Kovács Barbara versek mesék játékok

pongi77

Új tag
kedves Barbara
gyakorló óvónőként rendszeresen használtam a könyvedet a zenei anyagokkal együtt nagyon szerették a gyerekek a Zsófi meséket és gratulálok neked . Nekem egy könyv van meg esetleg van ujabb is? Egyik évzáórn a házikó c. mesét dramatizáltuk roppant nagy sikerünk volt. van esetleg honlapod? üdv: Zs
 

csipkebogyo

Állandó Tag
Állandó Tag
Kovács Barbara

Fontos dolgok



Mindenféle fontos dolgok
jutnak az eszembe,
hogy például az iskolában
van-e medence?
Szünetben szabad-e felmászni a fára,
és van-e gesztenyefa, beállni alája,
ha csak kicsit esik a langyos nyári eső,
vagy lesz mindenkinél
az udvaron esernyő?

Van-e ott kedves, ügyes dadus néni,
aki majd segít a cipőmet bekötni?
A tanító néni szeret majd engem?
Ha jól tudom a leckét,
megpuszilgat engem?
Megfogja a kezem, ha sétálni megyünk?
És az anyukám is eljöhet majd velünk?

A tanító néni az ölébe ültet?
Ha nem tudok valamit,
nagyon megbüntet?
És ott is lesz szülinap,
meg gyermeknapi móka?
Lesz-e ropi, süti, meg mindenféle torta?
Mi vár rám az iskolában,
úgy szeretném tudni,
legjobb volna mégis mindig itt maradni!

 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves idelátogatók!

Úgy tűnik, egyelőre már nem megyek hosszabb időre internettelen helyre, tehát mostantól kezdve újra számíthattok a feltöltéseimre.
De, még mielőtt hozzáfognék, egy-két dologról szót kell ejtenem.

Többen is kértétek a "Házikó" zenéjét tőlem, és én nagy mellénnyel azt mondtam, kérem az e-mail címet, és már küldöm is, az eredetit...
Csakhogy azóta le kellett gyalulom a gépemet, és az újonnan feltelepített, újabb verziók már nem kompatibilisek azzal a zenei progival, ami felismeri azt a fájl-típust, amiben a zenéim vannak.
Ergo, egész egyszerűen nem férek hozzá a zenéimhez...
Az okos fiaim majd bizonyára találnak valami megoldást, majd, ha lesz idejük ezzel foglalkozni.
Más választásom így nem maradt, mint, hogy póstai címet kérjek, ahová a saját magnókazettáimról átmásolt, s így erőteljesen minőségromlott zenei anyagot elküldjem.
Időközben azonban találtam valamit:
http://canadahun.com/forum/showthread.php?p=1023131
Itt vannak a zenéim!
Itt, ezen a lapon!
Csipkebogyó volt oly kedves, és feltöltötte az egész könyvet! :) És valamennyi zenét! Még 2007-ben.

Most kérdezhetném hogy na, és az én hozzájárulásom mindehhez? A szerzői jog? :roll::shock:
De aztán rájöttem, nem nagyon van háborognivalóm, (legfeljebb jogilag) mert végül is, azért írtam a könyvet, meg a dalocskákat a zenékkel, hogy akinek tetszenek, használatba vegye őket.
Igaz, hogy engem így némileg - hogy úgy mondjam - "anyagi kár ért", de, tekintve, hogy úgy is mindeféle ellenszolgáltatás nélkül küldtem volna azoknak levélben a zenéket, akik kérték, továbbá: tekintettel arra, hogy a könyv már nem kapható, valamint a zenéimhez sem férek hozzá, úgy éreztem, még talán jól is járok ezzel.
Csakhogy - már megint egy csakhogy - mivel amikor regisztráltam erre az oldalra, nem váltam állandó taggá (mert nem éreztem szükségét annak, hogy 20, vagy nem tudom mennyi hozzászólást írjak 48 órán belül, és nem gondoltam, hogy egyszer majd nem feltenni, hanem letölteni szeretnék bármit is - jelen esetben a saját zenéimet), még ebből a forrásból sem juthatok hozzá az interneten küldhető formában létező zenéimhez. :confused:
Vicces, ugye? :rolleyes:

Nos, tehát: aki a "Házikó", vagy bármely másik zenére vágyik, a fenti linkről letöltheti (ha állandó tag), és akkor nem kell rossz minőségű, másolt hangszalagot küldözgetnem senkinek.

A "Kata-mesékkel" fogom folytatni a feltöltést: hamarosan. (Majd, ha már látok itt valami mocorgást... :) )
 

csipkebogyo

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves idelátogatók!

Úgy tűnik, egyelőre már nem megyek hosszabb időre internettelen helyre, tehát mostantól kezdve újra számíthattok a feltöltéseimre.
De, még mielőtt hozzáfognék, egy-két dologról szót kell ejtenem..............
)


Kedves Barbara!

Nyilvánosan kérek elnézést Tőled, amiért feltettem a CH-ra a könyv és hanganyagodat. Köszönöm megértésedet, és hogy nem kapok "büntit" érte.
Irtam privit Neked.
csipkebogyó
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Csipkebogyó!

Nincs harag... de "bünti" van!
Megkérlek, töltsd fel újra, (ez a "bünti") ide, hogy aki szeretné, hagy vigye!
Mármint a zenéket.:p

Üdv:
Barbara :444:



Kedves Barbara!

Nyilvánosan kérek elnézést Tőled, amiért feltettem a CH-ra a könyv és hanganyagodat. Köszönöm megértésedet, és hogy nem kapok "büntit" érte.
Irtam privit Neked.
csipkebogyó
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Kata és az ajándék-egér

- Hát ez meg mi a csoda? - nézegette reggel Kata azt a valamit, ami este, amikor lefeküdt, még nem volt ott a szekrénykén. Most viszont ott volt.
A valami kívülről leginkább egy alul nyitott, álló lisztes zacskónak látszott. Minthogy az is volt.
Kata óvatosan megemelte a zacskót, hogy lássa, mi van alatta, aztán felsikkantott örömében. A zacskó, belülről ugyanis, egérnek látszott. Egészen pontosan, egy befőttes üvegből kíváncsian kifelé pislogó, aranyos, pici szürke egérnek. Minthogy az is volt.
- Katikám! - hallatszott anya hangja a konyhából - kérni szeretnék tőled valamit! Oda tettem a szobába apa születésnapi ajándékát, nem látod valahol? Egy papírzacskóban van!
- De látom! Itt van a szekrénykén! -válaszolta Kata az egeret rejtő zacskóra pillantva, majd kiszaladt anyához a konyhába. - Az lesz apa ajándéka?
- Igen. De nem így, ahogy most van. Te fogod szépen kidíszíteni és befejezni, mert apa ezt tőled fogja kapni. Én csak megvettem, de te csinálsz majd belőle ajándékot.
- Mit kell ezen befejezni? - kérdezte döbbenten Kata - És, hogy lehet egy ilyen ajándékot kidíszíteni?
- Nagyon szép lenne, ha mondjuk piros temperával körbe festenéd a szélét.
- Micsodaaa? Hogy-hogy a szélét? És miért nem jó így, ahogy van?
- Azt hiszem szebb lenne, ha piros lenne a széle. Na, hozzáfogsz? Nekem az ünnepi ebédet kell készítenem, nem tudok melletted lenni, amíg csinálod, de csak szólj, ha valamiben segíteni kell!

Kata visszament a szobájába, kikeverte a piros temperát, és aztán nem tudta, hogyan tovább. Gondolta, megpróbálja belógatni az ecsetet a befőttes üvegbe, és ott az üvegen belül befesteni az egérkét. De, hogy a szélét? Hol lehet a széle egy ilyen jószágnak?
Egérke azonban úgy látszik nem akart pirossá válni, még a szélén sem, mert mindig elugrott, vagy elszaladt az ecset elől.
- Anya, nagyon mozog, nem tudom befesteni a szélét, mindig odébb megy!
- Hát fogd le a másik kezeddel, úgy, mint amikor rajzolsz! A festést is le lehet fogni, nemcsak a rajzolást! - válaszolt anya a lábasokkal csörömpölve.

