Igen.Nekem is a legjobb baráznőm nő.Igaz 4 és fél évig voltunk együtt.De mindent megbeszélünk,a titkainkat a vágyainkat,a kapcsolatainkat és tök jó hogy amit ő női szemmel lát azt én férfival.Nagy szerelem volt és mindig jó rá gondolnom.Tahát létezik barátság de a véleményemet fenn tartom.
NŐ és FÉRFI
- Téma inditó Ila1
- Kezdés dátuma
Nem tudom, létezik-e barátság nő és férfi között?Egy darabig én is hittem benne, hogy létezik, amig ki nem derült, hogy a barátom(nagyon közeli)szerelmes belém. Nem értem, miért ép belém, de én is beleszerettem. Mivel mindkettőnknek házastársunk van, úgy döntöttünk, hogy megállunk. Azóta folyamatosan távolodunk egymástól, azt hiszem kerüljük is egymást.Nem szeretném elvesziteni!!!!!!!!!!!
Kedves tundusz!
Nem tudom, hogy a név mögött nő vagy férfi "rejtőzik", de ha nő vagy akkor sajnos neked, mint nőnek kell eldöntened, hogy mi legyen: fölrúgtok mindketten mindent és együtt tovább, vagy végleg szakítotok. A pasik ilyen döntésre alkalmatlanok.
Az írásodból az sem derült ki, hogy a házasságod szilárd-e, boldog vagy-e a pároddal, vagy már "labilis-e" egy kicsit.
Nem tudom, hogy a név mögött nő vagy férfi "rejtőzik", de ha nő vagy akkor sajnos neked, mint nőnek kell eldöntened, hogy mi legyen: fölrúgtok mindketten mindent és együtt tovább, vagy végleg szakítotok. A pasik ilyen döntésre alkalmatlanok.
Az írásodból az sem derült ki, hogy a házasságod szilárd-e, boldog vagy-e a pároddal, vagy már "labilis-e" egy kicsit.
Szerintem létezik barátság férfi és nő között,de először talán azt kéne letisztáznunk,hogy létezik e "őszinte,oda-vissza működő barátság" nő és nő - férfi és férfi között...Nem úgy működik e ott is a dolog,hogy egyik fél többet szeretne abból a barátságból kapni, nincs e rivalitás ,mennyire egyoldalú a rajongás a barát,vagy barátnő felé...
Kedves tundusz!
Szerintem a problémát nem megoldani akarod,hanem csak tologatod.
Jobb ha Te oldod meg,nem pedig megoldódik.
Rövidebb idő alatt,mint gondolnád.
Én a döntés örömét soha nem vontam meg magamtól.
Bebizonyították,hogy mindig az első gondolat a legjobb.
A leghelyesebb, ha az ember végig gondolja: megéri-e "borítani" vagy nem.
Nem az első ÖTLETre gondoltam,hanem az első megfontolt GONDOLATra.
A férjcsalás a legrosszabb.
Sziasztok! Szeretném, ha ezt a kis történetet elolvasnátok. Pasi írta, több is van ezekből a történetekből és ha vizuális alkat vagy, még jobban szét
-göd az agyad.
Mivel nem tudtam hova tegyem úgy gondoltam ebben a topikban jó helye lesz.
Jó szórakozást!
Selejtezz, babám!
Anitával akkor durvult el igazán a kapcsolatunk, amikor egy alkalommal felvetődött a selejtezés kérdése. A férfi nem igazán gyűjtöget – a nő azonban mindent elpakol, és semmit sem dob ki. Ezt, most, hogy így leírva látom, akár alaptézisként is megjegyezhetjük.
Aznap békésen üldögéltem a nappaliban, amikor a dobhártyámba vágott a kiáltás:
– Kari!
– Na? – nem akaródzott megmozdulnom.
– Kari!!
– Naa!?
– Karíííí!!!
– Naaa!!!
– Gyere már ide!
Miért én? Te akarsz valamit.
– Most?
– Most hát! Miért, mit csinálsz?
– Nézem a tévét.
– Mi megy?
– Motorépítés.
– Utálod a motorokat.
– Aha.
– Akkor minek nézed?
– Leköt.
– Mi?
– Ahogy egy vaslemezből kikalapálnak egy sárhányót.
– Marha „izgalmasnak” hangzik.
– Pedig nem az. Csak leköt. Ez az a rész, amikor a konkurens építők éjjel ellopják az összes alkatrészüket…
– Gyere már!
– Jól van, na! Megyek.
Úgyse hagyott volna, hát úgy gondoltam, okos enged, ha már szenved. Feltápászkodtam, és átballagtam a hálóba.
– Mit akarsz, Anita?
– Gyere csak ide!
– Itt vagyok. Minek ülsz itt a földön egy halom ruhával?
– Benyúltam fent a szekrénybe, és a fejemre esett a teniszütőd!
Egészen felderültem.
– Nahát! Már mindenhol kerestem. Kösz.
– Hogyhogy kösz!?
– Hát, hogy megtaláltad. Kösz.
– Ne köszöngesd itt nekem! Mondom, hogy ráesett a fejemre.
– A labdák nincsenek meg?
– Kari! Megütött a teniszütőd!
– És most mit csináljak? Hívjam a mentőket?... De régen is volt, hogy ütögettem vele egy kicsit…
– Kari! Az én szekrényemben volt a te teniszütőd.
– Na és?
– Hogyhogy na és?
Ideje volt, hogy emlékeztessem valamire.
– Fürdőszoba, Anita. Négy polc, és csak annyit kértem, hogy egy legyen az enyém a négyből. Ehhez képest az én fürdőszobai polcomon van például egy csomag betét, két pamacs, amiből sárgás por szitál a villanyborotvámba, amitől az nagyobb füsttel indul, mint egy ezerkettes Lada, meg a szőrtelenítő krémed, amit a múltkor összekevertem a borotválkozás utáni balzsammal. Csak a buszon tűnt fel, hogy keményre száradt a képem, és tele van muslincával. Mondjuk, legalább egyben le bírtam húzni. El tudsz képzelni a metrón, amint letépem az arcom, mint Travolta?
– Ezzel most mit akarsz?
– Semmit. Ennyit arról, hogy ez a te szekrényed. Az meg az én polcom. Lett volna.
– Ez a rész akkor is az enyém!
– Igen?
– Igen. Semmi keresnivalója ott a teniszütődnek.
– Jó, akkor mutasd meg, melyik az én részem.
– A szekrényben?
– Aha. Ez az egy beépített szekrényünk van, drágaságom. Hossza három egész hattized méter, magassága kettő-kilencven, mélysége hetven. Szóval, melyik az én részem?
Balra mutatott.
– Ez.
– Ez?
– Aha. Ez.
Szemügyre vettem az én részemen lévő holmikat.
– És ezt egyébként honnan lehet tudni?
– Hogy a tiéd?
– Aha.
– Onnan, hogy ide rakom a ruháidat.
– Igen? Akkor ez mi?
– Combfix.
– És melyik köcsögtől kaptam?
– Semelyiktől. Az enyém.
– Akkor mit keres az én polcomon!? És ez mi?
– Matrózblúz. Még az érettségire vettem, és…
– Nem az én méretem, Anita.
– Jó, de hát…
– Te mondtad, hogy ez az én polcom. Ki innen combfix! Ki innen matrózblúz! Befér a teniszütő.
Elégedett vigyorral a nappali felé indultam.
– Most meg hova mész?
– Sárhányó-kalapálókat nézni. Nemsokára ellopnak mindent a konkurensek.
– De én most hová tegyem a combfixem?
– Anita... – felhősödött el a homlokom. – Az imént mutattad meg, hogy a szekrénynek ez a része az enyém. Ebből egyfajta absztrakt leképezésben testet öltő gondolkodási folyamat eredményeképpen számomra egyből nyilvánvaló, hogy ha ez az uszkve nyolc százaléka a szekrénynek az én területem, akkor a fennmaradó mintegy kilencvenkét százaléka a tiéd. Szóval helyezd el a combfixedet és a matrózblúzodat abban a kilencvenkét százalékban.
– Megpróbálom.
– Remek.
– De tele van.
Visszafordultam a küszöbről.
– Mi van tele?
– Az összes polcom.
– Tele?! Mivel?
– A ruháimmal.
– Aha. Nos, ez engem már nem érdekel. Próbálj elpakolni, jó?
– Jó.
– Oké. Akkor én most megyek, megnézem, hol tart a sárhányó.
Három métert sem haladtam, amikor:
– Kari!
– Hm?
– Kari!!
– Na?!
– Karíííí!!!
– Naaa!!!
– Gyere már vissza!
Kelletlenül visszacammogtam.
– Mi az?
– Mit vegyek fel?
– Mikor?
– Este.
– Szerintem a Rocky 4-et. Azt még nem láttam, és ha bulizni megyünk, akkor ma sem…
– Úgy értem, a bulira mit vegyek fel?
– Mit tudom én!
– Kari! Nincs egy rongyom se!
– Nincs!?
Most aztán megindult az agyam! Meg én magam is visszafelé.
– Na, csakhogy ide jöttél végre… - örvendezett Anita, hogy végre teljes figyelmemet neki szentelem.
– Mit akar az jelenteni, hogy nincs egy rongyod se? Nincs fél perce, hogy azt mondtad, tele a szekrényed ruhákkal!
– De azokat már nem vehetem fel!
– Miért? Ki nem hízhattad, most is alig vagy ötven kiló.
– Már nem trendi.
– Nem? És amit a múlt héten vettem neked? A kék?
– Az rajtam is volt a múlt heti bulin.
– És? Elkopott? Felismerte a korábbi tulajdonosa? Tiltakoztak a bálnavédők, vagy mi a rosseb miatt nem lehet még egyszer felvenni?
– Mert Klarisszáék látták. Nem mehetek egy hét múlva ugyanabban!
– Miért nem? Rajtam is ugyanaz a farmer lesz.
– Az más!
Találomra benyúltam a polcok közé, és kihúztam az első kacatot, ami a kezembe akadt.
– Akkor ez a piros miniruha?
– A mini most nem divat.
– Nem? Decemberben bezzeg az volt a divat, mi? Különben hogy is fázhattál volna fel, nem igaz?
– Akkor se divatos.
– Hát ez a vacak?
– Ez? Ezt éppen Klarissza adta kölcsön. Nem mehetek egy buliba éppen…
Mélyebben túrtam a szekrényébe.
– Jó… Nem értem, de jó. – Eszembe villant a könnyebb megoldás: – Nézd, hagyj nekem békét, itt van egy kis pénz, menj, vegyél ruhát, nem érdekel! Cserébe csak annyit szeretnék, hogy hajítsd ki a búsba azokat a rongyaidat, amik már nem divatosak, lejártak, elkoptak, egyszóval nem kellenek. Oké?
– Nem oké. Minden ruhám kell.
– Mind? – fordultam meg ismét döbbenten, és kezdtem ráébredni, hogy mégsem fogom látni, amikor a konkurencia megfújja a kardánboxokat.
– Mind. Nincs itt semmi felesleges.
– Na, ne szórakozz velem, Anita! Nézd meg például itt lent! Van vagy negyven pár cipő. Ezek minek kellenek?
– Nem dobom ki!
– Legalább ezt a patacipőt! Nyolc éve nem hordja senki. Minek ez neked? Felveszed, ha magasról kell a befőtt? Dobjuk ki!
– És ha megint divatba jön?
– Hogy mondtad?
– Mi van, ha megint divatba jön? Mi meg kidobtuk. Akkor mi van?
– Ha megint divatba jön, az lesz az első, hogy veszel egy újat, akár itt van ez a régi, akár nincs.
– Már miért vennék, ha ez itt van?
– Mert azt fogod mondani, hogy kopott.
– Hát, egy kicsit talán…
– Akkor dobd ki!
– Nem.
Ennyit arról, miért abszolút felesleges egy nőnek logikusan érvelni. A végső döntést mindenképpen emocionálisan hozza meg.
– Akkor hadd lássam, mi van itt fent! Basszus! Azt mondja, hogy… kettő, négy… tizenhat… huszonkettő, huszonnégy, huszonöt retikül.
– Táska.
– Nem retikül?
– Nem. Táska. Minden retikül táska, de nem minden táska retikül.
– Minden dízel üzemanyag, de nem minden üzemanyag dízel – kontráztam azonnal.
– Mi?
– Mindegy. Szóval minek neked huszonöt táska?
– Nem volt szívem kidobni.
– Nem? Itt ez a fekete…
– A ballagásomra kaptam.
– És ahogy kinéz, legközelebb a temetésedre fogod felkapni. Csak a helyet foglalja. Tudod te, mennyi helyet foglal huszonöt táska? Ez legalább egy köbméter!
– Na és? Minek neked az a hely, Kari?
– Nekem?! – hökkentem meg. – Nekem aztán rohadtul semmire nem kell, Anita! Neked kell, hogy ne az én pólóim között tartsd a matrózblúzodat, és ne lógjon ki estére a gatyámból egy combfix. Na, és ez a… nyúlszőrtáska?!... Egyáltalán, halott ez már?
– A nagyi hozta a Krímből.
– A Krímből?
– Aha. Nyolcvanhétben volt ott, és…
– Nem érdekel! A büdös életben nem fogod hordani, hacsak egyszer nem akarsz majd egy jelmezbálon Robinsonnak öltözni. Ott, a kecskeruha mellé jó lesz kiegészítőnek.
– Na látod! Sose lehet tudni, mire lesz jó…
– De! De! De lehet tudni! Lehet tudni, hogy SOHA, SEMMIRE, NEM LESZ JÓ!!!
Szakadt rólam a verejték, Anita pedig furcsán nézett rám.
– Most meg mi a bajod?
– Nézd ezt a zakót, például! – engedtem el a fülem mellett a kérdést, amely úgyis csak egy újabb vita generálója lett volna, ha megválaszolom. – Évek óta nem volt rajtad!
– Emlék.
– És ez a türkizkék garbó?
– Anyámtól kaptam.
– Ahogy én az életet. De eldobom, isten az atyám, hogy eldobom magamtól!...
