Luigi48 novellái és egyéb írásai

sorcier

Kormanyos
Fórumvezető
Kormányos
Kedves Luigi!
Mivel vege a nyaralasnak,feltoltodtel(remelem),nem latogatott meg meg a muzsad?;)
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Gyerekek ! Jól tudjátok, hogy amúgy is egy lusta disznó vagyok, de mentségemre legyen mondva, az utóbbi napokban ez a kibírhatatlan hőség még erre is rátesz egy lapáttal. Annyira megkínoz, hogy semmihez sincs kedvem. Hiába a napi ötszöri tusolás, és vizes törölköző a nyakra, mellkasra, s hiába pörög a ventilátor, túrót sem ér. Leginkább a forró éjszakák viselnek meg, amitől másnap olyan gyűrött vagyok, mint a sarokba hajított felmosórongy. Ilyen hőségben nem csoda, hogy az agyam kapacitása, illetve az íráshoz való akaratom mutatója egyenlő a nullával....:(
 

sorcier

Kormanyos
Fórumvezető
Kormányos
Gyerekek ! Jól tudjátok, hogy amúgy is egy lusta disznó vagyok, de mentségemre legyen mondva, az utóbbi napokban ez a kibírhatatlan hőség még erre is rátesz egy lapáttal. Annyira megkínoz, hogy semmihez sincs kedvem. Hiába a napi ötszöri tusolás, és vizes törölköző a nyakra, mellkasra, s hiába pörög a ventilátor, túrót sem ér. Leginkább a forró éjszakák viselnek meg, amitől másnap olyan gyűrött vagyok, mint a sarokba hajított felmosórongy. Ilyen hőségben nem csoda, hogy az agyam kapacitása, illetve az íráshoz való akaratom mutatója egyenlő a nullával....:(
Nem baj kedves Luigi,majd lehul az ido;)es akkor megjon az irashoz a kedved.Nalunk most jo,22-23 fok.:cool:
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Jóbarátok 3/1 fejezet.

