New York

Gigantikus karácsonyi díszt emeltek a helyére New Yorkban


A New York-i Rockefeller Központ 23 méter magas karácsonyfájára helyezték kedden azt a csaknem 250 kilogrammos Swarowski-csillagot, amely tíz éve ragyog már év végenként. A dísz három méter átmérőjű és huszonötezer kristály borítja. A központ karácsonyfájának fényeit december 4-én kapcsolják fel.


Fotó: MTI/AP/Invision a Swarovski megrendelésére/Diane Bondareff

Fotó: MTI/AP/Invision a Swarovski megrendelésére/Diane Bondareff

Ama tíz dologról, ami New Yorkban sem működik jobban, mint Budapesten


“Kedd délután 4 óra 32 perckor New York lakosai rádöbbenve, hogy a város nem több egy hatalmas, szemétlepte patkánytanyánál, mely szép lassan kiszívja belőlük az életerőt, úgy döntöttek, elhagyják a neves metropoliszt. Hangos szitkozódások közepette – így nem lehet élni! mi a rossebet csinálok én itt? utálok itt lenni! Valamint: a picsába ezzel a hellyel! a picsába ezzel a rémes hellyel! – mind az öt kerület 8,4 millió lakosa összecsomagolt, és úgy nyilatkoztak a médiának, hogy inkább golyót eresztenének a fejükbe, mintsem hogy még egy napot kelljen ezen a mocskot, szennyet és szomorúságot terjesztő szeméttelepen tölteniük.” Így kezdődik a legviccesebb cikk, amit New Yorkról olvastam az Onion nevű “amerikai Hócipőben” pár évvel ezelőtt. Volt igazságalapja, csak kicsit kellett túloznia, mint minden jó viccnek. Jót mulattam a minap a Nők Lapja Cafén megjelent,

New Yorkot babarózsaszínben ábrázoló “Tíz dolog, ami jobban működik New Yorkban, mint Budapesten” című íráson is. Azután a pro- és kontrakommentek, közöttük barátoké, gyanút keltettek: a cikket nem viccnek szánták. Márpedig ha Magyarország “legmagasabb presztízsű női portálja” úgy véli, hogy olvasóit komolyan érdekli, hány árnyalattal zöldebb New York füve, annyival tartozott volna nekik, hogy például nem hallgatja el, hogy New Yorkban egyébként nincsen igazán fű. (Ami miatt például gyorsabban lehet sétálni az utcákon.) Ha megerőltetném magam, biztosan találnék tíz dolgot, amiben New York jobban működik, mint Budapest. Csak nem ezt a bizonyos tízet:

1. Szóba lehet elegyedni idegenekkel

A New York-i utazási magazin, a Travel and Leisure minden évben felkéri több mint négymilliós olvasótáborát az Amerika Kedvenc Városai című kérdőív kitöltésére. Az olvasók különböző szempontok alapján 35 nagy amerikai várost mérnek össze. Amíg a „gyalogosokat eligazítás“ kategóriában nem teljesít rosszul, “barátságosság” kategóriában New York az utolsók között kullog (tavaly az utolsó, idén az utolsó előtti helyen futott be). A New York-i rohan a dolga után. Többségünknek utazás közben be van tömve a fülünk fülhallgatóval, kizárandó a fülrepesztő zajokat és sikolyokat.

A Columbia Egyetem külföldi diákokat eligazító szemináriumán tanítják, hogy közlekedési eszközökön kerüljék a szemkontaktust, mert az aggresszív reakciót válthat ki. Reggeli és esti csúcsban a “hol vetted ezt a kabátot” típusú szóváltásnál gyakoribb a “miért kellett ekkorát taszítanod rajtam, bitch” kezdetű. A szerencsésebbek megússzák egy jól irányzott könyökléssel a helyiek részéről, akik mind a látogatók előtt jutnak be a metrókocsiba. „Csak New Yorkban“ fordul elő az is, hogy a szóváltás egyik szereplője végül a metró alatt végzi – legalábbis ilyesmiről egyelőre nem hallani Budapesten, de javítsatok ki, ha le vagyok maradva. A minden megtörténhet valóságában a New Yorkiak veszélyérzete igen fejlett. Figyelmeztetnek, ha nyitva van a hátizsákod, vagy ha kikandikál a zsebedből a mobilod. De aki két udvarias mondatnál tovább merészkedik, az a turista. Kivételek? Vannak. Akárcsak Budapesten.

2. A pincérek kedvesek

A New York-i pincérek alapfizetése nem éri el a 7,5 dolláros New York-i minimálbért – átlagosan óránként 5 dollár, mely jóval alacsonyabb európai, így magyar kollégáikénál. A New York-i vendéglátók ugyanis a vendégeken hajtják be pincéreik bérének hiányzó részét, ami annyit jelent, hogy íratlan törvény szerint a szolgáltatás árának minimum 18 százalékát kell az étkezés végén borravalóként hagyni. De mert a szabály íratlan, a pincér teljes mértékben ki van szolgáltatva a vendégnek. Ha nem mosolyog a szerencsétlen, ha nem kérdezi meg tízpercenként, hogy minden rendben van-e, vagy nem áll tótágast, ha csettintenek, felkophat az álla. A kínai-New York-i az egyedüli, aki nem szemérmeskedik: példának okáért a Columbia Egyetem melletti Ollie’s étteremben 18 százaléknál kevesebb borravaló láttán a pincér az asztalra csap, és addig nem megy senki sehová, amíg zsebbe nem kerül az “ajánlott” összeg.