– Kari…
– Hát ez a répafarmer?
– Majd jó lesz foltnak.
– Foltnak!? Hahahaha!!! Életedben nem volt rajtad folt! Legfeljebb a homokozó nadrágodon. És itt alul mi van?
– A vasalnivalók.
– Ez a két köbméter ruha? Mi van ebben, hogy ennyi... Jé, a barna ingem. Egy éve nem láttam.
– Miért nem dobod ki?
Csodálkozva felnéztem.
– Mit, Anita?
– Ezt a barna inget.
– Miért dobnám ki?
– Ódivatú. Már csak Aradszky hord ilyet.
– De én ezt kedvelem!
– Nem is hordod!
– Hogy mondtad?
– Nem láttam rajtad már vagy egy éve.
– Mert nem volt kivasalva.
– Persze. Mert ódivatú.
– De én nem azért nem hordtam, mert öreg, hanem azért nem hordtam, mert nem volt kivasalva!
– Hát csak nem vasalok ki feleslegesen egy ilyen régi inget! Főleg, ha nem is hordod…
– De hordanám, csak nincs kivasalva!!!
– Ezt a rongyot?
– Ezt!
– Akkor is idejétmúlt.
– Hm… Tényleg?
– Ja.
– De most komolyan?
– Igen.
– Kár. Szép emlékeim fűződnek hozzá. Az a nyaralás…
– De hát ósdi. Tök ciki ilyet felvenni.
– Tényleg? Akkor kidobom.
– Ugyan már!... Ha emlék, megtarthatod.
– Nem.
– De nyugodtan.
– Nem!
– Ha nem, hát nem… Úgyse hordtad már vagy egy éve...
– Mert nem volt kivasalva!!!
– …meg a szekrény is tele van.
– Mi van tele?! Majd mindjárt nevén nevezem én, hogy mi van tele!!!
– A szekrény. Nem férnek már a cuccaim.
– Stop! A szekrény az én egyetlen idejétmúlt ingemmel van éppen tele?
– Nem csak azzal, de hát, ha már nem kell…
– De kellett volna, csak NEM VOLT KIVASALVA!!! De most már nem kell!
– Akkor meg mégis csak a helyet foglalja. Ezért kár volt felhúzni magad.
– Miért?
– Az ing miatt. Nem is hordtad
– Ahogy te sem a ruháid 90%-át!!!
– Az más.
Kis híján toporzékolni kezdtem.
– Basszus! Ha nekem elkopik egy göncöm, kidobom, ha elszakad, kidobom, ha már nem tetszik, kidobom. Folyamatosan van kábé hat nadrágom, négy zakóm, két kabátom, meg vagy tíz ingem, és egy fióknyi gatya meg zokni. Aztán annyi!!! Nem gyülemlik, mint a gleccserkavics! Most nézd meg ezt a rohadt szekrényt! A térfogata nagyjából 7,3 köbméter…
– Nem mondod, hogy ezt most kiszámoltad!
– De! Kiszámoltam! Szóval abból nagyjából 6,5 köbméter áll a te rendelkezésedre, miközben egy átlagos bugyid nem több négy grammnál, és egy szoknyád kisebb, mint egy tejeszacskó. Akkor mondd már meg nekem, mi a hétszentséggel van tele ez a szekrény?!
– A ruháimmal.
– Akkor meg öltözz fel arra a rohadt bulira!
– De nincs egy jó göncöm!
– Akkor vegyél! Megfinanszírozom, de csak egy feltétellel: dobjál ki a Vöröskeresztnek vagy egy dunnahuzatnyi ruhát, hogy legyen helye az újaknak, és ne kelljen otthagynom azt a nyavalyás sárhányó-kalapálást pusztán azért, hogy megtudjam, a fejedre esett a teniszütőm, ami egyébként a te ruháidtól nem fért el!
– Azért neked is vannak vacak ruháid…
– Micsoda?! Az a barna ing? Az az egyetlen rohadt ing?! Nézd csak, mit csinálok vele! Letépem a gombjait! Mindet…
– Minek?
– Nehogy megsértse az autót, ha letörölgetem vele. Arra még jó.
– Miért nem veszel egy autótörlő kendőt?
– Recycling, Anita! Hallottál már róla?
– Persze. De attól a teniszütőd még a fejemre esett…
– Anita! Ha a 8% helyett, mondjuk a fél szekrény lenne az enyém, nem csak a teniszütőt tudnám bőven elhelyezni, hanem a hálót is felcsavarva, egy csíkfestő kocsit, meg a játékvezető magaslesét bíróstul. Na, selejtezz!
Durcás elszántsággal nézett a szemembe.
– Nem.
– De.
– Nem!
– Akkor menjél már, vásárolj egy ruhát, csak hagyj nekem békét!
– Jó.
– De pénzt csak akkor adok, ha ugyanannyi göncöt kidobsz, mint amennyit vásárolsz.
– Oké.
– Akkor indulás.
– Addig te mit csinálsz?
– Addig megnézem a sárhányósokat… Na, tessék! Ahogy gondoltam. Amíg itt veled vitatkoztam, az éj leple alatt kifosztotta a motorépítőket az ellenfél. A kormányt hagyták csak meg szegényeknek.
– Így értesz a motorépítéshez, Kari?
– Az a titka, hogy olyan ez is, mint a politika. Már mindent elloptak, de a kormány mégis megmaradt.
– Nem értem.
– Eredj inkább vásárolni!
– Oké.
– Anita, stop! Kitaláltad már, mit dobsz ki a szekrényből abban a térfogatban, amit vásárolsz?
– Aha.
– És mit?
– Annyi rissz-rossz, lyukas alsógatyád van…
-göd az agyad. Mivel nem tudtam hova tegyem úgy gondoltam ebben a topikban jó helye lesz.
Jó szórakozást!
Selejtezz, babám!
Anitával akkor durvult el igazán a kapcsolatunk, amikor egy alkalommal felvetődött a selejtezés kérdése. A férfi nem igazán gyűjtöget – a nő azonban mindent elpakol, és semmit sem dob ki. Ezt, most, hogy így leírva látom, akár alaptézisként is megjegyezhetjük.
Aznap békésen üldögéltem a nappaliban, amikor a dobhártyámba vágott a kiáltás:
– Kari!
– Na? – nem akaródzott megmozdulnom.
– Kari!!
– Naa!?
– Karíííí!!!
– Naaa!!!
– Gyere már ide!
Miért én? Te akarsz valamit.
– Most?
– Most hát! Miért, mit csinálsz?
– Nézem a tévét.
– Mi megy?
– Motorépítés.
– Utálod a motorokat.
– Aha.
– Akkor minek nézed?
– Leköt.
– Mi?
– Ahogy egy vaslemezből kikalapálnak egy sárhányót.
– Marha „izgalmasnak” hangzik.
– Pedig nem az. Csak leköt. Ez az a rész, amikor a konkurens építők éjjel ellopják az összes alkatrészüket…
– Gyere már!
– Jól van, na! Megyek.
Úgyse hagyott volna, hát úgy gondoltam, okos enged, ha már szenved. Feltápászkodtam, és átballagtam a hálóba.
– Mit akarsz, Anita?
– Gyere csak ide!
– Itt vagyok. Minek ülsz itt a földön egy halom ruhával?
– Benyúltam fent a szekrénybe, és a fejemre esett a teniszütőd!
Egészen felderültem.
– Nahát! Már mindenhol kerestem. Kösz.
– Hogyhogy kösz!?
– Hát, hogy megtaláltad. Kösz.
– Ne köszöngesd itt nekem! Mondom, hogy ráesett a fejemre.
– A labdák nincsenek meg?
– Kari! Megütött a teniszütőd!
– És most mit csináljak? Hívjam a mentőket?... De régen is volt, hogy ütögettem vele egy kicsit…
– Kari! Az én szekrényemben volt a te teniszütőd.
– Na és?
– Hogyhogy na és?
Ideje volt, hogy emlékeztessem valamire.
– Fürdőszoba, Anita. Négy polc, és csak annyit kértem, hogy egy legyen az enyém a négyből. Ehhez képest az én fürdőszobai polcomon van például egy csomag betét, két pamacs, amiből sárgás por szitál a villanyborotvámba, amitől az nagyobb füsttel indul, mint egy ezerkettes Lada, meg a szőrtelenítő krémed, amit a múltkor összekevertem a borotválkozás utáni balzsammal. Csak a buszon tűnt fel, hogy keményre száradt a képem, és tele van muslincával. Mondjuk, legalább egyben le bírtam húzni. El tudsz képzelni a metrón, amint letépem az arcom, mint Travolta?
– Ezzel most mit akarsz?
– Semmit. Ennyit arról, hogy ez a te szekrényed. Az meg az én polcom. Lett volna.
– Ez a rész akkor is az enyém!
– Igen?
– Igen. Semmi keresnivalója ott a teniszütődnek.
– Jó, akkor mutasd meg, melyik az én részem.
– A szekrényben?
– Aha. Ez az egy beépített szekrényünk van, drágaságom. Hossza három egész hattized méter, magassága kettő-kilencven, mélysége hetven. Szóval, melyik az én részem?
Balra mutatott.
– Ez.
– Ez?
– Aha. Ez.
Szemügyre vettem az én részemen lévő holmikat.
– És ezt egyébként honnan lehet tudni?
– Hogy a tiéd?
– Aha.
– Onnan, hogy ide rakom a ruháidat.
– Igen? Akkor ez mi?
– Combfix.
– És melyik köcsögtől kaptam?
– Semelyiktől. Az enyém.
– Akkor mit keres az én polcomon!? És ez mi?
– Matrózblúz. Még az érettségire vettem, és…
– Nem az én méretem, Anita.
– Jó, de hát…
– Te mondtad, hogy ez az én polcom. Ki innen combfix! Ki innen matrózblúz! Befér a teniszütő.
Elégedett vigyorral a nappali felé indultam.
– Most meg hova mész?
– Sárhányó-kalapálókat nézni. Nemsokára ellopnak mindent a konkurensek.
– De én most hová tegyem a combfixem?
– Anita... – felhősödött el a homlokom. – Az imént mutattad meg, hogy a szekrénynek ez a része az enyém. Ebből egyfajta absztrakt leképezésben testet öltő gondolkodási folyamat eredményeképpen számomra egyből nyilvánvaló, hogy ha ez az uszkve nyolc százaléka a szekrénynek az én területem, akkor a fennmaradó mintegy kilencvenkét százaléka a tiéd. Szóval helyezd el a combfixedet és a matrózblúzodat abban a kilencvenkét százalékban.
– Megpróbálom.
– Remek.
– De tele van.
Visszafordultam a küszöbről.
– Mi van tele?
– Az összes polcom.
– Tele?! Mivel?
– A ruháimmal.
– Aha. Nos, ez engem már nem érdekel. Próbálj elpakolni, jó?
– Jó.
– Oké. Akkor én most megyek, megnézem, hol tart a sárhányó.
Három métert sem haladtam, amikor:
– Kari!
– Hm?
– Kari!!
– Na?!
– Karíííí!!!
– Naaa!!!
– Gyere már vissza!
Kelletlenül visszacammogtam.
– Mi az?
– Mit vegyek fel?
– Mikor?
– Este.
– Szerintem a Rocky 4-et. Azt még nem láttam, és ha bulizni megyünk, akkor ma sem…
– Úgy értem, a bulira mit vegyek fel?
– Mit tudom én!
– Kari! Nincs egy rongyom se!
– Nincs!?
Most aztán megindult az agyam! Meg én magam is visszafelé.
– Na, csakhogy ide jöttél végre… - örvendezett Anita, hogy végre teljes figyelmemet neki szentelem.
– Mit akar az jelenteni, hogy nincs egy rongyod se? Nincs fél perce, hogy azt mondtad, tele a szekrényed ruhákkal!
– De azokat már nem vehetem fel!
– Miért? Ki nem hízhattad, most is alig vagy ötven kiló.
– Már nem trendi.
– Nem? És amit a múlt héten vettem neked? A kék?
– Az rajtam is volt a múlt heti bulin.
– És? Elkopott? Felismerte a korábbi tulajdonosa? Tiltakoztak a bálnavédők, vagy mi a rosseb miatt nem lehet még egyszer felvenni?
– Mert Klarisszáék látták. Nem mehetek egy hét múlva ugyanabban!
– Miért nem? Rajtam is ugyanaz a farmer lesz.
– Az más!
Találomra benyúltam a polcok közé, és kihúztam az első kacatot, ami a kezembe akadt.
– Akkor ez a piros miniruha?
– A mini most nem divat.
– Nem? Decemberben bezzeg az volt a divat, mi? Különben hogy is fázhattál volna fel, nem igaz?
– Akkor se divatos.
– Hát ez a vacak?
– Ez? Ezt éppen Klarissza adta kölcsön. Nem mehetek egy buliba éppen…
Mélyebben túrtam a szekrényébe.
– Jó… Nem értem, de jó. – Eszembe villant a könnyebb megoldás: – Nézd, hagyj nekem békét, itt van egy kis pénz, menj, vegyél ruhát, nem érdekel! Cserébe csak annyit szeretnék, hogy hajítsd ki a búsba azokat a rongyaidat, amik már nem divatosak, lejártak, elkoptak, egyszóval nem kellenek. Oké?
– Nem oké. Minden ruhám kell.
– Mind? – fordultam meg ismét döbbenten, és kezdtem ráébredni, hogy mégsem fogom látni, amikor a konkurencia megfújja a kardánboxokat.
– Mind. Nincs itt semmi felesleges.
– Na, ne szórakozz velem, Anita! Nézd meg például itt lent! Van vagy negyven pár cipő. Ezek minek kellenek?
– Nem dobom ki!
– Legalább ezt a patacipőt! Nyolc éve nem hordja senki. Minek ez neked? Felveszed, ha magasról kell a befőtt? Dobjuk ki!
– És ha megint divatba jön?
– Hogy mondtad?
– Mi van, ha megint divatba jön? Mi meg kidobtuk. Akkor mi van?