Kata óvatosan kivette az egérkét az üvegből, és a rajztáblájára helyezve finoman lefogta. Aztán úgy-ahogy, öszekente az ecsettel, majd visszatette az üvegbe. A koma azonnal mosakodni kezdett, és a festék javát sikeresen le is nyalogatta a bundájáról.
- Megy a dolog, Kata? - érdeklődött anya - sikerült befesteni ?
- Igen, csak egy kicsit elmaszatolódott, pedig lefogtam! - válaszolt Kata - viszont azt hiszem éhes. Olyan üresnek tűnik a hasa! Mit adjak neki?
- Jaj, de vicces vagy, te Kata! Azt kérded, hogy mit tegyél bele?
- Háát, így is lehet mondani! - felelte Kata, és nem értette, miért vicces az, hogy egy egér éhes.
- Természetesen fényképet. A te egyik fényképeddel töltsd meg a hasát!
- Anya, ugye most te viccelsz? Bele sem fér a pocakjába egy fénykép! - méltatlankodott Kata, de aztán eszébe jutott, hogy az egerek mindent megrágnak, a papírt is, lehet, hogy anya tudja, hogy ennek az egérkének most éppen papírt kell rágcsálnia. De miért éppen az ő egyik fényképét?
- Üres papír nem lenne jobb?
- Jaj kislányom ma olyan értetlen vagy! Tőled kapja apa, a te fényképedet kell odaragasztani a közepére! Ha túl nagy a fénykép, vágjál le belőle annyit, hogy odaférjen arra az üres helyre, amit nem festettél be! - magyarázta anya ezúttal a habverővel zörömbölve.

Kata végképp nem értette a dolgot, de azért szótfogadott. Az oviban nemrég készült fényképei közül kiválaszott egyet, kicsit levágott a széleiből, rányomott a hátára egy kis ragasztót, és óvatosan az egérkére tapasztotta, aki persze rögtön levakarta magáról, és jóízűen rágcsálni kezdte Kata ünneplőruhás, kalapos fényképét.
- Anya, igazad volt, ez kellet neki! - kiabálta Kata.
- Jól van, akkor most csomagold be szépen! Az íróasztal fiókjában van díszpapír. Én is mindjárt elkészülök az ebéddel!

Kata nagy üggyel-bajjal becsomagolta az egérkét. Kicsit aggódott, amikor az üvegből kivette, és elkezdte bebugyolálni a papírba, de az egérke nem akart elszaladni, békésen tűrte a csomagolást. Valószínűleg el is aludt, amikor a papírtakaró ráborult.

- Készen lettem! - ment ki a konyhába Kata, ahol anya már az ünnepi asztalt terítette. - És, anya, értem, hogy apa kapja tőlem, de azért majd ugye én is játszhatok vele néha?
- Lehet vele játszani, de az az igazság, hogy ez nem játék, hanem asztali dísz.
Kata nem értette, de beletörődött. Anya csak jobban tudja!

Megjött apa. Anya felköszöntötte. Kata is szaladt, hozta az ajándékot. Apa óvatosan fogta meg, érezte, hogy pici, meleg, puha.
- Mi lehet ez? - izgult apa. Lassan kibontotta. És amikor a díszcsomagolás lehullott, apának az összes haja égnek állt a váratlan meglepetéstől. A csomagból ugyanis egy piros-szürke, elázott, ragacsos bundájú aprócska valami pottyant az ünnepi asztalra, majd visítva, ide-oda cikázva, poharat feldöntve, kanalat elsodorva, eszeveszett menekülésbe kezdett, hogy aztán a torta közepén végre megpihenjen.
Anya versenyt visított az egérkével, Kata pedig azt sem tudta, sírjon-e, vagy nevessen.

- Ó, szegény kis egérke! Őt festetted, csomagoltad? - kérdezte anya, amikor abbahagyta a sikítozást. - És hol a fényképtartó? Jahaaj, azt kehellett volna! - mondta anya most már a nevetéstől fulladozva, - nem csohoda, hogy elmozdult fehestés köhözben!
- Hát születésnapi festett-ragasztott ajándék lett belőled? - vette le vigyázva apa a torta közepéről a rémült kisegeret - Reggel az előszobában találtam, biztosan beszökött a hideg elől a házba. - magyarázta Katának és anyának - Odatettem a szekrénykére, egy üvegbe, hogy Kata megnézhesse, mielőtt szabadon engedjük a kertben. A zacskót pedig azért tettem rá, hogy aludjon. Elfelejtettem róla szólni nektek!
- És most mi lesz vele? - aggódott Kata - Ha kiengednénk, vagy megfázna ebben az őszi hidegben, vagy beköltözne valahova máshova. Akkor már inkább lakjon nálunk ez az ajándék-egér!
- Talán, ha ünnepélyesen megígérjük neki, hogy soha többé nem festjük be, nem ragasztózzuk össze és nem etetjük fényképpel, viszont berendezzük számára az üresen álló akváriumot összkomfortos egérlakássá, akkor talán hajlandó lesz itt maradni! - reménykedett apa egérkéről gondosan letörölgetve a torta-krémet, a festéket, és a ragasztót. - Na, mit szólsz, koma?
Egérke hálásan hunyorgott apára, mint megmentőjére, aztán barátságosan elcikkantotta magát.

Apa szülinapja napja nagyon jól sikerült. Volt benne minden, ami csak kell. Izgalom, félreértés, ijedelem, egérlakás készítés és rengeteg nevetés.
No meg egy igazi ajándék-egér.
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
A "Kata-mesék" nem tündérmesék. Nincs bennük csodás elem. Ezek a mesék humoros mesék, helyzetkomikumokra épülnek, a "Kata és a szörny" c. mese alapja pedig valóság, tesvérként szeretett unkanővéremmel és velem esett meg úgy 50-52 évvel ezelőt... :))))))
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Kata és a szörny

Egy hideg téli vasárnapon Kata és unokatestvére Julcsi, aki vendégségben volt Katáéknál, elhatározták, hogy elmennek a nagymamájukhoz. Csak úgy egyedül, ők ketten.
- Nem mehettek egyedül! - mondta apa - lehet, hogy nagyika nincs is otthon!
- Nem baj, nagypapa biztosan otthon van! Hadd menjünk!
- És, ha valami bajotok lesz, megkerget egy kutya, vagy megijedtek valamitől útközben? Ki fog akkor segíteni rajtatok? - aggodalmaskodott anya is.
- Nem lesz semmi baj! Nagyiék nagyon közel laknak, még az úton sem kell átmenni, csak megyünk, megyünk a járdán, befordulunk a nagyiék utcájába a piros -kerítéses háznál, aztán mindjárt ott vagyunk. Naa, anyuu, igazán, engedj el! Nem vagyunk már kisbabák!
- Hát jó. - egyezett bele anya - de nagyon vigyázzatok magatokra! Csúszik az út!

