Kortárs irodalom...

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
img_cad62204priv13.jpg



Fazekas Anna:
Hajnaltájban


Hajnaltájban napra vártam,
hűs harmatban térdig jártam,
szellő szárnyát bontogatta,
szöghajamat fölborzolta.

Hajnaltájban rétre mentem,
harmatcseppet szedegettem,
pohárkába gyűjtögettem,
nefelejcset beletettem.

Hazamentem, elpirultam,
édesanyám mellé bújtam,
egy szó sem jött a nyelvemre,
könnyem hullt a nefelejcsre.

Édesanyám megértette,
kicsi lányát ölbe vette,
sűrű könnyem lecsókolta,
kedve szóval, lágyan mondta:

„Be szép verset mondtál, lelkem,
be jó is vagy, kicsi szentem!"
S nyakam köré fonva karját
ünnepeltük anyák napját.

 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
images



Iványi Mária: Nagyanyónak

Halkan, puhán
Szirom pereg,
Simogatja
Öreg kezed.

Piros szegfű
Halvány rózsa
Téged köszönt
Nagyanyóka.



5d8dbf71566aa8a16c7581f3a72002db.jpg
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
<dir style="color: rgb(0, 0, 0); font-family: 'Times New Roman'; font-size: medium; background-color: rgb(255, 255, 23<img src=" http:="" www.canadahun.com="" forum="" images="" smilies="" icon_cool.gif"="" border="0" alt="" title="Cool" smilieid="23" class="inlineimg">
<dir style="font-size: medium;"><dir style="font-size: medium; display: inline !important;">
img_7cf824d57.jpg
</dir>


</dir>
</dir>
<dir style="color: rgb(0, 0, 0); font-family: 'Times New Roman'; font-size: medium; background-color: rgb(255, 255, 23<img src=" http:="" www.canadahun.com="" forum="" images="" smilies="" icon_cool.gif"="" border="0" alt="" title="Cool" smilieid="23" class="inlineimg"><dir style="font-size: medium;"></dir></dir><dir style="color: rgb(0, 0, 0); font-family: 'Times New Roman'; font-size: medium; background-color: rgb(255, 255, 23<img src=" http:="" www.canadahun.com="" forum="" images="" smilies="" icon_cool.gif"="" border="0" alt="" title="Cool" smilieid="23" class="inlineimg"><dir style="font-size: medium;"></dir></dir><dir style="color: rgb(0, 0, 0); font-family: 'Times New Roman'; font-size: medium; background-color: rgb(255, 255, 23<img src=" http:="" www.canadahun.com="" forum="" images="" smilies="" icon_cool.gif"="" border="0" alt="" title="Cool" smilieid="23" class="inlineimg"></dir><dir style="color: rgb(0, 0, 0); font-family: 'Times New Roman'; font-size: medium; background-color: rgb(255, 255, 23<img src=" http:="" www.canadahun.com="" forum="" images="" smilies="" icon_cool.gif"="" border="0" alt="" title="Cool" smilieid="23" class="inlineimg"><dir style="font-size: medium;"></dir></dir><dir http:="" www.canadahun.com="" forum="" images="" smilies="" icon_cool.gif"="" border="0" alt="" title="Cool" smilieid="23" class="inlineimg"><dir style="font-size: medium;">Nadányi Zoltán: ANYU

</dir>
</dir>
<dir http:="" www.canadahun.com="" forum="" images="" smilies="" icon_cool.gif"="" border="0" alt="" title="Cool" smilieid="23" class="inlineimg">Tudok egy varázs-szót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.


Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!


Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.


Keserűből édes,
rosszból csudajó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.


Anyu! anyu! anyu!
hangzik este-reggel,
ja de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.


Anyu! anyu! anyu!
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.


Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.


Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.
</dir>​
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Szvorák Katalin és Illés Lajos - Anyák napjára

[video=youtube;dTUPH9aDG0o]http://www.youtube.com/watch?v=dTUPH9aDG0o[/video]​
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Ágh István: Virágosat álmodtam

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó-
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.



images
 

Sch.E.

Állandó Silver Tag
Állandó Tag
Csukás István: Esti dal

Cirrog a tücsök este,
kinyílnak az estikék.
Ülök tömör ég alatt,
mint a vízben buborék.

Röpködnék a fák fölött,
de az este visszaránt,
mint emléked rám veti
bűvölő szembogarát.
 

Sch.E.