– Ha megint divatba jön, az lesz az első, hogy veszel egy újat, akár itt van ez a régi, akár nincs.
– Már miért vennék, ha ez itt van?
– Mert azt fogod mondani, hogy kopott.
– Hát, egy kicsit talán…
– Akkor dobd ki!
– Nem.
Ennyit arról, miért abszolút felesleges egy nőnek logikusan érvelni. A végső döntést mindenképpen emocionálisan hozza meg.
– Akkor hadd lássam, mi van itt fent! Basszus! Azt mondja, hogy… kettő, négy… tizenhat… huszonkettő, huszonnégy, huszonöt retikül.
– Táska.
– Nem retikül?
– Nem. Táska. Minden retikül táska, de nem minden táska retikül.
– Minden dízel üzemanyag, de nem minden üzemanyag dízel – kontráztam azonnal.
– Mi?
– Mindegy. Szóval minek neked huszonöt táska?
– Nem volt szívem kidobni.
– Nem? Itt ez a fekete…
– A ballagásomra kaptam.
– És ahogy kinéz, legközelebb a temetésedre fogod felkapni. Csak a helyet foglalja. Tudod te, mennyi helyet foglal huszonöt táska? Ez legalább egy köbméter!
– Na és? Minek neked az a hely, Kari?
– Nekem?! – hökkentem meg. – Nekem aztán rohadtul semmire nem kell, Anita! Neked kell, hogy ne az én pólóim között tartsd a matrózblúzodat, és ne lógjon ki estére a gatyámból egy combfix. Na, és ez a… nyúlszőrtáska?!... Egyáltalán, halott ez már?
– A nagyi hozta a Krímből.
– A Krímből?
– Aha. Nyolcvanhétben volt ott, és…
– Nem érdekel! A büdös életben nem fogod hordani, hacsak egyszer nem akarsz majd egy jelmezbálon Robinsonnak öltözni. Ott, a kecskeruha mellé jó lesz kiegészítőnek.
– Na látod! Sose lehet tudni, mire lesz jó…
– De! De! De lehet tudni! Lehet tudni, hogy SOHA, SEMMIRE, NEM LESZ JÓ!!!
Szakadt rólam a verejték, Anita pedig furcsán nézett rám.
– Most meg mi a bajod?
– Nézd ezt a zakót, például! – engedtem el a fülem mellett a kérdést, amely úgyis csak egy újabb vita generálója lett volna, ha megválaszolom. – Évek óta nem volt rajtad!
– Emlék.
– És ez a türkizkék garbó?
– Anyámtól kaptam.
– Ahogy én az életet. De eldobom, isten az atyám, hogy eldobom magamtól!...
– Kari…
– Hát ez a répafarmer?
– Majd jó lesz foltnak.
– Foltnak!? Hahahaha!!! Életedben nem volt rajtad folt! Legfeljebb a homokozó nadrágodon. És itt alul mi van?
– A vasalnivalók.
– Ez a két köbméter ruha? Mi van ebben, hogy ennyi... Jé, a barna ingem. Egy éve nem láttam.
– Miért nem dobod ki?
Csodálkozva felnéztem.
– Mit, Anita?
– Ezt a barna inget.
– Miért dobnám ki?
– Ódivatú. Már csak Aradszky hord ilyet.
– De én ezt kedvelem!
– Nem is hordod!
– Hogy mondtad?
– Nem láttam rajtad már vagy egy éve.
– Mert nem volt kivasalva.
– Persze. Mert ódivatú.
– De én nem azért nem hordtam, mert öreg, hanem azért nem hordtam, mert nem volt kivasalva!
– Hát csak nem vasalok ki feleslegesen egy ilyen régi inget! Főleg, ha nem is hordod…
– De hordanám, csak nincs kivasalva!!!
– Ezt a rongyot?
– Ezt!
– Akkor is idejétmúlt.
– Hm… Tényleg?
– Ja.
– De most komolyan?
– Igen.
– Kár. Szép emlékeim fűződnek hozzá. Az a nyaralás…
– De hát ósdi. Tök ciki ilyet felvenni.
– Tényleg? Akkor kidobom.
– Ugyan már!... Ha emlék, megtarthatod.
– Nem.
– De nyugodtan.
– Nem!
– Ha nem, hát nem… Úgyse hordtad már vagy egy éve...
– Mert nem volt kivasalva!!!
– …meg a szekrény is tele van.
– Mi van tele?! Majd mindjárt nevén nevezem én, hogy mi van tele!!!
– A szekrény. Nem férnek már a cuccaim.
– Stop! A szekrény az én egyetlen idejétmúlt ingemmel van éppen tele?
– Nem csak azzal, de hát, ha már nem kell…
– De kellett volna, csak NEM VOLT KIVASALVA!!! De most már nem kell!
– Akkor meg mégis csak a helyet foglalja. Ezért kár volt felhúzni magad.
– Miért?
– Az ing miatt. Nem is hordtad
– Ahogy te sem a ruháid 90%-át!!!
– Az más.
Kis híján toporzékolni kezdtem.
– Basszus! Ha nekem elkopik egy göncöm, kidobom, ha elszakad, kidobom, ha már nem tetszik, kidobom. Folyamatosan van kábé hat nadrágom, négy zakóm, két kabátom, meg vagy tíz ingem, és egy fióknyi gatya meg zokni. Aztán annyi!!! Nem gyülemlik, mint a gleccserkavics! Most nézd meg ezt a rohadt szekrényt! A térfogata nagyjából 7,3 köbméter…
– Nem mondod, hogy ezt most kiszámoltad!
– De! Kiszámoltam! Szóval abból nagyjából 6,5 köbméter áll a te rendelkezésedre, miközben egy átlagos bugyid nem több négy grammnál, és egy szoknyád kisebb, mint egy tejeszacskó. Akkor mondd már meg nekem, mi a hétszentséggel van tele ez a szekrény?!
– A ruháimmal.
– Akkor meg öltözz fel arra a rohadt bulira!
– De nincs egy jó göncöm!
– Akkor vegyél! Megfinanszírozom, de csak egy feltétellel: dobjál ki a Vöröskeresztnek vagy egy dunnahuzatnyi ruhát, hogy legyen helye az újaknak, és ne kelljen otthagynom azt a nyavalyás sárhányó-kalapálást pusztán azért, hogy megtudjam, a fejedre esett a teniszütőm, ami egyébként a te ruháidtól nem fért el!
– Azért neked is vannak vacak ruháid…
– Micsoda?! Az a barna ing? Az az egyetlen rohadt ing?! Nézd csak, mit csinálok vele! Letépem a gombjait! Mindet…
– Minek?
– Nehogy megsértse az autót, ha letörölgetem vele. Arra még jó.
– Miért nem veszel egy autótörlő kendőt?
– Recycling, Anita! Hallottál már róla?
– Persze. De attól a teniszütőd még a fejemre esett…
– Anita! Ha a 8% helyett, mondjuk a fél szekrény lenne az enyém, nem csak a teniszütőt tudnám bőven elhelyezni, hanem a hálót is felcsavarva, egy csíkfestő kocsit, meg a játékvezető magaslesét bíróstul. Na, selejtezz!
Durcás elszántsággal nézett a szemembe.
– Nem.
– De.
– Nem!
– Akkor menjél már, vásárolj egy ruhát, csak hagyj nekem békét!
– Jó.
– De pénzt csak akkor adok, ha ugyanannyi göncöt kidobsz, mint amennyit vásárolsz.
– Oké.
– Akkor indulás.
– Addig te mit csinálsz?
– Addig megnézem a sárhányósokat… Na, tessék! Ahogy gondoltam. Amíg itt veled vitatkoztam, az éj leple alatt kifosztotta a motorépítőket az ellenfél. A kormányt hagyták csak meg szegényeknek.
– Így értesz a motorépítéshez, Kari?
– Az a titka, hogy olyan ez is, mint a politika. Már mindent elloptak, de a kormány mégis megmaradt.
– Nem értem.
– Eredj inkább vásárolni!
– Oké.
– Anita, stop! Kitaláltad már, mit dobsz ki a szekrényből abban a térfogatban, amit vásárolsz?
– Aha.
– És mit?
– Annyi rissz-rossz, lyukas alsógatyád van…
Ha tetszett, itt egy újabb...:
A női táska
Rossz napom volt. Barbara felhívott az irodából, hogy elfogyott a géppapír. Éppen benne voltam egy cikk megírásában, és elég morózus lettem, hogy ezért megzavarja a gondolatmenetemet.
– És akkor én most itthonról mit csináljak, kincsem?
– Gondoltam, megoldod, Kari.
Nagyot fújtam:
– Persze! Megoldom! Úgy sincs más dolgom!... Be van kapcsolva a faxotok, Barbi?
– Igen.
– Akkor menj oda, azonnal faxolok neked üres lapot.
– Köszike!
Letette, én meg döbbenten meredtem a kagylóra. Lehet, hogy megint rossz nőre tettem?
Ekkor azonban újra megszólalt a telefon.
– Halló?
– Kari?
– Igen.
– Sam vagyok.
– Mi a gond, cimbora?
– Lehet, hogy különös lesz, de… de nincs egy hidegvágód véletlenül?
– De. Minden késem az. Még sosem jutott eszembe melegíteni őket, mielőtt…
– Kari! Azonnal gyere ide egy hidegvágóval!!!
Éreztem a hangján, hogy nagy a baj, így hát kértem egy hidegvágót a sarki autószerelőtől, és egy óra múlva már ott álltam Sam lakásának ajtajában. Csengettem.
– Gyere be!
Beléptem.
– A hálóba!
A hálószoba ajtajában a földbe gyökerezett a lábam. Sam hanyatt feküdt az ágyon, és nem volt rajta semmi. Már ez is kezdett eltántorítani az egésztől, de akkor megláttam, hogy a karjai és a lábai egy-egy bilinccsel vannak az ágy sarkaihoz rögzítve.
– Mi ez az ágyhozkötöttség, Sam?
– De vicces! Vágd már le rólam!
– De hát mi történt?
– Angéla hazajött, és azt mondta, meglepetése van a számomra. Idebilincselt az ágyhoz, én meg vigyorogtam, mint a tök, aztán egyszer csak elővett egy új táskát.
– Ezt most nem értem, Sam.
– Az volt a meglepetés.
– De miért hagyott itt?
– Mert gyűlölöm a táskáit. Minden héten vesz egyet. Már azt se tudja, melyik kulcsát, iratát, melyikben hagyta! Arra gondolt, ha így előkészít, és utána… szóval utána nekem is jó lesz, akkor nem borulok ki.
– És nem lett jó neked?
– Nem.
– Miért?
– Beszóltam a táskájára. Olyan rojtos, csatos, fémkarikás darab volt, nekem meg kicsúszott a számon, hogy olyan, mint egy lószerszám. Erre aztán azt mondta, hogy ha lószerszám, akkor nekem is azt a seggembe, és elrohant.
– Aha.
Munkához láttam a hidegvágóval, és könnyeim fátyolán át igyekeztem megőrizni Sam ujjait.
Közben pedig természetesen elmélkedtem a tanulságon.
Amennyire én látom, a nőket valamiféle megmagyarázhatatlan, már-már kultikus vonzalom fűzi a táskákhoz. Imádják a táskákat. Ott van például mindjárt a nagyanyám: meg volt veszve Derrickért.
Ma pedig Baló György a kedvence, bár saját bevallása szerint is ez már csak amolyan retró-fíling. Ennek az lehet az oka, hogy míg Horst Tappertnek valóban zabos zsáknyi táskák lógtak az arcán, Balónak tulajdonképpen a szeme ekkora. Egyszerűen csak kinyomja a bőrét. És ráadásul, mintha nőnének is a szemei, főleg mióta a kocsiját elhamvasztották. Amikor a választási műsorban néztem, végig attól tartottam, hogy mi lesz, ha az élő adásban valamelyik kipukkad?
De hogyan is jutottam ide? Ja, igen. A táskák.
Szóval ahány nővel csak kapcsolatba kerültem – és most ideszámolom a szeretőkön kívül a rokonokat, iskolatársakat, lakótársakat, barátokat, és az utcán szembejövő tökidegeneket is – mindnek rendkívül fontos volt a táskája. A táska tehát alighanem a modern kor feminin címere, a burkolatlan, nyers célzás arra, hogy hordozója – vagy annak bakja – társadalmunk mely kasztjához tartozik.
Így aztán a nőket táskáik szerint is csoportosíthatjuk. Na, nem mintha annyira kéne őket csoportosítani, mert csoportosulnak azok maguktól is, csak hát az elmélet mindig rendszerezést kíván, ugye.
Példának okáért ott vannak mindjárt a vászontarisznyások. A vászontarisznyás nő rendszerint talpig vászonban jár, akárcsak a Bounty legénysége, és nagyjából a higiénére is annyira ad. Hóna alatt dúsan terem a berkenye, hisz sosem járt még arra borotva, s aligha lepődnénk meg, ha a dzsungelből egyszerre kilovagolna egy apró Pizarro és néhány konkvisztádor: „Qué te pasa, hombre?”
A vászontarisznyás nő csak természetes szappant használ, sminket, hajfestéket semmit, így aztán illata vetekszik egy mongol nyeregével: bőr, izzadság, fű, szívható fű, fokhagyma, és némi édeskés szag, melyben elrettenve ismerünk fel valami aromás füstölőt. Ez a típus reménytelenül liberális, s ha rá hallgatnánk, még azt sem lehetne megkérdezni barátunk újdonsült csecsemőjét megpillantva, hogy „fiú-e, vagy kislány?”, mivel a gyermek önrendelkezését csorbítanánk azáltal, ha nemét pusztán biológiai jegyei alapján határoznánk meg, s elvennénk tőle a jogot, hogy maga döntsön majdan róla, mi is ő valójában.