Pintér tanár úr halála után az osztálytalálkozóknak vége szakadt. Nem lett volna semmi értelme, hogy a régi osztály 31-es létszámából a még megmaradt 23 öregdiák összejöjjön. Oly nagyon nem is forszíroztuk a dolgot, hisz a tanár úr nélkül a találkozók semmit sem értek volna. Különben is a Zombori Lala, - aki eddig valamennyi osztálytalálkozónkat hiba nélkül vezényelte le, - úgy eltűnt a szemünk elől, mint szürke szamár a ködben. Egyikünk sem tudott róla semmit, még a telefonját sem vette fel.
– Talán lecsukták. – jegyezte meg fapofával Dönci, amikor a múlt télen, egy szerdai nap összefutottunk az uránvárosi Tescóban. – Te is tudod, hogy mindig voltak homályos ügyletei. Vett, eladott, importált, exportált, csereberélt, hitelezett és hitelt kért, meg hasonlók. Úgy hallottam, hogy kozmetikumokkal és használt ruhával kereskedett. Ki tudja, merre kószálhat most?
– Ja. Az lehet. – bólintottam rá – Még az sem kizárt, hogy valahol külföldön ragadt.
– Hát, róla még az is elképzelhető. Talán veszélyben érezte magát a gyanús ügyletei miatt, és most nincs mersze hazajönni – nevette el magát Dönci minden kárörvendés nélkül, csak úgy jópofaságból.
Ezzel a Lala témáját le is zártuk, és váltottunk.
Mire elértünk a parkoló végére, - ahol őt egy vadonatúj Volvo S80-as várt, engem meg a négyéves „mi autónk,”- már megtárgyaltuk az ügyet, miszerint, ha már egyszer az osztálytalálkozóknak vége, azért mi négyen, továbbra is összejárhatnánk, kivéve a nyaralások és a betegségek időszakát. Abban is egyetértettünk, hogyha valamelyikünk nem tud megjelenni, a másik három - ettől függetlenül - még találkozhat egymással. És ha majd ismét négyen leszünk, a többi köteles lesz beszámolni arról, hogy miről szólt a duma, amikor ő távol volt. Ez így korrekt.
- De a távollévőről csak szépet és jót mondhatunk. – tette hozzá Dönci ellentmondást nem tűrő hangon. – Bár én a magam részéről csak áradozni fogok arról, aki nem lesz jelen – röhögte el magát, s bármilyen furcsának is tűnt nekem ez a kijelentése, egész őszintének hangzott.
– Én még ma beszélek a Piroskával, te pedig a Pufival dumáld meg a dolgot. – javasoltam – Szerintem a pénteki nap a legjobb, mivel a szombat-vasárnap továbbra is családé marad. Rendben?
– Jól van, ezt megdumáltuk. Tehát minden péntek, hattól tízig. Ez négy óra, vagyis, minden körre hatvan percünk marad. Lerészegedni nem fogunk, az biztos. Négyszer két deci vörös, az semmi. Oké, akkor holnapután találkozunk. - köszönt el tőlem Dönci, s már fordította is el a slusszkulcsot.
Az autója olyan csendesen kanyarodott ki a parkolóból, hogy azt hittem ez a típus talán elektromos meghajtású járgány. Pedig nem. Csak egy vadonatúj Volvo S80-as. (a fene a jó dógát…)
Hazafelé kocsikázva volt időm sokadszor is átgondolni, hogy miért is kedvelem ezt a három embert már ’62 szeptembere óta, amikor először léptünk be a gimnáziumi tanterem sötétzöldre mázolt ajtaján. Azóta tekintettük egymást barátoknak, függetlenül attól, hogy mint megjelenésben, mint mentalitásban, de még a jellemünket tekintve is eléggé különböztünk egymástól. A szinkron azért megvolt. Valamennyien hittünk az önzetlen barátságban, s ha kellett, ezt be is bizonyítottuk, s mindezt szívesen és természetes módon tettük. Ha valamelyikünk bajban volt, valaki mindig kisegítette a másikat, mert tudta, hogy ha ő kerül szorult helyzetbe, hasonló módon számíthat a másikra. Persze, nem jutott minden áldott napra segítő cselekedet, de azért akadt néhány. Főleg a kezdeti időszakban.
Emlékszem, amikor a Pufi megnősült és nem volt hol lakniuk, a Piroskáék rácvárosi családi házának alagsori részében kaptak menedéket. Szoba - konyha - fürdőszoba. És Piroska bérleti díjat nem fogadott el, csupán rezsiköltséget. Ez az állapot közel egy évig tartott. Vagyis addig, amíg Pufi az uránbányától meg nem kapta a lakást, miután aláírt tíz év hűséget.
A Pufi (talán emlékeznek még rá, ő volt az osztály legjobb súgója) kajával látott el bennünket, legalább is az utóbbi húsz évben, amikor már anyagi biztonságban volt. Ez akkor történt, - amikor kivárva a sorát,- robbantómesterré lépett elő, s onnan kezdve már igen szépen keresett.
Minden télen két disznót vágott, s január vége felé, - miután elhozta a füstölőből a sok finomságot, - három fonott füleskosarat megtömött kóstolóval, majd házhoz is szállította. Két karika hurka és kolbász, egy kisebb disznósajt, egy szál stifolder, egy füstölt lapocka, valamint egy jókora műanyagzacskó, tele isteni finom, papírvékonyságúra préselt töpörtyűvel. Ennek a fickónak aranyból volt a szíve.
De nem csak ezért szerettük a Pufit, hanem azért is,mert szinte soha nem volt rossz hangulata, és tiszta szívből, őszintén tudott nevetni. Mellette aztán nem lehetett unatkozni. Csak úgy dőlt belőle a hülyeség. A világ legjobb viccmesélője volt, úgy kellett lelőni, hogyha belelendült. Egyetlen bánata az volt, hogy a felesége képtelen volt teherbe esni, pedig nagyon szerettek volna utódokat. Így aztán a rokongyerekeken élték ki a szeretetüket, s őket halmozták el ajándékokkal, ha eljött valamilyen ünnepnap. Emellett adakoztak, rendszeresen támogattak több alapítványt is.
Ami Döncit illeti, ő egy kicsit kilógott a sorból. Talán azért, mert ő olyan volt, mint a Pál utcai fiúk közül a Csele. Mindig pedáns, ápolt, jólfésült és jólöltözött volt, a ruháit a legjobb szabókkal varratta. Miután egy jómódú ügyvéd lánya lett a felesége, az anyagi helyzete is betonstabillá vált. Ő volt az egyetlen négyünk közül, aki továbbtanult. Közgazdász lett, és sok éven át egy könyvelőiroda vezetője volt, majd a rendszerváltás (majdnem azt írtam, hogy gengszterváltás...) után magánirodát nyitott. Ma közel annyi a nyugdíja, mint hármunké együttvéve.
Ettől függetlenül nagyon kedveltük, mert épp oly közvetlen, és jópofa fickó maradt, mint akkoriban. Dönci érdeme abban mutatkozott meg, hogy ha valamelyikünk számára segítség kellett valamilyen ügyben, akkor ő, - az összeköttetései révén - hamar lerendezte a dolgot. Lehetett az akármi. Lakáscsere, bútorvásárlás, jogi tanács, jó orvos, olcsó balatoni panzió, vagy bármi más, ő naprakész volt minden témában.
S mindezek mellett, remek humora volt. Amolyan „angolos.” Akár a Galla Mikié. De ami a csúcs volt nála, olyan elképesztő mimikája volt, mint keveseknek. Tökéletesen le tudta utánozni a Stan és Panból az előbbit. Főleg az arckifejezését. Alkalomadtán épp olyan pöszén tudott nézni, mint a jó öreg Laurel. Vagy mint egy együgyű képet vágó szmájli a neten. Ezt az arckifejezést akkor alkalmazta, amikor valamit nem értett, vagy nem akart megérteni, de akkor is bedobta, ha csak meg akart nevettetni minket.
De nemcsak Stan figuráját tudta felidézni, hanem a ’30-as évekbeli dzsentrik affektáló raccsolását is. Ha ezt bedobta, dőltünk a röhögéstől. Szerintem kitűnő színész válhatott volna belőle. Akár egy olyan elegáns, jókiállású, és szép beszédű színész, mint amilyen Uray Tivadar, vagy Básti Lajos volt.
A harmadik emberke, - Piroska figurája - is megér egy misét, hisz négyünk közül ő állt legközelebb az egyházhoz, vagy ha úgy tetszik Istenhez, már kora gyermekkora óta. Pedig az ’50-es, ’60-as években még ferdén néztek a templomba járókra, főleg bizonyos beosztású vagy foglalkozású emberek esetében. Piroska apja pedig – aki egy jól menő üzem párttitkára volt, - természetesen hallani sem akart arról, hogy egy szem fiacskája elsőáldozó legyen, pláne, hogy még bérmálkozzon is. Vallásos neveltetésű édesanyja azonban kijátszotta a szigorúan ateista elveket valló apa éberségét, és titokban lerendezte a dolgot, már ami az elsőáldozást és a bérmálkozást illeti. De anya és fia legnagyobb bánatára, a papi szemináriumról le kellett mondani.
Most, hogy visszagondolok a régi időkre, az is eszembe jutott, hogy az első pillanattól kezdve a mai napig, soha nem hallottuk Piroskát káromkodni. A legdurvább kifejezés - amit hallottunk tőle az volt, - hogy a fene egye meg, vagy az, hogy a francba! El sem tudom képzelni, hogy vészelte át az életet egyetlen káromkodás nélkül? Szerintem már emiatt is a mennyországban fogja végezni.
Ami engem illet, én is kilógok a sorból. Alig emlékszem valami jótettre, amelyet velük szemben követtem volna el. Néha- néha egy kis apróság. Ha valamelyikükkel véletlenül csak úgy összefutottam az utcán, igyekeztem úgy intézni a dolgot, hogy én hívjam meg valamire, és ne ő engem. Régebben, még a '70-es évek végén az történt, - hogy a Pufiékat levittem a Balatonra, mert akkor még nem volt kocsijuk. Tíz napra mentek le, de olyan töménytelen mennyiségű kaját pakoltak a Trabantba, hogy szegény kocsinak leült a segge. Aztán amikor lejárt az idejük, elmentem értük. Visszafelé, - mivel mindent befaltak, amit csak magukkal vittek – cirka ötven kilóval lett könnyebb a járgány...
A Piroskáról talán még annyit, hogy valamikor a negyvenes évei közepén elvégzett egy kántorképző iskolát. (vagy, hogy is hívják) Szép lágy tenorja volt, már a középiskolában is kitűnt vele. Épp úgy, mint egy másik, - még csodálatosabb hanggal megáldott osztálytársunk,- Kováts Kolos, akinek már akkor olyan szépen zengő öblös basszushangja volt, hogy csak ámultunk. S mint azt oly sokan tudják, a későbbiek folyamán Kolos az ország vezető basszistájává lépett elő.
S most néhány szó erejéig ismét visszatérek Piroskához. Szóval, amióta kántor lett belőle, s végre közelebb kerülhetett Istenhez, sokkal boldogabbnak érezte magát. Egész életében anyagbeszerzéssel foglalkozott, amit úgy-ahogy szeretett is, de csak azidő óta érezte magát boldog embernek, amióta a temetéseken a pap mellett állhatott, s vele együtt adhatta elő a liturgikus énekeket. Vagy akkor, amikor a templomi orgona elé ülve átszellemült arccal játszhatott, ezzel segítve az Istentiszteletet.
Alighogy hazaértem a Tescóból és beálltam a garázsba, szakadni kezdett a hó. Ez idő tájt szinte minden áldott nap esett. Ebben a kemény mínuszokkal és szokatlanul nagy mennyiségű hóval megáldott hetekben kezdett el a neten keringeni egy humoros email, melyet szerintem az ország összes embere megkapott. A küldemény egy karikatúra volt, amely egy havas utcán vonuló tömeget ábrázolt, kezükben nagy táblákkal, melyeken a következő szöveg állt.
- Holle anyó mondjon le!
Szerintem nagyon jópofa. Az ilyen küldeményeket szeretem.
S most, ennyi kitérő után, ideje volna visszakanyarodni a történethez. A srácok nagyon fel voltak dobódva. A Pufi és a Piroska is lelkesen fogadta a hírt, mely szerint minden pénteken összejövünk, és egy jót marháskodunk. Semmi komoly téma, csak sok-sok hülyeség, pár pohár vörösbor mellett. Jó ötletnek tűnt. Hiszen nem fontos mindig komoly témával előállni borozgatás közben, nem igaz?
A Kórház-tér sarkán álló „Százéves borozó” Pécs egyik legismertebb és legrégibb kocsmája. De nem csak emiatt javasoltam ezt a helyet a többeknek, hanem eléggé el nem ítélhető módon, önös érdekből is. Ugyanis, nagyon tetszett, hogy nekem csak két buszmegállót kell utaznom, míg Piroska Rácvárosból, a Pufi Uránvárosból, Dönci pedig a Mecsek oldalából volt kénytelen odabuszozni.
