A Harangöntő utca Mikulása / 1/4 fejezet
A Rácz család, 1920-ban költözött a Harangöntő utca 10-be. Ez volt az egyetlen emeletes épülete ennek a mindössze tizennégy házból álló rövid kis utcának. A ház nyolc lakásból hat az utcafrontra nézett, kettő pedig udvari volt, melyek ablakai a tőlük nyugatra eső szomszéd lakóház magas tűzfalára nyíltak. A Nap csak a déli órákban sütött be az udvarra, emiatt mindkét lakásban hamar sötétedett. A kis udvar másik felében egy hatalmas diófa állt, körülötte, - épp úgy, mint a lakások előtt is, - gondozott kis virágágyások voltak.
Az egyik ilyen udvari lakásban laktak Ráczék. Szoba, konyha, spájz. A közös vécé és a vízcsap hátul, a faházak mellett volt. A szülők aludtak a szobában, a fiúk a konyha végében egy keskeny sezlonon.
Az apa, idősebb Rácz János akkoriban még pályamunkásként dolgozott a vasútnál, de öt év múlva kocsirendező lett belőle. Nem ivott, soha nem is dohányzott, csak becsülettel végezte a munkáját. Szerette, amit csinált, többre nem is vágyott. Hálás volt a vasútnak, amiért megmentette katonai szolgálat alól, így az első nagy háborúból szerencsére kimaradt.
Felesége, a halk szavú, mindig pedáns Terike, a dohánygyárban dolgozott már tizenhat éves kora óta. A fiúk Jancsi, a Belvárosi iskolába járt, akkor végezte az ötödik osztályt.
Ráczék is éppoly szegények voltak, mint a környék többi munkáscsaládja. Máról holnapra éltek, s csak néhány pengőt tudtak havonta összespórolni.Ennek ellenére nem panaszkodtak. Szerették egymást, s minden rendben volt körülöttük. De tíz évvel később viszont teljesen megváltozott az életük. Az apát halálos baleset érte a munkahelyén. Tolatás közben, amikor belépett a két kocsi közé, hogy összekapcsolja őket, hirtelen megszédült, és a vagon alá esett. Mindkét lábát szétroncsolta a vonatkerék. Mire a mentősök nagy keservesen a helyszínre értek, a szerencsétlenül járt férfi elvérzett.
A vasút kellő módon temettette el az ötvenéves családapát, s a helyére a fiát, Jánost helyezte, aki akkor huszonegy éves volt, s azt megelőzően rakodóként dolgozott. A Vasúti Igazgatóság még 1000 pengő fájdalomdíjat is kiutalt az özvegynek, ami igen tekintélyes összegnek számított a harmincas évek elején.
A temetés után az anyja felajánlotta, hogy ezután lakjon ő a szobában, neki most már a konyha is megfelel, - de a fiú ezt nem fogadta el.
– Maradjon csak édesanyámé a szoba. Gyerekkorom óta a konyhában alszom, megszoktam már. Nagyon jó nekem itt is. Lassan letelt a gyászév, az élet ment tovább. A fiatalember a huszonkettedik életévébe lépett. Nagy örömére, a vasút őt is megmentette a katonai szolgálat alól, így életének legszebb három éve az övé maradt.
Jánosnak egyetlen szórakozása az volt, hogy hét végén bejárt a belvárosba sétálni. Ez nagy divat volt akkortájt. A fiatalemberek, és a kisasszonyok szombat és vasárnap délután, - szépen kiöltözve ünneplő ruhába, - a Király utcában grasszáltak a Lyceum templomtól kiindulva a Széchenyi térig, majd onnan vissza.
A huszonkét éves Rácz János jóképű, jókiállású fiatalember volt. Sudár termete, sűrű hullámos fekete haja, és barátságos tekintete vonzotta a lányok szemét. De ő már nem nézegette őket. Leginkább azóta, amióta megismerte azt a kedvesen mosolygó lányt, aki a színházzal szemben lévő édességboltban dolgozott. Azt a kis barnát. Minden szombat délutáni séta alkalmával bement az üzletbe tíz deka selyemcukrot venni. Ilyenkor mindig úgy intézte a dolgot, hogy az a barna hajú kisasszony szolgálja ki a másik három helyett. Addig-addig somfordált ide-oda, amíg elébe nem került.
Egy idő után a lány rájött, hogy a fiú miben mesterkedik, s emiatt még kedvesebb mosollyal fogadta a jóképű fiatalembert, ha ő került sorra. Aztán, amikor János meghallotta, hogy a többi kiszolgáló kisasszony és néhány törzsvendég Erzsikének szólítja, egyik alkalommal már nem úgy köszönt el tőle, hogy :
– Köszönöm kisasszony,viszontlátásra, - hanem így:
- Köszönöm Erzsike, a kezeit csókolom.
Aztán egy hét múlva, amikor kevesen voltak az üzletbe, és a főnökasszony is valahol hátul volt, Erzsike csillogó szemekkel súgott oda neki.
- És magát hogy hívják? Elárulná, hacsak nem titok?
– Rácz János a becsületes nevem kisasszony. – súgta vissza sugárzó arccal összenevetve vele, mire Erzsike jó hangosan, így köszönt el tőle.
- Köszönjük a vásárlást kedves János, legyen máskor is szerencsénk!
Ezt a váratlan, ám annál kedvesebb elköszönést követően János olyan zavarba jött, hogy kifelé majdnem feldöntött egy édességekkel telerakott állványt, s csak nagy küzdelem árán találta meg a kijárati ajtót. A kilincset meg pláne.
Tulajdonképpen akkor, abban a pillanatban szerettek egymásba. Egy olyan őszinte, ártatlan és tiszta szerelemmé vált az ő kapcsolatuk, melyhez foghatót csak kevesen élhetnek meg.
A fiatalembernek – érthető okok miatt - nem volt türelme még egy hetet várni, hogy ismét láthassa a lányt. Hétfőn este, öt perccel zárás előtt már ott toporgott az üzlettől néhány méterre. Amikor Erzsike kilépett az ajtón és meglátta a fiút, nem lepődött meg olyan nagyon, de azért ezt, - ahogy egy jól nevelt lányhoz illik, - természetesen nem mutatta ki.
– Jó estét János! Mi járatban errefelé? – kérdezte, mint aki nem sejt semmit.
– Épp csak erre jártam Erzsike. – felelt rá a fiatalember – És ha már így történt, és meg is engedné, szívesen elkísérném egy darabon.
– Hát, ha nincs jobb dolga, én nem bánom. – egyezett bele a lány, majd minden teketória nélkül belekarolt Jánosba. A fiú, ahogy elindultak hazafelé, úgy érezte, nincs nála boldogabb ember széles e világon. Itt van mellette ez a bájos kislány, aki belekarolva sétál mellette. Szinte el sem akarta hinni.
Andalgás közben, a lány egyszer csak kibökte, hogy nem volna ellenére az sem, ha hazáig elkísérné őt.. De csak akkor, ha ez nem esik nehezére.
– Merrefelé laknak a kisasszonyék? – érdeklődött a fiú nagy örömmel.
– Mi az Orsolya utcában. Jó lejtős utca, de mi az elején lakunk. És maguk?
– Mi a Harangöntő utcában. Tudja, hogy az hol van?
- Igen, bár még nem jártam benne. – nevetett rá a lány, de olyan édesen, hogy János majd elolvadt.