A vászontarisznyás nem viszi előre a világot, viszont az előrevivőknek ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Ha rajta múlna, ma is jurtában élnénk, és tökhéjból innánk a kumiszt. Táskának csak vászontarisznyát vásárol, ilyenkor az újrahasznosítás jegyében a régit körbevágja, és még évekig használja lábtörlőnek. Hordmód: vállról térdig lelógatva, lépésenként belerúgva. Mintapéldányai: Maczó Ágnes, Papadimitriu Athina, és Soma – bár ez utóbbi kapcsán joggal vetődhet fel, hogy azt ígértem, csak nőkről lesz szó.
Van aztán az üzletasszony típus. A fő szó a diszkréció. Annyira diszkrétek, hogy még az ágyba is csak akkor bújnak, ha benne van az időpont a notebookban: „időpont: 22.09-től 22.23-ig (igen/nem/mégse), tárgy: nemi aktus (igen/nem/mégse), partner: férj, szerető, titkár, ügyvezető igazgató – kérem, a nem kívánt rész törölje!”. De még ilyenkor is csak azután bújnak a paplan alá, ha a megjelenésük tökéletes. Míg azonban ez elkészül, a férfi általában elalszik. A farokhoz is szalvétával nyúlnak.
Táskának csak nemes anyagokat használ: kígyóbőr, aligátor, elefántcsont. Táskát határozott céllal vesz, és nem használja többet, mint két alkalom. A lelke mélyén sóher, ezért nem egyszer visszaviszi az árut, miután megvolt a fellépés, és valami mondvacsinált okból kicserélteti. A használt táskát nem dobja ki, hanem „felajánlja jótékony célra”, azaz lekezelően átadja egy szegény rokonnak. Hordmód: csak és kizárólag hóna alá szorítva. Mintapéldányai: női lapok főszerkesztői, Dávid Ibolya, és – hangulattól függően – Fekete Terry.
Aztán ott van a trendibige. Ez az állatfajta arról ismeretes, hogy önálló életre tökéletesen alkalmatlan, rendszerint valamely hímnemű lényhez csapódik, s úgy követi, mint kalauzhal a fehér cápát. A hordozót csak akkor hagyja el, ha azonnal rá tud csatlakozni egy másik hímre. Valódi parazita létforma. Általában önálló forrásokkal nem rendelkezik, viszont előszeretettel költi másét. A trendibige nem azért vesz táskát, mert az megtetszik neki, hanem mert az MTV-n látta, és/vagy – általában Dominika, Dzsenna, avagy Nikolett nevű – barátnője is ilyet vásárolt. Előszeretettel veszi meg azokat a darabokat, amelyeket még ki sem raktak a kirakatba, vagy pedig azokat, amik hónapok óta ott porosodnak, mivel épeszű nő rá se nézett. Szívesen hord tigriscsíkos, neonzöld, lila, rózsaszín (gy.k.: pink!!!) táskát. Operába, buliba, bevásárláshoz, konditerembe, fodrászhoz, és a nővére gyerekének oviból való egyszeri elhozásához is új táskát vásárol. Ez utóbbi esetben gondosan ügyel arra, hogy még véletlenül se öltsön magára konszolidáltnak tűnő ruhadarabokat, mert meg van győződve róla, hogy az óvodában a többi – szerinte földhözragadt – nőt majd’ megeszi a sárga irigység. Pedig csak kiröhögik.
A táskáját rendszerint egy-két alkalommal használja, majd elrakja. Semmit sem dob ki, és nem használ újra. Mivel jól tudja, hogy a divat harmincévente körbejár, úgy véli, egyszer majd még jól jönnek ezek a darabok. Hogy addigra a mellére tetovált trendi denevérben a bőr nyúlása miatt mindenki a kiterjesztett szárnyú, életnagyságú Michael Keatont fogja vélni felismerni, már nem jut eszébe. Hordmód: ahogy éppen a legjobban látja a kamera. Mintapéldányai: valamennyi nyuszilány, Kiszel-leseírominkább, valamint kakukk- (vagy inkább feketerigó-…) tojásként „Beja”.
És végül persze vannak a táskátlanok. Ruházatuk: csípőfarmer, póló, edzőcipő. Az ilyen nőket illik elkerülni. Amelyik ugyanis egy szál nadrágban és egy topban jelenik meg, annál egész egyszerűen nem lehet meg az alapfelszerelésnek (továbbiakban: basic set) számító pénz, Tic-Tac, koton, tükör, papír zsebkendő, púder, szőlőzsír, minimum háromféle pontgyűjtő füzet, tampon vagy szárnyas betét, frissítő kendő, rúzs, szempillaspirál, fogamzásgátló tabletta, szemceruza, alapozó, törzsvásárlói kártya, öklömnyi kulcscsomó, körömlakk, pesszárium, deo stift, parfüm, pótharisnya, szilikon pánt, napszemüveg, bugyi, szolárium bérlet, melltartóbetét, notesz, toll, gyapjúruha-göböző, rágógumi, fogselyem, sebtapasz, lábkenőcs, kézkenőcs, herpeszkenőcs, hónaljkenőcs, dekoltázskenőcs, szemránckenőcs, kabalaállat és pótfülklipsz – azaz a legelemibb feltételeket sem teljesíti ahhoz, hogy legalább a látszat szerint tetszeni igyekszik a másik nemnek.
Akkor viszont mit akar? Ennél már csak az rosszabb, ha a farzsebéből előhalászik egy zsepit, és aztán ami az orrmandula mellett kifér…
Na, és mit tud mindezzel szembeállítani a férfitársadalom?
Mindössze egyetlen szubkultúrát! Egyetlen egyet!!!
A brifkósokat.
Kora: minimum negyvenöt. Makkos cipő, vászonnadrág, szigorúan rövid ujjú ing, felső két gombja mindig nyitva, a dekoltázsban aranylánc, és őstől öröklött, pödört göndör, ősz szőr. Zakó nem feltétel. Haj belőve, akárcsak Travoltáé, ám a fejbúbon már felsejlik a diszkrét tonzúra. Brifkó szíja a csuklón, másik kézben slusszkulcs. Az igazi nagyvadaknál ez mókusfarokkal megbolondítva. Mobil: régebbi Nokia, más típust nem is ismer. A táskás nők közül az üzletasszonyra gerjed, rá viszont a trendibige bukik – általában szó szerint...
Mire idáig jutottam, levágtam az utolsó bilincset is Sam végtagjairól.
– Kösz.
– Honnan a francból van ennyi bilincsed?
– Egy haver hozta Pestről. Állítólag tavaly ősszel a Blahán szedte össze a földről.
– És hol a haverod?
– Részt vett egy rendőrségi bőrpírserkentő kúrán, és most harminc napig pihen valahol.
– Aha… Te, és hol vannak a bilincsek kulcsai?
– Angéla táskájában.
– Melyikben?
– Na, ez az, vazze!
:A női táska
Rossz napom volt. Barbara felhívott az irodából, hogy elfogyott a géppapír. Éppen benne voltam egy cikk megírásában, és elég morózus lettem, hogy ezért megzavarja a gondolatmenetemet.
– És akkor én most itthonról mit csináljak, kincsem?
– Gondoltam, megoldod, Kari.
Nagyot fújtam:
– Persze! Megoldom! Úgy sincs más dolgom!... Be van kapcsolva a faxotok, Barbi?
– Igen.
– Akkor menj oda, azonnal faxolok neked üres lapot.
– Köszike!
Letette, én meg döbbenten meredtem a kagylóra. Lehet, hogy megint rossz nőre tettem?
Ekkor azonban újra megszólalt a telefon.
– Halló?
– Kari?
– Igen.
– Sam vagyok.
– Mi a gond, cimbora?
– Lehet, hogy különös lesz, de… de nincs egy hidegvágód véletlenül?
– De. Minden késem az. Még sosem jutott eszembe melegíteni őket, mielőtt…
– Kari! Azonnal gyere ide egy hidegvágóval!!!
Éreztem a hangján, hogy nagy a baj, így hát kértem egy hidegvágót a sarki autószerelőtől, és egy óra múlva már ott álltam Sam lakásának ajtajában. Csengettem.
– Gyere be!
Beléptem.
– A hálóba!
A hálószoba ajtajában a földbe gyökerezett a lábam. Sam hanyatt feküdt az ágyon, és nem volt rajta semmi. Már ez is kezdett eltántorítani az egésztől, de akkor megláttam, hogy a karjai és a lábai egy-egy bilinccsel vannak az ágy sarkaihoz rögzítve.
– Mi ez az ágyhozkötöttség, Sam?
– De vicces! Vágd már le rólam!
– De hát mi történt?
– Angéla hazajött, és azt mondta, meglepetése van a számomra. Idebilincselt az ágyhoz, én meg vigyorogtam, mint a tök, aztán egyszer csak elővett egy új táskát.
– Ezt most nem értem, Sam.
– Az volt a meglepetés.
– De miért hagyott itt?
– Mert gyűlölöm a táskáit. Minden héten vesz egyet. Már azt se tudja, melyik kulcsát, iratát, melyikben hagyta! Arra gondolt, ha így előkészít, és utána… szóval utána nekem is jó lesz, akkor nem borulok ki.
– És nem lett jó neked?
– Nem.
– Miért?
– Beszóltam a táskájára. Olyan rojtos, csatos, fémkarikás darab volt, nekem meg kicsúszott a számon, hogy olyan, mint egy lószerszám. Erre aztán azt mondta, hogy ha lószerszám, akkor nekem is azt a seggembe, és elrohant.
– Aha.
Munkához láttam a hidegvágóval, és könnyeim fátyolán át igyekeztem megőrizni Sam ujjait.
Közben pedig természetesen elmélkedtem a tanulságon.
Amennyire én látom, a nőket valamiféle megmagyarázhatatlan, már-már kultikus vonzalom fűzi a táskákhoz. Imádják a táskákat. Ott van például mindjárt a nagyanyám: meg volt veszve Derrickért.
Ma pedig Baló György a kedvence, bár saját bevallása szerint is ez már csak amolyan retró-fíling. Ennek az lehet az oka, hogy míg Horst Tappertnek valóban zabos zsáknyi táskák lógtak az arcán, Balónak tulajdonképpen a szeme ekkora. Egyszerűen csak kinyomja a bőrét. És ráadásul, mintha nőnének is a szemei, főleg mióta a kocsiját elhamvasztották. Amikor a választási műsorban néztem, végig attól tartottam, hogy mi lesz, ha az élő adásban valamelyik kipukkad?
De hogyan is jutottam ide? Ja, igen. A táskák.
Szóval ahány nővel csak kapcsolatba kerültem – és most ideszámolom a szeretőkön kívül a rokonokat, iskolatársakat, lakótársakat, barátokat, és az utcán szembejövő tökidegeneket is – mindnek rendkívül fontos volt a táskája. A táska tehát alighanem a modern kor feminin címere, a burkolatlan, nyers célzás arra, hogy hordozója – vagy annak bakja – társadalmunk mely kasztjához tartozik.
Így aztán a nőket táskáik szerint is csoportosíthatjuk. Na, nem mintha annyira kéne őket csoportosítani, mert csoportosulnak azok maguktól is, csak hát az elmélet mindig rendszerezést kíván, ugye.
Példának okáért ott vannak mindjárt a vászontarisznyások. A vászontarisznyás nő rendszerint talpig vászonban jár, akárcsak a Bounty legénysége, és nagyjából a higiénére is annyira ad. Hóna alatt dúsan terem a berkenye, hisz sosem járt még arra borotva, s aligha lepődnénk meg, ha a dzsungelből egyszerre kilovagolna egy apró Pizarro és néhány konkvisztádor: „Qué te pasa, hombre?”
A vászontarisznyás nő csak természetes szappant használ, sminket, hajfestéket semmit, így aztán illata vetekszik egy mongol nyeregével: bőr, izzadság, fű, szívható fű, fokhagyma, és némi édeskés szag, melyben elrettenve ismerünk fel valami aromás füstölőt. Ez a típus reménytelenül liberális, s ha rá hallgatnánk, még azt sem lehetne megkérdezni barátunk újdonsült csecsemőjét megpillantva, hogy „fiú-e, vagy kislány?”, mivel a gyermek önrendelkezését csorbítanánk azáltal, ha nemét pusztán biológiai jegyei alapján határoznánk meg, s elvennénk tőle a jogot, hogy maga döntsön majdan róla, mi is ő valójában.
A vászontarisznyás nem viszi előre a világot, viszont az előrevivőknek ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Ha rajta múlna, ma is jurtában élnénk, és tökhéjból innánk a kumiszt. Táskának csak vászontarisznyát vásárol, ilyenkor az újrahasznosítás jegyében a régit körbevágja, és még évekig használja lábtörlőnek. Hordmód: vállról térdig lelógatva, lépésenként belerúgva. Mintapéldányai: Maczó Ágnes, Papadimitriu Athina, és Soma – bár ez utóbbi kapcsán joggal vetődhet fel, hogy azt ígértem, csak nőkről lesz szó.
Van aztán az üzletasszony típus. A fő szó a diszkréció. Annyira diszkrétek, hogy még az ágyba is csak akkor bújnak, ha benne van az időpont a notebookban: „időpont: 22.09-től 22.23-ig (igen/nem/mégse), tárgy: nemi aktus (igen/nem/mégse), partner: férj, szerető, titkár, ügyvezető igazgató – kérem, a nem kívánt rész törölje!”. De még ilyenkor is csak azután bújnak a paplan alá, ha a megjelenésük tökéletes. Míg azonban ez elkészül, a férfi általában elalszik. A farokhoz is szalvétával nyúlnak.
Táskának csak nemes anyagokat használ: kígyóbőr, aligátor, elefántcsont. Táskát határozott céllal vesz, és nem használja többet, mint két alkalom. A lelke mélyén sóher, ezért nem egyszer visszaviszi az árut, miután megvolt a fellépés, és valami mondvacsinált okból kicserélteti. A használt táskát nem dobja ki, hanem „felajánlja jótékony célra”, azaz lekezelően átadja egy szegény rokonnak. Hordmód: csak és kizárólag hóna alá szorítva. Mintapéldányai: női lapok főszerkesztői, Dávid Ibolya, és – hangulattól függően – Fekete Terry.