A két kislány elindult. Kint nagyon hideg volt. Az út csúszott, megfagyott rajta a nemrég esett hó. Össze-vissza botladoztak, meg-meg csúsztak, mert átláthatatlan, tejfehér, szúros köd gomolygott mindenütt, és ettől alig látták a lábuk elé kerülő fagyos hópúpokat, hógödröket.
- Nem tudom miért mondta anyukád, hogy esetleg megijedünk valamitől! Mi a csudától ijedhetnénk meg fénnyes nappal az utcán? - kezdte a beszélgetését Julcsi.
- Nem tudom anya mire gondolhatott... de milyen izgalmas lenne, ha mondjuk szembejönne velünk egy szörny! Képzeld csak el: botorkálunk ebben a nagy ködben, nem látunk az orrunkig sem, aztán hirtelen előttünk terem egy szörny a ködből, mondjuk egy KÖDSZÖRNY! - folytatta Kata.
- Jaj, ne folytasd, mindjárt halálra rémülök! - nevette el magát Julcsi.
- Ne nevess, én komolyan mondtam! - szólt rá Kata - próbáld csak meg elképzelni, milyen félelmetes és ijesztő lenne! Ettől a sűrű ködtől nem lehet messzire látni, ezért csak akkor vennénk észre, amikor már majdnem összeütköznénk vele. És akkor már késő lenne, el sem tudnánk futni előle. Itt gomolyogna előttünk hatalmasan, fenyegetően, körülfolyna minket, és... és...
- És? Jaj, Kata! De hiszen pontosan ez történik, amit mondtál, itt gomolyog körülöttünk a köd, és mégsincs benne semmi ijesztő... - mondta Julcsi, de nem volt benne biztos, hogy tényleg nincs a ködben semmi félelmetes, sőt úgy érezte, ez az egész köd, úgy, ahogy van eléggé gyanus. Valahogy túl sűrű. És túlságosan gomolyog. És mintha a ködön keresztül fura árnyakat lehetne látni... mintha...
- Majdnem túlmentünk nagyiék házán! Állj meg, megérkeztünk! - irányította a kapu felé Kata Julcsit.
A kertbe lépve megálltak, és körülnéztek.
- Nekem valami nagyon nem tetszik! - szólalt meg Jucsi.
- Igen. Túl nagy a csönd. - mondta Kata - Nagyikáéknál mindig nyitva van a konyhában a kicsi ablak, és mindig szól a rádió, azt hallanunk kéne! Gyere, nézzünk körül először a kertben, hátha találunk valami gyanus dolgot!

Elindultak a kerítés mentén körbe. Pár lépés után azonnal észrevettek valami nagyon furcsát a földön.
- Ide nézz Julcsi! Látod itt ezt a hatalmas, szétterülő, mély nyomot a hóban?
- Látom - suttogta némiképp megszeppenve Julcsi - mintha egy óriási szörny lábnyoma lenne! Nem kéne inkább bemennünk a házba?
- De. Menjünk gyorsan... nézd, ott is, meg még ott is van! Tele van vele a kert! Futáááás!

Az ajtón azonban hiába kopogtattak. Senki nem nyitotta ki. Az ablakokkkal is próbálkoztak, s míg sorra zörgették valamennyit, közben körül-körülnéztek, nem lopakodik-e utánuk a szörny.

- Lehet, hogy nincsenek itthon? - kérdezte aggódva Julcsi.
- Az nem lehet! Talán csak kimentek a téli kamrába almáért, vagy krumpliért, vagy valamiért...nézzük meg!

Csöndben - nehogy a szörny észrevegye őket - megkerülték a házat, és a kamra felé igyekeztek. A kamra ajtaja résnyire nyitva volt.

- Látod, biztosan itt vannak, nyitva van az ajtó! - örvendezett megkönnyebbülve Kata.
- Vigyázz Kata, csak óvatosan! Nem hiszem, hogy itt vannak, nézd, a kamrában sötét van, nem ég a villany!

A két kislány megállt a kamra ajtaja előtt. Füleltek, hallgatóztak, de odabent csönd volt. Csönd és sötét. Kata megfogta a kilincset, és lassan, nagyon lassan nyitni kezdte az ajtót. A nyitott ajtón át némi világosság szűrődött be, nem sok, de ahhoz elég, hogy lássák, senki nincs odabent. Csak az almás ládák, a hagymás- és krumplis zsákok, kacatok, egyebek. Már éppen vissza akartak indulni a házhoz, amikor az egyik krumplis zsák megmozdult.

- Láttad? - kérdezte Julcsi ijedten Katába kapaszkodva.
- Igen... - suttogta Kata - nézd, egyre jobban mozog!

A zsák nem csak mozgott, de még valami szörnyűséges nyikorgó hang is hallatszott belőle. Aztán egy helyen kipúposodott, hullámzani kezdett, rángatózótt, majd a szájánál hirtelen két gonoszan villogó szem jelent meg.
- A KÖDSZÖRNY! - sikoltotta Kata.
- Meneküljünk! Segíítséééég! - visított most már Julcsi is. De mozdulni egyikük sem bírt, a rémülettől bénultan álltak a kamra ajtajában.

És ekkor a ködszörny hirtelen elrugaszkodott a zsáktól, és egyenesen Kata vállára vetette magát. Julcsi megértette, hogy itt a vég. A nagy, fekete, villogó szemű ködszörnyeteg megtámadta Katát. Nem állhat itt tétlenül, ő már elsős, neki kell megmentenie a hugát.
Bénultságát legyőzve megfordult, hogy segítségért rohanjon, de alig tett egy lépést, elakadt valami még nagyobb szörnyetegben, aki hirtelen átkarolta, majd a levegőbe emelte.

- Nem tudlak megmenteni Kata, engem is elkapott! - kiáltotta sírva, és szemét szorosra zárva várta az elkerülhetetlen végzetet.

- Mi a baj kisasszony? - hallatszott fogvatartójának hangja, és ez a hang teljesen olyan volt, mint nagypapa hangja - miért visítoztok? Miféle ködszörnnyel viaskodtok? Szegény Bagirát jól megijesztettétek, még mindig remeg!

Julcsi kinyitotta a szemét. Hirtelen nem is értette mit lát, aztán lassan felfogta, és nevetni kezdett.

Kata sírástól-nevetéstől könnyes szemmel ült a hóban ölében a még mindig remegő fekete cicával, Bagirával, aki nyilván a krumplis zsákban szunyókált, míg a lányok hangjára fel nem ébredt. Őt, Julcsit, pedig nem valami szörny, hanem nagypapa tette le éppen a hóba Kata mellé.
A nagy lábnyomok pedig nem is lábnyomok, egyszerű mélyedések a hóban, útközben is láttak ilyet eleget. Közben nagymama is odaért.

- Éppen hozzátok mentünk, de anyu szólt, hogy ti meg ide jöttetek, nyilván elkerültük egymást ebben a nagy ködben! De úgy látom éppen idejében érkeztünk! - mondta nevetve nagyika - Gyertek menjünk be a házba, a nagy ijedségre kaptok egy kis lekváros sütit. Azt a félelmetes ködszörnyet is hozzátok be - mutatott nagyika a cicára - adjatok neki egy kis langyos tejet!
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Kata és a zöldborsófőzelék

Anyának nagyon fájt a foga. Már három napja. És egyre jobban. Tegnap telefonált a fogorvos bácsinak, aki azt mondta, ma kell elmennie hozzá. És este hatig oda kell érnie. Már fél hat volt, és apa még mindig nem ért haza.
- Katikám, muszáj elindulnom, apa biztosan mindjárt itt lesz, de nem tudom megvárni, mert lekésem a rendelést! - fordult anya idegesen Katához. Ugye nyugodtan itthagyhatlak, ugye nem lesz semmi baj!?
- Persze anya, menj csak nyugodtan. Majd addig rajzolok neked, meg apának valami szépet. - válaszolta Kata nagy komolyan.
- Jó... na, jó, akkor megyek. Ugye tudod, hogy nagyon nem szívesen hagylak egyedül, de bízom abban, hogy elég okos nagylány vagy már, csak nem lesz semmi baj, míg apa haza nem ér!
- Nem lesz. Siess, ne fájjon már sokáig a fogad! - nyugtatta anyát Kata.

Így hát anya elment. Kata pedig rajzolt. Egyszer csak megszólalt a telefon. Kata fölvette. Apa volt az.
- Te vagy Katikám? Még csak most tudok elindulni, fél óra múlva otthon leszek. Anyu elment már?
- Igen, de ne izgulj, rajzolok, míg haza nem érsz!

Kata rajzolt. Lerajzolta anyát, ahogy fáj a foga. Aztán lerajzolta apát, ahogy utazik a buszon hazafelé. Aztán rajzolt egy tányér zöldborsófőzeléket, mert a zöldborsófőzelék volt a kedvence. Hirtelen nagyon megéhezett. Kiment a konyhába. Valami gyorsan megehető dolgot keresett, de két szikkadt zsemlén kívül semmit nem talált.
- Na, nem baj! - gondolta - készítek magamnak valamit. Elvégre már hat éves vagyok, nem vagyok már kisbaba, hogy mindig csak azt egyem, amit elém tesznek!