Ezután, jónéhány métert úgy tettek meg, hogy csak egymást nézték, mégsem mentek neki semminek. A kapunál, mielőtt elköszöntek volna egymástól, a lány megengedte, hogy kezet csókoljon neki. János észrevette, hogy ettől a kézcsóktól Erzsike a feje búbjáig elpirul, ám ennek ellenére, a már félig behajtott kapu mögül még egyszer kikukkantott egy pillanatra.
– Holnap is lesz mifelénk valami dolga János? - kérdezte ártatlan mosollyal.
– Ha maga is szeretné Erzsike, minden áldott nap lesz dolgom maguk felé.
– Akkor jó. – felelt rá a lány, s már el is tűnt.
János hazafelé végig csak arra gondolt, hogy most a földön jár-e, vagy ez már a mennyország? Vagy mindkettő igaz?
Az anyja is nagyon boldog volt, amikor beszámolt neki a történtekről. Végre valami szép is történik a fia életében.
János elmondása alapján máris megszerette Erzsikét. Meg is ígértette vele, hogy mihelyt adódik alkalom, jöjjenek el, mert szeretné őt mielőbb megismerni, bár az etikett úgy kívánja, hogy először Jánosnak kell tiszteletét tenni a lány szüleinél.
Ettől kezdve János minden nap elment Erzsike elé. Alkalomadtán kiültek a Caflisch cukrászda elé egy fagylaltra, vagy egy kávéra. Egy hét múlva megkapta az első puszit, a következő héten a lány megengedte neki, hogy megcsókolja. Aztán, amikor már egy hónapja ismerték egymást, - és a fiatalember közölte vele, hogy komolyak a szándékai, - megmondta neki, hogy szeretné bemutatni a szüleinek.
– Tudniuk kell, hogy szeretjük egymást, és azt is, hogy mit tervezünk. – bújt hozzá, egyik este, amikor a Sétatéren leültek egy padra. - Tudod János, annak külön örülök, hogy a csókokon és a simogatásokon kívül többet nem akartál, mert ha próbálkozol vele, már rég kiadtam volna az utad. A szüleim így neveltek, és én ehhez tartom is magam.
- Tudom drága Erzsikém, tudom én azt. – ölelte magához a lányt – Soha nem tennék olyat, ami a lelkiismereted ellen volna. Mindennek eljön az ideje, hiszen előttünk az egész élet. Inkább amiatt aggódom, hogy meg fogok-e felelni a szüleidnek? Tudod, mi egyszerű emberek vagyunk, és ha jobb partit reméltek számodra, akkor most csalódni fognak.
– Egy percig sem aggódj emiatt János, tudnak már rólad mindent, és szeretettel fogadnak, majd meglátod. – nyugtatta meg a fiatalembert, majd egy hosszú búcsúcsókkal megjutalmazva útjára engedte.
Másnap hét órára frissen borotválva, keménygalléros hófehér ingben, szürke csíkos nyakkendővel és a jobbik öltönyében jelent meg az édességbolt előtt. János egész úton alig szólt valamit, olyan izgatott volt. De ez az izgalom szépen el is múlt, mihelyt a lány bevezette a lakásba. A fiú azonnal észrevette, hogy vendéglátói is épp oly szerényen élnek, mint ők, s bár az ő bútoraik is öregecskék voltak, rend és tisztaság uralkodott mindenütt.
A szülők az illő bemutatkozási ceremónia után mosolyogva kínálták hellyel, majd a háziasszony elébe tett egy tál süteményt, a lány apja pedig egy kancsó bort és négy poharat rakott az asztal közepére.
– Láthatod fiam, hogy mi sem vagyunk gazdagok. – kezdte az öreg a beszélgetést. – Én gyerekkorom óta a téglagyárban dolgozom, feleségem, Sárika pedig a Hamerli gyárában varrja a kesztyűket. Hidd el János, csakis a szeretet számít, és nem az, hogy ki milyen gazdag.
Ez után a néhány mondat után az öreg töltött a poharakba, s valamennyien ittak egy kortyot az olcsó borból, aztán mind a hárman Jánosra néztek, s várták, hogy ő is szóljon valamit. A fiatalember bele is kezdett. – Én csak annyit tudok mondani a kedves szülőknek, hogy szívemből szeretem Erzsikét, és komolyak a szándékaim. Egyszerű vasúti munkás vagyok, a becsületemen kívül nem sok mindenem van. De abban bizonyosak lehetnek, hogy a csakis kedves lányuk és a leendő családom javát akarom szolgálni, és mivel szavatartó ember vagyok, ezt el is hihetik nekem. Tudom, hogy Erzsike is szeret engem, és ő is ugyanazt szeretné, amit én. De ahhoz, hogy ez meg is valósuljon, szükségünk van a maguk beleegyezésére is. – fejezte be mondandóját a fiatalember, majd a kezébe fogta a lány kezét, aki épp olyan türelmetlenül várta a szülői választ, mint ő maga.
Az apa ivott egy korty bort, rágyújtott egy Csongor szivarra, krákogott egyet-kettőt, majd a feleségére nézett. Jó hosszú volt ez a pillantás, és igencsak beszédes lehetett, mert amikor az öreg ismét János felé fordult és megszólalt, ez azonnal ki is derült.
– Nos, fiam, a helyzet a következő. Sárikám szeméből ugyanazt olvastam ki, amit amúgy is mondani akartam neked. No persze, a kislányunk előzetes tájékoztatása alapján, - amiket rólad mesélt, - megkönnyíti a dolgot. Becsületes képed van, és őszinte embernek látszol. Az is látszik rajtad, hogy tiszta szívvel szereted a kislányunkat, és őrajta is látjuk, hogy szívesen fogadja a közeledésedet, mert viszontszeret téged. Szóval, semmi okunk arra, hogy ne pártoljuk az ügyeteket, legyetek nagyon boldogok. Mi azt sem bánnánk, ha karácsonykor megtartanátok az eljegyzést, mert az esküvőig úgyis ki kell várnotok a kötelező egy évet.
A két fiatal nagy-nagy örömmel fogadta a szülői beleegyezést. Erzsike és az anyja még el is pityeregte magát.
Ettől kezdve a két fiatal minden szabad idejükben együtt voltak.
Vasárnaponként, - amikor az édességbolt zárva tartott, - hol Jánoséknál ebédeltek, hol pedig Erzsike szüleinél. Terike, a fiú anyja és a lány már az a legelső találkozásuk alkalmával megszerették egymást, de a Tóth család másik két tagja Sárika és Sándor is remekül szót értettek János anyjával.
Ebéd után általában sétálni mentek, vagy kirándulni a Mecsekben, máskor meg kivillamosoztak az Uránia moziba filmet nézni. A forró nyári vasárnapokon eljártak a Madarász-fürdőbe, ahol János már az első adódó alkalommal megtanította úszni a lányt. Erzsike csuda boldog volt, hogy már egy csöppet sem fél a mély víztől.
Az egész nyár és az ősz is csodálatosan telt el. Aztán december elején egyre nagyobb izgalommal várták már az eljegyzést. Együtt mentek el kiválasztani a jegygyűrűket, és a kísérőgyűrűt. A szülők már jó előre megbeszélték, hogy ki mit fog főzni és sütni.
