Minden hiába
Az OTP kirendeltségen csend uralkodott. A csend mellé hallgatás vegyült. Ezt az állapotot némi zajtalanság jellemezte. Aztán egyszerre minden megtelt emberi beszéddel. Persze ezt káosz követte. Az ember bárhol kinyitja a száját, ott előbb utóbb káosz következik. Mindenki egyszerre kezdett kiabálni, sikoltozni, és rohangálni. Az egész épületben tán csak egy ember volt, aki csöndben szemlélte az eseményeket. A kezében pisztolyt szorongatott és a fejét takaró bőrmaszk alatt igencsak meglepett arcot vágott. Talán túl ijesztőre sikeredett, mert nem egészen azt a reakciót kapta, amire számított. Miután elkiabálta magát, miszerint: - Mindenki hasaljon a földre, és nem esik bántódásuk! - nem az történt mint a filmekben. Ahelyett, hogy szépen engedelmeskedtek volna mind pánikolni kezdtek.
- Meg fogunk halni! - magyarázta egy kedves, idős hölgy egy kisfiúnak sikoltozva - Mind meg fogunk halni kis unokám! Lelőnek minket, mint egy kutyát! - a kisgyerek alighanem elhitte nagyanyja szavait, mert bömbölni kezdett. Egy másik ügyfél, egy fiatal üzletember - aki láthatóan nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy távolról látni lehessen, hogy ő egy fiatal üzletember - épp mobiltelefonján beszélgetett titkárával.
- Igen, igen... tölgyfából legyen... és szépen le legyen ám lakkozva! Nehogy engedd Szilvinek hogy elhamvasszon! Biztos ezen is spórolna... - az egyik pénztáros vadul rázni kezdte az öklét a rabló felé, és közben üvöltött.
- Ha tudnám hogy' kell, most hívnám a zsarukat!!! - egy másik, fiatal lány, aki toppot viselve, két emelet magas cipőben jött bankba, vadul rágózva mobiltelefonált.
- Na figyú, mos' le kell tennem, itt üvöltözik valami fickó, megnézem mit akar... Csőcike. - Szerencsétlen rabló az egész hangzavarból csak pár szót kapott el, de a "Csőcike" szó kirángatta a kábulatból. Újra fellángolt benne az elhatározás, hiszen ha emberek a "Csőcike" szót használják, akkor tényleg nincs más választása, mint a társadalmon kívülre helyezni magát. Rájött, hogy muszáj cselekednie. Belelőtt a levegőbe. Ez megtette a hatását. Az emberek megálltak és elhallgattak, abban a pozícióban, amiben éppen voltak.
- Emberek! - kiáltotta, de befejezni nem tudta, mert egy öregember elkezdte böködni a vállát. Megpróbált tudomást sem venni róla, de az öregember kitartó volt.
- Mi van?- érdeklődött a rabló.
- Elnézést fiatalember...
- Mondja már!
- Meg tudná mondani mennyi az idő?
- Tessék?
- Az időt, fiatalember, az időt! - rikácsolt a vénember. A rablóval megint fordult a világ (bankrablás közben nem feltétlenül hatékony ennyit szédelegni), és ismét a levegőbe lőtt.
- Kuss! Kuss! Kuss! - közölte az öregemberrel.
- Mennyi? - érdeklődött az újra.
- Fél egy van bácsi! - kiabált oda egy földön fekvő alak.
- Fogjátok már be! - ordított immár a rabló.
- Fiam, senki nem mondta magának, mekkora bunkóság bankot rabolni? - kérdezősködött a földön fekvő irodalomtanár. - Nem beszélve más emberek félbeszakításáról! Mi is végighallgattuk magát!
A rabló hírtelen nem tudván, hogy szerezhetné vissza a tekintélyét ismét a levegőbe lőtt. Ekkor egy asszony kapta el a lábát.
- Kérem ne öljön meeeeeg! - ordította.
- Ha nem csinál hülyeséget, akkor... - de az asszony nem engedte, hogy végigmondja.
- Hagyjon élniiiiiiiiiiiiii! - bömbölte. A rabló megpróbálta lerázni a lábáról, de nem sikerült. Ahhoz a megoldáshoz fordult, amihez eddig mindig, ha a rablás folyamán gondja támadt
Nem volt túl eredeti ötlet, de ebben a percben semmi más nem jutott eszébe. Így a levegőbe lőtt. Erre - ki tudja miért - működésbe lépett a tűzriasztó, és a plafonról szépen szitálva zubogni kezdett a víz. Ekkor könnyek gyűltek a rabló szemébe.
- Ezt nem hiszem el. Ezt nem. Milyen dolog már ez?
- Uram, tempózna már azzal a bankrablással?! Szétázunk itt a földön!
- Én... - kezdte a rabló, zokogással küszködve.
- Miért nem lövi ki azt a rohadt zuhanyt? - kiáltott egy másik túsz. A rablóban egy másodpercre áthullámzott a felismerés: tényleg kilőhetné. Még végződhet jól a napja. Felemelte a pisztolyát, és megcélozta a készüléket, amely szanaszét spriccelte a vizet. Összpontosított, érezte kezében az erőt, teste-lelke eggyé vált a fegyverrel (csak remélni tudta, hogy nem marad így, mert elég problémás az élet egy kezünkhöz nőtt pisztollyal) és meghúzta a ravaszt. A ravasz kattanása jelezte, hogy a fegyverből kifogyott a töltény. Elpazarolta a figyelmeztető lövésekre.
Másnap a következő cím jelent meg az egyik napilapban:
Elkapták a XII. kerületi bankrablót
A hatóságok a bank padlóján találták rá, zokogva. Túszai vették körül, akik minden erejüket megfeszítve vigasztalni próbálták.
