Luigi48 novellái és egyéb írásai

Luigi48 témája a 'Irodalom' fórumban , 2011 November 25.

  1. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    Fogadjátok szeretettel irodalmi próbálkozásaimat. ;)
    Ide, ebbe a topikba fogom gyűjtögetni.
    Remélem, sokaknak tetszik majd, és érdeklődéssel olvassátok.
     
    KNemes kedveli ezt.
  2. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    A házhoz szállított öltöny esete

    Elnézést kérek azoktól a (potenciális) olvasóktól,akik -akaraterjüket és jóindulatukat bizonyítva - átrágják magukat ezeken a sorokon,majd hálát adnak Istennek,hogy túlélték a dolgot. De kérdem én,mi másról írhatna egy magamfajta mezei fickó,mint arról,ami vele,vagy a környezetében élő - átlagos,hétköznapi - emberek életében történt? Az ilyenfajta írások legnagyobb,- s egyben egyetlen - erénye csupán annyi lehet,hogy igazak... De,már az is valami.
    Ha jól emlékszem,korábban már említettem,hogy velem mindig történt valami,jóllehet,sohasem voltam amolyan "minden lében" kanál típus. Az események csak úgy jöttek... Nem voltam én kimondottan rossz gyerek,legfeljebb,- ahogy ezt akkoriban mondták rám:eleven kölyök voltam. Ezen felül fantáziadús,tele ötletekkel és tervekkel a tarsolyomban. Ami a sikeresnek tűnő tervek megvalósítását illeti,azokat gond nélkül végre is hajtottam,ám a lehetséges következményekkel általában nem törődtem. Talán emiatt volt az, hogy a dolgok nem mindíg alakultak úgy, ahogy azt én elképzeltem. Ezt a tényt az alábbi történet is igazolhatja. De előtte, néhány dolgot még megemlítenék a körülményekről, az előzményekről és egyebről.
    Az apám, jó nevű szabómester volt, már a háború előtt is. Akkoriban két-három segédet is foglalkoztatott és a dolgok jól álltak, egészen a háborút követő renszerváltozásig. A népi demokráciát irányító felső vezetés kezdett ferde szemmel nézni a maszek kisiparosokra. Nem fértek bele a munkás - paraszt - értelmiség alkotta triumvirátusba. Olyan magas adókat sóztak a nyakukba, hogy sokan vissza is adták az ipart és bezárták a műhelyt. A szabómesterek kénytelenek voltak a konfekcióiparban részt vállalni,ha élni akartak. Ezt tette az apám is.
    Egy év után azonban elege lett. Nehezményezte,hogy az a munka,amely az ehhez hasonló tömegműhelyekben folyik, csak a mennyiséget célozza meg,a minőségi munkát és az önálló,jószándékú gondolatokat valamint a kreativitást nem díjazza. Ezen okoktól indíttatva gondolt egy merészet. Mivel rendelkezett a szakma önálló gyakorlásához szükséges kellékekkel és segédeszközökkel, azt tette, amit a többi csalódott mesterember is tett. Iparengedély nélkül kezdett el dolgozni,vállalva a rizikót,hogy előbb-utóbb egy "jóakarója" bármikor feljelentheti.
    Egy idő után a régi kuncsaftok elkezdtek járni a Mária utcai, (akkoriban történetesen Molotov utcai) újonnan kialakított kis szabóműhelybe,amely a konyha egyik feléből lett kialakítva. Két varrógép, egy szabóasztal a próbababa, valamint egy kisebb polcos szekrény alkotta a berendezést. Az egyik gépen a mama varrt,őt épp oly képzett és lelkiismeretes varrónőnek tartották,mint amilyen jó szabómesternek az apámat.
    Az életünk gyakorlatilag a konyhában zajlott. Szüleim itt taposták a pedált,de itt is aludtak a konyha hátsó felében egy szélesebb sezlonon. A nővérem Marcsi, - aki akkor már fodrásztanuló volt, - és én,a harmadik osztályos elemista - a konyhaasztal mellett tanultunk,már amennyire ezt a gépek okozta zaj engedte.
    Mint már említettem,a konyha volt a kis udvari lakás központi helye.Mégis,két olyan helyzet is adódott, amikor kiparancsoltak engem a konyhából. Az egyikre abban az esetben került sor, amikor női kuncsaft jött próbálni,a másik pedig,amikor egy férfiember,a próba után -az apámmal együtt -a rádió mellé kuporodva a Szabad Európa Rádió híreit hallgatták nagy figyelemmel.'57 tavasza volt!
    Én természetesen mindkét esetben tiltakoztam a kirekesztettség ellen,mondhatni nulla sikerrel...
    Ennyit az előzményekről,melyek a történések bölcsője volt.
    Innen indult minden,'57 tavaszán. Ekkor gondolták úgy a szüleim,hogy épp ideje nekem is részt vállalni a szabóműhely munkájában oly módon, hogy - kímélve a kedves kuncsaftot - én majd házhoz szállítom a kész ruhát, ha ő ezt igényelné.Mivel elég jól ismertem a pécsi utcákat ahhoz,hogy megtaláljam az adott címet,mindenki egyetértett abban,hogy ez menni fog nekem.
    Tetszett az ötlet.Főleg a borravaló reménye.Minden szállítást a mama készített elő. Fehér csomagolópapírba hajtogatta az öltönyt,kosztűmöt,vagy másféle ruházatot,majd a csomagot gondosan összegombostűzve útnak eresztett.
    - A pénzt jól tedd el, és siess haza!- utasított minden indulás előtt. - Tessék, itt van húsz fillér villamosra, visszafelé majd a borravalódból vedd meg a jegyet jó? Lesz borravalód,ne félj.
    Igaza lett,minden alkalommal kaptam egy-két forintot.Jól csináltam a munkám. Elmentem a megadott címre,tudattam az illetővel, hogy mennyit kell fizetnie,jó mélyen elraktam a pénzt, -betartva ezzel a kapott instrukciót, - aztán siettem haza.
    Ha pedig már előre kifizették a varratást, akkor csak a borravalót kellett bezsebelnem...
    A kuncsaftok is kedveltek, és én is jól éreztem magam az ő társaságukban.Csupán akkor voltam zavarban,ha volt nekik egy velem hasonlókorú lányuk,aki - szintén zavarában, - idétlenül vigyorogva nézte végig a jelenésemet. Ilyenkor egy kicsit megalázónak éreztem azt, amikor a markomba nyomták a borravalót.De amint kiléptam az ajtón,már el is felejtettem az egészet. Ám volt olyan helyzet is,amikor ezt a kellemetlenséget egyáltalán nem éreztem.Kimondottan szerettem a Szontagh professzorékhoz járni,pedig három lányuk is volt! De ezek jólnevelt,kedves lányok voltak.Mindíg megkínáltak töltött pralinéval és más,fínom nyalánksággal. Az anyukájuk pedig a legnagyobb diszkréció mellett csúsztatta a kezembe a borravalót.Tőle öt forintot kaptam! Ez pénz egy kisebb vagyonnak számított egy magamfajta kölyök számára.
    Azt hiszem,másfél évig tartott ez a gyöngyélet.Ekkor történt az a bizonyos esemény,amely után minden megváltozott.
    '58 augusztusában apám megbízott,hogy vigyek el egy öltönyt a Jókai térre,egy fiatal bankhivatalnok számára.
    -320 Forint lesz,,mert a gombokat ő maga vásárolta- oktatott ki az apám.
    A kuncsaft széles mosollyal vezetett be a lakásába,s mire a szobába értünk,már tudtam,hogy a közelgő eljegyzése tiszteletére csináltatta ezt az új öltönyt.Ezen kijelentésén én egy csöppet sem csodálkoztam,azon viszont már igen, hogy ennek a fiatal hivatalnoknak milyen szép lakása van.Drága, komoly bútorok,perzsaszőnyeg,kristálycsillár,meg minden...
    - Biztos nagyon gazdag lehet-villant belém a felismerés és vele egyidőben az ötlet,mely alapján cselekedtem is.
    -Mennyivel is tartozom? - lépett elém hirtelen a kuncsaft, mire én határozott hangon,szemrebbenés nélkül közöltem vele:
    -340 Forint lesz.
    -340? Hár persze,igen.Tessék itt is van a 340 Forint.- hadarta a szavakat még mindíg mosolyogva a fiatalember- miközben leszámolta a kért összeget.
    Már a lépcsőházban elkülönítettem a húszforintos bankjegyet a többitől.Úgy gondoltam,ennyi megjár nekem,neki pedig meg se kottyan ez a többletkiadás.Hazafelé lelkesen, s immár gazdagon bámultam meg a Király utca összes kirakatát. Húsz forint,húsz forint! Mire fogom ezt költeni? Negyven gombóc fagylaltra? Vagy arra a lendkerekes kisautóra, amit mindíg megnéztem a játékbolt kirakatában,ha arra jártam? De moziba is mehetnék,akár tízszer is!
    Amikor hazaértem,leszurkoltam a 320 Forintot az apám kezébe.Ő megdícsért,amit én ártatlan tekintettel,mosolyogva fogadtam,majd pár perccel később leosontam a pincébe és egy fahasáb alá bugtam munkám gyümölcsét.
    Egy hét telt el,különösebb esemény nélkül.Mindenki tette a dolgát.Úgy terveztem,hogy másnap,szombaton,el fogom végre költeni a pénzemet.Eleget pihent már a pincében....
    Csakhogy,a dolgok más fordulatott vettek,és az események másként alakultak,mint ahogy én azt terveztem.
    Volt valami,amiről én nem tudtam.Nevezetesen arról,hogy az apám, - de a mama is,- az utolsó ruhapróbán megállapodnak a kuncsaftokkal a munkadíjban,amely,természetesen akkor sem változott,ha én szállítottam haza a ruhákat.
    Azon a péntek délután,amikor az apám hazajött a városból, megéreztem,hogy valami nem stimmel vele.Káromkodva csapta be maga után az ajtót,pedig ez a fajta viselkedés nem volt rá jellemző.Azután karonragadta a mamát és bevonszolta a szobába.A Marcsi rémült tekintettel nézett utánuk,hasonlót még soha eddig nem látott.Síri csöndben ültünk egymás mellett, meg se mertünk nyikkanni.A Marcsinak fogalma sem volt, mi ez az egész,de én egyre inkább éreztem,hogy itt nagy baj fog történni.Nem tévedtem.
    Amikor végre kijöttek a szobából a mama arca szomorú volt, az apámé pedig vörös és lila a méregtől,de még hallgatott...
    Csak akkor kezdett el ordibálni,amikor felkapta a széles szabóvonalzót és fenyegetőn megindult felém-
    - Te csibész! Mit csináltál? A becsületemmel játszol mi? - kiabálta vadul és csépelni kezdett.- Hol a pénz mi?
    Hiába rohangáltam a nagy szabóasztal körül,hogy minél kevesebbet kapjak,az öregem az asztal fölött átnyúlva is osztotta az áldást rendesen. Amikor láttam,hogy ennek a fele sem tréfa, és már sajgott minden porcikám, bőgve rohantam ki az udvarra.
    Már vagy tíz perce gubbasztottam ott,amikor nyílt a lakás ajtaja és a mama odajött hozzám.
    - Gyere már be,apád kiadta a mérgét.- szólított meg szomorkás hangon,és én nem tudtam eldönteni,hogy most azért ilyen a hangja,mert sajnál engem,vagy amiatt szomorú,mert becsaptam egy kuncsaftot.
    Mielőtt a lakásba értünk volna,elmesélte,hogy a banki ember és az apám találkoztak a városban és a fiatalember udvariasan rákérdezett a munkadíjra.Erre ő,villámgyorsan reagálva kapcsolt és elnézését kérte ,amiért elfelejtette, hogy a gombokat nem kellet volna felszámolni,mivel azokat a kedves kuncsaft vásárolta,s hozta magával már az elsó próba alkalmával.Visszadta a neki a húsz forintot,és ezzel megmentett engem,a fiatalember pedig boldog volt.
    - Még jó,hogy az apádnál volt annyi pénz.- fejezte be a mama a történetet- gyere,most már tényleg ideje bemennünk...
    - Mindjárt jövök,várj egy picit!-kiáltottam fel szinte boldogan, és éreztem,hogy egy hatalmas kő esik le a szívemről,és persze abban is bíztam,hogy most talán jóvátehetem a bűnömet.Leszaladtam pincébe, előhalásztam,majd a zsebem mélyére süllyesztettem azt az átkozott húszforintost.
    -Mehetünk!- súgtam a mama füléhez hajolva,mire ő kissé meglepődve nézett rám,nem értette,hogy mi volt az én nagy rohanásom a pincébe.
    Odabent a Marcsi meg az apám kérdőn néztek ránk,a mama is néma maradt, én is csak akkor szólaltam meg, amikor letettem a húszforintost az asztal közepére.
    - Tessék... megvan az egész, nem költöttem el - nyögtem ki
    magamból a szavakat bocsánatkérő hangon.
    Az apám egy ideig furcsán vizsgált a tekintetével,majd komótosan elrakta a pénzt,aztán végre,nagy sokára meg is szólalt:
    -Ülj csak le egy kicsit fiam, és jól figyelj arra,amit mondok.
    Ekkorra már kissé megnyugodtam.Letelepedtem vele szemben és vártam az intelmeket. Az öregemet nem az jellemezte, hogy- alkalomadtán - hosszú litániába kezdve terelgessen engem a helyes út irányába,ő,párszavas eligazítással is kellően tudott hatni rám. Ehhez a szokásához most is hű maradt.
    - Egy dolgot mondok... vagyis inkább kettőt.De mégis,inkább hármat.- kezdte el szép lassan, megrágva minden szót - Tehát : soha ne hazudj senkinek, soha ne csapj be senkit, és mindig legyen tiszta a lelkiismereted! Megértettél ugye?
    Ezzel az ő részéről be is volt fejezve az ügy. Rágyújtott egy cigarettára,kezébe vette a Naplót és az utolsó oldalt kezdte el olvasni.
    - A jövő héten már kezdődik is a bajnokság? Na nézzük csak, kivel is fog játszani a Dózsa? Áhá ! A Dorog jön Pécsre...- dünnyögte, mintha mi ott se lettünk volna, de aztán rám nézett és félig már mosolyogva megjegyezte.
    - Tudod, a Dózsa... de ez nem az a Dózsa amelyik a te Húszforintosod elején van...érted, fiacskám?
    Mi hárman, ijedten rezzentünk össze, de amikor az apám,-mint aki egy jó viccet hall,- elnevette magát, mi is nevetni keztünk.A mama meg a Marcsi mosolygós arccal tette fel a rezsóra a déli maradékot.A vacsorát már olyan hangulatban fogyasztottuk el,mint máskor.Úgy,mintha misem történt volna.Pedig történt.
    Most nem arra gondolok,hogy mint "ruhaszállító" segéderő megszüntem a továbbiakban létezni,- jóllehet ennek oka nem a bizalomvesztés volt,- hanem az, hogy a kuncsaftok létszáma erősen megcsappant.Néhányan elhagyták az országot, mások elköltöztek a környékről,és volt aki már csak a konfekcióiparban gyártott tömegárut tudta megfizetni. Nehéz idők voltak.De azért akadtak olyan kuncsaftok is, akik továbbra is nálunk varrattak,még harminc év múlva is...
    Mostanában, - és ez nem is nagyon meglepő ugye, - egyre gyakrabban jutnak eszembe az öregem intelmei a hazugsággal,a mások becsapásával, és a tiszta lelkiismerettel kapcsolatban.Ilyenkor eljátszom a gondolattal...vajon mi változna és hol tartanánk most,ha - kis hazánkban - minden ember ezen intelmek szerint élne? Vagyis : nem hazudna,nem csapna be senkit, és valamennyiünknek tiszta volna a lelkiismerete? Jó kérdés mi?
     
  3. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    A Kövér Matild megaláztatásának esete

    Itt és most egy titkot szeretnék elárulni magamról, bár jól tudom, hogy erre az égvilágon senki sem kiváncsi.Épp ezért, vagy inkább ennek ellenére, mégis megteszem. De vajon miféle titka lehet egy magamfajta fickónak? Talán, valamilyen- régóta tartó - eltitkolt kapcsolat? Esetleg egy régen elkövetett bűncselekmény, amelyet sikerült megúsznom? Vagy netán egy házasságon kívüli gyermek, akit titokban támogatok? Ezekre a találgatásokra pofonegyszerű a válasz, mert megegyezik a legtöbb kaparós sorsjegyen olvasható szöveggel: Sajnos, nem nyert!
    Miután most, hogy túl vannak az első csalódáson, azt is be kell vallanom, hogy az előre beharangozott titok valójában nem is titok, mert igazából egy teljesen szimpla, hétköznapi dologról van szó. Olyan hétköznapi, hogy ennél hétköznapibb már nem is lehetne. Akkor meg mire való ez a megtévesztő kis előjáték? - kérdezhetné bárki teljes joggal.
    Remélem, az erre adott válaszom őszintének hangzik, mert az is. Figyelemfelkeltés! Ennyi. Abban reménykedem, hogy ezek után már juszt is elolvassák legújabb förmedvényem képzavartól hemzsegő sorait.
    A történet főszereplői a piac, a Kövér Matild és szerénységem. No meg az Istenadta nép...
    Egy kis környezettanulmánnyt is bele kell majd kevernem itt-ott, de csakis a dolgok jobb megértése céljából.
    Jól van már, elkezdem...
    Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor a Mama először vitt magával a piacra. Ő, szerdai napokon is ki szokott menni, de nekem csak szombatonként kellet elkísérnem. Bele, az igazi nyüzsgés kellős közepébe! Szombaton annyi ember tolongott a piacon egymás hegyén, s hátán, hogy azt hittem, a fél város itt tölti a délelőttjét.
    Körülbelül egy éven keresztül csak az volt a dolgom, hogy megtanuljam nevén nevezni azt a rengeteg terméket, valamint, hogy jól elsajátítsam a Mama alkudozási technikáit. Viszonylag hamar megtanultam ezeket a fontos dolgokat, és egyre jobban kezdtem élvezni az egészet. A következő év tavaszától már egyedül kezdtem eljárogatni ki a piacra.
    Mindez '58 májusában kezdődött...
    ( Uram Atyám és a többi Szentek! Hiszen ez a múlt század közepén történt! Most már értem, hogy miért érzem magam olyan fáradtnak, öregnek és csalódottnak!...)
    A piac állandó helye a Búza téren volt már a kezdetektől fogva. Ez volt a híres pécsi Kispiac. A Nagy Lajos utca, -illetve az utca közepén lefektetett villamossín - szelte ketté a Búza teret, melynek mindkét oldalán az áruk tárolására épített fabódék, valamint azok az ikszlábú asztalok álltak, amelyek a gúlába felpúpozott különböző zöldség és gyümölcsféleségektől roskadoztak. A tér két felső sarkában egy-egy gombaformájú építmény állt. Az egyikben kenyeret,tejet, pékárut és eféléket árultak, a másikban pedig, - és ez volt a férfinép kedvelt helye - bort, és röviditalt mértek ki. A teret körülölelő házak utcafrontján néhány kisebb-nagyobb bolt és üzlet volt található, de volt itt még bádogosműhely, fényképész, borpince, és ostyaüzem is.
    Az eladásra szánt áruk többsége a környező falvakból került a piacra, az úgynevezett "kofavonaton". Ez volt a beceneve annak a korai járatnak, amellyel a falusi asszonyok a portékájukat utaztatták. Piacnapokon a Kisállomás előtt már kora hajnalban tülekedett a hordárok fuvarra éhes hada, akik általában tíz forintot kértek egy fuvarért, vagy, ennek az összegnek megfelelő terményt.
    Miután jól megpakolták azt a kordéforma szállítóeszközt, a kofák besegítettek a hordároknak megtolni a rakományt, mert egy ember képtelen lett volna akkora súlyt megmozdítani. Aztán úgy félúton, a Zsolnay utca forgalma miatt ezt a ceremóniát - a kényszerű megállást követően - , meg kellet ismételni. Kellett még egy utolsó nagy nekifeszülés, hogy az áru mielőbb a rendeltetési helyére kerüljön.
    Visszakanyarodva a történethez, ott tartottunk, hogy már egyedül jártam piacra. Azon a májusi szombat reggelen is megkaptam az ukázt.
    -Két kiló krumplit, két csomag retket, sárgarépát és gyökeret, öt darab tojást, és hazafelé egy kétkilós kenyeret hozzál. Nem fogod elfelejteni? - tette fel a felesleges kérdést a Mama, mert nagyon is jól tudta, hogy mindent megjegyeztem. (manapság két tételt is feírok)
    Azon a napon is bejártam az egész piacot, merre is találok olcsóbb árut? Egy jó félóra múlva meg is volt minden. Még elmentem a gombához és megvettem a kenyeret.
    Már épp hazafelé vettem volna az irányt, amikor észrevettem az egyik sorban a Kövér Matildot. Róla azt kell tudni, hogy nála utálatosabb, kibírhatatlanabb nőszemélyt senki sem ismert a környéken. Az árusok rettegtek a modorától. Állandóan reklamált, gorombáskodott, pocskondiázta az árut, de nem csak itt a piacon, hanem a környékbeli boltokban is. Már a megjelenése is félelmetet keltett az emberekben.. Hatalmas termetű, nagy kövér nő volt, aki cirka százhúsz kilót nyomhatott a mérlegen és minimum negyvennégyes cipőt viselt. A haja mindíg rendezetlen volt, olyannak tűnt, mint aki sohasem fésülködik. És többen is eskü alatt vallották, hogy rendszeresen borotválkozik.
    Néhányan azt állították, hogy jómódú családból származik, az ura pedig magasrangú katonatiszt volt a Horthy-rendszerben, és emiatt a mostani rezsim félreállította.
    A Kövér Matild családi nevét nem tudta senki, a keresztneve elé biggyesztett gúnyos jelzőt valaki ráragasztotta, és az végleg rajta is maradt. Ennél többet nem tudtunk róluk.
    Tehát, miután még egy utolsó pillantást vetve erre a nem mindennapi jelenségre kifelé evickéltem a forgatagból, egy ismerős és jellegzetes hangra lettem figyelmes, amely egyre emelkedettebbé kezdett válni... Ki más is lehetett volna, mint a Kövér Matild? Hát persze, hogy ő volt!
    Ez a hang mágnesként vonzott vissza a sorok közé, de mások is közelebb húzódtak, érezték, hogy itt most nagy dolgok fognak történni. A vita az egyik kofa és a Matild között zajlott, de egyre hevesebben.
    - Kezdődik a műsor- gondoltam, s befurakodtam a többiek közé, hogy jól lássam az eseményeket.
    - Mi az, hogy hé, jöjjön vissza? Honnan veszi a bátorságot, hogy azt kiabálja utánam, hogy hé! - ordította a Kövér Matild eltorzult képpel - Mi van, nem tud válaszolni ?
    A kofa, - egy középkorú kontyos asszony - először kissé megütközve nézett a dühös amazonra, de nem látszott rajta sem indulat, sem félelem. Csak a hangját emelte meg kissé.
    - Mos meg mitü van úgy oda?- válaszolt méltatlankodva - Csak azt akartam maga után kiabáni, hogy hé, gyűjjék mán vissza, megkapja azokat a tojásokat, de csak akkó, ha eviszi mind a tízet. Ez nem teccett magának? Emiatt kő mostan úgy ordibányi? - hallottuk a tájszavakkal is megfűszerezett választ, ami valójában kérdés volt.
    De a Matildban nem enyhült a harag. Egyre hevesebben gesztikulált, és egyre indulatosabb lett. A bámészkodók botrányt szimatolva egyre szorosabb kört vontak köréjük.
    Már csak arra vártak, hogy mikor fog robbanni a bomba...
    - Tudja maga szerencsétlen, hogy engem nem is olyan régen még nagyságos asszonynak szólítottak? Mégis, mit gondol, kivel beszél mi? - A Kövér Matild ekkor már vadul toporzékolt. Kezdett nagyon komollyá fajulni a veszekedés, de most a kofa volt a soron, ő sem volt rest!...
    - Tuggya mit? Tojok rája, hogy maga naccsága vót, de má nem naccsága ugyi? Mostan meg má jobb, ha odébbáll innejd, mer csak foglajja a helyet azza a nagy háccsó fertájáva ! - rikácsolta immár haragosan a kofa. Erre a szókimondó válaszra többen hangosan felnevettek.
    - Mit mondott? Mit mondott? - üvöltötte elfúló hangon a Kövér Matind és fenyegetően megindult a kofa asztala felé.
    Ám pár lépés után hirtelen lefékezett. Jobb kezének hüvelyk, - és mutatóujját az orrnyergére szorította. Ilyen segédmozdulatot akkor tesz az ember, ha tüsszentés ingerli, és ennek bekövetkezését szeretné elkerülni. Ebben reménykedhetett a Kövét Matild is. Néhány pillanatig derekasan kűzdött, de a természet végül is diadalmaskodott az ő akaratán egy hatalmas tüsszentés formájában. Egy ilyen, -kisebb szélmozgással is járó - óriási tüsszentés már önmagában is emlékezetes teljesítmény lehet, ám az igazi meglepetés a tüsszentéssel egyidejüleg következett be! Ezt a jelenséget - szó szerint, - szemmel lehetett követni. Aki ott volt a közelben, tisztán látta, hogy - talán a vita hevében meglazuló - műfogsor kirepül a Kövér Matild szájából, és egy fél körívet leírva a kofaasztal élének csapódik,majd onnan a földre hull.
    Döbbent csend lett. A jelenlévők tátott szájjal, tágranyílt szemmel követték - a gazdáját oly rútul cserbenhagyó - protézis látványos manőverét. Mindenki csak állt, és bámult. Jó ideig senki sem mozdult. Csak a Kövér Matild... De bár ne tette volna! Az idegességtől remegve, nyögve, szuszogva, egy hirtelen és meggondolatlan mozdulattal mélyen lehajolt, hogy felvegye a földről a fogsorát, amikor bekövetkezett ennek a tragikomédiának a második felvonása, melynek hatása messze felülmúlta az elsőét.
    Az történt, - és ez valóban megesett szegény párával, - hogy a görnyedten hajolgató asszonyság, - bizonyára önhibáján kívűl - útjára bocsátott egy békegalambot... Szegény Matild... Neki amúgy is mindene túl nagy volt... A keze, a lába, a termete. Ez a galamb is hatalmasra sikeredett. Talán egy bányászzenekar jó formában lévő tubása képes hasonló hangot előcsalogatni a hangszeréből.
    Mondanom sem kell, hogy a döbbent csend csupán eddig tartott. Az emberek eszeveszett, féktelen kacagásba törtek ki, miközben a hasukat fogták és a combjukat verdesték. Röhögtek, vinnyogtak,visítoztak egyre vadabbul. Kezdtek teljesen begőzölni. Úgy érezték, itt a pillanat a bosszúra, mert a Kövér Matild alapos okot szolgáltatott arra, hogy nevetségessé tegyék, és megalázzák.
    Kárörvendő vihogással ütögették a saját hátsójukat, így jelezvén, hogy jól hallották, mi történt. Gonoszul kacarászva, trágár szavakkal illették a megszégyenült asszonyt, aki csak állt, és bambán, zavarodott tekintettel bámult a gúnyolódók felé.
    - Ejnye naccságos asszonyom, ezt a galambot elég hangosan méltóztatott elengennyi, nemde bár?- harsogta a szavakat a nagyszájú kofaasszony - s mint győztes hadvezér, csípőre tett kézzel élvezte jópofaságát, mert tudta, hogy ezzel a megjegyzésével egy újabb kacajhullám fog beindulni.
    A Kövér Matild addigra már megtalálta, s a kezében szorongatta a protézist, majd amikor kissé alábbhagyott a hangzavar, előbb alaposan megtörölgette a szoknyája szegélyével, aztán nagy gonddal visszaigazította a helyére. Két kezével lesmította a ruházatát és körbenézett. Lassan, alaposan. Aztán még egyszer. Szinte mindenkit külön - külön megnézett magának. Tekintetéből szomorúság és mélységes megvetés tükröződött. Fura egy pillanat volt. A nép kezdte magát kényelmetlenül érezni. A nevetgélés elhalt, majd hamarosan teljes csönd lett. S akkor, abban a nagy csöndben a Kövér Matild megszólalt. Mindenki elámult attól, amit hallot, és egyszerűen, nem akart hinni a fülének.
    -Elnézüket és bocsánatukat kérem a történtekért. Ez a malőr igen kellemetlenül érintett engem, de látom, önök remekül elszórakoztak. Most pedig kérem, engedjenek utamra - mondta halkan, szelíden, és olyan méltóságteljesen, hogy az maga volt a csoda !
    Szájtátva bámult rá a tömeg. A Kövér Matild mindenkit meglepett ezzel a nem mindennapi és váratlan monológgal, de legfőképp azzal a hihetetlen nyugalommal, ahogy azt előadta.
    A hallgatóság érthetetlenül, meglepetten és kellőképpen megzavarodva tekintgetett egymásra. Mi a csuda történt? Valami itt nem stimmel ! Most legyőztük a Matildot, vagy nem? Senki nem értett semmit. Szó nélkül félrehúzódva adtak neki utat, hogy elmehessen. Pontosabban mondva, elvonulhasson.Tényleg... Úgy távozott, mint a királynők a színdarabban. Emelt fővel, egyenes derékkal, büszkén.
    Néhányan rágyújtottak, krákogtak, herákoltak. Mások ide - oda toporogtak, és kerülték egymás tekintetét.
    Lassan kezdett már eljutni a tudatukig, hogy bizony ez az egész dolog másként végződött, mint ahogy azt remélték. Nem győztek és nem is nyertek ők az égvilágon semmit. Egyáltalán nem látszottak boldognak. Sőt ! Szép lassan, egymást követve, - fülüket farkukat behúzva - igyekeztek mihamarább elkotródni a helyszínről. Magam is ezt tettem. De, most visszagondolva a történtekre, azt hiszem, egy kicsit szégyelltem is magam. Vagy valami hasonló...
    Hát, igen! Ilyen asszony volt ez a Kövér Matild.
    Akkor láttam utoljára. De valamikor a nyár vége felé hallottam felőle. Ez akkor történt, amikor egy pénteki reggelen felváltottam a Mamát a hentesbolt előtti sorbaállás alól. Ez egy megszokott dolog volt. A hentesünk minden pénteken kapott friss húst, és ilyenkor a környék asszonyai - már egy órával a nyitás előtt - hosszú sort alkotva türelmesen várakoztak, amig a mester feldarabolja és szortírozza a különféle húsokat.
    Mi a hentesbolttal szemben laktunk, így aztán kényelmesen és gyorsan tudtuk egymást váltani. Amikor a Mama, - némi időt eltöltve a sorban - felment reggelit készíteni, beálltam a helyére, s ha elkészült, lejött és helyet cseréltünk.
    Azon a pénteki napon két nő állt előttem. A harmincas éveik közepén járhattak, s mindketten igen csinosak voltak. Fényes, ápolt hajzuhataguk úgy volt bedauerolva, mint ahogy a Karády Kataliné volt a régi filmeken. Az a kellemes illatfelhő, mely felőlük áradt, alapos okot adott nekem arra, hogy jó mélyeket szippantsak abból a fínom elegyből és dugig tölsem vele a tüdőmet. A harmadik ilyen mély szippantásom után az egyik asszonyka megszólalt:
    - Már a múltkor is meg akartam kérdezni Klárika, hogy tudod-e, mi van a Kövér Matilddal? Lagalább két hónapja nyomát sem látom. Nem mintha hiányozna, de mégis...
    - Tudod, a szomszédasszonyom, - aki egyébként is mindent tud, ami a környéken történik - nos, őtőle tudom, hogy június közepe körül elköltöztek a Lánc utcából. De, hogy hová, azt még ő sem tudta megmondani. - csiripelte kedvesen a másik. - De lehetséges, hogy az a múltkori eset a piacon annyira megviselte... De hisz tudod, te magad is ott voltál nem?
    - Ott voltam persze. Ki nem álhattam azt a boszorkányt, de a végén mégis megsajnáltam. Komiszul bántak vele. - válaszolta a barátnő, akit én - ezen kijelentése alapján - azonnal a szívembe zártam és megszerettem. Eléggé nehezteltem is a Mamára, aki közben jött engem leváltani, mert szívesen maradtam volna még egy jó ideig...
    Igy tudtam meg tehát, hogy hová is tűnt a Kövér Matild, a pécsi Kispiac legfurcsább, legellentmondásosabb alakja. Mert akárhogy is nézzük a dolgot, az tagadhatatlan, hogy a Kövér Matild a Kispiac emblematikus figurája volt. Épp úgy hozzátartozott a városképhez, mint a Füttyös Pista, aki reggeltől estig vidáman fütyörészve járta keresztül-kasul a pécsi utcákat, vagy a Bólogató Ferike, aki minden utcasaroknál egy szabályos derékszögben fordult be, miközben nagyokat bólintgatott. De ott volt az a Nagycsemege sarkánál ücsörgő kövér asszonyság is aki nejlonzacskók és sparheltikszet árult és oly kedélyes lelkesedéssel kínálta szerény árukészletét, hogy aki azt meghallotta, azonnal jókedvre derült.
    Biztos vagyok abban, hogy valamennyiről szólhatna egy-egy kis történet, de én csak a Kövér Matildét ismertem.
    Furcsának ható érzés jó tudom, és valószínű, hogy nincs is rá elfogadható, vagy pontos magyarázat, de ezek az emberek - akik egyébként már rég nincsenek köztünk - egyre jobban kezdenek hiányozni nekem. Érti ezt valaki? Mert én nem... Vagy talán mégis?
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2013 Szeptember 24
  4. Gyertyafény

    Gyertyafény Kormányos_Silvertag Kormányos

    Szia Luigi!

