Kortárs irodalom...

I/1.
Az egzisztencialista
Mestereim hangján

Magánröhej vagyok, tudom,
de legalább nem köznevetség,
hogy egykor abszolútumom
volt a költészet, nem is oly rég.
Olyan volt ez, mint egy odú,
mely mégis telt, hát: odú-látszat.
Vagy: szín üres kincses-tokú
kincsek, ha némán dalolásznak.
Ez nem mehetett így tovább.
És teljes odvam magam lettem.
Az elábrándulás fokát
hadd éljem látszat-bűvöletben.
A Semmiben! De ez már megvolt!
Legújabb jelenléte nincsen.
Hát se üres, se teli mennybolt!
Földi kapukon se kilincsem.
Kirekeszt hát a Föld-odú,
már csak kívül lehetek foglya.
Hogy lennék látszat-állagú,
nincs mű-szer, mely képem befogja.
Legtermészetesebb szerem:
az ide-oda képtelenség.
Állok mindenre képesen,
de már semmiféle-helyen, s még
ráemlékszem erre a versre,
de az emlék pontatlanít.
Megvagyok vele valamerre,
de már pontosan is: nem itt.
Üres dióhéj, kő-teli,
így vagyok visszhangtalan odvam,
mely látszatát nem ismeri,
már-csak-valóság látszatomban.
Ha aki voltam, oly elég volt,
ha ami lettem, keveselltem,
egy szál zenóni töredék-pont,
a lélek test, testem a lelkem.
S én: legbelülre-kivetetlen.
Ökölnyi se, mi egy marék volt.


*

Tandori, biztos világtipp!


http://blog.hu/user/75171/tab/data


Tandori prózájának vannak fanatikusai, én azonban jobbára olyanokkal találkoztam csak idáig, akik, ha nagyra is tartották költőként, a regényeit jobbára olvashatatlannak ítélik. A magam részéről a Narancsban megjelenő glosszákat élvezettel olvastam, de nagyobb lélegzetvételű szövegek esetében hamar bedobtam a törülközőt, ezért félve kezdtem bele a Torlandó szörfpóker olvasásába.

15 oldal után egyértelműen úgy tűnt, hogy fel kell adnom, idő előtt kapitulálni fogok, felhagyok az irodalommal, és elmegyek kohómérnöknek Dél-Afrikába, állítólag arrafelé nagy erre a kereslet. Szerencsére, mindig lelkiismeret furdalás gyötör, ha félbe hagyok egy könyvet, mindig attól tartok, hogy végül kimaradok valami jóból, erőt vettem magamon, folytattam, és nem maradtam ki a jóból. Valahogy úgy van ez, hogy kattan egyet az ember agya (az enyém úgy a 60. oldal környékén), és rááll erre a szövegre, tandoriasodik. Onnantól ütnek a poénok, már amennyit sikerül elcsípni belőlük, ugyanis, hogy teljesen képben legyünk, ahhoz minimum ismerni kellene jó néhány szerző teljes életművét (Woolf, Waugh, Highsmith stb.), és nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem teljes mélységig. Azonban, attól még, hogy nem vagyunk egy Tandori, még nem érezhetjük magunkat teljesen kizárva a szórakozásból, a popkulturális utalások megértéséhez például mindössze tévézni kell sokat, úgy látszik a szerzőnek még erre is jut némi ideje a folyamatos munka mellett.
Nehéz lenne összefoglalni, hogy miről is szól ez a történet, mindenesetre fontos figurának látszik Bernie, aki egy szoftpornó regényt fordít hollandról németre, s erről (a regény cselekményéről) folyamatosan tájékoztatja feleségét Bernát, aki pedig folyamatosan tájékoztatja a fordítót szomszédaik változatos életéről, ami maga is kiadna egy szoftpornó regényt. Nem csoda, hogy Bernie egy idő után összekeveri a két virtuális világot, azaz a saját reális világát, a regény cselekményével, így aztán időnként szomszédait írja bele a regénybe, máskor a szomszédok életébe keveri bele a regény szereplőit. Közben az elbeszélő, aki nem más mint Tandori, kommentálja, vagy korrigálja Berniet, és a regényt is, sőt egy váratlan tragédia után át kell vennie a fordító szerepét, szóval, elég bonyi, pedig még egyszerűsítem is a helyzetet.
Mostanában valahogy belefutok az ilyen regényekbe, amelyek a narráció szempontjából nem éppen szokványosak, erre mondjuk, hogy posztmodern (persze, Fielding sem szokványos, pedig ő nem is posztmodern, de ez most mindegy), nos, van aki ezt tűréshatáron belül csinálja (itt utalnék a Coupland könyvről megjelent kritikára), és vannak olyan írók is, akik nem túl kegyesek az olvasóval, ilyen Tandori is. Ez utóbbi csoport rendesen megdolgoztatja a befogadót a rengeteg utalással, meg azzal, hogy a szereplőik átlépik a határokat, és olyan szinteken (az elbeszélés szintjeire gondolok) kezdenek el beszélni, ahol hagyományosan nem lenne szabad.
Tandori tényleg nem finomkodik, a saját mitológiájától (mackók, verebek, gombfoci stb.), Woolf életrajzán át, többszintű elbeszélésig, minden ömlesztve, szétszálazhatatlanul van ebben a könyvben, s mindez roppant szórakoztató könnyedséggel. Nem szeretem a nagy szavakat, tényleg nem, de ez a könyv nekem a szabadságról szólt, még akkor is, ha a háttérben tudomást szerzünk a szerző aggasztó betegségéről, még ha a történetek tele is vannak tragédiákkal: ez a könyv az író, az írás tökéletes szabadságáról szól. Nagy szerencse, hogy Tandori bőven van annyira intelligens ember, hogy ne váljon pöffeszkedővé, nagyképűvé a szöveg. Ez egy játék azoknak, akik szeretnek olvasni, szeretik az irodalmat, vagy csak szeretnek játszani. Például az lehetetlen, hogy ne röhögjön fel az ember, amikor egyszer csak felhangzik az elmúlt időszak legnagyobb slágere: Elá-Elá, gondolom, mindenkinek megvan. Ja, és egy kicsit szomorú is azért.

