Medve Zsolt alias Jeep C. King írásai...

Sziasztok!

Az oldal vezetőségének egedélyével nyitottam magamnak egy külön topicot. Nem azért van ez, mert különc vagyok, és írásaimmal nem érzem jól magam mások között, hanem mert van, hogy egyszerre 4-5 írást teszek fel, és hülyén érzem magam ilyenkor, hogy másokat elborítok az én írásaimmal, és velem van tele egy közös topic...

Így könnyebb nektek is, mert akit nem érdekelnek műveim, az meg sem kell nyissa a topicomat Ennek ellenére továbbra is szívesen veszek mindenféle észrevételt a müveimet illetőleg. Legyen az akár negatív, akár pozitív...

Jeep!

u.i.: nem sokára majd a már közösbe küldött írásaimat is áthelyezik ide.

Canadahun will not allow the display of content protected by copyright law, unless they have the necessary legal rights to display or direct traffic to that content.

A canadahun nem fogja engedni, bemutatni, vagy megtalalashoz iranyitast adni olyan tartalmu anyagot ami a copyright altal vedett,
csak ekkor ha van szukseges legalis engedely van ra.

Egy marionett bábu önéletrajza

Valamikor a XVIII. Század vége táján születtem egy francia mester – akit mai napig apámnak tekintek – elképzelései alapján a királyi udvar megrendelésére. Apám elismert mesterember volt, s mint ilyen, különös gonddal, kemény fából faragott engem, s a munka befejeztével két öreg, ráncos, amde annál ügyesebb, gondosabb kezével festett rám életet. A szintén kézzel fonott, vékony kenderrel egy életre lekötelezett. Apám muzsikusnak és táncosnak szánt, így kezembe sárgaréz trombitát helyezett, s lábamra lapos, csapott orrú lakkcipő, fejemre pedig kalpag került. A cipőmet az akkortájt legelismertebb francia cipészmester készítette. Nemsokkal elkészültem után hintóval utaztam a palotába, ahol a király igen tisztességes összeget fizetett értem megelégedése jeléül, majd átadtak az udvar komikusának, hogy majd velem szórakoztassa a királykisasszonyokat, és néha napján a nagyobb rendezvényeken is szerepeltessen. Mivel eleve táncosnak szántak, így mozgásom kifinomult volt, és ezzel mindig nagy sikereket arattam. A közönség imádott engem, s ennek köszönhetően igen jó dolgom volt a palotában. Hetente letisztítottak, a cipőmet pedig minden fellépés előtt tükörre fényezték a cselédek. Nyugvóhelyem két fellépés között egy mályva színű, aranyhímzésű bársonypamlag volt, mely a kényelem magasfokú érzetét nyújtotta számomra. Szóval karrierem már pályám kezdetén magasan felfelé ívelt, s mindez az elmémre is hatással volt, így jó francia szokás szerint én is pöchendivé, öntelté, és beképzelté váltam. Akkor még azt hittem, hogy az élet csupa móka, kacagás…

De semmi sem tart örökké, így az én dicsfényem is kihúnyni látszott, amikor a királykisasszonyok kezdtek felnőni, s már jobban érdekelték őket a férfiak, mint én. Rámuntak, s nekem mennem kellet; eladtak egy kereskedőnek jópénzért. Így kellett hát elhagynom a pompázó királyi udvart, s a bársonypamlagot felcserélnem egy kopott faládára. Társadalmilag nagyot zuhantam, s ezt komoly lelki válság követte; levert voltam és búskomor. Meghúzodtam a sötét faláda sarkában, s vártam szebb napjaimat. Sokáig azon kívül, hogy a kufárok alkudoztak a fejem fölött, nem történt velem semmi sem. Nem voltak se fellépések, se tapsviharok, s már a csodás fekete lakkcipőmet is kezdte hamuszürkére festeni a por. Azt hittem elért a vég, ennél roszabb már nem lehet. Rá kellett döbbenem, hogy a karrier amilyen gyorsan tud felfelé ívelni, épp oly gyorsan indulhat meg a lejtőn. Mindegy – gondoltam magamban – azért volt tizennégy csodálatos évem, aminek az emlékét már senki sem veheti el tőlem. Aztán végre megtetszettem valakinek…

Egy vándorkomédiásokból összevrbuválodott csapat vett meg, hogy újabb produkciót tudjanak a már amúgy is igen széles repertoárjukhoz hozzátenni. Így történt, hogy újra a közönség elé léphettem, márha nevezhetem őket közönségnek, ugyanis nagyrészt a nincstelen csőcselék számára nyújtottunk viszonylag olcsó mulatságot hol főtereken, hol pedig a sebtiben felállított cirkuszok porondján. De hát végül is mindegy, hogy kinek játszottam, a lényeg, hogy újra éltem, újra táncoltam, és ami nagyon fontos: újra fénylett minden porcikám, így hát hálát adtam az Istennek, hogy kaptam még egy lehetőséget. Boldog voltam megint, s bár igaz, hogy nem egy bársonypamlagon pihentem, de bejártam fél Európát és ez csodálatos. Gyönyörű vidékeket láthattam, s időközben rájöttem, nem biztos, hogy az a csőcselék, akit eddig annak hittem. A palotában soha nem láttam olyan boldog örömtől égő szemeket, mint azokon a piszkos, szakadt ruhában lévő szegény gyermekeken, kiknek szüle jóllehet az utolsó pénzüket költötték arra, hogy a kicsik egy pillanatra megfeledkezzenek a mindennapi gyötrelmekről, s a kapzsi nagyurak kizsákmányolásairól. De az idő múlik, s alig telt el hét év, mikor a társulat vezetője meghalt, s a többiek szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, de előtte, hogy pénzhiányukon segítsenek, mindenüket eladták, beleértve engem is. Így ismét gazdát cseréltem, s megint egy kapzsi kereskedőhöz kerültem, ráadásul távol otthonomtól, Angliában, ahol nemsokára egy csinos kis üzletben találtam magam minden féle babák, és egyéb csecsebecsék társaságában. Ott töltöttem el egy teljes évet, míg meg nem vásároltak egy középosztálybéli fiú nyolcadik születésnapi ajándékának. Megint egy újabb életformát kellett megszoknom, mely javarészt a kisszobában zajlott, kisebb részben pedig az iskolában parádéztunk az osztálytársak előtt. A fiú nagyon szeretett engem, sokat játszottunk, gyakoroltunk, s szerintem engem tekintett a legjobb barátjának, mert minden este nekem mesélte el napi dolgait. Apja mérnökként szinte minden percét a tervezőasztal fölött töltötte, anyja pedig pedig tanárnő volt a helyi iskolában, így szinten nem volt túl sok szabadideje. Ennek ellenére a fiú elég szigorú, konzervatív nevelést kapott, s elmesélése szerint soha nem értették meg álmait. Szülei már ilyen kiskorában az orvosi pálya felé akarták irányítani, holott az ő szíve a világutázs felé húzott. Nagy felfedező akart lenni, aki állandóan hajózik, hogy újabb, és újabb földrészeket fedezzen fel. De ahogy egymást követték az évszakok, szépen lassan felcseperedett, s egyre kevésbbé látszottak álmai elérhetőnek, így szülei akarata jutott érvényre, minek következtében egy kollégiumba került, ahova nem vihetett engem magával. Sokáig ücsörögtem egyedül az üres kisszoba magányában, mígnem egyszer csak hazalátogatott. Annyira vártam már ezt a pillanatot, mert az évek során én is megszerettem a fiút, de olyan dolog következett most, amire egyáltalán nem számítottam. Belépett a szobába, s anélkül, hogy szólt volna hozzám egyetlen szót is, elkezdte szobáját átrendezni. Kiselejtezte gyermekkori dolgait, s a fölösleget kidobta a szemétbe velem együtt. A szívembe szálkaként hasított a felismerés, hogy kegyvesztetté váltam, de meg kellett értenem, hogy a kisfiú felnőtt, és már más dolgok érdeklik. A kollégiumban új barátokra tett szert, s rám már nem is maradt volna ideje. Így hát a szemétkupacban találtam magam a háztartási hulladékok bűzös tömegében, s amikor a szemétégető felé szállítottak, akkor azt hittem vége mindennek, de a szerencse rám kacsintott. Az aszfaltozatlan, buckás földúton zötykölődve az egyik huppanónál lezuhantam a kocsiról, ami a tüzes végzet felé vitt. Nagyot koppantam a poros úton, de mivel kemény fából faragtak, komolyabb bajom nem esett. Ott hevertem kicsavart végtagokkal egy teljes napot, mikor egy arra járó öregember talált rám. Fájó dereka ellenére lehajolt értem, betett tarisznyájába, s hazavitt kis faházába, ami szegényes volt, de otthonos. Ruhámat újra festette, mert az elmúlt nagyjából harminc év alatt kissé megkopott. Kicserélte zsinórjaimat, s a már kishíján lyukas cipőmet kidobta, de mivel nem volt pénze újra, így azt is rámfestette, majd feltett egy polcra. Unalmas évek következtek. Nem gyakorolt velem, nem voltak fellépések, de ügyelt arra, hogy mindig tiszta legyek. Érdekes ember volt az öreg. Egyedül élt, és napjai nagy részét a házban töltötte, így fogalmam sincs miből, de minden nap friss kenyér volt az asztalán. Hetente egyszer kiment a temetőbe és meglátogatta feleségét és gyermekeit, akik valamiféle betegségben haltak meg. Állandóan róluk mesélt nekem, hogy miylen szép volt minden akkor, mikor ők még itt voltak, és hogy miennyire hiányzik neki, hogy a házan nem veri fel a gyerekzsivaj, és hogy mennyire értelmetlen, s szánalmas így az ő élete. Tizenhét évet hallgattam az öreg történeteit, melyek hol vidámak, hol pedig olyan szomorúak voltak, hogy majdnem lesírtam magamról a festéket. Aztán egy esős őszi estén lefeküdt aludni, és reggel már nem ébredt fel. Egy hétig tartott míg az egyik szomszédnak feltűnt az öreg hiánya, és eljött, hogy megnézze mi lehet vele…