3. Ha te lépsz a lábára, ő kér bocsánatot

A neurotikus és hiperprűd New York-iak, akiket a testi kontaktusnak – mint amilyen két kéz véletlen találkozása a kapaszkodón – még a gondolata is leizzaszt, kétféleképpen reagálnak az esetre: “Excuse-me!” – szisszent elnézést az áldozat, mely ez esetben éppen "a jó édes anyukád!” megfelelője. Az udvariasabbja “I’m sorry”-val reagál, de abban a bocsánatban a „lehet, hogy én is közreműködtem“ mellett, a „nagyon béna dolog történt, aminek nagyon nem kellett volna“ sajnálata is benne van. (Ami a múzeumok udvarias látogatóit illeti: New York-i múzeumban legfeljebb a teremőr New York-i.)

4. A buszsofőrök a türelem nagymesterei

A hiedelmek tisztázása végett: New Yorkban akkor várja be a busz a “két háztömbről integető nénit”, ha a várakozással együtt is tartani tudja a menetidejét. Erről a topikról akkor lett volna értelme és jelentősége írni, ha azt teszi szóvá, hogy New Yorkban a buszok egytől-egyig mozgássérültek szállítására is alkalmasak. Ez valódi különbség. A mozgássérültet a vezető feladata biztonságban rögzíteni a járművön – nem jófejségből, hanem kötelességből teszi, melynek elmulasztásáért nemcsak az állását veszíti el, de a pert is, amelyet a nyakába varrnak.

5. A munkahelyen munka folyik

Pontosabban: New Yorkban a munkahelyen is munka folyik. És a munkahelyen kívül is munka folyik. A kollégák nem beszélik ki a magánéletüket, mert nincs mit kibeszélniük, és mert ha van, senki sem kíváncsi rá. Mindenki eldöntheti, hogy ez az önérvényesítő, karrierketreces állatkert ebből a szempontból irigylésre méltóbb hely-e Budapestnél. Ami pedig a fizetéseket illeti... A héten futottam bele először az “agyfaszt kapok tőle” kifejezésbe, amelyen kicsit eltűnődtem, de ha jól értem a jelentését, e helyütt pont élhetek vele: felelős médium nem méri össze két ország fizetéseit a levegőben. Annak az állításnak, hogy New Yorkban az ember ötször, esetleg hatszor annyit keres ugyanazzal a munkával, mint Budapesten, körülbelül annyi információtartalma van, mint önmagában annak, hogy New Yorkban egy egyszobás (nem manhattani) lakás átlagos havi bérleti ára hatszor annyi, mint Budapesten. Léteznek mércék, amelyek alapján a két város lakóinak életszínvonala összemérhető. Amit bizonyosan megmutatnak, hogy ha a fogyasztói árakat és a lakások bérleti árát vesszük alapul: azt az életszínvonalat, amelyet egy budapesti havi félmillió forintból teremt meg, egy New York-i havi egymillió négyszázezer forintból biztosítja.

6. Az idősek élvezik az életet

Így is van: Floridában.

(Akik egy életet lehúznak New Yorkban, azok valóban a robogón közlekedő típus.)

7. A konditerem mindenkié

...aki megfizeti.

8. A taxi nem luxus

A taxi New Yorkban is a legdrágább közlekedési eszköz. S amíg már Magyarországon is fix tarifával kénytelenek dolgozni a taxisok, New Yorkban például attól lehet tartani, hogy a sofőr nem vállalja a fuvart. Alapszabály, hogy az úticélt csak akkor áruljuk el neki, ha már az autóban ülünk: a Manhattanre specializált sárga taxisoknak sokszor nem éri meg kivezetniük külső területre, a külső negyedek zöld taxijainak meg a városba, hiszen nincs rá garancia, hogy a visszaúton is lesz utasuk. Taxit fogni pedig többször nem könnyű, mint ahányszor az. Esőben, csúcsforgalomban egyáltalán nem vicces jelenet.

9. Egész évben lomtalanítás

New Yorkban is megszabott napokon lehet kitenni a szemetet és a lomot. Az én Upper East Side-i utcámban hetente háromszor viszik el a szemetet és egyszer a lomot. Ettől függetlenül sokan valóban “akkor teszik ki az utcára a dolgaikat, amikor éppen eszükbe jut”, amelynek egyenes következménye a már említett szeméttelep-fíling, a hegyekben álló szemeteszsákok között futkározó csótány- és patkányhad, valamint a vastagon terjengő bűz. New York a „tisztaság“ kategóriának is állandó sereghajtója az amerikai nagyvárosok között. Ha a miben működik jobban New York listán dolgoznék, ez a pont a kötelező szelektált szemétgyűjtésről szólna, amelyet szinte vallásos buzgósággal végeznek a helyiek – ha nem így lenne, persze megbüntetnék őket –, valamint a vérükben lévő adakozásról: egy New York-i inkább tartogatja a kacatjait, amíg ki nem találja, kinek adományozza azokat, mintsem, hogy kidobja az utcára.

