"kutyául fázom"
Felidéz a múlt egy csodálatos emléket,-egy ködös délután, apám munkából jön haza, halk nyűszítést hoz felé a szél,-te jó ég az öreg kút, hányszor mondtam, hogy temessék be, még egyszer odavész valaki, zsörtölődött és futásba eredt, hogy érzése igaz ne legyen. A kút bár le volt fedve, de deszkáját az idő elenyészte,-mielőtt odaért lelassította lépteit és fülelt, már azt hitte, hogy csak a képzelet játszik vele mikor ismét neszezés, bugyborékolás, élethalálharc,-lehasalt, hogy kúszva érje el a kút peremét, látni nem látott semmit, de tudta, hogy odalant egy picinyke élet,-a hangokból erre következtetett. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy kút terméskőből volt kirakva, így lemenni és kimenteni akiről azt sem tudta ki fia-borja, nem volt nehéz. Arra sajnos nem emlékszem, hogy milyen fajta volt, hatalmas, fekete bundájú komondorforma jószág lett belőle. Rajongot a családért, különös képpen apámért. Pontosan tudta, hogy mikör jön haza és ott várta, fogadta nyelvelve a kapuban télen nyáron egyaránt. Volt sokszor, hogy munkája maraszalta apámat, Betyár, mert hogy ezt a nevet kapta apámtól, soha sem nyugtalankodott, türelmesen vát míg imádott gazdija haza nem ért. Történt egyszer egy szigorú, kutyahideg télen,-kötésig érő hó -15fok,-apám nem jött haza a szokásos időben, Betyár várt türelmesen,-egyszer csak vad csaholásba kezdett, anyám kinézett és látta, hogy a kutya minden áron ki akar menni a kapun kívülre. Addig nem hagyott békét anyámnak míg ki nem engedte,-úgy elszelet, hogy a puskagojó sem érte volna utól. Az ok mely a kutyát e tettre kényszerített az az ősi ösztön, mely a szeretet mályén ver gyökeret. Érezte, hogy gazdija bajban van, bár a járást nem ismerte, de az orra pontosan tudta, hogy kit kell megtalálnia,-megis lett, lábát törve feküdt az út szélén az árok peremén (oda vonszolta magát, nehogy elüsse valami), és a kutya tudta, hogy bajban van, óvatosan megnyelvelte az arcát (mintegy jelzésként, hogy itt van és segít). Apám előre nyújtotta a kezét, Betyár negfogta a csuklójánál és mint egy pejhet, óvatosan megállás nélkül hazahúzta apámat, egésszen az ajtóig. Kutyául fáztam emlékezett vissza apám és ez a kutya úgy siklatott a havon mint egy szánkót, semmibe sem akadtunk meg, mintha tudta volna mi a hol és helyes.
Betyár már nincs köztünk, áldassék a lénye!