De úgy éreztem, ennyi előny megjár nekem, mert januári gyerek lévén, én voltam közülünk a legidősebb. Szerintem ez elég elfogadható indok.
Még egy érdekesség, mielőtt tovább lépnék. Pécsen, - vagy ha az előkelőbben hangzó, s talán nyelvtanilag helyesebb kifejezést kívánják hallani – Pécsett, a régebbi időkben számos igazi kocsma közül válogathatott a szomjas utazó. De ezekből a klasszikus, dohányfüstben úszó, olajos padlós csehókból mára alig akad néhány. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor város szinte összes munkahelye közelében - maximum ötpercnyi járásra - volt egy-egy füstös kocsma… Ezeket a vendéglátóipari egységeket a köznép általában nem az igazi nevén szólította, hanem annak rendje és módja szerint átkeresztelte, tette ezt valamilyen apropóból.
És most, mielőtt tovább szőném ezt a gondolatsort, arra kérnék mindenkit, hogy aki nincs hozzászokva az olyan s hasonló sorokhoz, amelyek vulgárisnak tűnnek, vagy sértenék a közízlést, lépjenek le erről az oldalról. Kérem ezt azon okból, mert ebben az írásban a későbbiek folyamán is lesznek olyan leíró részek, de főként néhány dialógus, amelyek olvasása közben az angolkisasszonyoknál nevelődött olvasó hátán fel fog állni a szőr, mert való igaz, hogy ez a novella nem a barokk, vagy a rokokó cikornyás stílusát fogja felidézi. Ez egy realista-naturalista, sőt, néhol talán túlzottan is „életszagú” iromány, a szó szoros értelmében is.
Rendben van, én előre szóltam...
És most – csupán a szemléltetés kedvéért – két olyan csehót említek meg, melyeket a derék kocsmába járók átkereszteltek. Egyikük a Szigeti úti borozó, amely a Hatcsöcsű nevet kapta. Logikus elnevezés volt, tekintettel arra, hogy három széles derekú asszonyság szolgálta itt a férfinépet. Egy a pénztárgép mögött ülve, másikuk a pult mögött serénykedve, míg a harmadiknak a kiszolgálás mellett, az üres poharak visszavitele és a hamutartók ürítése jutott.
Nagyon népszerű hely volt. A mindig jókedélyű asszonyok értettek a férfiak nyelvén, de ha szükség volt rá, alaposan ráncba is szedték őket, amit a célzott személyek szemlesütve tűrtek, mert tudták, hogy kijárt nekik az eligazítás. A három grácia nagyon jól ismerte az a versikét is, amelyet egy költői erényeket csillogtató törzsvendég fabrikált valamikor a ’60-as évek elején. De nem haragudtak meg érte. Sőt, együtt nevettek a vendégekkel, ha valamelyikük rázendített. Íme az ominózus versike.
„Három pina, hat csöcs,
öt forint egy nagyfröccs! „
Ezer bocsánat, de - József Attila után szabadon - nemcsak dolgozni, hanem idézni is csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes...
Volt egy másik régi kocsma is, amely becenevet kapott, bár szerintem ez az új elnevezés tényleg gusztustalanra sikeredett, de a tisztelt vendég ennek ellenére szeretettel használta. Tudnillik, a „Délvidéki italboltot” a nép nemes egyszerűséggel a „Zöld takony” névvel ruházta fel, s ez a megnevezés állandósult is. Arról nem tudok, hogy ki, és mi okból nevezte el így, s bár elképzelésem lenne erről a gusztustalan ragadványnév megszületéséről, ezt most nem fejteném ki bővebben, inkább visszatérek a fő témához.
Szóval, elérkezett a várva várt péntek délután. Január utolsó hete volt. A fiúk néhány percnyi eltéréssel szép sorban megérkeztek. Az első kör az én közreműködésemnek köszönhetően már az asztalon várta a társaságot. Okoztam is vele némi meglepetést, mert nem a mindenki által kedvelt soproni kékfrankos volt a poharakban, hanem forralt bolt.
– Két alapos okom van arra, hogy ma ezzel itassalak benneteket srácok. Egyik, hogy odakint bazi hideg van, a másik meg az, hogy ma én fizetem mind a négy kört. – világosítottam fel őket, várva az elismerő szavakat.
De bizony az nem jött.
Szó nélkül pakolták le magukról a meleg cuccokat, majd némán leültek az asztal mellé, és szinte közömbös arccal kóstoltak bele a forralt borba.
Megmondom őszintén, ennél azért többet vártam.
– A franc essen belétek! Meg sem kérdezitek, hogy miért? – néztem rájuk csalódott arccal, de válasz nem jött. Egy perc is eltelt, mire a Pufi végre felém fordult.
– Na, miért te fizeted? – nézett rám nulla érdeklődést tanúsítva.
– Hát azért seggfejek, mert holnap leszek 65 ! – válaszoltam szinte durcásan, - És úgy gondoltam, ezt így illik. Vagy tévedek?
A másik három eddig a pillanatig volt csak képes közömbös pofát vágni, mert szinte azonnal kitört belőlük a röhögés. Én csak ültem, mint hülyegyerek a záróvizsgán, nem értettem ezt a hirtelen jött jókedvet. De amikor a Piroska előhalászott egy csomagot a széke alól és mellém állva megszólalt, világosság gyúlt az agyamban. Tudtak róla a csibészek!
– Isten éltessen vénember! Beszartál mi? – mosolygott szélesen, majd magához ölelt, s őt követve a többiek is ezt tették. Hát mit mondjak erre? Bizony, kellőképp meg voltam hatva, bárhogy igyekeztem is ezt palástolni. Amikor mindnyájan visszaültünk a helyünkre, rákérdeztem.
- Melyikőtök találta ki ezt a körítést? – néztem gyanakvóan Dönci felé. Talált, süllyedt. Vigyorogva tett vallomást, mégpedig egy affektáló dzsentri sajátos stílusát imitálva.
– Őszintén be kell vallanom dhága bahátom, hogy én agyaltam ki ezt az áhtatlan kis théfát. Szehintem nagyszehű volt kéhlek szépen. – adta elő de úgy, hogy jobbra-balra dőltünk a nevetéstől. - Egyébként a csomagban egy-egy üveg borotválkozás előtt és után használatos kotyvalék, illatosított borotvahab, és egy csinos kis üvegben férfiparfüm van a bölcsesség látszatát keltő körszakállad számára, barátom.- tette hozzá, de ezt már az igazi hangján.
Remek kezdés volt. Már csak volt a kérdés, hogy a legelső összeröffenés alkalmával milyen témát választunk?
– Bármi legyen, sport, nők, meló, anyós, gyerekek, unokák, kert, vásárlás, utazás, vagy bármi más, csak politika ne! – tette meg ajánlatát Pufi – Mert amióta a lakásunkba is befészkelte magát, nagyon megutáltam.
Szinte egyszerre bólintottunk rá erre a javaslatra.
– Igazad van Janika – hagytam jóvá – A politika tulajdonképpen szarkeverés. Képes arra, hogy összeugrasszon ismerősöket, barátokat, de olyanról is hallottam, hogy családok váltak szét miatta. A politikusok moráljáról meg jobb, ha nem is beszélünk.
– Oké srácok, hagyjuk a politikát. – nézett körbe Pufi – Azért mégis mondanék valamit, de csak akkor, ha a drága jó Lajosunk elmegy a második körért. Talán nem látja, hogy üresek a poharak?
– Bocs fiúk, kissé elméláztam. Ez a forralt jó lesz? – ugrottam fel.
– Príma! – zúgták szinte egyszerre. Miután visszaértem, és ittunk egy kortyot, Pufi folytatta. – Tudjátok mi nem tetszik nekem? Az, hogy a mostani kormány agyba-főbe dicséri magát, és sokan be is veszik a süketelésüket. Azért nem olyan kóser a helyzet nem? Én nem értek hozzá, de látom, hogy nem minden úgy van, ahogy ezek előadják. Az átkosban például nem volt munkanélküliség. Aki nem melózott, azt elvitte a rendőr.
– Mondasz valami Pufi, de azt is be kell látni, hogy a régi rendszer is sok mindent elcseszett. Komoly ellenőrzés, és számonkérés nem volt. A régi elvtársak nyugodtan garázdálkodhattak, persze józan kereteken belül. – szólt bele a beszélgetésbe Dönci. – Igaz, hogy az emberek többsége elfogadható szinten élt, mert volt munka. A SZOT beutalódat is megkaptad, és az is igaz, hogy a kiváltságosok kevesebben voltak, mint ma, de maga az állam nagy bajban volt.
Egy darabig elgondolkodtunk a hallottakról, s azon törtük a fejünket, miként reagáljunk, vagy mik azok a gondolatok, amelyekkel valamit hozzá tudnánk tenni az elhangzottakhoz. Az én első gondolatom, illetve meglátásom az volt, hogy fel kell állnom, mert a harmadik kör következik. Mire visszaértem az új szállítmánnyal, mát tudtam, hogy mivel fogok előállni.
– Azért annyit el kellene ismerni a mai nómenklatúrának is, hogy akkortájt, - a mi időnkben - a fiatalok viszonylag könnyen juthattak tanácsi bérlakáshoz, vagy szövetkezeti lakáshoz kedvező hitelkeret mellett. Ma ez csak álom. Egy mai fiatal csak akkor juthat lakáshoz, ha nyer a lottón, vagy a szülei vesznek neki, vagy pedig olyan jó helyre teszi be a seggét, mint például a mi kedves Döncink. – ugrattam a jobb oldalamon ülő barátomat, aki elnéző mosollyal reagált.
– Vedd tudomásul öregem, hogy azt én ki is érdemeltem. Továbbá azt is el kell ismernetek, hogy Schmidt ügyvéd úr egyetlen leánykája - szerény személyemben - kifogta az aranyhalat. – nevetett fel jóízűen, s ezt hallva, mi is jót derültünk.
- Látod barátom, ezt szeretem benned, a legjobban. Ezt a túlzott szerénységet. – veregettem meg Dönci vállát. – De azért nagyon kedvellek cimbora.
– Tökéletesen megértelek öregem. Én már régóta tudom, hogy tökéletes vagyok. – nézett rám ártatlan képet vágva. - De most tudod mit? Ahelyett, hogy az egekig magasztalnál, - amit egyébként megérdemelnék, - pattanj fel, és hozd ki az utolsó kört, mert már későre jár.
Hát igen. Valahogy így zajlott le az első találkozásunk. Remekül éreztük magunkat, mert a szó szoros értelmében végighülyéskedtük ezt a négy órát.
A kocsmából kilépve Dönci mondott valamit, amiben teljes mértékben igaz volt.
– Azért mégiscsak lököttek vagyunk fiúk. Hát nem azzal kezdtük az egészet, hogy bármi, csak semmi politika? Erre mit tettünk? A fele időnket politizálással csesztük el.
– Igazad van. – helyeseltem miközben átmentünk a zebrán – Akkor találjunk ki most egy olyan témát, amiről legközelebb dumálni fogunk.
– Oké srácok, de mi a szar legyen a téma? – tette fel a kérdést Pufi, akin azért meglátszott, hogy benyelt nyolc deci forralt bort.
– Hát legyen ez a fő témánk a jövő pénteken. – javasolta Dönci nevetve – Pont az előbb mondtad ki Pufikám. Nevezetesen, az emésztés végtermékével kapcsolatos sztori. Nekem már eszembe is jutott ezzel kapcsolatban egy régi eset.
Gyanakodva néztünk Döncire, hogy nem az ital beszél-e belőle, de nem, tényleg komolyan gondolta.
– Hát, ha nektek nincs ellenvetésetek, én elfogadom, – mondtam kissé fintorogva, majd Pufi és Piroska felé fordultam. - Arról volt szó srácok, hogy ezeket a péntek estéket hülyéskedéssel és marháskodással töltjük majd el. Anekdotázunk egy jót, miközben kiröhögjük saját magunkat. Épp ezért, ne is válogassunk a témákban, oké?
A másik kettő – fura képet vágva - végül is rábólintott erre a bizarrnak tűnő javaslatra.
Ezek után sietve elköszöntünk egymástól és mindenki elindult a saját buszmegállója felé. Nekem bármelyik járat megfelelt, de a többieknek át kellett menni a szemközti megállóba, mert ellenkező irányba laktak. Piroska és Pufi Uránváros felé utazott, míg Dönci valamelyik mecseki járatra várt.
Azért örültem, hogy végre hazaértem, és simán betaláltam a bejárati ajtó kulcslyukába, mert nyolc deci bor az mégis csak nyolc deci bor. Főleg forralva!
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Barátom!
"Szokásodhoz" híven most is remek történetet fabrikáltál.Kíváncsian várom a folytatást.........Üdv!
 

