Kutyafajtak

Athos

Kitiltott (BANned)
Szia Feri!
Most lattam a teveben egy kutyust aki ugyancsak gazdit keresett. Staffordt terrier volt (azt hiszem igy kell irni, de nem biztos). Harci kutya, en ismertem egy fiatal part akiknek volt ketto, es azok igen baratsagosak voltak. Feltenned ide a fajta leirasat? Koszi. :..:
 
F

Feri T

Vendég
Hat persze !!! Parancsolj !!!! :roll:

Amerikai staffordshire terrier

Hôsünk utolsóként alakult ki a bull and terrierek, ezen belül is az amerikai ág képviselôi közül. Megszületése szorosan összefüggött a kutyaharcok és a Pit Bull Terrier történetével, ám hozzá képest mintegy két évtizedes késéssel jelent csak meg. A kora 1900-as évekre tehetô „létrehozása” során szülôatyjai számos olyan tapasztalatot hasznosítottak, amelyeket elôdeik más fajták esetében végzett korábbi alkotómunkája alapján szereztek. Az American Staffordshire Terrier így válhatott azzá, ami; egy multifunkcionális, remek fajtává, a kutyatenyésztés csúcsává.

E korai tenyésztôk felismerték, hogy az arénák bajnokaiban számos olyan tulajdonság adott, melyek remekül hasznosíthatók a civil életben. Ezeket az értékeket szerintük addig csak elpazarolták a viadalokon. A kivételes fizikai erôn és elszántságon túl ilyen a páratlan intelligencia és kombináló készség, valamint a gazda iránti odaadás.
A céltudatos keresztezések során a tenyésztôk a fizikumon túl súlyt helyeztek a jellem, a karakter és a mindennapi használhatóság kérdésére is. Kiindulásul – az általuk eszményinek tartott megjelenés és méret egységesítése érdekében – csak a legjobb fizikumú, tökéletes felépítésű viadorkutyákat használták. Erre az alapra építkezve párosították tovább tenyész egyedeiket. Azon céljukat, hogy az egykori gladiátorból az embert mindenekfelett tisztelô és szeretô, kiegyensúlyozott idegrendszerű, nagy munkabírású, sokféle célra felhasználható ebet alkossanak, teljes mértékben sikerült elérniük.
Ezt a teóriát az arénákból általuk kiemelt és tervszerűen tenyésztett ebek remek helytállásukkal bizonyították napi munkájukban. Dolgoztak farmerek és vadászok mellett, de ellátták telephelyek, raktárak és otthonok ôrzését is. Munkakészségük, kitartásuk és remek természetük révén egyre több hívet szereztek, és sokan már kedvencként is tartották ôket.
A munkára tenyésztett változat (hiszen ekkoriban még nem beszélhettünk önálló fajtáról) hamarosan jelentôs mértékben eltávolodott a továbbra is harcra szelektált kutyáktól. Jellemzôen nagyobb és testesebb lett azoknál, amire a napi munka során szükség is volt. A farmokon végzett munka, vagyis az állatterelés, a dúvadak irtása a viadorkutyák eredeti méreténél nagyobb tömeget és ezzel arányosan nagyobb magasságot kívánt. Erre volt szükség a vaddisznók és szarvasok vadászatában, de a különbözô ôrzési feladatokban is. Ám ami ennél is lényegesebb, a munkára tenyésztett kutyák néhány generáció alatt alapvetôen nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak lettek viadoreb-ôseiknél.
Érdekesség: találó mondás, hogy az amstaff valójában egy Pit Bull szmokingban. A különbség közöttük nagyjából akkora, mint James Bond és egy kocsmai verekedô között.
A tenyésztôk szükségét érezték annak, hogy kedvenceiket hivatalosan is regisztrálják. Ehhez azonban megfelelô elnevezést kellett találniuk. Ez kiváló alkalom volt arra, hogy minden téren világosan elhatárolják kutyáikat a továbbra is harcra tenyésztett rokonoktól. Ez utóbbiakat egyébként már 1898. óta Pit Bull Terrier néven törzskönyvezte az UKC. Néhány többé-kevésbé találó változat elterjedése után végül az (American) Staffordshire Terrier elnevezés honosodott meg és talált elfogadásra a munka-változat tenyésztôinek részérôl. Szerintük ez éppen eléggé pontosan utalt a fajta származására, ugyanakkor nem fejezte ki direkt módon a hajdanvolt és akkorra már csaknem elfeledett harci eredetet. Ne feledjük, a kezdetekkor elsôdleges céljuk éppen a kutyák kiragadása volt az arénák közegébôl!
A fajtát 1936-ban fogadta be az American Kennel Club, s ekkor rögzítették az alábbiakban olvasható standardot. Ezzel a Pit Bullt és az amstaffot hivatalosan is külön fajtának nyilvánították. Ez a szabvány egyébként a mai napig változatlan, vagyis sok más fajta esetétôl eltérôen az amstaff gondozói nem érezték szükségesnek korszerűsítését, felfrissítését.


Standard:
Általános leírás: Méretéhez képest rendkívül erôs, középtermetű kutya. Zömök, sôt robosztus, hihetetlenül izmos, ugyanakkor fürge és kitartó. Figyelmes, aktív és mozgékony, mégis nyugodt és magabiztos. Bátorsága közmondásos, ugyanakkor barátságos viselkedése szembetűnô.

Fej: Közepesen hosszú, négyzetes fej, hatalmas agykoponyai és erôs arcorri résszel. A pofacsontok és a rágóizmok kiállnak, kidomborodnak, ezzel összetéveszthetetlen jelleget adnak a fajtának. A fejtetô széles és lapos, a stop határozott. Az orr dobozszerű, nem túl hosszú, az erôs fogáshoz szükséges masszív és széles állkapoccsal. A fogak szabályos elrendezésűek, nagyok és erôsek. Szabályos ollós harapás. A mélyen ülô, egymástól távolfekvô kerek szemek lehetôleg sötétek, de mindenképpen harmonizáljanak a szôr színével. A fülek lehetnek meghagyottak vagy kupírozottak, az elôbbi jobb. A meghagyott, vágatlan fül rövid, formája rózsafül vagy félig felálló, megtört.

