Mindhalálig

Néha nem elég látnunk a dolgokat. A megfelelő helyen is kell állnunk, hogy valóban megmutassák igazi arcukat. Ha ügyesen helyezkedsz, láthatod, amikor gyöngysort fűznek az utcalámpák is. Kicsit oldaltól, kicsit szemből. Hosszú, finom, könnyed gyöngysort, törtfehér – sárgát. Persze, ha már odébb mész, nem látod. Akkor csak a kandeláberek kilógó bélése marad. Meg az, hogy amit eddig fekete gyémánt medálnak láttál, az csak egy kimaradt hely a lámpák sorában, egy kiégett izzószál magánya.
Vajon miért nem cseréli ki őket napokig senki?
Esőben igazán szép mindez. Amikor csak halkan esik, nem viharban. Fénylő, sötét, buja éjszakán. A bokrok ilyenkor kitárulkoznak, zsíros, nedves leveleik megkeményednek, s hallani lehet szinte ez ujjongásuk, s mohón nyeli a fű is a vizet.
S gyöngysor mindez fölött.
Ilyenkor érdemes valami nagyot tenni. Valamit, ami fontos. Lehet, hogy épp csak neked, s mások észre sem veszik, de kell. Mert a boldogsághoz teljesség kell. A teljességhez meg alkotás. Az alkotáshoz pedig alkalom.
Az alkalmak nagyon fontosak. Olyanok, mint a titokzatos szerető, aki egyszer bukkan fel, nem szól, csak gyengéden magáévá tesz, tekintettel kapaszkodik a lelkedbe, s nem tudod, jön – e legközelebb, lesz – e máskor is, vagy csak akkor és ott létezik. Igaz, akkor csak neked. Ha kihagyod, ha elmenekülsz, nem jön többet. A szeretők már csak ilyenek.
S ez a hét is csak ilyen. Tegnap láttalak. Te nem láttál, talán nem is voltál olyan állapotban, hogy észrevegyél, de én minden mozdulatod láttam, sovány hátad izmain a hideg fény játékát, a csípőd ringását, a kéjt arcodon. Vele. Ha egyáltalán vele lehet, s nem csak magaddal, vagy pszichéd labirintusának torz kanyarulataival, mint mikor szennyvízcsatornán patkány fut keresztül, s kopogó körmei zajt keltenek a rozsdálló csöveken, s az jó a csatornának, mert más hangot sosem hall, mint amit saját maga ad ki.
Te sem hallhattál más hangot. Esetleg a fém nyikorgását cipőd sarkai alatt, ha megcsúszott rajta. És saját sóhajod.
Furcsa volt látni mással téged. De nem fájt. Érdekes volt, nem féltékenységgel terhes. Talán, nem is lehet rá féltékenynek lennem. De nem is akarok, csak az bánt, hogy ő tud olyat adni neked, amit én az együtt töltött évek alatt soha.
Tudtam, hogy vonzódsz hozzá. Tavalyelőtt karácsonykor mondtad, amikor a szüleidnél voltunk. Ott ültünk a lecsupaszított karácsonyi asztal mellett, azt hiszem, talán Martinit ittunk, te feltetted a lábaidat a szemközti székre, s emlékszem, és harisnyába bujtatott lábaid csodáltam. Nem is nagyon hallottam, mit mondtál, csak akkor kaptam föl a fejem, mikor az állásodról beszéltél.
- Mit mondtál? Ne haragudj, kedvesem, elkalandoztam!
Te mosolyogtál, s magad alá hajtogattad lábaidat, s picit oldalt hajtottad a fejed. Ahogy a vizslák szokták.
- Ott hagyom az osztályt. Elegem van belőle. Rá kell jöjjek, hogy engem nem nővérnek teremtett az Úr. Már ha létezik. – mondtad, s egy dalt dúdoltál félhangosan. „Én még sose csalódtam az Istenben, bár az is igaz, hogy nem ismertem…” Megint nevettél – Aranyos dal, nem? Tolcsvay. Szóval, munkát váltok.
- És hova mész? – Nem tetszett, ahogy mondtad ezt. De lehet, hogy csak túl sok volt a pia már arra az estére.
- Patológia.
- Miért?
- Mert szeretném.
Ennyi volt. Elfogadtam, bár nem értettem, hogy egy csinos, fiatal lány miért akar hullák közt dolgozni. De azt mondtad, szeretnéd, s ez nekem elég volt. Hogy miért szeretnéd azt a részleget, nem kérdeztem, bár sejtettem. De jobb az ilyet nem akarni tudni.
Rossz volt aztán, ha úgy mentél be dolgozni, hogy előtte kisminkelted magad, s néha láttam, hogy azt a csipkés tangát húzod fel, amit akkor szoktál, ha nagyon ki vagy éhezve. Olyankor tudtam, hogy történni fog valami, de soha nem mentem utánad.
Egészen a múlt hétig.