Állandó Silver Tag
Állandó Tag
Heinrich Heine: A kisasszony állt a parton

A kisasszony állt a parton
búbánattal tele,
szivét a rózsa alkony
látványa nyügözte le.

Kisasszony, ez ócska viccre
kár igazán a könny:
lemegy a nap emitt, de
ott hátul visszajön.

(Lator László fordítása)
 

Sch.E.

Állandó Silver Tag
Állandó Tag
Áprily Lajos: Csiga-nyom

Néhány nap óta beton-terraszom
lapján ezüstös ábrákat lelek.
Esős idő járt. Nézem: csiga-nyom,
kacskaringózó, különös jelek.
Ezüstjük sokszor estig megmarad.
Mi bíztatgatja ezt a hű csigát,
mely minden éjjel házunkig halad
s betonra írja ákombákomát?
A rajz: íves vonal, másutt hurok,
a hurkot többször ismételgeti.
Én csiga-ábécéről nem tudok,
de azt kell gondolnom, hogy van neki.
S ha holnap is rámnéz a furcsa jel?
Csoda-hívő vagy babonás legyek?
Mi lesz a terraszon: Mene tekel?
Vagy sorsomat jelentő más jegyek?
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
9789636764418.gif



Mészöly Miklós: Anakamphos


Itt fogok lakni.
A tenger a villa alagsoráig csapja a hullámokat. Az elromlott redőny rése közt óriás-kaktusz csontos tüskéje szúr be. Meditáció: mikor romlott el a redőny? a tüske már úgy nőtt bele a résbe? a víz megdöntötte a kaktuszt, s a tüske így került a résbe?
Lelátok a kávézó udvarára. Most kövezik. Színes mozaiklapokat helyeznek, a kásás betonba; a mester gonddal illeszti a lapok közé a formás kavicsdarabokat, díszként.
Egy kavicsot én is ledobok, és kitartóan figyelem, hogy az enyém mikor kerül sorra. Délután fél ötkor. Majdnem négy órát vártam rá.
Megkönnyebbülök. Föllélegzés a séta a mólón. Még nyitva találom a postát, és feladok egy táviratot valamilyen hirtelen kitalált, hamis címre: „Kiégett szipkámmal sorsközösségben. Mindennek az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó gödrében elszáradt törperák. Árnyékunk közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy a közös halálig.”
A városka dombra futó negyede csupa romház. Tizenhatodik század. Itt bolyongok.
A kihalt utcán egy kutya jelenik meg, a szájában élő hal.
Mikor észrevesz, megtorpan, mellső lábát görbítve fölemeli, és félrefordítja a fejét. Mintha így kisebb volna az esély, hogy csakugyan tudomást veszünk egymásról. Végül beleejti a halat a sarkon egy akantuszleveles kőkorsóba, és tovább üget. Ismét elmúlik egy fél óra.
A szemközti romház emeleti ablakán fiatal lány néz ki, zsinegen kosarat enged le a márvány gyalogjáróra. Annyira átlátszó és tágranyílt a szeme, hogy nem tudok kapcsolatba lépni a pillantásával. Mintha egy szomszédos romház belső kertjét figyelné.
A kidőlt kapun én is odalátok.
Egy citromfához kikötve, a kertben, zöld pulóverbe bújtatott majom ül, tetvészkedik és a heréit nyalogatja. De bizonytalan, hogy észrevette-e a lányt; és az is bizonytalan, hogy a lány észrevett-e engem.
Később harangszó hallatszik fel, kis idő múlva egy másik. Erre sietve kiköti a zsineget a kőoszlopos ablakkerethez, és gyorsan visszahúzódik a sötét szobába.
Én meg választhatok a hal és a majom között. A halat választom. Kiveszem az akantuszleveles kőkorsóból, és beleteszem a kosárba; közben az üveges szemekről aprólékosan lekaparom a ráragadt moszatot.
Már erősen sötétedik, mikor esni kezd.
A kosarat még mindig nem húzták vissza az ablakba.
A szám széle sós az esőcseppektől, de jólesik nem letörölni. Csak akkor indulok haza, mikor zuhogóra erősödik. A nadrágzsebemben elázott gyufa, körömnyi ceruzavég, fagylaltos kanál, üres óvszeres doboz.
Kimegyek újra a móló végéig és visszasétálok. Közben sorba kidobálom a zsebemből a gyufát, ceruzavéget, kanalat, dobozt.
Otthon, a villa kapujában a kutya vár. A szájában most is egy hal. Mikor szólítom, a földre ejti, utána vakkantás nélkül elvágtat.
A tenger fölött sistergő fénnyel villámlik, és megvilágítja a mólót. A levélládában a délután bedobott újság ázik.
Megnézem a halat, döglött, a feje kettéharapva. A két kopoltyút visszanyomkodom a helyére, s farkával lefelé becsúsztatom a levélládába, az újság mellé.
Utána benyitok a szobámba.
A kávézó udvarán nylonlepedő takarja a frissen lerakott mozaiklapokat, a víz tócsákban áll rajta, az esőcseppek habosan csattanó krátereket ütnek a tócsákba. A mester a konyhaajtó küszöbén ül, éles lámpafényben, és üvegből issza a vörösbort.
Levetem az ingemet, s a kaktusz tüskéjére akasztom száradni.
A fiókban találok egy hatalmas nagyítólencsét.
Megörülök neki. Úgy alszom el, kezemben a nagyítólencsével.
„Majd holnap”, gondolom homályosan még elalvás előtt. „Vagy tíz év múlva?”