10. Ha neked jó, nekem is jó lehet



Ez a megállapítás áll az összes többinél a legközelebb a valósághoz, csak az indítékokban tévedett itt is az írója. Egy New York-i csapatjátékos: felméri, hogy többen előbbre jutnak, és ha a másik jól motivált, nagyobbat löknek az ő szekerén is. De csak a Macskafogó bádogkutyájából kipottyantott labdázó cicák között élő gondolhat olyan balgaságot, hogy a körülötte lévők még hírből sem ismerik a furkálást. Sehol nem látszódik olyan kristálytisztán, szinte meghatóan brutálisan az emberi kicsinység, mint abban a városban, ahol minden egyes lakó egyszerre akarja egy egész világnak megmutatni, mennyit ér: New Yorkban.

Utoljára élek a kifejezéssel, de ha van még egy dolog, amivel kapcsolatban csak az agyfaszt kapok tőle reakció kerít hatalmába, az a felelőtlenség, amivel egy népszerű médium az olvasóival bánik. Legyen az írás rövid, lehetőleg pontokba szedett, könnyen olvasható, a leghatásosabb módon ne mondjon semmi olyat, ami nem egyértelmű. A valódi különbségeket például. Hogy mi van valójában a New York-i mosolya, és mi a magyar keserű arca mögött. Hogy miért nem ugrik a magyar a betonon szétroncsolodott öngyilkos teteméhez, és miért tudja a New York-i, hogy mi a teendő. Hogy miért attól boldog a New York-i, ha szabályokat kap, és miért attól a magyar, ha meg tudja kerülni azokat. Hogy van magyarázat a felszínen feketének és fehérnek látszó jelenségekre. Csak egyvalamire nincsen: a vattacukrokra, amellyel magas presztízsű tömegmédiumok etetik a népet tartalom híján.

Donáth Mirjam

Tíz dolog, ami egyáltalán nem olyan jó New Yorkban, mint Budapesten

Két évig éltem a „világ fővárosában”, és úgy éreztem magam, mintha az Alice Csodaországban szereplője lennék, csak nem Alice, hanem Zoli. Az emberek kedvesek, nyitottak, érdeklődők voltak, nyomát sem találtam a Magyarországon általánosan tapasztalható rosszkedvnek, pesszimizmusnak. Persze az otthonom, a családom és a barátaim hiányoztak. Aztán rájöttem, hogy van néhány dolog, ami sokkal jobb Budapesten, mint New Yorkban. Például:

1. A kávé
Kezdjük azzal, hogy ez nem csupán Budapesten, hanem az egész világon finomabb, mint Amerikában. Aki ivott már repülőn kávét, az tudja, miről beszélek: fekete vizet adnak tejszínnel meg cukorral. Nos, New Yorkban az „amerikai” kávé ihatatlan. Forró és sötét. Ennyi emlékeztet belőle arra a nélkülözhetetlen italra, ami nélkül nem indul a reggel. Ahhoz, hogy az ember New Yorkban jó kávét kapjon, minden kávézóba be kell nézni, és csak oda szabad beülni, ahol látjuk az ismerős, barátságos eszpresszógépet. Szerintem egy amerikai menten szívrohamot kapna, ha inna egy finom kapucsínót bármelyik pesti kávézóban.

10 dolog, ami JOBBAN működik New Yorkban, mint Budapesten!
2. A sütik
Az amerikaiak négyféle sütit ismernek: fánk, cupcake, muffin, pite. Ezek rengeteg tészta és kevés töltelék kompozíciói, általában azzal a csalással, hogy a kívülről gyönyörűséges muffinok 90 százaléka piskóta, 10 százaléka pedig cukormáz. Amikor amerikai kollégám büszkén azt mondta, „ma sütöttem”, életem legrémesebb tortáját nyammogtam el udvarias és halkan elrebegett „de jó”-k közepette: szikkadt tészta, tömény, színes cukor – itt állt meg a tudomány. Az amerikaiak a sütemény finomságát az édességszintjével mérik: ami édes, az jó. Csak tudnám, miért kell mindenhol a „fehér cukor megöl” reklámokat nyomatni. Megöl az a fél muffin is az ihatatlan kávé mellett.



3. Az egerek
A felhőkarcolók magasan lévő emeleteire persze nem bírnak felmászni, de egy 4-5 szintes, tűzlépcsős New York-i házban az ember számíthat rá, hogy nem egyedül bérli a lakását. Soha annyi egérrel nem küzdöttem meg, mint New Yorkban, sőt Budapesten még talán életemben nem láttam egyet sem. A metróalagutakban is mindenhol jelen vannak, bár ott inkább hatalmas, egymással kergetőző patkányokat látni. New Yorkban majd' mindenkinek van egy „és akkor felszállt a metróra egy hatalmas, gusztustalan patkány”-története. Meg kellett szoknom, hogy hozzátartoznak a New York-i léthez.

4. A buszok
Olyan lassúak, mint egy halottaskocsi. Kétutcánként megállnak, és valójában csak a nyugdíjasok használják őket. Aki siet, soha ne szálljon buszra, mert ha a sofőr kiszúrja, hogy öt sarokkal odébb egy botorkáló nénike még igyekszik a busz után, biztos, hogy megvárja. Ha valaki a buszok tempója alapján akarná megítélni New Yorkot, azt hinné, egy álmos svájci kisvárosban jár. A teljesen véletlenszerű és órákig eltartó sofőrcserékről már nem is beszélve.