Úgy tűnik, hogy itt megint az van, hogy egy nyugdíjas korú ember hülyét csinál a fiatalokból, akik próbálnak iszonyatosan fineszesek, trendik, modernek lenni, aztán jön ő, és csuklóból, izzadság nélkül ellőttük van, csak a hátát látják. Különben is, hogy nem lehet szeretni egy regényt, ahol a leggonoszabb figura az árvíz után (bár ő nem figura, de azért gonosz) Szodigomi??? Elképesztő! Küzdjenek meg vele, érte!




konyvblog.kritika

Tandori Dezső (Budapest, 1938. december 8.) Kossuth-díjas, Prima Primissima díjas magyar költő, író, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Tisztviselőcsaládban született. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte, 1957-ben érettségizett, a budapesti bölcsészkaron szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet. Rövid ideig nevelőtanárként dolgozott, 1971-től szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként működik. Felesége Tandori Ágnes, maga is író s műfordító. Fiatalon bekerült gimnáziumi tanárának, Nemes Nagy Ágnesnek írói-baráti körébe (Mészöly Miklóssal, Ottlik Gézával, Mándy Ivánnal és másokkal volt szoros kapcsolatban). E kör filozófiai tájékozódása, ízlése és erkölcsi tartása nagy hatással volt írói pályakezdésére. Az irodalompolitikától tudatosan távol tartotta magát, "remeteélete" a hetvenes-nyolcvanas években legendássá vált. Budai lakásában 1977-től kezdve madárneveléssel foglalkozik, ami műveinek témavilágát is nagymértékben befolyásolja. Kikapcsolódásként képzőművészeti tevékenységet is folytat; primitív grafikái többnyire nyelvi poénokra épülnek. A kilencvenes években horizontja kitágult, utazni kezdett, bejárta Bécset, Párizst, Londont, Koppenhágát és a német nagyvárosokat. Ebben az korszakában főleg a nyugati lóversenypályákon átélt élményeit kamatoztatta. 1994-től a Széchenyi Akadémia tagja.

Tandori Dezső: Az asztal


Mackómnak volt egy asztala,
De eltűnt egyszer éjszaka.
És ami itt csakugyan nagy baj,
Reggelre se lett meg az asztal.
- Hova lett a jó kis asztalom!-
- És hasztalan vigasztalom.
Megyünk az asztalboltba,
Hol az asztalok állnak sorra,
Komoly asztalok, víg asztalok,
De mind másik - s mackóm konok.
Megkérdezem: Hát most mi legyen,
Ha ez se, meg ez se, meg ez se?
Legyen újra tegnap este
Akkor meglenne az asztalom,
S nem veszne el, állíthatom.


rajz: Maradi Panna

Tandori Dezső: Ez a mackó valahová indul


Ez a mackó valahová indul
De a céljához sosem ér el,
Mert folyton szembetalálkozik
Egy-egy szembejövő medvével.

A medvék mind megállnak
Egy kis beszélgetésre.
Eszükbe se jut, hogy a kis mackó
Valahova csakugyan elér-e.

Hűvösül az este, sötétül,
A kis mackó kezd félni.
Megfordul, s indul visszafelé,
Jó lesz legalább hazaérni.

A kis mackó már alszik;
Álmában ismét látja,
Hova indul holnap… Szép úticél:
A háza s benne az ágya.