Hibák: Túldimenzionált, a testtel nem arányos méretű vagy éppen erôtlen fej. Keskeny agykoponya. Lapos homlok, kevéssé kifejezett stop. Hússzínű orr. Sötét kutyánál világos (sárga) szemek. Közelülô vagy túlságosan nagyméretű szemek. Rózsaszín szemhéj. Elkeskenyedô, hosszú, erôtlen arcorri rész. Gyenge, keskeny alsó állkapocs. Lógó ajkak. Tehénfül.

Test: Széles, mély mellkas. Jól ívelt, zárt bordák. Jól izmolt, erôs vállak, meredek lapockák. Nehéz, izmos, közepesen hosszú, kissé ívelt nyak. Rövid és széles, izmos hát, amely enyhén ívelt a martól a farig.

Hibák: Erôtlen benyomást keltô, könnyű test. Keskeny mellkas. Hosszú hát és ágyék. Teljesen egyenes, vagy hajlott, illetve nyerges hát.

Lábak: A mellsôk egyenesek, erôs, kerek csontozatúak. A hátsók mérsékelten szögelltek, a comb rendkívül izmos és széles. A csánk mélyen fekvô. A végtagok párhuzamosak. A mancsok kicsik és zártak, ami a ruganyos mozgás feltétele.

Farok: Erôs és viszonylag rövid, éppen eléri a csánkot. Alacsonyan tűzött, finom csúcsban végzôdik. Enyhén hajlott, de sohasem kunkorodó vagy visszahajló.

Szôrzet: Rövid és sima. Fényes, sűrű és kemény tapintású.

Szín: Minden szín megengedett, kivéve a tiszta (80%-nál több) fehéret, a mályvaszínt és a fekete-cser összeállítást. Leggyakoribb színek a csíkos különbözô árnyalatai, és a sárgától a vörösig terjedô színek.

Méret: Nincs se alsó, se felsô határ. A számszerű adatoknál fontosabb az arányosság és a harmónia. Az ideális marmagasság kanoknál 46–48 cm, szukáknál 43–45 cm. Súlyuk általában 25–30 kg.




Jellemrajz

Az amstaff ma is ôrzi harcos ôseinek egyéniségét: kemény és rettenthetetlen jellem. Lényétôl idegen a félelem, vagy bármiféle megalázkodás. Olyan egyéniség, aki tudatában van saját erejének, de nem él vissza vele. Ez kifejezésre jut abban a nagyfokú önbizalomban, mellyel még a számára ismeretlen terepen is közlekedik. Ugyanevvel a magabiztossággal közeledik az idegenekhez is, s teszi ezt mindenféle agresszió nélkül. Nyíltsága, jóindulata szembetűnô. A feléje kíváncsian közeledôvel kész azonnal barátságot kötni. Nagyon vidám természet, és bármikor kapható egy kis játékra, bolondozásra. A fajta egyik legfontosabb jellemzôje éppen az a hihetetlen életkedv, amely rögtön átragad mindenkire a környezetében. Szeret a figyelem középpontjában lenni, és valósággal lesi az alkalmat, hogy szerepelhessen. Különösen kedves és figyelmes a gyerekekkel, s tôlük mindent elvisel.
A fentiek miatt kezdô amstaff tulajdonosok, vagy éppen más fajtában tapasztalt kutyások is már sokszor megkérdôjelezték ôrzô-védô képességeiket. Különösen akkor, ha látták veterán kutyám, Bully viselkedését. Az a néha valóban szertelen öröm, mellyel a játékot bárkivel kölyökként képes élvezni, és a mindenki felé irányuló kifejezett barátkozási szándék bárkiben hamis képet alakíthattak ki a fajtáról.
A kétkedôk azonban elfeledkeztek valamirôl: öreg kutyánk ezt a viselkedést mindig csak az én, vagy párom, Erika jelenlétében tanúsítja! Nem ajánlom, hogy más helyzetben – például amíg távollétünkben az otthonunkra vagy a kocsinkra felügyel – próbáljanak bizalmaskodni vele! Higgyék el, nem a levegôbe beszélek. Pontosan tudom, mire képes, s ezt több dolog is tanúsítja. Egy munkavizsga alkalmával például egyedül ô kapott maximális pontszámot az ôrzô-védô fázisban a klasszikus munkafajták tucatnyi képviselôjével szemben. Személy szerint azonban sokkal büszkébb vagyok arra, hogy a helyben maradási és semlegességi területen is ô bizonyult a legjobbnak.
Többéves tapasztalat alapján biztosíthatok mindenkit, hogy az amstaff eredendôen az egyik legjobb és legkönnyebben képezhetô ôrzôkutya. Természetébôl adódóan egyébként is különösebb tanítás nélkül azonnal szerettei és otthonuk védelmére kel, ha a helyzet megkívánja. A fajta egyik legnagyobb értéke éppen kiváló helyzet felismerési képessége, melyre nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Roppant érdekes megfigyelni, hogy az egyik percben a házat az érkezô idegentôl védô acsarkodó eb gazdája megjelenésének pillanatában megnyugszik. Miután a gazdi beengedte a vendéget (fontos feltétel!), máris önfeledt játékba kezd az elôbbi „ellenséggel”. Ez azt jelenti, hogy „szolgálaton kívül” mindig képes elengedni magát, de csak és kizárólag akkor. Egyébként hihetetlen odaadással és lelkiismeretességgel látja el a rá bízott feladatot.
Az amstaff munkakutyaként való kiképzése nagyon hasznos, roppant élvezetes dolog. Intelligenciájának köszönhetôen hihetetlenül gyorsan tanul, s elômenetelével általában messze lehagyja a többi kutyát. A tanultakat aztán szívesen gyakorolja, mintegy megmutatva közönségének, mi mindent tud. Egyébként is kész bármikor, bármilyen körülmények között rendelkezésre állni és engedelmeskedni a parancsnak. Ezt sok fajtától eltérôen nem gépiesen, valami beidegzôdés hatására teszi, hanem sokkal inkább azért, hogy gazdája kedvében járjon.
Az American Staffordshire Terrier egyszerűen imádja gazdáját és annak családját. Számára a legfontosabb, hogy szerettei körében tartózkodhasson. Vele valóban együtt kell élni, ami egyébként hálás dolog. Remek társkutya, aki mindig kedvünkben akar járni. Lesi minden kívánságunkat, s nagyon érzékeny gazdája hangulatváltozásaira.
Gazdájától elvárja, hogy hozzá hasonlóan karakteres, ugyanakkor vidám természet legyen. Nem szívleli a gyáva, határozatlan vagy éppen a színlelô, aljas embereket. Az ilyen személyeket kiszelektálja a látogatók, a gazda ismerôsei közül, s ôket elkerülve világosan értésükre adja irántuk érzett megvetését.
Az igazi tenyésztôk ezért fordítanak megkülönböztetett figyelmet a karakter kérdésére. Csak tökéletesen kiegyensúlyozott idegrendszerű egyedeket párosítanak egymással, hogy ez a pompás természet megmaradjon ilyennek. Egy amstaff esetében a labilis idegrendszerbôl eredô kiszámíthatatlan viselkedés egyszerűen életveszélyes. Ne feledjük, olyan kutyáról beszélünk, amelyet fizikai adottságai messze a többi fajta, különösen pedig az ember fölé emelnek.