Karácsony Szentestén, az eljegyzési asztalt körülülő öt ember nem vett egymásnak külön ajándékot. De nemcsak azért, mert szegények voltak, és így is volt éppen elég kiadásuk, hanem mert maga az eljegyzés volt az ajándék valamennyiük számára. És ennél szebb ajándékra egyikük sem vágyott.
A fiatalok boldogságát azonban hamarosan megzavarta valami, ami nagy aggodalomra adott okot. Az eljegyzést követő hét közepén kezdett el Erzsike panaszkodni. A hasát fájlalta. A mája körül egyre gyakrabban érzett szúrásokat, és ezek olyan fájdalmat okoztak neki, hogy néha sírva is fakadt. A szülei egyre csak mondták neki, hogy menjen el orvoshoz, de nem ment. Azt remélte, hogy majd csak el fog múlni.
Az édességboltot irányító Róza asszony, aki szintén nagyon aggódott a lány miatt, csak egy napig hallgatta a fájdalmas nyögéseket, mert másnap délelőtt, amikor látta, hogy nem javult semmi, ráparancsolt Erzsikére, hogy öltözzön át, és azonnal menjen orvoshoz.
– Nincsen, aki elkísérjen. A szüleim és János is dolgoznak. – sóhajtozott a fájdalomtól a lány, mire Róza asszony azonnal fogta magát, átöltözött és bekísérte őt az Irgalmasok Kórházába, és az orvosok gondjaira bízta. Erzsikét alapos vizsgálatnak vetették alá. A laboratóriumból röntgenre kellett mennie. Az ott készült felvétel kimutatta, hogy közvetlen a mája mellett, egy ököl nagyságú daganat látszik. Azonnal arra gyanakodtak, hogy ez a daganat okozza a nagy fájdalmakat, s emiatt a műtéti beavatkozás elkerülhetetlen.
Azonnal bent is fogták, és fájdalomcsillapító injekciót adtak be neki. Róza asszony kora délutánig ült az ágya mellett, és próbálta vigasztalni.
– Nyugodj meg drágám, a főorvos úrtól hallottam, hogy Pestről hoznak le egy híres sebészt. Ő már több ilyen műtétet csinált, és minden rendben volt.
– De én mégis nagyon félek. Óh, ha itt lennének a szüleim, vagy János… De nem is tudják, hogy itt vagyok. – sírta el magát a lány.
– Majd elszalasztom hozzátok a Katikát, ő tudja hol laktok. Addig őrködik majd a ház előtt, amíg haza nem ér valamelyikük. És most próbálj pihenni egy kicsit drágám. Pá kicsikém, nekem most vissza kell mennem az üzletbe.
Erzsike szülei a kórház felé menet lementek a Harangöntő utcába Jánosért, aki semmiről sem tudott. Villámgyorsan átöltözött, miközben aggódó gondolatok százai cikáztak az agyában. Az utat az Irgalmasokig szinte szó nélkül tették meg.
A kórházi ágyon fekvő lány nagy örömmel fogadta őket. Mint elmondta, semmi fájdalmat nem érez, szinte teljesen jól van, és már az operációtól sem fél annyira.
– Úgy mondta a főorvos úr, hogy három nap múlva, másodikán lesz a műtét. Holnap még bejöhettek hozzám, de azután csak az operáció után látogathattok meg. – mondta nekik Erzsike szomorú mosollyal. – De ne hozzatok semmit, mert utána pár napig úgysem szabad ennem.
János egész idő alatt csak a lány kezét csókolgatta, meg az arcát simogatta, és bizakodott, épp úgy, mint a többiek. Szinte jókedvűen köszöntek el tőle, amikor a kedvesnővér már harmadszor odaszólt nekik, hogy már rég lejárt a látogatási idő.
Másnap is ott voltak a betegágya mellett, és jó hangulatban beszélgettek egymással. János megígértre neki, hogy ha hazaengedik a kórházból, minden este felmegy hozzájuk, és addig őrködik az ágya mellett, amíg csak el nem alszik.
Szilveszter és Újév napján már nem találkozhattak Erzsikével. A Tóth szülők és Jánosék is otthon ülték végig ezt a két napot, tétlenül, izgatottan, minden szilveszteri és újévi hangulatot nélkülözve.
Aztán, eljött január másodika. Tóthék szabadságot kértek erre a napra, de a fiatalembernek be kellett menni, mert aznap nagyon sok tehervonat érkezését vártak, amelyeket több célállomás felé kell szétbontani, majd más szerelvényekkel összekapcsolva a megadott irányba terelni.
Délelőtt tizenegy óra lehetett, amikor az egyik pályamunkás futva kereste meg azzal, hogy siessen a forgalomirányító irodába, mert telefonja van.
A fiatalember nagyon meglepődött, hogy ki a csuda keresheti őt, hiszen amióta a vasútnál dolgozik, soha nem fordult elő még hasonló eset.Futólépésben tette meg az utat az irodáig, ahol az egyik forgalomirányító tiszt azonnal a kezébe is nyomta a kagylót.
– Halló! Rácz János vagyok, tessék – mutatkozott be.
A vonal végén egy jó ideig még nagy csend volt, de amikor a másik beleszólt, János azonnal felismerte az apósjelöltje hangját.
– Erzsike… a mi drága egyetlen Erzsikénk… meghalt. – monda halkan.
– Miket beszél itt nekem? – kiáltott bele a fiú ideges hangon a kagylóba.
– Meghalt a kislányunk, édes fiam. Érted? Meghalt. – hallotta ismét.
- De apámuram! Ez nem igaz! – ordította, mint aki az eszét vesztette – Ezt nem hiszem el! Ugye nem igaz? Mondja már végre!
De az öreg nem figyelt rá, tovább mondta magáét, szinte gépies, monoton hangon.
– Műtét közben leállt a szíve, és már nem tudták megmenteni. Az operáló sebész azt mondta, hogy valami rejtett baja volt a szívének. Most nem tudok többet mondani. A megdöbbent fiatalember még hallotta, hogy az öreg, aki eddig keményen tartotta magát, hirtelen felzokog, és lecsapja a telefonkagylót.
János csak állt, moccanni sem tudott. Az arca olyan fehérre sápadt, mint a frissen meszelt fal.
– Mi történt barátom? – lépett hozzá őszinte aggodalommal a tiszt.
– Hogy mi történt? – nézett rá zavarodott tekintettel s minden porcikájában remegve, – Az, hogy a menyasszonyom az imént halt meg a műtőasztalon.
Mivel Erzsike a kórházban halt meg, néhány nap múlva eltemethették. A ceremónián, ott volt még Róza asszony, és az édességbolt összes kisasszonya, az Orsolya utcából jónéhány szomszéd, aztán Erzsike régi osztálytársai közül is sokan, valamint a szülők munkatársai közül is többen eljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőle Mindenki nagyon meg volt döbbenve. Senki sem értette, hogy miért kellett ennek a szelíd, kedves, szép fiatal teremtésnek meghalnia?
János képtelen volt sírni. Az egész szertartás alatt az Istent kárhoztatta, amiért elvette tőle azt, akit a legjobban szeretett.
A temetés után egy hétig nem ment az Orsolya utca környékére. Ennyi idő kellett neki, hogy jól átgondolja azt, amit a fejébe vett. Tudta, hogy egy olyan döntést hozott, amely egy életre szól, és amivel sokakat meg fog döbbenteni. Biztos volt abban is, hogy lesznek, akik azt mondják majd a háta mögött, hogy menyasszonya elveszésével a józan eszét is elhagyta.