5. Adó nélküli árak
Ezen a legtöbb külföldi fel van háborodva, de minimum megrökönyödik. A világ minden normális országában az az összeget írják ki az árura, amennyibe kerül, nem pedig azt, amennyit a forgalmi adó nélkül kellene fizetnünk érte. Ez a teljes nonszensz kategória. Én, aki sosem voltam jó matekból, az árakra ránézve csak abban voltam biztos, hogy minimum ennyit fogok fizetni egy termékért. Hogy mi lesz a végösszeg, azt csak megsaccolni bírtam, de ember legyen a talpán, aki képes úgy vásárolni egy üzletben, hogy nem csupán összead, hanem százalékot is számol fejben.

6. Kutyák csak pórázon
A New York-i állattartási szabályok nagyon szigorúak. Minden kutyát chippel kell ellátni (ez már itthon is így van), de ami számomra valóban túlzás volt, az az, hogy a kutyákat kizárólag a parkok kutyafuttatóiban szabad póráz nélkül elengedni. Pláne a fent említett egér- és patkánypopulációt tekintve bizarr, hogy pont a szegény kutyák és tulajdonosaik vannak megrendszabályozva, miközben minden más állat szabadon kóricálhat a városban.




7. Libák, mosómedvék és száz Disney-filmre való mókus
Állatkertben aranyosak, de amikor az ember a Central Parkban, az esti futás során találja szembe magát egy mosómedvével, akkor csak remélni tudja, hogy a biológiaóráról megmaradt emlékei jók, és ezek tényleg nem esznek embert. Mert azt a parkokban elhelyezett táblák gondosan a tudtunkra adják, hogy veszettséget terjesztenek (akárcsak a mókusok), tehát jobb, ha erre fel vagyunk készülve. A futók másik ellenségei a vadlibák: ezek gyakorlatilag centinként telepednek arra a fűre, ahonnan a jobb sorsra érdemes kutyák ki vannak tiltva. Egyébként a libák támadnak is, szóval a futás csak az igazán gyorsaknak ajánlott.

8. Italfogyasztás
Bármennyire hízelgő is, hogy 33 évesen is 21-nek nézik az embert, amikor egy doboz sör megvételéhez is elkérték az igazolványomat, igen cifrákat kérdeztem a pénztárostól. Mert hát ugye ki megy az útlevelével vagy a munkavállalási engedélyével közértbe? Sokszor kellett a pénztárban hagynom egy üveg bort csak azért, mert nem tudtam igazolni, hogy nagykorú vagyok. Ugyanezt a tortúrát egyébként minden este el kell játszani a szórakozóhelyek előtt is. Az, hogy bent tajtrészeg emberek sörpingpongot játszanak, már egyetlen biztonsági őrt nem érdekel.

9. Közlekedés
New Yorkban az egyetlen jól működő közlekedési eszköz a metró. Aki azonban valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondolja, hogy napközben ülne mondjuk egy taxiba, számítson egy kiadós városnéző túrára. Hiába ugyanis a kétszer négysávos útrendszer, a forgalom gyakorlatilag hajnaltól estig „áll”, és a „város, amely sosem alszik” szállóige helyett New Yorkra inkább az igaz, hogy „a város, amely sosem mozdul”. Kocsival csak este tíz után lehet valamennyire normális tempóban haladni.



10. Szilveszter
Ezt a filmekből mindannyian ismerjük, és azt hisszük, legalább egyszer egy életben feltétlenül ki kell próbálni. Így voltam vele én is. Alig vártam a híres üvöltős-konfettiszórós éjfélt, de csalódnom kellett. A Times Square-re és környékére ugyanis csak előzetes regisztrációval engedik be az embert, emellett szilveszter éjjelén rendszerint farkasordító a hideg. És hatvanezer ember az utcákon kizárólag a filmeken néz ki jól. A valóság az, hogy New York belvárosában ilyenkor a szórakozóhelyek tömve vannak, az emberek alig látszanak ki a konfetti alól, és sokkal jobb terv elérni az éjfél utáni első metrót, mint átverekedni magunkat a tömegen.

Várkonyi Zoltán

Hogy néz ki a szerelem New Yorkban?

A női mosdóban futunk össze. Kolléganőm dúskeblű szőke, az újságírás mellett mester aikidós. Emigráns rokonlélek, Varsót hagyta ott a Columbia Egyetemért. Rajong a New York TimesModern szerelem című rovatáért, ahová írástudó olvasók küldik be szerelmi életük nagy történetét. Igaz sztorik, mesterien szerkesztve – volt idő, hogy én is függtem rajtuk. Azt meséli, úgy döntött, aktív társkeresésbe fog, elege van a New York-i magányból. Bólintok. Végtére is ebben az országban minden csak elhatározás kérdése. Csakhogy, veti fel, ahonnan én jövök, ott az ember nem árulja direktbe magát fotóval holmi weboldalon, mindenki szeme láttára, mint a húspiacon. „Legfeljebb akiket senki sem választott, végső kétségbeesésből.” Így fogalmaz. A gondolat egy pillanatra visszarepít a Times Square toronyházának szürke vécéjéből a Petőfi suli tornatermébe, ahol tízévesen, izzadó tenyérrel várom, hogy valamelyik a két csapatkapitány közül beválasszon a partizánjai közé. Abba az idétlen kidobósba, ahol egy időben elölről meg hátulról is lőhetnek labdával, ezért épeszű ember csak szociális nyomásra vesz benne részt. De mégis abba halt bele a gyerekember, ha csak állt és nézte, ahogy mindenki mást előbb szemeltek ki a csapatba.