Amstaff a mindenes

A sétáltatások és kiállítások mellett az általam felvállalt társadalmi munka révén is, nap mint nap sok kutyatulajdonossal találkozom. Velük elbeszélgetve mindig elôkerül a következô téma: melyik kutyafajta a legintelligensebb, a legtökéletesebb? Persze mindegyikük a saját fajtáját dicséri, miszerint a foxinál, labradornál, vizslánál, stb. nincs okosabb kutya a világon. Én ezeket a különbözô történetekkel is „alátámasztott” okfejtéseket mosolyogva hallgatom, az eredetileg feltett kérdésre a választ ugyanis már évekkel ezelôtt megtaláltam.
Melyik az a fajta, amellyel éppúgy vadászhatsz, mint a vizslával vagy retrieverrel? Amelyik alkalmas a vércsapa követésére, mint a véreb, vagy a hatalmas vaddisznó lefogására, mint a Dogo Argentino? Amelyik tökéletesen ellátja a házôrzés, a személyvédelem feladatát, mint a rottweiler vagy a dobermann? Amelyik a határon, reptéren felkutatja a kábítószert? Kiment egy síró csecsemôt az égô házból, vagy megtalál egy ájult felnôttet a földrengésben összeomlott épület romjai alatt? Babysittere a kisbabának, játékszere a gyermeknek, sporttársa a fiatalnak, társa és „gondozója” az idôs embernek? Aki bohóckodásával, kedvességével jobb kedvre deríti a betegeket a kórházban? Sztárja a kiállításnak, az ôrzô-védô munkavizsgának és az Agility-versenynek? A válasz minden kérdésre a kutyatenyésztés csúcsterméke, a nagyszerű American Staffordshire Terrier.
 

Athos

Kitiltott (BANned)
Koszi! Most per pillanat mas kutyafajta nem jut eszembe, de gondolkozok rajta! :) Esetleg ha be tudnal linkelni egy par boxer-kolyok kepet annak nagyon orulnek! A falon is van egy hatalmas kep rola az aggyal szemben. (remelem ez azert nem beteges!) Elore is koszi. :wink:
 
F

Feri T

Vendég
Chow-chow

Ha a chow-chow kék nyelvével beszélni tudna, talán a kutya domesztikációjával kapcsolatos kérdéseinkre is választ kaphatnánk, hiszen ez a méltóságteljes, tartózkodó fajta egyike a kutya legôsibb típusának. Sajnos a kínai uralkodók gyakran elôdeik minden hagyatékát megsemmisítették, így nehéz pontosan nyomon követni a chow-chow történetét. Azzal szinte minden szakértô egyet ért, hogy a fajta északi eredetű – de hogyan jutott a Sarkkörtôl Kínáig, azt senki sem tudja. A fajta szűkös hagyatéka között szerepel egy dombormű a Han dinasztia idejébôl, kb. i.e. 150-bôl, mely vadászkutyaként ábrázolja a chow-chow-t. Tehát a fajta vagy helyesebben a chow-típus már több mint 2000 éve létezik, sôt sok szerzô szerint még ennél is korábbra nyúlnak vissza a chow-chow gyökerei; kétségtelen, hogy egyike a legkorábban azonosítható kutyatípusnak.

Létezik egy teória, mely szerint a chow-chow a régi tibeti masztiff és a szamojéd keresztezésébôl származik. Valóban rendelkezik mindkét fajta jellegzetes tulajdonságaival, azonban ezt a származáselméletet igencsak cáfolja a chow-chow kék nyelve. Valószínűbb, hogy inkább a chow-chow az egyik ôse nemcsak a szamojédnek, de a norvég elkhundnak, a keeshoundnak illetve a wolfspiccnek, sôt a pomerániai törpe spiccnek is.

Napjainkban a chow-chow csupán különleges megjelenésű kedvenc, de nincs semmilyen funkciója (nagyritkán használták csak testôrként.) Korábban ez egyáltalán nem így volt, számos bizonyítékát találni annak, hogy a chow-chow Kínában századokon át elsôsorban vadászkutya volt. Talán minden idôk leghatalmasabb kennele a hetedik században élt T’ang uralkodóé volt. 2500 pár (!) chow-típúsú kutyája mellett tízezer vadászt tartott. A chow-chow-val fôleg mongol fácánra vadásztak, mely igencsak gyors és kitartó szárnyas. Olykor nemcsak a fajta kiváló szaglását használták ki a kínaiak, hanem ôrkutyaként is alkalmazták a chow-chow-t, sôt olykor kocsihúzásra és terelésre is alkalmazták. Hogy a fajta valaha vadászkutya volt, napjaink egyik holland tenyésztôje, Chr. A. Veldhuis is bizonyítja, aki évekig élt Jáva szigetén Kínából importált kutyáival együtt. Ezek a chow-chow-k kiváló patkányfogónak bizonyultak és szenvedélyes vadászok voltak.