A következő hét szombat délutánján fogta magát, és meglátogatta Erzsike szüleit. Akkor már tudta, hogy miket fog nekik mondani. Amikor belépett a lakásba, és meglátta a fekete ruhába öltözött asszony szomorú arcát, és a magába roskadt apa meggyötört tekintetét, percekig csak bámulta őket. Még soha azelőtt nem látott két olyan embert, akik két hét alatt ennyit öregedtek volna.
Ettől a látványtól hirtelen összeomlott. Nem szólt hozzájuk egy szót sem, csak lerogyott egy székre, és sírni kezdett. Csak most, abban a pillanatban tudta szétrobbantani azt a kínzó fájdalmat, amit eddig magába tudott fojtani.
A másik kettő nem tudhatta, hogy a fiatalember akkor sem sírt, amikor megtudta, hogy a lányuk meghalt, és hogy a temetésen sem ejtett könnyet, mert csak Istennel volt elfoglalva. Békén hagyták, nem is próbálták vigasztalni. Ők már nem tudtak vele együtt sírni, mert két hét alatt minden könnyük elapadt.
Pár perc múlva, amikor a fiatalember megnyugodott, Sárika főzött magának egy malátakávét, az öreg pedig hozta a borosüveget és a két poharat.
– Kérnék maguktól valamit – szólalt meg váratlanul a fiú, majd belekezdett abba, amit már jó előre kigondolt. – Láttam Erzsikéről azt a bekeretezett fényképet, és több kisebbet is az albumban. Azt a nagy képet a szobánk falára szeretném kiakasztani, a kisebbet pedig mindig magamnál hordanám. Ennyit szeretnék.
Az asszony azonnal felállt, és bement a lánya szobájába. Egy percen belül visszatért, és átadta neki a képeket. – A nagyobbikból van még egy, majd berámáztatjuk. – mondta csendes szomorú hangon, miközben szeretettel simogatta meg János kezét.
– Nagyon szépen köszönöm. – nézett rá hálásan a fiú, majd folytatta. – És még valamit szeretnék mondani, mielőtt mára elköszönnék.
– Ki vele, mondd csak bátran fiam. – biztatta az öreg.
– Ugye jól tudják a kedves szülők, hogy és mindennél jobban szerettem Erzsikét? Ő volt az első lány az életemben, akiért bármit megtettem volna. Csak arról álmodtam, hogy egyszer majd a feleségem lesz, gyerekeink születnek, és boldogok leszünk egy egész életen át.
- Tudjuk János. És nagyon szépen köszönjük neked, hogy amíg szegény kislányunk élt, olyan nagyon boldog volt melletted. – nézett rá könnyes szemmel az asszony.
– Ne tessék nekem hálásnak lenni, mert nekem volt boldogság, hogy vele lehettem. És most már soha nem is fogom elhagyni. – mondta János, amire mindkét szülő felkapta a fejét, és értetlenül nézett rá.
– Mit akarsz ezzel mondani kedves fiam? – nézett rá az öreg furcsán, mert hirtelen arra gondolt, hogy a fiú valami ostobaságra készül, de mint az a szavaiból kiderült, másvalamiről volt itt szó.
– Megfogadom, hogy soha életben nem fogok megnősülni. Két alapos okom is van erre. Egyik az, hogy Erzsikén kívül másik feleséget el sem tudnék képzelni magamnak, a másik meg az, hogyha mégis csak megtenném, azzal egy másik lány életét tenném tönkre, mert őt nem tudnám olyan tiszta szívből szeretni, mint Erzsikét. És azt nem tudnám megbocsátani magamnak. Boldogtalanságban pedig nem akarok élni senki mással.
A szülők egymásra néztek. Látszott rajtuk, hogy amit Erzsikéről mondott, az simogatás a lelküknek, és azt is elfogadták, hogy nem áll szándékában egy másik lány életét úgymond tönkretenni, de a fogadalmával nem értettek egyet.
– Idefigyelj János! – nézett rá az öreg szigorú tekintettel – Értelek én téged, nagyon is jól értelek. De mégis mondok valamit. Tudom, hogy neked is nagyon fáj ami történt, és ez természetes is. Még nagyon friss a seb, és jó ideig nem is fog begyógyulni. De ostobaságra azért ne add a fejed. Gyászold meg becsülettel Erzsikét, aztán keress magadnak egy rendes lányt, és legyen egy szép családot. Ez a dolgok rendje kedves fiam.
János azonban makacs ember volt, már akkor, huszonkét éves korában is. Egész eddigi életében betartotta azt amit ígért, vagy amit megfogadott. Most is ezt a tulajdonságát bizonyítva nyilatkozott.
– Amit én egyszer elhatározok, azon nem szoktam változtatni. És most itt, maguk előtt megesküszöm arra, hogy amit megfogadtam, azt be fogom tartani.
Így is történt. Rácz János a halála napjáig tartotta magát az esküjéhez. Soha nem szeretett bele másik lányba, és soha keresett magának feleséget. De még ennél is többet tett.
Másnap, vasárnap lévén, lement temetőbe. Először az apja sírját látogatta meg, aztán Erzsikéhez ment. A lány sírja még tele volt koszorúkkal és virágokkal. Legalább fél óra hosszat fagyoskodott a dermesztő hidegben a sír mellett, de nem vett róla tudomást.
Leginkább akkor nyilallt a szívébe a fájdalom, amikor elolvasta azt, ami a fejfára volt írva komor, fekete betűkkel:
Tóth Erzsike, élt 19 évet. Ilyenkor soha nem tudta visszafojtani a könnyeit. Még évekkel később sem.
Hosszú-hosszú ideig, egészen a haláláig, minden áldott vasárnap délelőtt eljött Erzsikéhez. Ez alól csak akkor adott magának felmentést, amikor nagyon beteg volt. Egyszer, amikor el volt törve a lába, és amikor a gyomrával műtötték. Ez a két eset négy vasárnapot foglalt magába. Csupán ennyit hagyott ki ötven év alatt.
Erről a fogadalmáról csak ő és az anyja tudott. A másikról rajta kívül csak a Tóth család. Ezt az anyja elől eltitkolta. Amikor Terike afelől érdeklődött, hogy mikor fog már végre megnősülni, viccel ütötte el a dolgot.
– Drága édesanyám, van még arra időm. Most éppen nincs a láthatáron egyetlen gazdag leányzó sem. Még várok, amíg felbukkan egy.
Jogos a kérdés, hogy vajon Rácz János egy szavatartó, és az ő nem mindennapi, szokatlan esküjéhez hű ember volt, vagy csupán egy szegény bolond?
Ezt döntse el magában mindenki a legjobb belátása szerint.
De ennek a történetnek azonban még korán sincs vége. Sok minden történt még vele az elkövetkező években, jó és rossz egyaránt, ami azért pár sort még megérdemelne.
Hosszú évek múlva ugyanis, ez az ember ismét tett egy nagy fogadalmat, pontosabban egy olyan ígéretet, ami talán a párját ritkítja. Mit gondolnak, azt is betartotta? Ha valaki kíváncsi rá, a második fejezetből azt is megtudhatja. Ígérem, hogy abban minden kérdésre ott lesz a válasz is.