    Nekem nagyon tetszett ez a kis novella a Kövér Matildról.Olyan képszerűen írtál, hogy szinte láttam magam előtt a "piacot" és átjött az írásodból annak a hangulata is. Ez a tragikomikummal fűszerezett helyzetkép elgondolkodtatott .Jó kis novella, szívesen olvasok Tőled többet is :)
     
    Darma, Aariella, Luigi48 és 1 másik tag kedveli ezt.
  5. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    Pintér tanár úr halálának esete

    Minden a gimnázium első osztályában kezdődött. A soha véget nem érő, fárasztó és unalmas tanévnyitó után az összes diákot a tantermekbe parancsolták. Mi, zöldfülű elsősök megilletődve, zavart tétovasággal vonultunk el az öregebb diákok előtt, akik gúnyos megjegyzéseikkel , s lekicsinylő, fölényes vigyorgásukkal nullára redukálták maradék önbizalmunkat is. Igen nagy megkönnyebbülést jelentett számunkra,amikor végre betódulhattunk az I.e. feiratú táblácskával ellátott osztályterem ajtaján. Pár pillanat mulva megjelent - leendő osztályfőnökünk, - Pintér tanár úr is.
    De mielőtt még tovább folytatnám a történetet, igen fontosnak tartom, hogy néhány mondat erejéig bemutassam ezt a rendkívüli embert, - vagy, ha úgy tetszik, ezt a különleges és érdekes figurát.
    Ami a termetét illeti, alacsony volt és vékonydongájú. Ötven kilósnál semmiképp sem lehetett több. A haja? Ha ezer ember közül ki kellett volna választanom Einstein unokaöccsét, gondolkodás nélkül őrá szavaztam volna, olyan fantasztikus frizurája volt!
    Mindíg kikeményített, hófehér inget viselt, kockás zakóval. Az ingekhez hatalmas, - a két végén bágyadtan lekonyuló - kézzel megköthető mintás csokornyakkendőt hordott. Nadrágjainak szára pedig oly bőre volt szabva, hogy ha öt pár lábszárral születik, akkor is símán belefért volna.
    És volt még valami, ami jellemző volt rá. Nevezetesen az a tulajdonsága, hogy hihetetlen sebességgel volt képes közlekedni a folyosókon, és lépcsőkön, valamint az osztályban a padsorok között. Nem szaladt , és nem is rohangált ő, csak ment... az általa megszokott stílusban. Még az órák közben is ritkán ült le,szinte végigállta, vagy mászkálta azt a negyvenöt percet. Pintér tanár úr egy emberbőrbe bújt perpetuum mobile volt...
    Szemeinek élénk csillogása arról tanúskodott, hogy figyelme és kíváncsisága - a legkülönbözőbb dolgok iránt, - egy pillanatra sem lankad. Már az első pár nap után az volt a benyomásom, hogy ezt az embert az Isten is pedagógusnak terentette...
    Hol is tartottam az imént? Ja, igen!
    Szóval, amikor Pintér tanár úr beviharzott az osztályba, először azt közölte velünk, hogy ő lesz az, aki a magyar nyelvtant és irodalmat, valamint a történelmet - reményei szerint előbb, vagy utóbb - de minden körülmények között, megszeretteti velünk. Ezután névsorolvasást tartott. Eközben, minden egyes gyerektől megkérdezte, hogy mivel foglalkoznak a szülei. Jól emlékszem arra, ahogy a kicsi Schnúr Jóska így kezdte:
    - Az én apám kesztyűszabász, az anyám meg... De tovább nem jutott, mert Pintér tanár úr felcsattant.
    - Te most a szüleidről beszélsz, fiacskám?
    - Igenis - válaszolta nagy ijedten a Jóska
    - Hát akkor mondd azt, hogy édesapám, édesanyám. Értve vagyok?
    - Igenis - rebegte elvörösödő arccal a kicsi Schnúr, és ha lehet, még kisebbre összehúzva magát, visszacsúszott a padba de olyan mélyre, hogy csak a feje búbja látszott ki.
    Osztályfőnökünk, miután mindenkinek a válaszát meghallgatta, egy rövid eligazító beszédet intézett hozzánk.
    - Holnapra szeretném tudni valamennyiőtök fejméretét, mert szép egyensapkát fogtok kapni. Ezen kívül kaptok még egy barna és egy kék színű iskolaköpenyt, és két darab jelvényt, melyen a gimnázium címere látható. A nagyobb jelvényt a sapkára tűzitek, a kicsit pedig a köpenyre, zakóra, vagy nagykabátra. Én most elmegyek a tankönyvekért, addig rendezzétek le, ki, hol szeretne ülni, de úgy csináljátok, hogy az lesz a végleges ülésrend. Értve vagyok? - s mire kimondta az utolsó szavakat, már szélsebesen el is tűnt...
    Gyorsan körbenéztem, s tekintetemmel megkerestem azt a három srácot, akikkel szívesen ültem volna egy kupacban. Alapos okom volt rá, hogy pont őket válasszam, hiszen mind a négyünknek V - betűvel kezdődött a neve. Társaimnak tetszett az ötlet. A többi fiút viszonylag könnyen meg tudtuk győzni arról, hogy a középső sor két hátsó padja minket illet. Ezek után már nagyobb reménnyel álltam elő azzal a kérésemmel, hogy én a leghátsó pad valamelyik ülésén érezném magam igazán biztonságban, s ezt megerősítve, hivatkoztam az általam akkort kitalált " csak minél messzebb a tanároktól " hangzatos jelszóra.
    Kérésemnek társaim eleget tettek, így aztán minden rendben volt. A négy VÉ sikeresen birtokba vette az osztályban a legjobb helyeket!
    Vargha Ödön, Végvári Lajos, Volcsányi János és Vörös Gyula. A négy VÉ. Természetesen, - mint mindenki másnak az osztályban, nekünk is volt, becenevünk. Az Ödönből Dönci lett, a Lajosból Luigi. A Jánosból azért lett Pufi, mert olyan kerek volt az egész gyerek, mint egy jóllakott napközis. A Gyula pedig azért kapta a Piroska becenevet, mert nem csak a neve, hanem a haja is vörös volt. Jó kis csapatot alkottunk mi négyen. Örök barátságot fogadtunk, és ez a barátság még ma is fennáll közöttünk.
    Én a Pufi mellet ültem négy éven keresztül, akinek - számos érdeme mellett, - volt egy kiemelkedően hasznos is, ami miatt igen nagyra becsültük az ő munkásságát. Ugyanis Pufi, messze a legjobb súgó volt az osztályban! Örök hálával tartozom neki, mert ő mentett meg attól a szégyentől, hogy negyedikben, pótvizsgázni kényszerüljek matematikából. Amikor a kegyelem kettes reményében kivonszoltam magam a táblához, legalább egy közepesre értékelt feleletet kellett produkálnom ahhoz, hogy megússzam a pótvizsgát. És csodák csodája, győztesen vívtam meg ezt a harcot. Máig magam előtt látom Gyetvay tanár úr meglepett ábrázatát, miközben az osztálynaplóra meredt:
    - Nem tudom, mi történt magával fiam, hogy így összekapta magát, de ezért a feleletért kénytelen vagyok egy négyest beírni az elégtelen és a két kettes mellé. - hümmögött a matematika jeles tudora, aki még akkor is hitetlenkedve csóvalta a fejét, amikor én, - dialalmmámorban úszva - a helyemre ültem.. Hát persze, hogy nem értette az öregúr! Fogalma sem volt arról, hogy a Pufi mire képes, és arról sem, hogy én a négy év alatt tökéletesen elsajátítottam a szájról olvasás tudományát.
    A reáltantárgyakkal ellentétben, a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem, mindvégig a kedvenc tantárgyam volt. Hogy is ne lett volna, hisz ezeket Pintér tanár adta elő! Közepesnél senki sem volt gyengébb magyarból és történelemből, pedig nem kivételezett velünk a többi osztály rovására. Azt hiszem, tiszteletből is igyekeztünk megfelelni neki, mivel osztályfőnökünk lévén, ő is megtett mindent értünk.. Azon kívül, hogy remekül tanított és nagyon jó osztályfőnök volt, kiválóan értett a mi nyelvünkön is. Bárki, bármikor, bármilyen problémával fordult hozzá segítségért, mindíg megkapta. Őrá valóban illet az a megállapítás, hogy apánk helyett apánk volt, barát helyett barát. Mi szerettük őt, ő meg minket. Ilyen egyszerű volt az egész.
    A négy év lassan (vagy gyorsan, ki tudja?) véget ért. Mi, a IV.e. osztály végzős diákjai kissé megszeppenve ácsorogtunk az élet kapujában. Egy egészen más világba csöppentünk bele, és halvány segédfogalmunk sem volt arról, hogy mi vár ott ránk? Nagy hirtelen felnőtté váltunk... Faképnél hagyva iskolát, tanárokat, diáktársainkat.
    De, hát nem arra valók az ötévenként megszervezett osztálytalálkozók, hogy diákok és tanárok felelvenítség a régi eseményeket, balhékat, csínytevéseket? És hogy megtudják, ki,
    mire vitte az életben, hol, és hogyan él, meg efféle dolgokról?
    A mi osztályunk találkozóit már kezdettől fogva a Zombori Lala vezényelte le. Ehhez nagyon értett. Mindenkit elő tudott keríteni, még akkor is, ha más városba költözött, vagy lakást cserélt, vagy éppen külföldön dolgozott.
    - Erre állt be az agya - jegyezte meg a Dönci találóan, és ebben tökéletesen igaza volt.
    A Lala legnagyobb sikere az volt, amikor megtalálta a Seregit. Pontosabban a Schillmant. Történt ugyanis, hogy a Dezső, két évvel a harmincéves találkozónk előtt megözvegyült. A gyászév leteltével feleségül vett egy keresztény lányt. De ez még nem volt neki elég! Felvette az új asszonyka hitét, ráadásul a nevét is magyarosította. Ezek után a nagyszámú rokonság, valamint a régi baráti kör megszakított vele minden további kapcsolatot. A Dezsőt megviselte ez a dolog, de továbblépett rajta. Omnia Vincit Amor...
    Tehát az osztálytalálkozók.Az első remek hangulatban zajlott le. Frissek voltak még az emlékek és még szemtelenül fiatalok voltunk. Ezen a találkozón kiderült, hogy két srác az orvosira jár, négyen mérnöknek tanulnak, kettő pedig jogot hallgat. De akadt olyan is, aki a politika iránt érdeklődött. A többen szakmát tanultak, hogy idővel középvezetővé váljanak, de néhányan már elhelyezkedtek, s különböző hivatalokban dolgoztak. Pintér tanár úr nagy élvezettel hallgatta az élménybeszámokat, néha megvillantotta remek humorérzékét is... szóval, nagy élmény volt az a nap valamennyiünk számára.
    A tízéves találkozónkon már volt egy nőgyógyászunk, és egy sebészünk, négy mérnökünk,két ügyvédünk, és egy közeli faluban tevékenykedő, meglepően fiatal tanácselnökünk. Az ezután következő találkozók is hasonló hangulatban zajlottak, egészen a harmincéves összejövetelig...
    A beszélgetések fő irányvonala kezdett megváltozni és ez nem tetszett mindenkinek. A jelenlévő tanárok és tanárnők, és az osztály nagyobb része nem arra volt kíváncsi, hogy ki hányszor vált el, és hogy az új Merci kevesebbet fogyaszt, mint a régi Audi. De az sem érdekelt különösebben senkit sem, hogy Ibiza ugyan nagyon kellemes kis hely, de jövőre inkább kipróbáljuk a jó öreg Egyiptomot... Ilyenkor Pintér tanár úr rosszallóan tekintgetett jobbra - balra és arra várt, hogy mikor fog a beszélgetés olyan irányba fordulni amelynek valami halvány köze is van a régi szép időkhöz.(aki rendszeresen jár osztálytalálkozókra, bizonyára tapasztalt hasonló feszültséget a társaság egyes tagjai között, és nagyon jól tudja, hogy miről beszélek)
    Tulajdonképpen az utolsó, a negyven ötödik osztálytalálkozó volt az, amelyik az összes közül a legemlékezetesebb volt, de egészen más okból, mint az ezt megelőzők voltak. Ez a nap volt az, amely miatt ez a történet egyáltalán megíródott. 2011 május utolsó szombatján történt. Erre az osztálytalálkozóra nyolc egykori diáktársunk már nem tudott eljönni. De nem azért, mert nem akartak és nem is azért, mert lebetegedtek...A régi tanáraink közül is csak egy volt jelen, és mi csak annak örülhettünk, hogy ez az egy, a mi szeretett osztályfőnökünk, a 94 éves Pintér tanár úr volt!
    Az étterembe egy kerekesszéken tolta be a veje, menni már nem volt képes. A szemei viszont épp úgy csillogtak, mint régen, és az esze még mindig borotvaéles volt, az emlékezőképessége meg egyenesen félelmetes!
    Még mindíg a keresznevünkön szólított bennünket, ami tényleg ámulatba ejtő volt, hiszen például velem megesett már, hogy megkérdeztem a mellettem ülő Piroskát:
    - Te öreg, ki az ott a Kelemen Öcsi mellett?
    Pintér tanár úr ezen az estén is megkérdezett bennünket, hogy boldogulunk, vagy inkább, hogy boldogultunk az életben, hisz ekkor már valamennyien nyugdíjas bácsik voltunk. Az öreg most is figyelt a válaszokra, még most is érdekeltük őt. Egyenként szólított fel minket néhány szavas beszélgetésre. Igazából akkor lepődtem meg, amikor én következtem a sorban. Fel nem tudtam fogni, hogy képes visszaemlékezni még erre is?
    - Figyel csak, te csibész! És ha nem jól mondom, azonnal javíts ki. Értve vagyok? - szegezte nekem a kérdést amire - akaratom ellenére - könnybe lábadt a szemem. Hirtelen a fülembe csengett - Értve vagyok? Ezt már az első napon is hallottuk tőle, aztán még vagy ötezerszer a négy év alatt.
    - Figyelj már hé! - ripakodott rám türelmetlen hangon.
    - Figyelek tanár úr - rezzentem össze - figyelek.
    - Hé, fiacskám! Még jó, hogy nem azt mondtad: Tanár úr, én készültem... He, he! Megijedtél mi? Szóval, mondd csak, nem te voltál az a gazember, akit már elsőben ki akartak csapni, mert a nagyszünetben állandóan a WC - ben bagóztál a többi jómadárral együtt? Mi?
    Ez nem igaz, ez lehetetlen...ilyen nincs! - futott át az agyamon. Alig voltam képes normálisan válaszolni.
    - De igen, én voltam, de akkor az... Pintér tanár úr persze nem engedte befejezni a mondatot, és ezzel csak jót tett velem, mert fogalmam nem volt arról, hogy mit is akartam kinyögni.
    - Csak azért mondom kedves fiam, mert kár lett volna érted... bizony, kár lett volna.- mondta egyenesen a szemembe nézve, majd a Vargha Dönci felé fordult. Az ő beszélgetésüket én már nem hallottam, mert úgy éreztem, ki kell mennem, hogy egy kissé magamhoz térjek. Egymás után két cigarettát is elszívtam. Felkavart ez az előbbi beszélgetés, ha értik, mire gondolok...
    Amikor visszamentem az étterembe, a pincérek már hordták ki a vacsorát és mellé egy - egy pohár italt. Ki mit kért. Ez benne volt a számlában, amit már korábban lerendeztünk. A vacsora és a pohár ital elfogyasztása után amolyan kötelező beszélgetések zajlottak, de ezekben már nem volt semmi érdekes.
    Ám, amikor Pintér tanár úr középre kormányozta a tolószékét, és látszott, hogy szólni kíván, minden szempár őrá szegeződött.
    - Fiúk, nagyon szépen köszönöm nektek ezt a szép estét. Jó volt veletek újból együtt lenni, bár az iskolában ezerszer jobb volt...
    Legalább is, nekem! He, he! Mert ti húztátok a seggeteket amikor lapozgatni kezdtem az osztálynaplót ugye? Mindenre emlékszem, gazfickók!
    Halk nevetés moraja hallatsztott, de amikor az öreg tovább folytatta, és főleg, amit mondott, attól minden arc komorrá vált.
    - És most jól nézzetek meg magatoknak fiúk, mert utoljára láttok... Megvénültem. Úgy érzem, eleget éltem már. Meg aztán... mindíg is kíváncsi ember voltam, ezt ti is jól tudjátok.
    De most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy milyen lehet odaát? Majd megtelefonálom...He, he! Aztán semmi bú, meg bánat, vagy efféle szamárság ! Értve vagyok ?- azzal intett a vejének, aki lassan,óvatosan kitolta az öreget a teremből.
    Én ekkor épp a Fischer Laci mellet álltam, és láttam, ahogy ennek a nagybarab, száznegyven kilós, bivalyerős hentesnek a széles arcán hatalmas könnycseppek kezdenek legördülni... de mindenki más is igyekezett úgy forgolódni ide - oda, hogy a mellette álló véletlenül se nézhessen az arcába. Kemény pillanatok voltak az biztos.
    Egy - egy gyors kézfogás után már mindenki tódult is
    kifelé. A kijárat előtt bevártam a fiúkat és elindultunk a Kossuth tér irányába, a kedvenc borozónk felé.
    - Srácok, nekem most valahogy nincs hangulatom semmihez - bökte ki a Piroska - inkább találkozzunk holnap hatkor a borozó előtt, ha nektek az megfelel.
    - Szerintem is jobb lesz a holnap, de a hat óra az túl korán van, nem lenne jobb inkább tizennyolc órakor? - próbáltam humorizálni, de erre a poénra most nem akadt vevő. Végül aztán megegyeztünk, kezet ráztunk, majd mindenki elindult hazafelé.
    Másnap, ebéd után, a tizedik cigerettám szívása és a második kávém kortyolgatása közben csörrent a telefon. A Vörös Gyula volt.
    - Szevasz öregem! Képzeld, meghalt a Pintér tanár úr! - hadarta ideges hangon Piroska.
    - Mi van, miket beszélsz? - kérdeztem vissza döbbenten.
    - Az egyik volt kollégám hívott fel az előbb, aki egy házban lakik az öreggel. Ő mondta, hogy reggel nyolc körül bement hozzá a lánya, hogy lehívja a reggelihez, de akkor már halott volt.
    - De hiszen tegnap este még rendben volt, vágott az esze, mint a borotva...- hitetlenkedtem, de Piroska közbeszólt.
    - Figyelj öreg! Mondok valamit, de ne szakíts félbe jó?
    - Rendben, úgy lesz.- egyeztem bele.
    - Te nagyon jól tudod, hogy én hiszek Istenben... Közbe ne vágj, ha jót akarsz! - figyelmeztetett újból a barátom, de én álltam a szavam és hallgattam, ő meg folytatta.
    - Azon gondolkodtam egész idáig, hogy miért pont most történt az, ami történt. Az öreg meghalhatott volna három hete is, két napja is, vagy a jövő héten is, nem igaz? De ő pont most, az osztálytalálkozót követő napon ment el...találkozott velünk, jól érezte magát, aztán kész, vége... Szerintem ez nem a véletlen műve volt. Nem ám, pajtás! Ebben Isten keze benne lehetett... Megadta neki azt a lehetőséget, hogy még egyszer találkozhasson velünk, s mi ővele. Lehet, hogy az öreg ideje már egy hete lejárt, de Isten kitolta a határidőt... Kapiskálod már?
    Mit szólsz ehhez? Annyira valószinűtlen az egész? Kíváncsi vagyok mi erről a véleményed, neked, akiről tudom, hogy a bizonytalankodók közé tartozol.
    Amíg a Piroska beszélt,volt némi időm megemészteni a hallottakat, ám egy ideig még rágódtam a válaszon. Amikor végre rászántam magam és belekezdtem, meglepődtem a saját szavaimon.
    -- Most aztán jó nehezet kérdezték öregem. De lehet, hogy van abban valami, amit mondasz. Ha a te Istened, vagyis hát az Isten... ha valóban ezt tette, akkor nagyon jót tett vele, mert megérdemelte az öreg ezt a sanszot. Bőven rászolgált erre. Szóval, ha ez Isten műve volt, akkor le a kalappal előtte, mert ez egy szép húzás volt tőle. A lehető legszebb...
    Hát kimondtam, amit kimondtam. Visszaszívni már, nem lehetett, de akkor már nem is akartam.
    - Ez szép volt tőled haver - hallottam az elégedett hangot a vonal túlsó végéről - most felhívom a Döncit meg a Pufit. Téged meg majd értesítelek a temetés időpontjáról, ha megtudom. És akkor majd megbeszéljük a továbbiakat. Szevasz!
    - Kösz, hogy hívtál Piroska, szevasz...
    Leraktam kagylót, és bementem a szobába, hogy meglátogassam kedvenc karosszékemet. Kényelmesen elhelyezkedtem benne és lehunytam a szemem. Magam elé képzeltem Pintér tanár urat, amint előttem áll, és kissé félrehajtott fejjel, értelmes arcot vágva lesi, hogy mit akarok neki mondani Hát ha ez kell, tőlem most megkaphatja!
    - Idefigyelj fiacskám! Nagyon nem szeretem, ha titkolódzol előttem. Soha, egy árva szóval sem említetted, és még csak nem is céloztál arra, hogy te milyen jóban voltál Istennel! Ez az egyetlen dolog, amiért haragszom rád... Értve vagyok?
     
  6. Claire 959

    Claire 959 Állandó Tag Silver tag

    Kedves Luigi!

    Jó volt olvasni ezt a történetet, amibe szőttél humort is.
    Nekem is van hasonló emlékem egy tanáromról. Az utcán találkoztam vele, megismert még, beszéltünk, és pár nap múlva megtudtam, hogy elköltözött egy másik világba.
    Azóta is sokat gondolok arra, hogy biztos nem véletlen volt ez a találkozás.
     
  7. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    Luigi!

    Nagyon örülök, hogy rászántad magad az írásra, megérte.
    Ne is hagyd abba, mert amit és ahogy írsz, az másoknak is örömöt okoz. Szépen, választékosan fejezed ki magad, mindent "láttatsz" az olvasóiddal, de csak addig a határig, hogy tovább tudjuk gondolni.
    Aki erre képes, annak érdemes folytatnia az írást. Remélem, lesz még részünk benne.
    Gratulálok. ;)

     
  8. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    A megszeppent eladófiú esete

    Minden eseménynek, és történésnek volt előzménye, van jelene és lesz jövője is, ha tetszik, ha nem. Ennek a rövid kis történetnek az előzménye például az volt, hogy tavalyelőtt Karácsonyra, a feleségem kapott tőlem egy digitális fényképezőgépet. Ez a formás kis női gép a jól csengő, - s amellett a garantált minőségre utaló - "Olympus fe" fantázianévre hallgat. Ebből az "fe" talán a femina szóra utal,de ez csak tipp,és nem is lényeges.
    Ezek után már természetes dolognak fogható fel az tény, hogy ennek az ajándékvásárlásnak is meg volt a maga előzménye, vagy ha úgy jobban tetszik, meg volt a maga természetes oka. Lássuk hát...
    Amikor három évvel ezelőtt Horvátországba készültünk nyaralni,előkotorásztam a fiók mélyéről egy régi, -szovjet gyártmányú- kis fényképezőgépet,azzal a céllal, hogy a feleségem, Jutka is tudjon fényképezgetni nyaralásunk ideje alatt. Vettem bele filmet és tartalék elemeket is.
    Az üdülésünk csodálatos volt, mindketten rengeteg fotót készítettünk Rogoznica, Sibenik, Primosten és Trogir környékén.
    De itt és most nincs elég időm arra, hogy bővebben ecseteljem ezeknek a bájos kis középkori városkáknak a szépségét és elbűvölő hangulatát, mert ez a téma sokkal többet érdemelne nyolc-tíz sornál... Csupán annyit jegyeznék meg, hogy aki járt már ezeken a csodálatos helyeken, az tudja csak igazán, hogy milyen fájó szívvel csomagolja össze az ember a holmiját az utolsó nap estéjén, hogy aztán másnap kora reggel hazafelé indulhasson...
    Egy szó, mint száz, hazaérkezésünk másnapján beadtam a filmeket előhívásra, és rá két napra már mehettem is a fényképekért.
    Amikor a Fotoshop kedves kis hölgyalkalmazottja szomorkás hangon közölte velem, hogy a feleségem felvételei nem sikerültek, s hiába vetettek be különböző technikai trükköket, a végeredmény egy nagy nulla lett, nagyon lehangolódtam.A hölgy, a témához profi módon értő kolléga véleményét is közölte velem, miszerint a gép belső szerkezete egyszerűen felmondta a szolgálatot, beadta a kulcsot, nyekk és neki annyi...
    Mondanom sem kell, hogy a Jutka teljesen odavolt. Nem sírt, csak majdnem... Messzemenően együtt éreztem vele, hisz olyan lelkes izgalommal kattintgatott... Lefotózott ő mindent: Házakat, embereket, utcákat, tereket, a tengert és a sirályokat, kutyát-macskát, virágot. S most, nagyot kellett csalódnia szegénynek...
    Nos, ez volt az én karácsonyi ajándékvásárlásom előzménye. Azóta az én első feleségem (jelen pillanatban is ő az a szerencsés asszony) remekül megtanult bánni az új masinával. Mihelyt elolvasta a mellékelt használati utasítást,-meglepő módon,- már tudta is, mi az ábra a gép körül... Ellentétben velem! De erről majd pár sorral lejjebb...
    Elmúlt a nyár, majd az ősz, s utána a tél is. Évet is váltottunk, mint rendesen.
    Aztán valamikor tavasszal, de még Húsvét előtt történt, hogy valamilyen októl vezérelve leültem és elkezdtem gondolkodni. Mert néha azt is szoktam. Valami már régebb óta piszkálta a csőrömet, és ezt a valamit mindenképpen és lehetőleg minél előbb szerettem volna megoldani. Ezen ok késztetett arra az elhatározásra, hogy egy fontos beszélgetést bonyolitsak le önmagammal. Ez a beszélgetés körülbelül így zajlott le:
    -Jó neked az,hogy a feleségednek van egy digitális fényképezőgépe, míg neked csak egy régi manuális géped van?- kérdezte a bátrabb énem.
    -Nem rossz,de nem is kimondottan jó.-felelte a másik.
    - Akkor,fűzd meg az agyát! Állj a sarkadra! Dumáld rá!
    -Kösz a jótanácsot,meg fogom próbálni- hálálkodtam saját magamnak, és még aznap délután neki is veselkedtem.
    A szokásos koradélutáni kávénk kortyolgatása közben pendítettem meg a húrokat. Ezt a pillanatot láttam a legkedvezőbbnek. A kávé kellemes zamata és csodás aromája, valamint az illatos cigaretta kékesszürke füstjének sejtelmes homálya ellágyitja az ember szívét. Én is valami hasonló ellágyulást reméltem a feleségemtől az ügyemmel kapcsolatban, amikor belekezdtem a mondókámba...(hű,de rafinált...hű,de rafinált...)
    -Te Jutka! Egy kicsit meglep, de azért igazán örülök, hogy már ilyen jól tudsz bánni az új gépeddel. Neked már csak ujjgyakorlat a képek átméretezése, kijavítása, mappába pakolása... kezdtem el naív ábrázattal - szerinted, digitális masinával ez csak amolyan gyerekjáték?
    -Nem nagy ügy,csak meg kell tanulni fater-válaszolta nyugodt hangon - te is belejönnél, ha neked is volna egy digitálisod...
    Mi van??? Rosszul hallok, vagy mi a fene? Ki irányítja itt a beszélgetés fonalát? Álljunk már meg egy szóra hé!...
    - Nem értem,mire gondolsz pontosan - adtam tovább az ártatlant - mit jelent az, hogy ha neked is volna?
    -Állíts már le magad jó? Ne szórakozz itt velem...Azt hiszed nem ismerlek eléggé? - nevette el magát az asszony, majd így folytatta.
    -Szerintem azért kezdtél bele ebbe a süketelős dumádba, hogy rávezess arra,hogy mennyire fáj a fogad egy digitális fényképezőgépre. Jól sejtem?
    Én abban a szent pillanatban döbbentem rá arra, hogy ebben a gyengécske próbálkozásban alulmaradtam, mert az ő női logikája hatásosabbnak bizonyult, mint az én realista agyam által gondosan felépített terv. Átlátott a szitán. Ezen nincs is mit szépíteni. Kérdésére, miszerint jól sejti-e? a válaszomat igen rövidre és tömörre szabtam:
    -Ja!
    S íme, itt a kapcsolódás az ezt megelőző eseménysor és a fentebb leírt párbeszéd között. Ám a soronkövetkező történések láncolata kizárólag hozzám, és - mint ahogy az a későbbiek folyamán ki is derül, - az eladófiúhoz köthetők. Bár, ha jól belegondolok, akkor a Horvátországban szuperálni nem hajlandó kis szovjet masina, és a megszeppent eladófiú esete is,-bizonyos mértékben- összefügg egymással, hiszen az események láncolatának szerves elemévé vált mindkét esemény. És mint tudjuk, minden esemény az azt megelőzőből fakad és szervesen kapcsolódik az őt következőhöz. Így van ez már Ádám és Éva óta...
    Másnap délelőtt, frissen borotválkozva türelmetlenül vártam, hogy őnagysága végre már elkészüljön.
    -Jézusom,hogy áll a hajam? Most vizezzem be? Ez a tincs erre áll, ez meg arra áll...És mi a fenét vegyek fel? Ez szűk, ez meg túl lezser, ez túl rövid, ez meg túl hosszú...!- hallottam megint a naponta ismétlődő és soha véget nem érő sopánkodást. Mindig ez a lemez forgott nálunk, ha valahová készültünk.
    A Konzum Áruház alagsorában székelő, - s főként elektronikai termékeket forgalmazó - üzletbe belépve, egy fiatal, s igencsak agilisnak mutatkozó eladó urgott elénk.
    -Jó napot kívánok! Miben tudok önöknek segíteni?-tette fel mosolyogva ezt az unalmas és idegesítő kérdést,ami hallatán nekem mindíg feláll a hátamon a szőr. Majd én mindjárt megmondom Öcsi! - gondoltam, és már mondtam is.
    -Egy digitális fényképezőgép megvételének szándéka kapcsán kerestük fel az önök jóhírnek örvendő szaküzletét- válaszoltam egy Carl Gable féle mosollyal a szám sarkában- mire a feleségem úgy meresztette rám a szemeit, mintha nem lennék normális...
    Ám a fiú, mitsem törődve az én fura mondatommal, lelkesen terelt bennünket ahhoz a polchoz,amelyen az említett termékek sorakoztak, ár szerint növekvő sorrendben.És mit gondolnak, mit tett az én Jutkám? Már a legelső gép előtt lehorgonyzott és kérdőn nézett rám. Ugyan kérem, 3 megapixel, és 5-ös optikai zoom? Ez valami vicc? De mint mindíg, most is úriember módjára viselkedtem.
    - Ez nagyon pici nem? - csupán ennyit kellet szólnom, és máris tovább léptünk. Már ötödször,vagy hatodszor sasszéztunk ide-oda az olcsóbb és a drágább gépek sora előtt, amikor az eladófiú, - látva, hogy döntésképtelenek vagyunk, - széles mosolygással hozzánk lépett.
    - Bátran merek önöknek ajánlani egy kíváló japán gépet,10 megapixel, 18-as optikai zoom, rövidebb videófelvétek készítése, mosolyfelismerés...és csak mondta, csak mondta, csak mondta...
    - És mennyit kóstál ez a japán masina? -szegeztem neki a kérdést nagy hirtelen.
    - Tessék? - meredt rám a srác őszinte értetlenséggel.
    - Azt kérdeztem,mennyibe kerül? Tudja...forintálisan...- világosítottam fel a szimpatikus fiatalembert, mert láttam rajta, hogy most segítségre szorul.
    - Negyvenkilencezer-kilencszáz-kilencven... válaszolt szépen szótagolva, minha épp egy készpénzbefizetési csekket töltene ki.
    A feleségem felé fordítottam a tekintetemet,és most én néztem őrá kérdő arccal. Úgy rémlett, mintha egy pillanatra összerándult volna a szemöldöke, de lehet, hogy tévedtem..?
    - Hát,...ha neked pont ez tetszik...megvehetjük - sóhajtott egy nagyot, íly módon adva áldását erre a beruházásra.
    S most, egy pillanata megállok, mert férfitársaimat szeretném megszólítani, és szerintem nem mellékes az, amit közölni fogok velük..
    - Urak és srácok! Remélem, mindenre figyeltetek? Mert ha igen, akkor most megtanulhattátok, hogyan kell egy ügyben intézkedni! Fel a fejjel! Csak bátran!
    Miután rendeztük a számlát, pontosabban a Jutka bankkártyája jóvoltából rendeződött a számla, hazamentünk. A legelső dolgom az volt, hogy felraktam egy kávét, a második meg az, hogy alaposan áttanulmányozzam a használati útmutatót. Ennek olvasása során egy lélekrombolóan negatív hatású meglepetésben volt részem. Nevezetes az, hogy egy árva kukkot sem értettem az egészből. Pedig nem is japánul íródott... (Bezzeg a Jutka...) Azért nem volt okom a kétségbeesésre, mert egy mondattöredék örökre bevésődött az agyamba... Idézem:
    - " És amennyiben...bla,bla,bla,..nyugodtan használja a megbízható automata funkciót."
    Emberek! Hát ez az ami kell nekem!...Mind a mai napig ebből az egyetlen információból táplálkozom, és még mindíg élek...
    Egyébként a masina valóban kitűnő szerkezet. Szuper jó képeket készít automata funkcióban is.
    A megvásárlást követő naptól kezdve jópárszor mentünk fel a Mecsekre fényképezni, de a felújított belvárosról is sok felvételünk van már.
    Eltelt mindegy másfél hét, amikor a Konzum Áruház környékén akadt dolgom. Azt terveztem,hogy ha hamar végzek, ellátogatok az Electronics-hez is, csak úgy, minden különösebb ok nélkül, nézgelődni egy kicsit.
    Valamivel korábban értem oda, mint a nyitás időpontja, de azért lesétáltam az alagsorba.
    Az üzlet bejárata előtt két alak ácsorgott. Ezek nem a nyitásra várakozó vevők voltak, hanem két bolti alkalmazott, akik nyitás előtt még egy utolsó cigaretta elszívására készültek. Egyikükben felismertem azt a fiatalembert, akitől a fényképezőgépet vettük, a másikat, a kékköpenyes embert amolyan főnökfélének néztem. Ő volt az,aki megszólított.
    - Sajnos uram,tíz percet még várnia kell a nyitásig, tudja, nálunk még ezt is ellenőrzik...-mentegetőzött őszinte együttérzést tanúsítva.
    - Minden rendben,majd később visszajövök-nyugtattam meg a fickót és elindultam fölfelé a lépcsőn. Pár lépcsőfok megtétele után azonban éreztem, hogy - mint már annyiszor az életem során, - most is belém bújt az a bizonyos kisördög, miközben olyasmit súgott a fülembe, ami nagyon megtetszett nekem.
    Visszafordultam hát, és néhány határozott lépés megtétele után, lecövekeltem az én fiatal barátom előtt, és emelt hangon így szóltam hozzá.
    - Mondja csak kérem! Nem maga volt az a fiatalember akitől az elmúlt héten egy FUJIFILM márkájú digitális fényképezőgépet vettünk, és maga azt állította arról a gépről, hogy ez egy kiváló és nagyon megbízható masina? És, hogy elégedett leszek vele? Nézze! Nekem ez
    a gépről szóló dicshimnusz ötvenezer forintba került!...
    Ez után az indulatosnak tűnő, és erélyes hangon feltett kérdés után egy rövid hatásszünetet tartottam, de ezzel egyidőben, tanulmányozni kezdtem a srác reakcióit is.
    A változás meglepően gyors volt. A fiú arca folyamatosan halványulni kezdett, a szemei akkorára kerekedtek mint két darab közepes méretű citromkarika,a szája pedig hasonló nagyságúra nyílt ki, mint a Hunyadi úti alagút bejárata.
    Villámgyorsan a kékköpenyesre pillantottam s elégedetten állapítottam meg, hogy ő is nagy zavarban van, és egyre szigorúbb tekintettel kezdi méregetni a fiút, aki addigra már annyira be volt ijedve, hogy még csak hápogni sem volt képes, nemhogy megszólalni...
    Egy percnyi néma várakozás után úgy döntöttem, hogy elég, megkönyörülök ezen az ifjún és nem kínzom tovább, hisz láttam rajta, hogy a végtelenségig meg van rémülve, bár fogalma sincs arról, hogy mit és hol ronthatott el, amikor velünk üzletelt.
    Közelebb léptem a mereven maga elé bámuló sráchoz, és barátságosan megveregettem a vállát, majd a jobbomat nyújtottam neki.
    - Egyébként tökéletesen igaza volt a fényképezőgéppel kapcsolatban. Remek kis szerkentyű, és nagyon elégedett vagyok vele. Még jó,hogy hagytuk magunkat rábeszélni.
    Az eladófiú eleinte értetlenül bámult rám, nehezet fogta fel, hogy most mi is történt vele az elmúlt percekben. Aztán szép lassan kezdte visszanyerni a színét és már a szája is becsukódott. Sőt, mintha már egy félénk kis mosolykezdeményezést is láttam volna a szája sarkában...
    A kéköpenyes emberke is felszabadult már a nyomás alól és kuncogni kezdett.
    - Hát ez jó volt! Lacika,l áttam ám, hogy egy kicsit megszeppentél. Azt hitted, hogy valami nagy marhaságot csináltál mi? Pedig az úr csak úgy beszélt, mintha... de azt nem mondta egy szóval sem, hogy félrevezetted, vagy becsaptad volna..- szólt atyáskodva, majd szeretettel átölelte a már teljesen megnyugodott fiú vállát.
    - Ez így igaz,- szóltam közbe - csupán azért találtam ki ezt a kis tréfát, mert kíváncsi voltam arra, hogy ez a lelkes ifjonc milyen képet fog vágni, és miként reagálja le ezt az egészet - vallottam be nekik galád tervem végső célját.
    Ám erre a vallomásra érdemi választ a kékköpenyes alak még nem tudott adni, mert a falnak tántorodva úgy elkezdett röhögni, ahogy én még embert soha nem hallottam.Még a könnyei is potyogtak.
    Aztán amikor már kissé lecsillapodott, beszélni is képes volt.
    - Édes Istenkém! Hu, ez de jó volt! Szegény gyerek...
    Még egy darabig nevetgélt és addigra már az eladófiú is csatlakozott hozzá. Remek jó hangulat kerekedett ki végére. De a végső poén még hátra volt, amit - legnagyobb sajnálatomra - nem én találtam ki. Ez a kékköpenyes főnökféle, amikor az eladófiút maga előtt tolva az üzlet bejárata felé indult, egy meghökkentő utasítással látta el őt.
    - Lacika,te most azonnal elszaladsz a mosdóba, és pelenkát cserélsz, mert szerintem te az előbb úgy megijedtél, hogy összecsináltad magad! - erre aztán már a szép reményű ifjú is önfelett kacagásba kezdett, amit nyugodtan meg is tehetett, mert - bár az üzlet elvileg nyitva állt, vevőnek még se híre-se hamva nem volt a bolt környékén.
    Ha valamit nagyon útálok, akkor az a lépcsőn való felfelé menet. Ennek ellenére,most kettesével vettem a fokokat, mit sem törődve a bennem kialakult és egyre alaposabb munkát végző bronchitis haragjával.
    A rendőrlámpa épp pirosva váltott, így aztán bőven volt időm arra, hogy rágyútsak egy jól megérdemelt cigarettára. A vadászbolt magasságában átvágtam a túlsó oldalra, - ahol mindíg kevesebben járnak, - és a My Way című régi sláger dallamát kezdtem fütyörészni.
    Úgy éreztem, hogy jól indult a napom. Sikerült, - és nem is akárhogy - megnevettettem egy embert, és itt egy másik, aki már most, ilyen fiatalon is kijelentheti magáról, hogy igen, én egy jó kis eladó vagyok...
    Azért ez már valami...
     
  9. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    Kellemes kis történet volt. Jókat mosolyogtam, ahogy a kedves feleséged reakcióit kommentáltad.
    Igazi emberi történet, semmi sallang, semmi cicoma, ettől lett élvezhetőbb az elbeszélés.
    Kíváncsian várom a többit... remélem, lesz még. :D


     
    FATA MORGANA, Aariella és Luigi48 kedveli ezt.
  10. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    Egy kamasz fiú és a szép cigánylány esete.