„Most rajtad a választás sora – mondom biztatóan. – Még csak ki sem fogsz tűnni.” Az 54 millió amerikai szingli közül 41 millióan online kísérlik megtalálni az igazit. Egymilliárdos üzletről beszélünk kérem, amelyhez egy-egy delikvens átlagosan évi 52 ezer forinttal járul hozzá. Az elmúlt évben kötött amerikai házasságok 17 százaléka online szerelemből született. Mindeközben Magyarországon a legnépszerűbb társkereső oldal állítja, hogy több mint kétmillióan regisztráltak rá. A népesség 20 százaléka. Akkor most ki előtt ciki? A világ előtt, amely pont nem tud róla, vagy a potenciális társak előtt, akik csak akkor fedezik fel, ha ők maguk is regisztráltak? Épp csak veszítenivaló nincsen. „Melyik társkeresőt ajánlod?” – kérdezi válaszképp a meggyőződéssel, hogy itt és most, a szürke mosdóban, munkaidő után meg fogom vele osztani Modern szerelem történetem.

Négy hónappal azelőtt, hogy a Catskills hegyekben megkérték a kezem, fizettem 52 ezer forintot egy e-Harmony nevű társkereső cégnek. Ha azt mondom, puszta kíváncsiságból, és hallgatok a fejembe szállt berzsiáni haragról egy országnyi magyar férfival szemben, akik restek voltak belém szeretni, oda lenne a bloggerbecsület. Az egyéves regisztráció árát, mely még az amerikai piacon is magasnak számít, első szűrőnek könyveltem el: amiért a másik is fizet, azt talán komolyan is veszi. Az e-Harmony mögött álló tudósok, akik azt a 400 kérdésből álló pszichológiai kérdőívet összeállították, amelynek két órán át tartó kitöltésével a bejelentkezés indul, azt állítják, hogy a csodateszt alapján összehozott párok a legfontosabb kvalitásokban illenek majd össze. Ezen az oldalon nem keresgélhet az ember sok millió profilos adatbázisban, helyette jó esetben egy-két embert lát hetente, akivel a rendszer a kompatibilitásmutatók alapján összeboronálja.

Azt ígérik tehát, hogy a legfontosabb kritérium megállapítását, azaz, hogy milyen ember illik hozzád, pszichológiai algoritmusok alkalmazásával leveszik a válladról. Tizenöt éve próbálom ezt az egy dolgot jól eltalálni, különösebb sikerélmény nélkül – sokkal nagyobb összeget is kifizetnék annak, aki felsorakoztat egy rakat potenciális társat, akik közül mindegy, kit választok felszínes preferenciáim, valamint az orrom alapján, a lényeg működni fog. Mert ha valamit tanított ez a tizenöt év, az az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az teszi boldoggá az embert, amire vágyik.

A teszt kitöltése nem esik jól. Nem nehéz megadni, hogy az ideális társ 30 és 50 év közötti legyen, 175 centinél ne sokkal alacsonyabb, ne igyék, ne dohányozzék. Élhet bárhol – nem bíztam benne, hogy pszichológiai tesztem országon belül talál hozzám illőt –, ha magyar, hazaköltözöm érte. Egyetemet végzett legyen. Megtorpanok. Ez előítéletes kitétel – ha online profil alapján ítélünk, a legjóképűbb pasi is elhalványul a jobb iskolákkal, jobb állással, magasabb státusszal rendelkező mellett. De igazit a vallás kérdésénél nyelek. Ikszelem a keresztényt, az ateistát és a zsidót. A buddhistával ki is merül a liberalizmusom – a hindu és a muszlim kockák üresen maradnak. Kicsit bánt a dolog, de megyek tovább. Az etnikai kérdés aztán annyira elkedvetlenít, hogy kis híján felhagyok a projekttel. Általános iskolában, abban, ahol partizánozni kellett tesin, nagyon tetszett a Tóth Marci. Tóth Marci cigány volt, nekem meg még fogalmam sem volt a kategóriával járó előítéletekről, azt sem vettem észre, hogy Marci más lett volna, mint én. Marci meg engem nem vett észre, de lám, ilyen messzire nyúlik vissza a meggyőződésem, hogy rasszvak vagyok. Aztán húsz évvel később megkapom az 52 ezer forintos kérdést: lehet az ideális társ kínai? Indiai? Fekete? Esetleg filippínó? Marad megannyiüres rubrika meg a szégyen. Az élet persze túljár a komputerek eszén, de erről majd később.