Az új lakó, aki a házat megvette, nem becsült túl sokra, így a többi lommal együtt felvitt a padlásra, és ott is hagyott, többé felém se nézve. A padlás sötét volt, és a tető minden esőzésnél beázott, így először csak feldagadt minden porcikám, majd – mivel Angliában sűrű az eső – nemsokára elkezdett rajtam felhólyagosodni a festék. A téli és nyári hőmérsékletváltozásoktól kirepedeztem, kiszálkásodtam, s már-már halálközeli állapotba kerültem. Ismét magányos voltam, s nagyon hiányzott a tánc, a móka, a kacagás, a közönség, ráadásul iszonyúan gyötört a honvágy. Hiányoztak a mosolygós, piszkos gyermekarcok, és hiányzott a kollégista fiú, és a szomorú öregember. Nagyon sokat gondoltam rájuk, és a sok közös emlékre, mert ezeken kívül egyebem nem volt. Aztán egyszercsak minden megváltozott; Anglia egy szép augusztusi napon belépett az első világháborúba, s nemsokára repülőgépmotorok zúgása törte meg a padlás csendjét, s egy eltévedt bomba pont az én szállásom tetejét áttörve robbant fel…

Egy romhalmaz közepén tértem magamhoz. A bal lábam tőböl leszakadt, s igen komoly égési sérülések is voltak testemen, melyek feketére kormolódott foltokban nyilvánultak meg. A légitámadás után elkezdték eltakarítani a törmeléket, s mikor szemem újra napfényt látott borzasztó látány fogadott. Az utcában alig maradt sérülésmentes épület, s szétroncsolódott emberi testek hevertek mindenfelé. Fájdalmaktól gyötört, jajjgatva vérző sebesültek, s szüleik után sírva kutató elárvult gyermekek. Füst, korom és törmelék mindenütt. Már nem emlékszem pontosan hogyan, de végül egy pincében kötöttem ki, ami elég mélyen volt ahhoz, hogy óvóhelynek használhassák. Éhes, piszkos ruhába bújt emberek között találtam magam, ahol a gyerekeknek adtak, hogy így is megpróbálják figyelmüket elterelni a borzalmakról. Időnként, mikor elcsendesült az utca, kimentünk a fényre játszani, és kutatni a fenntragadt hozzátartozók után…

Aztán a háborúnak vége lett, s a család, akinél kikötöttem koldulásból élt, amihez engem használtak segítségül. Az apa az utcán zenélt, míg fia engem táncoltatott, hogy némi pénzt dobjanak oda nekik azok, akiknek még volt pénzük. Ezt csináltuk minden nap; hétfőtől vasárnapig télen, nyáron, hóban és fagyban. El sem tudom mondani milyen szégyen volt ez nekem. Nem hogy kolduljak, de ráadásul még koszosan, fél lábbal táncoljak? Ez egyáltalán nem tetszett, de hát ez van. Aztán szép lassan hozzászoktam ehhez, és megkedveltem ezt a családot is. Hihetelen nagy szeretet, és összetartás kötötte őket egymáshoz még így, ebben a sok bajban is. Szerencsés voltam, mert láthattam az élet árnyoldalát is, és azt, hogy így is lehet szeretetben élni. Láttam, mikor az édesanya odadta fiának az utolsó szelet kenyeret, és azt hazudta, hogy ő már evett korábban. De az idő múlt, és a gazdasági helyzet kezdett javulni, s a család élete is jobbra fordult. Hálájuk jeléül – legalábbis én azt hittem akkor – új lábat kaptam, s újra festettek, de mint ez utóbb kiderült, ez cseppet sem hála volt, csak így több pénzt kaphattak értem a vásáron. Egy német magángyűjtő birtokába kerültem, aki kifejezetten marionette bábúkat gyűjtött. Így újra másik ország lett állandó lakhelyem. Betett egy szobába a többi bábú közé, ahol eleinte idegennek éreztem magam, de lassan kezdtem oldódni. Sorstársaim között nem éreztem magam magányosnak, de a szereplési vágy tovább élt bennem. Sajnos hiába. Néha egy-egy kiállítást rendeztek velem, ahol mindenféle népek bámultak rám, de igazi tehetségem nem mutathattam meg nekik. A gyűjtő kimondottan büszke volt rám, és társaimra, mert egész Európában egyedülállónak számított a gyűjteménye. Így telt el újabb tíz év az életemből, mikor az egyik kiállításon elloptak, s eladtak jópénzért egy másik gyűjtőnek. Azt hittem újabb húsz siralmas év következik, de nem így tötént. Ez az ember annak ellenére, hogy kiállításokat is rendezett, minden évben egyszer csinált egy amolyan fesztivát, ahol az összes többi marionette-el együtt felléptünk, és hatalmas nagy zenés-táncos mulatságban volt részünk. Ezt nagyon élveztem, mert hosszú idő óta először volt lehetőségem újra mulatni, és mulattatni, de sajnos ez sem tartott örökké. Tizenegy viszonylag vidám év után jött az újabb pokol; kitört a második világháború…

Magam sem tudom, ez hogyan lehetséges, de szinte sérülés nélkül vészeltem át egy újabb földalatti helységben mindenféle műtárgy között, s amikor kimodták, hogy vége a háborúnak, akkor egy múzeumba kaptam végső lakhelyet. Azóta ott ülök egy szűkös üvegbúra alatt, előttem a kis táblácskával: „ kézzel faragott és festett marionette bábú valószínúleg a XVIII. századi Franciaországból” Még azt sem tudják ki vagyok. Eközben én ülök csendben, és folyton azon gondolkodom, hogy vajon eljön-e az idő, mikor újra kinyújthatom elgémberedett végtagjaimat, és újra táncraperdülhetek, hogy gyerekeknek, felnőtteknek szerezzek újabb örömteli pillanatokat. Sok időm volt azóta számot vetni eddigi életemről, s rájöttem; jóban, s rosszban is volt részem bőven, de még félábbal, égetten egy koldusnak táncolni is jobb volt, mint itt ülni börtönömben. Láttam sokféle embert; gazdagokat dőzsölve mulatni, kapzsikat kufárkodni, szegényeket utolsó pénzükön boldog perceket venni, meg nem értett, álmodozó gyermekeket, magányos öregembereket, háborúban éhezőket, halottak tucatjait, gazdag, s büszke gyűjtőket, és múzeumban a múltat keresőket, és sokaknak végignéztem életük alakulását. De soha nem láttam igazán boldog embert az apámon kívül. Vajon ő gondolt-e arra, hogy hová jutok a francia királyi udvarból, és hogy miken fogok keresztülmenni? Nem hiszem, de talán jobb is így neki…

2004, április 3.