Kétségtelen a fajta északi eredete, érdekes azonban, hogy Kína középsô részén, Kantonban ôshonos jószágnak tartották, s kéknyelvűnek vagy kékszájúnak hívták. Kína északi részén, mint Pekingben is, a „lang kou” (farkaskutya), a „hsiung kou” (medvekutya) vagy szintén a kéknyelvű elnevezés mellett a „Kwantung kou” (Kanton kutyája) név volt elterjedt. Maga a chow-chow szó eredete valószínűleg nem Kínában keresendô, hanem inkább az ún. pidzsin-angolban. A chow-chow szót minden olyan dologra használták a XVIII. század második felében, melyet a keleti birodalom bármely részérôl szállítottak Európába vagy Amerikába. Jelentése csecsebecse, apróság, mely vonatkozhat akár porcelán vagy elefántcsont figurákra, de akár vegyes salátára is – a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. A korabeli hajóskapitányoknak ugyanis sokkal egyszerűbb volt csupán ezt a szót leírni, mint rakományuk minden egyes darabját pontosan megnevezni. És idôvel a rakományhoz kutyák is tartoztak.

A fajta elsô nem kínai leírása Gilbert White tiszteletestôl származik (Selborne, Anglia). A késôbb a „Natural History and Antiquities of Selbourne” c. műben publikált átfogó fajtaleírás alig különbözik a mai standardtól! 1780-ban White tiszteletes szomszédja hozott a kelet-Indiai Társaság hajóján egy chow-chow párt Kantonból. A fajta tömeges importja Angliába 1880 körül kezdôdött, és a fajta akkor vált igazán népszerűvé, miután Viktória királynô is elkezdett érdeklôdni a chow-chow iránt. 1881-ben a walesi herceg tulajdonába is került egy Wang nevű kínai kutya, mely sötétvörös, hosszúszôrű chow-chow volt. Egyre több és több chow-chow szerepelt a kiállításokon is, egyre több egyedet importáltak Kínából, majd 1893-ban a fajta már saját kötettel rendelkezett a Stud Bookban, 1895-ben pedig megalakult az elsô önálló klub. A fajta elsô hivatalos standardének mintájául egy Kínából importált kutya szolgált, Chow VIII, aki minden kiállításán az elsô helyen végzett. Az USA-ban 1890-ben szerepelt elôször chow-chow kiállításon, egy Takya nevű kutya Miss A-C. Derby tulajdonában, kínai csau-csau fajtamegjelöléssel. Az akkor még csak a Miscellaneous kategóriában szereplô chow-chow a Westminster Kennel Club híres New York-i kiállításán csoportjában a harmadik helyen végzett
 

Athos

Kitiltott (BANned)
Ezek szerint nincs a Ferinek kolyok boxerkutyus kepe. Duli, Te be vagy tarazva mindenfele kepekbol. Neked sincs? Please-please! :wink:
 

Athos

Kitiltott (BANned)
Feri, azt hiszem meg nem volt a Bullmastiff. Nagyon tetszik ez a kutyafajta, feltenned a jelemzoit?
Koszi! :wink:
 
F

Feri T

Vendég
A bullmasztiff

A fajta kialakulása

Hogy megértsük ennek a nagyszerű fajtának kialakulását, fontos megismernünk korabeli társadalmi környezetét. Különösen Charles Dickens regényei adnak hű képet a XVIII–XIX. századi Anglia gazdasági és társadalmi ellentétektôl feszülô világáról: ezekbôl megismerhetjük a nincstelen, gyakran éhezô falusi és városi tömegek haragját, mellyel a földbirtokosra, vagy éppen a gyártulajdonosokra tekintettek. Ebben a korban a bűnözés valóban egyet jelentett a megélhetéssel, s a tolvajok leggyakrabban az ennivaló megszerzéséért loptak, s gyakori jelenség volt, hogy a nagybirtokok erdeiben vadorzásra kényszerültek. Mivel elfogásuk esetén igen szigorú büntetés várt rájuk, védekezésük is kegyetlen és gyilkos volt.

Érthetô hát, miért próbálkoztak a vadôrök (Gamekeepers) olyan kutyafajta kitenyésztésével, amely veszélyes munkájuk során képes megvédeni ôket. Olyan kutyákra vágytak, amely csöndben, akár órákig is mozdulatlanul lapul rejtekhelyén, majd gazdája parancsára azonnal a vadorzóra (poacher) rohan és hatalmas erejével földhöz szegezi azt, esélyt sem hagyva támadásra vagy menekülésre. Elôször a szarvasok vadászatának mesterével, az ír farkas ebbel próbálkoztak, ez azonban gyengécskének bizonyult egy felfegyverzett vadorzó elfogásához, és a kellô határozottság is hiányzott belôle. Próbálkoztak a masztiffal, „aki” viszont hatalmas termete miatt kevésbé volt hatékony a menekülô bűnözôk üldözésében. A korabeli bulldog nagyobb termetű változatának alkalmazásával is próbálkoztak, de ez a kutya akkori formájában túlságosan nyugtalannak, makacsnak és kezelhetetlennek bizonyult.

Jó lenne tudni, kinek támadt végül az a nagyszerű ötlete, hogy a két fajtát keresztezzék egymással, mindenesetre megindult egy olyan kutya kitenyésztése, amely ötvözi a masztiff nyugodtabb, csöndesebb természetét a bulldog robbanékonyságával, fürgeségével, s mely így lehetôvé teszi a vadorzók tetten érését. Ez a kísérlet meghozta a várva-várt eredményt: a vadôrök tökéletes segítôjeként „megalkotott” kutya nagy, de nem lassú, akinek nem jelentett gondot a menekülô vadorzó beérése, ugyanakkor bôséges erôtartalékkal rendelkezett akár a legerôsebb ember feldöntéséhez és fogva tartásához. Fontos, hogy az új „fajta” kellôen higgadt természetű volt: nem „gurult be” és nem tépte szét a lefogott személyt, még akkor sem, ha az határozottan ellenállt, sôt esetleg meg is sebesítette a négylábú vadôrt. Akkoriban a bíróság elé állított bűnözônek minden esélye megvolt a halálos ítéletre, így elképzelhetô, milyen vehemenciával védekezett az erdôkerülôvel szemben és küzdött szabadságáért az ôt fogva tartó kutyával.