Aztán ott van a trendibige. Ez az állatfajta arról ismeretes, hogy önálló életre tökéletesen alkalmatlan, rendszerint valamely hímnemű lényhez csapódik, s úgy követi, mint kalauzhal a fehér cápát. A hordozót csak akkor hagyja el, ha azonnal rá tud csatlakozni egy másik hímre. Valódi parazita létforma. Általában önálló forrásokkal nem rendelkezik, viszont előszeretettel költi másét. A trendibige nem azért vesz táskát, mert az megtetszik neki, hanem mert az MTV-n látta, és/vagy – általában Dominika, Dzsenna, avagy Nikolett nevű – barátnője is ilyet vásárolt. Előszeretettel veszi meg azokat a darabokat, amelyeket még ki sem raktak a kirakatba, vagy pedig azokat, amik hónapok óta ott porosodnak, mivel épeszű nő rá se nézett. Szívesen hord tigriscsíkos, neonzöld, lila, rózsaszín (gy.k.: pink!!!) táskát. Operába, buliba, bevásárláshoz, konditerembe, fodrászhoz, és a nővére gyerekének oviból való egyszeri elhozásához is új táskát vásárol. Ez utóbbi esetben gondosan ügyel arra, hogy még véletlenül se öltsön magára konszolidáltnak tűnő ruhadarabokat, mert meg van győződve róla, hogy az óvodában a többi – szerinte földhözragadt – nőt majd’ megeszi a sárga irigység. Pedig csak kiröhögik.
A táskáját rendszerint egy-két alkalommal használja, majd elrakja. Semmit sem dob ki, és nem használ újra. Mivel jól tudja, hogy a divat harmincévente körbejár, úgy véli, egyszer majd még jól jönnek ezek a darabok. Hogy addigra a mellére tetovált trendi denevérben a bőr nyúlása miatt mindenki a kiterjesztett szárnyú, életnagyságú Michael Keatont fogja vélni felismerni, már nem jut eszébe. Hordmód: ahogy éppen a legjobban látja a kamera. Mintapéldányai: valamennyi nyuszilány, Kiszel-leseírominkább, valamint kakukk- (vagy inkább feketerigó-…) tojásként „Beja”.
És végül persze vannak a táskátlanok. Ruházatuk: csípőfarmer, póló, edzőcipő. Az ilyen nőket illik elkerülni. Amelyik ugyanis egy szál nadrágban és egy topban jelenik meg, annál egész egyszerűen nem lehet meg az alapfelszerelésnek (továbbiakban: basic set) számító pénz, Tic-Tac, koton, tükör, papír zsebkendő, púder, szőlőzsír, minimum háromféle pontgyűjtő füzet, tampon vagy szárnyas betét, frissítő kendő, rúzs, szempillaspirál, fogamzásgátló tabletta, szemceruza, alapozó, törzsvásárlói kártya, öklömnyi kulcscsomó, körömlakk, pesszárium, deo stift, parfüm, pótharisnya, szilikon pánt, napszemüveg, bugyi, szolárium bérlet, melltartóbetét, notesz, toll, gyapjúruha-göböző, rágógumi, fogselyem, sebtapasz, lábkenőcs, kézkenőcs, herpeszkenőcs, hónaljkenőcs, dekoltázskenőcs, szemránckenőcs, kabalaállat és pótfülklipsz – azaz a legelemibb feltételeket sem teljesíti ahhoz, hogy legalább a látszat szerint tetszeni igyekszik a másik nemnek.
Akkor viszont mit akar? Ennél már csak az rosszabb, ha a farzsebéből előhalászik egy zsepit, és aztán ami az orrmandula mellett kifér…
Na, és mit tud mindezzel szembeállítani a férfitársadalom?
Mindössze egyetlen szubkultúrát! Egyetlen egyet!!!
A brifkósokat.
Kora: minimum negyvenöt. Makkos cipő, vászonnadrág, szigorúan rövid ujjú ing, felső két gombja mindig nyitva, a dekoltázsban aranylánc, és őstől öröklött, pödört göndör, ősz szőr. Zakó nem feltétel. Haj belőve, akárcsak Travoltáé, ám a fejbúbon már felsejlik a diszkrét tonzúra. Brifkó szíja a csuklón, másik kézben slusszkulcs. Az igazi nagyvadaknál ez mókusfarokkal megbolondítva. Mobil: régebbi Nokia, más típust nem is ismer. A táskás nők közül az üzletasszonyra gerjed, rá viszont a trendibige bukik – általában szó szerint...
Mire idáig jutottam, levágtam az utolsó bilincset is Sam végtagjairól.
– Kösz.
– Honnan a francból van ennyi bilincsed?
– Egy haver hozta Pestről. Állítólag tavaly ősszel a Blahán szedte össze a földről.
– És hol a haverod?
– Részt vett egy rendőrségi bőrpírserkentő kúrán, és most harminc napig pihen valahol.
– Aha… Te, és hol vannak a bilincsek kulcsai?
– Angéla táskájában.
– Melyikben?
– Na, ez az, vazze!
Itt a harmadik is. Gyerekek, én visítottam a -től.
A prosztata
A férfi egészségével nem törődik senki. Azt hiszem, ezt nyugodtan kijelenthetjük alaptézisként.
Sokszor halljuk azonban, hogy így a mellrákszűrés, meg úgy a megelőzés, és immár isten hozta a hüvelygombát is a képernyőn! De ki foglalkozik a férfi speciális betegségeivel? És ami fő: ki foglalkozik vele fő műsoridőben?
Az egész úgy indult, hogy meg kellett írnom egy cikket a szerkesztőnek. Együtt ultizik a főorvossal, annak meg magánprakszisa van, és hát három sör után eldöntötték, hogy milyen jó is lenne egy hosszabb cikk a dokiról, biztos megdobná az üzletet. Még az is szóba került, hogy a szerkesztőm beférne a következő all inclusive wellness-hétvégés orvos-konferenciára, mint tanácsadó. Vagy adótanács… végül is mindegy, nem volt ebben nekem semmi újdonság.
Így mennek a dolgok ebben az országban.
Egy szó mint száz: elmentem a dokihoz, hogy megcsináljam a riportot. Nagyjából annyira érdekelt, mint Havast az ellenvélemény, de azért felöltöttem a jó képet, és irány a rendelő. Hamar kiderült, hogy a Dr. Vastagh urológus. Fő kutatási területe a végbél és környéke. Egyre tágabb környéke. A rám jellemző közvetlenséggel meg is kérdeztem, hogy viseli az esetleges szeleket, amik vizsgálat közben… hogy is mondjam csak… nem kívánt mellékhatásként megjelenhetnek?
Ha azt hittem, kizökkentem, hát tévedtem. Kőarccal azt mondta: a szelekkel is szembe kell nézni. Mivel vizuális típus vagyok… Szelekkel szembenézni… a kis meteurológus.
Egy óra alatt végeztem, és kifelé kaptam egy cetlit, hogy ebben a hónapban akciós, azaz ingyenes a prosztata-vizsgálat. Gondoltam, hogy masszíroztatok egyet, de aztán inkább mégse. A fene se tudja.
Ezt csak úgy elöljáróban mondtam el, merthogy egy héttel később csengettek az ajtómon reggel nyolckor. Kimegyek: hát ott áll a küszöbön Sándor, Sam és Márk. Nagyjából úgy néztek ki, mint a vert sereg.
– Mi kéne, urak? – köszöntöttem őket barátságosan.
– Van úszógumid, Kari?
– Van hát. Hónapok óta nem tudom lefogyasztani.
– Úgy értem – Márk nyelt egyet. – Igazi úszógumi.
Gyanút fogtam, mint Stirlitz a csalitosban.
– Minek az neked?
– Bejöhetünk?
Egy kávéval később előadták a történetüket.
Mint megtudhattam, Márk barátnője fél az orvostól. Előző este ez már odáig fajult, hogy némi italozás után veszekedni kezdtek, hogy ő ugyan nem megy el nőgyógyászhoz. Sam és Sándor csajai azonban kontráztak, hogy nincs abban semmi rossz, ha úgy jobban érzi magát, elkísérik ők is. Csak benéznek a dokihoz, a doki benéz, aztán már kész is. A hölgynek azonban ez nem volt elég, így aztán Márk – fél üveg Jim Beam után – odaordított a kártyaasztaltól, hogy ha elmegy, ő is elmegy urológushoz, nem kell attól félni. Sam és Sándor meg, a két hülye röhögve bólogattak. Aztán a három nő szavukon fogta őket.
Reggel a lányok elindultak a nőgyógyászhoz, ők meg hárman hozzám. Délben találkozó a Vörös Sárkányban, és kötelező az orvosi igazolás a vizsgálat elvégzéséről, mert amíg nem esnek túl rajta, nem jutnak be oda, ahova a nőgyógyász hivatalból.
– Szóval így állunk.
– De minek ehhez úszógumi?
– Az ülésre akartam rakni visszafelé. Tudod…
– Ja értem! – és röhögni kezdtem.
Úgy el tudtam képzelni őket, ahogy úszógumin ülnek a Picassoban! Aztán eszembe jutott Dr. Vastagh. Olyan ujjai voltak, mint a szafaládé. Ez kell nekem! Illetve nekik.
Felkaptam a dzsekimet.
– Gumim nincs, de elviszlek benneteket. Majd én vezetek. És ne aggódjatok, tudok egy remek dokit.
Ezt egyszerűen nem hagyhattam ki!
Megérkeztünk a kórházhoz, megálltam a sorompónál. A bódéból előjött egy biztonsági őr. Történetesen egy negyvenes drabális matróna.
– Mit akarnak?
– Csókolom! Az urológiát keresem, mert a fiúknak vizsgálatra van szüksége. Tetszik tudni, prosztatanagyobbodás gyanúja van náluk, és jó lenne, ha nem kéne visszafelé sétálniuk, mert terpeszben keskeny lesz a járda. Ha lenne kedves…
A nő egyenként jól végigmérte őket. Szerintem nagyjából annyira lehetett ciki, mint első randin a hasmenés.
– Na, menjenek!
Hamarosan a folyosón ültünk.
Balra a nőgyógyászat, jobbra a terhesgondozó, középen – hatméternyi üres pad közepén - mi. A város összes olyan nője, akit ezek az elmúlt években akár csak gondolatban is… szóval ott voltak jobbra és balra. Előttünk a nagy táblán felirat: UROLÓGIA. Ki tette ezt a rendelőt pont ide?!
Hamarosan felkeltem, és inkább a terhesgondozó előtt támasztottam a falat, gondoltam, ott jobban el tudok vegyülni. Elhatárolódtam, mint Thürmer a szélsőségtől.
Hamarosan mozgás támadt a nőgyógyász előtt, és megjelent egy nővér. Na, most ez olyan volt, amilyet eddig csak filmen láttam. De tényleg. Nagyjából úgy nézett ki, mint Kate Beckinsale a „Pearl Harbor”-ban. Ha Yamamoto előbb ismeri, beutalót kér Hawaiira, nem bombázást.
Kate egy halom irattal átverekedte magát a várandósokon, rámosolygott a fiúkra – aztán berobbant az Urológia ajtaján.
Márk felnyögött:
– Na, ezt azért már mégse!
Felpattant, mire kinyílt a rendelő ajtaja, és Miss Pearl Harbor kivisított a folyosóra:
– Ügyvéd úr, prosztatavizsgálatra!
Aki már nézett valamit Wimbledonból, tudja, milyen, mikor egyszerre néz mindenki a labda után. Most így nézett minden kismama, és esemény utáni tablettára váró hölgyemény Márkra.
Miközben megsemmisülten beoldalgott a rendelőbe, még odanyögött:
– Sose áll fel többet.
Huszonöt percet vártam, aztán odaballagtam a fiúkhoz.
– Rinyáltok, mi?
– Be vagyunk tojva.
– Ne aggódjatok. Még az is lehet, hogy jó lesz.
– Hülye vagy?!
– A múltkor olvastam, hogy valamerre arrafelé van a férfiak G-pontja. Szólj a dokinak, hogy ejtse útba.
– Na, mész a…
Márk kijött, és óvatosan leült a padra. A szélére.
– Milyen volt?
– A dokinak olyan ujjai vannak, mint egy lecsókolbász – mormolta maga elé.
– Fájt?
– Miért nem próbálod ki?
– Szörnyű volt?
– Ja. Gatya le, fogja meg a fűtéscsövet a padlónál, aztán alsó madárfogással elkapott - Üveges szemekkel meredt maga elé: – Megmogyorózott.
– Aztán?
– Gumikesztyű fel, majd jött az a szmötyi, és már szuszakolta is be magát. Azok a szörcsögő hangok!… Mondtam is neki, hogy ha már úgyis ott van, szóljon, ha megtalálja az önbecsülésemet, mert valahol arrafelé lehet. De nem ez volt a legrosszabb.
– Hanem?
– Hát… szerencsém volt. Egyszer csak balról belépett egy csoport medika. Ez meg oktatni kezdett. Ott állok a fal mellett, kapaszkodok a csőbe, a kiscsajok meg ki-be, ki-be. Látja kollegina, íme egy egészséges végbél. Úgy, most tapintsa ki a prosztatát. Maga meg ne sziszegjen! Nos, kollegina, talált megnagyobbodást? Nem? Helyes. Maga jön kis kollegina! Úgy, bátran, jó mélyre… Felfedeztek, mint az Antarktiszt.
– Ciki.
– De még mindig nem ez volt a legrosszabb.
– Hanem?
– Az a bombázó kis nővér ott meredt rám végig. Írta a papírokat, és közben nézte, ahogy hidalok.
Sam következett. Tíz perc alatt végzett. Enyhe terpeszben jött ki.
– Na?
– Tényleg.
– Mi tényleg?
– Mint a lecsókolbász.
– Tyííí!
– És elfogyott a gumikesztyű.
– Mi?!
– A medikák Márknál elhasználták a gumikesztyűket.
– Akkor egy használttal…
– Nem. Megkérdezte, van-e nálam koton.
– És?
– Adtam neki egy Durexet. Mindig van nálam…
– És?