    A nyári vakáció minden iskoláskorú gyerek számára maga a megváltás. Ezer ok miatt vonzóbb, mint a tanévnyitó, talán még a legmegátalkodottabb stréberek számára is. Ők ez idő alatt gyűjtik az erőt, hogy jövőre is topon legyenek. Akik három, vagy több tantárgyból buktak, s ez által osztályismétlésre ítéltettek, azoknál tiszta sor, hogy szeptembertől harminc új arcot kell megszokniuk, és harminc új nevet kell megtanulniuk. A pótvizsgázók viszont kénytelenek a nyári szünet egy részét tanulással tölteni, és reménykedni a sikerben, mert ugyebár nem mindegy, hogy a régi társaikkal folytatják-e a következő tanévet, vagy úgy járnak, mint azok, akiket visszatapsoltak.
    Ami engem illet, tiszta lelkiismerettel néztem a vakáció örömei elé. Ebben a tanévben is tanultam annyit, (pontosabban szólva, ragadt rám annyi) amennyivel könnyedén ellavírozgattam úgy, hogy ne kelljen különösebben izgulnom, amikor közeleg az év vége. Azt a megnyugtató 3,8 –as átlagot simán szállítottam most, hetedikben is. Ez egy nagyon korrekt teljesítmény volt tőlem, mert mint a „Liget kölykei” gyerekbanda egyik oszlopos tagja,- társaimmal egyetemben – én sem arról voltam híres, hogy a tankönyveket bújom, miközben odakint hétágra süt a nap. Bár, ha nem sütött, vagy éppen esett, akkor sem.
    Ami a tanulmányi érdemjegyeimet illeti, különösebben nem izgattak. Egy kivétellel. Bár az nem is egy konkrét tantárgyra vonatkozott, hanem arra - a szerintem tévesen megítélt, s kellőképpen át nem gondolt érdemjegyre – amivel a tanárnők és tanárurak a magatartásomat díjazták évről-évre. Pedig, Isten a tanúja, semmivel sem voltam vásottabb, mint bármely társam… Talán rosszkor voltam rossz helyen? Tény, hogy magatartásból négyesnél jobb érdemjegyet soha, egyik osztályfőnök sem írt be a bizonyítványomba sem félévkor, sem év végén… Ez így volt elsőosztályos koromtól kezdve végig. Kivételt képez a hatodik osztály, amikor - számomra teljesen érhetetlen és elfogadhatatlan okból - közepesre lettem értékelve magatartásilag… Meglepetésekben, és kalandokban bővelkedő, ám csalódásoktól sem mentes, zűrzavaros életem egyik nagy kérdése, azóta is:
    - Miért? Miért? ...
    Gondolom, erre a kérdésre érdemi választ már senkitől sem kapok, és különben is… Most egy, - a hetedik osztályt követő vakáció ideje alatt történt, - s számomra igencsak emlékezetes és tanulságos esemény feltárásába kezdtem, vagy nem? Hát akkor, mire várunk? Csapjunk a lovak közé!
    Az idei, a ’61-es esztendő augusztusát – mint általában az lenni szokott, – most is falun töltöttem. Nyaranta, két olyan hely is volt, ahol ahová a szüleim elvittek, mégpedig azzal a célzattal, hogy a jó falusi levegő, az ott folyó nyugodt életmód, valamint a bőséges táplálkozás megfelelő erővel és kellő energiával tölt majd fel engem a szeptemberi iskolakezdésre. A hónap első felét mindig Pálfán, második felét Vajszlóban töltöttem. Utóbbiról most csak annyit, hogy Baranyában található és sokáig az Ormánság fővárosának tartották Sellye ellenében. De ha jól tudom, amióta Sellye várossá avanzsált, a helyzet változott és az „erősebb kutya”- kezdetű, frappáns népi szólásban rejlő nagy igazság diadalmaskodott, ami által a kérdés el lett döntve.
    Most viszont, és innen kezdve, már valóban Pálfát illeti a szó. Pálfa, Tolna megye északi csücskébe préselt község a Sió déli partján. Ez volt az apám húgának, az én Ida nénémnek a választott faluja. Akkor került ő Vajszlóból ide, amikor az urát a Hangya Szövetkezet akkori vezetősége, - valamikor az ’30-as évek végén - boltvezetőnek Pálfa nagyközségbe irányította. A Hangya bolt vezetőjének lenni nagy elismerésnek számított akkoriban, hiszen a pap, a jegyző az intéző és a tanító után, ő volt az ötödik legismertebb ember a faluban. A népek előre köszöntek neki.
    Egyébként a becsületes neve Krsák János volt. Egy igazi nyakas tót. De ez a jelző csupán a konokságára utalt, mert tulajdonképpen nem is volt nyaka. Olyannak tűnt, mintha a feje egyenest a törzséből nőtt volna ki. Alacsony, büszketartású ember volt. Az orra alatt az a négyszögre formázott Hitler-bajusz még szigorúbbá tette az amúgy sem barátságos tekintetét. Általában, - kis terpeszben állva, - kidüllesztett pocakkal állt meg az előtt az ember előtt, akivel beszélgetni óhajtott. Ilyenkor, mindkét hüvelykujját a nadrágtartója kis kapcsa alá fűzte – s a maga fennhéjázó stílusában - indította el a társalgást. Ezzel a jól begyakorolt és beidegződött testtartással, valamint - kifinomultnak egyáltalán nem nevezhető - beszédstílusával próbálta kompenzálni testméretének magasságbeli hiányosságát.
    A rokonság körében már többször felvetődött az a jogos kérdés, hogy Ida néném és János bátyám hogy lehettek egymáséi, hiszen kapcsolódási pontot sem a külsejüket illetően, sem a jellemüket tekintve, nem lehetett találni.
    Idus nénje (mert így neveztük általában) – szöges ellentétben János bátyjával,- magas, és jó alakú volt, gyönyörű koromfekete hajjal, és éles ésszel megáldva. Ezen kívül nagyon szép hangja volt, rendszeresen énekelt a templomi kórusban. De mindenekelőtt, csodálatosan tudott sütni és főzni. Mindig voltak úgynevezett „kosztosai”. Mesélte, hogy amikor a Siót szabályozták, a munkálatokat irányító főmérnök és közvetlen beosztottjai mindig nála étkeztek és még évek elmúltával is levelezgettek egymással. A főmérnök úr, minden levél végén újból és újból megköszönte azt a sok-sok finomságot, melyekkel Ida néném traktálta őket.
    Jóval később, már felnőtt koromban, – egyik látogatásom alkalmával - amikor a nyári konyha előtt ücsörögve beszélgettünk, szóba került Vajszló és az ő fiatalkori évei. Sokat, és szeretettel mesélt azokról az időkről, s bár ez idő alatt végig ábrándosan mosolygott, a szeme mindvégig szomorú maradt… Aztán, egyik pillanatról a másikra hirtelen felállt és - ahogy azt a fájós lábai megengedték,- besietett a házba. Volt valami halvány sejtésem, hogy miért teszi ezt, mégis utána osontam. S valóban az történt, amire számítottam. A tisztaszoba előtt, nekem épp háttal állva sírdogált, és a szemeit törölgette. Lábujjhegyen visszaosontam a nyári konyha elé és belesüppedtem a fonott karosszékbe. Azon tűnődtem, vajon miféle régi emlék zaklatta fel ennyire? Én semmi arra utaló jelre, vagy egy véletlenül elejtett félmondatra sem emlékeztem, amiből ez kiderült volna… Talán felelevenedett benne egy olyan régi emlék, melyet örök titokként rejtett el a szíve csücskében s azóta is féltve őriz? Vagy talán épp most siratta el a többé-kevésbé félresikerült életét?
    Látják? Hiába csaptam a lovak közé, alig haladtam előre. De kivételesen, ez most nem az én hibám. Szerintem alapvető követelmény, hogy a történetben szereplő alakokról valamiféle jellemábrázolást is kell adnunk, főleg akkor, ha ezek az emberek meghatározó szerepet töltöttek be az életünkben. Ha nem emlékeznénk rájuk, és csak úgy egyszerűen elfelejtenénk őket, az élet bosszút állhat olyképpen, hogy ránk sem fog emlékezni senki. Bár az is igaz, hogy azt mi már soha nem fogjuk megtudni… de akkor is, ez a dolgok rendje. Emlékezés nélkül élet sincs.
    Visszakanyarodva a történethez, Pálfával kapcsolatban egy dolgot érdemes külön is megemlíteni. Valószínű, hogy ez országosan nem egy egyedülálló jelenség, de akkor is érdekes, vagy legalább is furcsa. Ez pedig nem más, mint az a tény, hogy ebben a faluban ugyanannyi kocsma volt, mint templom… A három templom, a katolikus, a református, és az evangélikus, viszonylag közel volt egymáshoz, ellentétben a kocsmákkal. Mert ezek szépen elosztva, ahogy az illik, így sorakoztak: egy az alvégen, egy a felvégen, egy meg a falu közepén. Emiatt aztán senkinek sem kellett sokat gyalogolnia ahhoz, hogy hamar célba érjen. S ha már egyszer célba értek munka után a derék pálfai férfiak, rögtön meg is vitatták a falu ügyes-bajos dolgait. Mondanom sem kell, hogy mindhárom kocsma tisztességes haszonnal működött. De azt is el kell ismerni, hogy ezek a kérges kezű parasztemberek minden áldott vasárnap – hófehér ingben és fényesre glancolt csizmában - elballagtak a templomba, és csak a mise után tértek be valamelyik kocsmába, de oda is csak annyi időre, hogy gyorsan magukhoz vegyenek egy kis étvágygerjesztőt. Ezzel egy jó alapot készítették elő a többfogásos vasárnapi ebéd számára.
    És még valami. Annak ellenére, hogy ennek a falunak három temploma is volt, a vasúti sínek messze elkerülték. A legközelebbi állomás Vajtán volt, öt kilométerrel arrébb. Onnan kellett bebuszozni a népeknek, előbb a Sárvíz, majd a Sió hídján áthaladva. Azon az augusztus eleji napon én magam is hasonlóképpen jutottam el Pálfára. Hogy mi az, hogy jutottam és nem jutottunk? Mi ebben a meglepő? Hiszen már tizenhárom és fél voltam! A szüleim egyedül engedtek utamra, mert megbíztak bennem, s tették ezt teljes joggal… Csak arra figyelmeztettek, hogy a Bátaszéken történő átszálláskor nehogy a bajai vonatra szálljak fel, - mert az pont az ellenkező irányba vinne,- hanem a pestire. És ne felejtsek el Vajtán leszállni a vonatról… De természetesen minden rendben volt. A Pécs-Bátaszék, valamint a Bátaszék-Budapest közti szakaszon is a dohányzókocsiba kerestem helyet, s vidáman pöfékelve néztem a vonat ablakán keresztül az elsuhanó tájat. Az, hogy kölyök létemre szinte már a felnőttek magabiztosságával eregettem a füstöt, senkit sem érdekelt. Egyetlen rosszalló pillantással sem találkoztam, s ez nagyon megnyugtató volt számomra.
    A vajtai állomásról a busz mindegy tíz perces bukdácsolás után megállt a pálfai vegyesbolt előtt. Amint leszálltam, máris fölfedeztem azt az öt-hat srácot, akiket már évek óta ismertem. Ott fociztak a vegyesbolt és a két, - egymással derékszöget alkotó utca közötti kis tisztáson, - melyet kis csemetefák vettek körül. Az egyik Csajági gyerek észrevett és szélesen vigyorogva üdvözölt.
    - Szevasz, Pécsi! – mire aztán a többiek is üdvözöltek. – Szevasz, Pécsi!
    - Szevasztok srácok! Holnap jövök – intettem vissza, majd a csomagomat felkapva útnak indultam. Az autóbusz csak eddig hozta az utasokat, s már kanyarodott is vissza Vajta irányába. Rám még várt egy jó tízperces gyaloglás, mert Ida nénémék háza a falu másik felében állt, pontosan a Tanácsházával szemben.
    Visszatérve a megszólíttatásomra. Engem már az első alkalommal, - miután összehaverkodtam a helyi srácokkal, - Pécsinek neveztek el.. Nem érdekelte őket sem a vezeték,- sem a keresztnevem. Ez már csak így alakult. Én voltam a Pécsi, és kész.
    Miután a szüleim megírták, hogy egyedül, kíséret nélkül érkezem, nagy meglepetést nem okoztam. Az örömteli üdvözlés után, végighallgattam Idusnénje ilyenkor szokásos - nagy ámulattal előadott – megállapításait, miszerint:
    - Nahát, mekkorát nőttél! És hogy kivállasodtál! De azért egy kicsit sovány vagy! – Ilyen, és ehhez hasonlókat mondott minden évben, és én szerettem ezt hallgatni, mert mindezt nagyon jól adta elő. – De ne csüggedj, felhizlallak majd egy kicsit. – tette hozzá olyan meggyőzően, hogy el is hittem neki.
    Ezek után, egy órán keresztül meséltettek. Hogy ment az iskola, és hogy vannak az otthoniak, apám, anyám, meg a Mari nővérem? Mire kifogytam a szóból, be is esteledett. A jó kiadós vacsora után János bátyja elment fogat mosni. Ez nála azt jelentette, hogy átugrik a kocsmába és megiszik két kisfröccsöt.
    - Te nem jössz velem, gyerek?- kérdezte és még bátorítón kacsintott is hozzá, de aztán látva Ida néném szikrázó tekintetét, sietve eltávozott.
    - Bolond egy ember… Ilyesmire bíztatni egy gyereket- dohogott magában a nénikém- remélem, te nem fogsz ilyen lenni?
    - Dehogy! Apám is utálja az alkoholt. És én ezt örököltem is tőle – nyugtattam meg.
    - Ez igaz, de az én Lajos bátyám, meg szívja azt a büdös cigarettát…
    - Én is! Azt is tőle örököltem – világosítottam fel Ida nénémet, akinek ugyancsak leesett az álla erre a bejelentésre. Gyorsan hozzá is tettem: - De csak titokban…
    Másnap a tyúkokkal keltem, mégis frissnek és kipihentnek éreztem magam. Tényleg van valami abban a jó falusi levegőben… A bőséges és nagyon finom reggeli alatt megbeszéltük, hogy ha úgy gondolom, csak enni és aludni járjak „haza”, a többi idővel saját belátásom szerint, szabadon rendelkezem. Azért János bátyám, egy kevéske munkát mégis csak kilátásba helyezett…
    - Annyit megtehetsz minden nap, hogy reggeli után készítesz a kacsáknak ennivalót. Összevágsz jó apróra egy marék répalevelet, ehhez hozzáöntesz egy bádogpohárra való darát, aztán ezt egy kevéske vízzel összekevered, hogy könnyebben lecsússzon a torkukon. Este meg összeszeded a tikok alól a tojásokat. – oktatott ki az öreg.
    - Meglesz János bátyja, nem egy nagy dolog! – nyugtattam meg őt, de erre, ahelyett, hogy megdicsért volna, felelevenített egy múlt nyári eseményt.
    - De idén ne hogy belefulladjon egy másik tik is a vizes hordóba, Lajcsi fiam!
    Akkor ugyanis az a szerencsétlen dolog történt, hogy egy nap, miután magamévá tettem egy jókora szelet görögdinnyét, a dinnyehéjat kivittem az udvarra, azzal a céllal, hogy apró darabokra vágom, és bedobom a disznók elé. De menet közben mást találtam ki. Láttam, hogy öt-hat tyúk kapirgál az udvar végében. Kezemben a dinnye héjával, óvatosan megközelítettem őket, majd egy erős, célzott dobással közéjük hajítottam. Pechemre, az egyiket úgy fejbe kólintottam, hogy szegény pára azon nyomban kilehelte a lelkét. – Hű! Most mi lesz? – ijedtem meg, de nagyon, aztán óvatosan körbenéztem, látta-e ezt valaki? De nem, mindketten a házban voltak.
    Gyorsan kellett cselekednem… Fogtam az áldozatot, és beledobtam abba a vashordóba, amely az esővíz felfogására szolgált, majd rémült hangon szólongatni kezdtem mit sem sejtő rokonaimat…
    - Idus nénje! János bátyja! Az egyik tyúk beleesett a vizes hordóba és megfulladt!
    Hogy elhitték-e a mesémet vagy sem, azt nem tudom… De arra jól emlékszem, hogy Ida néném másnap ebédre olyan finom tyúkhúslevest főzött, hogy ihaj! Pedig nem is volt vasárnap…
    Teltek, múltak a napok és én remekül elvoltam Pálfán. A napirendem nagyjából ebből állt: a kiadós reggeli után egy kis focizás az itteni barátaimmal, aztán ebéd. Ebéd utána irány a Sió! Horgászat és fürdés. Ezt követően csúzlit ragadtunk és elindultunk TSZ magtárához, verebekre vadászni. Felesleges dolog ezen felháborodni, mi csak a falu búzatermését védtük meg… Ezután még egy kis foci, majd irány haza.
    Bár minden áldott nap hullafáradtan ültem le vacsorázni, másnap reggel mégis frissen és kipihenve ébredtem. Minden nagyon jó volt, csak az az egy dolog aggasztott, hogy már csak két nap, és vége ennek a gyöngyéletnek. Ezt nagyon sajnáltam.
    Aznap este, mindhárman a nyári konyha előtti asztal körül ültünk, már túl voltunk a vacsorán is. Idusnénje az udvari lámpa fénye mellett kötögetett, az öreg pedig készülődött a szokásos fogmosáshoz. De, mielőtt elindult volna, hozzám fordult.
    - Figyel csak Lajcsi fiam! Ha akarsz egy kis zsebpénzt keresni, holnap elmehetsz fekete ribizlit szüretelni a TSZ földjére. Három ládát még te is meg tudsz rakni, és azért 60 forintot fizetnek – kezdte el fűzni az agyamat. Villámgyors fejszámolást végeztem, és nagyon hamar rájöttem, hogy 60 forint igencsak szép kis summa, de azért még kérettem magam.
    - János bátyja, azt sem tudom, hogy néz ki az a fekete ribizli…
    - Ne is törődj azzal, majd meglátod. Holnap reggel nyolckor kell kezdeni, majd én, kikísérlek a földekre - döntötte el kérdést az öreg, és már indult is a kocsmába.
    Másnap reggel hét órakor elindultunk, nejlonszatyromban egy damasztszalvétába csomagolt szép nagy kolbásszal, meg egy hatalmas szelet kenyérrel. Bicskám az volt.
    Amikor végre kiértünk a földekre, és megláttam a ribizlibokrokat, és rajta azokat az apró kis fürtös bogyóféléket, hát nem voltam valami boldog.
    - Hogy lehet ezekkel a kis izékkel három ládát megtölteni?- rémüldöztem, de innen már nem volt visszaút. János bátyám szinte azonnal faképnél hagyott, cseppet sem törődve kétségbeesésemmel.
    Mindegy, neki kellett állni. Voltunk vagy húszan. Öregek, fiatalok, asszonyok, férfiak.
    Aki már szüretelt fekete ribizlit, tudom, hogy most együtt érez velem, mert jól tudja, ez a munka miből áll. Térdelés, guggolás, hajolgatás, görnyedés, és izzadás. Ja, és közben meg is kell tölteni a faládákat. Már akkor tudtam, hogy életem további szakaszában messze el fogok kerülni minden ribizlibokrot! Keserves egy munka volt.
    Végül, amikor már maradék erőm is fogytán volt, végre megtelt a harmadik ládám is. Utolsó előtti voltam, aki a mérleg mellé cipelte munkája eredményét. Teljesítményem mutatóját jócskán lerontotta az is, hogy nemcsak az időt tekintve lettem majdnem sereghajtó, de mennyiségileg is. Ez abból volt látható, hogy néhány ember előtt hat-hét láda is magasodott, de négynél kevesebbet is csak akkor láttam, amikor magam elé pillantottam.
    Lassan haladt a mérés és a kifizetés. Már rég befaltam az elemózsiámat, és kezdem megéhezni. Ennek ellenére rágyújtottam egy cigarettára. Ekkor vettem észre, hogy egy valaki még csak most végzett a szedéssel, és ő is csak három ládát hoz magával. Amikor lerakta a ládáit a földre, láttam, hogy ez a valaki egy fiatal cigánylány, aki épp oly kezdő lehetett a ribizliszüretelés területén, mint én. De azt is hamar észrevettem, hogy ennek a cigánylánynak milyen szép arca van, és hogy milyen formás az alakja. Nem akartam feltűnően viselkedni, de azért néha-néha hátrafordultam, mintha a tájat szemlélném, miközben ezt a trükköt alkalmazva mindig egy futó pillantást vetettem rá.
    Már annyiszor forgolódtam ide-oda, hogy alig vettem észre: már én következem a sorban. Raktam is volna fel a ládákat a mérlegre, amikor a TSZ embere sajnálattal közölte, hogy elfogyott a pénz, nem számított arra, hogy ilyen jól fog menni a szedés.
    - Be kell ugranom az irodába, tíz perc, s máris itt vagyok gyerekek – hadarta villámgyorsan a jóember, s már pattant is fel a biciklijére. Ketten maradtunk. Éreztem, hogy nem ártana beszélgetésbe elegyedni ezzel a lánnyal ne álljunk már itt egymás mellet úgy, mint két néma fadarab. Láttam, hogy a mérlegtároló kis bódé előtt egy kis pad áll. Nekiduráltam magam és megszólítottam.

    - Üljünk le, amíg visszaér az ember, eleget ácsorogtunk már nem? – kérdeztem tőle és máris helyet foglaltam.
    - Jó. – egyezett bele a lány és mellém telepedett. Fél perc, s már tettem is fel a második kérdést. .
    - Te is most szedtél először fekete ribizlit?

    - Igen. – felelte mosolyogva a szép cigánylány és én ettől még szebbnek láttam.
    - Te pálfai vagy? – tettem fel immár a harmadikat.
    - Igen. – válaszolt, s ismét mosolygott egyet, kivillantva hófehér fogait.
    Ezek után megállapítottam, hogy ez a cigánylány tényleg szép, csak egy kissé szűkszavú… Nem csoda, hogy majdnem leestem a padról, amikor ő is elkezdett kérdezgetni engem.
    - De te nem Pálfán laksz ugye? – kezdte el.
    - Nem, csak itt nyaralok a nagynénémnél.
    - És hány éves vagy? – kérdezte kíváncsi hangon.
    - Tizennégy leszek – feleltem büszkén. – Most megyek nyolcadikba. És te?
    - Tizenhét leszek októberben. – tudatta velem, majd folytatta - És te hol laksz? –
    - Pécsen. Voltál már ott?
    - Á, dehogy is. Én eddig csak Vajtán, Cecén meg Nagydorogon jártam. Ott laknak a rokonaim. – világosított fel. Szépen megeredt a nyelved,- gondoltam magamban, és már tettem is volna fel a kérdést, hisz én következtem soron, de megelőzött.
    - Milyenek a pécsi lányok? Szépek? Biztos jó sokat ismerhetsz? ...
    - Hát, van egy pár… nem mondom… és a legtöbb belevaló is - feleltem magabiztosságot sugározva, bár őszintém szólva, kezdtem magam egy kissé furcsán érezni.
    - Hát én nem lennék olyan, mint azok a pécsi lányok – nézett rám azokkal a szép fekete szemeivel oly ártatlanul, hogy azonnal gyanakodni kezdtem…
    - Milyen nem lennél?
    - Hát olyan…
    - Az milyen?
    - Hát olyan… mert én aztán nem adnám oda magam senkinek sem! – jelentette ki határozottan, de nekem ez a mondat sem tűnt nagyon őszintének, és még inkább kezdtem magam furcsán érezni.
    - Azt akarod ezzel mondani, hogy te még csak nem is smároltál soha? Egy ilyen szép lány, mint te? - tettem hozzá és éreztem, hogy belevörösödik a képem, amint kimondtam, hogy ő szép.
    - Ne mondjál már ilyet! Én szép? – nevette el magát erre a véletlenül kikotyogott bókra, de láttam rajta, hogy azért ez, mégis csak örömet okoz neki.
    – Inkább mondd már meg végre, hogy mi az a sma.. sme…- Látod? Ki sem tudom mondani. – bizonygatta ártatlan arccal, ám én továbbra is kételkedtem.
    - Smárolni,.. smárolás,.. érted? Az egy nagyon frankó dolog… - magyaráztam neki, de olyan hangsúllyal, mintha én lennék a földkerekség legrutinosabb smárolóművésze.
    - Ne haragudj, de nem tudom mi az… Megmutatod nekem? – kérdezte s a kezemet megragadva mereven bámult az arcomba. Komolyan mondom, kezdtem berezelni. Az idáig még úgy-ahogy jelenlévő magabiztosságom halvány nyomai is eltűnőben voltak. Mégis, adtam magamnak egy utolsó esélyt.
    - Majd hazafelé a kőrisesben megmutatom, jó? -
    - Jó. – mosolyogta el magát a cigánylány, jelezve, hogy pont ezt a válasz várta tőlem.
    Szerencsémre, befutott a mérleges ember a pénzünkkel, így néhány percig biztonságban érezhettem magam…
    Hazafelé az út a kőrisesig nyolc-tíz perc séta volt. Ez alatt az idő alatt egyikünk sem szólalt meg. Hogy a cigánylány szép kis buksijában milyen gondolatok cikáztak azt nem tudhattam, arról csak sejtéseim voltak. Csak abban voltam biztos, hogy az én agyam most azon dolgozik, hogyan menekítsen ki engem ebből a szorult helyzetből. Fizikailag és biológiailag is készen álltam volna az első bevetésre, s ennek, - szemmel jól érzékelhető - bizonyítékát igyekeztem is az elemózsiás szatyorral eltakarni, mégis inamba szállt a bátorság… Azt hiszem arra gondoltam nagy zavaromban, mi lesz, ha kevés leszek ennek a rutinos lánynak, én, a nyeretlen kétéves. Ha értik, hogy most mire gondolok….
    Nem sok időm maradt a további meditációra, mert a kőriseshez értünk. Útitársnőm a gyalogösvény szélén, egy nagy bodzabokor mellet megállt, és ismét megragadta a kezem.
    - Most itt megmutathatod… - mondta szinte suttogva, és egészen szorosan mellém lépett. Éreztem a nekem feszülő, keményen rugalmas combját, cicijét, és forró leheletét. Azt hittem, rögtön elolvadok, de ahelyett, hogy cselekedtem volna, - mint az oroszlán elől menekülő préda, megfutamodtam.
    - Most nem érek rá.. sietnem kell haza…- nyögtem ki, de erre a lány még jobban odasimult hozzám és szinte a számba lehelte a szavakat.
    - Mutasd meg… gyere… jó lesz mind a kettőnknek… na… - ilyeneket suttogott a fülembe, de én marha, kötöttem az ebet a karóhoz.
    - Mennem kell, majd legközelebb… nincs most időm. - szólaltam meg immár kétségbeesetten, s erre már a cigánylánynak is elfogyott a türelme.
    - Hát, ha nem akarod, nekem úgy is jó. – mondta vállvonogatva és hátrébb lépett. Az arckifejezéséből azt véltem kiolvasni, és a tekintetével is mintha azt mondta volna, hogy - Fiú, te most egy nagyon nagy lehetőséget szalasztottál el…
    Lassan elindult az ösvényen, egy darabig kihívóan riszálgatta formás csípőjét, majd megállt és egy pillanatra visszafordult. Sajnálkozva széttárta mindkét karját, aztán egy pá - pát intve megperdült, s elszaladt.
    Lehorgasztott fejjel indultam el az ellenkező irányba. Kusza gondolatok jártak a fejemben, emészteni kezdtem mindazt, ami most itt történt velem, de csak arra jutottam, hogy kezdtem belátni : nálamnál nagyobb marhát, nem hordott még a Föld a hátán. Miért vacilláltam egyáltalán? Mitől majréztam úgy be? Elcsesztem. Kihagytam egy eddig még soha fel nem kínált nagy lehetőséget. Az első lehetőséget!
    Mire hazaértem, Ida néném már aggódott.
    - Találkoztam a Kasos Pistivel a boltban, ő már egy órája hazaért. Hol csavarogtál?
    - Jaj, Idusnénje, nagyon lassan ment nekem ez a ribizliszüret. – válaszoltam fáradt hangon – azt hiszem, ez nem nekem való munka.
    - De azért a három láda megvolt remélem?
    - Hát persze! Meg a hatvan forint is – nyugtattam meg Ida nénémet, majd elindultam János bátyámat megkeresni, mert úgy éreztem, hogy valakinek el kell mesélni, mi történt.
    Az öreg a disznóól körül tett-vett, amikor rátaláltam. Neki is beszámoltam a ribizliszedés szépségeiről, amit az öreg kuncogva hallgatott végig.
    - Van még valami, János bátyja. De ezt csak magának mesélem el jó? – szólaltam meg titokzatos hangon, mire az öreg hegyezni kezdte a fülét. Leültünk a diófa alá egy padra, rágyújtottunk, és én elejétől a végéig mindent elmeséltem neki.
    Amíg meséltem, éberen figyeltem a nagybácsim arckifejezésén végbemenő változásokat is. Volt mit nézni rajta… Először felcsillant a szeme, aztán bólogatott, majd hümmögni kezdett, később meg a vállait vonogatta, miközben hitetlenkedve bámult rám. Aztán, amikor ahhoz a részhez értem, hogy – Sietnem kell haza… hát úgy hátba vágott, hogy leestem a padról. Komolyan.
    - Ejnye, hogy a fene essen beléd, édes Lajcsi fiam! Normális vagy te? De szerintem inkább egy nagy marha! – csattant fel János bátyám és láttam rajta, hogy komolyan mérges rám. – Hát, hogy lehet ilyet csinálni te málészájú! Egy szép, formás lány rángat a bokorba, te meg hazaszaladsz?
    - De hát ő tizenhét éves, én meg csak most megyek nyolcadikba! – hozakodtam elő a legnagyobb ütőkártyámmal. – Az a lány már biztos sokszor… sokszor…
    - Hát persze, hogy sokszor csinálta már Lajcsi fiam, de itt most az a probléma, hogy TE, nem csináltad… Fogalmad sincs arról, hogy egy cigánylány milyen csodákra képes? Édes Lajcsi fiam! El sem hinnéd! Én aztán tudnék mesélni róla…
    Ezután elhallgatott egy kis időre. Gondolkodott, én meg nagy bölcsen kussoltam. Végre aztán megszólalt, és egy nagyon jót mondott.
    - De ígérd meg, hogy jövőre elkapod! Érted? Elkapod… Ha csak addig férjhez nem megy… mert akkor nem ajánlom. – tette hozzá az öreg a miheztartás végett.
    - Megígérem János Bátyja! El fogom kapni! – nevettem fel szinte már boldogan, és ezzel a témát le is zártuk. Szótlanul üldögéltünk, mert kellet egy kis nyugalom egy ilyen fontos beszélgetés után. Csendes nyugalmunkat Ida néném sürgető hangja zavarta meg:
    - Kész a vacsora, jöhettek! Főtt marhahúst kaptok fokhagymás mártással. De sütöttem egy kis pogácsát is.
    Este, lefekvéskor, szomorú szívvel bújtam ágyba, hisz az utolsó éjszakámat töltöttem itt, másnap haza kellett utaznom. Nehezen aludtam el, és reggeli felkelés sem ízlett most annyira, mint a megelőző hat napon. Reggeli után összepakoltam a holmimat, és elbúcsúztam tőlük. Ida néném, - mint minden más hasonló alkalomkor,- most is elpityeregte magát. De azért ellátott a szokásos jótanácsaival is, mielőtt megölelt volna.
    - Vigyázz magadra, és Bátaszéken figyelj az átszállásnál! Csókolom az otthoniakat… És várunk jövőre is!
    A buszmegállóban már ácsorogtak néhányan, s a busz is hamarosan megérkezett. A Sióhídon átguruló öreg járgány ablakából láttam, hogy pár fickó vidáman csapkodja a vizet, néhányan meg fejest ugrálnak a híd alsó pereméről. Irigykedve néztem őket mindaddig, amíg ezt a látótávolság megengedte.

    A vajtai állomásra beérkezve nem kellet a pénztárhoz mennem, mert Pécsen retúrjegyet váltottam. Most is egy dohányzókocsiba szálltam fel és egy ablak melletti ülésre telepedtem le, menetiránnyal szemben. Alig tett meg a vonat egy-két kilométert, játékos agyam máris összeütött egy pozitív kicsengésű versikét, melyet egy ostoba kis dallamra máris dúdolni kezdtem:
    „Jövőre, ha eljövök, elkaplak és kész!
    De, csak addig teszem, amíg férjhez mész!”
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2013 Augusztus 3
  11. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    Luigi!

    Régen nevettem ilyen jót, mint a mostani írásodon. Nagyon jó a "mesélőkéd", és a humorod. Egy pillanatra sem tudtam elszakadni - igaz, nem is akartam - az olvasástól. Ügyesen szőtted a mese fonalát, nem hagytál egy kis rést sem, hogy a figyelem elterelődjön másfelé. Azt hiszem, mostantól biztosan visszatérő olvasód leszek. Gratulálok! :D


     
    FATA MORGANA, Aariella és Luigi48 kedveli ezt.
  12. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    A türelmetlen katona esete /első rész