Keresgélés közben talált egy üveg zöldborsót, amiből anya tegnap már kivett egy keveset a rizshez, így Katának nem kellett az üveg kinyitásával bajlódnia. Gyorsan eldöntötte, zöldborsófőzeléket fog főzni. Ez nagyon egyszerű lesz! És hogy fog örülni anya is és apa is, hogy már készen lesz a vacsora, mire hazaérnek!

Kata sokszor segített már anyának főzni, pontosan tudta, mit, hogyan kell csinálni. Elővett egy lábast. Engedett bele vizet, beleöntötte a borsót. Bekapcsolta a rezsót - ezt anya már sokszor megengedte - és rátette a lapra a lábast.

- Na, ezzel meg is volnék! De mi kell még bele? - töprengett. - Biztosan kell bele egy kis só, meg cukor. De mennyi?
Hogy igazán finom legyen, Kata beletett a lábosba két nagy kanál sót, és egy fél zacskó cukrot. Meg még egy kis piros paprikát. Meg egy kis tejet, egy kis tejfőlt, egy fél zacskó vanilliás cukrot, egy kanál borsot. Közben persze szorgalmasan kevergette, ahogy anyától látta, hogy le ne égjen. A lábosban lévő dolog lassan forrni kezdett, szálldosott az illata a konyhában. De valahogy nem hasonlított a jól ismert kedves borsófőzelék- illatra. Sőt, egészen más volt.

- Valami fontosat még nem tettem bele, azért nem jó még az illata! - gondolta Kata, és keresgélni kezdett a fűszerek között.
Talált is három zacskót, amiről tudta, hogy anya azokból mindig szokott tenni a főzelékekbe. Az egyik zacskóban zöld lapos levelek volta, Kata ráismert, az a babérlavél. A zacskó tartalmát beleborította a lábasba. A másik két zacskóban olyasmi volt, mint a szárított petrezselyem, csak az egyiknek tökfőzelék, a másiknak krumplifőzelék illata volt.
- Ezektől csak jobb lehet, mind a kettőt szeretem! - gondolta Kata, és a jobb íz és illat kedvéért mind a két zacskó teljes tartalmát beleszórta a készülő vacsorába. De a vacsora illata ettől sem lett jobb. Sőt, egyre rosszabb lett.

- Tudom már! Liszt! Azt felejtettem el! - kiáltott fel hangosan, aztán gyorsan elővette a lisztet, és a bugyborékoló masszába öntötte, ami csak a lisztes zacskóban volt, mindet.
A massza átalakult. Egyre nehezebben lehetett keverni, bugyogásából keserves pöfögés lett, időnként forró, ragacsos, nyúlos pamacsokat lődözött Kata felé. És az illata, már rég nem illat volt. Semmihez sem hasonlítható orrfacsaró bűz terjengett a konyhában.

És ekkor lépett be apa.

- Mi történt Kata? Mi ez a szörnyű szag? És hogy nézel ki? Megsebesültél? Ki támadott meg? - kérdezte apa egyszuszra, és egy konyharuhával törölgetni kezdte Kata kezéről, ruhájáról a ráfröccsent borzalmat.
- A borsófőzelék! A borsófőzelék támadott meg! - válaszolta Kata félig sírva, félig nevetve.
- A borsófőzelééék? Hol az a gazember, majd adok én neki! - nevetett apa, és gyorsan levette a lapról a dühöngve köpködő, bűzlő szörnyeteget.
De akkorra már Kata is úgy nevetett, hogy alig tudott beszélni.
- Pedig kevergettem, és minden finomat beletettem, jaj, apa, ez olyan vicces!
- Szóval te minden finomat beletettél, ő meg így viselkedett! A hálátlanja! Ki is lakoltatom menten, ne rontsa itt tovább a levegőt! - mondta apa vicces - szigorúan, és a jobb sorsra érdemes lábast förtelmes tartalmával együtt az ablakon kívülre költöztette a párkányra.
És ekkor lépett be anya.
- Te jó ég! Mi van itt! - kiáltott fel ijedten. Aztán körbeszimatolt és még jobban megijedt. Aztán látta, hogy Kata és apa is majd megfullad a nevetéstől, és akkor már végképp nem értett semmit. - Mondjatok már valamit! - szólt rájuk egyre jobban megijedve.
- Kata főzött, de megtámadta az a hálátlan vacsora! - nyögte ki apa két nevetés között.
- Pedig kevertem, és ezt mind beletettem - mutatta Kata az asztalon heverő üres zacskókat - mégsem fogadott szót!

Anya lassan elmosolyodott, de igen furán, mert a fél arca még el volt zsibbadva az injekciótól. Felvette a zacskókat az asztalról.
- Kapor: ez tökfőzelékbe való, majoranna: ezt a krumplifőzelékbe tesszük, babérlevél: a babfőzelékhez kell... és az egész zacskó lisztet belefőzted, csaknem egy kilót? Tulajdonképpen mit főztél Kata?
- A kedvencemet, borsófőzeléket! - válaszolta Kata a nagy nevetéstől kicsorduló könnyeit törölgetve.

De ekkor már anya sem bírta tovább. Mozdulatlan fél arcával hangosan nevetni kezdett. Apa és Kata ránéztek anya fancsali ábrázatára, és még jobban nevettek.
- Szegény borsófőzelék, talán azért vált dühöngővé, mert már maga sem tudta minek készül, töknek-e vagy babanak! - hahotázott apa.

Aztán még sokáig nevettek. Alig bírták abbahagyni. Anya gyorsan alkotott egy igazi borsófőzeléket, és Kata nagyon jól megfigyelte, hogyan is kell csinálni.
Azóta sok idő eltelt, Kata már iskolás. De ha borsófőzelék kerül az asztalra, még mindig mindhárman végignevetik az egész vacsorát.
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Szia Csipkebogyó!
Én is írtam privit, ma már kettőt is, de csak az esti ment el, a kora délutáni "elveszett" - nincs az elküldött üzeneteim között, valószínűleg elfelejtettem a küldésre kattintani! :)
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Már mindegyikbe belehallgattam, a legutolsó, az 52-es az, amihez semmi közöm... viszont jónéhány dal hiányzik, pl. pont a "Házikó", és még legalább 5-6 másik is.
Tehát, nem elég, hogy ez nem a "Csupa új", hanem az "Idesüss!", de még hiányos is!
De legalább a minősége elfogadható!

Most már arra lennék kíváncsi, hogy vajon a könyv, ami "Csupa új" néven letölthető, valóban az-e, vagy az is az "Idesüss!" hiányos, és esetleg más valamivel összekevert változata...

A "Csupa új" - ban nincsenek képek, sem mesék, sem feladatok, az csupán egy szöveggyűjtemény-szerűség, az elején van egy egészen rövid és csak általános információkat, ötleteket tartalmazó szakmai rész, majd rengeteg rigmus, kiszámoló és mondóka, ezek után találhatók a versek, majd a melléklet, ahol kották vannak, valamint a hanganyag használatához készült részletes útmutató.

Aki letöltötte a könyvet, kérem szépen, tájékoztasson arról, mit tartalmaz a letölthető anyag!

Előre is köszönöm!
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
A tavasz és a nyár hiányzik mindkét feltöltésből....

Na, ennek is van egy "haszna", a feltöltött meséim képeit megnézhetitek... :)))) Mármint azokét, amik az őszi-téli részben kaptak helyet a könyvben.

De, nem győzök háborogni ezeken a jogtalan feltöltéseken (És most nem Csipkebogyóra gondolok)! Bár tudom, hogy fölöslegesen háborgok, voltaképpen még inkább örülnöm kéne meséim, dalaim "népszerűségének", de akkor is!
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Jééé, mitől lettem állandó tag?
Igaz, már meghaladtam a 20 hsz-t, node nem a regsztrációtól számított 48 órán belül!
Nem baj, ennek csak örülök, ám nem értem!
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Peti-mesék
Kissé didaktikus mesék, csodás elemekkel...

