most kilépünk

most kilépünk


horhosunkból, hol szelíd vizek szekálnak
most kilépünk, nekidőlünk a világnak.
lélegezz még értem, értünk,
te, csomózott-lelkű, ha odaértünk,
ott megoldalak oldalammal
míg bámul ránk a szőke hajnal,
s ecsetpázsit felé nyúl a kormos markú est:
a rétre rólunk árnyék-képet fest.

ha elértünk e néma helyre,
imazsámoly: vakondtúrás. térdepelj le,
te kőből szabott brokát-alak
lélegezz még, hadd halljalak,
kérdezz, faggass, szóval étess,
az enyém piszkos: hétpecsétes,
a szél begöngyöl, gyönge gyolcsa
szavad lángját el ne oltsa.

majd tenyeremből kortyolj: ivódjak beléd,
simítsd ki magad gyűrtselyem-életét,
burkolózz be lét-határom
harmatába: várva-várom,
s számadásként vedd az ajkam,
lélegezz még: éljem, halljam,
s míg lelkünket ott lemérik,
csontig csókolj, ölelj vérig.