Egy marionett bábu önéletrajza
(az előbbi próza verses átirata)

I.

Születtem régen egy letűnt kor alkonyán,
Egy francia mester párizsi udvarán.
Megálmodott engem, s fát vett a kezébe,
Kifaragott reggel, s megfestett estére.
Kiváló művész volt, igen híres ember,
Csak gazdag uraknak dolgozó nagy mester.

Kezemben trombita, muzsikusnak szántak,
Lábamon lakkcipő, hogy hódoljak táncnak.
Azt is mester varrta, világhírű cipész,
Nem járhat bármiben egy királyi zenész.
Fejemen a kalpag, majdnem kész is vagyok,
Hogy mozogni tudjak, aranyzsinórt kapok.

E-képpen történt, hogy akkor megszülettem,
S királyi hintóval az udvarba mentem.
Aranyban mutatta a király háláját,
Ezzel honorálta mesterem munkáját.
Engem pedig rögvest el is szállásoltak
Fejem alá került bordó bársony pamlag.

Az lett a dolgom, hogy mulatságot adjak,
Rosszkedvben és búban senkit sose hagyjak.
Szerettek is engem az udvari népek,
Izgalommal várták, hogy színpadra lépjek.
Táncoltam, mulattam, és jókedvet szórtam,
Abban az időben nagyon boldog voltam.

Az életem immár a magasba ívelt,
És ez az elmémmel furcsa dolgot mívelt.
Beképzelt lettem, egy pökhendi francia,
Az orromat hordtam igen csak magasba’.
Azt hittem az élet csak egy boldog nóta,
De tel-múlt az idő, s véget ért a móka.

Rám unt a palota, s jó pénzért eladtak,
Bársony pamlag után faládába raktak.
Sötét volt és rideg, akár a koporsó,
Minden napról hittem, az lesz az utolsó.
Mulatságok nélkül éltem itt sokáig,
Körülöttem a por felért már bokáig.

Magányomban éltem, beteg lett a lelkem
Elszállt minden erőm, legyengült a testem.
Múltamba révedtem; csodálatos képek,
Elszálltak felettem e fényűző évek.
Sikerek páholyát már messziről néztem,
Imámban a sorstól szebb jövőmet kértem.




II.

Kereskedők között alku tárgya voltam,
„Megéri az árát, az udvarból hoztam!”
Szóltak a nagy szavak ekképpen fölöttem,
Míg én az időmet magányban töltöttem.
De aztán egyszer csak kinyílt a faláda,
És napfény hasított íriszem falába.

Öreg komédiás ki fizetett értem,
S vándor cirkuszában újra kezdtem éltem.
Pórnépnek nyújtottunk olcsó mulatságot,
Adtunk nekik pénzért röpke boldogságot.
Jött is a sok csóró, nincstelen csőcselék,
Szánalmas kis senkik, megvetett töltelék

A palota után ez bizony nagy esés,
Faládához képest viszont nagyon mesés.
És legalább újra csillogott a cipőm,
Táncoltam, mulattam, eljött az én időm.
Lelkem idő közben megbékélt a sorssal,
Jobb, mintha testemet tekernék be gyolccsal.

Eközben szép lassan jártuk a világot,
Európa szerte gyújtottunk sok lángot.
Őszinte mosollyal piszkos gyermek arcok,
Szülőik arcán az értük vívott harcok.
Utolsó garasért boldog percet vesznek,
Holnapra már úgyis – lehet – éhen vesznek.

Alig néhány garas; s pír borít egy orcát,
Így tették könnyebbé gyermekeik sorsát.
Igazi szeretet él ezen szívekben,
Kívülről csőcselék, s nemesek lélekben.
Az udvarban ilyet soha sem láthattam,
Ez a felismerés számomra váratlan.

Ott még a tapsot is súlya szerint mérték,
És a boldogságot aranyakban kérték.
Szívükben a láng már régen kihűlt pernye,
Testük a kapzsiság repedt üres kelyhe.
Látszatra nemesek, s belül semmi érték,
Arany, pénz, drágakő, ez nekik a mérték.

Így teltek éveim, ujjongott a tömeg,
Míg nem egy hajnalon nem kelt fel az öreg.
Elvitte a Halál csendben és kegyesen,
Nem ver az Ő szíve többé már hevesen.
Eltemették szépen, s imát mondtak érte,
„Lakozzék ezentúl lelkében a béke!”




III.

Feloszlott a cirkusz, mindenük eladták,
A kegyelemdöfést nekem is megadták.
Újabb kereskedő, s megint egy faláda,
És kerültem újra magányom markába.
Nem is olyan soká’ egy vagonba tettek,
Angliáig onnan bizony ki sem vettek.

Így kerültem távol szép francia hontól,
Egy apró kis boltba, s nézhettem a polcról.
Volt itt mindenféle csodaszép fabábu,
Mindegyik remekmű, kézzel készült áru.
Ők voltak szerény kis díszes társaságom,
Miközben előttem lebegett egy álom;

„Táncolni, mulatni, s újra vígan élni,
Boldogságot adni, s szebb jövőt remélni.
Hisz’ azért születtem, hogy mosolyt fakasszak,
Mindenki arcára jókedvet ragasszak.
Lehet tőlem gazdag vagy akár nincstelen,
Ha mulatni kezdek, jókedv lesz hirtelen.”

De az élet folyton tréfát űzött vélem,
S mikor forrott volna, lehűtötte vérem.
Ott ültem egy polcon, és vártam a csodát,
Hogy lefújják rólam az unalom porát.
Köröttem síri csend és néma szürkeség,
Emésztett a magány, s a puszta üresség.

Hiányzott a móka, a tánc, a kacagás,
A pompa, a zene, a fény és vigadás.
Hiányzott a nemes, a király, az öreg,
A cirkusz, a mester, a csóró, a tömeg.
Hiányzott a jókedv, a taps, a mulatás,
A színpad, a siker, a hintó, s utazás

Hiába társaság, a sokféle bábu,
Mindegyik hallgatott, mint egy süket ágyú.
Egyikük sem zenélt, és nem is mulatott,
Orcájuk csak magányt és közönyt mutatott.
Kezdett lelkem ismét búskomorrá válni,
Tagjaimba újra zsibbadás járt hálni.

Így telt el egy újabb magányos esztendő,
Míg egy borús napon betévedt egy vevő.
Megvett a fiának ajándékba engem,
Fabábuk boltjából kisszobába mentem.
Akkor lett a gyermek nyolc esztendős éppen,
Boldogan ujjongva tartott a kezében.




IV.

Édesapja mérnök, asztal fölött görnyedt
Tervezett sok gépet, mechanikus szörnyet.
A hivatás nagyúr, ebből nincsen kiút,
Egymagára hagyott egy nyolc éves fiút.
Édesanyja tanár, helyi oskolában,
Nem sokat tud lenni Ő sem otthonában.

Így a kisfiúnak végső menedékül,
Egy fabábu maradt lelki fedezékül.
Szeretett is nagyon, sokat becézgetett,
Minden áldott este nekem mesélgetett.
Ezt az életformát megint szokni kellett,
Unalmasnak hatott a sok pompa mellett.

Életem nagy része négy fal között zajlott,
Pedig az én szívem a nagyvilágba hajtott.
Panaszra hál’ Isten, nincsen okom mégsem,
Mert azért időnként színpadra is léptem.
Oskolába én is sokszor vele mentem,
És egy kopott padon konferált fel engem;

„A legjobb barátom műsort hozott mára,
Szeretné azt hinni, nem készült hiába.
Fogadják őt kérem nagy-nagy tisztelettel;
Marionett bábu díszes viselettel.
Zenés komédia, amit most láthatnak,
A tapssal a műsor végéig várhatnak.”

Egyik fiú játszott gitárját pengetve,
Táncra perdítettek tagjaim lengetve.
Himbálództam sután, mint akit görcs rángat,
Néztek is rám bután, hogy ez mi a bánat?
De hát szegény gyermek nem tehetett róla,
Rajtam volt a nyereg, Ő nem termett lóra.

Esténként otthon az álmairól beszélt,
Világutazásról, s hajózásról mesélt.
A Santa Maria-n szelné a habokat,
És számolna sorra izgalmas napokat.
Álmai könyvébe képeket ragasztott,
Vitorlát a szigor sehogy sem dagasztott.