Peti és Hancurka

Peti és Hancurka

Peti sírt. Könnyei nagy cseppekben folytak végig arcán, és puhán pottyantak az ölében szorongatott maci fejebúbjára. Olyan nagyon sírt, hogy alig látott, mint amikor a sűrű eső veri az ablakot, és a kinti világot csak sejteni lehet mögötte, látni alig.
Könnyei homályán át egyszer csak valami mozgolódást vett észre az ablakpárkányon üldögélő kicsi kaktuszok között. Pislogott gyorsan néhányat, és még meg is dörgölte a szemét, hogy jobban lásson. Igen, tényleg! A két kaktusz között valóban mocorgott valami.
- Mért sírsz Peti? - kérdezte egy vékony kis hangocska a bal oldali kaktusz mögül.
Peti úgy meglepődött, hogy nem is válaszolt, csak tovább pislogott.
- Mi a baj, segíthetek? - szólalt meg újból a fura kis hangocska.
- Hol vagy? - kérdezte Peti - Ki vagy te?
- Hát nem tudod? Azt hittem ismersz! - felelte egy ici-pici valaki a cserép mögül kikandikálva. - Hancurka vagyok, és itt kuksolok a cserép mögött! Manócska vagyok. Szóval, miért sírsz? - kérdezte ismét a manó kilépve a cserép mögül.
Peti elámult. Látott egy huncut arcocskát két hegyes, zöld fülecskével, pár szál lengedező lila hajacskával, egy krumpliforma testecskét, két pici kezet, két pici lábat.
- Azért sírok, mert mindenki mindig azt mondja nekem, hogy én még kicsi vagyok! - panaszolta Peti. Pedig már nagyfiú vagyok, négy éves! Igazi óvodás!
- És? - tudakolta Hancurka - Ettől vagy szomorú?
- Ettől. Soha semmit nem szabad, mert még nem való nekem, meg kicsi vagyok, meg majd, ha nagyobb leszek, mindig ezt mondja nekem mindenki! Anya nem engedett el az iskolás tesómmal szánkózni, mert kihicsihi vagyohoook! - zokogta Peti.
- Ajjaj, hát ez tényleg nagy baj! - mondta Hancurka, aztán sűrűre ráncolva homlokát töprengeni kezdett. Nagy léptekkel körbejárta a kaktuszokat, közben csendesen mormogva gondolkodott, morfondírozortt magában. Aztán hirtelen megtorpant, és vidáman rikkantott egy nagyot.
- Juhé, tudok segíteni neked! Mondd csak, szeretnél nagy lenni? Na, mondjad gyorsan, mennyire nagy akarsz lenni? - hadarta Hancurka.
- Mit mondtál? -csodálkozott Peti hüppögve.
- Nagy lehetsz! Egészen véletlenül tudok egy nagyobbító varázslatot. Na, mit szólsz hozzá?
- Nagy lehetek, egészen? - kérdezte Peti izgatottan, az előbbi sírásról teljesen megfeledkezve.
- Igen. Nagy. Olyan nagy, mint,... mint,...egészen pontosan mekkora is szeretnél lenni?
- Mint, az iskolás tesóm, nem, inkább, mint apa. Igen. Felnőtt, mint apa, egészen olyan felnőtt.
- Jó. Akkor figyelj! Forogjál körbe, tapsolj a fejed fölött, és közben mondd azt:
Kesze-kusza csinadratta,
nagy leszek én, nagy, mint apa!
Peti egy pillanatig gondolkodott, majd a macit letéve fölállt, pörgött, tapsolt, és mondta a nagyobbító varázslatot. Jó hangosan. Egyszer csak azt vette észre, hogy magasról lát mindent.
- Idenézz Hancurka, sikerült, látod milyen nagy lettem? - kiáltotta boldogan, de Hancurka nem válaszolt. A kismanó eltűnt.
- Anya, nézd milyen nagy lettem! Pont, mint apa! - szaladt ki a konyhába Peti.
- Tényleg, hogy megnőttél Petikém, de jó, hogy már ilyen nagy vagy, legalább tudsz nekem segíteni, úgy, mint ahogy apa szokott!
- Anya, én most már mindent csinálhatok, mert nagy lettem!
- Ezt mondom én is. - válaszolta anya titokzatosan mosolyogva. - Szedd le a szárítóról a zoknikat, gombócold össze őket légy szíves, és vidd le a szemetet, és söprögess össze a konyhában ! Én most lepihenek egy kicsit a hálószobában, olvasok, amíg mindezt megcsinálod. Jó? - mondta anya már az ajtóból. Peti egyedül maradt.
- Söprögetni? Szemetet? Zoknikat? De hát én most szánkózni...mert már nagy...vagyok! - mondta Peti elbizonytalanodva a becsukódó ajtónak. Aztán nekifogott a zokniknak, de azok valahogy nem akartak összegombócolódni., pedig sokáig bajlódott velük - Buta zoknik! - mondta mérgesen, és inkább indult söprögetni, de a partvis valahogy nem akart szótfogadni.
Anya frissen, pihenten jött ki a hálóból.
- Sikerült mindent megcsinálnod? - kérdezte, amint belépett.
- Nem. De anya, én nem így akartam nagy lenni - mondta Peti bosszankodva - és már éhes is vagyok, meg álmos! Ma már inkább nem szeretnék semmit csinálni!
- Jól van, ha fáradt vagy, hát ne csinálj semmit. - válaszolta anya kedvesen.
Vacsora után Peti fürdeni indult. Már a kádban volt, amikor eszébe jutottak a fürdőjátékai.
- Anya, kérem a kiskacsámat, meg a delfint! És légy szíves zárd el a csapot, mert én nem tudom!
- Aki felnőtt, az el tudja zárni a csapot, és nem fürdik kacsával, delfinnel! - jött a válasz.
Peti ült a kádban, és csak nézte, nézte, hogyan emelkedik a víz, majd, hogyan folyik ki a fürdőszoba kövére. Nehezen tudott kimászni a teli kádból, a vizes kövön csúszkált, alig tudott megtörölközni. Mire nagy üggyel-bajjal kijutott a fürdőszobából, már eléggé el volt keseredve. Hát még amikor a dínós pizsamáját akarta fölvenni, és látta, hogy nem fér rá, akkor szomorodott csak el igazán. Mert csak az a ruhája nőtt meg vele, ami a varázsláskor rajta volt, a pizsama kicsi maradt! És az ágya, az is kicsi maradt! Csak egészen összegömbölyödve fért el rajta! Magához szorította a maciját, és anyáért kiabált.
- Felnőttek nem alszanak macival! - mondta anya, és elvette a macit.
- Akkor legalább mesélj, kérlek! -
- Mesélni? Egy felnőttnek? - kérdezte anya döbbenten. - Itt van apa könyve. Olvasd, mint apa szokta elalvás előtt! - mondta, és visszament a konyhába.
- De én még nem tudok olvasni! - sírta el magát Peti. - Én még kicsi vagyok! A dínós pizsamámat akarom, a macimat akarom, anya meséljen nekem, én még kicsi vagyok! Kihicsihi! - zokogta - Hancurka, csinálj vissza engem kicsire, kicsi akarok lenniiiii! Hancurka, segíííts!
- A felnőtteknek nem szoktam segíteni, a felnőtteknek nincs szükségük manóvarázslatra! - hallatszott valahonnan messziről, aztán sokkal halkabban - Vagy mégis? - de ezt Peti már nem hallotta, addigra álomba sírta magát.
Arra ébredt, hogy még mindig este van, a macija ott szundikál mellette, a dínós pizsama van rajta, elfér az ágyán, és anya, meg apa ott áll mosolyogva az ágya mellett. - Nézzétek, kicsi vagyok! Nem is tudtam, hogy ilyen jó kicsinek lenni. Ti tudtátok?
Tudták.
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Peti és a varázsradír