Az új típusú kutyák gyorsan elterjedtek ebben a feladatkörben, s félelmetes hírük mindenhová eljutott. A vadorzók valósággal rettegtek tôlük, mint ahogyan arról Richard Jeffries is beszámol „The Gamekeeper at Home” (1879) című könyvében: „… ha szembekerültek a vadôrrel, igyekeztek elôször a kutyáját lelôni.” Egy másik anekdota szerint „… a környék összes csirkefogója tudta, hogy ha beteszik a lábukat a birtokra, Growler észrevétlenül ott terem… a hátuk mögött, ledönti ôket a lábukról, és lefogva tartja ôket egészen addig, amíg a vadôr oda nem ér.”

Ilyen körülmények között minden vadorzó meggondolta, hol próbáljon meg tôrt vagy hurkot vetni a nyulaknak, ôzeknek.

A fajta elsô írásos említése a francia Buffon nevéhez fűzôdik: 1791-ben megjelent „Természetrajz” című könyvében már beszámol a bulldog és masztiff keresztezésekbôl származó kutyákról, „nehéz bulldognak” nevezve ôket. Korának egyik leghíresebb kutyaszakértôje, Stonehenge arról írt 1859-ben, hogy a korábbi idôkben különbözô mértékben keresztezték a két fajtát, ez tulajdonképpen nem más, mint a mészároskutya „visszaszármaztatása” volt az ôstípushoz.

Vannak azonban más vélemények is a fajta származásával kapcsolatban: Clifford L. Hubbard például arra emlékeztet, hogy éppen a bullmasztiff egyik ôseként számon tartott ancient bulldog kialakulásában játszottak szerepet a kisebb testű és fürgébb masztiffok, még a IX–X. század környékén. Ezek képesek voltak ellátni a masztiff feladatkörét, így a marhák lefogását is. Hubbard szerint ezektôl a kutyákból származik a ma ismert fajta; ám a történelmi és természettudományi munkák alapján valószínűbbnek látszik a korábban ismertetett vélemény. Ezek határozottan azt mutatják, hogy a fajta a masztiff és a bulldog XVIII–XIX. századi keresztezésébôl származik, a csaknem ezer évvel ezelôtti kisebb testű masztifftól viszont nem mutatható ki nyolcszáz éves folytonosság a bullmasztiffig.

Érdekesség: Dr. Sydney Turner a „Stock-keeper” című újság 1887. április 29-i számában a következôket írta: „Mr. Sanderson, aki sok évig az ‘ôfelsége Indiai Elefántjaiért Felelôs Kormányzati Hivatalnak’ volt az igazgatója, bullmasztiffokat használt leopárdok és medvék, sôt a kisebb elefántok vadászata során is. Két kisebb kutyája felzavarta a vadat, majd a négy erôseb, nagyobb kutya lefogta azt.” Ez a nagyvadászat klasszikus, középkori módja, melyet a lôfegyverek elterjedése elôtt alkalmaztak Európa-szerte, s roppant hasonlót művelnek még ma is Argentínában.

Létezik egy roppant fontos, mindenképpen tisztázandó kérdés: ha a bullmasztiff eredetileg – sarkosan fogalmazva – emberek megtámadására lett kitenyésztve, hogyan tartható felelôsséggel a mai világban? A válasz éppen eredeti hivatásában, már a kezdet kezdetén megtalálható: a vadôrök ugyanis roppant nagy hangsúlyt fektettek kutyáik idegrendszeri stabilitására, melynek következtében azok a legforróbb pillanatokban is képesek voltak nyugodtak maradni, és engedelmeskedni gazdájuk parancsának. Sokszor kellett önállóan, utasítás nélkül cselekedniük, talán éppen magatehetetlen, sebesült vagy eszméletlen gazdájuk segítségére sietniük, ugyanakkor alapos ok nélkül sohasem támadtak. Ez a kiegyensúlyozott idegrendszer és az alapvetôen nyugodt vérmérséklet teszi képessé a fajtát arra, hogy napjainkban remekül megállja a helyét – ôrként és társként egyaránt. Stonehenge írta: „Nincs a különbözô fajtáknak keresztezésébôl származó még egy olyan kutya, amely ennyi erôt és elszántságot mutatna… (ugyanakkor) sokan meglepôdnek, amikor látják, milyen fegyelmezettek a ‘vadôrök kutyái’ még akkor is, ha provokálják ôket.” (Dogs of the British Islands – 1878). Ez a bullmasztiff egyik legtökéletesebb jellemzése, amit valaha olvastam.

Igen sokoldalú fajta: noha kezdetben elsôsorban nagyszerű fizikumuk és védôkutya-jellemük miatt tartották ôket, igen jó nyomkövetôk is voltak. Teljesítményük a régi feljegyzések szerint megközelítette a vérebekét, amire a menekülô vagy elrejtôzô vadorzók felderítésénél szükség is volt: „Ismertem bulldogok és masztiffok keresztezésébôl származó olyan kutyákat, amelyek ugyanolyan kitűnô szimattal követték a szagnyomot, mint a Bloodhound.” (W. Hutchinson tábornok – Dog Breaking, 1885). A tábornok egyébként is nagy rajongója volt a fajtának: „…félelmet keltô megjelenésével, elképesztô erejével és elszántságával jobban megvédi a reá bízott értékeket, mint egy tucat ember.” Az ôsbullmasztiff tehát egy hihetetlenül robusztus, mégis mozgékony, könnyen képezhetô, engedelmes kutya volt, amely gazdája parancsára – vészhelyzetben önállóan is – azonnal támadott és mindenáron megvédte annak életét. Mivel feladata rendkívül veszélyes volt, a fajta kitenyésztésébe csak a legjobb fizikumú és idegrendszerű egyedeket vették be. Feltétel volt még a sötét szín, mivel a vadorzókat jellemzôen éjszakai ténykedésük közben kellett tetten érni és elfogni, így egészen századunk elsô évtizedéig szinte kizárólag csíkos egyedek léteztek.