*

Lackfi János - Anyanyelvi pályázat első díja

"Nagy örömömre 2009-ben, a "Magyar nyelv évében"
az Oktatási és Kulturális Minisztérium
valamint az Anyanyelvápolók szövetsége
közös anyanyelvi pályázatán
MEGOSZTOTT ELSŐ DÍJAT nyertem
az alábbi versciklussal.
Nagyon örülök az elismerésnek!"


*
Bevezető sorait és versciklusait honlapján olvasva, szívből gratulálunk !









VARIÁCIÓK ANYANYELVRE – SZÁZADOK HANGJÁN

1. NYELV HÍJÁN VALÓ SIRALOM
(Ómagyar Mária-siralom)

Volék nyelvem tudotlon,
szótalan, születlen,
méh-mélyi tengerben.

Sustorgás, sistergés
vérben, végtelenben
alattam, felettem.

Add ingemül igédet,
ínyem ingyen igézzed,
bészegett szám tekintsed,
szavam szirmát kigyújtsad!

Volék varas vénség,
ezeréves csöppség,
hang-harapni fogatlan,
számon szó foganatlan.

Világ-árva lárva,
villámlásnyi lámpa
nyelvem hegyén ízlelek
szószedetet, vos szeget.

Aj, zöngék, gyöngédek,
nyelvemre méznek,
beszédem fakadjon,
csergése víznek!

Kongatlan ürességem,
minden hanggal vemhességem
bennem kóborol,
belőlem kiborúl.

Gyöngy, göröngy, lehelet,
zúzmara, zegernye,
sifonér, kerevet
jersze nyelvemre!

Csócsálni világom,
csemcsegni, csencselni,
szürcsölni vágyom
csendedet, mely tejnyi!

Világ-anya, hempergess,
magadból kikergess,
magból terebéllyé
serkenjek személlyé.

Ha megszülsz, én megszüllek,
szent szavakba átszűrlek,
értőkkel értetlek,
éltemből étetlek!





***

2. NYELVEMHEZ
(Janus Pannonius)

Én nyelvem, ki a szájnak csontöblébe darab hús lennél,
Hosszú, lomha izom, kígyó, mely tekereg,
Nincs panaszom rád, hisz remekül szolgálsz te uradnak,
Éles penge gyanánt véded a szellememet.
Tudsz minden vágást, fürgébben mozdul a tested,
Mint kormos leopárd vagy kicsi bolhafiú.
Ó, valahányszor a pisla szemek fürkészik az arcom,
S látom a publikumon, mint lesi bűvszavaim,
Elréműlve csak az jár kongva üres koponyámban:
Jaj, tán most kiderül, senki vagyok, rövid ész.
Ámde te fürge agárként jössz kisegítni a pástra,
Hetykén küzdve loholsz, megnyered ím, a csatám.
Mondhatják okosok, sejtmassza a nyelv, ugye, nem más,
Én biza vajmi Tamás módra hiszem csak e hírt.
Mert fogjunk kicsi húst, nyesegessük nyelvnyi tömeggé:
Egy fia szót sem szól – nem szüli nyelvet a hús.
Lámsza, miféle anyagból gyártva tehát muzsikája?
Ím darabokra szedem, hátha mutatja magát!
Ö nyökög, I nyihog, E mekeg, Á kavarog, kusza örvény,
Z zizeg, őszi levél, S susog, esteli lomb.
M hümmög, míg F sündisznómódra pöfögtet,
H liheg ágyi tusán, G göthös öregúr.
Ám e darabkák, mintha a testnek ezernyi zugában
Szunnyadozó szervek, lép meg a máj s a tüdő,
Semminemű létről nem valló, lomha mirígyek,
Csak kötögesd együvé, s művelik ím, a csodát!
Nos, ha Platón-ideák szövedékét szőni akarnád,
Bárha csörömpöl a hang, azt sosem érheti fel.
Hogyha viszontag a nyelvnek lelke szerint nekilátnál,
S fűznéd össze a szót, gyöngyöt aranyláncon,
Úgy már rend alakulgat a rezgő hangtömegekből,
S légnemü téreken át fülbe kering szaporán.
Így ami lomha, s a föld-kocsonyába ragadva poroszkál,
Libben a szó hátán, égi magasba szökell.
Századokon túlról jön e rend, a cserépben a lángot,
Úgy adogatta tovább kézről kézre sok ős.
És amidőn ideért dada-dúdolgatta danában,
Vagy piacon kidobolt törvény verseiben,
Vagy kapucínus atyáknak percegi tolla nyomában,
Barnult pergamenen, hisz csuhaszín az idő –
Illőn úgy fogadom, mint túlnani hírnököt immár,
Csillagokon tapodót, agylebenyen tapadót.
Ej, fura hinta a nyelv, hisz lelkemet ő kihajítja
Űrbe halálom után, lengni örök tereken,
S míg feledés eszi arcom, a szellemem ifjui testként
Tág vizeken navigál szantálrönk-tutajon,
És az idő túlpartján így lépek ki ragyogva:
Bronzszín, balzsamozott, emberi félisten.