<tbody>
</tbody>
 

Sch.E.

Állandó Silver Tag
Állandó Tag
Csukás István: Strandidény


Jössz vídáman, Kedvesem,
válladon címkés szatyor.
Fának dőlve várlak, lesem
az utcát, mint annyiszor;
a költő mit is tehetne,
pláne, hogyha nem nagyon
– így lett az utca szerelmese –
örökölt nagy vagyont!
S a versek se igen hatnak rád,
nem divat már! Feszül
combodon halásznadrág,
s egy-két forintunk csak kerül,
s usgyi! zöld hullám ott a fény:
a városból a Dunapartra
lecsalogat a strandidény.

rom4.jpg 000064491-2522-330.jpg
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Sylvia Plath

Születésnapi ajándék



Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?

Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:

„Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.

Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.

Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!"

De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.

Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.

Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,

Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!

Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát nem érted, nekem mindegy, micsoda.

Nem adhatod oda?
Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.

Ne útálatoskodj, felkészültem minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,

Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.

Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy

Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,

Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.

Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,

Szalaghullás, felkiáltás a végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.

Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.

Pedig, úristen, a felhők: mint a gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.

Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám

Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -

Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,

Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.

Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,

Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.

Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.

Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,

Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.

Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,

Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.

[SUB]Ford.: Tandori Dezső [/SUB]
 

Sch.E.

Állandó Silver Tag
Állandó Tag
Hervay Gizella: Nagyanyám

Én azt hittem, a tányérok csengve énekelnek
körülötte,
megszólította a vasaló s a kimosott ruha,
lobogtak a tiszta ingek, felszálltak könnyen,
vele együtt ő is,
bólogattak a bolygók,
szép volt, szerették a tárgyak,
körülölelte a víz, az ég;
csak akkor volt szomorú,
ha üresen körülzárta a konyha;
az abrosz kockái határolták napjait,
ellenségesen sorakoztak a polcon
az üres lábosok, üvegek;
csöndben elmosogatott,
s a tiszta tányérokkal
leborította fájdalmait.

Két összeborított tányér közé
egész élete belefért.

 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
image.php


Marina Cvetajeva - Csak nézel


Csak nézel, szót se vetve már,
mulandó-könnyű életemre.

Szobor vagy, én pedig — madár.
Kő vagy — én szállok énekelve.

A legszebb májust is, tudom,
porszemnek nézi az Öröklét...

A madár száll... ne vedd zokon,
hogy könnyű törvény szabja röptét.

Ford.: Rab Zsuzsa

 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
<center style="color: rgb(0, 0, 0); font-family: 'Times New Roman'; font-size: medium;">Jorge Luis Borges
</center><center style="color: rgb(0, 0, 0); font-family: 'Times New Roman'; font-size: medium;">PARACELSUS RÓZSÁJA
</center><center style="color: rgb(0, 0, 0); font-family: 'Times New Roman'; font-size: medium;">De Quincey: WRITINGS, XIII, 345.
</center>

Kétszobányi pinceműhelyében fohásszal fordult egyszer Paracelsus Istenhez – az ő megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez –, hogy küldjön néki egy tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tűz kósza árnyakat vetett. Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát. Olyannyira erőt vett rajta a kimerültség, hogy meg is feledkezett az iménti kéréséről. Már eltűnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte lombik, amikor egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban feltápászkodott, felment az apró csigalépcsőn, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt. Paracelsus hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig egyetlen szót sem váltottak. A mester törte meg a csendet:
– Emlékszem nyugati arcokra, emlékszem keleti arcokra, mondta némi ünnepélyességgel. De a tied más. Ki vagy hát, s mit akarsz tőlem?
– Nem fontos a nevem, válaszolta a másik. Három nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod szeretnék lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.