A Rácz család, 1920-ban költözött a Harangöntő utca 10-be. Ez volt az egyetlen emeletes épülete ennek a mindössze tizennégy házból álló rövid kis utcának. A ház nyolc lakásból hat az utcafrontra nézett, kettő pedig udvari volt, melyek ablakai a tőlük nyugatra eső szomszéd lakóház magas tűzfalára nyíltak. A Nap csak a déli órákban sütött be az udvarra, emiatt mindkét lakásban hamar sötétedett. A kis udvar másik felében egy hatalmas diófa állt, körülötte, - épp úgy, mint a lakások előtt is, - gondozott kis virágágyások voltak.
Az egyik ilyen udvari lakásban laktak Ráczék. Szoba, konyha, spájz. A közös vécé és a vízcsap hátul, a faházak mellett volt. A szülők aludtak a szobában, a fiúk a konyha végében egy keskeny sezlonon.
Az apa, idősebb Rácz János akkoriban még pályamunkásként dolgozott a vasútnál, de öt év múlva kocsirendező lett belőle. Nem ivott, soha nem is dohányzott, csak becsülettel végezte a munkáját. Szerette, amit csinált, többre nem is vágyott. Hálás volt a vasútnak, amiért megmentette katonai szolgálat alól, így az első nagy háborúból szerencsére kimaradt.
Felesége, a halk szavú, mindig pedáns Terike, a dohánygyárban dolgozott már tizenhat éves kora óta. A fiúk Jancsi, a Belvárosi iskolába járt, akkor végezte az ötödik osztályt.
Ráczék is éppoly szegények voltak, mint a környék többi munkáscsaládja. Máról holnapra éltek, s csak néhány pengőt tudtak havonta összespórolni.Ennek ellenére nem panaszkodtak. Szerették egymást, s minden rendben volt körülöttük. De tíz évvel később viszont teljesen megváltozott az életük. Az apát halálos baleset érte a munkahelyén. Tolatás közben, amikor belépett a két kocsi közé, hogy összekapcsolja őket, hirtelen megszédült, és a vagon alá esett. Mindkét lábát szétroncsolta a vonatkerék. Mire a mentősök nagy keservesen a helyszínre értek, a szerencsétlenül járt férfi elvérzett.
A vasút kellő módon temettette el az ötvenéves családapát, s a helyére a fiát, Jánost helyezte, aki akkor huszonegy éves volt, s azt megelőzően rakodóként dolgozott. A Vasúti Igazgatóság még 1000 pengő fájdalomdíjat is kiutalt az özvegynek, ami igen tekintélyes összegnek számított a harmincas évek elején.
A temetés után az anyja felajánlotta, hogy ezután lakjon ő a szobában, neki most már a konyha is megfelel, - de a fiú ezt nem fogadta el.
– Maradjon csak édesanyámé a szoba. Gyerekkorom óta a konyhában alszom, megszoktam már. Nagyon jó nekem itt is. Lassan letelt a gyászév, az élet ment tovább. A fiatalember a huszonkettedik életévébe lépett. Nagy örömére, a vasút őt is megmentette a katonai szolgálat alól, így életének legszebb három éve az övé maradt.
Jánosnak egyetlen szórakozása az volt, hogy hét végén bejárt a belvárosba sétálni. Ez nagy divat volt akkortájt. A fiatalemberek, és a kisasszonyok szombat és vasárnap délután, - szépen kiöltözve ünneplő ruhába, - a Király utcában grasszáltak a Lyceum templomtól kiindulva a Széchenyi térig, majd onnan vissza.
A huszonkét éves Rácz János jóképű, jókiállású fiatalember volt. Sudár termete, sűrű hullámos fekete haja, és barátságos tekintete vonzotta a lányok szemét. De ő már nem nézegette őket. Leginkább azóta, amióta megismerte azt a kedvesen mosolygó lányt, aki a színházzal szemben lévő édességboltban dolgozott. Azt a kis barnát. Minden szombat délutáni séta alkalmával bement az üzletbe tíz deka selyemcukrot venni. Ilyenkor mindig úgy intézte a dolgot, hogy az a barna hajú kisasszony szolgálja ki a másik három helyett. Addig-addig somfordált ide-oda, amíg elébe nem került.
Egy idő után a lány rájött, hogy a fiú miben mesterkedik, s emiatt még kedvesebb mosollyal fogadta a jóképű fiatalembert, ha ő került sorra. Aztán, amikor János meghallotta, hogy a többi kiszolgáló kisasszony és néhány törzsvendég Erzsikének szólítja, egyik alkalommal már nem úgy köszönt el tőle, hogy :
– Köszönöm kisasszony,viszontlátásra, - hanem így:
- Köszönöm Erzsike, a kezeit csókolom.
Aztán egy hét múlva, amikor kevesen voltak az üzletbe, és a főnökasszony is valahol hátul volt, Erzsike csillogó szemekkel súgott oda neki.
- És magát hogy hívják? Elárulná, hacsak nem titok?
– Rácz János a becsületes nevem kisasszony. – súgta vissza sugárzó arccal összenevetve vele, mire Erzsike jó hangosan, így köszönt el tőle.
- Köszönjük a vásárlást kedves János, legyen máskor is szerencsénk!
Ezt a váratlan, ám annál kedvesebb elköszönést követően János olyan zavarba jött, hogy kifelé majdnem feldöntött egy édességekkel telerakott állványt, s csak nagy küzdelem árán találta meg a kijárati ajtót. A kilincset meg pláne.
Tulajdonképpen akkor, abban a pillanatban szerettek egymásba. Egy olyan őszinte, ártatlan és tiszta szerelemmé vált az ő kapcsolatuk, melyhez foghatót csak kevesen élhetnek meg.
A fiatalembernek – érthető okok miatt - nem volt türelme még egy hetet várni, hogy ismét láthassa a lányt. Hétfőn este, öt perccel zárás előtt már ott toporgott az üzlettől néhány méterre. Amikor Erzsike kilépett az ajtón és meglátta a fiút, nem lepődött meg olyan nagyon, de azért ezt, - ahogy egy jól nevelt lányhoz illik, - természetesen nem mutatta ki.
– Jó estét János! Mi járatban errefelé? – kérdezte, mint aki nem sejt semmit.
– Épp csak erre jártam Erzsike. – felelt rá a fiatalember – És ha már így történt, és meg is engedné, szívesen elkísérném egy darabon.
– Hát, ha nincs jobb dolga, én nem bánom. – egyezett bele a lány, majd minden teketória nélkül belekarolt Jánosba. A fiú, ahogy elindultak hazafelé, úgy érezte, nincs nála boldogabb ember széles e világon. Itt van mellette ez a bájos kislány, aki belekarolva sétál mellette. Szinte el sem akarta hinni.
Andalgás közben, a lány egyszer csak kibökte, hogy nem volna ellenére az sem, ha hazáig elkísérné őt.. De csak akkor, ha ez nem esik nehezére.
– Merrefelé laknak a kisasszonyék? – érdeklődött a fiú nagy örömmel.
– Mi az Orsolya utcában. Jó lejtős utca, de mi az elején lakunk. És maguk?
– Mi a Harangöntő utcában. Tudja, hogy az hol van?
- Igen, bár még nem jártam benne. – nevetett rá a lány, de olyan édesen, hogy János majd elolvadt.