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
T.Luigi Barátom!
Immáron harmadszor olvasom kis történeted első részét és még mindig fedezek fel benne érdekes sorokat.Határozottan tetszik,amint a barátokat még jobban képiesíted azzal,hogy közismert egyéniségekhez hasonlítod őket.Kifejezetten élvezetes írásod életszerűsége.....megjegyzem,az említett krimók számos egyéb településen megtalálhatók,ugyanebben a "keresztségben" ,ám ez a tényező semmit nem von le történeted hiteléből.Meghozta étvágyam a disznótoros ajándékkosár finomságainak felsorolása és ebben a kánikulai gyötrelemben kivételesen jó volt beleképzelni magam a télies zimankóba.......Remélem,folyt.köv.......
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Jóbarátok. 3/2 fejezet.

Másnap, reggeli közben elmeséltem a feleségemnek, hogy mi történt. Mindig ez a fél óra a napi teendők megbeszélésének az ideje, de aznap, előbb végig kellett hallgatnia, amíg elmesélem, hogy mi történt a kocsmában. Elmondtam neki azt is, hogy minden alkalommal más és más téma kerül terítékre, és tabuk nincsenek.
– Azért remélem, hogy minden olyan - veled megtörtént - eseményt hanyagolni fogsz, ami ártana a jó hírednek. – nézett rám kérdőn – Mert azért akadt belőlük jónéhány amióta együtt vagyunk. – tette hozzá szinte szemrehányóan.
– Na, ne túlozz, rendben? – tiltakoztam azonnal – De mint mondtam, nincsenek tabutémák. És nem zavar bennünket, ha a másik mellett saját magunkat is kiröhögjük. Csak még vissza kell emlékeznem, hogy tettem-e olyat bármikor is, amit szégyellenem kellene? Te tudsz ilyenről?
Na, ettől aztán az asszony olyan jót derült, hogy ideig nem is tudott választ adni. Aztán megállás nélkül elkezdte sorolni a viselt dolgaimat, de olyan nagy lendülettel, hogy ez idő alatt meg én nem tudtam szóhoz jutni.
- Hát lássuk csak. – kezdte el kíméletlenül. - Ott volt például a vízbeesésed sztorija. Vagy az az eset, amikor egyik kollégádat berúgattátok, és az a szegény ember, - hogy elérje az utolsó buszjáratát, elkezdett lefelé rohanni a meredek Vöröskereszt utcán, de annyira felgyorsult, hogy nem tudott megállni és hasra esett. Véresre nyúzta az arcát, mire te elhoztad hozzánk, hogy ott aludjon. Én és a Mami halálra rémülve álltunk a konyha közepén, amikor beállítottatok.
– Te még emlékszel ezekre az esetekre? Én már rég megfelejtkeztem róluk.
- Hát persze! De volt más is. – nevette el magát végre. – Emlékszel még a TV ügyre? Tudod, még a Hunyadi úton laktunk. Vagy amikor Pálfán, az a lökött zongorista fűzte az agyad, hogy szállj be mellé gitározni és majd ketten zenéltek a helyi Kisvendéglőben? Még szerencsére, hogy kértél gondolkodási időt.
– Nahát! Hogy neked milyen jó a memóriád! – néztem rá ártatlanul, bár az az igazság, hogy amiket itt felsorolt, azokra én magam is jól visszaemlékszem, s még ma is magam előtt látok mindent a lelki szemeimmel. De azért továbbra is adtam az ártatlant.
– Mondd csak. Van még valami, amivel megvádolhatsz?
– Ajaj! De most nagy hirtelen nem jut eszembe más. De majd szólak, ne aggódj. – felelte, miközben láttam rajta, hogy erősen töri a fejét. Jobbnak láttam, ha gyorsan másfelé terelem a beszélgetés irányát.
– Mit kell hoznom a boltból? – kérdeztem, s már álltam is fel az asztaltól.
– Ott van a cédula. Mindent felírtam. Két szatyrot vigyél magaddal. - utasított.
Az az igazság, hogy már egyre türelmetlenebbül vártam a péntek estéket. Számomra, ezek a napok olyan felüdülést jelentettek, mint tikkadt vándornak a sivatagi oázis. Szó sincs arról, hogy unalmasak lettek volna a hétköznapjaink, de azért mégis.
Amikor eljött a csütörtök, ketten is felhívtak. Dönci nagy bocsánatkérések közepette tudatta velem, hogy nem tud jönni, mert a felesége közölte vele, hogy keresztelőre hivatalosak, és muszáj ott lenni az azt követő bulin is. Nem sokkal később pedig Piroska is telefonált. Neki egy Dráva parti faluba kellett menni kántorkodni, és valószínűsítette, hogy az útviszonyoknak köszönhetően nem fog tudni visszaérni. Na, puff! Hát ez nem hiányzott. De nem volt mit tenni, ki kellett várni a következő hetet.
Nagy megelégedésünkre ez a találkozó remekre sikeredett, már csak a nem mindennapi témaválasztás miatt is. Szinte megszokásból, ismét én hoztam ki az első kört. Ám most nem forralt bort tettem eléjük, hanem Kék frankost. Sőt, hoztam mellé négy hatalmas sajtos pogácsát is, amit a fiúk igen nagyra értékeltek. Néhány bevezető mondat után rá is tértünk a lényegre.
A Vargha Dönci kezdte a mesét. - Ez a sztori ’69 nyarának a legvégén történt meg velem. Akkor szereltem le, mert lejárt a hat hónap szolgálat. – kezdte el, de itt le kellett állnia, mert szinte egyszerre hördültünk fel.
– Mi az, hogy hat hónap? A nyavalya essen beléd! Mi lenyomtuk a két évet, te meg hat hónap után leléptél a seregből?
– Hát persze fiúk. Akiket felvettek egyetemre vagy főiskolára, csak ennyit kellett szolgálniuk. – világosított fel bennünket.
– Öregem, te aztán mindig jól jártál, bármerre is vitt a sorsod. – mondtam kissé irigykedve – Te egy született mázlista vagy. No de halljuk a mesédet.
– Jól van, oké. Szóval, akkortájt kezdtem eljárni a Rózsakertbe. Príma zene, jó sör és szép lányok. Egyik este felszedtem egy jó kis bigét. Amikor felkértem táncolni, szinte azonnal be is húztam, ő meg hagyta. Ezek után joggal hittem azt, hogy két-három nap múlva akár ágyba is vihetem. Amikor hazakísértem, megbeszéltük, hogy másnap a Park mozi előtt találkozunk, és megnézünk egy Belmondo filmet. Így is történt. A csaj ott volt, és várt. Még vettem egy zacskó francia-drazsét, ami akkor nagy sláger volt, és beültünk leghátsó sorba. Tudjátok, oda, ahol mindenki csak smárolni ült be, a filmmel nemigen törődött senki.
– Várj Dönci, pihenj egy keveset, mert én jövök a sorban – ugrott fel a Pufi nagy hirtelen, s már lépett is ki a belső helyiségből az ivó irányába, a pulthoz. Nagy megelégedésünkre ő sem felejtkezett meg a pogácsákról.
– Ott tartottam, hogy leültünk, megfogtuk egymás kezét és egyik percben a híradót néztük, a másikban meg csókolóztunk egyet. Épp úgy, mint mindenki más a leghátsó sorban. Ez így ment mindaddig, amíg a filmből is lepergett vagy tíz perc, de aztán változott a helyzet. – hallgatott el sokatmondóan a mesélő.
– Na és, mit történt? Mi változott meg? – türelmetlenkedtünk.
– Az történt barátaim, hogy a körülöttünk ülők hirtelen elkezdek szaglászni. Jobbra-balra, előre-hátra és oldalról. De még a zártpáholyból is kihajoltak néhányan.
– De hát, mi a csudát szaglásztak? – szólt rá a jámborlelkű Piroska. Kinyögnéd?
– A szarszagot drága barátaim, amit ekkorra már én is éreztem. El is kezdtem gyanakvó arccal vizslatni a többieket, épp úgy, mint mindenki a közelében ülőket. És képzeljétek el, attól a pillanattól kezdve a lány már nem engedte magát megcsókolni, sőt még a kezét is visszahúzta. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Az volt a csúcs, hogy amikor vége lett a filmnek, a kiscsaj közölte velem, hogy rohannia kell haza, és jobb lesz, ha haza sem kísérem. Úgy álltam ott, mint Bálám szamara.
– Talán azt hitte szegényke, hogy te vagy a bűz forrása? – röhögte el magát Pufi – Arra kérlek, valld be itt, és most! Nem ez volt a helyzet?
– Igen is, meg nem is. Tudnillik a szag nem belőlem fakadt, hogy finoman fejezzem ki magam. – nevetett fel a kérdezett, majd így folytatta. – Akkor oldódott meg a rejtély, amikor nagy mérgesen hazaérkezve lerúgtam magamról a cipőket, és az egyik az oldalára esett. Akkor vettem észre, hogy a cipősarok és talp közé egy darab kutyaszar van beszorulva! Nem vettem észre, amikor beleléptem. Nem csoda, hogy ez által én lettem a fő gyanúsított.
Ugye el tudják képzelni, hogy ettől a sztoritól könnyesre röhögtük magunkat? Hát persze. Végre hallottunk egy olyan történetet, amelyben ő volt a szenvedő fél. Ő, a tökéletes fazon, a skatulyából kihúzott gigerli.
– És mi lett lánnyal? Mit mondott másnap? – érdeklődtem kárörvendően.
– Semmit. Azóta sem láttam. Még a Rózsakertből is száműzte magát. – vallotta be férfiasan Dönci. – Oké srácok, én eleget tettem a követelésnek, most ti jöttök.
Ám erre várhatott, mert lapult mindenki. Nekem tényleg nem volt ezzel a témával kapcsolatos sztorim, de azt észrevettem, hogy Pufi maga elé meredve erősen koncentrál. Úgy éreztem, akar is mondani valamit, meg nem is. Rá is szóltam.
– Janika! Amikor Piroska leteszi az asztalra a következő adagot, muszáj lesz elkezdened. – Látom rajtad, hogy már mondanád, de még rágódsz rajta. – erre aztán megint csak felröhögött a társaság, mert a témát összekapcsolta a mondat második felével. Pufi volt az, akinek legjobban tetszett ez a megjegyzésem.
– Az a baj srácok, hogy ez a sztori nem konkrétan a mai témáról szól.
– Hát akkor miről? – szólt közbe Dönci türelmetlenül.
– Nem is tudom, hogyan fogalmazhatom meg finoman. Valahol a semmi és a mai téma között, félúton. Értitek már? – nézett körbe Janika.
- Pufi! – szólt rá tettetett szigorral Dönci – Miért nem mondod ki bátran, hogy mire gondolsz? Bár fogalmam sincs, hogy mi lehet a szar és a semmi között? De remélem, hogy majd kiokosítasz bennünket.
Ekkor éreztem úgy, hogy meg kell szólalnom.
– Csak egy rövid kérdésem volna, amíg Pufi összeszedi a gondolatait. Azért kíváncsi lennék arra, hogy létezik-e még egy baráti társaság, akik hasonló témával állnának elő? Vagy csak mi négyen vagyunk ilyen lökött vadbarmok?
Erre egy kis csönd állt be, de nem sokáig, mert Döncinek erre is volt válasza.
– Mi az, hogy! Amikor nálunk összejövünk a régi kollégákkal, ennél sokkal zaftosabb, és közönségesebb témák is terítékre kerülnek. Pedig azok a fickók többdiplomás tanult emberek, mégis buknak a szennyes dumákra. Ez a mi kocsmai beszélgetésünk gyereknek való esti mese ahhoz képest. Úgyhogy Pufi elő a farbával, lássuk a medvét!
Barátunk erre megadta magát és belekezdett.
– Hát jó. De előre megmondom, amelyikőtök ki fog röhög, az megnézheti magát! - Nos, ez az eset a múlt ősszel történt. Az asszony elküldött, hogy vegyek magamnak egy meleg téli cipőt valamelyik kínai boltban. A Konzummal kezdtem. Az emeleti rész – mint azt ti is jól tudjátok - kilenckor nyit, de már előtte tíz perccel nagy tömeg várt arra, hogy végre beindítsák a mozgólépcsőt. Egy nagydarab, kövér asszony mögé soroltam be, mögöttem egy diáklányokból álló csoport ácsorgott.
– Pufikám, egy picit lendületesebben, ha lehet. – szólt rá Piroska, ami nem volt megszokott dolog tőle, mert szerintem ő volt a világ legtürelmesebb embere, ráadásul közelebb is állt barátilag Pufihoz, mint mi.
– Szerintem nagyon jól kezdi. – szólaltam fel ez ellen – Szemléletesen kell előadni a sztorit, hogy magad elé tudd képzelni, hogy hogyan történt az eset.
– Na kuss legyen, hadd folytassam tovább, mert most jön a lényeg! – teremtett le bennünket a mesélő.
– Két lépcsőfokkal lejjebb kellet állnom, mint az asszonyság, mert nagy volt a hátsó fele. És épp ez lett a vesztem.
– Miért, mi történt? – csaptunk le rá szinte egyszerre.
– Az történt kedves barátaim, hogy úgy félúton, - ez a derék asszony – a világ legtermészetesebb módján, akkorát szellentett az orrom alá, hogy a nagy huzattól a hajam úgy elkezdett lobogni, mint nyár eleji szélben a búzakalász. Ráadásul a fél fülemre süket lettem egy ideig, de még a szemem is azon nyomban könnybe lábadt tőle.
Amikor Pufi kitette a mondat végére a pontot, olyan fergetegesen kezdtünk el röhögni, amilyet még sohasem produkáltunk ötven év alatt. Nem sírtunk, hanem szabályosan zokogtunk a nevetéstől. Többen is felénk fordultak a szomszéd asztaloktól, nem tudták, hogy mi válthatta ki belőlünk ezt a reakciót.
– Szóval, pont fejbelőtt az öreglány? – hahotázott Piroska.
– Mi az, hogy! Pont telibe kapott. – törölgette a könnyeit Pufi, majd elégedetten hátradőlt. Látszott rajta, hogy nagyon megkönnyebbült.
Amikor nagy nehezen lecsillapodtak a kedélyek, Dönci elment és kihozta az utolsó kört, a pogácsákkal együtt. Miután lepakolta a holmikat az asztalra, megkérdezte.
– Van még valakinek története ebben a témában? Luigi? Piroska? Mesélni is kell, nemcsak röhögni a másikon.
– Nekem tényleg nem volt hasonló örömökben részem. Talán próbálkozz a Gyulánál – böktem Piroska felé, aki nagy meglepetésünkre nem is próbált tiltakozni.
– Velem sem fordult elő semmi említésre méltó ebben a témában, de az apósom elmesélte, hogy járt egyszer. Ha ez is megfelel nektek, ám legyen.
Nem kellett szavazást tartanunk, egyöntetű volt a vélemény, hogy ez esetben idegen tollakkal is lehet ékeskedni.
– Ez az ominózus eset akkor történt, amikor divatba jött az orkánkabát, valamikor a ’60-as évek végén. Bizonyára emlékeztek rá, akkoriban a fél ország négerbarna orkánkabátban járt. Akkoriban kezdtem el udvarolni a feleségemnek. Persze az öreg nem a legelső látogatásomkor mesélte ezt el, hanem évekkel később, amikor együtt szilvesztereztünk és már jól éreztük magunkat. – ennél a résznél Piroska megállt egy pillanatra, kiitta a fele borát, majd folytatta.
- Decemberben történt, az év utolsó munkanapján. Az öreget egy kissé leitatták a munkatársai, majd felsegítették egy Mávaut járatra, és mondták neki, hogy nehogy elfelejtsen Pellérden leszállni. Így is történt, minden szép és jó volt. Az utasok bolondoztak, ugratták egymást, épp úgy, mint más munkanapon hazafelé utazva. Rendben volt minden egészen addig, amíg az öregnek nem kezdett el csikarni a hasa. Érezte, hogy baj lesz, hazáig nem fogja kibírni. Muszáj lesz megállítani a falujáró buszt. Összeszorított hátsó féllel szédelgett a sofőr mellé.
– Ne haragudj Pistikém, de nagy baj van. Megállnál a halastavak mellett?
A sofőr, aki már vagy húsz éve ismerte az apósomat, megcsóválta a fejét, de aztán elnevette magát.
– Jól van, kapsz öt percet Tóni bácsi. Tessék itt a Népsport, én már kiolvastam. Remélem elég lesz? – tette hozzá gonoszkodva, mire az utasok röhögve néztek az öreg után, aki futva igyekezett a bokrok irányába. Három perc múlva már ült is vissza a helyére. Nagyom boldognak látszott. De csak egy darabig. Az utasok egyre-másra szagolgattak a levegőbe. s egyre jobban kezdtek el fintorogni. Az egyikük nem is bírta tovább.
– Nyissátok már ki az ablakokat, mert kurva büdös van itt. Tóni bácsi, csak nem szartad össze magad? – hajolt kissé közelebb az öreg felé, de azonmód vissza is hőkölt.
– Én? – háborodott fel az öreg. – Bolond vagy te fiam!
- Pedig fogadok, hogy nem bírtad ki a bokrokig. – felelt rá a másik, s már állt is fel, hogy a busz végébe menekülhessen. Mire a járgány megállt a kisvendéglő előtt, az öreg környékéről valamennyi utas elhúzta a csíkot. Szegény öreg nem értett semmit. A bűzt ő is érezte, de fogalma sem volt, hogy miért körülötte érződik? A lelkiismerete rendben volt, hiszen tudta, hogy ő rendesen elvégezte a dolgát, abban hiba nem volt. Ám amikor belépett a házba, és kissé inogva megállt a felesége előtt, mindenre fény derült.