***

3. HAGYJ EL CSENDESSÉGET!
(Balassi Bálint)

Hagyj el csendességet, zümmögtess beszédet,
míg lélegzel!
Elmédben bújdosó nemes tengeri só,
szó éled fel!

Sok ideje immár szóra szomjazva vár
megannyi fül.
Ha-ki él magába, benövi ködvára
ős-egyedül.

Nem kicsiny munkával szavadat, mely rád vall,
csiszolgassad,
Lélek-tó tajtékját, habkövét megmintázd,
villan, mint nap.

Némely szó ellobban, kenderkóc tűzlángban,
percen-sercen,
Másik meg benn ragad, tövisként kínokat
szít lelkedben.

Némely szó leperdül testedrül, lelkedrül,
páncélról víz,
Másik szó csontig hat, ezerszer megríkat,
szünetlen űz.

Némely szó szül százat, elönt pincét-házat,
megszáll elmét,
Mint orcán pirosság, mint égen ólmosság,
úgy terjed szét.

Némely szó mint ólom, emelnem, eltolnom
lehetetlen,
Másik szó emeltet mázsát akár pelyhet,
hajszol tennem.

A szó arany-göröngy, szemét vagy igazgyöngy,
megtanuld már,
Kés mellyel gyilkolhatsz, s rab-kötelet oldasz
terajtad áll!

Éljünk hát beszéddel, mely jobbra vezérel,
ne hagyjuk el,
De nem tékozolva, mert ütvén az óra
némulni kell.





***

4. SZERELEMDAL NYELVEMHEZ
(Csokonai Vitéz Mihály)

Drága kincsem, édes nyelvem,
Míg számban vagy s le nem nyelten,
Ciceréllek-bizeréllek,
Vesszek meg, ha vesztenélek!

Kotyogsz lötybörgő palackban,
Mely ingem s bordám alatt van,
Csucsujgatlak, csókolgatlak,
Kicsumázlak, csontozgatlak.

Abajgatlak, tutujgatlak,
Strázsállak kalitban rabnak.
Libbentlek égre szabadnak,
Visszavárlak, tárva ablak.

Füzetekbe méterhosszan,
Versusokra szaggatottan
Jegyezgetem szép zenédet,
Vaj mit magam szépnek vélek.

Faragok bölcsőt belőled,
Fakanalat lé-merőnek,
Hasogatlak koporsónak –
Léten túlra komor csónak…

Bármit tűzzé nemesítesz,
Mint napfény, elevenítgetsz.
Pisla színt harsányra szítasz,
Porba dicsfényt kanyarítasz.

Ha szomorgok, felderítesz,
Melengetsz belül, szelíd szesz!
Hidegben ha mondom: kályha,
Zizzen bennem már a lángja.

Klastromomban vagy apáca,
Hurim vagy, rejt hárem rácsa.
Ledér nőcském, feleségem,
Kibe tőröm belevéstem.

Cicomával ruháztalak,
Hogy abból majd kihántsalak,
Tested firkáltam, karmoltam
Kívántalak élve-holtan.

Asszonyforma gömbölyűség,
Csakhogy benned több a hűség,
Száz baráttal ha megosztlak,
Mégsem is nevezlek rossznak.

Megmaradsz egyetlen egynek,
Nászunk gyümölcsi születnek,
Apró-cseprő költeménykék,
Kis leánykák, csöpp legénykék.

És ha engemet maholnap
Ravatalra felpakolnak,
Bárha vélem eltemetnek,
Ki-voltomat tovább zenged.

Mint a sírhanton a virág,
Mely alant a holttestbe rág,
Vérpirossát ott meríti,
Napvilágra kiteríti,


Te is hirdetsz engem váltig,
Tucat évig vagy többszázig,
Gyermekimnek gyermekében
Kézről kézre megyen éltem.

Tudd meg, vándor, épp e versben,
Elholt magam megüzentem,
Így ma holtat élő nyelvek
Elhitetnek elevennek.





***

5. MINDEN CSAK JELENTÉS
(Berzsenyi Dániel)

Hervad már a való, állaga szétpereg,
Bokron rozsdamarás, pöndörödik levél.
Elfagy mind, ami él, elfogy a készletünk,
Földön landol a napkorong.

Ám jön most kicsi szél, lengeteg és ledér,
Megzendül ligetünk, libben ezer fodor,
Minden rusnya cafat létre kel és zenél,
Alkonyban puha láng lobog.

Kertünk díszleteit billegetik szavak,
Villog csalfa arany, csorran az őszi vér,
És hol perzsel a fagy, ott is a zúzmara
Tűcsillámai pengenek.