Ezután, jónéhány métert úgy tettek meg, hogy csak egymást nézték, mégsem mentek neki semminek. A kapunál, mielőtt elköszöntek volna egymástól, a lány megengedte, hogy kezet csókoljon neki. János észrevette, hogy ettől a kézcsóktól Erzsike a feje búbjáig elpirul, ám ennek ellenére, a már félig behajtott kapu mögül még egyszer kikukkantott egy pillanatra.
– Holnap is lesz mifelénk valami dolga János? - kérdezte ártatlan mosollyal.
– Ha maga is szeretné Erzsike, minden áldott nap lesz dolgom maguk felé.
– Akkor jó. – felelt rá a lány, s már el is tűnt.
János hazafelé végig csak arra gondolt, hogy most a földön jár-e, vagy ez már a mennyország? Vagy mindkettő igaz?
Az anyja is nagyon boldog volt, amikor beszámolt neki a történtekről. Végre valami szép is történik a fia életében.
János elmondása alapján máris megszerette Erzsikét. Meg is ígértette vele, hogy mihelyt adódik alkalom, jöjjenek el, mert szeretné őt mielőbb megismerni, bár az etikett úgy kívánja, hogy először Jánosnak kell tiszteletét tenni a lány szüleinél.
Ettől kezdve János minden nap elment Erzsike elé. Alkalomadtán kiültek a Caflisch cukrászda elé egy fagylaltra, vagy egy kávéra. Egy hét múlva megkapta az első puszit, a következő héten a lány megengedte neki, hogy megcsókolja. Aztán, amikor már egy hónapja ismerték egymást, - és a fiatalember közölte vele, hogy komolyak a szándékai, - megmondta neki, hogy szeretné bemutatni a szüleinek.
– Tudniuk kell, hogy szeretjük egymást, és azt is, hogy mit tervezünk. – bújt hozzá, egyik este, amikor a Sétatéren leültek egy padra. - Tudod János, annak külön örülök, hogy a csókokon és a simogatásokon kívül többet nem akartál, mert ha próbálkozol vele, már rég kiadtam volna az utad. A szüleim így neveltek, és én ehhez tartom is magam.
- Tudom drága Erzsikém, tudom én azt. – ölelte magához a lányt – Soha nem tennék olyat, ami a lelkiismereted ellen volna. Mindennek eljön az ideje, hiszen előttünk az egész élet. Inkább amiatt aggódom, hogy meg fogok-e felelni a szüleidnek? Tudod, mi egyszerű emberek vagyunk, és ha jobb partit reméltek számodra, akkor most csalódni fognak.
– Egy percig sem aggódj emiatt János, tudnak már rólad mindent, és szeretettel fogadnak, majd meglátod. – nyugtatta meg a fiatalembert, majd egy hosszú búcsúcsókkal megjutalmazva útjára engedte.
Másnap hét órára frissen borotválva, keménygalléros hófehér ingben, szürke csíkos nyakkendővel és a jobbik öltönyében jelent meg az édességbolt előtt. János egész úton alig szólt valamit, olyan izgatott volt. De ez az izgalom szépen el is múlt, mihelyt a lány bevezette a lakásba. A fiú azonnal észrevette, hogy vendéglátói is épp oly szerényen élnek, mint ők, s bár az ő bútoraik is öregecskék voltak, rend és tisztaság uralkodott mindenütt.
A szülők az illő bemutatkozási ceremónia után mosolyogva kínálták hellyel, majd a háziasszony elébe tett egy tál süteményt, a lány apja pedig egy kancsó bort és négy poharat rakott az asztal közepére.
– Láthatod fiam, hogy mi sem vagyunk gazdagok. – kezdte az öreg a beszélgetést. – Én gyerekkorom óta a téglagyárban dolgozom, feleségem, Sárika pedig a Hamerli gyárában varrja a kesztyűket. Hidd el János, csakis a szeretet számít, és nem az, hogy ki milyen gazdag.
Ez után a néhány mondat után az öreg töltött a poharakba, s valamennyien ittak egy kortyot az olcsó borból, aztán mind a hárman Jánosra néztek, s várták, hogy ő is szóljon valamit. A fiatalember bele is kezdett. – Én csak annyit tudok mondani a kedves szülőknek, hogy szívemből szeretem Erzsikét, és komolyak a szándékaim. Egyszerű vasúti munkás vagyok, a becsületemen kívül nem sok mindenem van. De abban bizonyosak lehetnek, hogy a csakis kedves lányuk és a leendő családom javát akarom szolgálni, és mivel szavatartó ember vagyok, ezt el is hihetik nekem. Tudom, hogy Erzsike is szeret engem, és ő is ugyanazt szeretné, amit én. De ahhoz, hogy ez meg is valósuljon, szükségünk van a maguk beleegyezésére is. – fejezte be mondandóját a fiatalember, majd a kezébe fogta a lány kezét, aki épp olyan türelmetlenül várta a szülői választ, mint ő maga.
Az apa ivott egy korty bort, rágyújtott egy Csongor szivarra, krákogott egyet-kettőt, majd a feleségére nézett. Jó hosszú volt ez a pillantás, és igencsak beszédes lehetett, mert amikor az öreg ismét János felé fordult és megszólalt, ez azonnal ki is derült.
– Nos, fiam, a helyzet a következő. Sárikám szeméből ugyanazt olvastam ki, amit amúgy is mondani akartam neked. No persze, a kislányunk előzetes tájékoztatása alapján, - amiket rólad mesélt, - megkönnyíti a dolgot. Becsületes képed van, és őszinte embernek látszol. Az is látszik rajtad, hogy tiszta szívvel szereted a kislányunkat, és őrajta is látjuk, hogy szívesen fogadja a közeledésedet, mert viszontszeret téged. Szóval, semmi okunk arra, hogy ne pártoljuk az ügyeteket, legyetek nagyon boldogok. Mi azt sem bánnánk, ha karácsonykor megtartanátok az eljegyzést, mert az esküvőig úgyis ki kell várnotok a kötelező egy évet.
A két fiatal nagy-nagy örömmel fogadta a szülői beleegyezést. Erzsike és az anyja még el is pityeregte magát.
Ettől kezdve a két fiatal minden szabad idejükben együtt voltak.
Vasárnaponként, - amikor az édességbolt zárva tartott, - hol Jánoséknál ebédeltek, hol pedig Erzsike szüleinél. Terike, a fiú anyja és a lány már az a legelső találkozásuk alkalmával megszerették egymást, de a Tóth család másik két tagja Sárika és Sándor is remekül szót értettek János anyjával.
Ebéd után általában sétálni mentek, vagy kirándulni a Mecsekben, máskor meg kivillamosoztak az Uránia moziba filmet nézni. A forró nyári vasárnapokon eljártak a Madarász-fürdőbe, ahol János már az első adódó alkalommal megtanította úszni a lányt. Erzsike csuda boldog volt, hogy már egy csöppet sem fél a mély víztől.
Az egész nyár és az ősz is csodálatosan telt el. Aztán december elején egyre nagyobb izgalommal várták már az eljegyzést. Együtt mentek el kiválasztani a jegygyűrűket, és a kísérőgyűrűt. A szülők már jó előre megbeszélték, hogy ki mit fog főzni és sütni.