- Mit csinálsz anya, azt nee! - kiáltott Peti kétségbeesve - nem akarom, azt nem szeretem!
- Muszáj Petikém, mára nagyon hideget jósolt az időjárásos bácsi a TV-ben! - mondta anya, és a bundás kesztyűt rákötözte a kabát ujjából lógó zsinórra.
- Úgy sem fogom fölvenni! - duzzogott Peti.
- Föl kell venned, ha nem akarod, hogy fázzon a kezed, és a meleg sapkát, a sálat, a bundás, fűzős cipőt is, és mind a két pulcsit, hiszen kirándulni mentek, melegen kell felöltözni! - magyarázta anya.
Peti rosszkedvűen indult anyával az oviba. Az jutott eszébe, hogy tegnap este, amikor apa valamit rajzolt, vonalakat, meg számokat, néha kiradírozta azt, ami nem jól sikerült, vagy nem tetszett, és a radír teljesen eltűntetett mindent, amihez csak hozzáért. Ha neki is volna egy radírja, mondjuk egy olyan radírja, amivel mindent el lehet tűntetni, akkor úgy eltűntetné a kesztyűket és egyebeket, amiket nem szeret, hogy csuda! Éppen itt tartott gondolatban, amikor halk kuncogást hallott a kabátzsebéből.
- Gondoltam, hogy megint szükséged lesz rám, ezért bújtam a zsebedbe, mielőtt elindultál! - dugta ki orrocskáját Peti zsebéből Hancurka. - Nekem van ilyen radírom! Itt hagyom a zsebedben, de én hazaszaladok mielőtt megfagyok! - mondta, azzal hopp, már ki is ugrott a kabát zsebéből, és egy szempillantás alatt eltűnt.
Az oviban nagy volt az izgalom, már nagyon várták a gyerekek a kirándulást, másról nem is beszéltek. Reggeli után készülődni kezdtek.
- Minden meleg ruhát vegyetek föl! - mondta az óvónéni. - A Magas Hegyre megyünk a kiránduló-busszal, ott már biztosan hó is van! - A kabát alá két pulcsit vegyetek, és a sapkáját, sálját senki ne felejtse itt, mert a buszban ugyan meleg lesz, de a hegy tetején hideg szél szokott fújni. Kesztyűt is hozzatok, ha lehet, hógolyózni is fogunk!
Peti nem is figyelt az óvónénire, csak azon járt az esze, hogyan fog minden nemszeretem ruhadarabot kiradírozni. Sorban fölvett mindent, - hiszen kiradírozni csak azt lehet, ami már ott van - aztán leste, hogy mikor nem figyel rá senki.
A gyerekek sorba álltak, és már indultak a buszhoz, amikor Peti úgy döntött, itt az alkalom. Visszaszaladt a sorból az öltözőbe, és gyorsan végighúzta a radírt először a kesztyűkön. Csodálatos módon a kesztyű nem tűnt el, nem vált láthatatlanná, mégis úgy érezte, hogy nincs a kezén. Aztán a sállal és a sapkával próbálkozott. Ezek sem tűntek el, mégsem voltak rajta. Nem szúrta a nyakát a sál, nem melegítette a kobakját a sapka
Már csak a bundás cipőt és a meleg pulcsikat kellett leradíroznia magáról, amikor az óvónéni visszajött érte az öltözőbe.
- Gyere már Petike, mit sündörögsz itt az öltözőben? Mindjárt indul a busz!
- Megyek! - válaszolt Peti izgatottan, attól félve, hogy Kati néni észreveszi a radírozást. De Kati néni nem vette észre. Jól megnézte ugyan Petit, hogy vajon miért szaladhatott vissza, de mivel nem látott rajta semmi különöset, csak ennyit mondott:
- Zolikának még nincs párja, az ő kezét fogd majd meg, és igyekezz!
Amint Kati néni elfordult, gyorsan befejezte a radírozást, és megfogta Zolika kezét.
Hamar odaértek a Magas Hegyre. Jó nagy hó fogadta őket. Lett is vidám hócsatázás, hóemberépítés. A baj csak az volt, hogy Peti egyre jobban fázott. Az ujjai átfagytak, a sál helyén befújt a hideg szél a kabát alá, a pulcsik sem melegíthették, hiszen csak úgy nézett ki, mintha rajta lennének, igazából nem voltak rajta, ki voltak radírozva! És a füle is majd lefagyott! És a lába is, csak a szobai vászon cipőjét érezte a lábán, az meg bizony nem hóba való!
- Kati néni, mikor megyünk vissza az oviba? - somfordált oda az óvónénihez Peti.
- Mi baj Petikém, már nagyon éhes vagy? - kérdezte Kati néni.
- Nem, nem éhes vagyok...nagyon fázom. - vacogta Peti.
- Hát az meg hogy lehet? - csodálkozott Kati néni - az összes meleg ruhád rajtad van! Menj, szaladgálj egy kicsit!
Peti szaladgált, de még úgy is nagyon fázott. Sőt didergett. És vacogott. És reszketett. Titokban elővette a varázsradírt, hátha visszafelé is működik, de nem működött, sőt, úgy érezte, mintha egyre kevesebb ruha lenne rajta.
Szerencsére nemsokára megérkezett a busz. Peti addigra már úgy átfagyott, hogy még a buszban is fázott, és az oviban is. Délutánra már csöpögött az orra, és fájt a torka.
Amikor anya érte jött, csodálkozott, hogyan fázhatott meg Peti ennyire, amikor minden meleg ruhája rajta volt. Peti hallgatott, nem szólt egy szót sem, de amint hazaértek, a varázsradírt gyorsan odatette a kaktuszok közé.
Három napig nem mehetett az oviba. Otthon fújta az orrát reggeltől estig, és ette a kanalas orvosságokat. Amikor végre meggyógyult, és újra mehetett oviba, örömmel vette észre, hogy a radírvarázslat elmúlt, melegíti a kesztyűje, sapkája, cipője, sálja, pulcsija.
- Anya, meleg a kesztyűm, meg a cipőm, meg mindenem!- újjongta, és anya nem értette, miért örül Peti ennek most ilyen nagyon.
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Peti és a Télapó