Szülei már régen orvosnak akarták,
Álmai hallatán fejüket vakarták.
Ám telt-múlt az idő, az évek repültek,
Régiek helyére új képek kerültek.
Oda a sok álom, komoly lett a gyermek,
Játéknak helyébe kerültek nagy tervek.

Eljött már az idő, hogy felnőtté váljon,
Minden gyermek holmit szemétre dobáljon.
Így történt az is, hogy kukába kerültem,
Háztartási szemét bűzével vegyültem.
Szívembe az érzés szálkaként hasított,
Szerettem őt nagyon, s szemétre hajított.




V.

Rozoga szekéren zötykölődtem durván,
Tüzes végzetemet szomorúan tudván.
Szemétégető volt a szekerem célja,
Hál’ Isten eltört a kerékrúd acélja.
Nagyot döccent akkor a Haláli hintó,
Eldőlt az úton, mint a kivérzett disznó.

Mint útszéli kavics, hevertem a porban,
Így aznap nem álltam Hádész előtt sorban.
Feküdtem ott árván, mint az üres akó
Míg nem egy hajnalon észrevett egy apó.
Tarisznyája mélyén hazavitt házába,
S kerültem végül egy vénember pártjába.

Az idő vasfoga kissé már megrágott,
Testemen a festék rendesen megvásott.
De az öregember végigmért szemével,
S átfestette testem két dolgos kezével.
A lyukas helyére szép új cipőt kaptam,
Onnantól egy régi szekrény-tetőn laktam.

Kopottas bútorok körbe a szobában,
Pókok szaladgáltak a padlónak porában.
Megfeslett vásznakon repedezett olaj,
Régi kakukk-óra az egyetlen zsivaj.
Öreg kandallóban fahasáb sercegett,
Szekrény rostjai közt apró szú percegett.

Itt élt a vénember régóta magányban,
Gyermek szó nem hangzott rég már a lakásban.
Szomorúan gondolt gyönyörű múltjukra,
Mielőtt még mentek utolsó útjukra.
E-képpen szakadt ki fájdalma belőle,
Mert az óta nem bírt szabadulni tőle;

„Kín-keserves sorsot szánt az élet nékem,
Nélkülük mit sem ér szánalmas kis létem!
Elragadta őket a kegyetlen Halál,
De engem kaszája valahogy nem talál!
Pedig biz’ a vágyom utánuk már régen,
S nevetve játszanánk a mennyei réten.”

Rekedt sirámait minden nap hallgattam,
Miközben egy komód tetején lakhattam.
Sajnáltam szegényt, hogy ily sivár a lelke,
Búnak és bánatnak több hektáros telke.
Így követték egymást lassan az évszakok,
Hiányoztak nékem a régmúlt szép napok

Mígnem egy alkonyon álom jött szemére,
S hajnalra a Halál ölelte keblére.
Porból vétetett és porrá lett a teste,
Mire észrevették eltelt három este.
Nem volt túl hosszú a temetési menet,
De most már végre a családjával lehet.



VI.

Ami ezután jött, nem hiányzott nékem,
Az új tulajdonos nem bánt velem szépen.
„Nem fogok bajlódni a sok-sok vacakkal,
Padlásra az összes ősrégi kacattal.”
Sötét zugba rejtve a sok régi holmit,
Nem akart a házban látni semmi bóvlit.

Félhomály és büdös, dohszagú levegő,
A tetőn meg folyton becsurgott az eső.
Szívemre csúf jövő vetette árnyait,
Lelkemben búbánat bontotta szárnyait.
Magányos fülembe nem szólt a víg nóta,
Színpadon sem jártam már nagyon régóta.

Hiányzott az öreg, aranykezű ember,
Csak gazdag uraknak dolgozó nagy mester.
Hiányzott az udvar az összes népével,
Francia nemesek pökhendi képével.
Hiányzott a cirkusz, sok derűs gyermek arc,
És szülőik arcán az értük vívott harc.

Hiányzott nékem az álmodozó gyermek,
S az oskola padon töltött suta percek.
Hiányzott az öreg szürke sivár lelke,
Búnak és bánatnak több hektáros telke.
Hiányzott az összes boldog perc és óra,
Mulatás, kacagás és a sok jó móka.

Így teltek éveim múltamon merengve,
Fejemben megfakult fényképek kerengve.
Rég elmúlt szép idők, letűnt kor népei,
Buta kis fabábu gyönyörű képei.
Lelkem a múltamnak fogságában rekedt,
A keményfa szívem szálkás lett és repedt.

Testemet a tetőn becsurgó víz marta,
Festett szép ruhámra kézjegyeit varrta.
„Itt a vég azt hiszem, lassan meg is halok,
Nem jöhetnek rám már ennél nagyobb bajok.”
De a sors egy napon feldúlta a rendet,
Tompa motorzúgás törte meg a csendet.

Süvítő levegő, majd egy nagy dörrenés,
Ablaktábla roppant, hatalmas csörrenés.
Megindult a talaj, és az ég felzengett,
Testem a pokoli lángok közt fetrengett.
Hatalmas robajjal szakadt rám a tető,
Villámgyorsan szállt el belőlem az erő.




VII.

Lángtenger hullámzott mindenhol köröttem,
Halálnak pallosa lebegett fölöttem.
Fél karom leszakadt, a testem megégett.
Szívemből az érzés cafatokat tépett.
Lelkem is kormos lett abban a nagy füstben,
Majdnem ott pusztultam a pokoli üstben.

Mikor végre ismét felnyitottam szemem,
Nem tudtam többé már mozdítani kezem.
Mindenhol romhalmaz, csupa füst és pernye,
Ránk borult Istennek a negyedik kelyhe
Odafenn az égen szürke füst gomolygott,
Amerre csak néztem sebesült támolygott.

Az utakon körbe, minden felé holtak,
Alig pár órája még boldogok voltak.
Beton padka mellett kormos arcú gyermek,
Felette egy asszony siratott egy lelket.
Romok közt egy kislány szüleire várva,
Lehet nem is tudta; pár órája árva.

Bombázások alatt egy pincében laktam,
S keserű érzések tucatjait kaptam.
Síró gyermek arcok, jajgató sérültek,
Ezzel a helyzettel sehogy sem békültek.
Félelem hajtotta igába a népet,
Háború ecsetje festett szürke képet.

Mikor a szirénák elhallgattak végre,
Kidugták fejüket, s felnéztek az égre.
Kezüket kulcsolva magukban motyogtak,
Miközben odafenn füstfelhők tolongtak
„Mikor lesz már vége ennek a rémségnek?
Mikor lesz már béke az összes népségnek?”

Így múlt el felettem négy teljes esztendő,
Míg végül elvonult az összes füstfelhő.
Béke szele fújta őket el az égről,
S szedte le majd’ minden béklyóját a népről.
Sötét rabságomból kikerültem végre,
Szegény kis családnál leltem menedékre.




VIII.

Egyszerű emberek, koldulásból éltek,
Házfalak tövében pokrócon zenéltek.
Apának kezében kopott harmonika,
Sírt belőle búsan nyomor-rapszódia.
Eközben a fia táncoltatott engem,
Rojtos zsinóromon egykedvűen lengtem.

Durva élet rájuk ily szerepet osztott:
Cipőjük lyukas volt, ruhájuk meg koszlott.
Kiraktak egy régi, megrogyott cilindert,
Melybe néha-néha fél penny csilingelt.
Épp hogy tellett ebből, ebédre is szinte,
Nem volt ez már elég nadrágra és ingre.

„Mindenható Uram, ki vagy a mennyekben,
Fuldoklik a világ pokoli szennyekben.
Meddig kell még élnünk, mint a kivert kutya?
Segíts rajtunk, kérlek mindenségnek Ura!
Tarts meg minket, kérlek sziklaerős hitben,
Mert hát ezen kívül más egyebünk nincsen!

Köszönjük Tenéked, hogy ma is itt vagyunk,
És minden fájdalmat ajtón kívül hagyunk.
Köszönjük Néked, hogy szeretetben élünk,
És a lelkünk mélyén megtartod reményünk.
Köszönöm Tenéked ezt a szép családot,
Legyen a te neved mindörökké áldott.”

E-képpen mondta bús imáját az apa,
Miközben kisfiát altatta az anya.
Szenvedéstől megtört, kiábrándult világ,
Lelkemben elhervadt a boldogságvirág.
Jöttek meleg nyarak, és pokoli telek,
Róttuk az utcákat, mint a lelenc gyerek.