    Nem tudom, vajon hány fiatal srác boldog, amikor a postás - kárörvendő vigyorral az arcán, vagy éppen egy szánakozó mosoly kíséretében – a markába nyomja a katonai behívót. Szerintem, a mazochistákon kívül senki. A nevemre kitöltött, – s valamikor december közepe táján kézbesített – katonai behívón az állt, hogy ’68. január. 3 – án, pontban déli tizenkettőkre jelenjek meg itt és itt, jelentkezzek ennél és ennél, vigyek magammal egy napi hideg élelmet, és vágassam le a hajam három centisre. De azt, hogy pénzt vigyek – e magammal, meg sem említették…
    A cégnél sajnálkoztak, az apám büszke volt, az anyám féltett.Jaj, fiam, nehogy aztán feleselj majd a tisztekkel! - figyelmeztetett már jó előre – és mindig fogadj szót nekik… Majd tudakold meg, hogy kaphatsz – e csomagot, jó? A nagyanyád megírta, hogy két hét múlva vágnak, és hoz majd egy kis kóstolót Vajszlóról, nekünk is, meg a Manciéknak is. Manci néném említése külön is megérdemel néhány szót, és rögtön ki is fog derülni, hogy miért… Manci néném, anyám húga volt, s egyben az én kedves keresztanyám is. Őt egyébként a rokonságban mindenki csak Nenének szólított… és, amit neki köszönhetek, az az én számomra egy igen jelentős dolog volt, mondhatni, életbevágó. Ugyanis…A ’40-es évek vége felé a családunk összetétele a következő volt: szüleim, bátyám, és a három nővérem, melyek közül a legfiatalabb akkor járta az elemi iskola második osztályát. Ezidőtájt történt, hogy a mama teherbe esett. Előfordul ez jobb házaknál is nem? De minálunk ez némi aggodalomra adott okot, hiszen volt már otthon négy gyerek, és ráadásul, alig voltunk gazdagabbak a templom egerénél. Plusz, a korkülönbség… A szülői kupaktanács ezért úgy határozott, hogy engem, - annak rendje és módja szerint – el fognak vetetni! Nekem ugyan akkor még nem volt módom és lehetőségem beleszólni a dolgok menetébe, de a Nenének igen! Amikor nálunk járt látogatóba, és megtudta ezt a galád tervet, igen csak jó érvekkel operálva, kiállt mellettem.]Figyeljetek csak… Ahol négy gyereknek jut étel, ott öt sem fog éhenhalni. És különben is, lehet, hogy ez fiú lesz… okvetlen meg kell tartani! Mondanom sem kell, hogy – sok évvel később, – amikor erről a beszélgetésről tudomást szereztem, őszintén fel voltam háborodva és utólag is kifejeztem nemtetszésemet az ügyemmel kapcsolatban. Viszont, ezek után, még jobban megszerettem a Nenét, hisz tulajdonképpen neki (is) köszönhetem az életemet. Mert kérdem én, - ha nem lennék,- akkor most ki tenné ki ennek a mondatnak a végére a kérdőjelet?Úgy gondolom, hogy e kis kitérő után, már nyugodtabb lelkiismerettel vonulhatok be katonának. Bevonulásom előtti napon azonban, még két helyre el kellet mennem. Egyik a borbély volt. Amikor a derék figaróval közöltem, hogy holnap bevonulok, villámgyorsan körém tekerte azt a nagy fehér lepedőt, és kéjes vigyorral esett neki a fejemnek. Amikor végzett, majdnem sírva fakadtam. A Ringo Starr frizurámból egy valami szörnyűséget kreált! Úgy nézett ki a fejem, mint egy nagy, kopasz, szopott gombóc… Nem is volt nagy kedvem kifizetni a munkadíjat…A másik hely, ahová még be kellett még mennem, az a Zsolnay utcai kocsma volt, amely a „Jóbarát Italbolt”- névre hallgatott. Ide jártam néha napján sakkozni, de becs szó, csak málnát ittam. Egy korsó málnát, esetleg jaffát. A sakk- készlet az enyém volt, de bárki játszhatott rajta, s ha éppen nem akadt játékos, a kocsmárosné eldugta a pult alá. Aznap, amikor betértem, hogy két évre elbúcsúzzak, fél ház volt. Majdnem mindenkit ismertem látásból, oda is köszöntem nekik, de azok csak bámultak rám, nem ismertek meg. A kocsmárosné is csak nehezen. Birkanyírás volt… holnap bevonulok katonának.- válaszoltam kényszerű mosollyal a képemen, - csak bejöttem elköszönni. És még annyit, hogy a sakkot itt hagynám addig, ha megengedi[Másnap, - az otthoni nagy búcsúzkodást követően – elindultam a nagy ismeretlen felé. A gyülekezőhely nagytermében már egy kaszárnyára való fickó tolongott, s legalább a felének gyanúsan csillogott a szeme az elfogyasztott „bánatitaltól”. Később bejött egy egyenruhás fazon, kedélyesen üdvözölt bennünket, majd névsorolvasást tartott. Tőle tudtuk meg, hogy előbb Budapestre vonatozunk, - majd, miután ott csatlakozott a csoportunkhoz egy másik transzport is, - elindulunk végcélunk felé, amely Hódmezővásárhely városának vendégszerető laktanyája lesz… na, ez szép! Miután katonás sorba állítottak bennünket, elindultunk a főpályaudvar felé. Egy különvonat vitt fel bennünket a Nyugatiba. Azt már a legeljén zokon vettük, hogy a vagonokat elfelejtették befűteni, pedig kutya hideg volt! Na, ez is jól kezdődik! – morgolódtak többen is jogosan, de leginkább amiatt sajnálkoztak, hogy addigra elfogyott az utolsó csepp konty alá való is, ami eddig fűtötte őket.A Nyugati pályaudvar mellett legalább két órát kellett még fagyoskodnunk, mire összejött az egész társaság, és végre elindult velünk a vonat Hódmezővásárhely felé. Hosszú és unalmas döcögés után a szerelvény kora hajnalban gördült be a célállomásra. Fáradtan, álmosan, és farkaséhesen kászálódtunk le a vonatról, és vánszorogtunk el a helyi laktanyáig. Ott megint csak fagyoskodtunk egy ideig, miközben a környező fákra telepedett ezernyi varjú kárörvendő károgását kellett hallgatnunk. Ekkor egy halk kis kopogásra lettem figyelmes. Körbenéztem. A mellettem álló srác szemei kopogtak…Két dolgot nem értettem. Miért magáz minket, és mi a franc az a sippantyú? Sok időm nem maradt ezen filózni, mert máris löktek a zuhany alá, amely alól – harminc másodperces élvezkedés után – már ki is zavartak. Következett a „beporozás”. Ez abból állt, hogy egy marékra való fehér port szórtak a hónaljunk, meg a köldökünk alá, állítólag a vérszívó rovarok ellen… Ezek után következett a ruhaosztás, aminek már örülni is tudtunk, tekintettel arra, hogy a jéghideg kövezeten, s még nedvesen a zuhanytól, mezítláb ácsorogni, hát nem éppen leányálom. Hányas lába van Jézuska? – kérdezte tőlem egy másik őrvezető, akit a csizmák átadásával bíztak meg a felettesei. Bár gőzöm sem volt arról, hogy miért vagyok én Jézuska, készségesen feleltem.Tehát negyvenkettes csizmát akar gyökér? – érdeklődött a fickó gyanúsan vigyorogva. Sippantyú, Jézuska, gyökér… fog ez menni!Igen – válaszoltam határozott hangon, bár ezt a válaszomat később keserűen megbántam…Miután szép sorban beöltöztünk, egyenként kivonultunk a barakk másik végén. Ez az egész dolog egy nagy futószalagra emlékeztetett, amely egyik végére ráhajítottak bennünket civilként, s a másik végén meg lepottyantunk, mint zöldfülű katona. Az épület előtt aztán végre mindenki jól kiröhöghette magát a másik kinézetén. Egyiknek földig ért a köpenye, a másiknak túl kicsi, vagy éppen túl nagy volt a télisapkája, a nadrágjába meg kétszer is belefért volna… Ami az én negyvenkettes csizmámat illeti - a kapcával együtt,- bizony-bizony majdnem, hogy kicsi volt, de még elment… Majd kitágul, ha akar – gondoltam reménykedve.Már azt gondoltuk, hogy ezzel minden oké, de a feketeleves még hátravolt… Azt hittem, mindjárt dührohamot kapok, amikor mindenkit a borbélyok elé parancsoltak, s ők, - óriási buzgalommal,- szinte fejbőrig lekopaszítottak minket. Nagyon pipa lettem rájuk, mert ezek civil borbélyok voltak, és ezért a pótnyírásért még fizetnünk is kellet nekik... Na, de mindegy, legalább törölközővel tudtam fésülködni két hónapig…Végre a szálláshelyükre is elvezettek bennünket. Első emelet, óriási nagy terem, hetven darab emeletes ágy. Ez azt jelentette, hogy száznegyven ember aludt egy légtérben. A vaságyakban matrac helyett szalmazsák, paplan helyett két darab pokróc. A kisvánkost errefelé nem ismerték. A terem középen egy vaskályha volt felállítva, amelyből este nyolckor kihúzták a „konnektort”. Onnan kezdve, jégverem. De hát egy katona mindent kibír, vagy legalább is, majdnem.A reggeli után már mindenki jobban érezte magát. Annyi teát ihattunk, amennyi csak belénk fért, és annyi parizert ehettünk, amennyit akartunk. Én körülbelül fél kiló parizert be is vállaltam, a negyed kiló kenyér, és a másfél liter tea mellé.Teli hassal vonultunk ki a gyakorlótérre, ahol végre elárulták, hogy mi lesz a sorsunk a két esztendő alatt. Egy alezredes tartotta a beszédet.Katonák! – kezdte a szöveget, s erre a megszólításra néhányan büszkén kihúzták magukat. Azonnal rájöttem, hogy nemcsak az iskolában vannak stréberek, hanem itt is. Ezek már a legelején elkezdték, már most helyezkedtek. Az ilyenekből lettek később az úgynevezett „örömkatonák”Maguk egy építőzászlóalj katonái lettek - folytatta a főtiszt – és mivel itt a legtöbb embernek építőipari szakmája van, vagy az építőiparban dolgozott valamilyen más beosztásban, az ott megszerzett tudását most kamatoztathatja. Mert maguk - a kiképzés után, - építéseken fognak dolgozni, és ez által pénz is fognak keresni. (ez jól hangzott) De azt, hogy ki, és hol fogja ezt gyakorolni, azt csak az eskütétel után fogjuk az orrukra kötni… Igyekezzenek helyt állni, mert attól is függ, hogy Dunaújvárosba, Beremendre, vagy Pécsre fognak - e kerülni. Innek kezdve kezdtem megnyugodni. Nem lesz itt probléma… Nem is volt, sőt, egyre jobban kezdtek alakulni a dolgok, leszámítva - az újoncok sarkában lábatlankodó,- mindig utálatos, és nagyképű tisztesek ellenszenves magatartását. Csak néhány példa. Minden emeletes ágy előtt volt két,- hokedli forma, - fából készült ülőalkalmatosság, amit a katonaságnál stokinak neveztek. Ezekre kellet minden este - szépen összehajtogatva – ráhelyezni a gyakorlóruhát, és annak közepére a sapkát. A stokik elé kellet kirakni a tükörfényesre suviszkolt csizmákat, a száruk köré tekert kapcákkal együtt.El tudják képzelni, hogy reggelre a terem levegőjének minősége – a száznegyven ember fogkrémmentes leheletétől, - megspékelve a kapcák kipárolgásának könnyfakasztó bukéjával,- mennyire leamortizálódott? És akkor még nem is említettem az ebédre elfogyasztott,- s főleg hüvelyes eleségnövényből készített főzelékek – feszültségoldó utóhatásairól… A fent említett három összetevőből kialakult oxigénmódosulatot nevezték a honvédség berkein belül - igen találóan, – oroszlánszagnak…Még valamit az újonckedvelő tiszteseinkről… Egyik kedvenc szórakozásuk az volt, hogy este, lefekvéskor, végigsétáltak a körleten és amelyik stokin olyan, – az ő megállapításuk szerintük nem kellő gondossággal összehajtogatott – gyakorlóruhát láttak, fogták a magukkal hozott fejesvonalzójukat, s annak segítségével a földre söpörték az egész cuccot. A sippantyú rakhatta össze megint, - és ha kellet, - akár háromszor is egymás után. Amikor végre távoztak, az ajtóból még egy jót röhögve visszakiáltottak:Nem hiszem, hogy valakinek is eszébe jutott volna „szórakozni”. Furcsa, de egy jó hónapig nem is nagyon gondoltunk a csajokra. Az egyik srácot a körletből kioktatta egy öregkatona, hogy ez azért van így, mert a teába és a tejeskávéba is brómot kevernek. Senki sem kételkedett ennek az információnak az igazában… mert ez tényleg így is volt.Körülbelül két hét múlva megjött Pécsről a csomagom, amit a mama megígért. Rögtön gyanús volt a csomagolás eredetisége, mert látszott rajta, hogy megbontották. De úgy tünt, nem hiányzik belőle semmi. Becsülettel megosztottam rajtársaimmal - az öreganyámék által készített - fennséges ízű hurkát, kolbászt, disznósajtot és töpörtyűt. Nem akartam úgy járni, mint a Nyilas Misi...Az eskütételre a bátyám leutazott Debrecenből. Ő hivatásos katona volt, őrnagyi rangban. Akkoriban még csak a második feleségét boldogította, de ezt a számot - néhány év leforgása alatt - sikerült megdupláznia. Szerintem gombócból, – akármilyen nagy is – négy az kevés, de feleségből… A felettesei mondták is neki: Ejnye, őrnagy elvtárs, ejnye…Az eskütétel pillanatától kezdve valamennyi katonai szabályzat már ránk is vonatkozott. Ezek megszegése laktanyafogsággal, vagy fogdával fenyegetett. De ilyesmi nem történt, mindannyian jól viselkedtünkA következő héten két jelentős esemény is történt. Kihirdették, hogy aki másnap aktívan részt vesz a véradásban, két nap szabadság a jutalma. Nem is kell mondani, hogy hányan tolongtunk a betegszoba előtt, hogy megcsapoljanak. Először levettek egy kis fiolába mintát, hogy megállapítsák a vércsoportunkat, aztán jöhetett az igazi bökő. Amikor az Orbán Sanyi, - egy kétméteres égimeszelő – négy deci vérétől megszabadulva kijött a folyosóra, vigyorogva suttogott körbe-körbe: Amikor én kerültem sorra, - hallgatva a Sanyi tanácsára - öles léptekkel igyekeztem a dundi vöröst megközelíteni, mert láttam, hogy egy kövér asztalosgyerek is oda igyekszik… Hát persze, hogy lemaradt szegény fickó… Szerintem a dundi vörös mosolya arról árulkodott, hogy nagyon jól tudja, hogy mire megy ki a játék, és a katonák miért éppen az ő kegyeiért szállnak harcba. Amikor elkötötte a karomat és belémdöfte azt a vastag tűt, a kézfejem már rég a combján pihent, így nem csoda, hogy egy csöpp fájdalmat sem éreztem.Csak pumpáljon bátran, csak pumpáljon, úgy könnyebben megy – bíztatott egyre csak. Hű, a mindenit! Sanyi, igazad volt, de nagyon! A másik olyan esemény, amely megmaradt az emlékezetemben az volt, hogy a szakaszunk megnyerte a nótaversenyt, amiért szintén két nap jutalomszabadság járt! Előtte azért felmértem a képességeket, és a gyakorlótéren így oktattam ki a fiúkat.A tíz botfülű csak tátogjon, az a tíz, aki úgy-ahogy tud énekelni, az halkan csinálja, a többiek meg, ahogy a torkukon kifér! Össze is jött a dolog, a két nap szabi már a markunkban volt…Kezdtem megszeretni ezt a hódmezővásárhelyi laktanyát. De a legnagyobb durranás még csak ez után következett!Pár nap múlva – egy parancskihirdetés alkalmával – közölték, hogy lesz egy szellemi vetélkedő, „Ki tud többet a Szovjetunióról?”címmel. Ez egy dandárvetélkedő lesz, tizenkét, - egyenként háromfős – csapattal. Aki úgy gondolja, szervezze meg, keressen három embert, és akik vállalják, igyekezzenek helytállni, stb, stb, stb.Mit gondolnak, ki vette kezébe a dolgok irányítását? Hát persze, hogy én… Három napomba került, hogy kiválasszam azt két rátermett fickót, akikkel esélyünk lehet. Az egyik egy Király Józsi nevű pécsi srác volt, a másik pedig az Anisity Laci, aki valahol Szekszárd környékén lakott, ha jól emlékszem…Szombaton, ebéd után a kultúrterem zsúfolásig megtelt. A nézősereggel szemben a színpadon, - egy hattagú, főtisztekből álló – zsűri ült, velük szemben a tizenkét csapat. Mögöttük a katonák népes hada és a meghívott vendégek. Még Hómezővásárhely városvezetéséből is volt ott néhány ember.Tulajdonképpen egy 12 találatos totószelvényt kellett kitöltenünk. A zsűri elnöke, Kaiser őrnagy feltette a kérdéseket, és adott mellé három lehetséges választ. Nekünk kellett eldöntenünk, hogy a helyes válasz egyes, iksz, vagy kettes? Példának okáért néhány példa a kérdésekből : mikor jött létre a Szovjetunió, mikor lőtték fel az első szputnyikot, mi Bjeloruszia fővárosa, mikor támadta meg Németország a Szovjetuniót, meg hasonlók. Az első négy kérdésre csuklóból vágtuk a jó választ, az ötödiknél vacilláltunk. És ekkor jött a csoda… Vagy inkább annak az okos döntésnek a jutalma, amiért a mi csapatunk - valami Isteni sugallatra hallgatva,- a zsűriasztal előtti helyet választotta magának. Amikor az ötödik kérdésnél tétován elgondolkozva felnéztem a zsűriasztalhoz, észrevettem, hogy Kaiser őrnagy a kezében szorongatja a telitalálatos szelvényt, amely egy tizenkét helyen kivágott kartoncsík volt. A lyukak jelentették a helyes választ. Olyan volt ez a papírszelet, mint egy sablon. Nosza rajta… ez alapján villámgyorsan kitöltöttem a mi szelvényünket, természetesen figyelembe vettem, hogy ami a mi oldalunkról egyesnek látszik, az valójában kettes, hisz tükörkép. Amikor végeztem a másolással, lelkiismeretfurdalás nélkül, elégedetten dőltünk hátra. Nyugi srácok, jók vagyunk - súgtam oda a fiúknak. Jött az eredményhirdetés…Első helyezett a hódmezővásárhelyi dandárszázad csapata, tizenkét találattal, második Budapest tíz találattal, míg a harmadik helyezett a dunaújvárosi század kilenc találattal – olvasta fel széles mosollyal a végeredményt Kaiser őrnagy, majd hozzátette: A dobogón végzettek jutalomszabadságra mehetnek, melynek tartama öt, három, illetve két nap. Gratulálok elvtársak!Mit ne mondjak, majd kiugrottunk a bőrünkből. Szerényen fogadtuk a többiek gratulációit, ahogy azt illik. Amikor Kaiser őrnagy hozzánk lépett, és kezet rázott velünk, volt egy megjegyzése felém, de az inkább elismerés volt az ő részéröl.Ügyes katona maga, jól csinálta. – mondta és cinkosan hunyorított is hozzá, majd jókedvűen mosolyogva továbbsétált.Azonnal kapcsoltam, hogy szánt szándékkal emelgette azt a sablont, mert szerette volna, ha az ő fiai viszik el a pálmát. Bízott bennünk, és nem csalódott. Mi csak egy bújtatott parancsot teljesítettünk, mondhatni, sikeresen összedolgoztunk a főnökkel. Cinkosok lettünk…Most egy pillanatra visszatérek arra a bizonyos negyvenkettes csizmára, amelyet oly rejtelmes, sőt kárörvendő mosoly kíséretében nyomott a kezembe az a kedves őrvezető, a legelső órákban. Jól tudta ő, hogy bajom lesz azzal az „éppen, hogy méretes”csizmával. A vetélkedő előtt pár nappal az történt, hogy az én rajom volt a konyhaügyeletes raj. Ez abból állt, hogy reggel – délben – este, mi terítettünk meg, és nekünk kellett elmosogatni azt a rengeteg edényt. Pechünkre, a lefolyó el volt dugulva, így egész nap bokáig álltunk a mosogatólében, aminek következtében a csizmánk szépen át is ázott. Majd én megoldom ezt a problémát, gondoltam bölcsen, és este a körletben a még jócskán langyos kályhára tettem a csizmámat száradni. Ez az ötlet azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis reggelre a csizma kb. egy számmal kisebbre zsugorodott össze. Kapcáról szó sem lehetett. Egész nap mezítláb dideregtem a csizmámban, és még az az örökérvényű, igaz ténymegállapítás sem vígasztalt, miszerint a nagy elmék is tévedhetnek…( néha )A hétfői parancskihirdetéskor a legénység tudomására adták, hogy ha a szabadságosok visszatérnek, mindenki megtudja, hová fog kerülni véglegesen. Először azokat engedték szabadságra, akik a legtöbb napot kapták, legkésőbb pedig azokat, akik csak két napot. Ezt azért találták ki, hogy mindenki ugyanazon a napon térhessen vissza a laktanyába, s így másnap, az egész gárda egyszerre utazhasson végső állomáshelyére.És most elnézést kérek, hogy félbe szakítom egy időre a „Türelmetlen katonáról” szóló történetet, de ránk fér egy kis pihenés. Még annyit azért elmondanék, hogy miért eresztettem ilyen bő lére eddig is ezt a sztorit. Nos azért, mert menet közben mindig eszembe jutott valami, amit nem akartam kihagyni. Meg aztán, aki nem volt és soha nem is lesz katona, annak is legyen valami halvány fogalma arról, hogy milyen élet folyt anno… a mi laktanyában. Aki meg leszolgálta a maga idejét, és átélt valami hasonlót, mint én, és a sorstársaim, az talán néha elmosolyogta magát, vagy egyetértően bólogatott.. Végezetül. Akik nem kíváncsiak ennek a mesének a folytatására, megértem őket. De akik tudnak néhány napot türelmmel várni, - amíg kiszenvedem a második, és egyben befejező részt,- azoknak megígérhetek valamit. A folytatás, - szerény véleményem szerint - érdekesebb és izgalmasabb lesz, de nem csak azért, mert abban már egy lány is fog szerepelni…
     
  13. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    A türelmetlen katona esete/második rész

    Ott hagytam abba a történetet, hogy mindenkit, – már aki erre jogot szerzett – szabadságra küldtek. A zászlóaljnál mindössze ketten voltunk, akiknek kilenc napos távollétre szólt a papírja. A Király, - bár benne volt a vetélkedő győztes csapatába, és vért is adott,- nem a mi szakaszunkba volt beosztva, így a nótaverseny győztesének járó plusz két nap őrá nem vonatkozott, de az Anisity Lacira igen. Amikor a Lacival a többiek előtt kimenőruhában elhaladtunk, hogy a vendégszerető vásárhelyi laktanyából az állomásra menjünk, elfojtott káromkodás halk moraját hallottuk néhány fickó szájából, de nem haragudtunk meg rájuk, hisz megértettük és sajnáltuk őket. A zászlóalj többi tagja ugyanis egy igen kemény alaki és harcászati kiképzés előtt állt. Az nehezítette meg igazán a dolgukat, hogy - tekintettel a viszonylag enyhébb időjárásra, - hatalmas sárfoltok éktelenkedtek az alakulótéren. Egy ilyen körülmények között lezajló harci játék végén úgy szoktunk kinézni, mint egy disznócsorda egy üdítő dagonyázás után. Azzal a különbséggel, hogy míg a derék sertések élvezték a dolgot, addig mi,- szerencsétlen közkatonák, - a gyakorlat befejeztével, szitkozódva kapirgáltuk le azt az irdatlan mennyiségű sarat a ruházatunkról és a fegyverünkről, ami rájuk tapadt…
    Ez a Laci gyerek azonban, - bár mindezt jól tudta, - mégsem fért a bőrébe, mert mielőtt kiléptünk volna a laktanya kapuján, megfordult és keményen beintett annak a párszáz szerencsétlennek… A válasz, egy óriási nagy felhördülés és fenyegető ökölrázás volt. És ha jól hallottam, mintha a Laci mamája is szóba került volna…
    - Te tiszta hülye vagy! Ha visszajössz, ezek szétrúgják a segged! – mondtam neki őszintén aggódva, de ő csak nevetett.
    - Ugyan, kilenc nap múlva minden el lesz felejtve…
    A vonaton az időt végigdumáltuk. Szeged, Kiskunfélegyháza, Baja, Bátaszék… egyre ismerősebb városok mellett húzott el a szerelvény. Bátaszéken aztán mindketten leszálltunk, a Laci innen buszra szállt, én pedig egy Pécsig közlekedő kis kávédarálóra.
    Odahaza nagy volt a meglepetés, mivel teljesen váratlanul toppantam be. Mindenki elégedetten állapította meg, hogy az egyenruha jól áll nekem. Lehet, hogy az apám már azt a gondolatot kezdte dédelgetni magában, hogy én is jelentkezem majd tisztiiskolára, mint a Gyuszi bátyám, de ebből nem lett semmi. Egy korábbi ígéretét azonban betartotta, hisz egyikünkből sem akart szabót faragni, jóllehet, az ő ükapja, s még számos nagybátyja, unokatestvére is ezt a mesterséget űzte. Ez a döntése nagyon bölcsnek bizonyult, mivel sem a bátyámnak, sem nekem, nem volt egy csipetnyi ingerenciánk sem aziránt, hogy egy varrógép fölé hajolva töltsük el rövidke életünk legszebb napjait.
    Szabadságom másnapján ellátogattam a kocsmába is, ahol már negyed részig megtelt a söröskorsó apróval, amely a sakkpénzből gyűlt össze.

    - Nahát, de jól mutat angyalbőrben fiatalember! – üdvözölt jókedvűen a kocsmárosné – Istenemre mondom, ha nem volna annyi dolgom, és nem lennék ilyen vén, megkérném, hogy segítsen egy kicsit ott hátul, a raktárban… pakolászni…
    Ebéd után lementem a Ligetbe, ahol öt–hat srác a befagyott tó jegén korcsolyázott. Én voltam a harmadik a ligetiek közül, akit már katona volt. Engem is körbejártak, megcsodáltak. Elbeszélgettünk, s néhány régi nagy dobásunkat is felelevenítettünk, de ez a beszélgetés már nem volt olyan lelkes, mint annak előtte. Felnőttek lettünk, dolgoztunk, vagy épp katonák voltunk. Páran már meg is nősültek. Amikor a Ligetből hazamentem, megkértem az apámat, hogy rövidítse meg egy jó arasznyival a köpenyem, mert úgy sokkal divatosabb lesz.
    - Nem lesz ebből bajod? – kérdezte, de miután megnyugtattam, egy negyed óra múlva már elégedetten forgolódtam a tükör előtt.
    - Príma! – köszöntem meg és igen elégedett voltam a látottakkal.
    Elhatároztam, hogy kora este még bemegyek a belvárosba, és megmutatom magam Pécsnek, egyenruhában is. De, mint kiderült, ez nem volt egy jó ötlet. A Színház tér előtt ugyanis, belebotlottam a VÁP egyenruhás embereibe. Ez a cég, amolyan katonai ellenőrző szolgálat volt a Városparancsnokság részéről. Bármelyik katonát, bármikor ellenőrizhettek és igazoltathattak a városban. Velem az volt a bajuk, hogy nem tisztelegtem nekik. Miután a papírjaim alapján meggyőződtek arról, hogy - bár legálisan sétálgatok a Király utcában, - de, mivel a kötelező tiszteletadást elmulasztottam, bevisznek a bázisra egy kis elbeszélgetésre.
    - Na, ez is jól kezdődik!- gondoltam meglehetősen elkeseredve, de azért velük tartottam, mivel más választásom nem volt.
    A VÁP központja az Alsó-malom utcában székelt. Miután a szolgálatvezető főtörzsőrmester tudomást szerzett a tényállásról, jóindulatúan így szólt hozzám.
    - Honvéd elvtárs! Látja ott a folyosó közepén Lenin elvtárs szobrát? Maga szépen elindul a folyosó legvégéről, és a Lenin elvtárs szobrának egy szép nagyot tiszteleg. Aztán a folyosó végén csinál egy szabályos hátra arcot, és visszafelé is tiszteleg a szobornak. Ha majd szólok, abbahagyhatja. – ezzel faképnél hagyott, én meg elkezdtem gyakorolni.
    Fogalmam sincs, hogy hányszor masíroztam végig a folyosólyukon, de már kezdtem nagyon unni az egészet. A végére már azt is tudtam, hogy Lenin elvtársnak hány ránc van a homlokán, és hogy milyen minták díszítik a nyakkendőjét, de azt is kiszúrtam, hogy az egyik cipőfűzője lazábbra van megkötve, mint a másik…
    Az egész dolog pikantériája az volt, hogy évekkel később, amikor a nővérem elvált a részeges férjétől, ez a főtörzs kezdett neki udvarolgatni. Amikor be lett mutatva a családnak, ő nem ismert meg engem, én pedig jobbnak láttam, ha nem forszírozom azt a régi ügyet. Pár hónap után azonban a nővérem kitette a szűrét, mert mind kiderült, ő is ivott… Jól tette! Mármint azt, hogy kirúgta…
    Tudtam, hogy addig nem mehetek vissza Hódmezővásárhelyre, amíg ki nem nyomozom, hogy melyik az a laktanya, ahol az építőszázad katonái állomásoznak. Nem volt egy könnyű meló, amíg ráakadtam olyanokra, akik ott szolgálnak, de végül sikerült az egyik kocsmában rábukkannom két, - kissé illuminált katonára,- akiknek fizettem egy-egy korsó sört, s ettől megeredt a nyelvük. Tíz perc múlva már mindent tudtam…
    Szabadságom többi napján viszont már hanyagoltam az egyenruhát, és civilben róttam a várost. Délutánonként, jó meleg síbakancsban, zöld lódenkabátban és az úgynevezett „Castro-sapkával” a fejemen villogtam a belváros környékén. Ebben a civilruhás megjelenésben is volt némi kockázat, mert ha egy rendőri igazoltatás során kiderül, hogy katona vagyok, már mehettem is volna a fogdába. (de ami késik, nem múlik)
    [I]Letelt a szabadság és nekem vissza kellett térnem az alakulatomhoz. Mivel biztos voltam abban, hogy Pécsre fogok kerülni, lett volna egy jó ötletem, amivel én is jól jártok, meg a sereg is. Bár az én szabadságom emiatt egy-két nappal meghosszabbodik az igaz, de addig sem kellet volna nekik etetni, meg szállást adni ott, messze idegenbe. Hát nem? És most lássuk azt a tervet, amibe valljuk be, volt némi logika is.[/I]
    [FONT=Arial][I]Tehát: a laktanyában lévő cuccaimat a többiek berakják egy papírzsákba, és magukkal hozzák Pécsre. Én meg, - ha tudatják velem az érkezésük pontos időpontját, - kimegyek eléjük az állomásra, hogy köszönettel átvegyem tőlük a pakkot. S ott, az állomás épülete előtt, már én is csatlakozom a többiekhez… és mindenki jól jár… Legalább is, szerintem. De ezt az eszmefuttatást, valamilyen okból, mégsem mertem megsürgönyözni a parancsnokaimnak. [/I]
    [I]Lehet, hogy zokon vették volna?[/I][/FONT]

    [SIZE=4][FONT=Arial][I]Már, mint rutinos utazó tettem meg visszafelé az utat. Rajtársaim tátott szájjal hallgatták beszámolómat, melyből különösen Lenin elvtárs idealizált szobrával való találkozásom tetszett nekik. [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Két napot kellett még várnunk arra, hogy megtudjuk, hogy a társaság sorsa hogy alakul. Már mindenki nagyon türelmetlen volt… engem kivéve. Azon az ominózus napon, a bölcsek nyugalmával vettem tudomásul, hogy Pécsnek szüksége van rám, (a hatás-ellenhatás törvénye érvényesült)[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]A hajnali vonat pótszerelvényeibe zsúfolódott be az egész kompánia, fejenként egy méretes katonazsákkal, benne az összes holmi, sisakostul, mindenestül. A vonat menetirányát és az útvonal egyes szakaszán lévő települések nevét már kívülről fújtam, s ezeket az információkat megosztottam a társaimmal is.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Amikor elhagytuk az Alföldet és feltűntek a Mecsek keleti lankái, mindenki felkiáltott örömében. Azt tudtuk, hogy a Tiszántúl vidéke is szép, de azt meg a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy nem télen, és nem katonaként. Legalább is, akkor ezt úgy éreztük mi, Dunántúliak.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Bátaszéken, a Dunaújvárosba tartó részleg átszállt a pesti vonatra, a többiek meg a Pécs felé tartóra kapaszkodtak fel. Irány dél – délnyugat, teljes gőzzel előre! A Főpályudvarra begördülő szerelvényről leszállva, a fele társaság lehorgonyzott, mert ők a beremendi laktanyába voltak hivatalosak, míg az a két századra való ember, aki Pécsen maradt, elindult az uránvárosi (akkor újmecsekaljai) szálláshely felé. [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Néhány ember morgolódott, hogy miért nem megyünk busszal? Minek még három–négy kilométert gyalogolni?[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]-Bírd már ki sippantyú, majd meglátod, milyen klassz helyre kerülsz - nyugtattam meg a mellettem álló társamat, de arról mélyen hallgattam, hogy honnan ez az információ?<[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Jól van gyökér, de már nagyon kajás vagyok- röhögött vissza.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Akkor ints le egy taxit, Jézuska… - javasoltam neki, erre aztán mindenki jókedvre derült, és az éhség érzete is elillant egy időre.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Körülbelül egy félórás - erőltetett menetelés után, - megálltunk a laktanyánk előtt. Mindenki nagy ámulattal nézte az épületet, - ahová delegálva lettünk, - s amely egyáltalán nem nézett ki laktanyának, mert eleve, nem is annak készült. Több, hasonló formájú négyszintes épület állt egymás mellet, és ebből az első volt a honvédségé, a többi munkásszállóként funkcionált - egy nagy építőtőipari cég, - a BÉV égisze alatt. Ötfős szobák, távfűtés, és jó kilátás a városra.( már majdnem tengert írtam…) A folyosó közepén - egy beugrásban - TV, és pár méterrel arrébb, korszerű vizesblokk állt a katonák rendelkezésére.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Mindenkinek megadták, hogy melyik szobába kell jelentkeznie, ahol majd a rajparancsnoka el fogja igazítani őt.. Amikor a szobám elé értem, egy nagy sóhajtás után bártan, de udvariasan bekopogtam. [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Jöjjön be katona! – hallatszott bentről egy erélyes felszólítás, mire óvatosan beléptem az ajtón, és már arra készültem, hogy – az előírásnak megfelelően, - kérjek engedélyt bent tartózkodni, de az őrvezetőm, - egy hullámos hajú, szimpatikus fickó - nem hagyta, hogy belekezdjek, hanem mosolyogva nyújtotta a kezét. [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Szevasz! Pécsi vagy? – csak így, lazán, semmi alakiság.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Szevasz! Hát persze, hogy pécsi vagyok. – én is csak úgy, lazán, szintén semmi alakiság.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Végre! Eddig csak három falusi srác jelentkezett, de őket másik szobába küldtem. Pécsiekkel szeretném körülvenni magam. [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Nem tudtam, mi volt a gondja a vidékiekkel, de ez soha nem derült ki.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Válassz ágyat. Én az ablak mellettit javaslom, mert előnyös, főleg akkor, ha valamelyik csávó elfelejt lábat mosni. [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Kedveltük ezt a belevaló srácot. Nagyon laza egy fickó volt, soha nem cseszegetett bennünket. Mivel tisztes volt, állandó kimaradás illette, de ez neki nem volt elég, tudniillik nem nagyon kultiválta a honvédségi ágyat. Mint később kiderült, hogy - ha éppen nem volt szolgálatban, - minden este, a parancskihirdetés után lelépett, és otthon aludt a felesége ágyában. Reggel aztán visszaszökött. Soha nem bukott le… [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Szóval, ez a hely egy édenkert volt a hódmezővásárhelyi laktanyához képest. Volt kézilabdapálya, pinpongszoba, és kantin. A laktanya szomszédságában volt az étterem, oda jártak a civil dolgozók is étkezni. Ami a heti beosztásunkat illeti, öt nap meló az akkor épülő Kertváros területén, szombaton egy kis jobbra át, balra át, majd kimaradásra, illetve kimenőre való jelentkezés. Létezett az eltávozás fogalma is, ami akár többnapi távollétet is jelenthetett. Vasárnap kimaradás, vagy pihenés.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Ami a konkrét munkára vonatkozott ennél az építőzászlóaljnál, azt jelentette, hogy a kőművesek, festők, asztalosok, burkolók és a vasas szakmát képviselők a szakmájukban dolgoztak, míg a többiek, az alapot ásták a panelépületek és a közművezetékek számára. Innen ered az a szlogen, amellyel a harci alakulatok katonái bennünket cukkoltak: [/I]
    [I]- Állj, vagy eláslak! - de ezt a szöveget mi, röhögve vettük.[/I]
    [I]Munkánk jutalmául egy civil dolgozó fizetésének egyharmadát kaptuk készhez, kétharmad a honvédség kasszájába folyt. De így sem volt okunk panaszra, mivel havonta, – a zsolddal együtt, akár - hét-nyolcszáz forintot is meg tudtunk keresni.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]A mindennapos reggeli torna, a rendszeres étkezés és munka,- valamint az így állandósuló helyes életvitel jótékony hatása, - hamarosan kezdett meglátszani rajtunk, mégpedig keskeny csípő, izmosodó karok, szélesedő vállak, és kockás has formájában. [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Ha akkor láttak volna, és ha most véletlenül összefutnánk az utcán, biztosra veszem, hogy sajnálkozva csóválnák a fejüket…[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Május környékén. a századparancsnokunk – Varjú őrnagy - kihirdette, hogy akik értenek a néptánchoz, valamint azok, akik olyan hangszeren tudnak játszani, amelyek a beatzenekaroknál használatosak, jelentkezzenek nála másnap, vacsora után. Ugyanis, meghirdettek a dandárnál egy vetélkedőt, vagyis, lesz egy Ki Mit Tud ebben a két kategóriában. A versmondást törölték. Az egyik elődöntőt július tájékán Pécsett fogják megrendezni, a másik Dunaújvárosban, a harmadik pedig a fővárosban lesz lebonyolítva. A végső megmérettetés – természetesen – Budapesten lesz, valamikor szeptember körül. Az elődöntők első három helyezettje már a döntőben érezheti magát… [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Az őrnagy szavai azonnali cselekvésre késztettek. Az oszolj vezényszó után a nyakamba vettem a körletet és bementem minden szobába. Azt tudtam, hogy akkordgitárost nem kell keresgélni, arra itt vagyok én. Dobost viszonylag hamar találtam,- egy komlói srác, - az Ónozó Lajos személyében. Neki volt felszerelése, mert már civilben is játszott egy zenekarban. Aztán nagy nehezen ráakadtam a Porkoláb Tibire, aki valamennyire tudott basszusgitározni. Már csak egy szólógitáros kellet volna, de nem lett. Még az öregkatonák közül sem tudott szólógitározni senki sem. Billentyűsről pedig álmodni sem mertünk. Volt ugyan egy kopasztársunk, aki igazán gyönyörűen tudott tárogatón játszani, de ugyebár az egy másik kategória.. Másnap beszámoltam a századparancsnokunknak a fejleményekről.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][FONT=Arial][SIZE=4][I]- Hárman is mennek valamire, honvéd elvtárs? – kérdezte kissé aggódva, - mert tudja, mindenképpen kéne egy zenekar.[/I][/SIZE][/FONT]
    [SIZE=4][FONT=Arial][I]- Jelentem, szerintem menni fog. Akkord, basszus, és a dob megvan, és ez, énekessel együtt nem is olyan rossz felállás. A Porkolábnak és az Ónozónak is jó hangja van, az egyik majd beszáll, ha tercelni kell valamelyik dalhoz. – nyugtattam meg a főnököt, sikerrel. Ezután hangzott el a szájából az a mondat, amely boldoggá tett.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][FONT=Arial][SIZE=4][I]- Figyeljen, katona… a TV –szoba és a zuhanyzók között van egy régi raktárhelyiség, ha rendberakják, az lehet a zeneszoba. Azt hiszem, van ott egy mikrofon is, állvánnyal együtt. De aztán igyekezzenek majd a vetélkedőn nem utolsónak lenni, mert különben ugrik a fele szabadságuk![/I][/SIZE][/FONT]
    [SIZE=4][FONT=Arial][I]- Értettem őrnagy elvtárs, köszönjük őrnagy elvtárs. Kérek engedélyt távozni… [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Másik két zenésztársamat is feldobta a hír, miszerint zeneszobánk is lesz. Pár nap múlva rendbe is hoztuk a szobát, a felesleges holmikat feltornyozva bezsúfoltuk az egyik sarokba, majd felmostunk. Ez a művelet nagyon jól ment már nekünk, mert az ötven méter hosszú folyosókon, és a lépcsőházban ezt már jól begyakoroltuk… [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Már csak a hangszerek hiányoztak. Hogy ezek mielőbb a zeneszobába kerüljenek, és elkezdhessünk végre gyakorolni, szombatra kimenőt kaptunk. Délután ötre, a dobfelszerelés össze volt állítva, a két erősítő és a mikrofon valamint a kábelek is rendben voltak. Innen kezdve arany életünk volt. Júliusig még több mint egy hónapunk volt, hogy jól begyakoroljuk azt a két számot, amellyel indulni lehetett. Ez nem is lett volna gond, csak az, hogy melyik kettőt? Úgy gondoltuk, hogy egy-egy számot adunk elő Bill Haley, illetve Elvis fergeteges rock and roll számai közül. Amikor a századparancsnokunkat tájékoztattuk, hogy melyik két számot kezdtük el begyakorolni, feljött a zeneszobába. Mi mindent beleadtunk, rajtunk nem múlt semmi. A Lala remekül hozta a ritmust, a Tibi is nagyon eltalálta a basszust, én meg veszettül nyomtam a halandzsa angol szöveget. Amikor kiizzadva befejeztük a ricsajt, izgatottan vártuk a főnök véleményét.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Varjú őrnagy, - legnagyobb csalódottságunkra, - kijelentette, hogy mindkettő túl vad, és túl idegen hangzású egy magyar főtisztekből álló zsűri fülének.Sőt, ha jelen fog lenni a dandárparancsnok X.Y. altábornagy elvtárs is, és ha neki sem tetszik…[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Valami magyar nincs? – kérdezte reménykedve, de azért kiérződött a hangjából, hogy ezt a kérdést inkább parancsnak szánta…[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Lesz őrnagy elvtárs, lesz. Hoztam be egy csomó kottát, majd keresünk - igyekeztem megnyugtatni, - de pimaszul még azt is hozzátettem: Vámosi és Németh Lehel kottáim sajnos nincsenek. A jámborlelkű századparancsnok nem érezett ki ebből a megjegyzésből semmit, de a Tibi meg a Lala - félig elfordulva, - jóízűen kuncogni kezdett.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Arra gondoltam, hogy ha a „fülsértő” rock and roll helyett mást akar, és az magyar is legyen, itt van két szám, ami talán nem fog fájni neki sem, meg a zsűrinek sem, bár mindkettőben szerepelt ez a szó. Először az Illéséktől, a „Még fáj minden csók”című dalt hallgatta meg, majd egy Zorán számot, a „Mi fáj, gyere, mesélj” kezdetűt, de egyelőre csak gitárkísérettel, mert a basszust még meg kellett hozzá találni. Ahogy hallgatta ezeket, egyre derűsebbé vált a tekintete, a végén már elégedettnek is látszott.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]- Hát, az első egy kicsit túl modern nekem, de azért jó, a második viszont tetszett. Jól van fiúk, ezek szerintem jók lesznek.- fejezte ki a véleményét a főnökünk, majd méltóságteljesen távozott.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Hát mindegy, ez van, bele kellet törődnünk, hogy ezt a két számot fogjuk előadni, a végeredmény meg majd úgyis kiderül. De azért egyáltalán nem csüggedtünk, hiszen volt egy zeneszobánk, ahol mi voltunk a királyok, és ide bármikor elbújhattunk a tisztek, és a tisztesek szeme elől. [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Még az este megbeszéltük, hogy másnap, vacsora után átmegyünk a kultúrterembe és megnézzük, hogy alakul a néptáncos csoport sorsa.[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][FONT=Arial][SIZE=4][I]- Úgy hallottam, hogy négy srácot talált alkalmasnak a tánctanár, hogy hiba nélkül eljárják a hegyi-mambót – röhögött fel a Tibi, amikor ez a téma szóba került – állítólag a szivar fiatalabb korában a Mecsek Táncegyüttesben táncolt. Van lóvéja a seregnek, hogy meg tudta őt fizetni. [/I][/SIZE][/FONT]
    [SIZE=4][FONT=Arial][I]- Én meg azt hallottam, hogy négy csajt is hozott magával, hogy egyensúlyban legyen a tánckar – tette hozzá a Lala – majd holnap szemügyre vesszük őket jó alaposan…[/I][/FONT][/SIZE]
    [I][SIZE=4][FONT=Arial][I]Ebben maradtunk, majd szép lassan felkászálódtunk, hogy végre ágyba kerüljünk, hisz közel éjfélre járt már az idő, és még le is kellett tusolnunk. [/I][/FONT][/SIZE]
    [I][FONT=Arial][SIZE=4][I]Úgy gondolom kedves olvasó, hogy stílszerűen, pont most hagyom abba a történet második részét, hiszen ismét nyugovóra kell térnünk. Tudom, azt ígértem, hogy ez az egész téma két részbe lesz összetömörítve, de nem ment. Talán rutintalanságomat bizonyítja, de képtelen vagyok rövidebb pórázra fogni magam, már ami a mesélést illeti, de egyszerűen nem tudom összefoglalni két év történéseit kevesebb papíron. De, aki - nem kis önsanyargatást tanúsítva - végig tudta olvasni ezt a két részt, kérem, várja ki a végét…[/I][/SIZE][/FONT][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I][/I]
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2013 Augusztus 3
  14. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    A türelmetlen katona esete/harmadik rész

