Okos hozzászolások

jullan témája a 'Humoros írások' fórumban , 2004 Október 14.

  1. jullan

    jullan Állandó Tag

    Gondoltam egy uj topikot nyitok,had nevessetek ti is – vagy mérgelödjetek,hogy egy-két embert mekkora ésszel áldotta meg a világ.

    Ha valaki hall valami jo kijelentést,itt összegyüjthetjük.

    A párnapossal kezdem – mert még mindig röhögök rajta:

    Szituácio:

    Bevásárlo központ ahol valami bemutato mindig van: vagy uj ételeket lehet megkostolni és ugymond jo áron venni a hozzávalokat, vagy kiprobálhatod a legujabb furogepet…ez alkalommal az elemmel müködo csoda-fogkefe volt az asztalon. Igy és ugy mossa a fogat. A kefe ilyen szuper-hiper-modern. Semmit nem kell vele csinálni,csak betenni a szádba és csinálja helyetted is a melot.
    Mellettem áll két suhanc kiscsaj, méláznak, oh, de jo, micsoda klassz dolog ez. Fehérebb lesz fog mint a hagyományos fogkefe használatátol…hm…és milyen jo ár. Most kell megvenni.
    Az egyik odamegy az eladohoz,hogy neki kell egy ilyen fogkefe és kér két tartalék kefét is hozzá. Kifizeti. Kis zacsko, számla.
    Viszont volt egy huzos kérdése:
    - Honnan lehet tudni,hogy kifogyott az elem a fogkefében?

    Hát tényleg,honnan lehet ezt tudni….

    :wacko:
     
  2. jullan

    jullan Állandó Tag

    Mai ujság büszkélkedik: olasz tudosok rájöttek,hogy a férfiak homosexualitása honnan ered.
    A válasz egyszerü: tul sok nöi gént kaptak az anyjuktol.

    Hm…tényleg?

    Azt hittem az apjuktol…vagy a postástol…vagy a nem tudom kitöl. Ki mer arra gondolni,hogy nöi gént az anyánktol öröklünk ???

    :blink:
     
  3. rókalány

    rókalány Állandó Tag

    Hehe... ez jóóóó!

    Izraelben nyaralunk, elmegyünk kajálni. Mindenki falafelt kér. Kihozza a srác a falafelt, pitában, ahol illik, kedves utitársnőm mellettem belenéz, és méltatlankodik: "mi van, ebben a szendvicsben semmi mustár, semmi ketchup???" :o

    Másik helyzet, ugyanott: nemzeti parkban bóklászunk, körülöttünk ibex antilopok mászkálnak, meg mindenféle más kicsi állat. Az idegenvezető magyarázza, hogy a térségben csak három nagymacska van (gepárd) a többi mind kihalt, de ezek élnek még, és éjjel jönnek "ellopni" egy-egy antilopot. Megszólal az ominúzus utitársnő: "és miért nem lövik le őket?".....

    No comment.
     
  4. rena

    rena Állandó Tag

    :rohog :rohog :rohog
     
  5. Ahmet

    Ahmet Vendég

    Nem ezt írták, hanem azt, hogy az X nemi kromoszómán öröklődik, de a lényeg az volt, hogy azért nem pusztul ki ez a gén, mert ugyanez felelős a nők jobb termékenységéért, és női ágon öröklődik (teória). Mert ugye ki kellene halnia, mivel a homoszexuális férfiaknak sokkal kisebb eséllyel lesz utóduk.

    Témába:
    Barátom mesélte, hogy annak idején kicsit eltájolódott a főiskolán, és a téli vizsgaidőszak után majdnem hazaköltözött, hogy akkor szeptemberben találkozunk. Mikor rádöbbent, hogy lesz még egy félév, akkor az okozott gondot, hogy ha mi vagyunk az új második félévesek, akkor miért nem jöttek új első félévesek? cool

    Filippinó barátom mesélet, hogy megkérdeztek egyszer egy hajóskapitányt, hogy mikorra végez a kirakodással, aki ékes angolsággal elkezdte számolni az ujjain:
    - tomorrow no, tomorrow no, tomorrow no, tomorrow yes. cool

    Vietnámi srác angolul meghívott egy italra:
    - You, drink me? :wacko:
    Ugyanez a gyerek megkérdezte az egyik nőtől, hogy hány éves:
    - How much you? futyul
     
  6. Boszi

    Boszi Állandó Tag

    Hat reszemrol ha en okosat szolok valamihez az tenleg okos khmmm ;) de jot nevettem mikor Jessica Simpson szoke amerikai pop enekes szepseg azon csodalkozott hogy a buffaloknak szarnyuk van mikor buffalo wings-et latott a menuben vagy a "chicken of the sea"n (tuna hal) azon morfondirozott hogy csirkek a tengerben is tudnak elni. :)

    2.5 eves Matthew, ocsem fia, imadja a repuloket az egyik eppen egy kanyart ivelt magasan a fejunk felett, igy kicsit felrevolt billentve, mire o felkialtott: "Nem jo az a repulo! Kell elem bele!"
     