Idővel a helyzet javulni látszott,
Nemsokára mi is ledobtuk a láncot.
Az ócska cilinder a padlásra került,
Mikor a családra szebb jövőkép vetült.
Úgy látszott, imájuk meghallgatást talált,
S ezzel a szívemből kiűzték a halált.

Hálásak voltak, hogy segítettem nekik,
Néhány penny árán testem széppé teszik:
Keményfából kaptam gyönyörű új kezet,
S benne új hangszerként vadonatúj rezet.
A csiszolóvászon gyengéden simított,
Testemen új festék vakítón virított.

Aztán egy szép napon értem jött egy férfi,
Hogy egy köteg pénzre tudjanak cserélni.
Mire szentül hittem, hogy hálájuk jele,
Nem volt egyéb csupán; fondorlatos csere.
Megszépült énemért több pennyt kaphattak,
Lelkemnek legmélyén nagyon felzaklattak.




IX.

Vitrines szekrénybe ültettek be engem,
Üvegajtó mögül bús szemekkel lestem.
Köröttem mindenhol marionett bábuk,
Voltak, akik ültek, s kiknek lógott lábuk.
Legtöbbjük francia, már ahogy én néztem,
De egyik sem felelt, hiába is kértem.

Marionett gyűjtő lett új szállásadóm,
Magány zátonyára futott lélek-hajóm.
Szép új ruhát énrám hiába festettek,
Ha közönség elől mélyen elrejtettek.
Ha börtönbe zárnak, akár egy rossz pipa,
Annyit ér kezemben a néma trombita.

A sok honfitársat látva magam körül,
Szívem azért mégis egy kicsikét örült.
Lelkem mélyén néha hangzott még a nóta,
Melyben egy szebb jövő reménye a kóda.
„Úgy látszik: pálcát tört felettem a rút sors,
Mert ez a helyzet csak orrom alá tört bors!

De az éltet addig éri meg csak élni,
Amíg a lelkedben képes vagy remélni.
Feladni nem más, mint veszteni a harcot,
Nem szabad hagyni, hogy elvegyék a kardot.
Ha már a szabadság reménye is meghal,
Lassan az őrület mindenestül felfal.

Így hát én remélek, ameddig csak lehet,
Hiszen az élet még mindent széppé tehet!
Hiszem, hogy egyszer még vígan szól a nóta,
Melyben a boldogság lesz a záró kóda.
Hiszem, hogy én ennél többre rendeltettem,
Kijutok majd innen, erősnek kell lennem!”

Ezeken merengve évekig sínylődtem,
Míg egy tolvaj által új helyre vetődtem.
Azt hittem, hogy végre pártfogol az Isten,
De mint az kiderült, jó szerencsém nincsen.
Éltemnek tengerén lettem hajótörött,
Magánynak szigetén a sorsom partra lökött.




X.

Koordináták szerint német földre léptem,
Egy újabb műgyűjtő vitrinéből néztem.
Szikrája is kihunyt ekkor a reménynek,
„Pokolnak bugyrában álmaim enyésznek!”
Mikor már azt hittem, utolért végzetem,
Kiderült, hogy ismét színpadra léphetem.

Minden évben egyszer fesztiválra mentünk,
Társaimmal együtt víg nótába kezdtünk.
Ügyesen jódliztam francia létemre,
Bár azért ügyelnem kellett a léptemre.
Öltözékem kissé furcsa szemmel nézték,
Német föld népének nem ez volt a mérték.

Nevető arcokról az mindig kiderült,
Hogy azért a móka igen jól sikerült.
Lelkemben a remény ismét szárnyat bontott,
Szívemre boldogság selyemfátyla omlott.
Ezen szép bálokért, érdemes volt élni,
De a sorsom ezért túl sokat mert kérni.

Hat napos fesztivál, aztán magánzárka,
Az év többi napján lakat alá zárva.
De ahhoz elég volt, hogy bánat ne marjon,
Szívemnek legmélyén ismét remény lakjon.
Ezen kívül bőven volt időm merengni,
Furcsa felismerés kezdett el derengni.

Annyira el voltam foglalva magammal,
Nem tudtam sok mindent felfogni agyammal.
Több mint száz esztendő elmúlt már felettem,
Kenyeremnek javát már régen megettem.
Változott a világ, s benne minden ember,
Az álom megfoszlott, mint az öreg kender.

Más volt már a módi abban a világban,
Shakespeare-i drámákat játszottak színházban.
Marionett bábuk egyszerű zenéje,
Nem hatott oly mélyen emberek lelkére.
Az ingertől nyüzsgő újkornak hajnalán,
Jobb érzés belépni egy mozinak ajtaján.

Szabadtéri cirkusz: múlt emléke az is,
Kőfalak közt ért már mindenkit katarzis.
Lett automobil lovas szekér helyett,
Elmúlt már az idő ósdi dolgok felett.
Így az én dicsfényem ereje is apadt,
Lelkem a búbánat mocsarában ragadt.

Érzéseim akár a tengernek vad árja,
Lelkemet hol öröm, hol búbánat járta.
Emlékeim között önmagam kerestem,
Miközben az évek eljártak felettem.
Aztán egy rút napon Földre szállt a Sátán,
Hozta a szenvedés minden terhét hátán.




XI.

Harcba szállt egymással ismét ég és pokol:
„Nemzetségek között megint a harc honol.
Zúg az ég, zeng a föld, fegyver búsan ropog,
Harcmezőn a halál szélsebesen robog.
Jajveszék, siralom, füst rejti a napot,
Újkor történelme vérrel kezd új lapot.

Csillagot az égen vér festi vörösre,
Mit a fekete pók lehozna örökre.
Dávidnak csillaga: áldozati bárány,
Európa fején korona az ármány.”
Vitrinemből néztem, mi zajlott köröttem,
Miközben a halál lebegett fölöttem.

Hangos kopogtatás, halkan nyílott ajtó,
Majd egy nagy dörrenés, és koppant a padló.
Bőrkabátos tisztek léptek be a házba,
Műtárgyakat látva, jöttek is nagy lázba.
Gazdánkat ott hagyták foglyul a halálnak,
Zsákokba dobáltak, mindent, mit találtak.

Mikor végre kinyílt a szövetzsák szája,
Rájöttem, hogy lelkem ismét magány várja.
Egy sötét pincének legmélyébe zártak,
Ettől kezdve én rám borús évek vártak.
Réges-régi tárgyak mindenhol köröttem,
Így szállt el ki tudja, hogy hány év fölöttem.

Sötét volt a pince, akár csak a korom,
Azt hittem, hogy élve ért halotti torom.
Aztán egy szép napon kinyílt a vasajtó,
De ez a szerencse nem volt egy szakajtó.
Mert akik jöttek, nem szabadságot hoztak…
Összeszedtek mindent, amit mások loptak.

Becsüshöz vittek, hogy megtudják, mit érek,
Hiszen az újkorban mások az értékek.
Kiderült, hogy bizony nagy ritkaság vagyok,
– nagy értékű műtárgy – e titulust kapok.
Testemet kibélelt dobozba fektették,
Lelkemben új remény szikráját keltették.



XII.

De ez a kis szikra amily gyorsan pattant,
Üvegketrecemen zár oly hamar kattant.
Elismert szakértők ítéltek felettem,
Anyagi értékek döntöttek helyettem.
Múzeumba vittek múlt emléke gyanánt,
Hogy faljon az idő, mint majom a banánt…

Itt ülök én most már több is, mint tíz éve,
Bámuló szemeknek igen csak kitéve.
Szűkös egy kis cella, ami azt illeti,
Előttem egy tábla, amely ezt hirdeti:
„Marionett bábu még a barokk korból,
Nagyon valószínű, hogy francia honból.”

Amit tudnak rólam, mindössze csak ennyi,
Pontosan még azt se, hogy a korom mennyi.
Nem tudhatják mindazt, amit én megéltem,
Hiszen eddig erről sohasem meséltem.
Van időm bőven a múltról számot vetni,
Emlékeim képét sorba rendezgetni.

Láttam sok-sok embert és élet helyzetet,
Szegényt és gazdagot, felnőttet, s gyermeket.
Sok dőzsölő nemest, s megannyi éhezőt,
Vénséges öreget: magányban létezőt.
Romok között árvát, szüleit keresve,
Vad háborúk miatt sokakat elesve.