Az úgy volt, hogy Peti nem szeretett köszönni. Senkinek. Sem a szomszéd bácsinak, sem a közértes néninek, sem a doktor néninek, se anya barátnőjének, de még az óvónéninek sem. És minél többször hallotta, hogy: " Na, köszönj szépen Petike", annál kevésbé szeretett köszönni. Nem is köszönt. Sőt, újabban, ha anya, vagy apa valakaivel találkozott az utcán, amikor Peti is ott volt, Peti még a fejét is elfordította, és megpróbált úgy tenni, mintha ott se lenne.
Tél volt. Hómaszatosak voltak az utcák, varjak köszörülték torkukat az útszéli fák dermedt ágain.
- Biztosan ők is a télapós dalokat gyakorolják, mint mi az oviban. - gondolta Peti, és már előre tervezgette, mi mindent kér Télapótól, ha majd találkozik vele.
Anya gyakran magával vitte Petit, amikor vásárolni ment. Üzletről üzletre jártak, nézegették a feldíszített kirakatokat, tolongtak a tömegben, és néha vásároltak is valamit. Peti természetesen a boltokban sem köszönt, sem a véletlenül arra vetődő ismerősöknek, se az eladóknak, szóval senkinek. Egyik alkalommal, amikor egy zsúfolt üzletben anya már a pénztárnál állt sorba, Peti, aki ott bámészkodott anya közelében egy játékpultnál, hirtelen észrevett egy olyan társasjátékot, amivel az oviban nagyon szeretett játszani, és már rég meg akarta kérni anyát, vegyen otthonra is ilyet.
- Anya, nézd, itt van olyan, mint az oviban! Vegyük meg, kérlek! - futott anyához, de anya éppen beszélgetett valakivel. Egy bácsival. Petinek ismerős volt a bácsi, emlékezett rá, hogy gyakran szoktak találkozni az utcán.
- Köszöntél, Petikém ? - szólt rá anya. Peti azonban elbújt anya mögé.
- Ejnye Peti, ne butáskodj, ismered Sanyi bácsit, már sokszor találkoztatok, itt lakik a közelben. Na, ne bújj el, üdvözöld Sanyi bácsit!
- Anya, mutatni szeretnék valamit! - suttogta Peti anya háta mögött. - Ott van az a társas, amit annyira szeretnék!
- Mit szeretnél olyan nagyon Petike? - kérdezte Sanyi bácsi.
- Anya, gyere! - huzgálta anya kabátját Peti.
- Nekem is elmondhatod, hátha tudok beszélni a Télapóval. Szívesen megmondom neki, hogy milyen ajándékot szeretnél!
- Sanyi bácsi, te ismered a Télapót ? - kérdezte anya csodálkozva.
- Igen. Azt a Télapót, aki az oviban ajándékozza meg a gyerekeket, és ebbe az áruházba is el szokott jönni, hogy meghallgassa és felírja a gyerekek kívánságait, azt a Télapót nagyon jól ismerem. Holnap már biztosan itt lesz, hiszen három nap múlva már szét kell hogy hordja az ajándékokat, és addig még nagyon sok gyereket kell meghallgatnia. Petike, kérd meg anyát, hozzon el holnap is ide, akkor beszélhetsz is a Télapóval, megmutathatod neki azt a társast, amit szeretnél. Nekem most mennem kell. Szervusz Peti, szervusztok!
- Szervusz Sanyi, üdvözlöm Katit, meg a gyerekeket! - búcsúzott anya Peti kezét megszorítva, hogy köszönjön ő is, de Petike csak nézett Sanyi bácsi után , meg nem szólalt.
Másnap anya elment Petivel az áruházba. Télapó már ott volt. Rengeteg gyerek tolongott körülötte, és ő mindegyikkel kedvesen beszélgetett. Aztán sorban ölbevette őket, meghallgatta a kívánságaikat. Peti is odafurakodott, és jó hangosan kiabálta:
- Szervusz Télapó, én is itt vagyok! - pedig anya most nem is mondta, hogy köszönjön. A Télapó azonban nem hallotta Peti köszönését, sőt, mintha a hangját sem hallotta volna. - Tééélapóóóó! - kiáltott ismét Peti, és még közelebb nyomakodott. Már egészen közel volt, de a Télapó oda sem figyelt, pedig Peti olyan hangosan kiabált, hogy azt nem lehetett nem meghallani. Peti Télapó elé küzdötte magát a tömegben, és teli torokból kiabálta: - Téélapóóó, szervusz, kérek ajándékot, én is kérek, azt a piros dobozos társaaaast!
Télapó nem, hogy nem válaszolt, de még el is fordult Petitől. Peti sírvafakadt. Már majdnem visszindult anyához, amikor a Télapó mégis ránézett. Hosszan nézte Peti könnyes arcát, elmosolyodta magát, de nem szólt Petihez, sőt, hirtelen újra elfordult tőle, és egy kislánnyal kezdett beszélgetni. Petinek valahogy nagyon ismerősnek tűnt a Télapó kedves mosolya, de annyira elkeseredett, hogy nem is tudott azon gondolkozni, mitől olyan ismerős a Télapó.
- Anyaaa... a Télapó nem beszélt velem, meg sem hallgatott, pedig észrevett...tuhudohooom...- bőgött Peti anya kabátjába. - Még csak visszaha sehe köszönt nehekeheeem!
- Nagyon sajnálom. - mondta anya. - Vajon mi lehet az oka? Te sem tudod?
Többet nem mentek az áruházba. Elérkezett a Télapó napja. Délelőtt az oviba jött a Télapó. A gyerekek kórusban köszöntek neki, aztán verset mondtak, énekeltek. Ezután a Télapó mindenkivel külön beszélgetett egy kicsit. Peti, ahogy figyelte, rájött, honnan volt olyan ismerős már az áruházban is. Hát persze, Sanyi bácsira hasonlított, de nagyon. Peti izgult. Remegő lábakkal ment oda Télapóhoz, félt, hogy megint úgy jár majd, mint az áruházban. Még a hangja is remegett, amikor megszólalt.
- Szervusz Télapó!
- Szervusz Petike. - mondta a Télapó. - Nem tudom miért járja az a hír, hogy te nem tudsz köszönni, hiszen akkor is köszöntél, amikor bejöttem, meg most is. És milyen szép hangosan. Úgy tudom jó kisfiú vagy, tessék itt az ajándékod.! Ne búsulj, majd én elmesélem mindenkinek, hogy igenis tudsz köszönni.
Peti nagyon boldog volt. És este otthon a csizmája mellett, a csokik között megtalálta azt a társast, amire vágyott. De még ennél is jobban örült annak, hogy most már mindenki tudni fogja róla, hogy már tud köszönni.
És ettől kezdve Peti az utcán is, a boltban is, az oviban is köszönt mindenkinek. Sanyi bácsinak különösen.
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Öcsi-mesék
Ezek a mesék egészen kicsiknek, 3-4 éveseknek íródtak. Nem tartalmaznak csodás elemeket, viszont úgyanúgy didaktikus mesék, mint a Peti-mesék.

Öcsike és a földigiliszta

A bajok akkor kezdődtek, amikor Öcsike talált egy gilisztát.
A giliszta lassan araszolgatott a járdán, és nagyon szomorúnak tűnt, ahogy ott egyedül, magányosan igyekezett minden látható cél nélkül valamerre, alig-alig elkerülve a felnőttek sietős lépteit. Kész csoda, hogy eddig még nem lépett rá senki.
Öcsike gyorsan felvette, óvatosan a markába zárta, és sietett anya után, aki már éppen megállt, hogy bevárja őt.
- Segíts nekem Öcsike! - mondta anya elindulva. - Nagyon sokat vásároltunk, ez a kiflis zacskó folyton ki akar csúszni a kezemből. Ezt hozd te légy szíves!
- Anya, nem lehet. Most nem tudom. - válaszolta Öcsike.
- Nem lehet? - csodálkozott anya. - Miért nem lehet?
- Mert akkor kiesik! - felelte Öcsi.
- Kiesik? Mi esik ki, és honnan? - érdeklődött anya.
- A barátom. Ő fog kiesni a kezemből, pedig az nem lenne jó! - válaszolta Öcsike titokzatosan. Erre anya újból megállt.
- Megnézhetem a barátodat?
- Látod? Ő az. - nyitotta szét óvatosan a markát Öcsike. - Ugye hazavisszük?
- Tehát ő az. Egy földigiliszta. Hazavihetjük, de otthon a kertben el kell engednünk. - mondta anya, és a táskájában kotorászva kihalászott belőle egy üres kis dobozkát.
- Tedd bele a barátodat, itt biztonságban lesz, és a kifliket is tudod hozni!
- De jól kitaláltad anya! - örvendezett Öcsike.
Hamarosan hazaértek. Öcsi bevitte a konyhába a kifliket, és kivitte a kertbe a gilisztát. Játszani szeretett volna vele, megvigasztalni, hogy ne legyen szomorú.
A giliszta egy kis ideig nem mozdult, lehet, hogy azon gondolkozott, hova került, mit csináljon, merre menjen, de lehet, hogy csak unatkozott, és arra várt, hogy elkészüljön az a gilisztacsúszda, amit Öcsike máris készített neki lehullott száraz ágacskákból, levelecskékből. Már majdnem teljesen elkészült, amikor a giliszta elindult. Sebesen haladt az eper ágyásban egy parányi repedés felé, és mire Öcsike észbekapott, már be is fúrta magát a repedésen át a földbe. Öcsike döbbenten nézte, aztán sírva rontott be a konyhába.
- Itt hagyott! Pedig éppen készen lett a csúszda, még csak ki sem próbálta! - zokogta anya lábait átölelve - Nem akart velem játszani, pedig megmentettem az életét! Nem szeret engem!
- Csacsikám, a giliszta csak azt tette, amit tennie kellett. Ő nem csúszdázni szeret, hanem a földben bujkálni. Neki az az öröm, ha keresztül-kasul járhatja a földet, azt eszi, és közben megpuhítja. Majd meglátod, tavasszal milyen szépen fog nőni az eper a kertünkben, abban a földben, amit a barátod hálából, amiért megmentetted az életét, jól átforgatott. - vigasztalta anya Öcsikét. Öcsi hitte is, meg nem is, amit anya mondott, a sírást abbahagyta ugyan, de még szomorkodott. És a tavasz még olyan messze volt.