– Jaj, Piroska! A poén hol marad? – türelmetlenkedett Dönci – Most becsinált az öreg, vagy sem?
– A poén most jön kedves barátom. – mosolygott rá szelíden a mi kántorunk – A kérdésedre a válaszom pedig az, hogy igen is, meg nem is.
- Az meg hogy lehet?
– Hát úgy, hogy amikor az anyósom lesegítette róla az egy hete vásárolt négerbarna orkánkabátot, látta, hogy a kabát belső oldala deréktól lefelé csupa szar. Ezek után rekonstruálták az esetet, és rájöttek mi történt. Az történt barátaim, hogy amikor az öreg letolta a gatyáját és leguggolt, az orkánkabát valahogy alágyűrődött, s így aztán az összes anyag belekerült. Aztán amikor végzett és felállt, az emésztés végtermékének java ugyan lecsúszott a kabát síkos belsejéről, de nem az összes. Amikor ezt a rejtélyt sikerült megoldaniuk, az anyós fogta a szinte vadonatúj, ám gusztustalanná vált orkánkabátot, - és ahelyett, hogy kimosta volna, - kihajította a szemétre.
Amikor Piroska befejezte ezt a nem mindennapi történetet, - melyet olyan képszerűen adott elő, hogy szinte magunk előtt láttuk az eseményt, - a jóízű, s egyértelműen kárörvendő nevetés most sem maradt el. Meg is egyeztünk abban, hogyha díjazni kellene az itt elhangzott három sztorit, Piroska apósának a története vinné el a pálmát.
Ezek után nem maradt más dolgunk, mint felhörpinteni a maradék borunkat és elköszönni a kocsmárostól. Az utcára kilépve a Volcsányi Pufi tett egy olyan megjegyzést, amivel mindenki azonosulni tudott.
– Gyerekek! Én nagyon örülök ezeknek a péntek esti összejöveteleknek. Nincs is annál jobb, amikor a régi haverok összejönnek, és jól érzik magukat. Csináljuk is ezt minél tovább. Ki tudja, meddig lesz még időnk ezt megtenni?
– Bizony, ez így van. – helyeseltem azonnal. – És tudjátok mi a legjobb az egészben? Az, hogy jókat nevetgélünk, és nem foglalkozunk komoly dolgokkal.
- Jól mondjátok vénemberek. – szólt közbe Dönci komoly arcot vágva. – Mert gondoljatok csak bele. Ki a fenét érdekel, hogy melyikünk hány órakor kel fel és megy ki a klotyóra, a prosztata problémája miatt? Ha ilyen, vagy hasonló gondok lennének a témák, én el sem jönnék. Én nevetni és hülyéskedni akarok, bármennyi gond is gyötör. Gondolom, ti is hasonlóan éreztek.
– Így van fiúk, egyetértek veletek. Ez az este a miénk, és nem a gondoké. Van azokból bőven, de erre a pár órára azok el vannak felejtve. – mondta ki a végszót Piroska, amire mindenki rá is bólintott.
Ezek után elköszöntünk egymástól, s elindultunk a buszmegállóink felé.
A következő péntekig épp úgy teltek napok, mint hogy az lenni szokott. Egy kivétellel. Valamikor a hét közepe felé a feleségem közölte velem, hogy nem bánná, ha ma én főznék. Méghozzá rakott-krumplit „Luigi módra”, gazdagon. A pörköltek, a halászlé, valamint a kocsonya mellett ez az egyik specialitásom. Az imént felsoroltakon kívül én szoktam elkészíteni a salátákat is, valamint a különböző zöldségféleség tisztítása, meghámozása, és formára darabolása is az én feladatom. Egy szó, mint száz, szeretek a konyhában tevékenykedni, még a mosogatást is bevállalom, ha kell.
Viszont, a szobákban való munkálatokat ki nem állom. Például a törölgetést. Szerintem annál unalmasabb munka nincs a világon. Egyetlen jó dolog, hogy a szobában a plafonon is tudok járni… Igaz, hogy csak akkor, ha a feleségem bekapcsolja a porszívót. És akkor is csak az idegességtől. Nemrég történt, hogy előhalászta kedvenc masináját, mire meg is fenyegettem.
– Mire készülsz már megint? Áthívom a Szemit!
Erre egy jót derült, de azért felbőgette a motort.
Szemiről azt kell tudni, hogy egy keverékkutya. Fiú, kicsi és fehér. A folyosó első lakásában lakik, és gyakran átjön hozzánk kunyerálni. Ilyenkor végigszáguld, a kb. 40 méteres függőfolyosón, majd az ajtónk elé érve egy hatalmasat fékez. Mind a négy lábával egyszerre, mint a rajzfilmekben. Aztán leül a hűtőszekrény elé, és vár türelmesen, amíg meg nem kapja a neki megjárót. Parizert, turista szalámit, csülöksonkát, vagy másféle hentesárut. Egyszer kipróbáltam nála a Pick-szalámit, vajon elfogadja-e? Naná, hogy elfogadta.
Nos, egyik nap a Szemi épp akkor száguldott át hozzánk uzsonnázni, amikor a nejem porszívózott. Amikor ezt meglátta, rá se bagózott a hűtőszekrényre, hanem berohant a nagyszobába és megtámadta a porszívót. Körülötte ugrándozott, és veszettül ugatott rá. Nagyon pipa volt. Le is kellet kapcsolni a gépet, de még azután is csak nehezen nyugodott meg. Attól a pillanattól kezdve még jobban megkedveltem ezt a kis méregzsákot, és azonnal dac és védszövetséget kötöttem vele, a közös ellenséggel szemben. Ennyit Szemiről, jöjjön a következő péntek.
Ekkorra már beértünk a márciusba, sőt, már a közepén jártunk, de a tavasznak még semmi nyoma. Még azidő tájt is gyakran esett a hó. Már néhány bokron és fán megjelentek a rügyek, de napfény helyett havat kaptak a nyakukba.
A srácok ennek ellenére nem voltak elkeseredve. Piroska azzal kezdte, hogy mivel legutóbb nem kaptunk semmiféle instrukciót a témát illetően, javasolna valamit.
– Ha van olyan sztoritok, amelyben egyszerre voltatok hülyék és humorosak, vagy nevetségesek is, adjátok elő. Vagy olyan is jöhet, amikor olyat tettetek, amit azóta nagyon megbántatok. Ezen a javaslaton jó hosszan el is gondolkoztunk. Csak jóval később, - amikor Dönci kihozta a második kört meg a pogácsákat, - akkor szólalt meg a Pufi.
– Nekem ugyan lenne, de az nem olyan érdekes.
– Én is így vagyok ezzel. – szólalt meg Piroska. – Pont emiatt javasoltam ezt a két témát, mert azt gondoltam, hogy veletek történt valami hasonló. Tekintettel arra, hogy a ti életetek mozgalmasabb lehetett, mint a miénk. – fejezte be a mentegetőzést, s kérdőn tekintett előbb Döncire, majd énrám.
Addigra és már eldöntöttem, hogy közkinccsé teszem azt a bizonyos TV- ügyet, amelyre a feleségem oly kedvesen felemlegetett még az elején.
– Jól van, elkezdem srácok, de az utózöngéket mellőzzétek rendben? - Ez az eset akkor történt, amikor még a Hunyadi úton laktunk. Külön szoba, két Tv, tehát ebből a szempontból békesség. Nyolc lakó, ebből három albérlő, ebből az aspektusból nézve más volt a kép, de ezt most hagyjuk, koncentráljunk inkább az eseményekre. Valamelyik évben az idősebb nővérem felajánlott egy kisméretű Tv-t, amely mint mondta, jó lesz majd a konyhába, mert így kaja közben sem maradunk le az eseményekről. Szép gesztus volt ez tőle, csak az volt a baj, hogy saját antennával működött, és mindössze 3-4 csatorna jött be rajta. Még aznap este felhívtam a feleségem öccsét, hogy mi tehetnék ez ellen?
- Semmi gond. – közölte velem jóindulatúan – Veszel két méter felszerelt kábelt és egy Tv-elosztót. A padló felett átfúrod a falat egy 12-es fúróval, a te kábeled átdugod, majd mindkét kábelt bedugod az elosztóba. A vétel mindkét gépnél tökéletes lesz, ne aggódj.
Nagyon megörültem a tájékoztatásnak, és másnap reggel megvettem mindent ami kellett, majd a boltból hazaérve nagy elszántsággal vittem be a konyhába a felszerelést.
– Hát te mi a fenét akarsz ezekkel a szerszámokkal? – szólt rám az asszony.
– Kifúrom a falat és összedugom a kábeleket. Így a konyhában is lesz ötven csatornánk. Mert ami a szobaantennán bejön, az túró. – világosítottam fel.
– Át akarod fúrni az én szobám falát? – tiltakozott hevesen – Azt már nem! Fúrd át a te szobád falát.
– Most viccelsz velem? A nagyszoba felé két falat is át kellene fúrnom, és a kábelt is végig kellene vezetnem a falon, ami ronda. Ezt meg senki sem látná.
– Nem! Akkor sem! Nem fogsz te itt semmit sem fúrni, az én falamat ne csúfítsd el. – kardoskodott egyre csak, mire alaposan begurultam. Nem értettem ezt a negatív hozzáállását. Kezdem begőzölni.
– Figyelj csak? Ha nem lesz fúrás, nem kell a Tv sem. Inkább kihajítom az ablakon. Komolyan beszélek! – mondtam fenyegető hangsúllyal.
– Haha! Azt próbáld meg! – tette csípőre a kezeit, azt várva, hogy mi lépek?
Hát én léptem is. Kicibáltam a Tv-ből a szobaantennát meg drótot is a konnektorból, aztán felkaptam a készüléket, és a konyhaablak felé sasszéztam vele. Útközben többször is elakadtam az utamba került berendezésekbe, sőt, a keskeny ablakot elérve még fordítanom is kellett a dobozon, hogy kiférjen. Innen kezdve viszont könnyebb lett a dolgom. A Tv csupán egy emeletet magasságból repült ki, de ez elég volt ahhoz, hogy kilehelje a lelkét. A Tv-t másnap a feleségem cipelte el a kuka mellé. Hát így történt fiúk.
– Öregem, azért ezt nem hittem volna rólad. – mondta kissé szemrehányó hangon Piroska – Azt hittem, hogy te egy nyugis pasas vagy. Bár, ha a nejed másképp áll a dologhoz, az a TV még ma is meglenne.
A másik kettő nem rótt meg, inkább kiröhögtek, de dicsértek is.
– Gratulálok öregem, legalább kiálltál a meggyőződésed mellett. – vigyorgott rám Pufi – De azért neked sem kell a hülyeségért a szomszédba menned. - Ezzel mindenki egyet is értett.
Egy kis borozgatást követően a Dönci is előállt a történetével. Elég keservesen állt neki, de akkor már nem volt visszaút.
– Előre bocsájtom pajtikáim, hogy ez nem egy sikertörténet. Sőt! Na mindegy, ha már elkezdtem, be is fogom fejezni. Valamikor réges rég, becsaptam egy igaz barátot, aki megbízott bennem, de én nem úgy viselkedtem vele szemben, ahogy azt megérdemelte volna.
– Hát, ami azt illeti, már a sztori indítása sem tetszik öregem! – néztem rá nem éppen kedvesen. – Becsapni egy barátot? Az nagyon szemét dolog.
– Tudom. Főleg, ha az illető egy lány. – nézett ránk Dönci bűnbánó képet vágva, s látszott rajta, hogy valóban sajnálja a történteket.
- Egy lány volt a barátod?- ámuldozott Piroska. - Hát ilyen is létezik? Mert ha igen akkor még nagyobb gazember voltál. Soha eddig még nem beszéltél róla.
– Persze, hogy nem. Ez az én „mea culpám”. Ezt a lányt úgy hívták, hogy Tóth Zsuzsa. Egy utcában laktunk, egy óvodába jártunk, és az első négy évben osztálytársak voltunk a Mátyás királyban, de ötödiktől kezdve már nem voltak koedukált osztályok. A barátságunknak ez mit sem ártott. Később aztán, amikor eljárogattunk össztáncra, úgy néztünk ki, mint egy testvérpár. Én vigyáztam rá, ő meg énrám. Soha semmi nem volt közöttünk. Legföljebb egy-egy ártatlan puszi, ha megleptük egymást karácsonykor.
– Tehát, a szó igazi értelmében, barátok voltatok. – szólt közbe valamelyikünk.
- Pontosan – bólintott rá Dönci, majd folytatta. – Ez így is marad egészen addig, amíg fel nem vettek bennünket az egyetemre. Őt az orvosira, engem a közgázra. Ezt meg kellett ünnepelnünk. A Nádorba mentünk, ittunk pár pohár Vermutot, majd azt javasoltam neki, hogy menjünk fel hozzánk, van néhány új lemezem. Beatles, és Rolling. De arról bölcsen hallgattam, hogy a szüleim épp a balatoni víkendházat készítik elő a nyári szezonra.
– Még jó, hogy nem a bélyeggyűjteményes szöveggel álltál elő – mordult fel Pufi szinte haragosan. – És ha jól sejtem, történt ott valami, amit azóta is bánsz.
– Így van. Nincs ezen mit szépíteni.
– Mondd csak tovább! Nagyon érdekel, mit műveltél vele? – hajolt hozzá Piroska, de közben olyan fura arcot vágott, hogy az szinte félelmetes volt. Dönci nagy nehezen tudta csak összeszedte magát. Soha életében még nem vágott ilyen keserves képet.
– Lemezhallgatás közben Zsuzsa megivott egy kis pohár bort, és meg vagy fél literre valót. Később, én vadbarom, elkezdtem simogatni és csókolgatni. Most utólag, ahogy visszaemlékszem, ő nem csinált semmit, nem is ellenkezett, de látszott rajta, hogy nem érti, mit akarok tőle? Egyre szomorúbban nézett rám, én mégis folytattam. Olyan volt az egész, mintha egy kirakati bábut ölelgettem volna. Amikor bevégeztem a dolgom, ő sápadt arccal bement a fürdőszobába és miután rendbe szedte magát, szó nélkül elment.
Dönci itt szünetet tartott. Mi képtelenek voltunk megszólalni, csak hitetlenkedve bámultunk egymásra. Legalább öt percig hallgattunk. Végül Piroska törte meg a nyomasztó csendet.
– Legalább utánamentél, és bocsánatot kértél tőle? – nézett rá szomorú szemekkel.
– Én megpróbáltam! Becs szó, megpróbáltam… Az első emelet fordulójában értem utol. Bocsánatot akartam kérni, mert ráeszméltem, hogy mit követtem el ellene. De képtelen voltam megszólalni. Zsuzsa is csak nézett rám, ő sem szólt semmit.. De amikor elindult lefelé, és egy pillanatra visszanézett, láttam, hogy csupa könny az arca.
– A kurva életbe Dönci! – ugrott fel Pufi az asztaltól – Tudod mit műveltél? Az a lány a barátod volt! Érted? A legjobb barátod, aki megbízott benned. Ne is haragudj öregem, de most legszívesebben jól pofán vágnálak.
Ezután megint egy hosszú szünet következett. Úgy éreztük, és jól éreztük, hogy ez a történet nem tett jót a hangulatunknak. Nem ezt terveztük. Az ötletgazda Piroska volt, de arra senki sem számított, hogy Dönci épp egy olyan mesével áll majd elő, amely ilyen hatással bír a társaság tagjaira.
– Ne haragudjatok srácok, de ez a történet már több mint negyven éve nyomta a lelkemet, muszáj volt kiadni magamból. Soha, még senkinek nem beszéltem róla – szólalt meg Dönci visszafogott hangon – Nem akartam elrontani ezt a mai estét. De most úgy érzem, megkönnyebbültem.
– Oké, Dönci, szerintem mégis csak jobb, hogy elmesélted. - veregettem meg a vállát – De azért nagyon szemét voltál, azt be kell látnod. Egyébként mi történt ezután? Találkoztál még vele?
- Nem. Soha többé nem láttam, pedig több alkalommal is érdeklődtem utána.
Amikor kiléptünk a kocsmából, a még mindig mogorva képet vágó Pufi határozott hangon kijelentette, hogy ha még egyszer ehhez hasonló történettel áll elő valaki, ő soha többé nem akar látni minket. Persze ez nem volt teljesen igaz, mégis úgy tettünk, mintha elhinnénk neki. Ekkor éreztem úgy, hogy mielőtt még elválnánk egymástól, valamivel fel kell dobnom a hangulatot.
– Ugye tudjátok, hogy a vágóhíd, illetve a bőrgyár alatt folyik egy patak? Az, amelyiknek olyan nagyon büdös szaga van és koromfekete a színe, de még patkányok is úszkálnak benne?
– Hát persze, hogy ismerjük. Miért, mi van vele? – nézett rám a másik három kíváncsian.
– Semmi különös. Csupán annyi, hogy valamikor réges rég, egy László napi ivászat után beleestem. Öltönyöstül, mindenestül. Ha akarjátok, legközelebb majd elmesélem. Garantálom, hogy be fogtok szarni a röhögéstől.
A többiek egycsapásra jó hangulatba kerültek.
– Igen! Ez az, ami kell nekünk a vörösbor mellé! – rikkantott fel boldogan Pufi – már alig várom, hogy elmeséld.
Hazafelé menet eszembe jutott Dönci vallomása, melynek tartalma egyszerre volt érdekes, tanulságos, szomorú, és erkölcsileg teljes mértékben elítélendő. Nyilvánvaló volt, hogy Dönci barátsága Zsuzsával szemben nem állta ki a próbát, és ő ezt egész életében bánni fogja.