Világutazásról álmodozó kamaszt,
Akinek a szigor vitorlát nem dagaszt.
Sok gazdag gyűjtőt és szegény koldulót,
Esti Imájában Istenhez fordulót.
Múzeumban bambán múltat keresőket,
Minden féle furcsa álmot kergetőket.

De igazán boldog embert még nem láttam,
Pedig már több is, mint száz évet megjártam.
Rájöttem arra, hogy az ember furcsa lény,
Akkor se boldog, ha élte csupa fény.
Ha megvan mindene, akkor sincs semmije,
Szerető családban nincs neki senkije.

Nekem meg nem jutott se pénz, se szép család,
Még sem mondhatom azt, hogy az élet galád.
Van sok-sok emlékem, csodálatos képek,
Melyekkel nap, mint nap nyugovóra térek.
Szomorú napokon ezek közt kutatok,
S gondolatban ismét nagyokat mulatok.

Hogy mit hoz a jövő, azon nem fáj fejem,
Hiszen az újkorban meg van már a helyem.
Igaz, hogy ez élet egy kicsit unalmas,
Emellett azonban rendkívül nyugalmas.
Újfajta „színpadom” kicsit más, mint régen,
Én mulatok rajtuk: bamba közönségen!

2004. december – 2005. Január

Kísért a múlt

Nesz hallik, egy kihaltnak hitt
szó a fagyos szobában,
s egy érzés. Egy régi, avitt
ölt testet a homályban.
A múlt, mint néma kísértet
lebeg a jelen felett,
s a régi, megfakult képek…
Mind megelevenedett.
Hasztalan próba elűzni
e lidércet. Ő fog győzni,
s hirdeti majd a kopja:
Megfojtotta a múltja!

2005. március 23.

Szonett a kritikushoz

Kétélű fegyver ám a szó barátom,
és néha öl, mint jó termést a sok gaz!
De ha fáj, én nem veszem a kabátom,
talán meg is köszönöm, hogyha igaz…
Néha meg simogat, mint nyári szellő,
fényez, mint napfény az ódon kápolnát,
mert van mikor a jó szó az, mi kellő!
Csak ne magyarázd Tolnába Bábolnát…
S ha téged ér a szó, nem kell a vétó!
Viseld büszkén, hisz kritika annak jár,
csak annak, ki a figyelemre méltó…
Az életben pár még biztos megtalál!

De sose feledd: a szó kemény fegyver,
ha nem a kezedben van, lehet, megver!

2005. március 29.

Látszatvilág!

Egy hely...
ahol semmi sem az, aminek látszik,
és mindenki csak szerepet játszik,
mert a száj igent szól, de a szív nemre dobban,
és a gyufa lángja vad erdőtűzként lobban…
s ha elégett, szenesen összeroggyan!

Egy hely...
ahol a körhinta visszafelé forog,
s a láncon sincsen horog,
hogy biztosan kiess,
majd a földön ülve kábán less,
és látszólag az egészen csak nevess!

Egy hely...
ahol kedves a szó, de gyilkos a szándék,
szívedben tőr: nesze egy ajándék,
és úgy látszik, elvérzel,
de tükörbe véletlen sem nézel,
mert az igaznak mutatni merészel!

Egy hely...
ahol az őszinteség halálos bűn,
és a hazugság fonalát fűzöd át a tűn,
hogy osszeférceld a széthullott szavakat,
ezzel igazolva látszat önmagad,
miközben az álnokság folyama dagad!

Egy hely...
ahol a tébolyult elme papol az igazságról,
s a halálra ítélt sem beszél a vigaszságról,
mert az arany középút itt rézből van,
s bár igaznak látszik, hamis a tan,
hisz’ a Kánaán rég lakatlan!

Egy hely...
ahol az életet a mozivásznon éled,
és azt mondod, Istent féled,
de közben átkozod az eget,
mert csupán a pokol van veled,
s a bakó tönkje csak, mire lehajtod fejed!

Egy hely...
ahol Dávid Góliátot imitál,
s a laikus okosnak látszón kritizál,
mert az alanynak köze nincs a portréhoz,
hisz’ egy szent, hogy kerül a bordélyhoz?…
Valaki folyamodott fortélyhoz!?

Egy hely...
Ami nem az, aminek látszik…
Egy szép világ, ami rohadtul játszik!
Itt én is csak egy látszat vagyok,
de mit vártál? Nincsenek kicsik és nagyok,
sem igazak és hazugok,
se bátyusok és húgok!
Itt csak látszatok vannak…
Ócska metszetek egy megsárgult papíron…
Szavak, mik ki tudja, mit jelentenek…
Attól függ, kinek szája szólja…
Lehet, húsnak látszik, de csak szója!
Itt csak látszatok vannak…
Elmék, mik gyorsan felejtenek,
s kik ma szeretnek, holnap ejtenek!?
Vörös rózsák közé tört rejtenek…

Itt én is csak látszat vagyok,
de a homokban nyomokat hagyok,
mik dacolnak a vad parti széllel,
míg a dagály el nem mossa őket egy éjjel…

2005. április 7.

Egy méhecske dilemmája

Történt egyszer, régen,
egy gyönyörű szép réten,
valahol a messzi Délen,
hogy egy méhecske az égen
zümmögött, s nektárt gyűjtött
serényen, deréken,
tavaszi zsongástól kevélyen.
De valami rontott a kedélyen!

Fentről nézve e kicsiny mező,
mely gyönyörű, s felemelő
látványt nyújtott,
hősünk szívtájára nagyot sújtott,
s kicsiny méh elmét effajta
gondolkodásra bujtott:

- Most mit tegyek?
Gondjaim, mint a hegyek,
hiszen az egyik fele szép,
a másik meg édes, szörnyű ez a kép,
s a dilemma rémes,
mert esélyem mindegyiknél kétes.
Kicsiny szívem dönteni sajnos –
s ez igen bajos – nem képes.
Hogy lesz ebből lépes mézes?…
Áh! Túl van nyújtva ez a dolog,
akár csak a rétes!
- De leszállni nem volt képes!

Szálldosott ott fenn az égben,
szárnya zümmögött a légben,
mint egy légy a kelepcében,
s hol egyik, hol másik – hisz’
nem tudta, foga mire vásik –
illatos virág fölött röpködött,
s csapkodta a szelet…
De tenni mit lehet?
Hiszen a szívnek,
e törékeny szivárványívnek
parancsolni nem lehet…
Ki nem bírja, csak fogát szívja,
elmehet! Itt vita nem lehet!

Eközben odalenn
ezer rovar szorgoskodott:
ki nektárt gyűjtött,
ki fészket fonott
levélből, s volt oly tetű,
kinek étke a zöld nedű,
s volt ki épp odúját ásta,
míg fel nem falta egy sáska!
Tavasz volt, hát mindenki tüsténkedett,
csak a mi kis hősünk restelkedett,
s tehetetlenül – előbb – jobbra,
azután meg balra repkedett,
miközben az idő egyre csak sietett!

Kicsiny méhünk kaptára,
csodaszép papírvára
eközben kongott az ürességtől,
mert hősünk nem bírt
szabadulni a hülyeségtől,
s már a tavasz,
ez a rút, s ravasz
régen odalett,
s nyári nap a horizontra –
eme távoli pontra –
csalfa déli bábot tett…
Ettől a kis méh, ha lehet,
még jobban szenvedett!
A sok virág meg egyre,
egyre csak önkelletett!

De mindhiába…
Csak nem került nektár a kaptárba!
Lassan itt az ősz, méhünk meg
a jó szerencsét várja,
miközben az eget –
e csodás kék teret –
búsan, s borúsan szántja,
s a dilemma egyre jobban bántja!

- Mi lesz így vélem?
Milyen élet ez kérem?
Hisz’ annyi itt, mi szép,
csodás álomkép,
hogy ép elme, melyet
sújt józanság terhe,
választani képes,
itt bizony nem lenne…
Reménytelenségből szőtt kelme!
- Gondolkodott e-képp őkelme!

Aztán ahogy zümmögött,
egyszer csak egy odvas fa mögött
szemébe csodás látvány bökött,
s kis szívébe, mi eddig volt hittelen
most – mint egy égi intelem –
vadonatúj érzés költözött,
s a világ körötte hirtelen
rózsaszínbe öltözött!

