János Árpád versei
Szeretem
Szeretem ahogy van, amilyennek látom.
Szeretem, szeretem.
És ha egészen más, mint ahogy szeretném.
Akkor is, akkor is szeretem, szeretem.
Szeretem a szemét, szeretem a száját,
szeretem testének minden porcikáját.
Haragvó vagy dühös, cinkos mosolygását,
szeretem, szeretem.
Szeretem őt ébren, szeretem ha alszik,
szeretem ha rám néz és vállamra hajlik.
Szeretem ha gyűlöl, gyűlölöm ha sajnál.
Szeretem ha édes, fáradt csókkal kínál.
Szeretem rejtélyes testét és szerelmét
- és ha van, létezik - odaadó lelkét.
Szeretem ha elmegy, szeretem ha megjön,
szeretve szeretem, gorombán, esdeklőn.
Ő az én életem, szívem dobbanása,
s az, hogy őt szeretem, magam akarása.
És a sors ne adja! S nem lesz többé nekem,
nem mondhatom már, hogy szeretem, szeretem,
vége és nincs tovább!! Addig volt életem!
Ne álmodj kedves, mert fájni fog
Hozzád, Neked, teérted
szólok én most:
érzem, hogy Téged még a tűz hevít.
Ha esdve mondanám ugyan mit ér az?
A szép szó is elszáll - ezért leírom -
az írás, ha sokszor olvasod, segít.
Ne hívd a jövőt - mely mindenki sorsa
és hívja, várja gyermek, férfi, nő.
Szépre álmodják! S az máris itt van,
és nem veszik észre, hogy múlik az idő.
Az álmok valóra sose válnak,
amíg álmodjuk őket, minden csodaszép.
Az ébredéskor miénk a valóság,
s amire vágytunk - szappanbuborék.
Míg él az ember - a vágy is benne él.
Előbb vulkán, majd szunnyadó parázs.
De a vágyat csak megálmodhatod.
Igaz sosem lesz, mert nincs olyan varázs.
Az élet szép, az élet gyönyörű,
de szebbre, jobbra álmodni ne merd -
arra nincs és nem is lesz semmi ok!
Mert jobb a valóság, amit átélsz!
Ne álmodj kedves, mert fájni fog.
Maradj az élet kegyetlen tengerén!
Abban higgy és ott kitartón evezz:
aki az álmok taván hajózik,
az előbb-utóbb mind a mélybe vesz.
Nekem most menni kell.
Hogy szerettelek, érzed és tudod,
de örökségül még egy jó tanács:
Ne álmodj kedves, az ébredés fájni fog.
Aki menni akar...
Mégis elment. És vissza nem jön soha.
Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire
szerettem, azt sohasem érezte meg.
Kitépte s elvitte szívemet. Pedig
nem kellett neki. Mégis elment vele.
Aki menni akar, azt engedni kell.
Ki tudja hova, kiért, miért megy el.
Aki szívvel él, szívébe hal bele -
a gondolkodónak más az élete.
De a józanságnak mindig ára van,
pózoló, festett színész sorsára jut.
Igaz, hogy nem látja más, de tudja, hogy
prózai szerep. Semmit se ér vele.
Hát elment és vissza többé sose jön.
Egyszer... Talán majd meglát kint az utcán,
lehet, hogy akkor már vissza sem köszön.
Minden virágnak sorsa a hervedás,
nem gátolhatja a józan ész. Egyszer majd
ő is rádöbben, hogy csak egy van, ami
fiatal marad. A szív, mely szeret.
S míg rájön, egy egész életbe kerül.
És letagadná a szívét józanul.
De nem megy. Ezt nem lehet! Belátja mind,
ha elvirágzott. És akkor már késő!
Sokan próbálták már - sikertelenül.
A szívtelen csak magával vétkezik.
Mit ér a győzelem, ha jutalma nincs?
S győz-e mindig az, ki célba érkezik?
Holdfénynél napozni szerfelett nehéz,
s a múltat pótolni ezért nem lehet.
Ő is rájön. Majd később, ha visszanéz.
Ha találkozunk és szembejön velem,
lehet, hogy halványan eszébe jut egy
régenvolt, játékos, féligszerelem,
amely bennem még akkor is élni fog,
de benne nem! Divatjamúlt szerep, hogy
arcától felém a józanság ragyog.
Már most tudom, ő majd akkor tudja meg,
hogy a vesztes ő, s a győztes én vagyok!
Sugárzó arcán is rajta lesz kora,
a ráncok látszanak - az idő halad -,
szeretni tudni és nem akarni kell.
Csak a szív ránctalan, s aki szívvel él,
és szeretni tud, az fiatal marad!
unctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w