 
Utoljára módosítva a moderátor által:

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
Tisztelt Barátom,Luigi!

Rendkívül tetszett a második "barátos" írásod,megkockáztatom,szerintem jobb lett......talán.....mint az első fejezet.Ez viszont semmit nem von le az előző értékéből,ízlés dolga,tudod....Szórakoztató történeteket illesztettél be a traccspartik témájául,annyira életszerűen,érdekesen meséled el őket,hogy odaképzelem magam Dönciék /és a sajtos pogácsák .../ közé.Jól kompenzálod a Zsuzsával való barátság fiaskóját,a végén csak felderíted az olvasót a "patakba eséssel".Viszont ennek ellenére nyomot hagyott bennem a férfi-Nő közti barátság említett buktatójának tanulsága.....Üdv!
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Lehetséges, hogy többen is - akik elolvasták ezt az írást, - csodálkoztak, meglepődtek, sőt, talán meg is botránkoztak kissé. Elismerem, hogy nem a tőlem megszokott szolid stílus és témaválasztás jellemzi ezt a történetet, de higgyék el, ha összejön egy férfiakból ( főleg barátokból) álló társaság, az ilyen, vagy hasonló témák mindig terítékre kerülnek. Nemcsak a sport, és a politika... S azt is elhiheti bárki, hogyha egy női csapat jön össze, ők is beleadnak mindent... Ágyő, prüdéria... És ez így van jól.
Ám aki úgy gondolja, hogy építő kritikát kíván alkalmazni ezen írással szemben, tegye meg bátran, hisz a véleménynyilvánítás mindenki számára adott.
 
M

MaryAnn33

Vendég
Kedves Luigi!

Szinte ugyanezek a gondolatok jártak a fejemben...jó írás, de valóban tőled meglepő és szokatlan stílusban. De! - az élet is hoz igen kellemetlen fordulatokat, melyeknek elmesélése egy baráti társaságban /főleg ha jó barátok /, nem lehet tabu téma. /bár megjegyzem a tv kidobálása igen felelőtlen cselekedet, de ez az én személyes véleményem/ Érdekes történeteket olvashattam, nyílt és szókimondó megfogalmazás, és csak ismételni tudlak téged: "Ágyő prüdéria"! Szolid stílus, meseírás, és érzelmekkel dúsított írásaid után...most új arcod mutattad meg. Bátor vagy és ez így van jól. Gratulálok! - most már kíváncsian várom mivel és milyen írásoddal találkozom legközelebb.

u.i.
Nem tudom megállni, hogy ne írjam le...ne haragudj...a káromkodás, és a "randa" beszéd...engem egy picit zavart...de ismétlem ez csak az én személyes véleményem, és nincs benne semmi rosszindulat.

Szeretettel:
Barátod / remélem ezek után is /: Marianna
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Marianna! Elfogadom a kritikát, mert bizonyos értelemben és bizonyos fokig igazad van. Mentségem csupán annyi lehet, hogy nem akartam szépíteni a dolgokon, mert akkor nem lett volna őszinte és hiteles a történet. A Tv "útjára bocsátása" is igaz. Vissza is akartam fogni magam, de hát a gőz... :mad2: Köszönöm az őszinte szavaidat. :)
Legközelebb egy másik, - egy sokkal szelídebb és szolidabb - történettel állok majd elő.
 
M

MaryAnn33

Vendég
Kedves Luigi!

Köszönöm! Tudod, hogy el fogom olvasni, és ki tudja...."hónapok vagy évek kérdése az egész" és válaszolok is rá....talán. / ezt még nem hagyhattam ki!/

Szeretettel! Barátod: Marianna

u.i. Írásaidhoz kitartást, ihletet és mindent amit szeretnél...teljesüljön! szívből kívánom!
 

19angel52

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves barátom!
Nagyon jól szórakoztam az adomázó, péntek esti "öregcsontokon". Nagyon hiteles és képszerű történet volt, ezt nem lehetett másképpen (finomkodva) megírni. Sajnos én már messze sodródtam az ilyen barátoktól. Hiányzik! Ha beleszülettél egy városba, soha ne légy hűtlen hozzá, mert úgy jársz mint én (egy lokálpatrióta szögedi).
Üdvözlettel: Joci
 
Heló Luigi48!
Nagyon élveztem az írásod minden sorát. Jókat kacarásztam rajta. Könnyen magam elé tudtalak képzelni, amint visszaemlékezel dolgokra és főleg ahogy előadod.
Kár, hogy nem mindenkinek vannak ilyen barátai!!!
Várom a folytatást!!!
Puszi! Klári
 

cat34

Állandó Tag
Állandó Tag
Lehetséges, hogy többen is - akik elolvasták ezt az írást, - csodálkoztak, meglepődtek, sőt, talán meg is botránkoztak kissé. Elismerem, hogy nem a tőlem megszokott szolid stílus és témaválasztás jellemzi ezt a történetet, de higgyék el, ha összejön egy férfiakból ( főleg barátokból) álló társaság, az ilyen, vagy hasonló témák mindig terítékre kerülnek. Nemcsak a sport, és a politika... S azt is elhiheti bárki, hogyha egy női csapat jön össze, ők is beleadnak mindent... Ágyő, prüdéria... És ez így van jól.
Ám aki úgy gondolja, hogy építő kritikát kíván alkalmazni ezen írással szemben, tegye meg bátran, hisz a véleménynyilvánítás mindenki számára adott.


Kedves Luigi!

Nagyon tetszett mindkét rész, már alig várom a folytatást. Így, a reggeli "letolás" után jól esett egy kis nevetés.
Én nem találom megbotránkoztatónak írásod....ennél sokkal vulgáriasabban szokták kifejezni magukat a társaság tagjai, ha összejönnek....legyenek azok férfiak, vagy akár nők is ;)
 

Luigi48

Állandó Tag
Állandó Tag
Jóbarátok 3/3 fejezet.