Mily gyönyörű virágszál,
oly, mire méh szív rég vár…
Látványa kábító,
s lázító, illata bódító,
bibéje meg hódító!
S így hidd szavam,
mert az nem lódító!
Csodás kis égi tünemény,
új életre kel a remény,
bár megszerezni nektárját,
az lesz csak kemény!

- De egy életem, egy halálom,
én ezt bizony megpróbálom,
s ha sikerül, meghálálom,
ha meg nem, hát nem bánom,
magamba szúrom fullánkom…
Így érjen bánatos halálom!
- S új erőre kapva,
nézett büszkén a napba,
majd összeszedve bátorságát,
nem is sejtve ostobaságát,
a virágot körüldongta,
s miután hitte: jól végzett a dolga,
leszállt a csábító sziromra…

Aztán, mint égből a villámcsapás,
egy hatalmas kattanás…
Hősünk halálos szerelembe esett,
a bódító illattól kábán lesett.
S míg a bibén tüsténkedett,
a gondolaton nem merengett,
hogy ki kinek is a hódítója?
Mert e perc a megmondhatója:

Mától egyel kevesebb a kaptár lakója,
mert hódított a Vénusz légycsapója…

2005. április 11.

Akartam lenni én...

Akartam lenni én
csörgedező patak,
ami friss vízével
oltja szomjadat...
Akartam lenni én
őszinte szerenád,
mi zengi érzésem
és szívem dallamát...
Akartam lenni én
áldás a holnapon,
mi ül majd válladra
egy borús alkonyon...
Akartam lenni én
napsugár a télben,
hogy reszkető tested
átjárja a fényem...
Akartam lenni én
egy megfakult fénykép,
mi őrzi emléked
fájón mindörökké...

S akartam lenni én
szivárvány az égen:
érzéseid felett
büszke diadalív...

De...

Más a szív, más a száj,
egyik szól, másik fáj!
Más a nap, más az éj,
búsong a téli szél,
egy megfagyott sóhaj,
ami életre kél...

Megfáradt arcodon
egy kiégett könnycsepp...
Nem lettem én egyéb!

2005. április 12.

Testemet adom...

Festenék néked csodás világot,
Égi ecsettel mennyei képet…
Hintenék feléd sok száz virágot,
Cserébe tőled csak ennyit kérek:

Csak fele annyira szeress engem,
Mint ez én szívem parázslik érted.
És én nevedet himnuszba zengem,
S testemet adom: legyen az vérted.

2004. december 31.

Többet ér...

Többet ér a zsivajban egy igaz szó,
melyet lehet, hogy elnyom a hangzavar,
mint csendes magányban egy illúzió,
ami még a vákuumban is port kavar.
Többet ér egy szívből fakadó grimasz,
mit nem rejtesz álnok félmosoly mögé,
mint egy kedves szó – ami kissé pimasz,
de őszinteség nem tornyosul fölé.
Többet ér, ha tudom: te nem szeretsz,
még ha e mondat csontomig is hatol,
mint amikor újra, s újra megvezetsz,
és kacér pillantásokkal bíztatol…

Lassan megfakulnak a színes cetlik,
és idővel minden szó ronggyá feslik!

2005. április 24.

Más fájáról...

Más fájáról almát venni
egyszerűbb, mint a saját
munka árán fát nevelni,
s viselni annak baját.
Mások kiásott kútjából
könnyebb szomjat oltani,
mint izzadni a munkától,
s büszkén szárnyat bontani...
És van, kinek mások kárán,
megannyi hamis szó árán
szerzett dicső glória:
a boldogság otthona!

2005. április 24.

Tükröm, tükröm...

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
- de őszinte légy ám hozzám -
ki a legszebb a vidéken?
(aztán rám szégyent ne hozzál)

Szép vagy, szép vagy szép királylány,
messze földön nincsen párod,
mert jellemed egy kész botrány,
köszönd magadnak magányod!
Mert az orcád igen csak szép,
de túl vastag rajta a bőr,
minden herceg olajra lép,
mert a nyelved, akár a tőr!
erényed meg kissé foltos,
mint a vándor rossz szandálja
combod töve is már rojtos!...
(a fél kastély azt használja!)

Most már ebből elég legyen,
én csak igazságot kértem,
nem, hogy képed tönkre tegyen,
s szétkürtölje léha vérem!
Kérdésemet rosszul mondtam,
- nem tetszik e gyarló képem -
felteszem hát újra nyomban:
Tükröm, tükröm hazudj nékem...

2005. április 25.

Nem válogatok!

Én nem válogatok, teljesen mindegy,
milyen színű a bőröd, hány éves vagy,
ki fog majd zokogni utánad, mint egy
kisded, s múltad milyen emlékeket hagy…
Nem érdekel, milyen Istenben hiszel,
hogy mennyi elszámolni valód van még,
mindenkit egyforma közönnyel viszek,
s mire észreveszel, már biztos a vég…
Ne várj postát, táviratot nem küldök,
csak betoppanok, mint váratlan vendég,
és megszólalnak a mennyei kürtök:
hiába sok ál, és valódi szentség!

Élj hát úgy, ha már ma elmennék érted,
Ne legyen, kinek irgalmát nem kérted!

2005. április 27.

Tótágas szonett

Fejre állt világ, nem sok jót birtokol,
lent van a menny, és odafenn a pokol…

Lentről süt a nap, fentről nő a paraj,
most alattam tornyosulnak fellegek,
s lábam alól sem csúszhat ki a talaj,
hát a gondok súlyától sem rettegek…
Most én nehezedek az ő vállukra,
és ettől sokkalta vidámabb vagyok,
de nem akarnak felvenni hátukra,
tézisem felől így kétséget hagyok…
Talán úgy érzem, jobb tótágast lenni,
de csak látszólag van minden fordítva,
s ha fejre állok sem változik semmi,
csak sokan nevetnek rajtam ordítva…

2005. április 29.

Köszönöm...

Köszönöm, szép volt, elmúlt,
de mint a rétes: elnyúlt.
Gyülevész szürke felhők,
baj-hegyek és gond-erdők.
Csonkig égett mécsesek,
s érzések, mik kétesek…
Gondolatok: rémesek!

Köszönöm, jó volt, ennyi,
ideje van már menni.
Úti batyu vállamon,
ami volt én vállalom.
Jót és rosszat egyaránt,
őrzök majd emlék gyanánt…
S elfelejtem azt, mi bánt!

Köszönöm, hogy kaphattam,
s szíved mélyén lakhattam.
Köszönöm a sok szép jót,
szívből jövő kedves szót.
Köszönöm a tegnapot,
azt a néhány szép napot…
Ám jönnek a holnapok!

Mind a ketten hibáztunk,
túl sokat is kivártunk.
Szalma lángja ellobban,
szívünk is másképp dobban.
Mind a ketten jól tudjuk,
egymás kezét nem fogjuk…
Ami volt hát, eldobjuk!

Kezdjünk végre új lapot,
betonozzunk alapot.
Szerelemből barátság,
jobb tán, mint a galádság.
Szépet nem kell feledni,
próbáljunk meg nevetni…
Így is lehet szeretni!

Köszönöm, hogy itt voltál,
s engem elvarázsoltál.
Köszönöm, hogy itt maradsz,
s mint egy barát, simogatsz!

2005. május 1.

Eger városának dicsőségére

Az egri vár falainak hűvös keménysége,
ahol nem hiába harcolt Dobó legénysége
vadul pusztító kegyetlen török horda ellen…
Büszkén gondolok rád e lüktető férfi mellben,
és büszke lehetsz te is, ott fenn a kéklő égbe’,
nem hiába fúlt sok magyar a vér tengerébe…
Dicső győzelmet arattál te a török felett,
nem véletlenül írta le Gárdonyi e nevet…
Hiszen az óta, aki gondol török seregre,
tör belőle gunyoros nevetés az egekbe!

Szép és büszke város vagy te Eger, minden joggal,
s bár szenvedtél majd száz évig török uralommal –
Nyáry Pál szégyenére, hogy föladta a várat –
Isten végül magyar kézre adta e szép tájat.
S ki látképed nézi a Minaret tetejéről,
képzeletben látja a harcoknak mezejéről
megszégyenülten távozó török seregeket,
s a szabadságtól boldog magyar embereket…
Nagy a te dicsőséged szép Egernek városa,
neked, ki itt élsz, legyen ez szívednek vánkosa!