– Felvette. A középső ujjára. Azt mondta, jól csúszik, megspórolja a vazelint is.
– Azt akarod mondani, hogy a saját gumiddal vették el a szüzességed?
– Aha. De tényleg nem ez volt a legrosszabb.
– Hanem?
– A nővérke. Az a kis bombázó végignézte a teljes megaláztatásomat. Ahogy a saját kotonommal fényt juttatnak oda, ahol addig örök sötétség honolt… Egy ilyen nő előtt! Istenem.
A kezébe temette az arcát.
Kilépett a nővérke.
– Sándor?
– Én vagyok.
– Maga jön.
Sándor bement.
A nővérke egy perc múlva kijött, és leült mellénk.
Márk döbbenten nézett rá:
– Hát maga?!
– A barátjuk megkérdezte, kimennék-e, amíg a vizsgálat tart.
– Ilyet lehet kérni?!
– Persze.
Sam és Márk összenézett.
Én pedig csendesen magam alá piszkítottam a visító röhögő görcstől. Milyen jól jött volna mégiscsak az az úszógumi!
-től.A prosztata
A férfi egészségével nem törődik senki. Azt hiszem, ezt nyugodtan kijelenthetjük alaptézisként.
Sokszor halljuk azonban, hogy így a mellrákszűrés, meg úgy a megelőzés, és immár isten hozta a hüvelygombát is a képernyőn! De ki foglalkozik a férfi speciális betegségeivel? És ami fő: ki foglalkozik vele fő műsoridőben?
Az egész úgy indult, hogy meg kellett írnom egy cikket a szerkesztőnek. Együtt ultizik a főorvossal, annak meg magánprakszisa van, és hát három sör után eldöntötték, hogy milyen jó is lenne egy hosszabb cikk a dokiról, biztos megdobná az üzletet. Még az is szóba került, hogy a szerkesztőm beférne a következő all inclusive wellness-hétvégés orvos-konferenciára, mint tanácsadó. Vagy adótanács… végül is mindegy, nem volt ebben nekem semmi újdonság.
Így mennek a dolgok ebben az országban.
Egy szó mint száz: elmentem a dokihoz, hogy megcsináljam a riportot. Nagyjából annyira érdekelt, mint Havast az ellenvélemény, de azért felöltöttem a jó képet, és irány a rendelő. Hamar kiderült, hogy a Dr. Vastagh urológus. Fő kutatási területe a végbél és környéke. Egyre tágabb környéke. A rám jellemző közvetlenséggel meg is kérdeztem, hogy viseli az esetleges szeleket, amik vizsgálat közben… hogy is mondjam csak… nem kívánt mellékhatásként megjelenhetnek?
Ha azt hittem, kizökkentem, hát tévedtem. Kőarccal azt mondta: a szelekkel is szembe kell nézni. Mivel vizuális típus vagyok… Szelekkel szembenézni… a kis meteurológus.
Egy óra alatt végeztem, és kifelé kaptam egy cetlit, hogy ebben a hónapban akciós, azaz ingyenes a prosztata-vizsgálat. Gondoltam, hogy masszíroztatok egyet, de aztán inkább mégse. A fene se tudja.
Ezt csak úgy elöljáróban mondtam el, merthogy egy héttel később csengettek az ajtómon reggel nyolckor. Kimegyek: hát ott áll a küszöbön Sándor, Sam és Márk. Nagyjából úgy néztek ki, mint a vert sereg.
– Mi kéne, urak? – köszöntöttem őket barátságosan.
– Van úszógumid, Kari?
– Van hát. Hónapok óta nem tudom lefogyasztani.
– Úgy értem – Márk nyelt egyet. – Igazi úszógumi.
Gyanút fogtam, mint Stirlitz a csalitosban.
– Minek az neked?
– Bejöhetünk?
Egy kávéval később előadták a történetüket.
Mint megtudhattam, Márk barátnője fél az orvostól. Előző este ez már odáig fajult, hogy némi italozás után veszekedni kezdtek, hogy ő ugyan nem megy el nőgyógyászhoz. Sam és Sándor csajai azonban kontráztak, hogy nincs abban semmi rossz, ha úgy jobban érzi magát, elkísérik ők is. Csak benéznek a dokihoz, a doki benéz, aztán már kész is. A hölgynek azonban ez nem volt elég, így aztán Márk – fél üveg Jim Beam után – odaordított a kártyaasztaltól, hogy ha elmegy, ő is elmegy urológushoz, nem kell attól félni. Sam és Sándor meg, a két hülye röhögve bólogattak. Aztán a három nő szavukon fogta őket.
Reggel a lányok elindultak a nőgyógyászhoz, ők meg hárman hozzám. Délben találkozó a Vörös Sárkányban, és kötelező az orvosi igazolás a vizsgálat elvégzéséről, mert amíg nem esnek túl rajta, nem jutnak be oda, ahova a nőgyógyász hivatalból.
– Szóval így állunk.
– De minek ehhez úszógumi?
– Az ülésre akartam rakni visszafelé. Tudod…
– Ja értem! – és röhögni kezdtem.
Úgy el tudtam képzelni őket, ahogy úszógumin ülnek a Picassoban! Aztán eszembe jutott Dr. Vastagh. Olyan ujjai voltak, mint a szafaládé. Ez kell nekem! Illetve nekik.
Felkaptam a dzsekimet.
– Gumim nincs, de elviszlek benneteket. Majd én vezetek. És ne aggódjatok, tudok egy remek dokit.
Ezt egyszerűen nem hagyhattam ki!
Megérkeztünk a kórházhoz, megálltam a sorompónál. A bódéból előjött egy biztonsági őr. Történetesen egy negyvenes drabális matróna.
– Mit akarnak?
– Csókolom! Az urológiát keresem, mert a fiúknak vizsgálatra van szüksége. Tetszik tudni, prosztatanagyobbodás gyanúja van náluk, és jó lenne, ha nem kéne visszafelé sétálniuk, mert terpeszben keskeny lesz a járda. Ha lenne kedves…
A nő egyenként jól végigmérte őket. Szerintem nagyjából annyira lehetett ciki, mint első randin a hasmenés.
– Na, menjenek!
Hamarosan a folyosón ültünk.
Balra a nőgyógyászat, jobbra a terhesgondozó, középen – hatméternyi üres pad közepén - mi. A város összes olyan nője, akit ezek az elmúlt években akár csak gondolatban is… szóval ott voltak jobbra és balra. Előttünk a nagy táblán felirat: UROLÓGIA. Ki tette ezt a rendelőt pont ide?!
Hamarosan felkeltem, és inkább a terhesgondozó előtt támasztottam a falat, gondoltam, ott jobban el tudok vegyülni. Elhatárolódtam, mint Thürmer a szélsőségtől.
Hamarosan mozgás támadt a nőgyógyász előtt, és megjelent egy nővér. Na, most ez olyan volt, amilyet eddig csak filmen láttam. De tényleg. Nagyjából úgy nézett ki, mint Kate Beckinsale a „Pearl Harbor”-ban. Ha Yamamoto előbb ismeri, beutalót kér Hawaiira, nem bombázást.
Kate egy halom irattal átverekedte magát a várandósokon, rámosolygott a fiúkra – aztán berobbant az Urológia ajtaján.
Márk felnyögött:
– Na, ezt azért már mégse!
Felpattant, mire kinyílt a rendelő ajtaja, és Miss Pearl Harbor kivisított a folyosóra:
– Ügyvéd úr, prosztatavizsgálatra!
Aki már nézett valamit Wimbledonból, tudja, milyen, mikor egyszerre néz mindenki a labda után. Most így nézett minden kismama, és esemény utáni tablettára váró hölgyemény Márkra.
Miközben megsemmisülten beoldalgott a rendelőbe, még odanyögött:
– Sose áll fel többet.
Huszonöt percet vártam, aztán odaballagtam a fiúkhoz.
– Rinyáltok, mi?
– Be vagyunk tojva.
– Ne aggódjatok. Még az is lehet, hogy jó lesz.
– Hülye vagy?!
– A múltkor olvastam, hogy valamerre arrafelé van a férfiak G-pontja. Szólj a dokinak, hogy ejtse útba.
– Na, mész a…
Márk kijött, és óvatosan leült a padra. A szélére.
– Milyen volt?
– A dokinak olyan ujjai vannak, mint egy lecsókolbász – mormolta maga elé.
– Fájt?
– Miért nem próbálod ki?
– Szörnyű volt?
– Ja. Gatya le, fogja meg a fűtéscsövet a padlónál, aztán alsó madárfogással elkapott - Üveges szemekkel meredt maga elé: – Megmogyorózott.
– Aztán?
– Gumikesztyű fel, majd jött az a szmötyi, és már szuszakolta is be magát. Azok a szörcsögő hangok!… Mondtam is neki, hogy ha már úgyis ott van, szóljon, ha megtalálja az önbecsülésemet, mert valahol arrafelé lehet. De nem ez volt a legrosszabb.
– Hanem?
– Hát… szerencsém volt. Egyszer csak balról belépett egy csoport medika. Ez meg oktatni kezdett. Ott állok a fal mellett, kapaszkodok a csőbe, a kiscsajok meg ki-be, ki-be. Látja kollegina, íme egy egészséges végbél. Úgy, most tapintsa ki a prosztatát. Maga meg ne sziszegjen! Nos, kollegina, talált megnagyobbodást? Nem? Helyes. Maga jön kis kollegina! Úgy, bátran, jó mélyre… Felfedeztek, mint az Antarktiszt.
– Ciki.
– De még mindig nem ez volt a legrosszabb.
– Hanem?
– Az a bombázó kis nővér ott meredt rám végig. Írta a papírokat, és közben nézte, ahogy hidalok.
Sam következett. Tíz perc alatt végzett. Enyhe terpeszben jött ki.
– Na?
– Tényleg.
– Mi tényleg?
– Mint a lecsókolbász.
– Tyííí!
– És elfogyott a gumikesztyű.
– Mi?!
– A medikák Márknál elhasználták a gumikesztyűket.
– Akkor egy használttal…
– Nem. Megkérdezte, van-e nálam koton.
– És?
– Adtam neki egy Durexet. Mindig van nálam…
– És?
– Felvette. A középső ujjára. Azt mondta, jól csúszik, megspórolja a vazelint is.
– Azt akarod mondani, hogy a saját gumiddal vették el a szüzességed?
– Aha. De tényleg nem ez volt a legrosszabb.
– Hanem?
– A nővérke. Az a kis bombázó végignézte a teljes megaláztatásomat. Ahogy a saját kotonommal fényt juttatnak oda, ahol addig örök sötétség honolt… Egy ilyen nő előtt! Istenem.
A kezébe temette az arcát.
Kilépett a nővérke.
– Sándor?
– Én vagyok.
– Maga jön.
Sándor bement.
A nővérke egy perc múlva kijött, és leült mellénk.
Márk döbbenten nézett rá:
– Hát maga?!
– A barátjuk megkérdezte, kimennék-e, amíg a vizsgálat tart.
– Ilyet lehet kérni?!
– Persze.
Sam és Márk összenézett.
Én pedig csendesen magam alá piszkítottam a visító röhögő görcstől. Milyen jól jött volna mégiscsak az az úszógumi!
Itt a következő, hát igen, szegény pasik:twisted::
A vécédeszka felhajtása
Sándor rosszul nézett ki.
Márkkal és Sammel már a presszóban ültünk, és a reggeli kávéval próbáltuk feledtetni az előző éjszaka mámorát, amikor megjelent barátunk. Terpeszben jött, óvatosan lépkedett, és a leülés valami egészen különleges attrakciót hozott: összetolt két széket, és addig ügyeskedett, míg a farpofáit más-más ülőkére tudta elhelyezni, majd fájdalmas sóhajjal hátradőlt.
Egészen eddig döbbent csendben néztük a nem mindennapi landolást, de Márk itt már nem bírta tovább.
– Mi van veled, Sándorom?
– Nikolett – nyögte ki az aktuális hölgy (vagy ahogy ő szokta hívni őket: „tojó”) nevét, és úgy nézett ránk, mintha ezzel el is mondott volna mindent.
– Bővebben?
– Az a rohadt klotyó!
– Keményen beszélsz róla ahhoz képest, hogy tegnap még…
– Nem lotyó! – hörrent fel Sándor – Klotyó!
Éreztem, ideje átvenni a kezdeményezést.
– Vagy elmesélsz mindent sorjában, vagy témát váltunk, és füstölöghetsz magadban. Mi történt?
Sándor megkapta a kávéját, és a csésze pereme felett a szemembe nézett.
– Hát jó. Az egész úgy kezdődött, hogy tegnap éjjel Nikolettnél aludtam. Vacsora, entyempentyem, kis zene, bor, amikor mondom neki, hogy időt kérek, kimegyek könnyeztetni egyet. Erre azt mondja nekem, hogy… – és itt elfulladt a felháborodástól a hangja.
Izgatottan előredőltünk, és úgy lestük a szavait, mint szomjas vándor a forrásvizet.
– Mit mondott?
– Azt mondja nekem, hogy ülve vizeljek!
Márk rám nézett, én Samre, Sam pedig Márkra.
Szóval körbeértünk.
– A szentségit! – így Márk.
– Tyííí! – így Sam.
– És mit csináltál? – így én.
Unalmasan racionális vagyok.
– Hogyhogy mit? – húzta el a száját Sándor. – Ülve pisáltam.
– Megtetted?!
– Ne szórakozz már, Sam! Persze. Ne tudd meg, milyen csipkés semmiben ült a nappaliban! Ezen már ne múljon a hancúr!
Ezt meg tudtam érteni. A férfi rendkívül megalkuvó állatfajta, ha elveinek fenntartása, és egy aktus között kell választania.
– És akkor most mégis miért vagy ilyen állapotban?
– Na, igen… szóval éjjel valamikor arra ébredtem, hogy hív a természet. Igen ám, csakhogy a szerszám függőlegesben volt, és hát kultúrember felfelé csak a vidéki focipályák kátrányos falú csurgatós-patakos vizeldéiben pisál…
Márk értetlenül nézett – nem tudom, mondtam-e már, de hát ügyvéd… Vagy még nem járt megye II meccsen.