Minden csak jelenés, vagy jelentés netán,
Nem tarthat fel a szó szárnyas időt sosem,
Mégis felcicomáz néha komor romot,
Mint napfény tüzesít penészt.

Költőnk fényt köszörül, éles a penge már,
Mindent felszeletel, nyersek a metszetek,
Tájképpé merevül ily szinesen, mi élt:
Halhat már, eleven marad.

Így ámítgat a nyelv, lapra ha transzponál,
Gyűlnek kacska jelek, mind fekete-fehér,
Mégis ólomüveg-módra a rácsokat
Átizzítja az olvasás.





***

6. ÖRÖK ŐSZ
(Petőfi Sándor)

Még nyersen a kertben az őszi valóság,
Már hersen a versem az esti szobán.
Ám tél jön, iratlan a csend, ez a hósáv,
Dér-szegte papír, havazásnyi hiány.
Kihűlve ma perzsel a nyár heve: láva!
Izzik a mézragacs, vérzik a som,
De hűl a papíron aszú mazsolává,
Épül a fejben a nyelvi idom.
Elhalt, ami él, lebutítva a múltak,
Épp mint a medúza, ha partra lapul,
Ám hogyha a nyelvben a volt tüze gyullad,
Burjánzik az inda, virulva vadul.
Mondd, győzhet-e végleg a szó a halálon?
Kétlem, Uram, hisz igénk sem örök,
De a fátylat, a pókhálót ha lerántom,
A könyvben a lét tüze feldübörög:
Mint gyíknak a torka, ha lüktet a zöldje,
Úgy szűrik a fényt zizegő jegenyék,
És izzad aranypikkelyt a szömörce,
S a földre leontja a tölgy köpenyét.
És él ez az ősz a szavakba ragadtan,
Mint mézbe ha pottyan a kósza darázs,
A semmibe marva libeg szakadatlan,
Lustább közeg elnyeli, bár hadonász.
Lám, itt van a versben a rég tovaillant!
Ékkőbe szilárdul a szarvas, az őz,
És hogyha a tél rád oltja a villanyt,
Könyvedben a kincs: örök őszt örökölsz



***

7. VANITAS
(Kölcsey Ferenc)

Itt az írás, éppen írom,
De súlya mennyi vajon?
Betű mit ér a papíron?
Mit is mond bölcs Salamon?
Azt vallja, minden hiába,
Megírva a Bibliába,
Eszerint az ige, szó,
Az is hiábavaló?

Hangya az ember, s betűje
Logice hangyapiszok,
Kiket menesztenek égbe,
Holnap nyikhaj kóficok.
Könyvsikernek szárnyalása
Összenyaklik, bárki lássa,
A sok pünkösdi király
Porba hull, mint cseppnyi nyál.

Homérosz falkányi hőse
Porladó papírzene,
Catullus? Nincs sehol ő se,
Betű-szív hogy vérzene?
Olivér Twist bárha fázna,
Sztrogoff Mihály halált várva
Dörömböl a rácsokon:
Könyvfedelet rácsukom.

Rómeónak érzeményi,
Mind megannyi lepkepukk,
Hamlet ki-be jár egy régi
Pendulumon, mint kakukk,
Aki barkácsolni lusta,
Asztalláb alatt Faustja,
És a Karamazovok,
Vak fiókba gyűlt koszok.


Rómaiak hősi lelke
Ásítást se kelt ma már,
Bár könyvekbe átlehelve,
Könyvtárba madár se jár.
Scaevola kezét a tűzbe
Tartja, égett húsnak bűze
Száll egy ezredéve tán
Vén ház poros padlatán.

Szóltak bölcsek nagy szakállal,
Könyvükre meg a penész
Szakállt növesztni nem átall,
S mint öregúr, heherész.
Heidegger okoskodása
Csipet só egy lágytojásra,
Tudás függőkertjeit
Egerek lelegelik.

Annyi szót hordtak rakásra
Plátók, Dosztojevszkijek,
Nagyobb füstje, mint a lángja,
Begyújtunk, és nincs hideg!
Ki él, kvíz-rubrikát ikszel,
Szemét rontja sanda pixel,
Cicerói szócsaták:
Bakfislányi csacskaság.

Napóleon ha csatáz is,
Már csak terepasztalon,
Kutuzovnak zseniális
Taktikája unalom.
Maugli az elefánton
Dzsungelestül ócska fantom.
Gulliver s a sok kalóz
Polcon egy helyben hajóz.

Ezért hogyha írnál verset,
Eposzt, esszét, nagyregényt,
Szavad ne papírra vessed,
Hanem vízre szépszerént.
S ahogy elúszik a tinta,
Oszladozik tarka minta,
Szent örömmel nézheted
Célba érni művedet.