Elővett egy pénzeszacskót, s kifordította az asztal fölött. Temérdek arany hullott ki belôle. Mindezt a jobbjával végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát gyújtott. Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal kezében. Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa. Leheveredett, összezárta az ujjait, s megszólalt:
– Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a kőnek a titkát, amely minden elemet arannyá alakít, ezért hoztad el az aranyaidat. Csakhogy én nem aranyat keresek. Sosem lehetsz a tanítványom, ha téged az arany érdekel.
– Nem érdekel az arany, válaszolta a másik. Ez a pénz csupán azt jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts meg a Tudományra. Melletted akarok végigmenni a Kőhöz vezető úton.

Paracelsus megrágott minden szót:
– Az út maga a Kő. A kiindulópont is a Kő. Ha ezt nem érted, még el sem indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.

A férfi gyanakodva tekintett rá. Megváltozott a hangja, amikor megszólalt:
– Hát mégis van cél? Paracelsus felnevetett.
– Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy van út. Csend lett, aztán megszólalt a férfi:
– Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy rálépjek. Ám mielőtt útnak indulnánk, bizonyítékot kérek.
– Mikor óhajtod? -kérdezte izgatottan Paracelsus.
– Máris! Vágta rá hirtelen elhatározással a tanítvány. Mindeddig latinul beszéltek, ekkor németre váltottak.
– Az a hír járja rólad -mondotta- hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted kérésemet, egész életemet neked szánom!
– Nagyon hiszékeny vagy, mondta a mester. Nekem nem hiszékenység kell, én hitet akarok. Hajthatatlan volt a másik.
– Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa mégsemmisülésének és feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.

Paracelsus kivette a kezéből a virágot, s beszéd közben játszadozott vele.
– Hiszékeny vagy, mondta. Gondolod, hogy el tudom pusztítani ezt a virágot?
– Bárki elpusztíthatja, válaszolta a tanítvány.
– Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is visszaküldhetünk a semmi birodalmába? Csak nem hiszed, hogy Ádám, az első ember akár egy virágot vagy fűszálat is elpusztíthatott volna a Paradicsomban?
– Most nem a Paradicsomban vagyunk, válaszolt makacsul a fiú. Itt, a hold alatt, minden halandó.

Paracelsus talpra állt.
– Hát akkor hol vagyunk? Talán azt hiszed, hogy az istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem a Paradicsom volna? Mi más a bűnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a Paradicsomban vagyunk?
– Akkor is el lehet égetni a rózsát, mondta kihívóan a tanítvány.
– Éppenséggel van még parázs a kandallóban, mondta Paracelsus. Ha most tűzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s valóságos hamu lett belôle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.
– Egyetlen szóval? -furcsállotta a tanítvány. Hiszen kialudt már a tűz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsát?

Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.
– Kialudt már a tűz az olvasztókemencémben -ismételte- s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más eszközöket használok.
– Meg sem merem kérdezni, melyek azok, mondta a másik álnokul avagy alázattal.
– Arról az eszközről beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan Paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendő bűn eltakar a szemünk elôl. Arról a Szóról beszélek, amelyre a Kabala tudománya tanít bennünket.

A tanítvány ridegen válaszolt:
– Mutasd meg, kérlek, hogy tűnik el s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod e hozzá vagy az Igét.

Eltűnődött Paracelsus. Majd így szólt:
– Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztő káprázatról van szó. E csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.

Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:
– Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz tôle? Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyet?

Remegve felelt a másik férfi:
– Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú esztendőkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek. Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltűnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tűnt a pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.

Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerűséggel csak ennyit mondott:
– Baselban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre...

Elszégyellte magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, ő meg csak úgy betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama híres, bűvös tudománya. Letérdelt a mester elé, és így szólt:
– Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit hiányzott belőlem, amit az Úr is megkövetelt a hívőktôl. Hadd lássam csak a hamut! Majd ha megerősödött a hitem, visszatérek, tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a rózsát. Ôszinte szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az idős mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendő, sokat támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti könyörület. Hisz ki ő, Johannes Grisebach, hogy szentségtörő kézzel csak úgy felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögött? Az aranyaiból csak alamizsnára futotta volna. Inkább magával vitte őket. Paracelsus kikísérte a lépcső aljáig, s azzal búcsúzott, hogy mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.