Gál Attila
Az OTP kirendeltségen csend uralkodott. A csend mellé hallgatás vegyült. Ezt az állapotot némi zajtalanság jellemezte. Aztán egyszerre minden megtelt emberi beszéddel. Persze ezt káosz követte. Az ember bárhol kinyitja a száját, ott előbb utóbb káosz következik. Mindenki egyszerre kezdett kiabálni, sikoltozni, és rohangálni. Az egész épületben tán csak egy ember volt, aki csöndben szemlélte az eseményeket. A kezében pisztolyt szorongatott és a fejét takaró bőrmaszk alatt igencsak meglepett arcot vágott. Talán túl ijesztőre sikeredett, mert nem egészen azt a reakciót kapta, amire számított. Miután elkiabálta magát, miszerint: - Mindenki hasaljon a földre, és nem esik bántódásuk! - nem az történt mint a filmekben. Ahelyett, hogy szépen engedelmeskedtek volna mind pánikolni kezdtek.
- Meg fogunk halni! - magyarázta egy kedves, idős hölgy egy kisfiúnak sikoltozva - Mind meg fogunk halni kis unokám! Lelőnek minket, mint egy kutyát! - a kisgyerek alighanem elhitte nagyanyja szavait, mert bömbölni kezdett. Egy másik ügyfél, egy fiatal üzletember - aki láthatóan nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy távolról látni lehessen, hogy ő egy fiatal üzletember - épp mobiltelefonján beszélgetett titkárával.
- Igen, igen... tölgyfából legyen... és szépen le legyen ám lakkozva! Nehogy engedd Szilvinek hogy elhamvasszon! Biztos ezen is spórolna... - az egyik pénztáros vadul rázni kezdte az öklét a rabló felé, és közben üvöltött.
- Ha tudnám hogy' kell, most hívnám a zsarukat!!! - egy másik, fiatal lány, aki toppot viselve, két emelet magas cipőben jött bankba, vadul rágózva mobiltelefonált.
- Na figyú, mos' le kell tennem, itt üvöltözik valami fickó, megnézem mit akar... Csőcike. - Szerencsétlen rabló az egész hangzavarból csak pár szót kapott el, de a "Csőcike" szó kirángatta a kábulatból. Újra fellángolt benne az elhatározás, hiszen ha emberek a "Csőcike" szót használják, akkor tényleg nincs más választása, mint a társadalmon kívülre helyezni magát. Rájött, hogy muszáj cselekednie. Belelőtt a levegőbe. Ez megtette a hatását. Az emberek megálltak és elhallgattak, abban a pozícióban, amiben éppen voltak.
- Emberek! - kiáltotta, de befejezni nem tudta, mert egy öregember elkezdte böködni a vállát. Megpróbált tudomást sem venni róla, de az öregember kitartó volt.
- Mi van?- érdeklődött a rabló.
- Elnézést fiatalember...
- Mondja már!
- Meg tudná mondani mennyi az idő?
- Tessék?
- Az időt, fiatalember, az időt! - rikácsolt a vénember. A rablóval megint fordult a világ (bankrablás közben nem feltétlenül hatékony ennyit szédelegni), és ismét a levegőbe lőtt.
- Kuss! Kuss! Kuss! - közölte az öregemberrel.
- Mennyi? - érdeklődött az újra.
- Fél egy van bácsi! - kiabált oda egy földön fekvő alak.
- Fogjátok már be! - ordított immár a rabló.
- Fiam, senki nem mondta magának, mekkora bunkóság bankot rabolni? - kérdezősködött a földön fekvő irodalomtanár. - Nem beszélve más emberek félbeszakításáról! Mi is végighallgattuk magát!
A rabló hírtelen nem tudván, hogy szerezhetné vissza a tekintélyét ismét a levegőbe lőtt. Ekkor egy asszony kapta el a lábát.
- Kérem ne öljön meeeeeg! - ordította.
- Ha nem csinál hülyeséget, akkor... - de az asszony nem engedte, hogy végigmondja.
- Hagyjon élniiiiiiiiiiiiii! - bömbölte. A rabló megpróbálta lerázni a lábáról, de nem sikerült. Ahhoz a megoldáshoz fordult, amihez eddig mindig, ha a rablás folyamán gondja támadt
Nem volt túl eredeti ötlet, de ebben a percben semmi más nem jutott eszébe. Így a levegőbe lőtt. Erre - ki tudja miért - működésbe lépett a tűzriasztó, és a plafonról szépen szitálva zubogni kezdett a víz. Ekkor könnyek gyűltek a rabló szemébe.
- Ezt nem hiszem el. Ezt nem. Milyen dolog már ez?
- Uram, tempózna már azzal a bankrablással?! Szétázunk itt a földön!
- Én... - kezdte a rabló, zokogással küszködve.
- Miért nem lövi ki azt a rohadt zuhanyt? - kiáltott egy másik túsz. A rablóban egy másodpercre áthullámzott a felismerés: tényleg kilőhetné. Még végződhet jól a napja. Felemelte a pisztolyát, és megcélozta a készüléket, amely szanaszét spriccelte a vizet. Összpontosított, érezte kezében az erőt, teste-lelke eggyé vált a fegyverrel (csak remélni tudta, hogy nem marad így, mert elég problémás az élet egy kezünkhöz nőtt pisztollyal) és meghúzta a ravaszt. A ravasz kattanása jelezte, hogy a fegyverből kifogyott a töltény. Elpazarolta a figyelmeztető lövésekre.
Másnap a következő cím jelent meg az egyik napilapban:
Elkapták a XII. kerületi bankrablót
A hatóságok a bank padlóján találták rá, zokogva. Túszai vették körül, akik minden erejüket megfeszítve vigasztalni próbálták.
Gál Attila