    Másnap, vacsora után feliratkoztunk a naposnál, majd fogtuk magunkat, és átmentünk a kultúrteremben, hogy szemügyre vegyük a néptáncosokat. Beültünk a nézőtér legelső sorába, onnan figyeltük, ahogy a négy katona egy-egy jókora furkósbottal a kezében idétlenül hadonászik, miközben a lányok, csípőre tett kézzel ringatják magukat.
    Egy jó félórát néztük őket, ahogy végig próbáltak három féle táncot, majd miután leültek szusszanni egyet, szóba elegyedtünk velük. A srácok közül a két öregkatona zalai srác volt, a két újonc pedig Szigetvár környékéről vonult be. Utóbbiaknak olyan szép, gondosan kipöndörített bajuszuk volt, hogy jó volt rájuk nézni. Igazi, hamisítatlan néptáncos fejük volt. A lányok közül hárman pécsiek voltak, egy pedig a közeli Görcsönyből buszozott be a próbákra. A lányokkal hamar összebarátkoztunk, jó volt fél év elteltével, a szebbik nemmel is beszélgetni. Amikor a próba végén elköszöntünk tőlük, feltettem egy kérdést, csak úgy, a levegőbe, konkrétan senkinek sem címezve.
    - Mikor lesz legközelebb próbátok, mert többször is lejönnénk, ha nem zavazunk?
    - Hétfőn, szerdán és pénteken öttől-hétig szoktunk próbálni – válaszolta pont az a lány, akit gyakrabban nézegettem, mint a másik hármat. Ez volt a Stefi. Ő volt a legalacsonyabb, neki volt a legkisebb keze-lába, és neki volt a legformásabb vádlija. Az arca teljesen átlagos, semmi extra. Még szépnek sem volt mondható, de a mosolya és a szeme csillogása mégis megfogott. No meg az a két kis gödör a pofiján. Szó, mi szó, helyes volt.
    Visszafelé, a laktanyába vezető úton, a Lala megkérdezte.
    - Nektek melyik csaj tetszett? Mert nekem az a Klári. Formás feneke van, és jó bögyös. Az orra viszont lehetne kisebb is, bár az nem jelentene akadályt…
    - Nekem is a Klári, de az a vöröshajú is mellém fekhetne bármikor - ábrándozott a Tibi lelkesen, s erre a Lalával, egyetértően rábólintottunk.
    - Nekem a Stefi a kedvencem. Olyan kislányos és szerény. Meg olyan pici… - nyilatkoztam, némileg más szemszögből megközelítve a dolgot.
    Ők ketten csak hümmögtek. Láttam rajtuk, hogy nemigen értenek velem egyet, ám ennek ellenére, meg voltam győződve arról, hogy hármunk közül, az én ízlésem a legkifinomultabb.
    Az elkövetkező napokban éltük a megszokott életünket. Hétköznap hatkor ébresztő, reggeli torna, reggeli. Aztán ponyvás teherautókkal leszállítottak minket Kertvárosba, a paneldzsungelbe, ahol aztán mindenki elvonult a saját munkaterületére. Mivel gyakorlatilag a civilek között voltunk reggel héttől délután fél ötig, és ugyanazt a munkát végeztük, mint ők, ugyanazokkal a jogokkal is bírtunk. Gondolok itt elsősorban a boltba való elmászkálásra, vagy arra, - hogy ebédszünetben - a közelben lévő hangulatos kiskocsma csábító hívásának is eleget téve egy-két korsó sört is elfogyasztottunk minden nap.
    Munka után, - a laktanyába való visszaszállításunkat követően – parancskihirdetés. Ilyenkor az ügyeletes tiszt és a századparancsnok szövegelését kellett meghallgatnunk, majd ezt követően a századírnok kiosztatta a leveleket. Az egyik ilyen alkalommal egy igen meglepő, bár leginkább undorítónak nevezhető látványban volt részünk. Javaslom tehát, hogy a kényes lelkű, finnyásabb olvasók jobban teszik, ha kihagyják a következő bekezdést.
    Egy öregkatonáról van szó, nevezzük csak egyszerűen Dagadtnak. Nos, ez a letenyei jólélek, szinte minden nap tökrészegen jött be a munkából. Aznap is jól be volt állítva. Mellette álló két szakasztársa a hóna alá nyúlva tartotta, hogy össze ne essen a parancskihirdetés alatt. Egy darabig úgy-ahogy elvolt ő a sorban, de egyszer csak – és ezt körülbelül a fél század látta, - elfojtva böfögött egyet, majd a tenyerébe hányt egy kisebb adag gzízestésztát… Nekem már ettől a látványtól is fordult egyet a gyomrom, de még koránt sem volt vége… a Dagadt, egy ideig tanácstalanul bámult a markába, nem tudta, hogy most mitévő legyen. Majd úgy döntött, hogy az a legjobb megoldás, ha az anyagot visszatuszkolja a szájába! És meg is tette! Hát, mit ne mondjak, ennél undorítóbb látványban még nem volt részem, de a többieknek sem, erre lefogadok. Nem csodálkoztam azon, hogy a parancskihirdetést követő oszolj vezényszó elhangzása után ez a fickó, amikor – hányadékkal teli pofával – a mellékhelyiség felé tántorgott, a többiek fintorogva engedtek neki utat.
    Múltak a napok, és a hetek, elérkezett a dandár Ki Mit Tud előestéje. Másnap ringbe kellet szállni. Kikapcsolódásként, két öregkatonával ultiztam a szobánkban. Oktattam a srácokat, előjött a Ligetben szerzett rutin, ahol az összes csibész kölyök magas szinten űzte a kártyajátékok minden válfaját. Épp egy tök negyvenszázat jelentettem volna be, amikor a napos berohant a szobába.
    .- Luigi, gyere gyorsan, a Varjú telefonon keres! – hadarta idegesen.
    - Engem? – tátottam el a szám, mert ilyen még nem volt, mióta világ a világ.
    Miután a telefonon keresztül bejelentkeztem az őrnagynak, közölte, hogy most jött fentről egy döntés, miszerint az idő rövidsége miatt, csak egy számod adhat elő minden zenekar.
    - Értettem őrnagy elvtárs, köszönöm a hívását! – válaszoltam kissé formabontó stílusban, mert nem volt szokás ilyen baromságot mondani egy századparancsnoknak… köszönöm a hívását… De az öreg erre nem reagált, tán figyelembe vette a körülményeket… Persze, azonnal rohantam a Porkolábék szobájába a hírrel, de sem a Lala, sem a Tibi nem lettek idegesek.
    - A Zorán nótájához amúgy is jobb lett a basszus… - csak ennyit mondtak.
    Másnap, ebéd után szépen megtelt a kultúrterem nézőkkel. Amelyik katona nem volt szolgálatban, vagy eltávozáson, az mind ott volt. A vidékről érkező csoportok, tisztek, zsűritagok, és a kísérők is időre megjelentek. Három órakor Bodóczi alezredes, a zászlóalj új parancsnoka megnyitotta a rendezvényt.
    Miután hat-hat néptánc, illetve beatzenekar vetélkedett, úgy alakították a menetet, hogy egy néptánc csoport után, egy zenekar következett, azután ismét néptánc, és így tovább. Az első zenekar játékát meghallva, tudtuk, hogy utolsók biztos nem leszünk. A dobosuk többször elvitte az ütemet, és néha az énekesük is hamis volt. Hat órára minden szám lement, vártuk a zsűri döntését. Azt tutira vettük, hogy a táncosok magasan verték a többieket, más nem is lehet a befutó.
    A zenekarok közül az egyik pesti banda profi zenekar volt, ott is egyértelmű volt a helyzet. Csak az izgatta fel a kedélyünket, hogy ők egy Bee Gees számot játszhattak, és nem egy magyar szerzőtől valamit. Úgy látszott, hogy rájuk nem vonatkozott a tilalom…
    Végül is, a zsűri döntése alapján a pécsi néptánccsoport első lett, mi pedig a harmadik helyezést csíptük meg. Mindenki,- beleértve a tisztjeinket is – nagyon elégedett volt. A néptáncos lányaink ezer-ezer forintos pénzjutalomban részesültek, a fürgelábú fiúk öt nap szabit kaptak, a zenekart pedig két nappal jutalmazták, koponyánként. Jó volt, szép volt, vége volt.
    Ismét jöttek a szürke hétköznapok. A szeptemberi döntő dátuma messze volt, nem foglalkoztunk még vele. Különben is, történt közben - egy engem igen drasztikusan érintő esemény, - amelynek utóhatása majdnem megakadályozott abban, hogy aktívan részt vegyek a felkészülésben. Ez a dolog velem, augusztus elején esett meg, egy pénteki napon. Íme, a bajok forrása.
    Nálunk az volt az előírás, hogy aki ki akar menni a fodrászhoz, a naposasztalnál feliratkozik, és már mehet is. Aznap délután én is így tettem. A fodrászüzlet közvetlenül az étterem mellet volt, nem kellet messzire menni. Ám, ahogy benéztem a nyitott ajtón és megláttam, hogy mennyien várakoznak, úgy döntöttem, hogy elmegyek a közeli Cuba Presszóban, bekapok egy konyakot, és majd visszafelé beülök valamelyik székbe. Ekként is cselekedtem.
    A konyak mellé egy sört is kértem, öblítőnek. Aztán még egyet, és még egyet. Kezdtem magam egyre lazábban érezni, a fodrászüzlet viszont, - ezzel párhuzamosan,- kezdett feledésbe merülni. Később odaült az asztalomhoz két idősebb szivar, dumálgattunk erről-arról, majd amikor megitták az adagjukat, az egyik így szólt.
    - Figyelj pajtás, mi is voltunk katonák, és jól esett, ha valaki meghívott minket egy italra – mondta, mire a másik a pulthoz lépett, és két sörrel meg két konyakkal a kezében tért vissza.
    - Egészségedre! – mondták jóindulatúan, aztán gyorsan le is léptek. Mit tudtam volna tenni? Megsérteni nem akartam őket, hát nekiláttam. A végén, már csak arra emlékeztem, hogy a pultoslány rázza a vállam.
    - Legjobb lesz, ha elhúzod a csíkot, odabenn már biztos keresnek! Igaza lett. Valóban hiányoltak a parancskihirdetéskor. A kapuügyeletes némi kárörömmel fogadott és azt jósolta, hogy emiatt akár fogdába is csukhatnak…
    Mit adj Isten, neki is igaza lett. Hát nem furcsa?
    Másnap szombat volt. A reggeli tornán, s az azt követő közös reggelin még együtt voltam a századommal, de az alaki foglalkozást már nélkülem kezdték el a fiúk, ugyanis Varjú őrnagynak egy fontos bejelentenivalója akadt. Felolvasta a század előtt, hogy Bodóczi alezredes elvtárs személyes utasítását követve, megfenyít. A fenyítés mértéke három nap fogdaelzárás. Minden szem rám szegeződött… ilyesmi még nem fordult elő ebben az évben a pécsi zászlóaljnál. Én voltam az első, aki rontott ezen a figyelemreméltó statisztikán.
    Mivel az építőknél nem volt fogda, át kellett kísérni valakinek a város túlsó végében lévő, - s a titokzatos A/1 nevet viselő - laktanyába, amelyet 1956-tól kezdve, jó néhány évig a baráti Szovjetunió harci alakulatai bitoroltak.
    Egy tizedes kísért. Fogtam a fogkefét, szappant és törölközőt. Ezeket egy pokrócba kellet csavarnom, amely majd paplanként fog funkcionálni a fogdában. A tizedes, miután átadott az ottaniaknak, lelépett, azzal az ígérettel, hogy hétfőn, a déli órákban eljön értem…
    A fogdában, - nagy meglepésemre, - kimondottan jól éreztem magam, leszámítva a priccs keménységét. A három nap alatt csupán annyi volt a feladatom, hogy reggel – délben – és este elmentem a konyhába a fogdaőrök kajájáért, és amikor végeztek, visszavittem az edényeket és elmosogattam. Ezt a munkámat azzal jutalmazták, hogy megkaptam tőlük az előző napi Dunántúli Naplót, meg a Népsportot. Úriember voltam három napig. Még dohányozhattam is a fogdában! Mit is mondjak… egyáltalán nem haragudtam meg a főnökeimre, amiért ide irányítottak, hiszen gazdagabb lettem egy élménnyel.
    De minden jónak vége szakad egyszer. Hétfőn, koradélután jött is értem a tizedes, és visszakísért a megszokott helyemre, amely három napig volt kénytelen nélkülözni egyik legjobb katonáját. A többiek persze azonnal faggatni kezdtek, hogy milyen volt, bántottak-e, adtak-e enni, meg hasonló hülyeségek.
    - Próbáljátok ki – válaszoltam nekik bíztatóan – szerintem jobb, mint itt.
    Pár óra alatt visszazökkentem a rendes kerékvágásba. Az élet nem állt meg. Jött a meló, az alaki foglalkozások, menet,- és lövészgyakorlatok meg a zeneszoba. Megfigyelték már, hogy a meglepetések akkor toppannak be, amikor legkevésbé várjuk őket? Most is ez történt. Augusztus végén, nem sokkal a Lajosnapi buli után,- ami nekem elég sok pénzembe került, bár ebbe az Ónozó Lala is besegített, - ismét hivatott a századparancsnok. Miután átestünk a kötelező formaságokon, (kérek engedélyt stb…) hellyel kínált.
    - Remélem, többet nem kerül fogdába katona, de fátylat rá, most másról van szó. Az a helyzet, hogy megint változás lesz. Törölték a tánczene kategóriát, és helyette valami… olyan… tiltakozó dalt kell előadni, olyan… tudja… olyan… - és itt elkezdett kicsit dadogni, mert nehezen találta meg az ideillő szavakat.
    - Jelentem, tudom, mire gondol az őrnagy elvtárs! – derült fel bennem a megvilágosodás – Ezt a fajta zenét pol- beatnek, vagy protest songnak nevezik. Ez olyan dal, amelyben például az imperialista Amerika…
    - Az hát, pontosan erről van szó! Fején találta a szöget katona – vágott közbe az őrnagy hirtelen – épp ez kell most. Tisztában van ugye a vietnámi nép hősies harcával az amerikai betolakodók ugye?
    - Igen őrnagy elvtárs.
    - Ha össze tudna hozni egy ilyen izét, az nagyon jó lenne. Mit gondol menni fog?
    Gondolkodnom kellet egy darabig. Ez a jóember most azt kívánja tőlem, hogy írjak egy olyan dalt, amely a magyar nép szolidaritását fejezi ki a vietnámi nép harca mellett, szöveggel, dallammal, kísérettel… hm… De miért is ne? Egy próbát megér a dolog. De még azt is ki kell találnom, hogy mentsem meg a Lalát és a Tibit, hiszen ebben a kategóriában egy szál gitár is elég lenne.
    - Őrnagy elvtárs, néptánc lesz Pesten?
    - Az lesz, szerencsére. – nyugtatott meg – na, mi van, vállalja?
    - Örömmel, őrnagy elvtárs, sőt, lenne egy jó ötletem is. Arra gondoltam, hogy kellene egy kórus is, mert úgy nagyobb lenne a hatás. A Porkoláb és az Ónozó, jól énekel. Bár a néptáncos fiúknak elég gyatra hangjuk van, de a négy lányé nagyon kellene a két szólamhoz. Így a refrént hatan énekelnék.
    - Jól van, jól van, elég! Rendben. Engedélyezem. És most tűnjön el, kezdjen el komponálni. Van három napja, mert utána le kell adnom a jelentést, hogy lesz-e tőlünk induló. – zavart el Varjú őrnagy, de az arcán láttam, hogy elégedett. Ezek után nagy lelkesen kerestem meg a két havert, akik hálájuk jeléül meghívtak a kantinba, ahol természetesen ők fizették a cehhet.
    Másnap, miután már eleget tettem minden katonai kötelezettségemnek, vacsora után bevonultam a zeneszobába. Életem első (s egyben utolsó) dalát kellett összehoznom, és életem első (s egyben utolsó) versét kellet megírnom! Nem volt egy könnyű feladat, de meglepő módon, másfél óra múlva kész lettem a négy, egyenként négysoros versszakkal. Minden versszak utolsó sora ez volt:
    „Veled vagyunk Vietnám…” Gondoltam, ez tetszeni fog a zsűrinek is.
    Aztán egy jó félóra alatt megvolt a dallam, meg a négy akkordból álló kíséret is. Tudják, hogy van ez, C dúr, A moll, D moll, G7-es. A D moll helyett néha egy F dúr. A refrénben pedig volt egy C bővített akkord is, ami épp odaillett.
    Szóltam a fiúknak, hogy jöhetnek. Meghallgatták, elfogadták, kifogást nem emeltek. A szöveget hat példányban leírtuk egy-egy füzetlapra, ebből négyet majd a lányok kapnak.
    Másnap Varjú őrnagy is meghallgatta a versenydalt, és kimondottan elégedett volt.
    - Azt nem tudom, hányadik helyen végeznek majd, de szerintem ez tényleg jó – mosolygott szélesen a főnökünk, majd magunkra hagyott bennünket.
    - A lányok jönnek holnap próbára, de én nem leszek ott, mert naposszolgálatra osztottak be. A szöveget adjátok nekik, majd pénteken átviszem a gitárt a dallamtanulás végett. – magyaráztam a srácoknak, majd ezután mindegyikünk a szobájába vonult elmélkedni.
    Pénteken már gitárral a kezemben mentem át a néptáncosokhoz. Majd hanyatt estem a meglepetéstől, ugyanis a lányok addigra már kívülről fújták a szöveget! A dallammal sem volt különösebb gondjuk, és a refrén felső szólamát is hamar megtanulták. Le a kalappal!
    Valamennyi lány örült a pesti útnak, de különösen a vidékről bejáró lány Eszter, és a Stefi, mert ők még soha nem jártak a fővárosban. Ezután már minden próbán együtt volt ez a „vegyescsapat”. Álmunkból felébresztve is tudtunk már mindent a „Veled vagyunk Vietnám”-ról.
    A döntőre való utazás előtt egy vagy két nappal, az ebédlőben, vacsorakor történt egy kellemetlen élményem a mákos tésztával kapcsolatban. Kaja közben, az asztalnál ülő társaim nagy megrökönyödésére, egyszer csak, a tésztával teli számba elkezdtem turkálni, mert éreztem, hogy valami idegen holmi van ott benn, és ez a valami meglehetősen irritálja a torkomat.. Sikerült is elkapnom a végét… egy jókora hajszál volt. Húztam, húztam, de csak nem akart vége lenni! Végül mégis sikerült a felszínre hoznom egy kb. harminc centi hosszú, fekete hajszálat. Még szerencse, hogy jó erős volt és nem szakadt belém. Persze, a gyomrom fordult egy jókorát. Azt sem tudtam, hogy most nyeljek, vagy köpjek? Erre aztán eszembejutott a Dagadt múltkori hányása, s emiatt megint csak fordult egyet a gyomrom. A többiek meg csak bámultak, hogy most mi lesz?
    Végül a nyelést választottam, bízva abba, hogy több hajszál már nincs a számban. Ittam rá egy kancsó vizet, és túléltem a dolgot. Sárgaságot sem kaptam, tehát nyugodtam készülhettem a döntőre…
    Az utazás előtti napokon igyekeztem jó katona lenni, és ez sikerült is. Este, a rajparancsnokom, - aki valamilyen csoda folytán akkor épp nem a felesége ágyában tartózkodott, s így, kivételesen a laktanyában aludt- sok sikert kívánt.
    - Aztán minden bele. – bíztatott, majd kacsintott egyet – de mondd csak, ha nem titok.. megdöntötted már valamelyik táncoslányt?
    - Megmondom őszintén, még nem, de van már egy jó tervem… - közöltem vele, de azt is sejtettem, hogy mit fog majd erre válaszolni.
    - Jaj, te meg a híres terveid! Eddig mindig csak ráfáztál… - vigyorgott kajánul.
    - Ennek most vége, hidd el. – válaszoltam komolyan, amire ő csak ennyit mondott.
    - Ámen…
    Azt, hogy a négy lány hogy tudott kijutni az állomásra a 6.10-es pesti gyorshoz, azt nem tudom, de ott voltak. Mi, heten katonák, - és Varjú őrnagy a kísérőnk – egy katonai Zsukba préselődtünk be, melyben a gitár és az erősítő mellett, a tánckar ruhái és kellékei is helyet kaptak.
    Szentlőrincig mindenki csak pislogott és ásítozott, de aztán beindult a nagy beszélgetés. A lányok közül a „bögyös” Klári volt a legelevenebb, ő vitte a prímet. Magdi, a „démon,” Eszter a „tutajos szemű,” és Stefi, a „mimóza,” ritkábban szólaltak meg. Ezeket a beceneveket a Porkoláb Tibi találta ki, de természetesen, a lányok jelenlétében ezeket nem használtuk…
    Az egyik táncosfiú, meg a Lala rengeteg viccet tudott, melyeken jókat derült a társaság. Némelyik zaftosabb vicc poénján, meglepődve láttam, hogy a Stefi elpirult. Az ismeretségi körömbe tartozó tizenkilecéves lányok közül, ő volt az egyetlen, akinél ezt tapasztaltam.
    Amikor másodszor mentem ki a peronra dohányozni, Pusztaszabolcsnál jártunk. Egy-két slukk volt még hátra, amikor megjelent a Stefi. Azt hittem, a WC-be akar bemenni, de nem. Megállt előttem, megvárta, amíg elnyomom a csikket, aztán se szó, se beszéd, átölelte a derekamat, és a mellemre hajtotta a fejét. Csak úgy, minden szó nélkül. Ejha! Meg is lepett, meg nem is, ez az egész, hisz már az első találkozásunk óta vártam erre a pillanatra. Amikor aztán mosolyogva felnézett rám, lehajoltam és gyengéden szájon csókoltam, majd a fejét ismét visszahúztam a mellemre. Ezt a műveletsort ötpercenként megismételtük. Természetes, hogy a szervezetem már a második jelenettől kezdve élénken reagált erre a kellemes állapotra, de amikor a Stefi ezt megérezte, minduntalan visszahúzta a csípőjét. Ám egy idő után belefáradthatott ebbe, s onnan kezdve, hál' Isten, nyugton maradt…
    Később, amikor a Lala kijött, láttam, hogy milyen meglepett képet vágva csukja be maga után a WC ajtót. Aztán, amikor kifelé jött, cinkosan odakacsintott egyet. Egy perc elteltével a Porkoláb Tibi is kijött, és ugyanúgy reagált odafelé is, meg visszafelé is, mint az Ónozó. Szerintem összebeszéltek.
    Leszállás előtt Varjú őrnagy is előkerült, ő természetesen az első osztályon utazott, ám ezt egyikünk sem bánta igazán.
    Hogy a Déliből miként keveredtünk Angyalföldre, már nem emlékszem, csak arra, hogy előbb villamossal, aztán autóbusszal utazva jutottunk el a XIII. kerületi laktanyába, a dandárdöntő színhelyére. Ez idő alatt, a Stefi el sem mozdult mellőlem, s ha tehettük fogtuk egymás kezét. A Lala hozta a gitáromat, a Tibi meg az erősítőt cipelte. Végül is, ők ajánlották fel…
    A hatalmas kultúrterem zsúfolásig megtelt. Lehettek vagy ötszázan. A megnyitót X.Y. elvtárs, dandártábornok nyitotta meg. Mi voltunk a tizenkét induló közül a hetediknek fellépő csoport. A versmondónál összesen nyolc induló volt. Izgatottan hallgattuk az előttünk fellépő énekesek produkcióját, és megállapítottuk, nem is vagyunk mi olyan rosszak.
    Amikor a színpadra vonultunk, én a magam részéről éreztem ugyan a zabszem effektus hatását, de az első versszak után,- amelyet egyedül kellet énekelnem, ez az érzés elmúlt. A második strófába belépett két lány, a harmadikba a két fiú is, és a negyediket már heten nyomtuk. Fel volt ez építve! A pincéből elindulva, a padláson kötöttünk ki. Nagy örömömre a két utolsó versszakhoz a refrént már legalább száz néző énekelte! Klassz érzés volt… Végül is, a negyedik helyen kötöttünk ki, tizenkettőből. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a tizenkettőből hat pesti induló volt, még érthetőbb volt az örömünk. Varjú őrnagy is elégedett arccal fogadta a X.Y. elvtárs személyes gratulációját. Kicsit rontotta az örömünket, hogy a negyedik helyért egy oklevélen kívül csak egy meleg kézfogás volt a jutalmunk, de nem izgattuk magunkat. Legalább kirándultunk egy jót.
    Hazafelé is vidám volt az út, alig vettük észre, hogy már Pécsre ért a vonat. Az állomás előtt már várt ránk a honvédségi Zsuk. Az őrnagy, tekintettel arra, hogy már sötét volt, utasította a sofőrt, hogy először a négy lányt szállítsa haza. Miután ez megtörtént, ő is hazavitette magát, s nem sokkal ezt követően, végre mi is „hazaértünk.”
    A rajparancsnokom volt az ügyeletes tisztes, így most nem aludhatott a feleségével egy ágyban. Fájdalomdíjként beszámoltam neki a tisztes helytállásunkról, amihez gratulált, de rögtön ezután nekem szegezte a kérdést.
    - Na, megástad már az alapokat valamelyik csajnál?- érdeklődött.
    - Természetesen… miért, mire számítottál? – kérdeztem nagyképűen.
    - És melyiknél? – türelmetlenkedett az Imre.
    - Hát a Stefinél, természetesen.
    - Áh… azt hittem annál a bögyösnél – hervadt le a mosoly az arcáról.
    - Imre, én azt hiszem, hogy a te ízléseddel is baj lehet… a Stefi egy rendes lány.
    - Jól van, na… de most, mars, az ágyba katona! – csóválta a fejét az a gazember. Visszazökkenve a hétköznapok megszokott egyhangúságába, azért több olyan dolog is volt, ami tartotta bennem a lelket. Egyik az volt, hogy a kantin és a zeneszoba állandóan a rendelkezésünkre állt, és ott, kellően kitombolhattuk magunkat a kötelező tevékenységek után, a másik jó dolog pedig az, hogy a Stefi minden szombaton, vagy vasárnap eljött, és addig várakozott az étterem sarkánál, amíg megkaptam a kimaradási papíromat. Legtöbbször meg is kaptam az engedélyt, ha meg nem, akkor feliratkoztam a fodrászhoz, és a laktanya körül sétálgattunk kéz a kézben.
    A kimaradások alkalmával vagy moziba mentünk, vagy felbuszoztunk a Mecsekre, majd onnan, gyalog sétáltunk le a városba. Gyakran beültünk egy cukrászdába is, ahol egy kávé, vagy fagyi, és bármilyen sütemény mellet órákig is képesek voltunk beszélgetni. Egyszer a Ligetbe is levittem, ahol lassan körbesétáltuk a csónakázótavat, ügyet sem vetve a haverok kíváncsi, irigykedő tekintetére.
    Visszafelé jövet mondtam a Stefinek, hogy a 48-as térig sétáljunk el, mert be kell mennem a kocsmába, van egy elszámolnivalóm. Kissé meglepődött ezen, de nem faggatott.
    Amikor beléptem a füstös, áporodott levegőjű helyiségbe, és a pulthoz léptem, a kocsmárosné szeretetteljes mosolyával találkoztam.
    - De jó, hogy bejött! Megtelt ám a korsója szépen, megszámolom és adok helyette papírpénzt jó? – örvendezett lelkesen, majd azonnal neki is látott.
    - Nagyon köszönöm Juliska néni – mondtam hálásan, de erre meg nekem esett.
    - Ne nénizzen engem itt, mert akár katona, akár nem, úgy kipenderítem innen, hogy na! - igazított el látszólag sértődötten – Itt a pénze, fogja. Ötszázötven kereken. És most egy puszit nekem, de rögvest! – és már tartotta is oda azt a mosolygós képét. Nagy örömmel, készségesen hajoltam az asszony felé, aki, mielőtt elértem volna azt a pirospozsgás kerek arcát, hirtelen visszafordította a fejét, így aztán a puszi a szája kellős közepén csattant…
    A csehóban lévő vendégek egyszerre kacagtak fel, mivel – anélkül, hogy én azt észrevettem volna, - egész idő alatt figyeltek, - mindent láttak, és hallottak. A kocsmárosné elégedetten vigyorgott, jól csinálta ezt a kis mókát.
    - Köszönöm Juliska!- nevettem el magam, - ez tényleg jó trükk volt…
    Ezek után, jókedvűen és elégedetten léptem ki kedvenc kocsmám ajtaján.
    - Hallottam, hogy milyen jó hangulat van odabent, csak nem egy viccet meséltél nekik? - érdeklődött Stefi kissé morcosan, arra célozva ezzel, hogy megvárattam, de miután elmeséltem neki az egész sztorit, minden meg lett bocsájtva, sőt, jót derült a kocsmárosné tréfáján.
    - Remélem, nekem nem kell ennyit variálnom, hogy megcsókolj? – nézett rám kacéran, bár nagyon is jól tudta, hogy ezt csupán költői kérdésnek szánta.
    Lassan sötétedni kezdett. Mint rendesen, most is hazakísértem. Busszal lementünk az állomásra, hogy legyen biztos ülőhelyünk a pécsbányai járaton. Előtte azonban még beugrottunk egy cukiba, és befaltunk fejenként két gesztenyepürét, és egy-egy nagymálnát.
    Később aztán, a Pécsbánya felé zötykölődő buszon, a Stefi egy roppant kényes kérdést tett fel, de egy olyat, amilyenre egyáltalán nem számítottam.
    - Mondd csak Luigi, tulajdonképpen mi a szándékod velem a jövőt illetően? – szólalt meg nyugodt hangon, miközben vizsgálódó tekintettel nézett a szemembe. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem és nagy hirtelen azt sem tudtam, hogy most milyen választ adjak, mert igazából nem is gondoltam soha a mi távolabbi jövőnkre. Azt azért mégsem mondhattam ki, hogy már ideje volna lefeküdni egymással, mert az való igaz, hogy a kezeimnek nem parancsolt megálljt, és ebben a vonatkozásban, - hogy úgy mondjam - ő is szabad kezet kapott, ám ha ennél tovább akartam lépni, mindig finoman leállított, pedig éreztem, tudtam, hogy ő is akarja.
    - Nem tudom Stefi. Tényleg nem tudom. Én nagyon jól érzem magam, ha veled vagyok, de ezt biztos tudod és érzed te is. – feleltem őszintén – majd talán később eldől, most még nem tudom.
    - Csak azért mondom, mert én nem akarok egy olyan játékbaba lenni, akit ha megunnak, kihajítanak a szemétre. – nézett halál komolyan a szemembe. Erre nem is tudtam mit mondani. Hallgattam, amíg az autóbusz a pécsbányai kórház elé nem ért, ahol le kellett szálltunk. A házukhoz közel megálltunk, hogy elbúcsúzzunk. Most is ő volt az, aki először megszólalt.
    - Én is nagyon jó érzem magam veled. Tudod, te vagy a második fiú, akinek ezt mondom. De az előző fiúm nagyon hamar, túl sokat akart, és amikor nemet mondtam, gyorsan lelépett. – kezdett bele a mondókájába, de olyan komolyan és őszintén, hogy arra jutottam, lehet, hogy most itt, minden el fog dőlni.
    - De Stefi… én nem akarok túl sokat, mert szerintem természetes dolog lenne, ha még jobban megismernénk egymást. Mi ebben a rossz? – érveltem.
    - Semmi rossz nem lenne benne, csakhogy tettem egy ígéretet az anyámnak.
    - Az anyádnak? De mit? - kérdezetem csodálkozva.
    - Majd legközelebb elmondom, ha igazán érdekel. De most menj, mert itt az utolsó busz, és ha lekésed, nem érsz be, aztán megint mehetsz a fogdába – nevette el magát, bár egyáltalán nem látszott jókedvűnek.
    - Jól van, akkor jövő szombaton. – egy gyors ölelés, és már futottam is.
    Amíg beértem a körletbe, végig ezen a beszélgetésen agyaltam. Tudtam, hogy a Stefi megvárna, amíg leszerelek, és ha megkérném a kezét, hozzám is jönne. Azt is sejtettem, hogy mi az, amit megfogadott az anyjának, mert azt nem volt nehéz kitalálni. Viszont, ha én, az ő ígérete szerint teszek, akkor több mint egy évig nem engedne magához olyan közel, ahogy azt én szeretném. Idáig jól a levezetés? De volt itt még egy másik bökkenő is.
    A katonaidőmből több, mint egy év hátra van ugye? És kellene egy plusz év arra is, hogy visszazökkenjek a civil életbe, miközben nem ártana egy kis pénzt is összekuporgatni. Aztán, az sem lenne baj, ha az ember jól kitombolja magát mielőtt megnősül, nehogy akkor kezdjen meghülyülni, amikor már családja van. Tehát, véleményem szerint, kellő indokokat sorakoztattam fel annak igazolására, hogy miért nem állt szándékomban idejekorán megnősülni.
    A következő szombatig semmi különösebb esemény nem történt, éltük a szokásos életünket. Vagyis, valami mégis történt, mert néhány tisztest előléptettek, köztük a mi rajparancsnokunkat is. Az Imréből tizedes lett. Ez neki harminc forint zsoldemeléssel járt. Nem beszélve a presztízséről…
    Eljött a következő szombat, és a Stefi ott állt az étterem sarkánál. Várt, de én nem kaptam kimaradást. Így aztán, - hogy azért találkozhassak vele,- gyorsan feliratkoztam a naposnál azzal, hogy fodrászhoz megyek.
    - Nem kaptam kimaradást mára és holnapra sem – közöltem vele, s láttam, hogy ez nem nagyon tetszik neki. – De van másfél órám, menjünk el a Cubába, bekapunk valamit. – javasoltam, remélve, hogy ez némileg feljavítja a hangulatát.
    A pultoslány azonnal felismert, de ezt nem éreztette velünk. Rendeltem két sarokházat, egy bonbonmeggyet a Stefinek és nekem egy konyakot. Amikor kivégeztük a tortát és ittunk egy korty italt, a Stefi belekezdett.
    - Most elmondom, amire egy hete nem volt időm. Tudnod kell, hogy az apám, mint a legtöbb bányász, sokat iszik. Ilyenkor aztán mindig veszekedik az anyámmal, és szinte minden alkalommal, azzal fejezi be a veszekedést, hogy a szemére veti azt, hogy amikor elvette, nem volt már szűz. Az anyám meg csak sír. Tudod, van egy csomó rokonom, munkatársam, ismerősöm, de egyiket sem láttam olyan keveset nevetni, mint a saját anyámat. – amikor a Stefi itt tartott a szülei kapcsolatát bemutató elbeszélésben, fátyolossá vált a szeme.
    - Szegény anyukád… - kezdem el vigasztalni, de a Stefi tovább folytatta.
    - Az anyám, amikor elsős gimnazista lettem, mindent elmesélt, és megfogadtatta velem, hogy addig nem fekszek le senkivel, amíg férjhez nem megyek. Nem akarta, hogy úgy járjak, mint ő. És én megfogadtam és be is fogom tartani, bármi is történik. Még akkor is, ha emiatt szakítanál velem. És hidd el, nem fog összedőlni a világ, ha te is lelépsz.
    - Hidd el Stefi, én nem is… - kezdtem el de ő most sem hagyott beszélni.
    - Tudod Liugi, az a baj, hogy te is olyan türelmetlen vagy, mind az előző fiúm. De azt is megértem, hogy nem akarod túl korán elkötelezni magad. Én nem akarom a nyakadba varrni magam, dönts el végre, hogy valójában mit is akarsz? Jövő szombatra remélem, hogy kiengednek kimaradásra és akkor mindent megbeszélhetünk. – ezzel befejezte amit mondani akart, adott egy gyors puszit, és mire magamhoz tértem, már el is sietett.
    Első gondolatom az volt, hogy megint jól be berúgok, de ezt elhessegettem magamtól, mert akkor valószínű, hogy megint fogdába kerülök, és ezt azért mégsem akartam. Nehéz szívvel és súlyos gondolatokkal a fejemben kászálódtam fel, s indultam vissza a laktanyába.
    Tulajdonképpen a szívem csatázott az józan eszemmel. Egyenlő erők küzdelmének látszott, de ilyen esetekben döntetlen eredmény nem születhet. Valamelyik alul marad.
    Éreztem? Gondoltam? Vagy tudtam? Mindegy. Ez már se nem oszt, se nem szoroz. A lényeg az, hogy ez volt a legutolsó beszélgetésünk egymással. Döntöttem. Ezidáig, mindig türelmetlenül vártam a szombatokat, és a vasárnapokat, hogy találkozhassak a Stefivel. De most fordult a kocka. Ő nem volt hajlandó megszegni az anyjának tett ígéretét, én pedig nem tudtam elfogadtam az ő feltételeit. Végül is, csupán ennyi történt, bár az is lehet, hogy ennél jóval több… A következő szombaton, amikor a kimaradáskor a kezembe kaptam a katonakönyvemet, visszarohantam a szobámba, mert fennmaradt a cigarettám. Az ablakból láttam, hogy a Stefi már ott áll a megszokott helyen.
    Több több katona is, aki elment mellette, odabólintottak neki, hisz tudták, hogy ő az a néptáncos lány, aki velem jár. Az egyik meg is állt mellette, és az épület felé mutogatott. A Stefi erre elkezdett sétálgatni fel, s alá legalább tíz percig, végül aztán abbahagyta, és többször is visszatekingetve elment…
    - Mit szarakodtál ennyit? A Stefi megunt várni és elment – közölte velem a kapuügyeletes, amikor odaértem hozzá.
    - Tudom, kösz. Utolérem, tudom hová ment – hazudtam neki, de valójában soha nem értem utol… igaz, nem is próbáltam. Hazamentem és a szüleim nem értették, hogy miért ilyen rossz a hangulatom.
    Másnap, vasárnap, a Stefi ismét eljött. Akkor is kilóghattam volna hozzá, de nem tettem. Ő, egy negyed órás várakozás után bejött egészen a kapuig és szót váltott a kapuügyeletessel, aki feltelefonált a naposnak. Mellette álltam, amikor hozzám fordult.
    - Itt van lenn a Stefi, miért nem mész le? – kérdezte szinte suttogva.
    - Mondd a kapusnak, hogy korábban kimentem, mint a többiek.
    - Most hülyéskedsz csak, vagy tényleg hülye vagy? – nézett rám értetlenül. - ha nekem ilyen csajom lenne..
    - Mondd csak nyugodtan – sürgettem meg, bár a szívem tiltakozott.
    Meg is mondta, a kapuügyeletes meg a Stefinek, aki erre fogta magát és sietős léptekkel indult el az úton. Most egyszer sem nézett vissza. Attól a naptól kezdve soha többé nem láttam.
    Aki most úgy gondolja, hogy szemét módon viselkedtem vele, tökéletesen igaza van. Nem ezt érdemelte volna, hiszen ő volt az első olyan lány az életemben, aki tényleg szeretett engem. De a viselkedésemre van magyarázatom. Nem lettem volna képes arra, hogy szemtől szembe megmondjam neki, hogy jobb, ha szakítunk. Nem tudtam volna abba a tisztán csillogó szemeibe nézve olyat mondani neki, amivel fájdalmat okozok neki, mert az nekem is fájt volna. Ehelyett azt akartam, hogy megsértődjön, hogy megharagudjon, hogy megutáljon, mert úgy gondoltam, hogy akkor neki könnyebb lesz elfelejteni.
    Felvetődik persze a kérdés, hogy mi lett volna, ha… De, ezekkel a szavakkal kezdődő mondatoknak pont annyi az értelmük, mint a ha szócskával kezdődőknek. Nincs értelme találgatni…
    Tulajdonképpen, eddig tartott a türelmetlen katona esete. Ha tovább mesélnék, akkor az már nem róla szólna...