***

8. NYELVI KÉRDÉS
(Babits Mihály)

Midőn rád nyelvnek paplanja borul,
fejedben száz szó egymásra tolul,
és anyatejjel itat, mintha dajka,
szavak tolongnak, kapnak sorra hajba,
mind a másik elé bevág vadul,
és ajánlkozik fürge lovadul,
eléd tolong ma mind a nyelvi emlék,
miről hitted, nyeglén lenyelte nemlét,
s az a pillanat jut rögvest eszedbe,
mikor gyerekként eszméltél a nyelvre,
s a régi kétely elevenedig hat,
nem értetted, hogy lehet „krinolinnak”
hívni bármit is, ha meg lehetséges,
mért nem mást hívnak így, űzted e kétes
játékot, mint ki pulóvert kibontva
a végtelenhosszú szálat bogozza,
és látja, mint fogy, ami melengette,
s hogy semmiséggé foszlik szét szövetje,
de mégis a végére kell ma járjon,
derüljön ki az igazság, barátom,
s én ugyanígy fejtettem vissza akkor
– ó, túl kíváncsi, oktalan a gyerekkor –,
hogy ha a krinolint csak úgy tréfaképpen
esik-puffan alapon mondjuk éppen
krinolinnak, s nem ajtónak, minyonnak,
akkor a latban érvek mit se nyomnak,
s kitalálás az egész, mert apának
semmit se hívnak, se háznak a házat,
a tűz nem tűz, a bükkfa mégse bükkfa,
és tarka világomat elborítja
a törmelék, az egész becsapás csak,
hát ne meséljék nekem, jobb ha másnak,
a zongoránk alá akkor bebújtam,
oda temettem magam és a múltam,
és azon sírtam, ami elveszett már,
nyelvem hegyén életre kelt a leltár,
most már minek zsinór, zsúr, padlizsán,
barázda, rozsda, csáklya és csereklye,
csoroszlya, csiszlik, csimbók és csalán,
hínár, hegedű, hó, hajó, s heverve,
némán beszélsz, úgyis rejt a sötét,
ám vissza nem kapsz kontyot, rongyot, angyalt,
répát, retket, rigót, bár büszkeség,
hogy rég megbirkóztál már az r-hanggal,
kicsi kocsi kicsit se fut-robog,
csiribiri csillaga hull az égről,
nem izzik már galagonyabozót,
és zárva van az aranykapu, szétdől,
és arra kell gondolnod könnyes árván,
hogy ha egész világot ront e járvány,
akkor ez a sok szó mire való?
minek suhan a sustorgás a sárgán
zizegő lombok zsongó koronáján,
a nyelvnek paplana is mire jó,
ha nem melenget, nem ringat, se renget?
minek a gong, a gang, mezőn a rendek?
minek pezseg eső, mért sistereg meleg?
az üres pohár mért kondít harangot,
s amint ürül, mért bongnak új s új hangok?
minek e furcsa, hazug hangszerek?
minek olvastál mesét, egyre újat?
miért futottak sort követve ujjak?
mért bogarásztál annyit könyveket,
zörgő lapot, bolhákkal nyomtatottat?
mint élhetnek a szavak, hogyha holtak?
s ha holtak, benned mért elevenek?




***

9. KITALÁLÓS
(Kosztolányi Dezső)

Ruganyos
Anyaga,
Zamata
Malaga,
Mennyei
A szaga,
Mannai
Állaga.

Dárius
Aranya,
A nyár dús
Paplana,
Odafenn
Vatta ma,
Egek an-
Gyaltana.

Na vajon
A majom
Szaval-e,
Aranyom?
Nyelvemen
Kergetem,
Pergetem,
Nyelhetem.

A szótő,
Mint növény,
Megül a
Föld ölén,
Ifjúi
Lelemény,
Ősöreg
Televény.

Lobog a
Laboda,
Otromba
Rokolya,
Komoly a
Gomolya,
Köpenye
Tohonya.

Az ige
Venyige,
Kacsai
Emide,
Meg oda
Szinesen –
Titkukat
Kilesem.


Szilva al-
Veola,
Alma telt
Mosolya,
Barackban
Kocsonya,
Szürcsölni
De csoda!

Nem rusnya
Vén nyanya,
Lehe nem
Savanya,
Nem gyötri
Sanyarú
Kólika,
Nyavalya.

Csini nő,
Kisbaba,
Tejhab a
Kebele
Rózsapír
Ő maga,
Piciri
Kabala.

Álmaim
Asszonya,
Haja nő
Hosszúra,
Ringat a,
Pörget a
Karjai
Hajlata.

Ki lehet,
Mi lehet,
Talányom
Alanya,
Megmondom:
Az anya-,
Az anya-,
Az anya-

(Nyelv.)





***

10. CSEND ÉS CSENGŐ
(Weöres Sándor)

Nyelvemen olvad a nyelv most,
Ritka tömény csokoládé,
Változik íme ma vissza
Istenek itta nedűvé.

