Minden ami a szívednek kedves

Szers András: Kezemben



Nem történt semmi rossz,
csak egy kő gurult tovább,
ahogy elemelkedett róla
egy kecses női láb.

De hallgatnálak még,
és egyre csak tovább...
látnám szemed színét,
hangod bíborát...

Léptem mellett lépted
álom már, de szép...
Szemek, csillagképek,
feledett regék...

Ne keress, hisz itt vagy
és álmodom veled,
hogy lebocsátom szárnyam,
és kezemben kezed...

Szers András: Az ötödik elem

Mit mondhatnék Neked?
Hisz ideértél belém,
körbeforgó örök élet
hozott el hozzám, időt,
messzeséget. Íme itt élsz
már te is bennem, s a félelem
helyett az ötödik elem
épp most lett a Szerelem.

Mit mondhatnék Neked?
Hisz akarat nélkül zuhantam
beléd, s még mindig esem.
Itt van nekem a szemedben
látszó örök jelen s égi jelem.
Magadtól adtad tétova
szóval tested s a lelked
bennem egy sóhaj...

Mit mondhatnék Neked,
ha múló tekintetedben
élek, s mint lepkeszárny
repít szemed? Örömmel,
élvetegen szállok már
a szemedben csillogó
fény után a melengető
és pusztító tűzbe Veled.

Mit mondhatnék még Neked...

Szers András: Csendeket gyűjtök

Egészen apró csendeket gyűjtök,
bútorok, házak mögött szunnyadót,
elhagyott tanyát, hol érnek a fürtök,
kapu előtt, padon ülő anyót.

Néptelen várótermekbe járok,
hallgatom a régiek szavát,
s intenek felém még fehér akácok,
érzem most is viráguk illatát.

Egészen apró fényeket látok,
a nagyok meglesznek nélkülem...
s csodálva nézek minden kis virágot,
csoda a világ míg itt vagy velem.

Szers András:


Deja Vu

Néha oly ismerős egy-egy pillanat,
mintha régen átéltem volna már,
újra az a fény, visszhangzó gondolat,
villan a múltból, majd tovaszáll.

Álmomban látom szelíd mosolyod,
s az a szép ívű, bájos mozdulat,
ahogy kecsesen felém nyújtod
a sorsod, örömöd, s a gondokat...

Néha hallani már hallott hangokat,
tavak tükrén, álmokon ringanak,
s az óra egyre lép, kattogva halad,
közötte az űrben fuvolák, szavak...

Kedves arcodon olykor elmerengek,
mintha éltél is volna már velem,
századok mélyéről villanó tekintet
más időkre nyílik hirtelen.

Az érzékek határain túlról
életet játszani visszajövünk még,
s itt mit sem tudva a végtelen útról,
éljük a pillanat kínját, s örömét...

Szers András: Akkor ölelj nagyon...

Akkor ölelj nagyon, olyan
nyáréjszakán, amikor vágyódó
szerelmes lány dala dúdol
a lombok között, s az éjszaka
e nászváródalba és illatba
öltözött.
Mosolyogva alszanak az élők,
belátnak jövőbe és múltba,
kínok nélkül pihennek a holtak,
kik életükben álmokról daloltak...
S most lelkükben lágy
fuvolák szólnak...

Akkor ölelj nagyon, olyan
alkonyokon, amikor a csend
oly mindent átfogó, eggyé válik
benne virág, illat, folyó...
A templomokból csobogó békén
ülők ősz fején a kendő is
mozdulatlan, nem lebbenti
szellő. Nem hallik semmi hang,
csak egyet kondul halkan a harang.
Emlékké válik egy percre a világ,
belénk szorultak vágyak és imák.
Bár elindulhatnánk, sehová sem
megyünk, és a végtelen csend
imádkozik velünk...

Akkor ölelj nagyon, olyan
hajnalokon, amikor ablakon
becsorgó rózsaillat lebeg az
ágyak felett, s ezerszer
megélt éjszakák, ezerszer
áhított buja vágyak száguldanak
ereinkben, s a telihold fénye
pici kék lámpák tömegét szórta
szét, s hajfürtjeid között
csillagok csókja ég...
Sötét pázsitjáról az égnek
csillagszilánkok kékek
gyülekeznek szemed rejtekén,
könnyeiden villanni még...
S ha véget ér az éji kéj, erős légy!
Magadból mindig a legtöbbet add,
mert le kell győznöd engem,
hogy megadhasd magad!

Szers András: Ne várass tovább!


Ó, csak gyere, ne várass tovább már,
pihekönnyű álmok partján várlak,
táncos léptekkel s ahogy madár száll,
repülj bennem, szívembe zárlak.

Vágyom a zuhanást tágra nyílt szemmel,
hol villogó táncod csak káprázat,
s lombok közé álmodott fények
fényes-fehéren arcodra szállnak.

Ajkadra formált lehelet lettem,
bőrödre simítom fény játékát,
kékség vesz körül, mint a tenger,
ahogy talán sirályok álmodják.

Ó, csak gyere, ne várass tovább már,
lelked partjaira értem végre,
táncos léptekkel s ahogy madár száll,
vagy csak zuhanjunk együtt a fénybe...

Csak úgy: Rólad



csillagokat súgsz fülembe

az éj lüktet bennem

szavaid mint tavaszi zápor

felvirágzik lelkem



ha sétálunk a ligetben

nekünk suttognak a fák

azt suttogják: a szerelem

rájuk fonta mámorát



elmondod a napot holdat

mutatod a jövőt -múltat

kinyitsz csodás rejtelmeket

megfejted a földet -eget



arcod mosolyod mind egy dallam

lelked mélyén ezer dal van

rabja vagyok a szemednek

Mit mondhatnék? Hát..., SZERETLEK

Kányádi Sándor:
Viseltes szókkal

Vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad.

Húzd fel másik cipőd, gyorsan úgy készülődj,
mint egy nagy út előtt, nagyon nagy út előtt...
Mintha más, távoli várost hódítani indulnál,
gyere! vágjunk neki!

(Bereményi: Hóesés)

Csak a csoda segíthet.
Van csoda, de azt hiszem, meg kell érdemelni.
Márai naplója 1943-44-ből

/Dsida Jenő/