    25 év múlva…
    Tudni kell, hogy műszaki analfabéta voltam, vagyok, és leszek, viszont fúrni, faragni mindig szerettem. Akkor épp egy polcot akartam volna felszerelni a konyhánk falára, de nem volt megfelelő méretű vídiás fúrószálam. Hogy ezt pótoljam, a kettes buszra felszállva igyekeztem az „1000 aprócikk” – elnevezésű üzletbe, ahol a világon mindent be lehetett szerezni, ami csak kell az effajta munkákhoz. A Konzum Áruháznál szálltam fel a buszra, onnan csak három megállóra volt az üzlet. Letelepedtem egy kövérkés asszonysággal szemben, - aki hasonló korú lehetett, mint én, - és feltűnés nélkül figyelni kezdtem az arcát. Ez egy kedvenc szokásom volt, egy jó kis játékos passzió. Így próbáltam kitalálni, hogy ki, mivel foglalkozhat?
    A termetét tekintve lehetett volna akár szakácsnő is, de a göndör, szőkésbarna frizurája és a feltűnően szép zöld szemei alapján akár dizőz is. Amikor észrevettem, hogy ő is felém néz, elkaptam a tekintetemet, és az ablakon kezdtem el kifelé bámulni, azonban a térlátásommal bemértem, hogy továbbra is kitartóan figyel.
    Ezek a szemek… ez a nagyon göndör szőke haj… valahonnan ismerős volt. Aztán beugrott. Hát persze! Bármennyire is megváltozott az alakja, ez a néptáncos Eszter, aki akkoriban Görcsönyben lakott. A tutajos szemű Eszter… Most már bátran a szemébe néztem és kérdő arcot vágva aprókat bólogattam, Ő erre összehúzott szemekkel vizsgált egy darabig, és majd félénken rámkérdezett.
    - Ugye, te vagy a Luigi, a gitáros katona? – suttogta - megismersz engem?
    - Hát persze. Rögtön gyanús lettél, amikor rád néztem. Még most is olyan szép a szemed Eszter, mint akkor. És hajad is pont olyan. – válaszoltam azonnal.
    Láttam, hogy nagyon örül, én is hasonlóképpen éreztem. Neki is rögtön eszébe juthattak azok a régi szép idők, mert egyszerre kezdett el kérdezgetni és mesélni is.
    - Mi van veled? Mit csinálsz? Van családod? Mi elcseréltük a görcsönyi házat egy uránvárosi háromszobás lakásra, egész közel a régi laktanyádhoz. Van három lányom, a legidősebb nemsokára szülni fog. Most gondolj bele… nagymama leszek negyvenötéves koromra… Jó mi? – nevetgélt ábrándozva.
    Akkor vettem észre, hogy le kellett volna szállnom a buszról, de nem érdekelt. Elmeséltem neki, hogy egy évvel a leszerelésem után megnősültem, van egy jó állásom, a fiúnkat pedig nem rég vették fel a bölcsészkarra. Megvan mindenünk, amire szükségünk van, minden oké. Ezután megkérdeztem tőle azt, amit talán nem kellet volna. Bizony, hogy nem…
    - Én a régiekről annyit tudok, hogy az Ónozó Lala egy komlói étteremben dobol, de a többiekről semmit. És te? Tudsz valakiről bármit is? – de a válaszára még várnom kellett, mert közben az autóbusz a végállomásra érkezett, és le kellet szállnunk. Félreálltunk egy nyugodtabb helyre, és az Eszter ott kezdett el beszélni.
    - Senkiről nem tudok semmit sem, kivéve a Stefiről. Vele végig tartottam a kapcsolatot. – mondta, s láttam rajta, hogy elkomorul a tekintete.
    - Eszter, mi az, hogy végig? Mit jelent ez? – kérdeztem rosszat sejtve.
    - Ezek szerint nem is tudod? Te nem olvasod a Naplót?
    - Nem, nem olvasom. Mit kéne tudnom, mondjad. – sürgettem türelmetlenül.
    - A Stefi már több mint három éve meghalt. Alig múlt negyven…- mondta végül.
    Egy darabig elakadtam a szavam, aztán amikor megszólaltam, hallottam, milyen rekedt lett a hangom.
    - Mi történt vele? Hogy történt?
    - Semmi sem jött össze szegénykémnek... Amikor ti összevesztetek, rá félévre, hozzáment egy bányászhoz, aki az apja csapatában volt csillés. Ez a fickó épp úgy piált, mint az apja, és néha meg is verte az a szemétláda, mert a Stefi nem tudott neki gyereket szülni. Pár év után el is váltak.
    - És aztán mi történt? – kérdeztem közbe.
    - Néhány év múlva elvette egy rendes fickó, de őt meg pár hónappal később, elgázolta egy teherautó. Kijutott szegény Stefinek. Özvegyasszonyként élt tovább, egészen a haláláig. Legutóbb, amikor a gyomrával műtötték, annyira le volt már gyengülve, hogy a tüdőgyulladás három nap alatt elvitte.
    Ideges kézzel kutattam a zsebemben cigaretta után. Miután sikerült végre rágyújtanom, egy árva szót sem szóltam Eszterhez, csak mereven bámultam magam elé. Gondolom tudta, hogy most mit érezhetek, és hogy most mi minden játszódhat le bennem. Egy percet még várt, aztán egy pillanatra megszorongatta a kezem, majd szó nélkül elment.
    Éreztem, hogy csak egyetlen könnycseppet kell majd kitörölnöm a szemem sarkából. Gondolom, a legtöbben tudják, hogy milyen is egy igazi, súlyos férfikönny? Igazából, ez egy olyanfajta könnycsepp, amit a lehető legnehezebb kipréselni a szemünkből, de ha egyszer végre sikerül, akkor annak mázsás súlya van…
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2013 Augusztus 3
  15. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    Kedves Luigi!

    Megvártam, amíg befejezed a történetet, hogy egyben, egyszerre olvashassam. Nem bántam meg, hogy pár órát rászántam. Nagyon jó írás, érdekes, fordulatos, és ami a legfontosabb, végig ébren tartottad a kíváncsiságomat. A történet gombolyítása is remekül sikerült. Kerek egész lett, hatásos befejezéssel (még akkor is, ha ez szomorú). Nem kérdezem, hogy az írásból mennyi volt a hiteles, mert nincs semmi jelentősége, hiszem akkor is élvezetes műnek érezném, hacsak a képzeleted szülte volna. Talán számomra azért is volt még szórakoztatóbb, mert minden pécsi helyszínt beazonosítottam, hiszen én is ott éltem nagyon sokáig.
    Gratulálok... és természetesen várom a további írásaidat! Most már nem hagyhatod abba! :D

     
    Aariella és Luigi48 kedveli ezt.
  16. MaryAnn33

    MaryAnn33 Vendég

    Éreztem, hogy csak egyetlen könnycseppet kell majd kitörölnöm a szemem sarkából. Gondolom, a legtöbben tudják, hogy milyen is egy igazi, súlyos férfikönny? Igazából, ez egy olyanfajta könnycsepp, amit a lehető legnehezebb kipréselni a szemünkből, de ha egyszer végre sikerül, akkor annak mázsás súlya van…

    Kedves Luigi!
    Megtaláltam, és teljesen elképedtem...! Ez teljesen hihetetlen!!! Ugyanaz az érzés, mégis más a mondanivalója! Egyetlen könnycsepp...az egyik az elmúlás fájdalmát jeleníti meg, a másik a Lélek felszabadításának öröméről szól(na)! Ezt nem hiszem el, mégis boldog vagyok! Végre valaki igazán megérti amiről Valójában szól Ez az érzés...örülök a találkozásunknak!
    Köszönöm!
    Marianna


     
    Luigi48, imrucika, Aariella és 1 másik tag kedveli ezt.
  17. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    Az írás sose legyen kényszer. Ha annak érzed, és nehezen jönnek elő a szavak, akkor hagyni kell. Ugyanúgy beérik a fejedben, ahogy egy finom gyümölcs, és majd akkor fog újra előjönni, ha készen áll arra, hogy te papírra vesd. Az írást élvezni kell, de nemcsak olvasni, hanem létrehozni is. Egyszer sikerült megfogalmaznom saját magam számára, mit is jelent az életemben. Most megosztom veled, hátha te is hasonlóan érzel, amikor magával ragad ez a csoda.
    "
    Az írás semmihez sem fogható állapot. Talán a szerelemhez hasonló... elvarázsol. Benne élsz a történetben, a külvilág megszűnik. A napi gondok nem érnek el, a múlt és jövő nem érdekel, csak az adott pillanat a fontos, hogy írj, hogy ami a fejedben megfogalmazódik, késlekedés nélkül lenyomattá váljon egy papírlapon, vagy egy számítógép képernyőjén." (érdekes magamat idézni, de igaz :D)
    Sok sikert kívánok a további munkáidhoz!
     
    FATA MORGANA, Aariella és Luigi48 kedveli ezt.
  18. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    Elmélkedések a Nőnap közeledtével

    <?XML:NAMESPACE PREFIX

    Az elmúlt hét valamelyik napján lapozgattam a falinaptárt. Arra voltam kíváncsi, hogy nem felejtettük-e el bejegyezni azt az áprilisi dátumot, amikor egy hosszú hétvégét fogunk eltölteni Prágában, ketten a feleségemmel. De nem, mert láttam, hogy gondosan be van karikázva az indulás és az érkezés napja is. Visszafelé lapozva azt is leellenőriztem, hogy idén milyen napra is fog esni a Nőnap, mert arra idejében fel kell rá készülni nem igaz?
    Csupán azt furcsállottam, hogy fekete számmal jelölték ezt a dátumot. Tudom, hogy csak a nemzeti, az állami, és egyházi ünnepeket, valamint a vasárnapokat és az Újév napját szokás pirosra festeni, de tudtommal, a Nőnap, egy olyan nemzetközileg is elismert és számontartott nap, amely napon a földkerekség valamennyi asszonyát felköszöntik. Épp ezért úgy gondolom, helyes volna, hogy minél előbb, valamilyen megkülönbözető színnel jelölje be minden naptár március nyolcadikát.
    A minap, amikor elindultam kedvenc bevásárló helyemre, hogy beszerezzem a szokásos élelmiszeradagot, a kezembe fogtam a gondosan összecsomagolt előző napi szemetet, - hogy valamelyik nagyméretű, lehajtható fedelű kukába dobjam, - amelyek a házak mögött sorakoznak. Odafelé menet messziről feltűnt, hogy egy alak már ott ténykedik a szeméttárolók körül, s amikor közelebb értem, azt láttam, hogy egy vézna, lerongyolódott nő, egy jókora bottal turkál a szemétben. Miközben óvatos mozdulattal,- hogy ne zavarjam meg a ténykedését, - a kukásedénybe csúsztattam a szemeteszsákot, ő hirtelen felnézett, és egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Elég öregecskének tűnt szegény, de az arcvonásai szabályosak, szinte szépek voltak, és látszott rajta, hogy sokkal fiatalabb lehet, mint amennyinek valójában kinéz.
    Első gondolatom az volt, hogy adok neki valamennyi pénzt, de nem tudhattam, hogyan reagálna. Ha az utcasarkon kéreget, tudtam volna, hogy pénz kell neki, de így nem. Már mentem volna tovább, amikor hirtelen tett egy, - a kialakult szituációhoz képest - meglepő mozdulatot. Szabad bal kezével a rendezetlen, csomókban álló hajához nyúlt és megigazgatta. Pontosan úgy, ahogy azt egy háziasszony teszi, amikor ajtót nyit, és a küszöb előtt egy ismeretlen férfi áll vele szemben. Hasonlóan csinálta ő is. Ez egy jól beidegződött, spontán mozdulat volt az ő részéről, egy olyan mozdulat, amelyre egyetlen nőt sem kell megtanítani, mert ez már szinte a zsigereikből fakad.
    Kissé zavartan léptem el mellőle, majd fura gondolatokkal a fejemben, elindultam úti célom felé. Menet közben azon kezdtem el morfondírozni, hogy mi is történt itt valójában? Valami furcsaság, aminek a magyarázatára csak utólag jöttem rá. Meglepett ez a felismerés.
    Ez az asszony, miközben a haját igazgatta ott mellettem, egycsapásra megszűnt koszos-rongyos hajléktalannak lenni, - és ha csak néhány másodpercre is, - de egy valódi hús-vér nő vált belőle, csupán ettől az apró, nőies mozdulattól. Szinte hihetetlen, de számomra valóban egy igazi átalakulásnak tűnt ez az egész.
    Ahogy mentem az üzlet felé, eszembe jutott, hogy hamarosan Nőnap lesz.
    Ő vajon fog-e kapni bárkitől is egy szál virágot? És ki tudja, hány olyan március nyolcadikát élt már meg úgy, hogy a kutya sem nézett feléje?
    - Nincs ez így jól. – dörmögtem magam elé rosszkedvűen, majd gondolataimba mélyedve filozofálgatni kezdem a nőkről, a nők helyzetéről, a Nőnapról és hasonló, ehhez kapcsolódó témákról.
    - Mint ahogy az sincs rendben, hogy oly sok nővel: feleséggel, élettárssal, barátnővel és szeretővel oly komiszul elbánik az, akitől a nő a legjobbat és legszebbet reméli.
    Azt, hogy biztonságban érezze magát mellette, hogy viszontszeresse, megbecsülje, hogy tisztelje, és ismerje el az ő munkáját is. És ha kell, megnevettesse, és minden kétséget kizáróan megbízhasson benne.
    Lehet, hogy ezek az elvárások így, első olvasatra soknak tűnnek, pedig ez nem így van. Sőt, ezek természetes és jogos igények egy nő részről.
    Mert gondoljuk csak át ezt a kérdést őszintén, és egy kicsit alaposabban.
    Most itt csak arra gondolok, hogy mennyi mindent vállal magára egy nő. Dolgozik a munkahelyén, épp úgy, mint mi, nagyrabecsült férfitársaim. Aztán, hazafelé beugrik a gyerekért az óvodába, hazajön, és nekilát a házimunkának.
    Addig mi kiolvassuk az újságot. Vacsora után, amíg a TV előtt gubbasztunk, és isszuk a hideg sörünket, addig ő elmosogat, majd lefürdik, és hullafáradtan bezuhan az ágyba, de előtte még elaltatja a gyereket. És Te, kedves barátom, ha mindezek után akarsz még tőle valamit, megsértődsz, ha a megfáradt nőd a fal felé fordul és elalszik.
    Jól van, tudom, nem ez az általános, - sőt, nagyon sok férj mindig besegít a házimunkába is, - de sok családban, sajnos, ez a dolog még nem így működik.
    Pedig ha jól belegondolunk abba, hogy valójában mennyit is érnénk mi a nők nélkül? Hát… jobb, ha ezt nem fejtem ki bővebben, mert szerintem, abba még a nyomdafesték is belepirulna…
    Ezek után, - pedig még nem is mondtam el mindent, - remélem, az összes férfiember egyetért velem abban, hogy március nyolcadika milyen nagyon fontos dátum, és hogy milyen fontos nap ez, az ünnepeltek számára.
    Mert ez a nap azoké a nőké, akik a boltokban a pult mögött állnak, és azoké a nőké, akik az iskolapadok közt sétálgatva magyaráznak, meg azoké, akik a piacon a zöldséget árulják, és azoké is, akik most épp, egy tájképet festenek. De meg ne feledkezzünk azokról a nagymamákról sem, akik most sütik az unokáiknak az almás rétest, vagy azokról a nőkről, akik a társuk mellé bújva egy szerelmes ölelésre várnak. De ez az ünnepnap kijárna annak a szerencsétlen sorsú nőnek is, aki a kukában turkált, valamilyen használható holmi után kutatva.
    Nos, ennyi bevezető után, lenne itt egy olyan gondolat, - mely nem is tudom, hogy mikor és kitől származhat, - s melyet bizonyára olyan sokan és olyan sokszor hallottak már, hogy az szinte kimeríti a közhely fogalmát, de azért nem árt újból felidézni, és elgondolkozni rajta egy kicsit.
    Ha jól belegondolok, nem dőlne össze a világ, és egyetlen férfi önbecsülésén sem esne csorba, ha egy évben, 365 nőnapot tartanánk. Természetesen, ez a szám átvitt értelemben, jelképesen értendő, mert valójában csak arra utal, hogy egész évben, s annak minden napján, jobban oda kellene, hogy figyeljünk rájuk. Mert a szürke hétköznapokon is kellene pár kedveskedő szó, egy-egy simogatás, néhány apró kis meglepetés, és a legtöbb nő máris boldogabbnak érezné magát.
    Ám hiába is próbálnánk itt szépíteni a dolgot, biztos vagyok abban, hogy ezen a területen bőven van még tennivalója minden férfinak. Érdemes lenne dolgozni ezen az ügyön barátaim, mert ez az odafigyelés épp úgy szolgálná a mi javunkat is.
    - Mit gondolnak erről Uraim? Egyetértenek velem? Nos? – teszem fel a nagy kérdést azoknak a férfiaknak, akik úgy érzik, hogy érintettek ebben az ügyben. Szinte látom magam előtt a díszes társaságot, ahogy tanakodnak.
    - Hé! Mi az a zaj ott hátul? Mintha morgolódnának néhányan, jól hallom? Mi a bajuk azzal a 365 nappal? Na, jól van, értem már, halkuljanak el végre. Rendben, jól van… akkor legyen csak 364 nap, elfogadom.
    Egy napot talán önök is megérdemelnek Tisztelt Uraim…
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2013 Augusztus 3
  19. Luigi48

    Luigi48 Állandó Tag

    Tévedésem vígjátéka

    TÉVEDÉSEM VÍGJÁTÉKA
    Aki azt állítja, hogy az öregkor csupán bajok, betegségek, lemondások, csalódások és más negatív hatású élmények halálig tartó sorozatából áll, nem mond igazat. Az ilyen pesszimista jövőképet látó ember remete módjára begubózik, nem érdekli semmi, jóformán ki sem mozdul a lakásból, és haragszik az egész világra. Az, aki hasonló életfilozófiát vall, és ilyen életmódot is folytat, csakis önmaga számára teszi elviselhetetlenebbé és keserűvé a még hátralévő éveket. Ami az én saját öregkorommal való megbékélést illeti, tulajdonképpen simán zajlott le, nem okozott különösebb lelki válságot. Nem menekültem előle, mert tudtam, - és el is fogadtam, - hogy a múló évek ellen még senkinek sem sikerült csatát nyerni. De azt is tudtam, hogy ezekkel az évekkel ajánlatos minél jobban bánni, és kihasználni minden apró kis lehetőséget, ami még bennük rejlik. Sokan állítják, hogy mindenkinek olyan az élete, amilyet megérdemel… Ezzel a megállapítással ugyan nem tudok azonosulni, de cáfolni sem akarom, mivel csupán szubjektív érvekkel hozakodhatnék elő, s emiatt, azoknak kevés meggyőző erejük lenne. Némi élettapasztalatra szert téve, annyit azért javasolhatok, - s talán ebben akár igazam is lehet, - hogy aki már odaérkezett az öregkor kapuja elé, hát bátran lépjen be rajta, de onnan kezdve többé ne is foglalkozzon vele. Egyszer, s mindenkorra felejtse el a korát. Továbbra is maradjon minél aktívabb, érdeklődőbb, sokat nevessen, bolondozzon, legyenek barátai, és legyen jóban mindenkivel. Mindezeket próbálja megtenni akkor is, ha egyébként rosszabbul megy a sora, vagy éppen betegségek gyötrik. Könnyebb lesz, higgyék el, mert ezt én már tapasztalatból tudom. A következő kis történet is azt példázza, hogy a nyugdíjas évek sokszor oly komor és unalmasnak tűnő hétköznapjaiban is történhet olyasmi, ami megszépítheti a mindennapjainkat, és aminek köszönhetően egyre türelmetlenebb izgalommal és kíváncsisággal várjuk a holnapokat. Velem ez az egész dolog azzal kezdődött, hogy az ötvennyolcadik születésnapomra, - mely egyben a harmincötödik házassági évfordulónk is volt – kaptunk, (vagy kaptam?) egy számítógépet a rokonainktól. Az egyik összerakta a gépet, a másik kibővítette, a harmadik hozta a monitort, s hozzá hangszórót és mikrofont is. Nagyon örültünk, sőt, meg is hatódtunk, mert ilyen komoly ajándékra igazán nem számítottunk. Kávé, tusfürdő, borotvahab, zokni, edény, - vagy pohárkészlet, az igen! De egy komplett számítógép? Aznap, kora este, miután elfogyasztottuk a vacsorát, - melynek elkészítésében én magam is meghatározó szerepet vállaltam,- szokás szerint nekiálltam, hogy három részletben lefőzzem és kiadagoljam a kávét. Ez a művelet már sok-sok éve az én reszortom volt. Ez idő alatt, ketten-hárman a zsenik közül összeszerelték a gépet, majd leültettek eléje, és szánakozó mosollyal nézték, - ahogy bizonytalan egértechnikát alkalmazva – tesztelni kezdem a számítógép tűrőképességét. Egymás szavába vágva magyarázták, hogy most éppen hova és hányat kellene kattintanom, aminek eredményeképpen valami majd történni fog. Mondhatom, remek szórakozás volt. Mármint az ő részükre. Mert én, mire egy-egy fontosabbnak vélt instrukciót végighallgattam, az elejét már réges- rég elfelejtettem.