Összezavarodott minden. Különös, be nem teljesíthető sóvárgás van bennem a te világod után, az a tér után, ahol én nem vagyok kívánatos. Tudom, hogy szeretsz.
Tudom, hogy kevés vagyok.
Ne lehetek része annak a körnek, ahol te a szépséged, szórod, s nem is léphetem át soha a határvonalat. Hacsak ma nem. Hacsak most nem. Vigyáznom kell, hogy ne sérüljek
Egyszer azt mondtad nekem, hogy az igazi szerelem az, amikor az ember a másik életét éli, nem a sajátját. Valami magazinban olvastad, s annyira megtetszett, emlékszem, hogy egy kis cetlire gyöngybetűkkel felírtad, kiszínezted a szélét, és egy hűtőmágnessel a frizsiderre fogattad. Nagyon sokáig ott volt, de azt hiszem, nem nekem szántad, célzásnak, inkább csak magad gyönyörködtél a gondolat nemességében. Banális az egész. A másik életét élni nem lehet. esetleg csak alkalmazkodni, idomulni, de megszűnni individuumnak lenni nem lehet. Sőt, nem is szabad. Az ember csak addig érdekes, amíg egyedi, amíg önálló, amíg kihívás megismerni, s öröm napról – napra felfedezni, vagy még nagyobb öröm felismerni személyisége egyedi és csak rá jellemző, örökösen ismétlődő idegenségét. Amíg komplementere, s nem tükörképe önmagunknak. Társat keres az ember, nem önmagát.
Ha önmagad keresnéd ott, ahol vagy épp, nem találnád meg soha. De nem azért vagy ott. Olyat adni még én sem tudok neked, s te magadnak se, amilyet tőle kapsz.
De én meg akarok felelni neked! Muszáj megfelelnem, mert elhagyni nem tudlak, s nem is akarlak. Mi boldogok vagyunk, azt hiszem, s én még boldogabbá akarlak tenni. Tudom, hogy képes vagyok rá, s tudom, hogy utána te nagyon fogsz szeretni engem. Egy kis ideig még. Aztán vége lesz, de boldog leszel, mert eléred a teljességet. És én is elérem.
Kicsit félek. Ma megint úgy mentél el otthonról, hogy kicsinosítottad magad. Eleinte nem értettem, miért kell egy halottasházba ennyire feltűnően szépnek lenni, aztán fokozatosan ébredtem rá, hogy miatta. Ilyenkor munka után, ha reggel hazajössz, mindig vidám vagy, csak a szemed opálos kicsit, de látszik rajtad az elégedettség. Olyan vagy, mint egy angyal. Vékony, légies, szép, picit elgyötört, de éteri és megragadhatatlan. Szeretlek ilyenkor nézegetni, mikor leülsz a konyhában, s még egy kávét megiszol, mielőtt lefekszel. Igazából nem értettem idáig, miért kell egy ilyen helyen éjszakai műszak, hiszen akik ott vannak, már mindegy nekik, hogy reggel foglalkoznak – e velük, vagy még éjszaka, de már tisztul a kép. Te nem csak a munka miatt jártál be.
Nem tudom, hogy fogjak neki. Nézem csak az utcalámpák gyöngyeit, elfogyott már a cigim, annyit dohányoztam, s te ma is bent vagy. Annyira nehéz ez így. Jó lenne megint rágyújtani.
Teljesen átáztam már. Észrevétlenül szemerkél az eső, s ilyenkor nem tűnik fel az embernek, hogy bőrig ázott, s nedvesen lóg rajta a ruha. Keresnem kellene valami fedett helyet. A sarkon egy söröző hívogat harsány piros fényeivel, csodálkozom, hogy ilyen késő éjszaka nyitva van. Talán sosem zár be. Bemegyek. Nincsenek sokan, de mégis szorít a négy fal közé beivódott cigarettafüst, és talán halványan marihuána illata is érződik a levegőben, ezért a fedett teraszt választom. Különleges hangulata van a kerthelységnek – odakint eső, itt hűvös, párás meleg, megvéd a tető, de nem választ el semmitől. Látok mindent.
Szinte egyedül ülök, rajtam kívül egyetlen asztalnál ülnek, illetve nem is ülnek, csak ketten, a harmadik le – fel sétál az asztalok között. Jóképű roma fiúk. Amelyik sétálgat, izmos, kidolgozott testű, fekete, göndör haja apró lófarokba fogva mered a tarkóján. A másik kettő fiatalabb, talán az öccsei. Nézegetem őket. Micsoda szabadság!
Őserő. Naiv csoda – várás, s hitetlen közöny egyszerre, amit látok, életerő, ösztön és méltóság. S mindez rongyokban. Olcsó sört isznak.
Vajon nekünk miért van szükségünk színfalakra, hogy eredetik tudjunk lenni? Mert kell a díszlet, ami között kiteljesedünk, s kell egy jó színjáték is, valami hiteles, hogy magunkat adjuk. Mi, én, nem arra teremtettünk, hogy felszabadultak legyünk. Irigykedek, s csodálom őket.