A virtuális világ persze maga az élet. Legalább annyi időt töltünk számítógép előtt, mint távol tőle, legalább olyan érdekes dolgokkal, mint az áram nélkül működőben. El kéne végre engedni a meggyőződést, hogy ami online történik, az nem a valódi életünk. Ha szívesebben csevegünk Facebookon a másikkal, mint élőben, az árulkodik a kapcsolat minőségéről, de attól még a beszélgetés valódi. Abban, hogy valakinek előbb a gondolataival találkozunk, és csak utána a tűzzel a szemében, ugyanaz az izgalom rejlik, mint ha ez fordított sorrendben történik. Az eHarmonyn az ismerkedést kezdeményező ötven előregyártott kérdés közül kiválaszt ötöt, és elküldi. A 32 éves jóképű Juan (quantitative trading strategist New Jerseyből) azt kérdezi, hogyan reagálnék, ha elvinne egy buliba, ahol senkit sem ismerek. A lehetséges válaszok között van előregyártott (a közelében maradok, és megvárom, amíg bemutat a többieknek, vagy elvonulok, és jól érzem magam egyedül), de válaszolhatok a saját szavaimmal is. Erre sor is kerül, amikor Juan azt kérdezi, pontos vagyok-e („Tegnaptól.”). Tizenöt év múlva külvárosi házban vagy belvárosi lakásban szeretnél élni? (Valamit írok, mégsem rémiszthetek el egy idegent a szaunás faházzal a finn fenyőrengetegben.) A szombati buli számodra színházat, mozit, táncos helyet vagy sporteseményt jelent? (Jóképűnek jóképű, csak hülyeségeket kérdez, gondolom ezen a ponton, ha azt hiszi, az a lényeg, mit csinálunk, és nem az, hogy együtt, és bosszant, hogy közhelyeket provokál ki belőlem.) Azután én választok kérdéseket, és persze sokkal izgalmasabbak is akadnak. Például: El tudnál-e költözni a szerelmedért, Juan. Hónapokat „elkérdés-feleletezem” így, amíg eljutok az első randikig:

A 28 éves sebész medikus Indianából a queensi metró vonalának a végén várt autóval, hogy Long Island apró félszigetnyelvére kiránduljunk, ahol Exupéry A kis herceget írta.

A 30 éves brazil programozó a koreai negyed háromszintes spakastélyába vitt, medence- és szaunaparadicsomba.

A 36 éves New York-i feltalálóval a Hudson partján fekvő idős kastély kertjében szereltünk a fejünkre agyhullámmérőt, mely koncentrációnk segítségével mozgatott egy labdát – kvázi fejben fociztunk.

2013 nyarán boldog voltam, hogy belevágtam a kalandba. A kérdés – hogyan lesz a három jelöltből egy, ha lesz egyáltalán – még nem volt aktuális. De a gyenge partizánjátékos mezéből való kibújás igen. Melós dolog, szinte mindig egy jogos félelmen való felülkerekedés az ára, de megéri bele-beleszólni a sorsba. És csak másodsorban a Nagy Ő miatt.

Magyar Narancs
Donáth Mirjam

Modern szerelem New Yorkban – 2. rész

Mert ha fontos kérdéseket kap is New Yorkban az ember, válaszokat csak bizonyos távolságra tőle, a hétvégén elhagytam a várost. Benne a szerkesztőségi íróasztalomon pompázó két tucat fehér-rózsaszín rózsát, melyek leginkább zavarba hoztak, a piacokat mozgató hírekért felelős komoly kollégák általános derültségére. A rózsák a szerelmespárok ünnepe alkalmából érkeztek – így jár az ember, ha a világ ütődöttebb oldalán keresi a szerelmet. A Valentin-nap tautológia: a szerelem önmagában ünnep, azaz kivételesen boldog állapot, amelynek egy napját kiragadni emelt fokú ünneplésre leginkább giccs. Másfelől esély a férfi udvarlásának publikus kinyilvánítására. Ebből a szempontból odahaza leginkább a húsvét-pünkösd ünnepkörön belüli májusfaállítás szokta volt betölteni a Valentin-nap szerepét. Errefelé meg a szív alakú, vörös lufikkal való ünneplést popularizálják, kétségkívül legalább humorérzékkel. Péntek reggel az amerikai közszolgálati rádió lakonikus hangon „Boldog egyedülállóságra-emlékeztető-napot!“ köszöntéssel üdvözölte hallgatóit.

De hogy hogyan keveredtem a rózsák közé?

Mint aki életében először lottózik, és bízva saját szerencsétlenségében, kitölt egymillió szelvényt, majd a legelsővel megnyeri a főnyereményt. Így fizettem be egyéves társkereső tagságot, hogy azután az első randin kézen fogva elsétáljak a naplementében. Az eset annyira nem vall rám, „so out of character”, ahogy errefelé mondják, hogy olybá tűnik, mintha kivették volna a kezemből a történet írását, és erőltetnék a happy endet. Pedig utóbbinak kevés ízléses verziója létezik. Az amerikai „boldogan éltek mindörökké” befejezés egyenesen valóságidegen. Nálunk még a legkisebbek is fújják, hogy maximum addig, amíg meg nem haltak.

A New York-i feltaláló, mert főállásban a svéd Göteborgban „talál fel”, nem sokkal a találkozásunk után visszatért Európába. A medikussal épphogy a végére értünk az eHarmony-univerzum szigorúan irányított hétpróbáinak, így már levelezhettünk is egymással, amikor a brazil programozó az irányított beszélgetéseket megkerülve írt. (Ilyet is csak az tehet, akivel a rendszer már előzőleg kompatibilisnek talált.) Így jött a két levél egy időben. A medikusé: „Úgy tűnik, kicsit kiégtél a nagyvárosi élettől. Mit szólnál egy kiránduláshoz valahol Long Islanden?” A programozóé: „Gyönyörű vagy. Szép hétvégét!” Azon a hétvégén mégsem randiztam. Az amerikainak, gondoltam, nem árt, ha vár még egy hetet. A brazil rólam gondolhatta ugyanezt.