Miután felraktam a Jóbarátok második fejezetét, azt mondtam magamban:
- Kész, vége, ennyi volt. Ennyi volt, mert azt gondoltam, hogy ugyan ki kíváncsi arra, hogy ezek a pihentagyú öreg fickók milyen bolondos történetekkel szórakoztatják el egymást borozgatás közben?
De aztán meggondoltam a dolgot. Majd ki fog derülni, hogy miért...
A legutóbbi találkozásunk óta három hét telt el, mert mindig közbejött valami. Volt, hogy csak egyikünk mondta le a találkozót, de előfordult, hogy egyszerre hárman is. Ezért döntöttünk úgy, - ellentétben a korábbi megállapodásunkkal, - hogy vagy mind a négyen ott leszünk ezeken a péntek esti találkozókon, vagy egyikünk sem. Mert végül is a csapat négy főből áll, s ha csak egyikünk is hiányzik, az már nem az igazi.
Persze, az ilyen elmaradások után már nagyon türelmetlenül vártuk, hogy teljes legyen a létszám. Ez három hét szünet után végre sikerült. A kocsmároson is látszott, hogy örül nekünk amikor aznap szép libasorban bevonultunk. Nem volt olyan bőbeszédű fickó, mint általában a legtöbb kocsmáros, de most nagy meglepetésünkre, - miután viszonozta a köszönésünket, - mást is mondott.
– Hiányoztak uraim. Már azt hittem, elpártoltak tőlem – szólt, s még egy jóindulatú mosolyt is megeresztett felénk. E személyes megszólíttatás okozta ámulatból Pufi eszmélt elsőnek.
– Köszönjük az aggódást főnök. Nyugodjon meg, még sokáig számíthat ránk.
Szokás szerint ez alkalommal is én hoztam az első kört. Csak nehezen, kissé kacskaringózva voltam csak képes kiszállítani az innivalót, mert a kocsma tele volt, s már csak az ablak melletti sarokban találtunk üres asztalt. Amikor lepakoltam a holmikat, a fiúk kissé meglepődtek, hogy pogácsa helyett valami sajtos izét raktam eléjük.
– Már felzabálták előlünk a pogácsákat, csak ez van. De legalább friss.
- Még az a jó, hogy ilyen puha – vigyorgott Piroska – Csak bele ne ragadjon a protkóm. Egyszer már jártam így, amikor májas kenyeret ettünk reggelire. Akkor egy jó nagy harapás után úgy egyberagadtak, - mármint a májas kenyér meg a felső fogsorom, - hogy kénytelen voltam egyszerre mindkettőt kivenni a számból, majd szétválasztani őket. A protkóm még akkor is keményen harapta a kenyeret! Képzelhetitek, milyen felemelő látvány lehetett. A feleségem arcán őszinte döbbenet tükröződött, ahogy tágranyílt szemekkel végignézte ezt a műsort.– emlékezett vissza jót derülve a mi derék kántorunk.
– Hát azt nem is csodálom! – nevette el magát Dönci – Még szerencse, hogy a te nejed nem olyan hányós fajta. Mert az enyém, ha ilyet látna, már rohanna is a klotyóra. Vehetnél magadnak egy erősebb ragasztót pajtikám.
– Mint amilyen neked van, jómódú nyugdíjas barátom? – fordultam felé szigorú képet vágva – Bár amilyen tökéletes vagy, neked nemcsak hogy a hajad nem hullik, de még az összes fogad megvan. Legalább is úgy látom.
A Dönci nem válaszolt azonnal. Előbb a győztesek fölényes mosolyával körbenézett bennünket, majd egy pillanatra szélesre tátotta a száját, kivillantva hófehér fogsorait. S amikor végre becsukta, átment dzsentribe. – A látszat csal dhága bahátaim. – kezdte a hülyeségeit. - Amit láttatok az imént, az szintén photézis, igaz, hogy pohcelánból lett legyáhtva. Egy millkóm bánta, de megéhte. És most hadd ne meséljek a műtétemhől, meht az bohzalmas volt dhága bahátaim. – nézett ránk ártatlanul pislogva, mint aki azt reméli, hogy sajnálkozni kezdünk a szenvedései miatt, de arra aztán várhatott.
Dönci már diákkorától kezdve - enyhén szólva is- beképzelt és dicsekvő alak volt, aki el van ájulva magától. Még a neve is előkelően hangzott: Ödön. Ám mi, mindezek ellenére kedveltük, mert jól állt neki ez a viselkedési forma. Azt hiszem, rossz évjárat volt. Negyven évvel korábban kellett volna megszületnie.
De tudott ő másmilyen is lenni, és erről az oldaláról számos alkalommal tanúbizonyságot is tett. Sok esetben volt ő önzetlen és segítőkész, s mindezt jószántából tette. Már többször is felsejlett bennem, hogy Dönci valójában nem olyan, mint amilyennek a legtöbb esetben mutatja magát, s lehetséges, hogy ez a fölényes és nagyképűnek tűnő modor valamiféle álarc, vagy védekező mechanizmus az ő részéről, amely mögé a valódi énjét rejti. Bár az is lehet, hogy még ennyi év után sem ismertem ki igazából.
– Na, mi lesz öregek! – szólalt meg türelmetlenül Pufi – Már a fele idő elment, és még senki nem mesélt semmit! De várjatok, előbb hozom a piát, meg ezt a sajtos-stanglit. Nem is olyan rossz ez, de azért az a méretes töpörtyűs pogácsa sokkal jobban ízlett.
Amikor Pufi kiment az ivóba, gyorsan kisurrantam a mellékhelyiségbe, amely az udvarról nyílott. Természetesen már kifelé menet rágyújtottam, miközben átkok egész sorozatát zúdítottam azoknak a törvényhozóknak a fejére, aki papírra fektettek, hogy még a kocsmákban is tilos a dohányzás! Még ilyen baromságot! Hát hogy néz ki egy csehó dohányfüst nélkül?
A csapatban egyedül csak én dohányzok, a Pufi pár éve abbahagyta. Piroska és a Dönci pedig soha életében nem bagózott. Egyszer, - valamikor a ’80-as évek közepén – én is tettem egy fogadalmat. Az elhatározás megvolt bennem, de csak ideig, óráig. Már másnap reggel fél hétkor az első kávém kortyolgatása közben veszettül hiányzott, de még keményen tartottam magam, ám szinte percről percre egyre idegesebb lettem. Mindennel és mindenkivel bajom volt. Végül is, fél háromig bírtam a gyűrődést, majd feladtam. Nos, ennyit az én kitartó harcomról, amit a cigaretta ellen vívtam, és vívok azóta is.
Visszatérve az asztalhoz, hallottam, hogy a három vénember épp arról tanakodik, hogy ma ki fogja elkezdeni a mesélést. Az volt a problémájuk, hogy amit őt el akartak mondani, azt nem tartották túl érdekesnek.
– Honnan tudjátok, hogy nem volna érdekes? Amit az előbb Piroska mesélt a májas kenyérbe ragadt protkójáról, az is jó kis sztori volt, nem?
- De az volt. Röhögtünk is rajta – felelt Pufi – majd elhallgatott, én pedig folytattam a gondolatsort.
- Van egy javaslatom. Csináljuk azt, hogy minden péntek este csak egyvalaki mesél, mert tudom, hogy nem lesz annyi sztori, ahány péntek van még a naptárban, nem igaz? Így majd szépen felosztjuk egymás közt a napokat és a mesélés jogát. Na, így rendben lesz a dolog? De azt ajánlom, hogy addig is törjétek a fejeteket.
– Hát ez tényleg jó ötlet! – lelkesedett Piroska – Szerintem is elég lesz egy napra egy mese, így legalább évekig lesz mit hallgatnunk. Főleg, ha figyelembe vesszük az elmaradt estéket is, mert majd olyanok is lesznek.
– Én már tudom, hogy ki lesz az, aki ma mesélni fog – szólt közbe Dönci.
– Én is! – nevette el magát Pufi, majd kérdő tekintetét rám szegezte. Persze nagyon is jól tudtam, hogy ezt miért teszi, mégis megkérdeztem.
– Hát te meg mi a túrónak nézel rám, Janika? – kérdeztem tőle ostobának tűnő képet vágva.
– Azért Moha bácsi, mert legutóbb megígérted, hogy előadod a László-napi vízbeesésed történetét. – vigyorgott rám kajánul.
– Basszus! El is feledkeztem róla! – csaptam a homlokomra, mintha ez igaz lenne, pedig nem volt az. Csak még kérettem magam egy kicsit. Ám, mielőtt még elkezdtem volna, egy közérdekű utasítással láttam el Döncit.
– Jól van, elmesélem. – fordultam az angol humort kedvelő barátom felé – De előbb mondanék valamit. Tudom, hogy kisnyugdíjas vagy, - amit őszintén sajnálok is, - de most mégis arra kérlek, hogy pattanj fel, mert üresek a poharak. És meg ne feledkezz a sajtos izékről sem! – szóltam utána, miután Vargha Ödön úr kissé durcás képet vágva felkászálódott és fájdalmas arccal vonszolni kezdte magát a pult felé.
Érdekes figura volt ez az Dönci. Tele volt pénzzel, de majdnem mindig rá kellett szólni, hogy legyen oly kedves, és tartsa be a játékszabályokat. Bár lehet, hogy most kissé eltúloztam a dolgot. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy Dönci egyenesen élvezte ezeket a szituációkat, s direkt úgy csinált, mintha fizikai és lelki fájdalmat okozna számára a pénzkiadás. Tőle még ez is kitellett. Soha nem tudtuk megállapítani nála, hogy most komolyra veszi-e a figurát, vagy csak etet minket. Mert ugye, említettem már, hogy kitűnő színészi képességekkel volt megáldva?
Viszont, emlékszem egy Gyuri nevű kollégánkra, akinek esze ágában sem volt színészkedni. Azt nem mondom, hogy pofátlanul kezelte ezt a témát, csak majdnem…vagy mégiscsak? De ez ma már nem számít.
A történet annyi, hogy mikor X cégünk Y osztálya összeröffenést tartott, mindig úgy intézte a dolgot, hogy ő hozza ki az utolsó kört. Tudatosan tette ezt, mert rájött arra, hogy a hatodik-hetedik pohár után csökken az ital iránti vágy, mivel a társaság tagjai addigra már kellőképpen elszédültek, vagy elálmosodtak. Így aztán tíz alkalomból legalább hétszer megúszta a fizetést. Olaszra piált. Potyolínó, ahogy ezt mondani szokták. Ám egy idő után valaki felfigyelt erre a sumák hozzáállásra, s onnan kezdve mindig vele hozattuk ki az első adagot. Szívta is a fogát rendesen!
De most a Százéves borozó egyik asztalánál ülünk, vagy nem? Felejtsük hát el Gyuri egykori rossz szokását, s inkább térjünk vissza a mi társaságunkhoz.
– Már itt is vagyok a cuccokkal! Remélem, kibírtátok nélkülem? – vigyorgott ránk porcelánfogú barátunk, elismerést várva. Ezt Pufitól meg is kapta.
– Ami azt illeti Ödike, nélküled még kibírtuk volna, de bor, és sajtos - stangli nélkül nem biztos. – mosolygott rá kedvesen.
– Ne engem cseszegess Pufikám, hanem azt a körszakállas fazont ott a jobbodon. – vágott vissza a másik.
– Ha jól tudom, tartozik nekünk egy vallomással, vagy rosszul emlékszem?
Erre aztán minden szempár rám szegeződött, de nem jöttem zavarba, mert felkészült voltam. És az is igaz, hogy szeretek mesélni.
– Oké, kezdem már. – vágtam bele egy kortyolást és egy harapást követően. – Ez a sztori valamikor a 80- as évek elején történt, László napon. Munka után hatan ültünk be a Szomjas tüzér nevezetű közintézménybe, annak is a kellemes, árnyas kerthelyiségébe. Hatunk közül négy László volt, egy Sanyi és jómagam. Alighogy leültünk, a csibészek azt a kérdést kezdték feszegetni, hogy ugyan miért kellene szegény pincért azzal fárasztanunk, hogy nyolc alkalommal is megforduljon a pult és a mi asztalunk között, ha ezt az utat akár meg is felezhetné?
– Miket zagyválsz itt össze–vissza? – csapott le erre a bevezetőre Piroska – Egy kukkot sem értettem az egészből. Fogalmazz érthetőbben!
- Jól van, ne kapd fel a vizet Gyulus. Szóval, ezek a Lászlók azt találták ki, hogy mind a négyen csak egyszer rendelnek, de minden korsó mellé egy fél konyakot is kérnek. Így a pincérnek csak négyszer kell fordulni. Kapíse?
Végre, ezen magyarázat után fény gyúlt Piroska szemében is.
– Ahá! Így már minden világos. – bólogatott nagyokat – Négy korsó sör, s mellé négy konyak, nem semmi. Ennyi bőven elég is lehetett a mámorhoz.
– Mi az, hogy! Meló után kissé már éhesen? Épp elég volt. De a lényeg csak most következik. – csillantottam fel előttük a reményt a folytatásra. – De előtte, – ha nincs kifogásotok ellene - kimegyek az udvarra, és gyorsan elszívok egy cigit, de mire visszaérek, az asztalon akarom látni az utolsó szállítmányt. – kacsintottam Piroskára, s ő máris vette a lapot. Két perc elteltével már ismét az asztalnál ültem.
– Szürkület volt mire összekászálódtunk és elindultunk, méghozzá gyalog, mert épp előttünk ment el egy busz. Úgy gondoltuk, egy kis séta jót fog tenni, és majd a következő megállóban bevárunk egy másik buszt. Amikor odáig elértünk, a Sanyi előállt egy ötlettel, miszerint szívesen megvendégel bennünket a saját borával. Mint mondta, a buszmegállótól csupán ötven méterre van a házuk. És biztos, hogy a felesége is örülni fog a látogatásunknak.
– Na, képzelem, milyen boldog volt, amikor meglátott benneteket. – nézett rám Dönci várakozóan – Hat piás alak, csak úgy beállít? Milyen arcot vágott?
– Bár vágott volna! – sóhajtottam egy nagyot – De odáig nem jutottunk el.
- Én már sejtem miért, de mondd csak tovább – biztatott Pufi. Erre én a Janika felé fordultam, hogy arra figyelmeztessem, ne zavarjon meg a koncentrálásban, de nem szóltam rá, mert észrevettem valamit. Ezen az estén már többször is láttam, ahogy Pufi időnként a hasát tapogatja, és olyankor olyan képet vág, mintha fájna neki. De ekkor még nem kérdeztem rá miért teszi, előbb be akartam fejezni ezt a sztorit.
– Szóval, az történt, hogy valamilyen oknál fogva túlmentünk azon a bizonyos kis patakon, úgyhogy vissza kellett fordulnunk. A többieknek volt annyi esze, hogy a hídon menjenek vissza, de nekem nem. Miért is lett volna? Arra gondoltam, hogy nyerek öt métert, ha a patak feletti vastag vascsövön sétálok át túlsó partra.
– Arról az alumíniumlemezzel szigetelt vezetékről beszélsz, amelyik a Hőerőműtől indul? - ámultak el a srácok. – Te tiszta hülye vagy! Az kurvára csúszik. Én még józanul sem vállalnám be. - jegyezte meg Dönci.