    • - Ne idegeskedj sógor! A Kata unokánk már profi módon bánik a géppel, pedig még csak kilenc múlt. Igaz, hogy legalább egy hónap kellet neki. – biztatott jóindulatúan a feleségem egyik bátyja, akinek egyébként Tamás a becsületes neve, de mi általában csak Csőrösnek szólítjuk, a karakteres orra miatt. – Van még elég időd, talán te is hamar bele fogsz jönni. - tette hozzá inkább szánakozó hangsúllyal, mintsem biztatóan. Nem csoda hát, hogy erősen kételkedtem a szavaiban. Vajon őszintén hisz-e bennem, vagy csak jópofásodik, mert nála ezt sosem lehetett tudni? Mindig nagyon örültem, ha alkalmanként összejött nálunk ez a rokoni társaság, de aznap este alig vártam, hogy végre összecihelődjek, és hazafelé vegyék az irányt. Egyedül szerettem volna maradni a géppel. Arra egyáltalán nem is gondoltam, hogy esetleg a feleségemet is érdekelné a dolog, s már az első percektől kezdve igyekeztem úgy viselkedni, mintha a számítógép egyedüli és kizárólagos tulajdonosa én lennék. Mivel netkapcsolat nélkül a számítógép fabatkát sem ér, hétfőn reggel az első dolgom az volt, hogy elmentem Konzum irodaépületébe, és az ott székelő internetszolgáltató cég alkalmazottjának előadtam, hogy mit is szeretnék. Erre ő, igen lelkesen és kellő alapossággal vezetett be a netkapcsolat rejtelmeibe, s egy csomó, számomra teljesen érthetetlen információval látott el. Valami adatátviteli sebességről is beszélt, meg sok minden más egyébről is, miközben én megpróbáltam minél értelmesebb képet vágva befogadni a hallottakat. Ez be is jött. Amikor a különböző szolgáltatói csomagokról kezdett beszélni, már tisztább lett a kép, mert ez arról szólt, hogy mennyit is kell majd mindezért fizetnem? Természetesen a közepes árfekvést választottam, mert világéletemben az arany középút híve voltam.
    • Felhasználói szinten ez nekem tökéletesen megfelel – nyilatkoztam oly magabiztosan, mintha valóban konyítanék is a dolgokhoz.
    • Rendben is vagyunk, mire hazaér, a telefonos internetkapcsolat már élni fog - köszönt el tőlem mosolyogva a cég csinos alkalmazottja. Alig, hogy kiléptem az utcára, azonnal tanulmányozni kezdtem azt a többoldalas irományt, amelyet a hölgy a kezembe nyomott. Először azt hittem, kínaiul írták, de nem. Csupán arról van szó, hogy gőzöm nem volt, hogy mit olvasok? És most még enyhén is fejeztem ki magam.
    Ezen okból, már hazafelé menet felhívtam a legfiatalabb sógoromat, - aki igencsak értett a számítógépekhez, - és megkértem, ha ráérne, jöjjön el hozzánk és lője be nekem a gépet. Ígéretéhez híven, délután jött is. Azonnal babrálni kezdte a masinát, és valami jelszó iránt is érdeklődött. Erre a kezébe nyomtam azokat a papírlapokat, amelyeket a netes cégtől kaptam, s érdekes módon, neki nem okozott különösebb problémát a szöveg megértése. Bepötyögött egy csomó dolgot a gépbe, s néhány pillanat múlva egy Startlap nevű izé jelent meg képernyőn. – Itt a neted – közölte tömören, aztán a táskájából előszedett egy csomó lemezt, ezekből kiválasztott egyet, és bedugta a gépbe. - Most mit csinálsz Gabi? – kérdeztem határozott érdeklődéssel.- Felrakok egy vírusirtót- válaszolta, mire én csak bölcsen: - Áhá! Értem.
    Aztán amikor a második, harmadik és az Isten tudja már hányadik lemezt dugdosta ide-oda, én mindig, újból és újból rákérdeztem. - És most mit csinálsz? - Ez egy olyan lemez, amin játékok vannak, és ez itt egy jó kis képjavító program. Aztán megcsinálom a levelező fiókot, lesz iwiw-ed is, meg Skype-od, és egy csomó más is. Sakk-program, Word, Excel, Picasa 3, Media Pleyer, Google Chrome… - én ennél a résznél kezdtem el komolyabban szédülni, úgyhogy le is kellett ülnöm.
    - Most szórakozol velem? Tudsz magyarul is nem? – méltatlankodtam.
    - Előbb-utóbb ezeket mind meg kell tanulnod – jelentette ki a bölcsek nyugalmával, de erre én már nem tudtam mit válaszolni, s jobb ötlet híján felraktam egy kávét és elővettem a hűtőből két doboz sört.
    A jó sógor ezek után kikapcsolta, majd újból elindította gépet, s amikor a Startlap újból megjelent, felállt a számítógép mellől. -Innen kezdve a tiéd a pálya Luigi. – így jelezte, hogy ő mindent megtett a boldogulásom érdekében. Amikor helyet cseréltünk, őszinte aggodalommal a szemében figyelte, ahogy a gépet kezelem, de rosszalló megjegyzést nem tett. Pár perccel később, - miután megitta a sörét és összepakolászta a segédeszközeit, - gyorsan el is köszönt tőlünk. - Ha valami gáz van, hívjatok. Az elején azt írtam: hogy is kezdődött minden? Hát, valahogy így. Ettől kezdve igyekeztem elsajátítani a dolgokat. Ne higgye senki, hogy túlságosan strapáltam magam, de ami tudás rám ragadt az elmúlt években, az nekem pont elég. Ez egy tízes skálán talán egy erős hármas lehet. (bár szerintem, most fényezem magam…)
    De azért, ahogy az idő haladt előre, azért egyre jobban összebarátkoztunk. Mármint a gép meg én. Annak azért örülök, hogy függőségi viszony még nem alakult ki közöttünk, bár megesküdni azért nem mernék. Mégis, az igazi nagy áttörés akkor következett be, amikor a feleségem elhatározta, hogy vesz magának egy laptopot. És ha ő egyszer valamit elhatároz, ott mese nincs! Lényeg a lényeg, hamarosan meg is vette. Ez körülbelül két és fél éve történt. Azóta minden nap használja, kitartóan olvasgatja a híreket és más érdekességeket, feltölti és kezeli a fotóit, levelezget, és más, ehhez hasonló tevékenységeket is folytat, de azért leginkább játszani szeret rajta. Nos, én ezidőtájt kezdtem el nagy óvatosan, - ám egyre meggyőzőbb érvekkel alátámasztva - feszegetni a témát, hogy mi volna, ha lecserélném a régi, lassú, és viszonylag kevesebbet tudó, öregecske PC-met, egy másikra. Ráadásul, ennek a gépnek az alapzaja már kezdett hasonlítani egy öreg Trabant főtengelyének a kattogásához, vagyis, előbb-utóbb ennek a gépnek amúgy is annyi lenne! A puhításra hasonló taktikát alkalmaztam, mint a fényképezőgép esetében, abban bízva, hogy hátha? (ha valaki egyáltalán emlékszik még az ott kialakult szituációra) S lőn csoda! A hal bekapta a csalit, s jött a megváltó Ámen. Hamarosan lecseréltem a régi gépemet egy újra, arra, amelyet ma is használok. A régi masinát felvittem a Tomiékhoz, s amióta a vejük kissé helyrepofozta, ők is igen lelkes amatőr felhasználókká váltak.
    Való igaz, hogy a számítógép belopódzott az életünkbe, de azért továbbra is tesszük a dolgunkat, tovább éljük a már megszokott nyugdíjas életünket, és utazgatunk is erre-arra, épp úgy, mint azelőtt. Ám tagadhatatlan, hogy egy hosszabb távollét után már nem csak a város, a rokonok, barátok és a szomszédok hiányoznak, hanem az a nyavalyás számítógép is. (Ez már a függőség első jele?)
    Az eltelt pár esztendő leforgása alatt már olyan rutinra tettem szert, hogy képes vagyok különböző közösségi oldalakra is bekukkantani, és ott alaposan körülnézni.Egyik ilyen volt az iwiw, ahol horgonyt is vetettem, sőt, létrehoztam két saját klubot is, feltöltve egy csomó, innen- onnan begyűjtött korabeli, valamint általam készített fotókkal. Regisztráltam magam még két másik oldalon is, de néhány napos ottlét után rémülten húztam el a csíkot. Az ott megjelenő stílus, a mindent elsöprő, sőt, eltipró lendület, és a színvonal hiánya nem nyerte el a tetszésemet. Életemben először, ott, azokon az oldalakon kellett szembesülnöm azzal a szomorú ténnyel, hogy bizony jónéhány embertársunkból hiányzik a kultúra, a tolerancia és az általános műveltség legapróbb szikrája is.Engedelmükkel, mivel nem áll szándékomban ezeknek az oldalaknak negatív reklámot csinálni, a nevüket inkább elhallgatom, épp úgy, mint annak a közösségi oldalét is, amely mellet szintén horgonyt vetettem, jóllehet, ez a weboldal igazán megérdemelné az elismerő szavakat. Illetve, annyit talán mégis elárulhatok, hogy akinek bármi köze van ehhez az oldalhoz, az a CH monogrammal szokta emlegetni. Ez a „nagy találkozás” akkor történt, amikor tavaly nyáron, úgy július közepe táján, - minő véletlen! – épp a számítógép mellett ültem, és kerestem valamit, talán kottát, vagy gitárakkordokat valamilyen dalhoz, vagy valami ehhez hasonlót. Rá is akadtam egy csomó lehetőségre a különböző zenei oldalakon, ám valahányszor csak próbálkoztam, ez a CH makacsul és kitartóan furakodott be a többi cím közé, és egyre csak kínálgatta magát. - Mi a jó fene lehet ez? Még csak nem is magyar! Vagy csak félig? – valami ilyenformán reagáltam a közösségi oldal nevére, de azért rákattintottam. Bevallom, alaposan meg is lepődtem a tartalmán, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, a felkínált lehetőségeken.Ilyen bőséges választékkal, amit az oldal Fórumán olvastam, eddig még sehol máshol nem találkoztam. Hogy csak néhányat említsek a sok rovat közül: Zene, irodalom, művészet, vallás, technika, sport, vicc és mese, nyelvi játékok, agykontroll, s még rengeteg más téma.
    Kezdett érdekelni a dolog. Ahhoz, hogy kihasználhassam a CH adta lehetőségeket, regisztrálnom kellett. Akkori tudásom szerint, ez már nem jelentett gondot. Miután „Taggá” váltam, kedvemre lavíroztam, mindenbe belekóstoltam, mindent átvizsgáltam. Több rovathoz, és íráshoz kommentet fűztem, így szaporítva a hozzászólásaim számát, mely eredményeképpen „Állandó Tag” lettem, s ez által, még több jogot szereztem. Például, kedvemre csetelhettem. De ennél sokkal fontosabb dolog is történt. Egy olyan dolog, amelyre soha nem gondoltam volna, ha nem keveredek erre a weboldalra. Olvastam egy felhívást, miszerint elindult egy irodalmi pályázat. Egyperces novellák megírására bíztatták az Állandó Tagokat. Ez szöget ütött a fejemben. Eszembe jutottak a diákkori évek, és az irodalom órák, melyeket mindig is szerettem. S mivel akkoriban fogalmazásból és helyesírásból elég jó voltam, s némi fantáziával is megáldott az Úr, arra gondoltam, miért is ne? Semmit sem veszthetek vele. Időm meg van dögivel.
    Meg aztán, ha a híres celebek, és sztárjelöltek könyvet adhatnak ki arról a fantasztikus és érdekfeszítő életükről, sorsukról és miegyébről, akkor néhány egypercessel és is megpróbálkozhatok, hát nem?
    Azért kíváncsiságból elolvastam néhány, - már korábban beküldött - pályázati művet, hogy legyen halvány fogalmam arról, hogy mégis, milyen a felhozatal? Hát mit mondjak? Egyáltalán nem nyugodtam meg. Ennek ellenére, ringbe szálltam, ha már egyszer rászántam magam.
    Az esélytelenek nyugalmával írtam meg a három pályaművet, s én lepődtem meg a legjobban, hogy jó néhányan el is olvasták, sőt, akadt olyan is, aki megnyomta a „köszönöm gombot”, ami azt jelezte, hogy adott az írásomra egy szavazatot.
    S ami még jobban meglepett, a végső elszámoláskor a középmezőnyben végeztem.
    Végül is, ez inspirált arra, hogy ha már lehetőségem nyílt, használjam is ki, és további történeteket kiagyalva papírra vessem azokat. Itt, a CH-n szerzett egyik barátom, Judit, nyitott a számomra egy topikot, ahol aztán hamarosan elkezdhettem kedvemre garázdálkodni. Egy jó adag gyerekkori történet motoszkált már a fejemben, csupán ezeket kellett felelevenítenem, és olvasható formában beadagolni a potenciális olvasóknak. Aztán rájuk bíztam, hogy elolvassák-e ezeket, vagy sem? Ennyi volt csupán a tervem.Ez a feladat, - mármint az írás, - egy rutinos és tehetséges tollforgatónak természetesen ujjgyakorlatnak számít, de nekem, - akinek jövőre már nem kell a tömegközlekedés igénybevételéhez bérletet váltani, azaz, - aki életében először - hatvannégy éves korában ragadott tollat, - hát bizony, kemény feladatnak látszott. Az is volt.
    Ennek ellenére, szép lassan azért jöttek a novellák, s szép számmal akadtak olyanok, akik el is olvasták. Néhányan még dicsérő szavakkal is illették őket, és bíztattak, hogy folytassam, mert egész jó, amit csinálok. Az egyik kedves, korombéli hölgy-barátom, odáig ment a dicséterekben, hogy szerinte, egy igazi író veszett el bennem. Még ilyet! Realista értékrendet valló ember lévén, azonnal tiltakozó üzenetet küldtem virtuális barátnőm részére, ám, e hájjal való kenegetés mégis csak pozitívan hatott az egómra.
    Tizenvalahány novellát követtem el, több-kevesebb sikerrel. Egy dolgot azonban egyértelmű sikernek könyvelek el, nevezetesen, hogy - a Nőnapra írt köszöntőmet - Tatár Szofi tolmácsolása által – oly sokan hallhatták a CH rádió aktuális adásában. Be kell vallanom, hogy erre azért egy kicsit büszke voltam, és vagyok még ma is.
    Alantas s eléggé el nem ítélhető módon utánanéztem, hogy kik azok, akik leggyakrabban olvassál el azt, amiket eddig írtam. Megnyugodva tapasztaltam, hogy visszatérő olvasóim is vannak. Mégis meglepett, hogy van egy Pannicsaj (így, egybeírva) nevezetű lány, aki a világon mindent elolvasott, bármit is írtam. Vajon ki lehet ez a lány? Ennyire igénytelen, vagy tényleg tetszenek neki a történeteim, mert mégis csak van bennük valami? - Ennek utána kell járni, ennek az okát ki kell deríteni – adtam ki magam számára az utasítást, s ekként is cselekedtem. Utána is néztem a dolgoknak s rájöttem, hogy ez a lány már az egyperces novelláktól kezdve nyomon követ, és mindenhol jelen van. Igazából akkor döbbentem meg, amikor a profil oldalát nézegetve kiderült, hogy ő csupán egy ötödikes elemista, tíz és fél éves, és mindezek tetejébe szintén pécsi, ugyanúgy, mint én. - Hát ez már tényleg több a soknál! – méltatlankodtam, de természetesen harag nélkül. - Na, megállj csak! Majd a cseten elkaplak, ha egyáltalán tudod mi az? Tudta. Igazi bajnok volt, ellentétben velem, aki életében akkor csetelt harmadszor. Hamar ráakadtam Pannicsajra, mert szinte minden délután a cseten lógott, ha már megcsinálta a házit. (ma így mondják) Aznap este mindenképp meg akartam vele ismerkedni. Mentem is a csetre.
    - Sziasztok! – köszöntem be illően, mire jöttek is a válaszköszönések. - Szia! Szia Luigi48! Helló… hi… Hay… - és efféle érdekes szavakkal köszöngettek vissza a cset megszállottjai. Győztem kapkodni a fejem.
    A cseten, mint tudjuk, nincs magázódás. A hatéves lurkó is simán letegezi a százéves vénembert. Ez már csak így alakult. Engem sem ért váratlanul, amikor ez a Pannicsaj tegező viszonyban üdvözölt. - Szia! Tudom, hogy Te is pécsi vagy! – így indított. Ebből az egy mondatból már leszűrhettem, hogy egy érdekes lánnyal van dolgom. Ez egy bátor és barátkozó gyerek, mivel minden további nélkül, - mintha már régi ismerősök lennénk, - oly bizalmasan szólított meg. Emellett, jó tanulónak is véltem, mert kifogástalan helyesírással írt, becsülettel kirakott minden vesszőt, ékezetet és írásjelet, amikor írt, nem úgy, mint a többi csetbajnok, akik inkább a leírt betűk mennyiségére hajtanak, miközben fittyet hánynak a magyar nyelvtan legalapvetőbb szabályaira is.
    - Szia, Panni! Én is tudom, hogy Te is pécsi vagy, de még ennél sokkal többet is!- pötyögtem vissza, bár ez nem volt igaz, csak kíváncsi voltam, hogy reagál?
    - És mi az? – írta vissza egy másodpercen belül.
    Ebből a villámgyors kérdésből pedig az jött le, hogy ez a gyereklány meglehetősen türelmetlen és módfelett kíváncsi természetű lehet.
    - Semmi, komoly, csak vicceltem. – nyugtattam meg.- Ja, oké – reagált azonnal.
    Tehát, ennek a történetnek a következő szakasza, ezzel a kis rövid beszélgetéssel kezdődött. Innen kezdve rendszeresen csevegtünk, kivéve azokat a napokat, amikor a feleségemmel elutaztunk, vagy őt vitték el a szülei valahova. Később virtuális baráttá is fogadtuk egymást, és hogy ne foglaljuk le a CH csetszobáját, egy másik honlapon csetelve beszéltük meg a maszek dolgainkat. Lavíroztunk egyik helyről a másikra. Én továbbra is írtam a CH-ra, Pannicsaj pedig továbbra is szorgalmasan és kitartó elszántsággal el is olvasta ezeket.
    Közben sok mindent megtudtunk egymásról. Megismertem az életvitelét, tudtam, hogy versenyszerűen sportol, pingpongozik. Mindig részletesen be is számolt a meccsei végeredményéről.Megtudtam, hogy nagyon jól tanul, meg hogy ő legszebb lány az osztályban, és hogy a szüleitől a lehető legjobb nevelést kapja, meg azt is, hogy a szülei mennyire szeretik egymást, s őt pedig egyenesen imádják. Panni szavaiból, illetve a cseten írt mondataiból természetesen az is kiderült, hogy ő is rajong a szüleiért, és tisztában van azzal is, hogy mennyi mindent köszönhet nekik.
    Közben még mást is megtudtam tőle, nevezetesen, hogy nagyon szeret, és állítólag nagyon tud is snapszerozni (?) Az osztálytársait például rendszeresen laposra veri, de az apukáját és a nagyapját sem szokta nagyon kímélni.
    - Ha ki állsz velem egy kártyapartira, megmutatom, mire vagyok képes – adta tudtomra szerényen az egyik ilyen beszélgetés alkalmával.
    Hát persze, egy tíz és fél éves! Ráadásul lány! Ez valami rossz vicc akar lenni? – kuncogtam már jó előre, miközben azon spekuláltam, hogyha majd rosszul áll a szénája, miként játsszak szándékosan gyengén, hogy azt ő ne vegye észre? Nem is értettem honnan merítette ez a kislány a bátorságot ahhoz, hogy engem kihívjon? Engem, az egykori ligeti gazfickót, akinek már kölyökkorában - a bugylibicska, és a csúzli mellett, - ott lapult a zsebében egy csomag magyarkártya is? Hihetetlen!Ezen bátor kihívás alapján megállapítottam, hogy ez a Pannicsaj, - számos jó tulajdonsága mellett, - azért túlságosan is bátor, sőt, egyenesen vakmerő teremtés. - Micsoda önbizalom! – hitetlenkedtem.
    Egy pár napot még hagytam magam noszogatni, de végül igent mondtam, gondolva, hogy most már elég volt a sajnálkozásból!
    Ám így, utólag visszagondolva, mégis csak fel kell tennem a kérdést. Biztos, hogy jól döntöttem, amikor leálltam vele játszani? Mert be kell vallanom, hogy ezek az ádáz kártyacsaták nem mindig a papírforma szerint alakultak. Most nem a gépet akarom hibáztatni a kártyalapok olykor nagyon is felháborító leosztásában, de tény, hogy az és kis barátom szinte minden második partiban negyvenet jelentett, vagy letakart, vagy tele van ászokkal és aduval. Előfordult, hogy amikor elhúzott tőlem néhány ponttal, soha nem felejtette el megjegyezni:
    - Na, milyen voltam? Neked is tetszett? Mert nekem nagyon!Ilyenkor, a kényszerű mosollyal küldött elismerő gratuláció csak rontott a helyzeten. Ráadásul a kis Panni, ki is provokálta az elismerést. Mit is mondhatnék erről? Legjobb lesz, ha hallgatok. Az eredmény alakulásáról pedig jobb nem is beszélni. Lejátszottunk az utóbbi hetekben többszáz partit és mennyi az előnyöm? Na, mennyi? Ki mennyit saccol? Úgy sem találják el.
    Elárulom. Egy. És ez nem sajtóhiba! Csupán egyetlen egy pont az előnyöm egy tíz és fél éves ellen, aki ráadásul lány!
    Most jobbnak is látom, ha egy időre eltávolodom Pannitól és az ő híres snapszer-tudásától, és jobb lesz, ha csendesebb vizekre evezek. Egy kis pihenés nem fog megártani.
    A számítógép mellett eltöltött idő nem befolyásolja a nyugdíjas évek normál menetét, legfeljebb kiegészíti. Már többször is gondoltam arra, hogy mi volna akkor, ha számítógép nélkül maradnék? Ha soha nem lett volna, nyilván nem is hiányozna. De így? Nem is tudom. Talán a TV előtt ücsörögnék, és egy idő elteltével arra ébrednék fel, hogy a távirányító kicsúszott a kezemből?Nem. Ilyen fokú passzivitásra még csak gondolni sem akarok. Azt hiszem, ha így történne, akkor néhány hónap leforgása alatt az a maradék agyam is elszivárogna. Jobb ez így.
    És most, egy időre, vissza a mindennapi civil életemhez.Amikor a kora délelőtti bevásárláson túl vagyok, - és már a piacon is megvettem, ami kell, - a hazacipelt holmikat a feleségem gondjaira szoktam bízni. De ha valamit meg kell pucolni, hámozni, vagy fel kell darabolni, azt szíves örömest megcsinálom, mert tudom, hogy utána végre szabaddá válok egy időre. Ezt kihasználva, azonnal be szoktam vonulni a szobámba a számítógép mellé, mert ilyenkor szoktam írni valamit, már ha egyáltalán van valami épkézláb gondolat a fejemben. De mostanában, ezek a használható gondolatok mintha nem akarnának a felszínre törni. Talán valamelyik gyógyszeremnek fogalmazásgátló mellékhatása is lehet? Netán a Múzsa létezése is csak merő kitaláció? Ám ha valóban létezik, hol bolyong mostanság? Ugye milyen sok a megválaszolhatatlan kérdés?
    Miután bekövetkezett a várva várt tavasz, egy új szenvedélyemnek kezdtem hódolni. Az ebéd utáni kávé után – szombat és vasárnap kivételével – lesétáltam a közeli térre, és az egy padra letelepedve bámultam az arra járó embereket. Olcsó szórakozás, de legalább levegőn van az ember, és nem a lakásban ücsörög, hogy jobb híján a számítógépét nyüstölje. Legalább az is lélegzethez jut egy kis időre.
    Szeretem nézni az iskolából kiözönlő gyereksereget, mert ilyenkor felelevenül előttem a kölyökkorom egy darabkája. Megpróbálkoztam azzal a lehetetlen dologgal, hogy valamiféle párhuzamot vonjak a mai és az ötven évvel ezelőtti generáció között, de nem lehet. Több szempontból is oly nagy a különbség, hogy nincs az a mérőeszköz, amely ezt hitelesen mérni tudná. És ez így is van rendjén. Az egy más világ volt, más lehetőségekkel, más körülmények között.De én mégis szerettem. Hogy miért? Erre csupán egyetlen választ tudok, de az mindent meg is magyaráz. Mert fiatal voltam.
    Az alatt a másfél óra alatt,- amennyit a parkban szoktam eltölteni, - az összes gyerek szép lassan hazaszállingózott az iskolából. Előtte azért még egy darabig randalíroztak a park fái és bokrai közt, majd megpihentek valamelyik padon, mielőtt végleg hazaindultak volna.
    Ilyenkor én is abba szoktam hagyni a jó levegőn való tartózkodást, mert ennyi nekem pont elég volt belőle.
    Másfél óra cigaretta nélkül! Nem lebecsülendő teljesítmény egy magamfajta megátalkodott öreg bagóstól, de megfogadtam, hogy nem hozok le magammal egyetlen szálat sem, és ezt be is tartottam.Különben is, az új törvény tiltja a dohányzást iskolák közvetlen közelébe, ha jól emlékszem?
    Szorosan hozzátartozik a napi szertartáshoz az is, hogy ha a térről felmegyek, egy időre bekapcsolom a gépet, de csak addig, amíg átnézem a beérkező leveleimet, s az arra érdemes email-eket továbbítom. De néhányat azonnal ki is törlök, főleg olyanokat, amelyek azzal fenyegetnek, hogy ha ezt a levelet nem küldöm el legalább tíz ismerősömnek, napokon belül ki fog hullani az össze fogam, és azonmód kopaszodni kezdek. S most nem is említem a rám váró sanyarú évek számát, melyek ilyen esetben riogatni szoktak.Ezek után még átnézem a tv-műsort, főleg a sportcsatornák műsorát, s azon belül is leginkább a focit, bár amúgy mindennemű sporteseményre vevő vagyok.
    Miután a vacsorán túljutottunk, és valamelyikünk elmosogatott, mindenki teszi a maga megszokott dolgát.Jutka, a feleségem, maga elé teszi laptopját, és jó szokásához híven, először végigolvassa a híreket, majd átnézi a levelezését, s aztán jöhet valamelyik játékprogram. Ez nála addig tart, amíg el nem kezdődik valamelyik kedvenc sorozata a tv-ben. Néha órákig is.
    Ez idő alatt én letusolok, és felkészülök Panniból. Ő általában értesít, hogy most épp a CH-n, vagy az iwiw-en tartózkodik-e, és megkér, hogy mielőbb legyek ott, mert ha kibeszélgettük magunkat, átugrunk a játékoldalra, ahol majd ismét be fogja nekem mutatni a snapszerjáték valódi szépségét és tudományát. Kártyacsata előtt még egy kis csetelés, ahol beszámol, hogy ma éppenséggel hány ötöst kapott, meg hogy milyen jól áll neki az új póló, vagy azt meséli el, hogy merre jártak a hétvégén. Ezek után már jöhetnek végre a snapszerpartik.
    Való igaz, hogy az évek során egy csomó dolgot elfelejtettem, de bolondozni, hülyéskedni, másokat cukkolni s ez által, próbára tenni az illető idegrendszerét, azt nem. Ez valahogy megmaradt bennem. Néha bizony a kicsi Panni is kapott. Eleinte furcsán reagálta le az én sajátos humoromat, de amikor rájött, hogy ez csak vicc, vagy építő kritika, a válaszában már küldte is a nevetős szmájlit. Azt hiszem, a jelentős korkülönbség ellenére, egész jól kijövünk egymással. Pedig egyszer még veszekedtünk is. Pontosabban, az egyik szokásos snapszercsata közben, - eléggé el nem ítélhető módon- alaposan leteremtettem szegényt, bár némi okot azért szolgáltatott rá.
    Ez akkor történt, amikor tévedett a nyert, illetve a vesztett partik összesítését illetően, s én ezt rögtön szóvá is tettem.- Pannika, nem 42 – 40 javadra az állás? – kérdeztem rá.- Nem. 42 – 39 ide. - pötyögte be a választ szinte azonnal.
    - Bizos vagy benne? Én is írom, de nálam 42- 40. Ellenőrizd le újból, mert nem jól vezeted az eredményt.
    - Jó ez, nem szoktam tévedni. – írta, ami persze nem volt teljesen igaz, s épp emiatt, egy kissé felment bennem a gőz.
    - Gondolkozz csak! Tegnapelőtt is tévedtél, szólnom is kellett.
    - Jó, de csak egyszer volt olyan, most nem. Ne csalj! – vágott vissza pimaszul, s ettől már valóban beidegesedtem.
    - Pannika, szerintem joggal elvárja az ember, hogy egy ötös matekos hiba nélkül el tudjon számolni 42-ig. Azt hittem, erre azért képes vagy, de látom, már ez is nagy gondot okoz neked! És most jól figyelj! Én nagyon útálom a csalás minden fajtáját a kártyában épp úgy, mint a magánéletben, épp ezért soha nem szoktam csalni! Ugye fel tudod ezt fogni, Okoska?
    Miután ezeket leírtam, fogtam magam, és nagy mérgesen faképnél hagytam. Kiléptem a játékból, csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül, el sem köszöntem tőle. Még a gépet is kikapcsoltam.
    Nagy dirrel-dúrral kivonultam a függőfolyosóra és egymás után két cigarettát is elszívtam. Dühös voltam.
    - Majd adok én neked, nem jól számolni! – dohogtam megállás nélkül – Ezentúl majd játszhatsz egyedül. Legalább minden partit megnyersz.A feleségem, - annak ellenére, hogy a laptopjával volt elfoglalva,- valamit észrevehetett a viselkedésemen, mert amikor visszamentem a lakásba, rákérdezett. -Neked meg mi bajod? - Összevesztem a lánnyal. Rosszul számolta a partikat, én meg bepörögtem, és otthagytam.
    - Azért, mert tévedett? Hülye vagy te!– jelentette ki tömören, majd visszatemetkezett az Admirális nevű kártyajátékába.
    Lehet, hogy igaza volt a jelzőt illetően, nem is vitatkoztam ezen, mert való igaz, hogy az idő múlásával kezdtem magam egyre rosszabbul érezni. Valami baj lehetett a lelkiismeretemmel? Amikor már nem bírtam tovább, bekapcsoltam a gépet, és bementem a levelezésembe. Szinte megkönnyebbültem, amikor szembetaláltam magam egy CH értesítővel, miszerint privát üzenetem érkezett Pannicsajtól. Tulajdonképpen ebben reménykedtem. Azt viszont, hogy miért nem én voltam a kezdeményező fél, a mai napig nem tudom a választ.
    A Ch-t megnyitva kibontottam a levelet, melyben ez állt: - Ezért a tévedésért léptél ki olyan hirtelen? Tényleg ritkán szoktam tévedni. Véletlenül kétszer írtam be a 38-at. Hirtelen elszégyelltem magam, de a büszkeségem továbbra is tiltakozott, és a következő kemény választ írtam neki. - Nemcsak ezért, hanem az miatt is, mert Te tévedtél, és ennek ellenére még volt képed azt írni, hogy ne csalj! Ezt a mondatot elküldve ismét kikapcsoltam a számítógépet, és a TV elé ültem. Ide-oda szörföztem a csatornák között, de az agyam egész máshol járt. Már rég megbántam az egészet, tudtam, hogy másképp kellett volna lereagálnom a dolgot, hisz mégiscsak egy gyerekkel van dolgom. Méghozzá egy olyan gyerekkel, akit nagyon megkedveltem.
    - Majd holnap írok neki, és kiengesztelem. – dörmögtem magam elé, amikor váratlanul, szinte ugyanabban a pillanatban, megszólalt a mobilom, jelezve, hogy SMS üzenetem érkezett. Idegesen kaptam fel telefont, majdnem ki is csúszott a kezemből. Egy ismeretlen számról jött az üzenet, ami csak egy szóból állt:- Bocsánat.
    Most mit mondjak? Akkorát dobbant a szívem, hogy hallani lehetett. Aznap este nagyon keservesen aludtam el. Sokáig álmatlanul forgolódtam, nem hittem volna, hogy ez a dolog ennyire megvisel. Soha máskor nem vártam úgy a másnap délutánt, mint akkor, mert jól tudtam, hogy mielőbb meg kell beszélnünk a tegnap történteket. Azt hiszem, hogy ő is valami hasonlóra gondolt, mert délután öt óra körül a levelezőm jelezte, hogy üzenetem érkezett tőle a CH-n. Más, úgymond „normális”esetben is ő ír, jelezve, hogy végzett a leckével, vagy épp most értek haza a bevásárlásból, és ha ráérek, beszélgessünk, s utána kártyázzunk egy jót.De ez az eset más volt, mint az előzők. Ennek az esetnek, illetve az elkövetkezendő beszélgetésnek tétje volt. Azt hiszem, ezt mindketten jól tudtuk.
    - Szia. Fel tudsz jönni az iwiw – re? Szeretnék mondani valamit.- Szia. Jövök! – válaszoltam, s már léptem is.
    Amikor megnyitottam a cset-ablakot, láttam, hogy Panni lámpája is zölden világít, tehát ott van, ám mégsem ír semmit, pedig ő szokott először üdvözölni. Én is csak mereven bámultam a monitort, és nem tudtam mit csináljak. Aztán szép lassan rájöttem, hogy nyilván ő is hasonlóképpen érez és gondolkodik. Egyikünk sem tudta, miként is kezdjen bele ebbe a beszélgetésbe.
    Néhány percig farkasszemet néztünk. Aztán, bepötyögtem, hogy szia, Pannika, de még nem küldtem el, amikor már meg is jelent a kis kockába az, hogy:
    - Szia.- Szia, Pannika- csaptam rá azonnal az Enter gombra.
    - Megkaptad tegnap este az SMS-t? Nagyon ritkán szoktam tévedni. – kezdte el a kislány, s bevallom, hogy ez a két mondat olyan megnyugtató, sőt, megható érzéssel töltött el, hogy hirtelen úgy éreztem, ez a Pannicsaj most már végérvényesen befészkelte magát a szívembe.
    - Megkaptam az SMS-ed. – írtam vissza – és ütött is egy nagyot.
    - Tessék? Ezt hogy érted? – kérdezte vissza azonnal, s erre egy jó ideig nem is tudtam mit válaszoljak.
    - Hát, szóval az a helyzet, hogy alig tudtam elaludni.
    - Én is.
    Ezek után megint egy jó hosszú szünet következett, percekig nem írtunk egyetlen betűt sem. Amikor végre kitaláltam, hogy mit is kellene bepötyögnöm, Pannicsaj ismét csak megelőzött.
    - Rosszul esett, hogy csak úgy kiléptél tegnap este.
    - Nekem is Pannika, hidd el. Nagyon pocsékul is éreztem magam
    - Pedig én nagyon szeretek veled beszélgetni és kártyázni – jött rögtön a válasza, amitől aztán végképp elgyengültem, mert ezek a szavak még jobban rádöbbentett arra, hogy ebben az ügyben nem így kellet volna eljárnom.
    - Én is szeretek veled beszélgetni és kártyázni és sajnálom, hogy a dolgok így történtek. De most figyelj egy kicsit, oké?
    - Oké, figyelek. – és én tudtam, hogy most nagyon figyel, mert már ismertem annyira.
    - Vegyük úgy ezt az egészet, hogy ez egy próbatétel volt. A mi kettőnk barátságának a próbatétele. Én úgy érzem, ez elég kemény próba volt, de kiálltuk. Arra viszont nagyon oda kell figyelnünk, hogy ehhez hasonló dolog soha többé ne fordulhasson elő. Rendben?
    - Igen. Én is ezt szeretném. – írta vissza, s szinte hallottam, ahogy ő is megkönnyebbülten felsóhajt. Innen kezdve, kettőnk közt, ismét szent volt a béke.
    - Azért még megjegyeznék valamit. - pötyögtem a kockába.
    - Mit?
    - Most gondolj csak bele Pannibébi! Hát nem egy furcsa kapcsolat a miénk? Szerintem, nem mindennapos dolog, hogy egy ötödikes kislány meg egy öreg szivar barátok lesznek. Hát nem?
    - Szerintem sem egy szokványos eset. – írta a választ – de legalább nem unalmas.
    Itt most meg kell állnom egy pillanatra, mert egy kicsit féltékeny lettem. Na, semmi komoly, mert csupán egy szóról van szó. Mégpedig a „szokványos” szóról. Hogy a csudába lehet, hogy ez nem nekem jutott eszembe? Ha most egy gyengécske szójátékkal hozakodnék elő, azt mondanám, hogy egy tíz és fél éves gyereklánytól nem szokványos, hogy azt a szót használja, hogy szokványos. Hát nem?
    Szóval, ez a Pannicsaj nem csak jól bánik a helyesírás szabályaival, de korát meghazudtolva, igen gazdag szókincs birtokában is van. És én ezt, külön díjazom benne.
    Miután a „nagy kibékülés” után jól kibeszélgettük magunkat, a következő ajánlatot tettem: - Pannika, azt hiszem, itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk. - ??? – kérdezte.
    - Azt ajánlom, hogy most jó erősen kapaszkodj meg, mert olyan nagy zakót osztok ki számodra, hogy egy időre elmegy a kedved a snapszertől.
    - Hát peeeeeeeeeeeeeersze, hihi. – kaptam meg az önbizalomtól duzzadó választ, amit szintén díjaztam. Egy gyereknek legyen kellő önbizalma!
    Így, vagy ehhez hasonlóan zajlottak a mi dolgaink. Aztán később más is történt. Az iwiw-ről leszedtem néhány képét, átméreteztem, egy kicsit javítottam rajtuk, és email- ben átküldtem. Ez tetszett neki. Elkezdte küldözgetni a fotókat, amelyeket szintén átdolgoztam.
    Ekkor készítettem - az általam legjobbaknak tartott képekből - egy fotókollázst, amely tényleg olyan jól sikerült, hogy nemcsak őneki, hanem a szüleinek is tetszett.
    Apropó, szülők.
    Pannicsaj már korábban megírta, hogy a szülei is sok mindent elolvastak, amit a CH-n írtam, és ezekből több novella is tetszett nekik. (persze ez a kijelentésük meg nekem tetszett)
    Megnyugtatóan hatott rám, hogy Pannika szüleinek nem volt kifogásuk ellenem, talán épp az írásaim kapcsán győződtek meg arról, hogy megbízhatnak bennem? Nem tudom, de igazuk van.
    Volt egyszer egy rövid kis beszélgetés anya és lánya között, amelyet Panni megosztott velem.
    - Most éppen kivel csetelsz, kislányom? A Nőnapossal? - Igen anya, ővele.
    - Rendben. Vele szabad.
    Ennek az volt az előzménye, hogy amikor megírtam a Nőnap alkalmára azt a novella-szerű köszöntőt, Panni édesapja kinyomtatta, majd kifüggesztette a kórház folyosóján, ahol több orvoskollégája és az ápolónők is olvashatták. Talán még néhány lábadozó beteg is. Mit ne mondjak, én ezt a dolgot is egy hájjal való kenegetésnek fogtam fel.
    Valami van még, amit feltétlenül meg kell említenem ezzel a kislánnyal kapcsolatban. Már a barátságunk legelején is gondoltam arra, hogy ha már így összeismerkedtünk, valamiféle felelősséggel is tartozom iránta, hisz megbízik bennem, és bármennyire is nem „szokványos” a kapcsolatunk, bizonyos dolgokra fel kell hívnom a figyelmét.
    Korábban már említettem, hogy amint jobban megismertem és kiismertem a közösségi oldalakat, észrevettem, hogy a jószándékú többség mellet, bizony, kétes szándékú alakok is megjelennek ezeken a helyeken, méghozzá nem is csekély számmal. Ezek az alakok nagy veszélyt jelenthetnek, mert az ismeretlenség homályába burkolózva, lesből csapnak le naiv áldozataikra. Ezekről semmit nem lehet tudni, ezek semmi adatot nem szolgáltatnak magukról, ők azok, akik a legnagyobb hanggal bírnak, és szinte minden szavuk hazugság.
    Nos, egy ezekhez hasonló alak egyszer feltűnt a CH cseten is.
    Nekem azonnal gyanússá vált a fickó, több okból is. Talán két napja, hogy regisztrált, de már olyan magabiztosan nyomta a szöveget, mint egy törzstag. Azt állította magáról, hogy nevelőtanár egy kolezsban, és hogy egyébként kémia- biológia szakon végzett. Ez a kijelentése nagyon meglepett, mert az írása csak úgy hemzsegett a helyesírási hibáktól. Még az is előadta, hogy nő létére, neki kell elvégeznie otthon a kőművesmunkákat. Ez megint csak gyanúra adott okot. Mármint, hogy ő nő lenne. Tudnillik, a neve, amellyel regisztrált, azonos volt egy, a Liverpoolban játszó focista nevével. Ilyen névvel egy nő soha nem regisztrálna.
    Úgy látszik másnak sem volt tiszta a kép vele kapcsolatban, mert egy nő (és ez valóban az is volt) rákérdezett.
    - Most mondd már meg végre, pasi vagy, vagy nő?- Tetötöl talppig nö vaygok - válaszolta förtelmes helyesírásával, ami által szegény Lőrincze Lajos, - néhai kiváló nyelvészünk, - háromszor is megfordulhatott a sírjában.
    Nos, hát ez volt az a pillanat, amikor azonnal egy magánbeszélgetésre invitáltam Pannicsajt.
    - Mit szólsz ehhez a női - pasashoz? – szegeztem neki a kérdést.- Szerintem hazudik - válaszolt, amitől meg is nyugodtam.
    - Mert, hogy ez nem nő, az tuti. – világosítottam fel.
    - Nekem is nagyon gyanús.
    - Pannika, most jól figyelj oké?
    - Oké, figyelek. – válaszolta.
    - Nehogy valamikor is elmenj egy ilyen alakkal privát beszélgetésre! Mert ha elhiszed, amit ő mond, olyan dolgokról is kifaggathat, amit csak egy nőnek mernél elmondani, ő meg pont ebben talál magának szórakozást. Nem tudom, érted- e, mire gondolok?

    • Értem. A szüleim is beszéltek már ilyesmiről.
    • Oké, helyes. Persze, gondolhattam volna. De azért nem árt, ha én is figyelmeztetlek nem? – írtam vissza most már teljesen megnyugodva.
    • Persze, hogy nem árt. Köszönöm. – válaszolta azonnal, s én ebből már tudtam, hogy ez ügyben felesleges a további aggodalom. Ez a lány jól tudja, hogy mit csinál.
    Mint azt korábban említettem, sok mindent elfelejtek, vagy néha megfeledkezek bizonyos dolgokról. Így jártam most is. Kifelejtettem egy olyan eseményt, ami pedig nagyon fontos ebben a történetben.
    Még márciusban elkezdtem írni egy hosszabb lélegzetű novellát, amely egy lecsúszott, s végül hajléktalanná vált fiatalember és egy tanítónő szerelmét mesélte volna el. Az egész sztori mozgatórugója egy hétéves kislány lett volna, mert tulajdonképpen, az ő hathatós közreműködése segítette volna előre ezt az ügyet.
    Pannicsajnak tetszett az alapötlet. Addig-addig fűzte az agyamat, és addig-addig terveztette velem a kislány figuráját, hogy a végén ez a kis alak, már csaknem azonos volt ővele, leszámítva a korát. De ebből már tényleg nem engedtem.
    Szinte naponta kérdezgette, hol tartok az írásban, most éppen ki mit csinál, meg hasonlók. Megígértem neki, hogy a születésnapjára kész leszek vele, s felrakom a CH-ra, a többi novella közé. Nos, ez az, amiből nem lett semmi.
    E helyet, az történt, hogy a nagy összezörrenést követően kitöröltem az egészet, de még a kukából is! Ezzel aztán odalett az én - közel egy hónapi - munkám, és ráadásul, így Pannicsaj vágya sem teljesülhetett.
    Amikor ezt előadtam neki mit tettem, nagyon kétségbeesett. Egyszerűen nem akarta elhinni. Főleg, amikor tudattam vele, hogy a történet 85%-a már készen volt.
    - Hát, ezt nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! – vágta a fejemhez a jogos szemrehányásokat – hogy tehettél ilyet? Megáll az eszem! Egy-két nap múlva, amikor a számítógép-zseni sógorom ráért, eljött, hogy megpróbálja a lehetetlent. Akkor még bizakodtam, hogy valahogy elő tudja varázsolni a törölt fájlt, de sajnos nem sikerült. El is magyarázta, hogy miért nem, de mivel mindezt a számítógép nyelvezetén adta elő, egy kukkot sem értettem belőle. - Rendben van, hogy valamit kitörölsz, de a kukából soha ne törölj ki semmit, legalább is ne azonnal. Nagy marhaságot csináltál, most mindent kezdhetsz, előröl. Ez volt vagy negyven oldal. – csóválta a fejét lemondóan a Gabi. – öregem, nagy marha voltál.
    Még aznap kora este, beszámoltam Pannicsajnak a fejleményekről.
    - Jaj, de kár! – sajnálkozott őszinte beletörődéssel – remélem, most már rájöttél, hogy jobban kellett volna uralkodnod magadon? Most oda lett az egész. Legalább megbántad már? – pötyögte be a szavakat látszólag ártatlan naivitással, de én kiéreztem a sorok közt a haragot és a szemrehányást. Nem is próbáltam különösebben védekezni.- Oké, oké, Pannika. Nyugi. Meg fogom majd írni, de majd később.
    - Nem vagyok nagyon ideges – válaszolt – csak egy kicsit.
    - Igazad van, na. Azt gondoltam, hogy előbb megírom azt, hogy hogyan ismerkedtünk össze a CH-n. Mit szólsz?
    Egy kis szünet következett nála, feltételeztem, hogy átgondolja az ajánlatomat.
    - Oké, nem is rossz ötlet. De mindent bele akarsz írni?- Hát persze. Nincs abban semmi titkolnivaló. – írtam vissza.
    - Még a nagy balhét is? – aggodalmaskodott a kislány.
    Most én álltam le a gépeléssel egy kis időre. Tényleg. Ez egy jó kérdés. De úgy gondoltam, azzal együtt lesz kerek az egész.
    - Igen, azt is. Szerintem az egy nagyon fontos esemény volt, nem gondolod?- De, az volt. Csak éppen nem egy kellemes emlék. Azért nem bánom. De ugye a CH-ra nem akarod feltenni? – fűzte hozzá, s ebből kiéreztem, hogy a történetünk e fejezetét legszívesebben, végleg elfelejtené. Egy pillanatig gondolkodtam, mi is volna a legjobb megoldás, aztán rájöttem.
    -Tudod mit? Ha kész, átküldöm neked email- ben, elolvasod, aztán majd eldöntjük közösen. Így oké lesz?
    - Oké.
    Ezzel be is fejeztük ezt a témát, és átmentünk a játékoldalra, egy kiadós kártyacsatára.A következő napok hasonló menetrend alapján zajlottak, mint azelőtt. Bevásárlások, egy kis számítógépezés, néhány oldal novellaírás, ebéd, majd másfél órás szieszta az iskola előtti téren, cigaretta nélkül. Valamikor a hét közepe táján történt egy olyan váratlan és igen csak emlékezetes esemény, amely során egy olyan meglepő fordulat következett be a történetbe, amilyenre még álmomban sem gondoltam volna soha. A mai napig hihetetlennek tűnik az egész, pedig igaz.
    Miután jónéhány osztály – a már megszokott fülsértő ricsajjal elhagyta az iskolaépületet, - majd eltűnt a szomszédos utcákban, egy két perces nyugalom következett. Ez a csend kimondottan jól esett, de nem élvezhettem sokáig, mert hamarosan kivágódott az iskola vaskapuja, és egy osztálynyi gyerek hatalmas lármát csapva a térre tódult. Kissé morcosan figyeltem őket, de ez a morcosság hamarosan haraggá gerjedt, amikor azt láttam, hogy az egyik nagydarab fiú, a hátizsákjával fejbe vág egy hosszú hajú kislányt, aki a váratlan ütéstől a földre esik.
    Nem vagyok egy ideges fajta ember, de a látottaktól felháborodva azonnal felugrottam a padról és a gyerekekhez csörtettem. Két lány pont akkor segítette fel a fölről a társukat, akinek tiszta kosz lett a kabátja. A tettes, egy nem igazán szimpatikus kinézetű gyerek, kissé megszeppenve álldogált a kör közepén. Pont erre számítottam. - Ez nem volt egy lovagias tett fiacskám, nem gondolod? – szóltam rá olyan szigorú hangon, ahogy csak tudtam. – Mégis, hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen durva dolgot csinálj? Most bevigyelek az igazgatóhoz?
    A kölyök megsemmisülten állt, biztos nem számított ilyen határozott fellépésre, mert látszott rajta, hogy alaposan beijedt. Egy pillanatig ostobán bámult maga elé, aztán felkapta a hátizsákját, és szó nélkül elfutott.
    - Rendben vagy, nem fáj semmid? – fordultam a rózsaszín kabátos kislány felé, aki rám nézett, és bágyadt mosollyal válaszolt.- Köszönöm, azt hiszem, jól vagyok. - felelte halkan, majd az egyik lánnyal, aki feltehetően a barátnője volt, elindultak a sétányon, a szomszéd utca irányába.
    Jóleső érzéssel sétáltam haza. Úgy éreztem, ma jó napom volt.
    Mire hazaértem, már ott voltak a Tomi sógoromék. Minden héten bejönnek, ha egy nagyobb bevásárlást tartottak a csarnokban és a gyógyszertárban. Ilyenkor megtárgyaljuk mi történt az elmúlt napokban velük és másokkal. Azt tudni kell, hogy a sógornőm a rokonság lexikonja, abban a tekintetben, hogy kottára tudja, ki mikor született, mikor volt az esküvője, mikor lesz a név, és születésnap, valamint, hogy kit mikor temettünk el. A Nusi ezekben az évszámokban tévedhetetlen volt, még azt is tudta, hogy mindezek hány órakor történtek.
    Miután jól kibeszélgettük magunkat és elmentek, megvacsoráztunk, majd szokás szerint, ki-ki leült a saját számítógépe mellé. És most, ezek után merje valaki azt állítani, hogy ez nem függőség? Vagy mégsem az?
    Aznap este kevesebbet cseteltünk, inkább kártyáztunk. Pannicsaj nem volt valami nagy formában, mert 25-19-re nyertem. Nem mondhatnám, hogy túl boldog lett volna. - Nem szeretem az ilyet. – adta tudtomra a játék végén.- Miért? Előfordul az ilyen. Ne felejtsd el kislány, hogy egy királlyal játszol.- cukkoltam az idegeit.
    - Peeeeeeeeeeeeeersze. Akkor én mi vagyok?
    - Legfeljebb királykisasszony – esett meg rajta a szívem.
    - Oké. – egyezett bele – csak hogy én nyerő típus vagyok.
    - De nem ellenem. – feszítettem tovább a húrt.
    - Legközelebb leiskolázlak – fenyegetett meg már jó előre.
    - Oké, próbáld meg a lehetetlent. – javasoltam magabiztosan.
    Még egy darabig mindketten mondtuk a magunkét, majd elbúcsúztunk a másnapi viszontlátás reményében.
    Azt hiszem nemcsak kártyázni szeretünk hasonló nagy szenvedéllyel, - de egyes partik között - egymás ugratását és cukkolását sem hagyjuk ki soha a repertoárból. Ez valahogy mindig feldobja a játékot.
    Egyik este, amikor egy kérdésemre különösen frappáns választ eresztett meg, elismerően írtam be a kockába:
    - Pannika, mondtam már, hogy csípem a szöveged? - Nem elégszer. Több elismerést várnék. – válaszolt a már megszokott szerénységével – egyébként én is csípem a Te megjegyzéseidet.
    Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, - legalább is abból a szempontból, - hogy elég jó értek a gyerekek nyelvén. Így aztán, általában szót is értek velük. Szerintem nem kell hozzá sok minden, csupán komoly érdeklődést mutatva oda kell figyelni, hogy mit mondanak, és olyan kifejezéseket is bele kell szőni a válaszba, melyeket ők is gyakran használnak. Ettől aztán kinyílnak, és egyenlő partnernek tekintenek bennünket. Ráadásul, mi is, szinte megfiatalodunk az ilyen beszélgetések során.
    Másnap reggel a feleségem határozott kérésére kocsiba szálltunk, és kimentünk a város szélére, hogy meglátogassuk a Tesco áruházat. Megmondom őszintén, hogy az ilyen körutak nem okoznak túl nagy boldogságot nekem, de bevállalom, mert olyankor előbb szabadulok. Nem tudom, ki hogy van vele, de én inkább egyedül szeretek bevásárolni. Meglátom, kifizetem, aztán szépen hazaviszem. Ennyi.
    De nem egy feleséggel! Ugye, tudják, most mire gondolok?
    Szédülten tologatom a kocsit a kilométeres sorok közt, miközben ő, első menetben, az akciós áruk után nyomoz. Majd elkezdi pakolni a kocsit, de előtte, minden cikket százszor megvizsgál, különös tekintettel a szavatossági idő lejártára.
    Ezután vissza a legtávolabbi sorba, mert ott van az élesztő, majd ismét előre, mert a borsról megfeledkezett.S nekem mindezekhez jó képet kell vágnom.
    (Nos, ismerős a szituáció, uraim? Mindjárt gondoltam.)
    Miután hazaértünk ezekkel a holmikkal, s gondosan el is pakoltunk mindent a maga helyére, természetes, hogy szinte újjá születek. Remek érzés, ha egy ilyen nagy tortúrán túl vagyok. Ilyenkor tud egy frissen lefőzött kávé igazán jólesni a szegény ember fiának.
    Ebéd után volt csak időm átnézni a levelezéseimet, s miután megtettem, átöltöztem és lementem a térre bámészkodni.
    Alig telt el öt-hat perc, amikor egy adag gyerek zsibongva kitódult az iskola kapuján, s ezek közül be is tudtam azonosítani néhányat. Az az osztály volt, amelyikhez előző nap odamentem, hogy azt a durva kis fickót helyretegyem. Azt a kislányt is felfedeztem köztük, aki a szenvedő alanya volt a tegnapi afférnak. A barátnőjével jött, s előbb élénken magyarázott neki valamit, majd kettévált az útjuk. A barátnő egyenesen folytatta az útját, ő pedig – a legnagyobb meglepetésemre – felém vette az irányt, és megállt a padom előtt.