Az online társkeresés előnye épp a hátrányából fakad. Mint a „Nagy Ő” valóságshow főhőse válogatsz a csodaalgoritmus segítségével tálalt kliensek profiljai között. Jó játék, miközben épp a nagyszámú kínálattól tüzelt felszínes előítéleteid okán válogatóssá leszel, és mindig egy elképzelt „még jobb” után kutatsz. Valahogy úgy, mint a békási piacon karácsony délelőtt, ahol standról standra járod a köröket a legszebb és legjutányosabb mandarinért. A szakirodalom a jelenséget relationshoppingnak nevezi. Magamban mindezt úgy intéztem el, hogy a külön számomra válogatottak közül is csak azzal álltam szóba, aki kezdeményezett.

A programozó a rákövetkező héten vacsorázni hív. Azt ajánlom, előtte mintegy véletlenül üljünk le egy padra dumálni kicsit – banter, ahogy New Yorkban a könnyed flörtölő csevejt nevezik –, így ha csalódunk, nem kell végigülnünk egy estét. Mintegy véletlenül aztán egy East Village-i parkban találkozunk. A fiún sportcipő, ing, brazil mosoly. Látszik rajta, hogy örül nekem, ezt (még haza sem érek) megerősíti üzenetben is – ahogy a nagykönyvben meg van írva. Két napra rá a frissen vasalt amerikai sebész vár SUV-jának dőlve a parkolóban. Sötétszőke, visszafogott, amerikai mosoly. Ha nekem azon a héten ő volt a második randim, neki én a harmadik.

A társkereső oldalak algoritmusainak működési elve titkos, egy cég sem adta még ki. Ezért aztán senki sem tudja leellenőrizni, valóban működnek-e. De a társkeresésre specializált kutatók azt állítják, nem, és nem csak azért, mert például az amerikai 28 éves volt, pedig kikötöttem, hogy csak 30 fölöttiekkel akarok találkozni, a brazil pedig mulatt – félig fekete, félig fehér, mint a kindertojás –, pedig rasszista határozottsággal jelöltem meg a fehéret mint egyetlen elképzelhető bőrszínt ideális társamat illetően. De legfőképpen azért, mert Facebook-oldalunkhoz hasonlóan a társkereső profilunkon is ideális önmagunkat prezentáljuk a tesztek kitöltésekor. A statisztikák szerint a férfiak általában magasabbnak, a nők soványabbnak vallják magukat. Azaz a csodaalgoritmust tápláló adatok legjobb esetben is csak féligazságokból dolgoznak. Arról nem beszélve, hogy a hosszú távú párkapcsolat sikeréért felelős legjelentősebb tényezők – példának okáért a vonzalom – bekalkulálhatatlanok két ember valóságos találkozása előtt.

Az autóút vagy kétórás, a sebész srác a vallásomról faggat. Keresztanyámra gondolok, aki a Péterfy-kórházban haldoklik. Mire leülünk a fiúval a habos tortára emlékeztető ház előtti padon, ahol Saint-Exupéry A kis herceget írta, Kereszt már nem él. Persze, ezt akkor még nem tudom, mégis azt kérdezem a medikustól, aki napi kapcsolatban áll a halállal, veszített-e már el igazán fontos embert. Egy autóbalesetről mesél, amelyben két négyévesforma gyerek halt szörnyet: a kistestvérei. A volán mögött édesanyjuk ült. A kis herceg kertjében ejtett könnycseppek intim pillanatot teremtettek – a legutolsót köztünk. Azt a témát vettem elő, amelyről véletlenül sem szabad első randin szót ejteni. A fiút többet nem láttam – ahogy a nagykönyvben meg van írva. Hazaérve felfedezem, hogy a brazil programozó törölte a profilját.

Keresztanyámról mindig azt gondoltam, hogy saját történetem egyik lehetséges verzióját „éli” elém. Édesanyám húga, kettőjük közt, húgokra jellemző módon, ő volt a szebb, a jókedvűbb. Férfiakat kenterbe szorító humorérzéke volt, és amikor nevetett, valahol virágok nyíltak ki. Így képzeltem gyermekkoromban. Belső családi vicc volt, hogy amikor apám eldöntötte, elveszi édesanyámat, a nagyapám állítólag csak ennyit mondott: „Fiam, hova tetted a szemedet.” Keresztanyámat egy János nevű állatorvos jegyezte el, de az eljegyzést egy évvel később felbontották. Kereszt örökre egyedül maradt. Ezért is lett olyan szoros családtaggá, mintha a nővérem, egyben második édesanyám lett volna. Kereszttel lehetett mindent megbeszélni, amit senki mással, kivéve ezt az egyetlen félelmem, hogy létezik az a felállás, amelyben a „szupernő” egyedül marad. Vagy a szuperférfi. Tehát, hogy mindenkinek megvan a maga sorsa, amiben benne lehet, hogy egyedül marad. Nem azért, mert önző vagy mert nem szereti önmagát eléggé. Nem azért, mert válogatós vagy karriercentrikus. Nem azért, mert rágörcsöl. Hanem mert mindenkinek más happy end adatik.