Egy napon, amikor megint sokat gondolt giliszta barátjára, elhatározta, hogy azért is lesz egy olyan gilisztája, aki nem bújik a földbe, hanem vele fog játszani.
Leemelte a fürdőszoba polcáról a fogkrémet, és kinyomta az egészet a szobájában a szőnyegre. Jó hosszú lett. És kanyargós. És kék-fehér csíkos. Öcsike sokáig játszott vele, de egy idő után elunta, már szívesen épített volna inkább a szőnyegen, de nem tudott, mert ott volt a fogkrém-giliszta. Megpróbálta visszatuszkolni a tubusba, de sehogyan sem sikerült, és a szőnyeg is csupa maszat lett. Anya szerencsére segített eltűntetni a pót-gilisztát, és nem is haragudott. Legalábbis nem nagyon.

Hosszú és hideg volt a tél. Öcsike nagyon aggódott a barátjáért, félt, hogy megfagy a hideg földben, de apa elmagyarázta, hogy a giliszták ilyenkor olyan mélyre bújnak a földben, ahol nincs fagy.
Aztán megjött a tavasz. Öcsike izgatottan leste nap, mint nap a barátját, hátha megpillantja valahol. De hiába, nem látta sehol. Lassacskán érni kezdett az eper.
Öcsike minden nap ott kuksolt az eprek mellett legalább fél órát, és beszélt a barátjához. Elmesélte mi volt az oviban, meg, hogy mit álmodott, verset is mondott neki, néha még énekelt is. Remélte, hogy a gilisztácska meghallja.
Hamarosan megérett az első szem eper, majd sorban a többi. Öcsike leszedett néhányat, és amikor megkóstolta, rögtön tudta mitől ilyen finom.
- Anya, még soha, de soha nem volt ilyen sok és nagy és gyönyörű és finom eper a kertünkben! Igazad volt, mégsem felejtett el a barátom!
- Tudod öcsike, nem csak az lehet a barátunk, aki játszik velünk, mindenki úgy mutatja meg a szeretetét, ahogy tudja. A gilisztácska például így.
Öcsike visszaszaladt a kertbe, és alaposabban megnézte az eperágyást. Ahogy nézte, egyszer csak észrevett egy gilisztát, aztán még egyet, és még egyet, és sokat, sokat.
- Ezek a barátom barátai, és gyerekei, most már mind, mind a barátaim! - gondolta, és biztos volt benne, hogy az ő gilisztája esténként arról mesél a földben, hogyan mentette meg ő, Öcsike egyszer régen. És ettől a naptól kezdve, valahány szem epret csak megevett, mindegyiket megköszönte a gilisztáknak.
 

Barbara51

Állandó Tag
Állandó Tag
Apa óvódás lesz

Öcsike már napok óta minden reggel nyafogott. Hogy ő még aludni szeretne, meg még hagy színezzen egy kicsit, meg ne ezt a zoknit kelljen fölvenni, és anya öltöztesse föl egészen, meg miért kell óvódába menni, legalább aludni ne kelljen az oviban, meg inkább menjük a nagymamához, vagy Karcsi bácsiékhoz, vagy anya dolgozójába, meg úgy egyáltalán.
Se anya, se apa nem értette, mi lehet a baj, hiszen Öcsike régebben nagyon szeretett oviba járni. Csak mostanában nem.

Egyik reggel aztán Öcsi arra figyelt föl, hogy anya és apa már ébren vannak, beszélgetnek, reggeliznek, de őt nem hívják. Nem keltik föl, nincs az ágya mellett az ovibamenős ruhája, viszont nincs ott a helyén a kis dínója, amit minden nap magával szokott vinni az oviba.
- Apa, hol a dínóm? - kérdezte apától, aki éppen bejött Öcsi szobájába.
- Dínócska ma velem jön oviba, - mondta apa - te csak aludj nyugodtan, amíg jólesik!
- Veled? - csodálkozott Öcsi. - Miért veled?
- Azért, mert ma én megyek oviba. Helyetted.
.- És én mit csinálok?
- Te itthon leszel anyával, és azt csinálsz, amit akarsz. - felelte apa, és már indult is dínóstól az oviba.

Öcsike egy darabig még heverészett az ágyán, de aztán megunta, fölkelt, kiment a konyhába anyához reggelizni. Reggeli után kérte anyát, hogy meséljen neki. De anya nem ért rá, mert nagyon sok írnivaló munkát hozott haza a dolgozójából, és azt kellett csinálnia. Öcsike rajzolgatott. Mutatta anyának, milyen szépre sikerült a vonat, meg a nagy kék autó, de anya éppen csak rápillantott a rajzra, és már fordult is vissza a munkájához.
- Az óvónéni mindig mesél nekünk reggeli után...a rajzomat is mindig megnézi - dünnyögött Öcsike - te meg semmit...akkor legalább menjünk el sétálni!
- Mit mondtál, ne haragudj, most nem tudok rád figyelni! - mondta anya.
- Menjünk el sétálni!
- Sétálni, úgy érted, hogy menjünk el itthonról? Hát ma sajnos nem lehet, majd hétvégén elmegyünk jó?

Öcsike szomorkodva ment vissza a szobájába, és arra gondolt, milyen jó lehet apának most az oviban, biztos nem unatkozik, mint ő itthon.

Ebéd utána anya nem mondta, hogy le kell feküdni aludni, és Öcsi nem is feküdt le. Legózott aszőnyegen. Közben arra gondolt, milyen jó lenne, ha itt lehetne Balázs, az oviban mindig vele szokott legó-garázst építeni, így egyedül nem is volt olyan érdekes.
Legózás közben elálmosodott, lehasalt a szőnyegre, úgy épített, hason, míg végül elaludt.

Arra ébredt, hogy apa lelkendezve meséli anyának, milyen jó volt az oviban. Délelőtt bábszínházban voltak, Micimckó kalandjait látták. Csuda vicces volt! A délutáni alvás után pedig Balázzsal építettek egy hatalmas garázst legóból, és az ebéd tejbegríz volt, és az óvónéni az ő, helyesebben Öcsike dínójáról talált ki egy mesét, azt mondta el alvás előtt, és az nagyon izgalmas volt.

Öcsi odasomfordált apához.
- Apa... - kezdte volna.
- Ne is mondd, tudom. Te nem szeretsz oviba járni. De én igen! Holnap is én megyek, nyugodj meg. - mondta apa.
- De én ...
- Nagyon fontos viszont, hogy most segíts nekem Öcsike! - vágott közbe megint apa. - Holnap rajzolni fogunk, és hát én... szóval én nem tudok olyan szépet rajzolni, mint te,...és úgy gondoltam, hogy ha szépen megkérnélek, ...esetleg te most rajzolnál valamit, és én azt holnap elvinném...na, rendben, segítesz?
És Öcsi rajzolt. Nem is egyet. Hármat. És mind a három nagyon szép lett.
- Apa, nem muszáj neked menni holnap, elmehetek ám én is - adta oda a rajzokat apának Öcsi.
- Nem, nem. Szó sem lehet róla. Én megyek! Soha ilyen jó dolgom nem volt, mint ott az oviban. Ezentúl mindig én megyek! - mondta apa.

Reggel Öcsi korán felébredt. Az ovis ruhái most sem voltak odakészítve az ágya mellé. De Öcsi nem esett kétségbe, elővette őket a szekrényből, és nagyon gyorsan felöltözött. És teljesen egyedül. Aztán a hóna alá kapta a dínóját, elvette apa asztaláról a rajzait,és csak eztán ébresztette föl apát és anyát.
- Készen vagyok, mehetünk!
- Hát úgy látszik, mégsem én megyek ma az oviba! - sóhajtotta mosolyogva apa - legalábbis óvódásként nem.

Öcsi egész nap olyan jól érezte magát az oviban, mint még soha. Hát még amikor a rajzait kitűzte az óvónéni a falitáblára! Azokat is amiket otthon rajzolt, meg azokat is, amiket az oviban, és csodájára járt mindenki, hogy milyen ügyes ez az Öcsike, milyen szépen tud rajzolni!

Öcsi azóta is szeret oviba járni, és amikor apa néha kéri, hadd mehessen ő az oviba, Öcsi mindig azt válaszolja:
- Jöhetsz apa, de csak velem együtt!
 
Oldal tetejére