– Ha jól értem, arra ébredtél, hogy áll az árboc, és kimentél vizelni?
Sándor bólintott.
– Aha. Szépen leültem a vécédeszkára, és megkíséreltem betuszkolni a perem alá a készséget…
– Igen – bólintott Márk vigyorogva. – Sándor a perem alatt is megöli a baci…
– Kuss! Te meg folytasd!
– Szóval, mire sikerült benyomni, pont olyan állásba került a műszer, hogy a béléscső meg elszorult.
– Nem jött a sárga?
– Nem.
– És mit csináltál?
– Mivel a csésze helyzete ugyebár adott, és a célszerszám is a jó helyen volt, csak azt tudtam csinálni, hogy egyre inkább előrehajoltam, és reméltem, elérem azt a pozíciót, amikor a cucc még a csészébe mutat, de a húgyvezeték már nem nyomódik össze.
– És mikor érted el ezt a pozíciót?
Sándor elgondolkozott egy pillanatra.
– Amikor kábé úgy néztem ki, mint Tomba óriás-műlesiklás közben. Érted: teli talp a szőnyegen, pucsít, hát vízszintes, comb rugózik.
Valamit nem értettem.
– Minek rugózik a comb?
– Miért, te ebben a helyzetben hogy ráznád le az utolsó cseppeket?!
– Ja, tényleg!... De mi történt utána, amiért most nagyterpeszben közlekedsz?
– Hát, ahogy ott bravúrkodok lesiklóhelyzetben, egyszer csak lecsapódott hátul a klotyófedél. Lakozott tölgy az IKEÁ-ból, alig két kiló.
– És?
– Rácsapódott.
Elborzadtunk.
– A koronaékszerekre?!
– Azokra.
– Tyíííí! – így mindannyian. Néha fájdalmasan empatikus is vagyok, nem csak unalmasan racionális…
– Fájt?
– Hülye vagy?! Mintha dinnyéim lennének egy sztreccsszatyorban.
Ez elég szemléletes volt ahhoz, hogy minden további nélkül bele tudjunk gondolni. Egy darabig szótlanul kavargattuk a kávét. Sándor elérkezettnek látta az időt, hogy levonja a tanulságot.
– Szóval, fiúk nincs még egyszer az a nő, akinek a kedvéért én ülve fogok pisálni. És nektek sem ajánlom.
Csend támadt.
Sándor, mivel meglepő módon nem kapott azonnali verbális támogatást, hamar gyanút fogott.
– Most meg mi van?
– Hát – kezdte Márk. – Tulajdonképpen nem is olyan rossz dolog az.
– Micsoda?
– Az ülve vizelés…
– Az ülve vizelés?! Hát mi vagy te? Mezei nyúl?!
– Nyugi, Sándor, nyugi! Ülve például látom a tévét, ha nyitva hagyom a vécéajtót.
– Micsoda?!... Kari?
– Nos… – hümmögtem. – Hát én ugyebár egyedül lakom. Én magam takarítok. Ha állok, akkor fröcsköl, permetez, szitál, meg… szóval minek takarítsak feleslegesen nem igaz?
Sándor elhűlt.
– Az eszem megáll! Sam?
– Veled vagyok, tesó! Én bizony állva osztom az áldást. Egyszer, amikor Pamela nálam aludt, kitotyogott éjjel, aztán ahogy a sötétben indítási pozícióba helyezkedett, beletoccsant a popója a klórlébe, mert nem volt lehajtva a csészére a szűkítő. Na, ő is hogy káricált, hogy elázott a kismókus! De neki is azt mondtam: hol van az előírva, hogy le kell hajtani a vécédeszkát használat után? Nem? Aki ülni akar, majd lehajtja. Ugyannyi jogom van ehhez, mint a nőknek. Cö!
Hm…
Végül is jól belegondolva van benne valami. A feministák egyik vérbő támadási területe mindig is a vécédeszka-kérdés volt. Pedig gondoljunk csak bele: miért mi vagyunk a bunkók, ha nem hajtjuk le? Miért nem ők, hogy lehajtva hagyják, és ezzel nem gondolnak ránk? Hm?
A vécédeszka felhajtása
Sándor rosszul nézett ki.
Márkkal és Sammel már a presszóban ültünk, és a reggeli kávéval próbáltuk feledtetni az előző éjszaka mámorát, amikor megjelent barátunk. Terpeszben jött, óvatosan lépkedett, és a leülés valami egészen különleges attrakciót hozott: összetolt két széket, és addig ügyeskedett, míg a farpofáit más-más ülőkére tudta elhelyezni, majd fájdalmas sóhajjal hátradőlt.
Egészen eddig döbbent csendben néztük a nem mindennapi landolást, de Márk itt már nem bírta tovább.
– Mi van veled, Sándorom?
– Nikolett – nyögte ki az aktuális hölgy (vagy ahogy ő szokta hívni őket: „tojó”) nevét, és úgy nézett ránk, mintha ezzel el is mondott volna mindent.
– Bővebben?
– Az a rohadt klotyó!
– Keményen beszélsz róla ahhoz képest, hogy tegnap még…
– Nem lotyó! – hörrent fel Sándor – Klotyó!
Éreztem, ideje átvenni a kezdeményezést.
– Vagy elmesélsz mindent sorjában, vagy témát váltunk, és füstölöghetsz magadban. Mi történt?
Sándor megkapta a kávéját, és a csésze pereme felett a szemembe nézett.
– Hát jó. Az egész úgy kezdődött, hogy tegnap éjjel Nikolettnél aludtam. Vacsora, entyempentyem, kis zene, bor, amikor mondom neki, hogy időt kérek, kimegyek könnyeztetni egyet. Erre azt mondja nekem, hogy… – és itt elfulladt a felháborodástól a hangja.
Izgatottan előredőltünk, és úgy lestük a szavait, mint szomjas vándor a forrásvizet.
– Mit mondott?
– Azt mondja nekem, hogy ülve vizeljek!
Márk rám nézett, én Samre, Sam pedig Márkra.
Szóval körbeértünk.
– A szentségit! – így Márk.
– Tyííí! – így Sam.
– És mit csináltál? – így én.
Unalmasan racionális vagyok.
– Hogyhogy mit? – húzta el a száját Sándor. – Ülve pisáltam.
– Megtetted?!
– Ne szórakozz már, Sam! Persze. Ne tudd meg, milyen csipkés semmiben ült a nappaliban! Ezen már ne múljon a hancúr!
Ezt meg tudtam érteni. A férfi rendkívül megalkuvó állatfajta, ha elveinek fenntartása, és egy aktus között kell választania.
– És akkor most mégis miért vagy ilyen állapotban?
– Na, igen… szóval éjjel valamikor arra ébredtem, hogy hív a természet. Igen ám, csakhogy a szerszám függőlegesben volt, és hát kultúrember felfelé csak a vidéki focipályák kátrányos falú csurgatós-patakos vizeldéiben pisál…
Márk értetlenül nézett – nem tudom, mondtam-e már, de hát ügyvéd… Vagy még nem járt megye II meccsen.
– Ha jól értem, arra ébredtél, hogy áll az árboc, és kimentél vizelni?
Sándor bólintott.
– Aha. Szépen leültem a vécédeszkára, és megkíséreltem betuszkolni a perem alá a készséget…
– Igen – bólintott Márk vigyorogva. – Sándor a perem alatt is megöli a baci…
– Kuss! Te meg folytasd!
– Szóval, mire sikerült benyomni, pont olyan állásba került a műszer, hogy a béléscső meg elszorult.
– Nem jött a sárga?
– Nem.
– És mit csináltál?
– Mivel a csésze helyzete ugyebár adott, és a célszerszám is a jó helyen volt, csak azt tudtam csinálni, hogy egyre inkább előrehajoltam, és reméltem, elérem azt a pozíciót, amikor a cucc még a csészébe mutat, de a húgyvezeték már nem nyomódik össze.
– És mikor érted el ezt a pozíciót?
Sándor elgondolkozott egy pillanatra.
– Amikor kábé úgy néztem ki, mint Tomba óriás-műlesiklás közben. Érted: teli talp a szőnyegen, pucsít, hát vízszintes, comb rugózik.
Valamit nem értettem.
– Minek rugózik a comb?
– Miért, te ebben a helyzetben hogy ráznád le az utolsó cseppeket?!
– Ja, tényleg!... De mi történt utána, amiért most nagyterpeszben közlekedsz?
– Hát, ahogy ott bravúrkodok lesiklóhelyzetben, egyszer csak lecsapódott hátul a klotyófedél. Lakozott tölgy az IKEÁ-ból, alig két kiló.
– És?
– Rácsapódott.
Elborzadtunk.
– A koronaékszerekre?!
– Azokra.
– Tyíííí! – így mindannyian. Néha fájdalmasan empatikus is vagyok, nem csak unalmasan racionális…
– Fájt?
– Hülye vagy?! Mintha dinnyéim lennének egy sztreccsszatyorban.
Ez elég szemléletes volt ahhoz, hogy minden további nélkül bele tudjunk gondolni. Egy darabig szótlanul kavargattuk a kávét. Sándor elérkezettnek látta az időt, hogy levonja a tanulságot.
– Szóval, fiúk nincs még egyszer az a nő, akinek a kedvéért én ülve fogok pisálni. És nektek sem ajánlom.
Csend támadt.
Sándor, mivel meglepő módon nem kapott azonnali verbális támogatást, hamar gyanút fogott.
– Most meg mi van?
– Hát – kezdte Márk. – Tulajdonképpen nem is olyan rossz dolog az.
– Micsoda?
– Az ülve vizelés…
– Az ülve vizelés?! Hát mi vagy te? Mezei nyúl?!
– Nyugi, Sándor, nyugi! Ülve például látom a tévét, ha nyitva hagyom a vécéajtót.
– Micsoda?!... Kari?
– Nos… – hümmögtem. – Hát én ugyebár egyedül lakom. Én magam takarítok. Ha állok, akkor fröcsköl, permetez, szitál, meg… szóval minek takarítsak feleslegesen nem igaz?
Sándor elhűlt.
– Az eszem megáll! Sam?
– Veled vagyok, tesó! Én bizony állva osztom az áldást. Egyszer, amikor Pamela nálam aludt, kitotyogott éjjel, aztán ahogy a sötétben indítási pozícióba helyezkedett, beletoccsant a popója a klórlébe, mert nem volt lehajtva a csészére a szűkítő. Na, ő is hogy káricált, hogy elázott a kismókus! De neki is azt mondtam: hol van az előírva, hogy le kell hajtani a vécédeszkát használat után? Nem? Aki ülni akar, majd lehajtja. Ugyannyi jogom van ehhez, mint a nőknek. Cö!
Hm…
Végül is jól belegondolva van benne valami. A feministák egyik vérbő támadási területe mindig is a vécédeszka-kérdés volt. Pedig gondoljunk csak bele: miért mi vagyunk a bunkók, ha nem hajtjuk le? Miért nem ők, hogy lehajtva hagyják, és ezzel nem gondolnak ránk? Hm?
És itt van a "legsúlyosabb"
Szimpla kiruccanás
Éreztem, hogy kéne már valami kis változatosság, ezért aztán komolyan megörültem, amikor Márk felhívott reggelizés közben.
– Szevasz, Kari!
– Üdv! Mi kéne, őstermelő?
– Este csinálok egy kisebb partit. Gyertek át Barbarával.
– Jó. Mikor?
– Nyolc körül.
– Ki lesz még ott?
– Sam és Sándor a barátnőikkel. Semmi felhajtást nem akarok, szóval csak megiszunk pár pohárral, meg összedobok valami egyszerűt. És Kari! Tényleg semmi felhajtás.
Ebben maradtunk. Amikor legutóbb Márk könnyű kis partit rendezett, erősen elhajoltunk. Emlékszem, Sándor Szabolcsból hozott egy kis hazait: zacskós pálinkát. Nem törik, nincs betétdíj, olyan, mint a tej – csak ütősebb. A végén már olyan jól voltunk, hogy azt is megoldottuk, hova lett az a száz milka, amit Cini elsíbolt. Sam szerint csak rá kell nézni a tyúkra, hogy az ember máris tudja, hová dugta…
Bementem a szobába, és felkeltettem Barbarát.
– Szia!
– Mi az?
– Márk meghívott estére buliba. Csak egy kis egyszerű iszogatás, meg valami sima kaja.
– Megint elmész?
– Úgy értettem, hogy téged is meghívott.
Felült az ágyban.
– Ki lesz ott?
– Márk, meg az új csaja, aztán mi, meg Sam és Sándor a barátnőikkel.
Barbara kipattant az ágyból
– Nincs egy rongyom, amit felvegyek!
Rosszat sejtve pillogtam egy laposat. Eredetileg egy üveg bort akartam vinni, meg egy szál gazt. Mondjuk, cakumpakk ezerötért. Volt már ilyen party nálunk is, meg lesz is, mi a fenének túlbonyolítani?
– Tele a szekrényed ruhákkal.
– Ne már! Ha ott lesz Andi, az úgy ki fog öltözni, mint aki az operába készült, aztán meg Nikolett, és Anriett túl akar majd tenni rajta!
– Anriett? Az ki?
– Hát a Heni! A Sam barátnője Püspökladányból. Csak mostanában nem Henriettként mutatkozik be, hanem Anriettként. Na, szóval el kell mennem ruhát venni!
Elhúztam a számat.
– Mennyi?
– Nem tudom, majd valami olcsót veszek.
– Mennyi?
– Nem kell pénz…
Elmosolyodtam.
– …elviszem a bankkártyát.
Elkomorodtam.
Beballagtam a gardróbba, és kiválasztottam egy farmert, meg egy inget estére. Ez elég lesz. Öt perc múlva hallom, hogy Barbara telefonál:
– Szia! A Katit keresem… Szia, Kati! El tudsz ma vállalni?... Na, lécci, lécci, lécci!... Hát csak egy mosás, vágás, fazon, szárítás, melírozás… Mit neked az a három óra!