És a hűs pincékben, mikor egy hordót versz csapra,
büszkén, és tisztelettel adózva gondolj arra,
hány magyar vérén termett piros szőlőt a tőke,
s hány magyar vitéz csontja fekszik a temetőkbe’…
És ha belépsz egy templomba, légy hálás az Úrnak,
hogy magyar emberek, akik a földeken túrnak,
s ne csak ez Egri Bikavértől légy megrészegült,
hanem azoktól, kiktől a török megszégyenült,
és azoktól, akik két kezükkel építették,
s századokon át a munkájukkal szépítették!

Mert én mondom tenéked – az idetévedt vándor,
ki pár napra jött – szívemben szeretet lángol,
mert e város gyönyörű, és méltán ilyen híres!

2005. április 17.
(valahol Budapest és Eger között félúton)

Új divatra fehérben...

Utam nem rég még feketében jártam,
térdeltem sok-sok bitófa tövében,
és kaszámmal csak a bakóra vártam,
de ez a kor eltűnt a múlt ködében…
Újkorban a bakók is újak lettek,
nekem se kell bitó mellett térdelni,
és bár ezek más fajta esküt tettek,
még se kell őket túlzottan kérlelni…
Új divatra fehér köpenyben járok,
kaszámat szikére cseréltem már rég,
és csak az újabb pillanatra várok,
hogy műhibával találjon rád a vég…

Paraszolvenciára csak röhögök!
Eutanázia? Bocs, tán köhögök!

2005. május 7.

A sötét paraszt monológja

Oh, Isten! Mondd, miért ilyen szörnyen nehéz az én életem? Nem elég, hogy paraszt vagyok, még ráadásul sötét is. Nem gondolod, hogy ez így egy kicsit sok együtt? Tudod, milyen rossz ez? Tudod, nem sok becsületem van nekem az élet sakktábláján. Először is, mindig a világos van lépéselőnyben. Szinte mindig! Nem érzed, hogy ez enyhén szólva is diszkrimináció? Engem ez nagyon nyomaszt, mert így már a játszma indulásakor alapból hátrányban vagyok, s az egyenlő esélyekért is küzdenem kell! Hol van hát ilyenkor a jogi egyenlőség?!

De egy valamit mégis köszönök ám neked, Istenem! Hogy akkora nagy szájjal áldottál meg, és kellő bátorsággal, hogy azt ki is merjem nyitni. Így mindig megharcolok a jogaimért, és ha sikerül a hátrányomból lépéselőnyt kovácsolni, akkor még talán le is üthetek egy-két világos parasztot. Tudod milyen jó érzés az? Hát még az, mikor egy vezért üthetek le. Az valami mámorító. De tudd meg: nem könnyű ám ez, mert ilyenkor a világos paraszt nagyon morcos lesz, és rám uszítja a vezéreit. Hehe, már akiket még nem ütöttem le. Aztán ha nagyon megszorongatom, akkor meg ijedtében berosál, mert csak addig nagy a szája, míg lépéselőnyben van. De ha leütöm, akkor meg megy a felbolydulás…

Borzasztó ez, kérem. De tudd meg, Isten: nekem nagy álmaim vannak. Nekem nem elég az, hogy leüthetek egy-két világos parasztot, vagy netán vezért. Nekem ennél több kell… sokkal több. Az én olthatatlan vágyam, hogy mattot adjak a világos királynak. Emlékszem, párszor megpróbáltam már, de amikor sakkot adtam, azonnal le is ütöttek!

Mert ugye sok minden függ attól, hogy kik ülnek a sakktábla mellett… de nem adom fel!

2005. június 5.

A teremtés koronája?!

˝A férfi a teremtés koronája˝ Jaj, de sok helyen olvastam, láttam már ezt a mondatot. Tuti, hogy ezt is egy öntelt majom találta ki. És megmerem kockáztatni, hogy az illető nem nő volt.

Elgondolkodtam azon picit, hogy vajon mitől is épp a férfi a teremtés koronája… hogy vajon miben vagyunk ennyivel többek a nőknél. Semmivel, erre kellett rájönnöm. Hiszen a nő a legcsodálatosabb dolog a világon, mely valaha is teremtetett, és bátran merem kijelenteni, hogy nélkülük csődtömegek lennénk mi férfiak, a teremtés állítólagos koronái. Nincs olyan dolog a földkerekségen, amire egy férfi képes lenne, de egy nő nem. Még ha igen csak erején túl is teljesítve, de mindenre képes, amire egy férfi. Nem így fordítva…

Hiszen a legcsodálatosabb adományt kapta a nő, amit csak élő teremtmény kaphat: azt a képességet, hogy életet tudjon adni, és a saját testéből táplálni. Új életet adni, ami már majdnem az, mintha teremteni lenne képes. És ezt csak a nők tudják. Hát nem tiszteletre, és csodálatraméltó dolog ez? És ők azok, akik anyaként ott állnak hosszú gyermekéveink alatt mögöttünk, s hihetetlen erőfeszítések árán nevelnek belőlünk embert, egy szívvel, lélekkel érző embert. Erre sem vagyunk képesek mi férfiak, a teremrés koronái. Mi csak azt tudjuk megtanítani, mit szabad, és mit nem, és hogy ha a padtársunk nem hagy békén, akkor hogyan verjük orrba hatékonyan, hogy legközelebb messziről elkerüljön…

Aztán később, mint társ, és lelki, érzelmi támasz állnak mögöttünk, mert önmagunkban igencsak elveszettek lennénk. De vajon akkor miért pont mi lettünk kinevezve a teremtés koronájának? Pont mi, akik olyan erősnek tartjuk magunkat, de ha kicsit megfúj a tavaszi szél, akkor egy szimpla náthától két hétig haldoklunk a párnák közt a fejünkön vizesborogatással, amit természetesen a nő cserélget félóránként, nehogy még a végén tényleg meghaljunk. De persze a nő más, ő a harmincnyolc fokos lázat is lábon hordja ki eközben anélkül, hogy betegállományba menne. Na ez aztán a csúcs, arról már nem is beszélve, hogy úgy tudnunk egy szimpla fejfájástól agonizálni, mint akiért eljött a kaszás. Ilyennek kell hát lennie a teremtés koronájának? És vajon ki az, aki a munkából hazatérve kezdi otthon a második műszakot: főz, mos, takarít, és mellesleg még el is viseli a hatalmas egonkat, amit hosszú évszázadok fáradtságos munkájával fejlesztettünk a tökélyre, holott mi magunk is tudjuk, hogy ha minden a mi nyakunkba szakadna, és nem állna senki a hátunk mögött, akkor pánikba esnénk, és felkötnénk magunkat az első fára…

Kérem, hát a tisztelt férfitársadalmat, hogy szálljunk le egy picit a földre, és nézzük a dolgokat reálisan. Dobjuk el azt az átkozottul hírhedt férfiúi büszkeségünket, és ismerjük be, hogy valójában mi csak egy kis pont vagyunk a teremtésben a nők mellett. Hiszen nincs is csodálatosabb dolog a nőknél. Nincs még egy lény, akinek olyan színes, és gazdag lenne a szíve, lelke, mint a nőnek. És nincs még egy teremtmény, mely annyira odaadó és gondoskodó tudna lenni, hogy akár önmagát is képes legyen feláldozni a másikért… a másik nemért, a másik nem, a másik ember sikeréért, boldogságáért.

Minden nő egy kincs, egy hatalmas nagy rubint a teremtés ékszeres dobozában, s ha valóban a férfi a teremtés koronája, akkor én biztos vagyok benne, hogy abban a koronában a nő a legfényesebb drágakő. S ezt sose feledjük el, hiszen a drágakövek nélkül minden korona csak egy darab bádog-vacak.

2005. június 8.

Ökör szonett

Tanulj tino, és ökör lesz belőled,
- tudatlan baromról nem jön le írha -
akarsz e igát, nem kérdik tetőled,
sorsod is régen meg vagyon már írva:
Tépjed a hámot, a szántóföld rád vár,
és ne törődj azzal, hogy mivé lettél,
- te vagy az az állat, akiért nem kár -
hiszen te ökör vagy, erre születtél!
Aztán ha végleg elhagy minden erőd,
életed végén megkapod jutalmad:
kondérban rotyog majd ízletes velőd,
de az is lehet, hogy nyársra huzatnak!

Ha munka vágya többé már nem hevít,
lenyúzott bőröd parasztot melegít!

2005. június 21.