Karácsony Szentestén, az eljegyzési asztalt körülülő öt ember nem vett egymásnak külön ajándékot. De nemcsak azért, mert szegények voltak, és így is volt éppen elég kiadásuk, hanem mert maga az eljegyzés volt az ajándék valamennyiük számára. És ennél szebb ajándékra egyikük sem vágyott.
A fiatalok boldogságát azonban hamarosan megzavarta valami, ami nagy aggodalomra adott okot. Az eljegyzést követő hét közepén kezdett el Erzsike panaszkodni. A hasát fájlalta. A mája körül egyre gyakrabban érzett szúrásokat, és ezek olyan fájdalmat okoztak neki, hogy néha sírva is fakadt. A szülei egyre csak mondták neki, hogy menjen el orvoshoz, de nem ment. Azt remélte, hogy majd csak el fog múlni.
Az édességboltot irányító Róza asszony, aki szintén nagyon aggódott a lány miatt, csak egy napig hallgatta a fájdalmas nyögéseket, mert másnap délelőtt, amikor látta, hogy nem javult semmi, ráparancsolt Erzsikére, hogy öltözzön át, és azonnal menjen orvoshoz.
– Nincsen, aki elkísérjen. A szüleim és János is dolgoznak. – sóhajtozott a fájdalomtól a lány, mire Róza asszony azonnal fogta magát, átöltözött és bekísérte őt az Irgalmasok Kórházába, és az orvosok gondjaira bízta. Erzsikét alapos vizsgálatnak vetették alá. A laboratóriumból röntgenre kellett mennie. Az ott készült felvétel kimutatta, hogy közvetlen a mája mellett, egy ököl nagyságú daganat látszik. Azonnal arra gyanakodtak, hogy ez a daganat okozza a nagy fájdalmakat, s emiatt a műtéti beavatkozás elkerülhetetlen.
Azonnal bent is fogták, és fájdalomcsillapító injekciót adtak be neki. Róza asszony kora délutánig ült az ágya mellett, és próbálta vigasztalni.
– Nyugodj meg drágám, a főorvos úrtól hallottam, hogy Pestről hoznak le egy híres sebészt. Ő már több ilyen műtétet csinált, és minden rendben volt.
– De én mégis nagyon félek. Óh, ha itt lennének a szüleim, vagy János… De nem is tudják, hogy itt vagyok. – sírta el magát a lány.
– Majd elszalasztom hozzátok a Katikát, ő tudja hol laktok. Addig őrködik majd a ház előtt, amíg haza nem ér valamelyikük. És most próbálj pihenni egy kicsit drágám. Pá kicsikém, nekem most vissza kell mennem az üzletbe.
Erzsike szülei a kórház felé menet lementek a Harangöntő utcába Jánosért, aki semmiről sem tudott. Villámgyorsan átöltözött, miközben aggódó gondolatok százai cikáztak az agyában. Az utat az Irgalmasokig szinte szó nélkül tették meg.
A kórházi ágyon fekvő lány nagy örömmel fogadta őket. Mint elmondta, semmi fájdalmat nem érez, szinte teljesen jól van, és már az operációtól sem fél annyira.
– Úgy mondta a főorvos úr, hogy három nap múlva, másodikán lesz a műtét. Holnap még bejöhettek hozzám, de azután csak az operáció után látogathattok meg. – mondta nekik Erzsike szomorú mosollyal. – De ne hozzatok semmit, mert utána pár napig úgysem szabad ennem.
János egész idő alatt csak a lány kezét csókolgatta, meg az arcát simogatta, és bizakodott, épp úgy, mint a többiek. Szinte jókedvűen köszöntek el tőle, amikor a kedvesnővér már harmadszor odaszólt nekik, hogy már rég lejárt a látogatási idő.
Másnap is ott voltak a betegágya mellett, és jó hangulatban beszélgettek egymással. János megígértre neki, hogy ha hazaengedik a kórházból, minden este felmegy hozzájuk, és addig őrködik az ágya mellett, amíg csak el nem alszik.
Szilveszter és Újév napján már nem találkozhattak Erzsikével. A Tóth szülők és Jánosék is otthon ülték végig ezt a két napot, tétlenül, izgatottan, minden szilveszteri és újévi hangulatot nélkülözve.
Aztán, eljött január másodika. Tóthék szabadságot kértek erre a napra, de a fiatalembernek be kellett menni, mert aznap nagyon sok tehervonat érkezését vártak, amelyeket több célállomás felé kell szétbontani, majd más szerelvényekkel összekapcsolva a megadott irányba terelni.
Délelőtt tizenegy óra lehetett, amikor az egyik pályamunkás futva kereste meg azzal, hogy siessen a forgalomirányító irodába, mert telefonja van.
A fiatalember nagyon meglepődött, hogy ki a csuda keresheti őt, hiszen amióta a vasútnál dolgozik, soha nem fordult elő még hasonló eset.Futólépésben tette meg az utat az irodáig, ahol az egyik forgalomirányító tiszt azonnal a kezébe is nyomta a kagylót.
– Halló! Rácz János vagyok, tessék – mutatkozott be.
A vonal végén egy jó ideig még nagy csend volt, de amikor a másik beleszólt, János azonnal felismerte az apósjelöltje hangját.
– Erzsike… a mi drága egyetlen Erzsikénk… meghalt. – monda halkan.
– Miket beszél itt nekem? – kiáltott bele a fiú ideges hangon a kagylóba.
– Meghalt a kislányunk, édes fiam. Érted? Meghalt. – hallotta ismét.
- De apámuram! Ez nem igaz! – ordította, mint aki az eszét vesztette – Ezt nem hiszem el! Ugye nem igaz? Mondja már végre!
De az öreg nem figyelt rá, tovább mondta magáét, szinte gépies, monoton hangon.
– Műtét közben leállt a szíve, és már nem tudták megmenteni. Az operáló sebész azt mondta, hogy valami rejtett baja volt a szívének. Most nem tudok többet mondani. A megdöbbent fiatalember még hallotta, hogy az öreg, aki eddig keményen tartotta magát, hirtelen felzokog, és lecsapja a telefonkagylót.
János csak állt, moccanni sem tudott. Az arca olyan fehérre sápadt, mint a frissen meszelt fal.
– Mi történt barátom? – lépett hozzá őszinte aggodalommal a tiszt.
– Hogy mi történt? – nézett rá zavarodott tekintettel s minden porcikájában remegve, – Az, hogy a menyasszonyom az imént halt meg a műtőasztalon.
Mivel Erzsike a kórházban halt meg, néhány nap múlva eltemethették. A ceremónián, ott volt még Róza asszony, és az édességbolt összes kisasszonya, az Orsolya utcából jónéhány szomszéd, aztán Erzsike régi osztálytársai közül is sokan, valamint a szülők munkatársai közül is többen eljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőle Mindenki nagyon meg volt döbbenve. Senki sem értette, hogy miért kellett ennek a szelíd, kedves, szép fiatal teremtésnek meghalnia?
János képtelen volt sírni. Az egész szertartás alatt az Istent kárhoztatta, amiért elvette tőle azt, akit a legjobban szeretett.
A temetés után egy hétig nem ment az Orsolya utca környékére. Ennyi idő kellett neki, hogy jól átgondolja azt, amit a fejébe vett. Tudta, hogy egy olyan döntést hozott, amely egy életre szól, és amivel sokakat meg fog döbbenteni. Biztos volt abban is, hogy lesznek, akik azt mondják majd a háta mögött, hogy menyasszonya elveszésével a józan eszét is elhagyta.