Azok a kísérletek, tenyésztôi próbálkozások, melyek végül a mai nagyszerű kutyák kialakulásához vezettek, az irántuk rajongók legnagyobb szerencséjére már rögtön a folyamat kezdetén remek eredményeket hoztak: a kitűzött eszmény gyors elérését, az eredeti célra való tökéletes megfelelést. A bullmasztiff kitenyésztôinek érthetô okokból másodlagos szempont volt vérvonalak kialakítása, és sokkal inkább foglalkoztatta ôket a kutya teljesítôképessége. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a vadôrök számára egy jó kutya életfontosságú volt, ámbár hamar kiderült, hogy ezeket a kutyákat jól el lehet adni – hiszen kiváló ôrkutyára másnak is szüksége volt. „A keresztezés révén kialakult fajták közül a bullmasztiff a legjobb ôrkutya” – írta Robert Leighon, a század elsô évtizedeinek legelismertebb szakírója „The Complete Book of the Dog” (1922) című könyvében.

Ahogyan a marhahajcsárok és mészárosok bikahecceken mérték össze kutyáik képességeit, úgy a vadôrök a római gladiátorjátékokra emlékeztetô, bár azoknál jóval kevésbé véres, sôt gyakorlatilag veszélytelen viadalokat rendeztek. Egy bunkóval, szögek nélküli buzogánnyal vagy nagy fakalapáccsal felfegyverzett ember fogadásból kiállhatott a szájkosárral felszerelt kutya ellen, és megpróbálta elkerülni, hogy a bullmasztiff a földre teperje. A fennmaradt történetekbôl az derül ki, hogy egy jó kutya ellen senki, még a legerôsebb ember sem tudott talpon maradni! A „The British Field Sports” c. folyóirat 1901. augusztus 20-i számában beszámol arról, hogy a londoni Crystal Palace termeiben rendezett hagyományos kutyakiállításon Mr. Burton, a híres Burtonwood Kennel (Nottingham) tulajdonosa egy rendkívül érdekes bemutatót tartott: egy fontot ajánlott fel annak, aki képes elmenekülni szájkosárral ellátott kutyája elôl. Egy a kutyákat jól ismerô nézô vállalta a megmérettetést, és jelentôs elônnyel indult, ám a bullmasztiff hamar utolérte, és azonnal a földre döntötte. Az ember bátran védekezett, de a kutya szemernyi esélyt sem hagyott neki. A vállalkozó szellemű versenyzô még kétszer próbálkozott, de mindig a földre leteperve végezte, s végül Mr. Burton szabadította ki szorult helyzetébôl.

A századforduló elôtti idôszak tenyésztôi, a fajta létrehozóihoz, a vadôrökhöz hasonlóan még vérbeli munkakutyákat tartottak, és eszük ágában sem volt kiállítási szempontok alapján megválogatni tenyészegyedeiket. Mindazonáltal megkezdôdött a bullmasztiffok kiállításokon való bemutatása, s a fajtát egyre szélesebb körben megismerték. Elôször a híres 1871-es londoni show-n indítottak külön kategóriát „udvarok, más néven vadôrök éjjeli kutyája” névvel, bár ekkor még csak hat kutyát neveztek. A következô években egyre nôtt az indulók száma, s ezzel párhuzamosan nôtt a fajta iránti érdeklôdés. 1900-ban például a Brit Hadügyminisztérium megbízásából egy ôrnagy is szemügyre vette a fajta egyik seregszemléjét, hogy megvizsgálja a bullmasztiff esetleges hadi alkalmazásának lehetôségét.

A század elsô éveire már többen magas színvonalon tenyésztették ezeket a kutyákat, s tevékenységüknek köszönhetôen – miután a központi egyesület hivatalos lapjában, a „The Kennel Gazette”-ben közzétették a hírt – a BKC 1924-ben hivatalosan is elismerte a fajtát, és megindították a törzskönyvezést. Ugyanebben az évben megalakult a Midland Bullmastiff Club. A korabeli tenyésztôk közül is kiemelkedik a modern bullmasztiff megteremtôjeként ismert S. E. Mosley, a híres Farcroft Kennel tulajdonosa, aki az elsô elnöke volt a „National Police Dog Club”-nak (1926), melynek neve is mutatja az általa folytatott munka eredeti célkitűzését: egy a rendôri feladatok ellátására is alkalmas fajta nemesítését. Az egylet állhatatos munkájának köszönhetôen egészen a II. világháború kitöréséig csaknem minden vidéki rendôrôrsön tartottak egy példányt.

Mr. Mosley tenyésztôi munkájának alapját már a 60–40 %-os keresztezések adták, mégpedig a masztiff javára. Következetesen végrehajtott programjának eredményeként sikerült rögzítenie ezt az „összetételt”, s erre alapozva folytatta tovább a tenyésztést. Az ô egyik kanja, Farcroft Fidelity volt az elsô bullmasztiff, akinek sikerült kiállítást nyernie. Kenneljébôl a Silvo nevű szuka a fajta elsô Championja, aki egyébként 1927-ben megnyerte a híres Cruft’s Show-t, majd egy évvel késôbb megismételte ezt a bravúrt. Noha ebben az idôben a típus még nem volt egységes, sok mai értelemben vett kitűnô kutya élt az 1945-öt megelôzô idôszakban; közülük mindenképpen kiemelkedô Wisdom of Wynard, Tiger Prince és Beppo of Bullmas, valamennyien nagyszerű fedezô kanok, a mai modern fajta alkotói.

Érdekesség: napjainkban a fajta tenyésztésében vezetô szerepet betöltô két ország (Anglia, USA) között állandó vitára ad okot kutyáik eltérô külleme: az ôshazában látható példányokhoz képest amerikai fajtatársaik masztiff-jellege sokkal szembetűnôbb.

A II. világháború mély nyomokat hagyott a fajta életében; az ínséges körülmények nagyon megnehezítették a nagytestű kutyák tartását, etetését. Nem véletlen, hogy 1945-re már csak elvétve találkozhattunk bullmasztiffal Angliában, és léte az ôshazában veszélybe került. A fajta gyors térnyerésének köszönhetôen azonban még a 30-as években számos példány került az Egyesült Államokba és Dél-Afrikába, ahonnan tenyészegyedeket importálhattak, mondhatni „visszahonosítás” céljából. A bullmasztiff gyorsan magához tért a rövid Csipkerózsika álmából és újra régi fényében tündökölt: a BKC 1950-ben már ötven példányt tartott nyilván, és ekkor rögzítették a ma is érvényben lévô standardot. A fajta ma már világszerte rendkívül népszerűnek mondható: tulajdonképpen a legkedveltebb és legelterjedtebb molosszus, így nem véletlen, hogy hazánkban is nemzetközileg jegyzett szinten foglalkoznak tenyésztésével.