    • Köszönöm, hogy tegnap megmentettél és azt is, hogy a Csabinak jól megmondtad a magadét. – mondta a világ legtermészetesebb hangján, miközben bátran nézett rám, azokkal a szép nagy barna szemeivel.
    Talán mondanom sem kell, mennyire meglepődtem. Két dolog miatt is. Egyik az volt, hogy milyen választékosan fejezi ki magát, a másik, hogy mindezt tegező viszonyban teszi. Bár utóbbin nem is ütköztem meg különösen, mivel a rokonságban lévő összes kölyök tegez minden felnőttet, úgy látszik, ma már ez egy bevett szokás. Nincs is ebben semmi rossz, ha tegeződés közben az a bizonyos három méter be van tartva.
    - Közbe kellet lépnem kislány. Tudod, az én időmben ilyen csúnya dolgot egy fiú sem művelt volna egy lánnyal. Mi akkoriban egymást püföltük, nem a lányokat. - mondtam neki nagy bölcsen, mire elnevette magát és megkérdezte:- Leülhetek egy kicsit? – de a válaszomat meg sem várva már le is huppant a padra. – Ez a Csabi egyébként minden lánnyal kötekedik, nemsokára át fogják tenni egy másik osztályba.
    - Az elviselhetetlen modora miatt? – kérdeztem.
    - Igen. Nem bír magával, ráadásul nagyon rossz tanuló – felelte.
    - Hányadikba jársz, ha nem titok? –tudakoltam, mert hirtelen érdekelni kezdett az a lány. Hogy miért is? Mert olyan bátor volt, szép volt és amellett értelmes, okos kis teremtésnek tűnt.
    - Ötödikes vagyok, jövőre már gimista. És jó tanuló is vagyok. – adta tudomásomra büszkén.
    - Azt egyből tudtam, hogy jó tanuló lehetsz. – hagytam jóvá a hallottakat.
    - Miből gondoltad? – nyitotta tágra a szemeit.
    - Mert választékosan beszélsz, és szépen formálod a mondataidat.
    - Köszönöm. – nevetett rám – de most mennem kell. Holnap is itt leszel? Mert akkor ismét beszélgethetnénk egy kicsit.
    - Azt nagy örömmel venném. – válaszoltam őszintén, mire ő felállt és elköszönt.
    - Szia, akkor holnap, ugyanitt.
    - Rendben, szia! – köszöntem el tőle még mindig álmélkodva. Pár lépést már megtett amikor észbekaptam, és utána szóltam.
    - Kislány, mondd csak! Elárulnád a neved?
    Erre egy pillanatra visszafordult és hátramenetben közölte: - Panni. Szekeres Panni. – majd ismét menetirányba fordította magát, s lépteit meggyorsítva elsietett.Néhány percig még ücsörögtem a padon, és jóleső érzéssel gondoltam vissza az elmúlt beszélgetésre. Az volt a helyzet, hogy valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogott el, de akkor még nem tudtam, hogy ez miből fakad, vagy pontosan mi is az oka? Valami motoszkált ugyan a fejemben, amolyan „deja vu” féle érzés, de ahhoz, hogy teljesen kitisztuljon a kép, még egy jó félórát várnom kellett.
    Fenn a lakásban, miközben az édes semmittevés közepette a kávét kortyolgattuk, a Jutka hirtelen rámkérdezett. - Voltál oly szíves, hogy nagylelkűségedet bizonyítva, és némi kegyet gyakorolva megbocsáss már végre a kis barátnődnek? – kezdte el a mondókáját, amiből én azt szűrtem le, hogy egyáltalán nem egyértelmű, kinek a pártján is áll ő valójában. Kissé mogorva is lettem emiatt, de nem éreztettem vele, mert tudtam, hogy a dolog nem volt olyan egyértelmű, mint ahogy én azt hittem.- Persze, már szent a béke, tisztáztunk mindent. Egy kis tüske azért van még benne, de…
    - Hát ezen nem is csodálkozom – zárta le a témát a feleségem, majd bement a szobájába, hogy kihozza szeretett laptopját.
    Ezek után jobbnak láttam, ha én is a számítógépem elé ültetem magam, hogy végre már a net világába menekülhessek.
    Meglepetésemre, Pannicsajtól kaptam néhány képet email- ben, ezek megtekintésével indítottam. Ilyenkor szokás szerint az volt a feladatom, hogy az óriásképeket átméretezzem, és ha szükséges kijavítsam, majd visszapostázzam neki.
    Mihelyt nyitottam ezt a küldeményt, azonnal kigyúlt a fény, és a „deja vu” érzés is valósággá változott, mert a képeken az a lány mosolygott rám, - akivel alig egy órája, - az iskola előtti téren, a padon beszélgettem! - Ez nem igaz, ilyen nincs! Ez a Panni, ugyanaz a Panni? – néztem hitetlenkedve a képekre – de azonnal rájöttem, hogy ez bizony így van. És azért nem ismertem fel azonnal, mert azok a képek, amelyeket korábban küldött, régebbi fotók voltak, viszont ezek a maiak pár napja készülhettek. Csak is ez lehet rá a magyarázat.Egy jó ideig még hitetlenkedve csóváltam a fejem, aztán szőni kezdem a terveket. Most mit tegyek? Felfedjem magam? De ezt még most nem akartam, csak abban az esetben, ha már nagyon muszáj volna.
    Az lesz a legjobb, ha eltitkolom, hogy én már tudom az ő kilétét. Csak arra kell ügyelnem, hogy sem csetelés közben, sem a személyes beszélgetéskor el ne szóljam magam, mert akkor lelepleződöm. Játszom vele, mint macska az egérrel.
    A lényeg, hogy a két Panni, ne tudjon egymás dolgairól.Az én fondorlatos cselszövésemről meg aztán főleg ne. Attól nem tartottam, hogy véletlenül ő is beazonosíthat engem, mert az egyik képemen, amelyik a CH-n van felrakva, napszemüveget viselek, az iwiw-en pedig egy olyan web kamerás fotó van, amelyen az olvasószemüveg nehezíti a felismerést. Ráadásul, ez a kép inkább ijesztgetésre való, mintsem azonosításra. Pedig egyszer Pannicsaj a következőképpen nyilatkozott a képről. (szerintem nem akart megbántani) - Egész jó ez a kép. – de én nem hittem neki. - Kicsi Panni, egyezzünk meg valamiben, rendben? Te egy szép kislány vagy, én meg egy széplelkű öreg fickó. Oké?
    - Oké, de akkor sem rossz kép – ám én most sem hittem neki.
    Eljött az este, a cset és a kártya ideje. Először csetelni kezdtünk. - Megkaptad a képeket? – szegezte nekem a kérdést, de ezzel különösebben nem lepett meg, mert ha kaptam fotókat, mindig ez volt a legelső kérdése.- Igen, megkaptam, már el is mentettem, át is méreteztem, ki is javítottam. – számoltam be kötelességszerűen.
    - És neked melyik tetszett legjobban? – pötyögte be az elmaradhatatlan kérdést. Most is, mint általában, meg sem várta a választ, már lőtte is a következőt.
    - És a feleségednek melyik tetszik? Neki mi a véleménye rólam? A vitáinkban kinek ad igazat? – türelmetlenkedett egyre csak.
    - Ej, Pannika, de sokat kérdeztél egyszerre! Vegyük szépen sorban, egymás után oké?
    - Oké.
    - Az összes kép nagyon jó, de különösen az tetszik, ahol fagyizol és kissé lehajtod a fejed, meg az, amelyik a szobádban készült.
    - Igen, nekem is azok. Szerintem egész jól nézek ki rajtuk. – fűzte hozzá a már megszokott szerénységgel, amit és szintén díjaztam. Egy fiatal gyereklány akarjon is szép és csinos lenni, már tizenegy évesen is. Ez egy jogos óhaj.
    - És a feleségednek melyik? Mit mondott?- türelmetlenkedett.
    - A mi ízlésünk nagyon hasonló Pannika. Ezt bizonyítja az is, hogy negyvenegy éve együtt vagyunk.
    - Ez szép. És mi a véleménye rólam? – nyaggatott állhatatosan.
    - Várj, megkérdezem tőle.
    - Oké.
    Kimentem a konyhába, megkérdezetem, meghallgattam, visszamentem, és bepötyögtem. - Azt mondta, hogy mondd meg a kislánynak, hogy nyugodjon meg, mert egyformán szeretjük mind a ketten. - Köszönöm szépen – reagált azonnal Pannibébi és éreztem, hogy ezzel a válasszal ő tökéletesen elégedett.
    Remek hangulatban rendeztük le a kártyacsatát, az eredmény most nem is volt olyan fontos.
    A játék után maradt még egy negyed óránk, és én ezt arra akartam kihasználni, hogy rávezessem a tegnapi napra, amikor az iskola előtt az a Csabi gyerek hozzácsapta a hátizsákját. Már biztos voltam abban, hogy ő az a Panni, csupán megerősítést akartam kicsikarni tőle. - Ma még nem is meséltél arról, hogy mi történt a suliban? – tettem fel neki a bevezető kérdést. - Ma semmi különös. – írta vissza. - És tegnap? Semmi ötös felelet, vagy valami más élmény? – próbálkoztam tovább óvatosan.
    - Ja, volt egy, de az nagyon rossz volt.
    - Ha nem akarsz, ne beszélj róla. – próbáltam lebeszélni, de a valódi célom pont az ellenkezője volt.
    - Egy Csabi nevű gyerek hozzám vágta a táskáját, el is estem, a kabátom meg csupa kosz lett, el is kellett vinni a tisztítóba.
    - A gazember! – háborodtam fel őszintén, mert még így, utólag is haragudtam arra a gyerekre. – És legalább volt ott valaki, aki segített, vagy ilyesmi? – kérdeztem, és izgatottan vártam, hogy mikor fogok már végre képbe kerülni? De arra várhattam. Nem tudtam, hogy a kislány mire vár, de tény, hogy legalább egy percig nem válaszolt. Már kezdtem türelmetlenné válni, amikor végre írt, de egyáltalán nem azt, amire számítottam. - Nem volt ott senki idegen. Az egyik osztálytársnőm kísért haza. Azt már régóta tudtam, hogy ez a lány egy jólnevelt gyerek, és nem szokott hazudozni. De most mégsem az igazat mondta. Mi lehet ennek az oka? Valami nagyon nyomós okra gyanakodtam, mert különben elmondta volna. Nem is forszíroztam tovább a dolgot, mert arra gondoltam, előbb-utóbb úgyis megtudom. És ha tovább fogok most kérdezősködni, még elszólom magam, és lebukok, s akkor oda az inkognitómnak. Azt meg végképp nem szerettem volna.
    Másnap, az iskola előtt a padon, ismét odaült mellém, és egy fél órát elbeszélgettünk. - Szoktál számítógépezni? – kérdezte váratlanul, s ezzel annyira meglepett, hogy rögtönöznöm kellet. De ebben elég jó vagyok.- Néha igen, de teljesen amatőr szinten – adtam az ártatlant. - Én már több éve netezek – világosított fel Panni.
    - Á, én csak játszok a gépen – nyomtam tovább a mesét.
    - És legalább kártyázni tudsz? Mert akkor tudnánk egymás ellen játszani. Kitűnően snapszerozok. – ajánlotta fel számomra a lehetőséget.
    - A francia kártyát jobban ismerem, például szeretek römizni.
    - Nem is vagy tagja valamelyik közösségi oldalnak? Facebook, az iwiw, Notebook, vagy ilyenek? – nézett rám csodálkozva.
    - Öreg vagyok én már az ilyesmihez Pannika. Az nem igazán az én világom – hazudtam tovább rendületlenül.
    - Kár. – sajnálkozott őszintén – de szerintem a netezés egyáltalán nem korfüggő. Az egyik ilyen portálon például szoktam beszélgetni, illetve csetelni egy Kanadában élő magyarral, aki hetvenvalahány éves. Bubu néven fut.
    Bubut én is jól ismertem a CH-ról, de eszem ágában sem volt elárulni magam. - Hát, ez van. Le vagyok maradva a világtól. – sopánkodtam pofátlanul, de magamban nagyon élveztem a dolgot. Aztán egy olyan kérdésre kellet válaszolnom, amire már többször is válaszoltam „neki”, persze teljesen más körülmények között.- Az osztálytársaim szerint és vagyok a legszebb lány az osztályban. Szerinted? – Panni ezt a kérdést nyilván azzal a szándékkal tehette fel, hogy most aztán alaposan meglep vele. Ezt felismerve, igyekeztem is meglepődött képet vágni.
    - Hát, ez nagyon váratlan kérdés volt. – csodálkoztam akarattal.
    - Tudom, azért kérdezem – nevette el magát.
    - Nem láttam az összes lányt az osztályodból, meg aztán nem azt nézegettem, hogy melyikőtök a legszebb, de egyáltalán nem kizárt, hogy igazuk van. Én mindenesetre hiszek a többieknek.
    - Köszönöm – mosolygott elégedetten, én meg arra gondoltam:
    - Megállj csak virtuális Pannicsaj, és Te, „igazi” Panni, meg fogtok még lepődni az Öregen, annyi szent! Csak várjátok ki a végét! - futott át rajtam az ördögi gondolat.
    Mielőtt elköszöntünk egymástól, megbeszéltük, hogy- mivel most hétvége lesz, - legközelebb csak hétfőn fogunk tárgyalni. Pannitól ígéretet kaptam, hogy akkor majd bővebb előadást tart nekem a közösségi oldalakról, és azt is el is fogja magyarázni, hogy miképpen tudok bejutni, regisztrálni, satöbbi, satöbbi.
    - Látod, milyen kár, hogy nem tudsz snapszerozni, a jövő héten már játszhattunk volna.- Valami még rémlik ugyan, de fel kell frissíteni a tudásomat, hogy méltó ellenfeled lehessek. – próbáltam hízelegni a hiúságának. Rá is harapott.
    - Eleinte biztos egy csomó partit nyernék, de ha belejössz, akár szorosabb is lehet az eredmény – vígasztalt szánakozó hangon.
    - Ezzel most azt akarod mondani, hogy egy jó ideig nem is tudnék labdába rúgni?- kérdeztem rémületet imitálva.
    - Igen, valahogy úgy. – nevetett fel boldogan – de most, szia, sietnem kell edzésre.
    - Edzésre? Úszol, vagy valami mást csinálsz?
    - Jaj, dehogy! Asztalitenisz. Pingpong, ha így jobban tetszik. – nevetett fel, majd felállt és egy pillanat alatt eltűnt.
    Magam elé meredve átgondoltam mindent. Érdekesen alakultak a dolgok, nem mondom, de azért van itt egy furcsaság is, ami egy kicsit bosszant is. Nézzük csak. A virtuális Panni, egész pontosan Pannicsaj, csak velem játszik, legalább is a neten. De most, ez a hús-vér Panni is azt szeretné, hogy vele snapszerozzak, szintén a neten. Hogy is van ez?
    Ezek szerint mindketten játszani akarnak velem, vagy mégsem? Mert az igazi Panni neve a neten Pannicsaj, az tuti. Isten lássa lelkem, ebbe most nagyon belezavarodtam, csak egyetlen dolog világos az egészből. És ez piszkálta is a csőrömet.
    Mivel ez a két lány egy és ugyanaz, nem értettem, hogy miért akarnak (illetve akar) velem is játszani, hiszen már virtuálisan rég ott vagyok, mint Pannicsaj partnere? Nem értem az egészet. Bár, egy magyarázatot azért találtam rá. Mégpedig azt, hogy neki fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok. Ez a felismerés aztán végképp megnyugtatott.
    A következő néhány estén természetesen épp olyan stílusban és hangnemben beszélgettem és játszottam Pannicsajjal, mintha az égvilágon semmit sem tudnék róla. Azért az mégis bosszantott, hogy továbbra sem tesz említést új barátjáról, vagyis tulajdonképpen rólam. Mintha az a padon ücsörgő öreg szivar nem is létezne! Egyszerűen letagadott. Pontosabban fogalmazva meg sem említett. Fura egy érzés volt mondhatom.
    De saját magamra még sem lehetek féltékeny, hát nem igaz?
    Péntek este, miután lejátszottuk a szokásos partikat, közöltem Pannicsajjal, hogy a hétvégét Szegeden töltjük, s emiatt csak hétfőn tudom vállalni az okítást, már ami a snapszert illeti. - Na, ne! Két ponttal vezetsz, az semmi – tiltakozott szokásához híven.- Tudom, de az a helyzet, hogy mindig annyit adok ki magamból, amennyi feltétlen szükséges. Nem akarlak laposra verni nap, mint nap – írtam neki nagyképűen, s vártam a reakcióját.
    - Juuuuuuuuuuj! Remélem, ezt viccnek szántad, mert különben jaj neked! – vágott vissza szinte azonnal – majd hétfőn be fogom bizonyítani, hogy én vagyok a jobb.
    - Rendben kicsi Panni, álmodozz csak!
    - Ez nem álom, hanem szomorú valóság, de nem az én számomra – figyelmeztetett a rám váró szomorú eseményre.
    - Igyekszem felkészülni a veszélyre Pannika, de most tegyük el magunkat holnapra. Holnap korán akarunk indulni. Szia!
    - Oké, szia, és jó utat! – köszönt el, majd kilépett a csetből.
    A két nap kellemesen telt el Szegeden. Már hosszú évek óta rendszeresen látogatjuk ezt a szép várost, amely igen hamar a kedvencünké vált. Ez nem is csoda, mert valóban irigylésre méltó hely. Látványosak a sugárutak, a körutak, a sok szép rendezett park, a tágas terek, és persze aTisza. Ja, de ki ne felejtsem a halászlevet és a villamost, mert mindkettőt imádom.
    Szegedről késő este értünk haza, így aztán hamar ágyba is bujtunk. A számítógép is bizonyára jó néven vette, hogy a neki járó két nap szabadság egy éjszakával kitolódott.
    Hétfő délelőtt a szokásos bevásárlás után el kellet vinnem, lemosatni a kocsit, mert Szegedről hazafelé jövet elkapott bennünket egy zivatar és a szembejövő kamionok alaposan betakarták szegény Suzukit jó kis alföldi sáros esővízzel.
    Ebéd után - mint már annyiszor- most is letelepedtem a padra, és vártam. Az ötödik osztály a szokásos ricsajjal ki is tódult a térre, de Panni nem volt köztük. Azt tudtam, hogy nem jár semmiféle szakköre, tehát itt kellet volna, hogy legyen, de sehol sem láttam. Észrevettem viszont azt a lányt, akivel együtt szokott hazamenni. Szerencsémre, a kislány felém vette az irányt, így aztán nem kellett utána sietnem. Amikor mellém ért, nagy meglepetésemre megszólított. Méghozzá ő is tegező viszonyban, de ezzel most nem törődtem, és különben is tetszett ez nekem, mert időközben rájöttem, hogy ez a „sziázás”a gyerekek részéről nem egy bizonyosfajta pimasz megnyilvánulás, hanem inkább a bizalom valamifélejele. - Szia! A Panni azt üzeni, hogy beteg és egy pár napig otthon fog maradni. Én viszem neki a leckét. – tudatta velem a szőkeség. - Beteg? Csak nem valami komoly? – kérdeztem aggódva.
    - Azt nem tudom, de két másik lány és egy fiú is hiányzik.
    - Ha elviszed a leckét, légy szíves mondd meg neki, hogy jobbulást kívánok, és még azt is, hogy most sokat pihenjen, és amíg meg nem gyógyul, felfüggesszük a kártyapartikat. -Oké, megmondom neki. – mosolygott a kis szöszi – és már menni készült, amikor még egy kérdés erejéig visszatartottam.
    - Ugye te vagy a Panni legjobb barátnője?
    - Igen, én. – csodálkozott rám a kislány – honnan tudod?
    - Akkor, te vagy a Kitti! Jól mondom? – folytattam a vallatást.
    - Én vagyok. Miért? A Panni mondta? – álmélkodott el.
    Nos, ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy elárultam magam. Lebuktam. Hisz ez hús-vér Panni egy szóval sem említette, hogy a legjobb barátnője egy Kitti nevű lány! Ezt a Pannicsaj írta meg, aki igaz, hogy azonos a hús-vér Pannival, de akkor is!
    Hűha… Abban biztos voltam, hogy Kitti, erről a beszélgetésről be fog számolni a barátnőjének, és akkor nekem annyi.
    Épp ezért, ebből a slamasztikából most mielőbb ki kell másznom, de erre csak egyetlen megoldást találtam jónak. - Nem tőle tudom, hanem attól a magas lánytól – próbáltam menteni az elszólásomat. – azt hiszem zöld kabát volt rajta.- Ja, az a Kriszta. – vágta rá Kitti a választ, amitől aztán meg is könnyebbültem, mert reméltem, hogy ezzel most mindent megúszok.
    Este, amikor az otthoni teendők elvégzése után szabad utat kaptam a számítógép irányába, az email-ekkel kezdtem, majd egy kicsit bekukkantottam a CH-ra és az iwiw-re is. E közben megnyugodva konstatáltam, hogy Pannicsaj zöld lámpája egyik helyen sem ég, tehát alszik, vagy pihen.
    Keddre viszont változott a helyzet. Levelet írt, hogy fent van az iwiw-en. Ez persze azt jelentette, hogy csetelni van kedve. Máskor ürültem az ilyen üzeneteknek, de akkor egy kicsit korainak tartottam, hisz lábadozó beteg volt. Nemtetszésemet a későbbiekben szóvá is tettem. Előtte azonban, - a mielőbbi gyógyulás elősegítése érdekében – a legújabb képeiből készítettem a másik fotókollázst, amit át is küldtem neki, s csak ezután léptem be csetelni. - Szia. Már jobban vagyok. Alig van egy kis hőemelkedésem. – kezdte el magyarázni a dolgokat, de kevés sikerrel.- Ennek örülök, de ha három percen belül nem lépsz ki a csetből, és nem fekszel vissza, hát nem is tudom…- próbáltam szigorú stílusban írni.
    - Oké, mondtam, hogy jobban vagyok. Apa alaposan megvizsgált.
    Valószínű, hogy egész héten itthon kell maradnom. - Na, látod, ha valaki, akkor ő aztán jól tudja, mi az ábra veled.- Azt mondta, hogy valamilyen vírus .
    - Két perc már lejárt a háromból Pannika! – figyelmeztettem.
    - Jaj, nem!
    - De bizony! Ja, küldtem egy ajándékot- írtam vissza, mert tudtam, hogy ezzel majd felcsigázom az érdeklődését.
    - Mi az, hol van? – csapott le pont úgy, ahogy számítottam.
    - Egy új kép. Tudom, hogy szereted a képeidet nézegetni, most itt egy újabb alkalom.
    - Oké, megnézem. Egy pillanat. – s már rohant is.
    Legalább három perc telt el, mire jelentkezett. Ez idő alatt más, akár ötven képet is átnézett volna.
    - Nagyon jó lett, köszönöm – lelkesedett, s tudtam, hogy most valóban örül. - Szívesen. Örülök, hogy tetszik. De most vége a gyereknapnak, mars, az ágyba, de azonnal! Világos? – förmedtem rá.
    - Jól van. De holnap játszunk, remélem? – kérlelt.
    - Majd meglátjuk, hogy állsz egészségileg. Na, szia! – köszöntem el villámgyorsan, s mielőtt méltatlankodni kezdett volna, gyorsan kiléptem.
    Másnap, reggeli közben megszállt az ihlet. Egy nagyon jó dolgot találtam ki, nem is győztem eléggé dicsérni azt a nagy eszemet. Hát persze! Ez valóban egy szuper ötlet! De miről is volt szó? Arról, hogy végre már elérkezettnek láttam az időt, hogy a hús-vér Panni előtt felfedjem az inkognitómat. Hátha hamarabb meggyógyul tőle? Jót kuncogtam magamban, amikor elképzeltem a szituációt, ahogy olvassa ezt a levelet, amelyet perceken belül papírra vetek és megkérem Kittit, hogy adja majd át neki. Ennél nagyobb meglepetésben nem volt része a közelmúltban, az tuti! Nos, az a bizonyos levél így szólt:
    Kedves kis barátom, Pannicsaj! (ettől fog először elájulni-gondoltam)
    Most kivételesen nem a cseten írok, mert szerintem, így, papírról olvasva sokkal hatásosabb lesz. Előtte azonban kóstold meg a csokit, mely remélem ízleni fog, s kellő energiával tölt fel, elősegítve ezzel a gyógyulásodat.
    És most, kapaszkodj meg jó erősen, mert jön, a meglepi! Belátom, ügyesen manővereztél az ismeretlenség homályában, és a világért sem árultad volna el, hogy a CH-n szereplő lány, - és az öreg szivarral a padon társalgó lány - azonos személy. De egy olyan rutinos fickót, mint én, nem lehet csak úgy tévhitbe ringatni. Hála az iwiw-re felrakott képeidnek, - bár azok pár évvel régebbi fotók – hamar rád ismertem ott az iskola előtt, csak ügyesen eltitkoltam, mert kíváncsi voltam arra, hogy Te mit árulsz el magadról. Jót mulattam azon, hogy neked fogalmad sem volt arról, hogy az, akivel iskola után a padon beszélgetsz, és a csetelgető emberke, - aki ráadásul egy igen kiváló snapszerjátékos én magam vagyok! Hát, ha tudsz, akkor most erre varrjál gombot!
    Üdvözlettel öreg barátod: Luigi48
    Nagyon elégedett voltam magammal. Ettől a levéltől majd akkora hátast fog dobni ez a Pannicsaj, hogy öröm lesz nézni!
    Délelőtt elmentem az Árkádba, és egy ottani, - kizárólag minőségi édességeket forgalmazó- kis üzletbe mentem. Egy formás, szépen díszített dobozkát választottam ki, melyben gusztusosan becsomagolt kis belga csokik sorakoztak.
    Egy óra előtt pár perccel már a padot koptattam, és izgatottan vártam Kittit. Ő, menetrend szerint lépett ki az iskola kapuján, majd egyenesen hozzám jött. - Panni már jobban van, de a héten még nem jön suliba – kezdte el a tájékoztatást. - Igen, tudom, de azért kösz. – adtam a tudtára, majd folytattam – Kitti, megkérhetlek valamire?
    - Hát persze.
    - Add át ezt a dobozt és ezt a levelet Panninak jó?
    - Át fogom adni. Mi van a dobozban? – kíváncsiskodott a szöszi.
    - Csoki.
    - Remélem, engem is megkínál majd, mert én is nagy csokibarát vagyok – nevette el magát a barátnő.
    - Biztos vagyok benne. – nyugtattam meg – de most szaladj.
    - Megyek. És ígérem, hogy a levélbe nem fogok beleolvasni! – mondta nevetve, majd megfordult és elindult.
    - Azt őszintén remélem is! – kiáltottam utána – bár lehet, hogy a barátnőd majd mindent elmesél, ha épp olyan kedve lesz.
    Elégedetten dőltem hátra. Úgy éreztem, ezt a dolgot annak rendje és módja szerint lerendeztem. Még egyszer megdicsértem az agyamat, majd szép lassan feltápászkodtam és elindultam hazafelé.
    Ám alig, hogy bedugtam a kulcsot a bejárati vasajtó zárjába, megszólalt a mobiltelefonom, felezve, hogy SMS- em érkezett.
    Az ilyen üzenet elolvasáshoz nem kellett elővennem a szemüveget, ami különben sem sikerült volna, tekintettel arra, hogy nem is volt nálam.
    Kinyitottam. Pannicsaj üzenete volt, és a következőket tartalmazta: - Szia. Ha még a padon ülsz, légyszives várj egy kicsit, mert a Kitti visszamegy, és ad neked valamit.
    Mit ne mondjak, nagyon meglepődtem. Annyira, hogy felsiettem a lakásba, mert feltétlenül szükségem volt egy cigarettára. A feleségem, - aki épp a laptopja monitorjára meredt, - nem is vette észre, hogy berontok a lakásba, aztán meg vissza, mert annyira lekötötte a játék.
    Tíz másodperccel előbb értem a padhoz, mint Kitti. - Tessék, ezt Panni küldi. – nyomta a kezembe a kellő gondossággal összehajtogatott levélkét, aztán már futott is vissza. - Köszönöm! – szóltam utána, de lehet, hogy ezt már nem is hallotta.
    Leültem a padra, széthajtottam a levelet és elkezdtem olvasni a gyöngybetűs sorokat. Ha most valaki azt gondolja, hogy meglepődtem, vagy megdöbbentem, az finoman fogalmaz, mert a „le voltam taglózva” kifejezés sokkal jobban illene ide.
    A levél tartalma a következő volt:
    Kedves öreg Barátom, Luigi48!
    Először is nagyon-nagyon köszönöm a finom csokit, imádom ezt a fajtát. Szinte már meg is gyógyultam tőle. De most, ha állsz, ülj le, mert jön, a meglepi!
    (- Ez a lány most utánoz engem, vagy mi? – gondoltam mérgesen)
    Ugye tudod, hogy nem csak szép vagyok, hanem okos is? Hát azt gondoltad, hogy én nem vagyok kíváncsi természetű? Még szép, hogy én is megnéztem a képeidet. Már a profilképedről is felismertelek, de van ott még több képed is, vagy azokról már megfeledkeztél? Amikor a Csabi fejbevágott és odajöttél, még nem voltam biztos benne, mert akkor mással voltam elfoglalva, de amikor leültem melléd a padra, már tuti biztos voltam, hogy felismertelek. De a CH-n lévő fotóról is azonnal rádismertem.
    Egyébként gratulálok, remekül játszottad a gyengeagyú netes öregurat!
    Látod? Így kell valamire gombot varrni!
    Baráti üdvözlettel: Pannicsaj.
    U.i: Este feltétlen snapszerozunk, ugye? Hihi.
    Le akartam ülni a padra, de rájöttem, hogy már rajta ülök. Kínomban az ég felé fordítottam a fejem és elkezdtem: - Hogy az a …… - de nem mondtam végig a mondatot, mert semmi értelmét nem láttam a káromkodásnak, hisz az sem segített volna semmit.Nem is tudtam, hogy akkor mit gondoljak? Nevessek, vagy bosszankodjak? Vagy nevetve bosszankodjak? Nem tudom, hogy más mit tett volna az én helyemben?
    Na, már megint itt van egy csomó megválaszolatlan kérdés, épp úgy, mint a mese elején.
    Egy dologban azonban már most is biztos vagyok. Ez a Pannicsaj nem egy hétköznapi gyerek. De nem ám! Sokért nem adnám, ha tíz – tizenöt év múlva láthatnám, hogy mi lett belőle? Mert, hogy nem akárki, vagy nem akármi, abban biztos vagyok. Nekem aztán elhihetik!






     
  20. igazmondó

    igazmondó Kitiltott (BANned)

    Szeretettel és mosolyal az arcomon olvastam végik gyermekkori emlékedet. Nekem is vannak bőven.
    Szívből gratulálok! Tetszett. Köszönöm. Későre akadtam rá az oldalra mert nagyon fiatal tag vagyok.

    Válasz a kérdésre!
    Tényleg jó kérdés.
    Amugy ez is tetszett.
    Gratulálok!

    Nevetnem kell mert ez nagyrészt az én sztorim is.
    Már mint a géppel való ismerkedés.
    De azért jók vagyunk. Boldog vagyok mert szeretem a stilusodat,
    Hamarosan én is ezt teszem.
    Üdv!

    Na itt vannak a valódi női trükkök.
    Semmi kétség, mindennapi esetet vetettél papírra és jól.
    Az igazi nő mindent be vet, hogy a céljait elérje.
    És jól teszi. Ha van kivel? Csak azért, mert velem is megy.

    Csodálatos dolog, végig olvasni egy eseményekben dús, gazdag írást.
    Még csodélatosabb, a biztató hozzászolás, ami az embert szárnyalni készteti, és meg telik
    az énye, alkotó kedvvel, a szép szavak, hatására. Aki elcsügged, ha e pár sórt elolvassa, az a
    meggyőződésem,hogy azonnal tollat ragad és írni kezd. Árad a segitő készség és a pozitiv energia, a jóindulat a szavakból. Köszönöm

    Szivet melengető szavaid, határozottan szépek.
    Nincsen a világon még egy olyan gyengéd,teremtés mint a mi édesanyánk,nagyanyánk,feleségünk, kislányunk.
    Nem terem a virágos réten, még egy oly pompázó virág sem mint ők.
    Ha ők nem volnának, ki ölébe bujnánk vigasztalásért mi ''hős'' férfiak amikór betegek vagyunk?
    Mindig jelen vannak ha mi sóhajtunk. Köszönjők meg nekik.
    kiss

    Nagyon tetszett.
    Gratulálok. Valamikór régen 69 körül volt nekem is egy hőstettem.
    Csak, hogy én közelebb jutottam, A szomorú az benne, hogy a vége ugyan csak balul sült el.
     
    Luigi48 kedveli ezt.

Megosztás