A következő hét szombat délutánján fogta magát, és meglátogatta Erzsike szüleit. Akkor már tudta, hogy miket fog nekik mondani. Amikor belépett a lakásba, és meglátta a fekete ruhába öltözött asszony szomorú arcát, és a magába roskadt apa meggyötört tekintetét, percekig csak bámulta őket. Még soha azelőtt nem látott két olyan embert, akik két hét alatt ennyit öregedtek volna.
Ettől a látványtól hirtelen összeomlott. Nem szólt hozzájuk egy szót sem, csak lerogyott egy székre, és sírni kezdett. Csak most, abban a pillanatban tudta szétrobbantani azt a kínzó fájdalmat, amit eddig magába tudott fojtani.
A másik kettő nem tudhatta, hogy a fiatalember akkor sem sírt, amikor megtudta, hogy a lányuk meghalt, és hogy a temetésen sem ejtett könnyet, mert csak Istennel volt elfoglalva. Békén hagyták, nem is próbálták vigasztalni. Ők már nem tudtak vele együtt sírni, mert két hét alatt minden könnyük elapadt.
Pár perc múlva, amikor a fiatalember megnyugodott, Sárika főzött magának egy malátakávét, az öreg pedig hozta a borosüveget és a két poharat.
– Kérnék maguktól valamit – szólalt meg váratlanul a fiú, majd belekezdett abba, amit már jó előre kigondolt. – Láttam Erzsikéről azt a bekeretezett fényképet, és több kisebbet is az albumban. Azt a nagy képet a szobánk falára szeretném kiakasztani, a kisebbet pedig mindig magamnál hordanám. Ennyit szeretnék.
Az asszony azonnal felállt, és bement a lánya szobájába. Egy percen belül visszatért, és átadta neki a képeket. – A nagyobbikból van még egy, majd berámáztatjuk. – mondta csendes szomorú hangon, miközben szeretettel simogatta meg János kezét.
– Nagyon szépen köszönöm. – nézett rá hálásan a fiú, majd folytatta. – És még valamit szeretnék mondani, mielőtt mára elköszönnék.
– Ki vele, mondd csak bátran fiam. – biztatta az öreg.
– Ugye jól tudják a kedves szülők, hogy és mindennél jobban szerettem Erzsikét? Ő volt az első lány az életemben, akiért bármit megtettem volna. Csak arról álmodtam, hogy egyszer majd a feleségem lesz, gyerekeink születnek, és boldogok leszünk egy egész életen át.
- Tudjuk János. És nagyon szépen köszönjük neked, hogy amíg szegény kislányunk élt, olyan nagyon boldog volt melletted. – nézett rá könnyes szemmel az asszony.
– Ne tessék nekem hálásnak lenni, mert nekem volt boldogság, hogy vele lehettem. És most már soha nem is fogom elhagyni. – mondta János, amire mindkét szülő felkapta a fejét, és értetlenül nézett rá.
– Mit akarsz ezzel mondani kedves fiam? – nézett rá az öreg furcsán, mert hirtelen arra gondolt, hogy a fiú valami ostobaságra készül, de mint az a szavaiból kiderült, másvalamiről volt itt szó.
– Megfogadom, hogy soha életben nem fogok megnősülni. Két alapos okom is van erre. Egyik az, hogy Erzsikén kívül másik feleséget el sem tudnék képzelni magamnak, a másik meg az, hogyha mégis csak megtenném, azzal egy másik lány életét tenném tönkre, mert őt nem tudnám olyan tiszta szívből szeretni, mint Erzsikét. És azt nem tudnám megbocsátani magamnak. Boldogtalanságban pedig nem akarok élni senki mással.
A szülők egymásra néztek. Látszott rajtuk, hogy amit Erzsikéről mondott, az simogatás a lelküknek, és azt is elfogadták, hogy nem áll szándékában egy másik lány életét úgymond tönkretenni, de a fogadalmával nem értettek egyet.
– Idefigyelj János! – nézett rá az öreg szigorú tekintettel – Értelek én téged, nagyon is jól értelek. De mégis mondok valamit. Tudom, hogy neked is nagyon fáj ami történt, és ez természetes is. Még nagyon friss a seb, és jó ideig nem is fog begyógyulni. De ostobaságra azért ne add a fejed. Gyászold meg becsülettel Erzsikét, aztán keress magadnak egy rendes lányt, és legyen egy szép családot. Ez a dolgok rendje kedves fiam.
János azonban makacs ember volt, már akkor, huszonkét éves korában is. Egész eddigi életében betartotta azt amit ígért, vagy amit megfogadott. Most is ezt a tulajdonságát bizonyítva nyilatkozott.
– Amit én egyszer elhatározok, azon nem szoktam változtatni. És most itt, maguk előtt megesküszöm arra, hogy amit megfogadtam, azt be fogom tartani.
Így is történt. Rácz János a halála napjáig tartotta magát az esküjéhez. Soha nem szeretett bele másik lányba, és soha keresett magának feleséget. De még ennél is többet tett.
Másnap, vasárnap lévén, lement temetőbe. Először az apja sírját látogatta meg, aztán Erzsikéhez ment. A lány sírja még tele volt koszorúkkal és virágokkal. Legalább fél óra hosszat fagyoskodott a dermesztő hidegben a sír mellett, de nem vett róla tudomást.
Leginkább akkor nyilallt a szívébe a fájdalom, amikor elolvasta azt, ami a fejfára volt írva komor, fekete betűkkel:
Tóth Erzsike, élt 19 évet. Ilyenkor soha nem tudta visszafojtani a könnyeit. Még évekkel később sem.
Hosszú-hosszú ideig, egészen a haláláig, minden áldott vasárnap délelőtt eljött Erzsikéhez. Ez alól csak akkor adott magának felmentést, amikor nagyon beteg volt. Egyszer, amikor el volt törve a lába, és amikor a gyomrával műtötték. Ez a két eset négy vasárnapot foglalt magába. Csupán ennyit hagyott ki ötven év alatt.
Erről a fogadalmáról csak ő és az anyja tudott. A másikról rajta kívül csak a Tóth család. Ezt az anyja elől eltitkolta. Amikor Terike afelől érdeklődött, hogy mikor fog már végre megnősülni, viccel ütötte el a dolgot.
– Drága édesanyám, van még arra időm. Most éppen nincs a láthatáron egyetlen gazdag leányzó sem. Még várok, amíg felbukkan egy.
Jogos a kérdés, hogy vajon Rácz János egy szavatartó, és az ő nem mindennapi, szokatlan esküjéhez hű ember volt, vagy csupán egy szegény bolond?
Ezt döntse el magában mindenki a legjobb belátása szerint.
De ennek a történetnek azonban még korán sincs vége. Sok minden történt még vele az elkövetkező években, jó és rossz egyaránt, ami azért pár sort még megérdemelne.
Hosszú évek múlva ugyanis, ez az ember ismét tett egy nagy fogadalmat, pontosabban egy olyan ígéretet, ami talán a párját ritkítja. Mit gondolnak, azt is betartotta? Ha valaki kíváncsi rá, a második fejezetből azt is megtudhatja. Ígérem, hogy abban minden kérdésre ott lesz a válasz is.