– De én bevállaltam. Nem is volt semmi gond egészen addig, amíg a cső kétharmadához el nem értem. Akkor vettem csak észre, hogy a cső végére egy félkör alakú rács van hegesztve, épp amiatt, hogy senki se mászkáljon át rajta. Ezen a rácson lehetetlen volt átjutnom, s emiatt vissza kellett, hogy forduljak. Ennek a manővernek a következtében csúsztam le a csőről, majd egy szabályos hátraszaltóval landoltam abba a büdösvízű, koszos patakban.
Amikor idáig jutottam a meséléssel, a többiek először jól kiröhögtek, de aztán sajnálkozni kezdtek.
– Öregem, arra nem is gondoltál, hogy mi történt volna, ha nem ilyen szerencsésen pottyansz a vízbe? – kérdezte Pufi – Gondolj csak bele. Akár ott is maradhattál volna!
- Szerintem nem csak szerencséd volt pajtikám. – szólt közbe Piroska komoly arckifejezéssel – Mert az történt barátom, hogy Isten egy védőangyalt állított melléd, hogy vigyázzon rád, mert úgy látszik, tervei vannak még veled kapcsolatban.
Már nyitottam volna a számat, hogy véleményezzem a hallottakat, de látva Pufi és Dönci komoly ábrázatát, inkább hallgattam. Aztán arra gondoltam, talán mégiscsak lehet ebben valami? Persze aki akar az hisz ebben, mert ki tudja valójában, hogy hol van az igazság?
Meditálásomból Dönci sürgető hangja riasztott fel.
– És mi történt azután? Hogy értél haza, és hogy fogadott a feleséged?
Legszívesebben kimentem volna egy újabb cigarettaszünetre, de már alig volt vissza egy kevés a történetből, és különben is, közeledett a záróra.
- Nos, miután nagy keservesen kimásztam a patakból, meg kellet várnom, amíg a többiek jól kiröhögik magukat. Gondolhatjátok, hogy nézhettem ki! Tetőtől talpig be voltam terítve azzal a fekete iszapos vízzel, mindenem elázott, és kurva büdös voltam. A sérómról és a ruhámról csöpögött az a koszos lé. Aztán valamelyikük leintett egy taxit. Amikor beszálltam, a sofőr a hátsó ülésre parancsolt, és azonnal letekerte a két első ablakot. Végigfintorogta az egész utat, s csak akkor vágott barátságosabb képet, amikor fizetéskor a viteldíj ötven százalékát kapta borravalóként. Szerintem így is megérte, mert ha a bőrgyártól a Zsolnay utcáig gyalog kell hazamennem, a fél város rajtam röhögött volna. – fejeztem be a történetet.
– Na és az asszony? - forszírozta tovább ezt a témát makacsul és kárörvendőn vigyorogva Piroska.
- Örömében azonnal a nyakadba ugrott?
– Dehogy is! Egy darabig csak döbbent arccal bámult rám, miközben én tájékoztattam a történtekről. Majd ezt követően egy jót derült a kinézetemen, bár azt is észrevettem rajta, hogy a körülményekhez képest kissé idegesnek látszik. Végül aztán lecibálta rólam az elázott cuccokat, és egy lavór meleg vízbe állított.
– Lavórba? Hát nektek még fürdőszobátok sem volt, öregem? – álmélkodott Dönci hitetlenkedve. – Ezt nem hiszem el! Most viccelsz velünk?
Bevallom, egy kissé ingerült lettem a feltett kérdésre, bár tudtam, hogy ő ezt most nem sértésnek szánta.
– Az egy csóró negyed volt Ödike! - szóltam rá mogorván. – Nem mindenki születik bele a jólétbe, mint egyesek. Igen. Volt egy nagy lavórunk, abban mosakodtunk. És tudod milyen névvel illettük azt a bazi nagy műanyag lavórt, hogy előkelőbbnek hangozzék?
– Fogalmam sincs. – vallotta be Dönci visszafogottabb hangon.
– Lavoárnak hívtuk. Az olyan franciásan elegáns kifejezésnek tűnt. – mosolyogtam rá szelíd tekintettel.
Azon az estén ez a mondat volt az utolsó, amely a kocsmában elhangzott. Tíz óra volt, a záróra ideje.
Kifelé menet ismét láttam, ahogy Pufi a hasát tapogatja. Már alig vártam, hogy az utcára érjünk, hogy menet közben megkérdezhessem tőle amit már bent is akartam.
- Pufi, mondd csak! Miért tapogattad egész este a hasadat? Azért, mert jól teleetted magad mielőtt idejöttél és most feszül, vagy tényleg fáj?
– Én nem tudom, mi a fene van vele, de már napok óta nem kóser. Kisebb görcsöket és apró szúrásokat érzek, de egyre gyakrabban. – vallotta be Pufi, s valóban látszott rajta, hogy nincs túlságosan jól.
– Én is észrevettem, hogy valami nincs rendben veled, de nem gondoltam volna, hogy ez a helyzet. – szólalt meg Piroska is – Remélem, elmész orvoshoz, hogy megtudd, mi okozza a problémát? Ezzel nem szabad várni öregem.
– Hétfő délelőttre vagyok berendelve kivizsgálásra. Lehet, hogy egy jó kis beöntéssel megúszom a dolgot. – nevette el magát Pufi, de ezzel a humorosnak szánt beszólásával most nem nevettetett meg minket.
Alig hogy elköszöntünk egymástól, - és ők hárman átmentek a saját buszmegállójukhoz, - kitört a vihar. Félelmetes villámlások és hatalmas mennydörgések közepette zúdult nyakunkba az özönvízszerű eső, de úgy, mintha dézsából öntették volna. Amikor beállt a busz a megállóba, csak néhány métert kellett megtennem a fedett rész és a kinyíló buszajtó között, mégis bőrig áztam. A Vásárcsarnoknál kellet leszállnom, onnan csak három perc volt hazáig az út, de ezt a távolságot is szakadó esőben, villámlások és mennydörgések közepette kellett megtennem. Még futásnak is eredtem, ami egy ötven éve dohányzó ember esetében nem túl jó ötlet. Teljesen kifulladva érkeztem a lépcsőházi ajtóhoz, ahol muszáj volt megpihennem.
Egy percig kapkodtam a levegőt, de közben vadul járt az agyam. Szokatlan gondolatok keringtek a fejemben, de képtelen voltam szabadulni tőlük. Először arra jutottam, hogy milyen félelmetes érzés és látvány, amikor a természet ezt az arcát mutatja felénk, - s jóllehet, százszor is átéltem már hasonló viharokat,- mégis, ez a ma esti egészen más volt.
Végül odáig merészkedtem a gondolataim által, hogy mindezt valamiféle égi jelnek tekintettem, és megmagyarázhatatlan okból, ezt az „égi jelet”- vagy nem is tudom, minek nevezzem, – összefüggésbe hoztam Pufi állapotával. Tudom, hogy ostobaságnak tűnhet, - mert a kettőnek semmi köze egymáshoz, - de én akkor azt úgy éreztem. Biztos vagyok abban, hogy a Piroska sokkal többet tudott volna mondani ezekről a dolgokról, és ha akkor mellettem áll, meg is kérdeztem volna tőle, hogy mit szól ehhez az eszement okfejtéshez.
Ezek után sikerült összeszednem magam, s viszonylag lehiggadva szálltam be a liftbe.
A következő hét elején leutaztunk a feleségemmel Szegedre, és csak csütörtök este jöttünk haza. Évek óta Szeged a kedvencünk. Aki ismeri és szereti ezt a várost, jól tudja, hogy miért.
Általában a fél délelőttöt elvillamosozzuk, - adózva ezzel a megszüntetett pécsi villamos emlékének, - aztán ebéd a Boszorkánykonyha nevezetű helyen, majd szabadprogram. Fürdés a termálban, séta a Kárász utcában, esetleg irány a Vadaspark, vagy az Arborétum. És persze az „Öreg Kőrössy” halászcsárdája a Felső-Tisza parton. Halászlé filézett harcsából és pontyból elkészítve. Hát az valami csoda!
De mint tudjuk, minden csoda három napig tart - igaz, a mi esetünkben ez négy napig tartott, - de végül csütörtök este haza kellet jönnünk, mert a péntek délelőttök a nagy bevásárlások ideje. Interspar, esetleg egy másik bevásárlóközpont, aztán a Vásárcsarnok, meg hasonló intézmények.
És persze délután hat órától a Százéves borozóban találkozó a fiúkkal.
Azon a napon is pár perccel hat előtt léptem be a kocsmába. A többieknek még se híre, se hamva, de ehhez már hozzászoktam. Azon viszont meglepődtem, mert rajtam és a kocsmároson kívül csak egy ember volt az ivóban, az is állva iszogatta a nagyfröccsét egy Nemzeti Sport társaságában. A belső szobában, az asztalok mellett nem ült senki.
– Lehet, hogy a meccs miatt. – találta ki a kocsmáros, hogy mire gondolok. – A Fradi jött le Pécsre. Újabban már pénteken is vannak mérkőzések.
– Igen, tudom. Majd a bírók megint besegítenek nekik, mint ahogy az Alberték idejében is tették. – bólintottam rá. – Akkor a Flóri csak csípőre tette a kezét, s a bíró már fújt is egy szabadrúgást, vagy egy tizenegyest a javára. Bár azt elismerem, hogy a pályán ő volt az ész.
Lehet, hogy beszélgetőpartnerem titokban Ferencváros drukker volt, mert a továbbiakban hanyagolta ezt a témát, és váltott.
– A szokásos lesz? Négyszer két deci vörös, mellé négy töpörtyűs pogácsa.
– Csak nem? Megint van pogácsa? – lelkesedtem be – Hát ez remek! Be is viszem, mert a többiek pillanatokon belül befuthatnak.
De ebben tévedtem. Már tíz perccel múlt hat, amikor Dönci végre befutott, de Pufi és Piroska még nem volt sehol.
– Pont előttem ment el a busz! – bosszankodott a barátom, majd kiitta a bor felét – De látom a többiek is késni fognak.
Ezután néhány percig beszélgettünk valamiről, de hogy miről, arra már nem emlékszem.
– Te öreg! Hol a csudába lehetnek ezek? Eddig még soha sem késtek. – dohogott Dönci, amikor már fél hét is elmúlt.
– Fogalmam sincs pajtás – válaszoltam szinte idegesen – De azt tudom, hogy én most kimegyek az udvarra, és elszívok egy cigarettát.
Csak két percig voltam távol. Amikor visszamentem, és leültem az asztalhoz, nagy hirtelen megjelent Piroska a két helyiséget összekötő boltíves bejáratnál, és ott megállt. Egy jó ideig nem mozdult, csak bámult ránk. Nagyon meggyötörnek látszott. Döncivel összetekintve azonnal tudtuk, hogy valami nagy baj történt.
– Gyere már ide, és ülj le. – szóltam rá halkan, mire Piroska odajött, leült, de még akkor is hallgatott. Nem szólt semmit, csak mereven bámult maga elé.
– A Pufi? Csak nem a Pufi? – hallottam valahonnan a távolból Dönci sürgető hangját.
Erre a mi jólelkű kántorunk ránk emelte szomorú tekintetét és végre beszélni kezdett.
– A felesége valamikor öt óra után hívott. Elmondta, hogy már hétfőn, a laborvizsgálat után beutalták a 400 ágyasba. Szerdán meg is műtötték, de ma délután három körül meghalt. Vastagbél rák. Menthetetlen volt, nagyon elhanyagolta a betegségét. A Janikának már korábban is voltak fájdalmai, de egyáltalán nem törődött vele.
Amikor Piroska befejezte a beszédet, kiitta a borát, majd ismét hallhatásba burkolódzott. Dönci sem szólt egy árva szót sem, s én csak is némán ültem. Azt hiszem valamennyien ugyanarra gondoltunk.
Az egykori négy „Vé”- re. Vargha, Végvári, Volcsányi, Vörös.
És most egyikünk, - ötvenegy év barátság után – kidőlt a sorból.
Némán ültünk egy darabig, aztán Piroska felállt, és a kiment a pulthoz. A tálcán, amin kivitte az üres poharakat, visszafelé már csak három pohár bor volt, pogácsa viszont egy sem.
Jól tette amit tett, mert amúgy sem tudtunk volna egyetlen falatot sem jóízűen lenyelni.
Továbbra is hallgattunk, és ez a némaság akkor is tartott, amikor Dönci elment az utolsó körért.
Időnként, amikor úgy éreztük, hogy most muszáj, hát megtöröltük a szemünket.
Már épp indultunk volna haza, amikor a kocsmáros utánunk szólt.
– Uraim, várjanak még egy pillanatot! – mondta, majd a bejárati ajtóhoz lépett. Előbb kulcsra zárta, aztán megfordította a nyitvatartási táblát. Ezek után visszament a pult mögé, elővett egy tálcát meg négy poharat, majd a pult alól előhalászott egy üveg eredeti skót whiskyt.
– Emlékszem, hogy mit mondott a barátjuk, amikor többheti elmaradás után végre megjelentek, és én örültem annak, hogy nem kerestek maguknak egy másik kocsmát. – mondta, miközben megtöltötte a poharat. – És ha nem haragszanak, megpróbálom pontosan felidézni, amit akkor mondott nekem.
„Köszönjük az aggódást főnök. Nyugodjon meg, még sokáig számíthat ránk.”
– Nagyon sajnálom, ami a barátjukkal történt. Hiányozni fog. – tette még hozzá.
Amikor a kocsmáros elmondta amit akart, akkorát kellett nyelnem, hogy hallani lehetett. Dönci és Piroska felé fordulva láttam, hogy nekik is könnybe lábadt a szemük.
Azt hiszem ettől a pillanattól kezdve ők is megkedvelték ezt az embert. Nem is gondoltuk volna, hogy ennyire odafigyelt ránk. Nyilván sok mindent megtudhatott rólunk, mert való igaz, hogy nem halkan suttogva szoktunk társalogni az asztalunknál.
- Köszönjük. Ez nagyon szép volt Öntől. – szólalt meg Dönci szomorkás mosollyal a szája körül, s a kezét nyújtotta felé.
Ezek után Piroska és én is kezet ráztunk a kocsmárossal, majd fogtuk a whiskyvel megtöltött poharakat, és egy hajtásra kiittuk a tartalmát.
Kint az utcán, mielőtt elváltunk volna, olyat tettünk, amit azelőtt soha. Sorban megöleltük egymást, miközben ilyeneket mondogattunk a másiknak.
– Vigyázz magadra öregem!
– Te is, barátom!
- Igen. Majd igyekszem.
- Hát persze, hogy vigyázok.
- Azt ajánlom is pajtikám!
Ezek után, ki-ki elindult a saját buszmegállója felé.
Ám aznap este a Kórház tér túloldalán lévő megállóhoz , – most először amióta összejárunk, – már csak két ember sétált át.

VÉGE
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

imrucika

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Barátom!
Nagyon tetszett,annak ellenére,hogy elszomorító a befejezés.Azt hiszem,ebben egy kicsit /nagyon...../ beleírtad a bánatod is.......Jó volt olvasni a soraidat,kifejezéseidet,mindegyikben visszaköszön "Luigi komám".....Nyilvánvalóan érzem történeteden,hogy az író maga a stílus.......Nagyon köszi,hogy megírtad a bejező részét a "barátok" kalandjainak.
Még egy.....gyermekkoromban rendkívül tetszettek a patakon átmenő csővezetékek,"kishídnak" neveztem őket.De átmenni nem mertem rajtuk..........Üdv!
 
Oldal tetejére