Senki se látta aranyfény
Érik az öblögi szájban,
Bízzam-e kerge papírra,
Kínnal amit muzsikáltam?

Perdül-e, mint a virágpor?
Zizzen-e, mint a darázs-szárny,
Surran-e, mint bumerángok?
Sírnak-e lelkek a pányván?

Vannak-e benne talányok?
Nincsen-e mind kidalolva?
Arra ha járna az Isten,
Volna-e bújni ma odva?

Bóbita, Bóbita táncol,
Tánca az éteri válasz:
„Bal kezemen csini csengő,
Jobbom a csend hona, válassz!”





***

11. ADJON
(Nagy László)

Adjon az Isten
Szó-savat,
Mely mindent tisztá-
Ra marat,
Adja, mint kardot,
Véreset,
Körbehordozni
Fény helyett,
Pörölyt, feltörni
Zárakat,
Nyitni szájat, mit
Zár lakat,
Adja, hogy mind-mind
Szóljatok,
Égjenek szénné
Szólamok!
Mint mediterrán
Balkonon,
Szó-dzsungelünket
Hallgatom,
Ruhák aggatva
Színesen,
Szó-dallamokra
Szétesem…
Adja, hogy végső
Esésem
Szó nélkül is majd
Megértsem!





***

12. ODA, A MAGYAR NYELVHEZ
(Faludy György)

Éppen új reggel fröccsen ablakomra,
S a fény-nyaláb tekergő anakonda,
Kúszik felém, pontosan mint a nyelv,
Mintha vezetné bármi ösztön, elv,
Hogy csúszva ezer éven, ezer ágon,
Engem, ki ma beszélem, megtaláljon,
Álom-nyelvből magamat szabadítom,
Így vagyok itthon.

Magyar nyelv! Ó, te golyóálló mellény,
Mely test-ruhámat mindig kibélelvén
Halálos biztonságom vagy belül,
Oltalmazz, s nem élek idegenül!
Dombom, dorombom, derengő hold-dobom,
Sosem esik le, hogyha feldobom,
Kaján kujon, kajtatlak, költögetlek,
Jaj, egyelek meg!

Magyar szó! Számra sütve forró vassal
Billog! Bolyongás, borozóbeli asztal,
Sorsom orsója, borsom, kicsi korsóm,
Dilim, delem, dalom, számban bíbor som.
Joggal tartott önvédelmi gyilok,
Olykor tenyérben szorongás-nyirok,
Dunyha, amelybe lázasan gubózom,
Óv, mint az ózon.

Itt rákra mák és zsírra sír felelget,
Csámborgok martján rengő rengetegnek,
Szótő virul, hajtások hasonulnak,
S a nyers, fanyar párán tüdőm kifullad,
S ha kiérek végül a sík mezőkre,
Hol tág tarló lecsupált haja szőke,
És tallózok a maradéknyi magból,
Színe arany bor.

Több múltidőnk egy sajgó múlttá égett,
Valék valák közt, jártam szikvidéket,
Hol caplattak rég kobzos igricek,
S hozták-vitték a hírt tévé helyett,
És ők voltak az újság és az óság,
Volt s van szőlőjét egy-musttá taposták,
Hisz posta voltak, mulatság, orvosság,
Szent másnaposság!

Cseles tárgyragok csillámló szeszélye,
Botlik bennetek külföldi beszéde,
Visszahőköl, mint szakadék fölött,
Melyből pöfögnek gázok és ködök,
Tárgyraggal gézből gézt képezhetek,
Ám mézből mézet, kézből meg kezet,
Ha véredben nincs, ezt a furcsa rendszert,
Meg sose jegyzed.

Itt a tulajdon birtokjelbe rejtve,
Mint rekvirálandó csorda hegyekbe,
Szegénylegények bújnak személyragban,
Mint labanc elől nádasokba hajdan.
A ragok úgy ragadnak össze épp,
Mint vályogházhoz sok-sok toldalék,
Mit nemzedékek tapasztgattak egyre
Sírva-nevetve.


A rövid ékezetek mintha pöttyök,
Madárrajokként írják égre röptök,
S akár a szélben kémény füstje ferdül,
Sok hosszú ékezet a légbe perdül,
A csék, esszek, zsék, dzsék láttán bizony
Egy turistára rátör az iszony,
Csak magyar néz e hieroglifokra
Szíve-dobogva.

S miként sűrűdik kamrapolcon lekvár,
Gyűlnek németes összetett szavak már.
A gyöngy, a gyeplő, a gyékény s a bársony:
Török szó sorjáz, rablóhús a nyárson.
Nyanya, banya, anya, kutya totyog,
Lágyítgatják szlávos ipszilonok.
Mit hadisarcba hordtak ide holtak,
Ím ma ragyognak.