Paracelsus egyedül maradt. Mielőtt eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót...

A rózsa szárba szökkent.

Scholz László fordítása


Jorge Luis Borges: A titkos csoda, Európa, Budapest, 1986
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
"Az igazság bennünk van, nem külső dolgokból merül fel, bármit is hinnél."
Paracelsus (1493-1
541)


Vita+consecrata_Simon+Andr%C3%A1s.jpg




Fodor Ákos
CANTO


Titok a rózsa.
Aki firtatja - talmi a tudása.
Ki csak csodálja: az a tudósa.
A rózsa: rózsa.

<tbody>
</tbody>
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
CH.''hommage-jules-supervielle-nrf-octubrede-1960-frances_MLA-F-142008068_8089.jpg


Jules Supervielle - Imádság az ismeretlenhez



Lám, azon kapom magamat, hogy hozzád intézem
szavam,
én, Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e,
és suttogó templomaid nyelvét nem értem,
nézem az oltárokat, házad boltíveit,
mint aki egyszerűn: „íme, fa — mondja —, íme, kő,
ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik
az orra,
s idebent is, mint odakint, csupa emberi nyomorúság."
Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok.
Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött,
s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom.
Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra
gondolok,
ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem.
Ide menekülök, s itt vagy talán te is,
mindig e vonzó messzeségben vágytam élni,
a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose
tudtam,
nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra,
bonyolult szerkezetét járásra bírnom sose sikerült.
Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni
veled;
a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy
élettelenek,
s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam, hogy nem
felelnek,
s a fákkal is, bár ha nem járna szél, némák volnának,
mint a sír.
Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan,
hogy vagyok-e.
Nem tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket,
emberekét,
és hogy szívesen hallod-e, ha hallod,
hogy van-e, mint nekünk, szíved, mely mindig retteg,
mindig résen áll,
s van-e éber füled a különféle híreket figyelni.
Nem tudom, szeretsz-e ide lenézni,
mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet
virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival.
Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy
szenvedünk.
Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos
emberi szavaimmal,
mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse a teljes
lehetetlent,
még ha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak,
sodró kezdősebesség, vagy maradandó szomorúság,
mely a szférákat dallamukra máig forgatja még.
Szeretném, orca nélkül létező és talán reménytelen
Istenem,
figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni,
kiknek nincs már nyugalmuk e planétán.
Figyelj rám, sürgős a dolog, elcsüggednek lassan
mindannyian,
s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg
maholnap.
Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés
kezdetére keltek-e,
a vérnek, a kínnak, a könnynek
furcsa osztogatóit készítik mindenütt,
azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a
búzatáblák.
Elmúlott volna az az idő, mikor még törődtél az
emberekkel,
más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost,
ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei sorra kihalnak?
Figyelj rám, egy ember vagyok a többi sok közt,
testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni
belőle
valami bombarobbanásban,
szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ő.
Engedj még úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új
mérgeken tűnődnünk,
engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne
gondoljunk folyton a halálra.
A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké.
Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a
nyáj,
és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül.
ha vagy, Istenem, tekints le ránk,
pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival,
folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember,
hogy egy kicsit sajnálod is.
Uram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat,
s ne haragudj reám, amiért így tegeződöm veled
s ily kurtán-furcsán egyszerűn beszélek,
de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan
Istenben, aki zsarnok;
s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál a hajlékony
füvekkel,
patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival,
amitől bízvást téged vallanak még a tengerek és a
hegyláncok is.
Nem haragudhatsz meg reám, mert ami a szívemen, az a
számon,
és eltűnődöm, ahogy telik tőlem, az emberen és létén,
oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s a forgó évszakok
(s te magad is talán; bár leckéid nem ismerem).
Vannak mentségeim, tűrd el gyarló fondorkodásaim,
olyan sok minden készül alattomban ellenünk,
bármit tegyünk is, egyre rettegünk, hogy így lepnek
meg, készületlenül,
mint a bikát: mi történik, nem érti,
a vágóhídra vezetik, nem tudja, hova baktat,
s épp mielőtt a halálos csapás a homlokára sújt,
éhét bőgi szegény, konokul legelni szeretne,
de mi történt velük ma reggel, hogy vértől lucskos
kötényeikben
mind vele akarnak törődni?

Ford.: Rónay György
 
Oldal tetejére