsz ki. Dögölj meg, hang.
S megitta a mákonyos vizet. Kevés idő múltán elaludt. De hajnaltájban megint felébredt. A szoba már világos volt. A tábornok bódultan feküdt a gyűrött párnákon, álomtól zavaros szemekkel ismergette a szobát, a hajnalt.
- Igen - mondta hangosan. - Most már értem. A lelkemről volt szó.
S csendesen feküdt, két karját összefonva, mintha padban ülne régen, az iskolában. A hang e pillanatban elhallgatott. Most csend volt a tábornok körül, mély, paradicsomi csend; csak a madarak daloltak valahol, messze, jókedvűen és bátortalanul.

​

- A lelkemről volt szó - gondolta nyugodtan a tábornok, s élvezte a csendet. - Most már értem. Ezt akarta mondani a hang, erre figyelmeztetett. Úgy látszik, vége az életnek, meg kell halni, ma vagy holnap. Mindig mással törődtem. Mivel is törődtem...? A kötelességgel. A legszebb dolgokkal. A családdal, hazámmal. Pályámmal törődtem. Jól szolgáltam, elismerték érdemeimet. Támasza voltam a társadalomnak. Megvédtem a nemzetet. De, úgy látszik, kevés ez. Érdekes - gondolta felderülten. - Erre soha nem gondoltam."

(A Hang)

Márai Sándor: Ellenfél

"Nem félek a bombáktól, a tankoktól, sem a hírhedt és fogvicsorgató
ellenfelektől. Szemlét tartok a világ felett, s megdöbbenve érzem, hogy
semmi nem köt elég erősen, tehát nem is félek már semmitől. Csak az
fél, akinek van mit veszteni.
De önmagamtól, nem tagadom, félek még kissé. Gyanakvással
szemlélem magam, ezt a különös ellenfelet, kinek minden titkos
gondolatát ismerem, s lépéseit és cselekedeteit mégsem tudom
kiszámítani. Félek önmagamtól, minden eszközzel védekezem magam
ellen, fegyelmezem, és ha kell, megfélemlítem, sőt büntetem magam.
De ki az erősebb?...
Néha félek, hogy végül mégis ő az erősebb, a másik én, az ismerős és
érthetetlen, akinek nincs névjegye, nincs teste, és aki legalább olyan
erősen én, mint a kezem, vagy a szemem. Félek, hogy mégis erősebb,
mert fölényesen bánik velem, mint egy vívó, aki talán le is becsüli
ellenfelét: sebeket ad, óvatosan és játékosan, s talán csak azért nem
döf le, mert - egyelőre - mulattatja ez az aránytalan bajvívás. Pardont
kérjek tőle? Akkor nincs értelme az egésznek. Szökjek meg az életből?
Akkor ő győzött. Semmit nem tehetek. Nem elég meggyőzni és
leteperni az ellenfelet. El is kell viselni.
Ez a nehezebb... "



"A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt."

(Napló, 1967)

Április 11 - A költészet napja

A költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta minden évben április 11-én ünneplik Magyarországon. Irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal, képzőművészeti kiállításokkal tisztelgünk a magyar líra előtt.
Országszerte rendezett programokon klasszikus és kortárs költők versei szerepelnek.

Tandori Dezső

író, költő, műfordító (Budapest, 1938. december 8.)

A szerző írja vallomását, de babonából nem teszi közzé, míg valóban be nem tölti a hetvenet.



József Attila „ma”


I.

Korszerűtlen vagyok. Nem is vagyok „ma”,
én, aki itt e sorokat rovom.
Vagyok csak a múltakat sokszorozva,
ebbe belefogyón.

Kit családfők kegyelnek, sose voltam,
hűvös és örökkévaló
dolgok hívtak őgyelgésre: botoljam
le adagom, akár a virsliló.

Nem vonzott a durvulás. Se a freudi
elmélet, se a többi,
nem bírtam tételek szerint akarni;
mint tornát, éneket, rajzot: kilökni

a holnapra-teendőkből amit csak
lehet! Portásnak lehetett
állnom diplomámmal, és hogy tanítsak,
alig hittem rátermettségemet.

Ifjúságom zöld vadon volt-e, kérdem?
Átlagosan fociztam,
fák kérgén alig horzsoltam a térdem,
néhány vízi túrát lehúztam.

Ötven éve márciusban, hogy e
pályán nyilvánosan vagyok.
Mit kérdezném, gyarapszik-e, fogy-e
bármi, ha gyarapodom, ha fogyok?

Unom a hűvös hajnali plazákat,
hegyek tövén, mégis ők: tereim.
Plazítani megyek ma is, a bánat
bánkódjék a kor eseményein!

II.

Minap rájöttem, milyen balga kedvvel
hallgatunk híreket,
saját kényszerképzetünk nem ereszt el,
de csak az áhitat, az se lehet,

a részegség, hajnali, délutáni,
s hogy egy nagy Úr vendégei
lennénk, ám higgye Kosztolányi,
rendben, bejött neki.

Jó, József Attilával bírták egymást;
összekötötte őket az a „Meglásd…”
Egyik itt, másik amott engedett.

Most együtt vannak. S inkább kávéházba
járnak, nem csillagflipper égi bálba,
és velük Szép Ernő is ott lehet.

III.

Ne mondd, hogy mindent, mi ennivaló,
megkóstoltál – s kiköptél.
A dolgok sokkal szomorúbbak ennél,
majd még ennél, „hol egy FALATOZÓ”?

kérdeznéd, mint a világvégi busz
poros várótermén, de sorra zárnak
a boltok, maradéka egy bazárnak,
ennyi, amire keresgélve jutsz.

Hát örvendj gyorsan kedves-hűs plazádnak,
menj, mielőtt a tömeg is beárad,
hazafelé puffadás elleni

gyogyót vegyél, vagy segítsd karnitinnel,
ami másképp csak hány-vet ámmal-ímmel,
egyebeken nem tudsz segíteni.

IV.

Fejezd be. Ezt. Végső következések
napja – az még odább van.
Keress, dobozban, pár könnyű emléket,
maradj, vagy ne maradj szobádban,

emelj le polcodról, vagy ne emelj le,
naplókat, verses könyveket,
egy kis játékot is megérdemelve
délután kártyaosztásod lehet,

a házi bajnokin. Aztán beszámolsz,
magánlevelezésben, mind a hajmeresztő
fordulatokról, melyek a világ

minden tenisztornáját, fociját
helyettesítik neked, s óravesztő
emlékeket elfeledgetve tárolsz.

Megszeged a kenyeret, mint szonett
szép szabályát, „egy vashatost neked”!
Mind, amíg így segíthetsz magadon,

hogy egy rab munka helyett más rabon
ily szabadon, váltogatva raboskodsz,
büszke se légy, de csak ne is szabadkozz.





Napút online