A fajta jelleme és felhasználhatósága

A bullmasztiffról hatalmas termete és valóban félelmetes külseje alapján a legtöbb ember azt gondolja, hogy egy mogorva fenevad. Az igazság az, hogy megbízható és éber ôrkutya, ugyanakkor hangsúlyoznunk kell végtelen nyugalmát és csöndes természetét, melynek révén nagyszerű családtag válik belôle. A fajta hívei pontosan tudják, hogy a bullmasztiff az egyik legnagyszerűbb és legszeretôbb babysitter és társkutya, akit csak kívánni lehet. A gyerekekkel nagyon türelmes és elnézô, szívesen aláveti magát minden játéknak. Az idegenekkel szemben általában barátságos vagy közömbös, s higgadtsága, türelme egészen addig tart, amíg szeretteit, otthonát veszély nem fenyegeti. Éppen ezért nem tanácsos egy idegennek az ô jelenlétében túlságosan is hangoskodni, gesztikulálni, mivel jól fejlett természetes védôösztönével az ilyen megnyilvánulásokat esetleg családja elleni támadásként értékelheti, s védelmükre kel. Márpedig ezt aligha ússza meg valaki ép bôrrel! Általában hasonlóan türelmes az idegen kutyákkal is. Amíg nem fenyegetik biztonságát vagy tekintélyét (mindkettô egyformán fontos számára), addig rendkívül elnézô fajtársaival. Ám ahogy kikezdenek vele, fúriaként rohan ellenfelére és hatalmas erejével a földhöz szögezi azt. Ám ekkor sem veszti el a fejét, és a rövid úton kivívott gyôzelme után – anélkül, hogy komolyabb sérülést okozna vagy kapna – gyorsan megnyugszik. A dolog magyarázata egyszerű: bár nem verekedôs, vagy kötözködô, tisztában van erejével, ezért dominanciára tör. Egyszerűen nem tűri, hogy bárki megkérdôjelezze elsôbbségét.

A fajta egyedeivel kapcsolatban sokszor hangsúlyozzák, hogy különösen értelmesek, bár néha túlságosan is akaratosak. Kétségtelen, hogy egy „németjuhászos” kiképzéshez nem a bullmasztiff a megfelelô alany: egy hatvankilós kutyától nem várhatunk el olyanfajta munkateljesítményt, mint az erre alkalmasabb fajták esetében. Aki egy „ugrik, kúszik, mászik” típusú kutyára vágyik, az ne a bulldog-leszármazottak között keresgéljen: nagy csalódástól kíméli meg magát és kutyáját is. Ezeknek a jellemzôen késôn érô fajtáknak inkább egyfajta koordinálásra, és nem drillírozásra van szükségük. Igénylik, hogy családjuk ne csak szeresse, de el is ismerje ôket: tiszteletben kell tartanunk jellemüket, és elnézôknek kell lennünk apró rigolyáikat, szokásaikat illetôen. Ez alól hôsünk sem kivétel, ráadásul az ô erôs egyénisége két különösen karakteres szülô hagyatéka: a masztifftól örökölte nemcsak testarányait és nagyobb termetét, de higgadt, nyugodt természetét, önálló egyéniségét is, míg bulldog ôse „felelôs” rettenthetetlen jelleméért, magabiztos fellépéséért. Elevensége, kitartása is az egykori mészároskutya hagyatéka, melynek köszönhetôen nagyszerűen megállja helyét testôr- és ôrzô ebként. Éppen eltökéltsége, no meg hihetetlen ereje miatt fontos, hogy idejében megtanítsuk az alapvetô tudnivalókra: a nagytestű kutyák esetében talán még hangsúlyosabb a városi körülmények közötti biztonságos közlekedés, a semleges helyzetekben idegenekkel szembeni nyugodt viselkedés elsajátítása.

Ezt a kutyát – természetét és alkatát tekintve – ôrzômunkára teremtették, így ôrizzük meg olyannak, hogy erre továbbra is alkalmas legyen! Ôsei csak a legjobb tulajdonságokat hagyták rá, és ez a „kvintesszencia” az erô és méret mellett nem nélkülözheti a fürgeséget, mozgékonyságot, amit néhány mai show sztár bizony egyáltalán nem mutat. Óvakodjunk a kutyájuk túlzott méreteivel dicsekvô tenyésztôktôl! Ránézésre el kell hinnünk, hogy ez a kutya alkalmas akár a legerôsebb ember földre döntésére, ha a helyzet úgy kívánja. Ehhez az erôn túl nagyfokú agilitás is szükséges, melyet egy túl méretes és -súlyos példánytól aligha várhatunk el. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy az utóbbi évek Cruft’s-gyôztesei mindannyian a standard méretet általában 15–20 %-kal meghaladó hatalmas kutyák. A mai angol trend a nagyon erôs és robusztus ebek felé mutat, akik óriási és kidolgozott izom tömeggel rendelkeznek, de tömegüket meghazudtoló módon könnyedén és gyorsan mozognak.

A fajta tökéletes elhelyezéséhez csak a kertes családi házas környezet lehet megfelelô. Még ebben az esetben is igényli a rendszeres és kielégítô mozgást, ami a csontozat, inak és ízületek teljes kialakulásának eléréséig csak olyan mértékű legyen, amit a kutya magától, játékosan végez. Ezután fokozatos terheléssel kialakíthatjuk a hatalmas és fáradhatatlan izmokat, hogy három éves korára, a kifejlôdés végére egy csupa izom body buildert kapjunk.
 
F

Feri T

Vendég
HATALMAS ÉS GÖNYÖRŰ A BORDEAUX-I DOG


Több kinológiai szakíró sok más nagytestű, dog típusú kutya mellett a bordeaux-i dogot is a tibeti dog leszármazottjának tekinti. Szerintük ez az ôsi kutya Tibet fennsíkjairól került az Ókorban a Közel-keletre, onnan pedig a népvándorlások során jutott el Európába. Egy biztos, nagytestű kutyák mindig ott alakultak ki, ahol az ember állandó harcban állt a vadállatokkal vagy embertársaival, vagy éppen mindkettôvel. A bordeaux-i dog feladata kezdetben az ember illetve annak tulajdonát képezô állatok védelme volt, de használták vadászatra is, s de fennmaradását mégis egy véres látványosságnak, a medve- és farkas viadaloknak köszönhette.