Vad csizmatalpak itt gyakran tiportak,
Hát hasonulni élők megtanultak,
S mint z-betű az „igazság” szavában,
Tömegbe olvadt arcunk általában,
Féltek s túléltek itt az emberek,
Ha boldoggá mind nem is lehetett,
És mint magas Cé, oly élesen, metszve
Hívta a messze.

Pásztorsípként zümmögve és dönögve
Elkísért minket zöngétlen s a zönge,
Bújtunk az éjbe, goromba koromba,
Porondon port vagy bort nyeltünk borongva.
Táncban dobogott, topogott a láb,
Majd durva rögöt túrva járt tovább,
Gyötörtük a világot és a nyelvet,
Küzdeni kellett.

Élsz, halsz magyar nyelv, bennünk és köröttük,
Amióta csak világra pörögtünk,
Lehetetlen már azt szétválogatnunk,
Hogy kincseidből mit és honnan kaptunk,
Minden sejtünket átrezgi a szó,
És nincs fogalmunk kívüled való,
És utunk végén te fogadsz a mélybe,
Új anya méhe.



***

Szabó T. Anna: Kocka-rap
Leülök melléd a netcaféban, tőled lett ez igazán hotspot,
bedumálom magam a programodba, hogy remegjen a térdeden a laptop.
Micsoda billentyűk, micsoda tapipad, és a LCD-d sem akármi,
hogy milyen lehet a kerneled, azt ki sem merném találni.
Ez már a közös ülés, ez a bőrkanapé, közös a szerverünk, tiszta szerelem,
módosítom a forráskódod – kompatibilis vagy? Gyere velem!
Hagyd ott végre a fájlcserélőt, felejtsd el végleg a VPN-ed,
én vagyok csak, aki komolyan veszi, nemcsak a hardvered, de a szoftvered.
Vered a gépet, tudom, jogod van, hogy megírj engem a blogodban:
„Itt egy szabadszájú lgpl!” Csak nehogy valamit elgépeljél…
Én leszek a szerelmi professzorod, optimalizálom a processzorod,
őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!
Őrizem a szemedet, és azt akarom, hogy implementáld a protokollom!
Csatlakozom az USB-dhez, bootstrepelem az oprendszered,
a hardveremben a rendszermagom vár, hogy tesztelhesse a drájvered,
de ha nem figyelsz ide, ha nem vagy itt, beküldöm a backdooron a trójait!
Rágerjedtem a szerelmedre. Rádugom a rootert az eternetre,
a gyorsítókártyát installálom – pörög a flash videónk, már 5.3,
és mert tudom, hogy egy jó vas mit szeret: élsímítom a pixeled!
Ez nem játékprogram, ez egy replikáns kód, és én vagyok hozzá az interpreter,
beizzítalak, felpörgetlek, az enyém leszel, igen, az enyém leszel!
Ha az órajeled a csúcsra jutott, mikor elérted már a százhúsz fokot,
ha a tápegységed már hűteni kéne – akkor mondom ki végleg, hogy vége!

*



(szabotanna.com)

Lackfi János és Vörös István: Apám kakasa



Lackfi János
APÁM KAKASA

Ej, mi a szösz, kakas szaki,
csak nem a szobában lakik?
Megzakkant tán az öregem,
s beengedi ide nekem?
Ide repül, oda kotor,
tele önnel minden bokor,
bár nincs is bokor a házban,
s a kakast se kell magázzam.
Kukorékolsz, mint az ágyú,
az agyunk is belelágyul!
Mint a postás a levelet,
padlónk telepecsételed!
Becsüld meg magad, öregem,
mert hát úszni nem tudsz te sem,
s ha levesben kötsz ki végül,
tarajod is belekékül!
Macska, téged arra intlek,
ne lépj túl bizonyos szintet!
Kakasnak erős a csőre,
vagdos vele nyakra-főre.
Láttam már félszemű kandúrt,
biztosítlak, jól elrandult!
S ha a harcban nem nyuvadsz ki,
hát apám fog agyoncsapni!



***

Tomkiss Tamás

Tomkiss Tamás x

Szolnok, 1974. március 14. író, költő, szerkesztő.

Az ELTE TFK-n magyar–könyvtár, az ELTE BTK-n informatikus könyvtáros szakon végzett.
1990–1999: alternatív és punkzenekarok gitárosa, szerzője. 1995-től 2003-ig Az Irodalom Visszavág c. irodalmi és kritikai folyóirat főszerkesztője.
2000-től az Új Mandátum Könyvkiadó szerkesztője.
1994 óta publikálja írásait (széppróza, vers, kritika, esszé stb.), aTom, illetve Rádai Léna álnéven is.
Budapesten él.








Az Irodalom Visszavág, ÚJ FOLYAM, 6. szám, 2000/1