Kicsattogtam a nappaliba.
– Barbara!
– Csitt! Telefonálok!... Szia, Zsú! Kéne nekem a hatos kabin egy negyedórás arcpakoláshoz… tündér vagy!
– Barbara!!!
– Sssssss!... Halló? Kozmetika? Helló Manyikám, este hatkor egy estélyi smink kéne nekem! Köszi!
– BARBARA!!!
– Mi van?
– Szimpla kis kiruccanásra készülünk, kicsim. Most tapsoltál el úgy húszezret a telefonban.
– Jaj, hát nem mehetek oda csak úgy! Hogy nézek ki?!
És elviharzott.
19.45-öt mutatott a videó órája. Jól láttam, mivel éppen a tévé alatt van, így kényelmesen ráláttam, ahogy alsógatyában néztem Wenger fiait, hogy bírnak-e az Aston Villával.
Márk lakása kocsival olyan negyed óra tőlünk, tehát már el is késtünk. Barbara sehol. Viszont dél óta negyedóránként küldi a bank az SMS-eket a bankkártya használatról. Üzlet, üzlet, butik, üzlet, fodrász, üzlet…
Aztán nyolckor berobban.
– Szia, Kari! Nem is készülsz?
Összerezzentem, kezemben megreccsent a sörösdoboz. ÉN nem készülök?...
– Mire?
– Márkékhoz. Nyolcra.
– Nyolc van. Hol voltál?
– Ruhát venni. Nem emlékszel?
– De. Hol a ruha?
– Itt.
Nézem erősen. Nem akarom elhinni… pedig ez az.
– Barbara, te egy fekete, temetési nadrágkosztümöt vettél erre a bulira?
– Ja, nem! A zsályaszínű régi miniszoknyámat veszem fel mégis, meg egy fehér topot.
– De a kezedben egy fekete nadrágkosztüm van.
– Ja, ez? Ez csak úgy megtetszett.
– De nem kell mára, ugye?
– Nem hát!
– A címkéje szerint ez S-es. Nem kicsi ez neked?
– Dehogynem!
– Akkor meg mi az úristennek vetted meg?!
– ANNYIRA le volt árazva, Kari, hogy nem lehetett ott hagyni!
– Pedig ott lehetett volna! Mondjuk, valaki olyannak, akire rá is megy!!!
– Olyan vagy!
– Mennünk kéne! – néztem az órára.
– Mindjárt!
– És az a másik doboz?
– Vettem hozzá egy lila szandált.
– A fekete nadrágkosztümhöz?
– A zsályaszínű miniszoknyához.
– A mihez?
– Amiben megyek.
– Aha. Nyolc elmúlt. Hol a fenében voltál?
– Fodrásznál, aztán a kozmetikusnál csináltattam ezt a szép esti sminket…
Megnéztem a sminket. Mit mondjak?
Olyan vastag volt, hogy talán még Rúzsa Magdi is kinézne a takarásában valahogy!... Három Jim Beam után… Nem. Mégsem. Rúzsa Magdinak azért ennél több kéne.
– …és manikűröztetnem is kellett, mert cipőpróbálás közben berepedt a körmöm.
– Mind a tíz?
– Csak egy, de hát ha az rövidebb, hogy néz ki a többi?
– Milyen igaz! Megint mondom: mennünk kéne!!!
– Öltözök!
– Jó.
Kortyolgattam tovább a sörömet, és néztem a meccset. Tapasztalatból már csak akkor kezdem el felhúzni a gatyámat, ha Barbara a télikabátját is begombolta. Akkor – talán! – egyszerre vagyunk készen.
– Jaj!!!
A sikoltás a hálóból jött, és már meg is jelent Barbara.
– Ide nézz!
– Mi van?
– Fehér vagyok!
– Jacko is ezt állítja. Szerencsére nem vagyok rasszista.
– A lábam fehér! Nézd, hogy világít a szandálban és a miniben!
– Na, und? Húzzunk már, hát nem lesz érdemes elmenni!!!
– Így ki nem teszem a lábam!
– Akkor tedd be. A kocsiba. De gyorsan.
– Igazad van! Elugrom a szoláriumba!
– Mindjárt kilenc!!!
– Sietek!
Láttam, hogy belefér még egy félidő a Liverpoolból is.
Tíz után megérkezett Barbara. Barnább volt, mint egy csokis mignon. Olyan természetesnek tűnt, akár Rubint Réka bal melle.
– Mi tartott egy órát?
– Mondtam, hogy szandált vettem, nem?
– Azt délután vetted.
– De szandálban látszanak a lábkörmeim, ezért kellett egy pedikűr is.
– Pedikűr?
– Aha.
– Az istenit! – ugrottam fel a kanapéról. – Arról volt szó, hogy nyolcra elugrunk egy haveromhoz, és csak semmi felhajtás. Gondoltam, viszek egy bort, és egy szál virágot, úgy ezerötszázért, és jól érezzük magunkat. Ehhez képest, most negyed tizenegy, elmászkáltad az egész napot, vettél egy kosztümöt – ami nem is jó rád! – 34.000-ért, egy szandált 9.800-ért, elmentél melíroztatni 8.000-ért, sminkeltetni 2.200-ért, vettél egy manikűrt 1800-ért és egy pedikűrt 2.000-ért, valamint a negyedórás turbószolárium is benne volt egy 1.000-esben! Ez 58.800! És borom, meg virágom még mindig nincs. NEM MEGYEK SEHOVA!
Barbara szomorúan állt az ajtóban.
– Most megint mi bajod van?... Inkább a meccset akarod nézni, ugye?
Ááááááááááá!!!!!
Szimpla kiruccanás
Éreztem, hogy kéne már valami kis változatosság, ezért aztán komolyan megörültem, amikor Márk felhívott reggelizés közben.
– Szevasz, Kari!
– Üdv! Mi kéne, őstermelő?
– Este csinálok egy kisebb partit. Gyertek át Barbarával.
– Jó. Mikor?
– Nyolc körül.
– Ki lesz még ott?
– Sam és Sándor a barátnőikkel. Semmi felhajtást nem akarok, szóval csak megiszunk pár pohárral, meg összedobok valami egyszerűt. És Kari! Tényleg semmi felhajtás.
Ebben maradtunk. Amikor legutóbb Márk könnyű kis partit rendezett, erősen elhajoltunk. Emlékszem, Sándor Szabolcsból hozott egy kis hazait: zacskós pálinkát. Nem törik, nincs betétdíj, olyan, mint a tej – csak ütősebb. A végén már olyan jól voltunk, hogy azt is megoldottuk, hova lett az a száz milka, amit Cini elsíbolt. Sam szerint csak rá kell nézni a tyúkra, hogy az ember máris tudja, hová dugta…
Bementem a szobába, és felkeltettem Barbarát.
– Szia!
– Mi az?
– Márk meghívott estére buliba. Csak egy kis egyszerű iszogatás, meg valami sima kaja.
– Megint elmész?
– Úgy értettem, hogy téged is meghívott.
Felült az ágyban.
– Ki lesz ott?
– Márk, meg az új csaja, aztán mi, meg Sam és Sándor a barátnőikkel.
Barbara kipattant az ágyból
– Nincs egy rongyom, amit felvegyek!
Rosszat sejtve pillogtam egy laposat. Eredetileg egy üveg bort akartam vinni, meg egy szál gazt. Mondjuk, cakumpakk ezerötért. Volt már ilyen party nálunk is, meg lesz is, mi a fenének túlbonyolítani?
– Tele a szekrényed ruhákkal.
– Ne már! Ha ott lesz Andi, az úgy ki fog öltözni, mint aki az operába készült, aztán meg Nikolett, és Anriett túl akar majd tenni rajta!
– Anriett? Az ki?
– Hát a Heni! A Sam barátnője Püspökladányból. Csak mostanában nem Henriettként mutatkozik be, hanem Anriettként. Na, szóval el kell mennem ruhát venni!
Elhúztam a számat.
– Mennyi?
– Nem tudom, majd valami olcsót veszek.
– Mennyi?
– Nem kell pénz…
Elmosolyodtam.
– …elviszem a bankkártyát.
Elkomorodtam.
Beballagtam a gardróbba, és kiválasztottam egy farmert, meg egy inget estére. Ez elég lesz. Öt perc múlva hallom, hogy Barbara telefonál:
– Szia! A Katit keresem… Szia, Kati! El tudsz ma vállalni?... Na, lécci, lécci, lécci!... Hát csak egy mosás, vágás, fazon, szárítás, melírozás… Mit neked az a három óra!
Kicsattogtam a nappaliba.
– Barbara!
– Csitt! Telefonálok!... Szia, Zsú! Kéne nekem a hatos kabin egy negyedórás arcpakoláshoz… tündér vagy!
– Barbara!!!
– Sssssss!... Halló? Kozmetika? Helló Manyikám, este hatkor egy estélyi smink kéne nekem! Köszi!
– BARBARA!!!
– Mi van?
– Szimpla kis kiruccanásra készülünk, kicsim. Most tapsoltál el úgy húszezret a telefonban.
– Jaj, hát nem mehetek oda csak úgy! Hogy nézek ki?!
És elviharzott.
19.45-öt mutatott a videó órája. Jól láttam, mivel éppen a tévé alatt van, így kényelmesen ráláttam, ahogy alsógatyában néztem Wenger fiait, hogy bírnak-e az Aston Villával.
Márk lakása kocsival olyan negyed óra tőlünk, tehát már el is késtünk. Barbara sehol. Viszont dél óta negyedóránként küldi a bank az SMS-eket a bankkártya használatról. Üzlet, üzlet, butik, üzlet, fodrász, üzlet…
Aztán nyolckor berobban.
– Szia, Kari! Nem is készülsz?
Összerezzentem, kezemben megreccsent a sörösdoboz. ÉN nem készülök?...
– Mire?
– Márkékhoz. Nyolcra.
– Nyolc van. Hol voltál?
– Ruhát venni. Nem emlékszel?
– De. Hol a ruha?
– Itt.
Nézem erősen. Nem akarom elhinni… pedig ez az.
– Barbara, te egy fekete, temetési nadrágkosztümöt vettél erre a bulira?
– Ja, nem! A zsályaszínű régi miniszoknyámat veszem fel mégis, meg egy fehér topot.
– De a kezedben egy fekete nadrágkosztüm van.
– Ja, ez? Ez csak úgy megtetszett.
– De nem kell mára, ugye?
– Nem hát!
– A címkéje szerint ez S-es. Nem kicsi ez neked?
– Dehogynem!
– Akkor meg mi az úristennek vetted meg?!
– ANNYIRA le volt árazva, Kari, hogy nem lehetett ott hagyni!
– Pedig ott lehetett volna! Mondjuk, valaki olyannak, akire rá is megy!!!
– Olyan vagy!
– Mennünk kéne! – néztem az órára.
– Mindjárt!
– És az a másik doboz?
– Vettem hozzá egy lila szandált.
– A fekete nadrágkosztümhöz?
– A zsályaszínű miniszoknyához.
– A mihez?
– Amiben megyek.
– Aha. Nyolc elmúlt. Hol a fenében voltál?
– Fodrásznál, aztán a kozmetikusnál csináltattam ezt a szép esti sminket…
Megnéztem a sminket. Mit mondjak?
Olyan vastag volt, hogy talán még Rúzsa Magdi is kinézne a takarásában valahogy!... Három Jim Beam után… Nem. Mégsem. Rúzsa Magdinak azért ennél több kéne.
– …és manikűröztetnem is kellett, mert cipőpróbálás közben berepedt a körmöm.
– Mind a tíz?
– Csak egy, de hát ha az rövidebb, hogy néz ki a többi?
– Milyen igaz! Megint mondom: mennünk kéne!!!
– Öltözök!
– Jó.
Kortyolgattam tovább a sörömet, és néztem a meccset. Tapasztalatból már csak akkor kezdem el felhúzni a gatyámat, ha Barbara a télikabátját is begombolta. Akkor – talán! – egyszerre vagyunk készen.
– Jaj!!!
A sikoltás a hálóból jött, és már meg is jelent Barbara.
– Ide nézz!
– Mi van?
– Fehér vagyok!
– Jacko is ezt állítja. Szerencsére nem vagyok rasszista.
– A lábam fehér! Nézd, hogy világít a szandálban és a miniben!
– Na, und? Húzzunk már, hát nem lesz érdemes elmenni!!!
– Így ki nem teszem a lábam!
– Akkor tedd be. A kocsiba. De gyorsan.
– Igazad van! Elugrom a szoláriumba!
– Mindjárt kilenc!!!
– Sietek!
Láttam, hogy belefér még egy félidő a Liverpoolból is.
Tíz után megérkezett Barbara. Barnább volt, mint egy csokis mignon. Olyan természetesnek tűnt, akár Rubint Réka bal melle.
– Mi tartott egy órát?
– Mondtam, hogy szandált vettem, nem?
– Azt délután vetted.
– De szandálban látszanak a lábkörmeim, ezért kellett egy pedikűr is.
– Pedikűr?
– Aha.
– Az istenit! – ugrottam fel a kanapéról. – Arról volt szó, hogy nyolcra elugrunk egy haveromhoz, és csak semmi felhajtás. Gondoltam, viszek egy bort, és egy szál virágot, úgy ezerötszázért, és jól érezzük magunkat. Ehhez képest, most negyed tizenegy, elmászkáltad az egész napot, vettél egy kosztümöt – ami nem is jó rád! – 34.000-ért, egy szandált 9.800-ért, elmentél melíroztatni 8.000-ért, sminkeltetni 2.200-ért, vettél egy manikűrt 1800-ért és egy pedikűrt 2.000-ért, valamint a negyedórás turbószolárium is benne volt egy 1.000-esben! Ez 58.800! És borom, meg virágom még mindig nincs. NEM MEGYEK SEHOVA!
Barbara szomorúan állt az ajtóban.
– Most megint mi bajod van?... Inkább a meccset akarod nézni, ugye?
Ááááááááááá!!!!!