A bordeaux-i dog rokonsága az angol masztiffal kézenfekvô: a késô középkor vége óta rendszeres kutyacsere dívott a La Manche-csatornán keresztül Anglia és a kontinens között, 1572-ben I. Erzsébet királynô több angol masztiffot is küldött ajándékba IX. Károly francia királynak. A nagytestű, erôteljes kutyákat nemcsak az egyszerű emberek használták munkára, az arisztokrácia is kedvelte a tekintélyes megjelenésű ebeket. 1789-ben a francia forradalom kitörésekor sajnos sok szép példányt fôúri gazdájukkal együtt megöltek. Ha nincsenek az egészen az elsô világháborúig, elsôsorban Dél-Franciaországban nagy kedveltségnek örvendô állatviadalok, talán nem is maradt volna fenn ez a fajta. A kegyetlen ötletek terén kifogyhatatlan emberiség egyébként még szamarak ellen is harcba küldte kutyáit. Az amúgy jámbor csacsik patarúgásai igen veszélyesek voltak a küzdôtéren. Nagy hírnévre tett szert egy Mina nevű viadorkutya, ugyanis ez a szuka állítólag a különben kötelezô, fémbôl kovácsolt védônyakörv használata nélkül szállt ringbe, több medvét és bikát is megölve. A bordeaux-i dog történetében jelentôs szerepet játszó Pierre Mégnin így írt 1896-ban az Állattenyésztô c. lapban a fajtáról: „Megérdemelték nevüket, hiszen Bordeaux mészárosai hajdanában sokszor használták ôket. Olyan vadak voltak, hogy egy rendôrségi rendelet kötelezte a tulajdonosaikat, pórázon tartsák ôket, az ebek pofáját pedig szájkosárral lássák el.” Egy bizonyos dr. Frank 1906-ban a Marhapásztor c. lapban dicséri a fajtát: „A bordeaux-i dog sokkal többet megôrzött magában a kelták erôs jellemébôl, mint a masztiff. Valójában ô elôdeink híres-nevezetes kísérôebének származéka. Ereje szörnyűséges; a legizmosabb ember szükséges ahhoz, hogy féken tartsa. Az állkapcsa irtóztató. E fajta néhány szép példányával Spanyolország határán is találkozhatunk, bár számuk nagyon megritkult. Ama pireneusi tartományokban, ahol még mindig napirenden vannak a bika- és medveviadalok, manapság is szemtanúi lehetünk annak, ahogyan megmérkôznek ezekkel a fenevadakkal.”
Valószínűleg a fajtával foglalkozó szakemberek az elsô párizsi kutyakiállításon, 1863-ban döntöttek véglegesen a bordeaux-i dog elnevezés mellett. A kiállításon nyolc dog vett részt, melyek szinte még nyolc különbözô típust képviseltek. Egy Magenta nevű kutya nyerte az elsô díjat, s egyidejűleg kitüntették Párizs városának különdíjával, egy 150 frankot érô aranyéremmel is. Magenta marmagassága 70 cm volt, színe pedig rôtes árnyalatú szürke.
Ezt követôen közel két évtizedig, 1883-ig alig hallani valamit a fajtáról, majd ebben az évben megint szerepelt egy bordeaux-i dog a párizsi kiállításon, egy Bataille nevű kan, a Mina nevű legendás viadorkutya unokája. A fajtaazonos tenyésztés az 1890-es években kezdôdött, jelentôs szerepet játszott benne egy Rolland nevű kan, aki zömök testalkatú, csonkolt fülű kutya volt. Rolland-ról pontos adatok maradtak fenn: 72 cm magas volt, fejbôsége 62 cm, pofájának kerülete 41 cm, mellbôsége pedig 95 cm. Ebben az évtizedben több szakcikk is megjelent a fajtáról, mely nagy befolyással volt a tenyésztésre. Pierre Mégnin „Le Douge de Bordeaux” c. írását vette át Henry de Baylants kutyafajtákat bemutató könyvében, mely 1897-ben jelent meg. 1910-ben Kunstler bordeaux-i professzor írt kritikai tanulmányt a fajtáról. Hosszú évekig tartó vitasorozat után született meg 1911-ben az elsô hivatalos standard, melyet Mégnin és Kunstler dolgozott ki, ezt fogadta el az FCI 1913-ban. A ma is érvényben lévô fajtaleírást Raymound Triquet fogalmazta át 1971-ben, illetve vezetésével egy szakértôkbôl álló csoport 1993-ban is kisebb változtatásokat hajtott végre a standarden. Az FCI jelenleg is érvényben lévô standardjét 1995 áprilisában tették közzé.
A bordeaux-i dog az FCI kettes csoportjába tartozik, erôteljes, izmos, de harmonikus megjelenésű kutya. A test hosszúsága éppen meghaladja a marmagasságot, 10:11 arányban. A mellkas mélysége több mint a marmagasság felét teszi ki. Ami a fej arányait illeti, a fang maximális hosszúsága a fej egyharmada, a minimális pedig annak egynegyede. Természete nyugodt, kiegyensúlyozott; hűséges, szeretô társa gazdájának, akit nagy bátorsággal védelmez, ha kell. A kanok kifejezetten dominánsak, de a túlzott agresszió náluk sem kívánatos.
Érdekesség, hogy számtalan más fajtával ellentétben a bordeaux-i dog orrtükrénél nem a fekete szín kívánatos, hanem a szôrszínnel harmonizáló, annál valamivel sötétebb árnyalat. A szôr egyszínű, mahagóni vagy annál sötétebb, apró fehér foltok a mellkason és a mancsokon megengedettek. A szukák marmagassága 58–60 cm, súlyuk legalább 45 kilogramm, a kanok 60–68 cm magasak és legalább 50 kg súlyúak.
 

Monccsa

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok :)

Nagyon édes kutyusokról vannak fent képke, remélem nem baj, ha teszek fel párat én is a kedvencembol! :)
 
Oldal tetejére