Az idősebbik fiú egy széket billegtet maga előtt, egykedvű közönnyel nézi az utcát. Talán tizenhat lehet. a szék támláját minden egyes billegetésnél az ágyékához szorítja, majd visszahintáztatva merev pénisze megpattan a támlán. Maszturbál. Így, ruhában, jól kivehető a merevedése a bő szárú nadrág ráncaiban. Megdöbbenek, de babonázottan figyelem. A pénisz minduntalan visszapattan a támláról. Közönyösen néz továbbra is. Csak játék. Szép a fiú.
Hamar megiszom a sörömet, s továbbállok. Nem tudom tovább nézni a gyermek unalmát. Talán elélvezett közben, mert abbahagyta a billegtetést, s nadrágjába nyúlva megigazította nemi szervét. Nem látszott az arcán semmi.
Tennem kéne valamit már. Tudom, hogy hol vagy, s tudom, hogy mit teszel. Hideg testek között épp gyönyört csikarsz magadnak, s lehet, hogy csak ámítás az egész, de ma este, vagy talán holnap, én is részese leszek, részese akarok lenni ennek. Muszáj!
Megindulok feléd. A patológia a kórház épületétől külön áll, roskatagnak látszó, valamikor sárga falú épület. Az ablakán rácsok vannak. Vajon miért? Aki bent van, nem tud már kijönni, s aki kint van, nem akar bemenni egyhamar. De lehet, hogy ezt csak én gondolom így. Körbesétálok. Nem jár erre senki, de tartok tőle, hogy az éjjeli portás észrevesz, ezért igyekszek az árnyékben maradni. Félhomályos csend ölel az egyik tölgyfa lábánál, s nézem a kivilágított ablakokat. Ott vagy te is valamelyik mögött, s talán épp most… De nem akarok belegondolni, mit is teszel.
A csipkés bugyi van rajtad, a fekete. Tudom.
Benyúlok a táskámba, s előveszem a kötelet. Elég hosszú, közepes vastagságú kötél, azt mondták róla, kézi sodrás, de nem tudom, igaz – e. Bár nem is lényeg.
Átvetem a tölgyfa egy lelógó ágán, s magába fűzve felhurkolom. Az egyik ablakban a fény kialudt, s pillanatokkal később a szomszédos terem ablakában felgyulladt. Hova mehetsz, vajon?
Megpróbálok felkúszni a fa törzsén, nehezen megy, nedves minden. A tölgy, mintha nem akarna hinni a szemének, egyfolytában ledob a hátáról. Erős vagyok. Tudom, mit akarok. Olyan akarok lenni én is, mint ő, hogy tökéletes legyek neked.
Nyakamba akasztom a hurkot. Hideg az érintése, de inkább ölel, mint fojtogat. Olyan, mint egy sál, óv, véd, és mégsem nyom el.
Egy perc még, s leugrok. Úgy gondolom, el fog törni a csigolyám, s nem fulladok meg. Akkor nagyon ronda halott lennék. S azt nem szeretnéd. Te azt szereted, ha ő szép. Hiszen te is kicsinosítod magad, ha hozzá mész. Láttam, mikor kihúztad a tepsit a hűtőből, s mielőtt kibújtál volna a ruhádból, beigazítottad az ő testét a megfelelő pózba. Kicsit széthúztad a merev lábakat, a karokat is eltekergetted, majd, mint egy kígyóbőrt, levedletted ruhádat, s rámásztál a jeges testre. Ágyékod az ő ágyékához dörzsölted, úgy lovagoltál rajta, kezeddel a mellkasán támaszkodtál, közvetlenül a boncolás után maradt Y- vágás két felső karja alatt.
Hátravetetted a fejed, s megpróbáltad a péniszét jobban magadhoz igazítani. Behatolni nem tudtál, csak külső szerveidet ingerelte a jeges tag, de neked elég volt. Felakadtak a szemeid, miközben elélveztél, s csapkodtad a mellkasát a kéjtől. Attól tartottam, felreped az összevarrt seb, ami már soha nem fog begyógyulni, s a belső szervek elöntik a boncasztalt, csupasz combjaidat s ágyékodat, de nem történt meg.
Olyan akarok lenni, mint ő! Azt akarom adni neked, amit csak ő tud, bármilyen testben is akad utadba. Nem szabad sérülnöm. Azt akarom, hogy épp úgy nézzek ki, mint az életben, mikor én kerülök a tepsibe, mikor rajtam fogsz lovagolni, kikor én okozom neked azt a gyönyört, amit eddig csak ő tudott. Nem szeretném, ha eltorzulna a testem, miközben haláltusáját vergődi, vagy elszíneződne a bőröm, s szürkésilla szint vinne az erekbe a pangó vér.
Elrugaszkodok. Egy pillanat a zuhanás csak. Hozzád.