Bántott nagyon, hogy nem lehettem keresztanyám mellett, hogy három héttel a hazautazásom előtt halt meg. Az Exupéry házához tett kirándulás másnapján úgy döntöttem, felhagyok a társkereséssel, egyúttal New Yorkkal, mielőtt mindenkit elveszítek, aki otthon öregedik. A brazil fiúnak írtam egy búcsúsort, hogy remélem, megtalálja, akit keres.

A társkereső oldalakban rejlő hatalmas lehetőségek kiaknázásáról nem mindenki mond le. Egy online társkereső szavaival: „Hol máshol tudsz 20 perc alatt 200 egyedülálló nőt mustrálni, aki randizni akar?” Amerikában két híres társkereső oldal meghekkelése is történt a közelmúltban. Amy Webb médiafuturista hamis férfiprofilokat hozott létre (melyek mindegyike saját álomférfi-elképzelésének egy-egy verzióját képviselte), ekképpen tanulmányozta az ezekre a férfiakra ugró nők, tehát legfőbb konkurenciájának stratégiáit. A doktoriján dolgozó matematikus, Chris McKinlay pedig unatkozó óráiban szó szerint meghekkelte az egyik társkereső oldalt: begyűjtötte az adatokat arról, hogy a számára érdekes nők milyen típusú kérdéseket választanak, és azokra hogyan felelnek, majd az adatok alapján választott, és felelte meg a kérdéseket. Mindkettejük online „talált” boldog párkapcsolatban él azóta is.

Egy óra sem telik belé, a brazil fiú válaszol. Legközelebb a Washington Square Parkban találkozunk – egy kis zenelejátszót kapok tőle, amelyre kedvenc zenéit gyűjtötte össze. Vigasztalni akarja a vigasztalhatatlant. Leginkább azzal a szívből jövő öleléssel, amivel elválunk a diadalív alatt. Aznap este álmodtam. Álmomban abban a csillaghegyi házban voltam, ahol tinédzserkoromban laktunk, egy szobában a három testvér, nekem a galéria jutott. Felmentem a galériára, és találkoztam Kereszttel megint. Pontosan tudom az álmomban is, hogy meghalt, de mégis valódi volt a találkozás, olyannyira, hogy valamin igen elkezdtünk nevetni, ahogy szoktunk, virágnyitogatóan. Keresztanyám megölelt. Azzal az ismerős, meleg, vigasztaló öleléssel, amiről csak felébredvén tudatosult, hogy előzőleg a brazil fiútól kaptam. Arra ébredtem fel, hogy nevetek. Valami mázsás súly esett le a vállamról azzal az álommal.

Amikor visszaérkezem Budapestről, kirándulni megyünk, a brazil fiú és én, a New York állam északi részében található Catskills hegyekbe. A hazafelé úton az autóban olyasmit magyaráz a délről hozott mosolyával, hogy arról ismerszik meg a jó üzletember, hogy képes gyors döntést hozni adott információ alapján. Példát is hoz. „A rendelkezésemre álló ismérvek alapján elvennélek feleségül.” „Persze” – felelem, és kibámulok a naplemente festette giccsbe, mert nem találom annyira viccesnek a hasonlatot. „Komolyan” – erősködik. Én meg komolyan szeretnék témát váltani. Egy kolumbiai emlék is beugrik arról, hogy a latinok milyen könnyedén éreznek nagyot, és még annál is könnyebben felejtenek, csak az zökkent ki, amikor meghallom a teljes nevem. „Donáth Eszter Mirjam – kezdi –, a lemenő nap sugarára kérdelek, hozzám jössz-e feleségül?” Nagyot nevetek. Az, aki képes visszaadni a humorérzékemet, máris családtag, de ezt nem mondom neki. Csak azt, hogy ami engem illet, a rendelkezésemre álló információk alapján nem tudok még a kérdésére válaszolni. Igaz, én nem is vagyok üzletasszony.

Nem gondolom, hogy az algoritmusokat reklámozó, méregdrága társkereső oldalak bármivel is közelebb járnának az ősi titok megfejtéséhez, hogy mikor és miért történik meg két ember között időnként a csoda. Az online találkozás éppolyan véletlen, ha tetszik, sorsszerű élmény, mint amilyen a fizikai. A tudomány mai állása szerint nincsen racionális érv, amiért bárkinek hasonló zsákbamacska-kísérletre kellene adnia a fejét, és 50 ezer forintot feltennie a kalandra. Miközben a teljes igazsághoz hozzátartozik a kéttucatnyi fehér-rózsaszínű rózsa, mely szemrehányón szemez velem, mi ellen is érvelek épp.

Szombat óta Brazíliában vagyok. Azért kerekedtem fel, hogy választ találjak a brazil fiú kérdésére. S mert ezt a sztorit nem én írom, nem tudom, hogyan végződik. Csak azt, hogy Brazíliában hogyan fejeződnek be a mesék: „Portanto, viveram felizes para sempre.” És boldogan éltek. Örökké.

Magyar Narancs
Donáth Mirjam