  7. jullan

    jullan Állandó Tag

    Ahmet,
    Te is olvasod a stockholmi Metro ujságot? Amit én ide leforditottam az egy csöpp cikk volt....amit te irtál be az hosszabbnak tünik nekem...

    öhm...
     
  8. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Mátyás kiment egyszer Cinkotára...
    Mátyás kiment egyszer Cinkotára, meghallotta, hogy a pap, a katolikus pap duplán szedi a béreket, a lukmát, felhívatta a Mátyás király az udvarába, halálbüntetés mellett, hogy reggel jelenkezzen. A cinkotai kántor meghallotta, hogy a plébánosának föl kell menni a Mátyás király udvarába. Azt mondta neki, hogy adjon neki egy öltözet ruhát a plébános úr.

    - Én megyek föl a plébános úr helyett Mátyás király udvarába. Én majd megfelelek a királynak.
    Mátyás, mikor felérkezett a pap ruhába öltözött cinkotai kántor, azt kérdezi tőle, hogy megjöttél, pap?

    - Megjöttem.
    Az első kérdés az, hogy hol kél fel a nap. Azt mondja, hogy kegyelmednek Budán, nekem pedig Cinkotán.
    A másik kérdés, hogy mit ér a király.

    - Hát hogyha Jézus Krisztus őfelsége harminc ezüst dénárt ért, akor a mi Mátyás királyunk is megér huszonkilencet.
    - Jól van, plébános, megfeleltél! Hanem most mondd meg, hogy mit gondol a király!
    - A király őfelsége azt gondolja, hogy a cinkotai pap áll előtte, pedig a cinkotai kántor áll előtte.
    - Ez is jó van, hanem most, cinkotai kántor, mit kérsz, amiért megfeleltél a papod helyett?
    Azt kérem, hogy Cinkotán még egyszer nagyobb legyen az icce, (nagyon szerette a sört) mint másik helyiségekbe.
    - Megadom neked!
    Csak elfelejtette a kántor kérni a Mátyás királytól, hogy ugyanaz az ára legyen annak a nagy iccének is, mint a másik községekben a kicsinek
     
  9. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Egyszer Mátyás király, mikor éppen áltuhában járta az országot, beért egy faluba, ahol azt olvasta a bíró kapuján:

    "Itt lakik ennek és ennek a községnek a bírája, aki minden búbánat nélkül él."

    Mátyás füttyentett egyet:
    - Á, de jó dolga van ennek a bírónak, hogy minden búbaj nélkül él. Ha csak ez a baja, adok én neki egy kis gondot.
    Budára visszaérve nyomban megparancsolta az egyik szolgájának, hogy pattanjon lóra, vágtasson el a bírához és egy lyukas cserépkorsót vigyen azzal, hogy azt a bírának be kell foltozni, különben lefejezik.
    Átadta a szolga a korsót meg a király üzenetét. Nagy bánata lett hirtelen a bírának, három napig enni-inni sem tudott. Volt a bírónak egy szép eladó lánya, az váltig kérdezgette:
    - Apám, mi baja van magának? Víg szokott lenni, most meg nem is eszik bánatában.
    - Minek mondjam, lányom, úgysem tudsz segíteni rajtam.
    - Nem biztos, apám. Ha tudok segítek, ha nem, nem, de legalább ossza meg velem a bánatát.
    - Idenézz, lányom, ezt a korsót küldte nekem a király, hogy foltozzam be, mert máskülönben lefejeltet.
    - Hahá, apám, ezen búsul maga? Küldje neki vissza azzal, hogy fordítsa ki a fölség először a korsót, mert mindennek a visszájára teszik a foltot.
    - Ejnye, lányom, de vág az eszed.
    Úgyis tett a bíró, ahogy a lánya tanácsolta, a király meg elfogadta az üzenetet.
    - Ej, mégis meg kell még ilyesztenem ezt a bírót! - gondolta a király.
    Magához rendelte a szolgáját és leküldött a bíróhoz egy malomkövet, hogy nyúzza meg, különben felakasztatik.
    Erre a bíró megint nagy bánatba esett, három napig szavát sem lehetett hallani, aztán végre, a nagy rimánkodásra megszólalt.
    - Apám, mondja meg, mi baja, ne eméssze magát.
    - Jaj, lányom, most már tényleg nem tudsz rajtam segíteni.
    - Hátha tudok, apám.
    - Azzal bízott meg a király, hogy a malomkövet, amit a háznak támasztottam, nyúzzam meg.
    - Ejnye, apám, maga ezen búsul? Küldje csak vissza a követ azzal, hogy előbb erissze le véréről, mert csak azután lehet nyúzni az állatokat is.
    Megörült a bíró:
    - Jól van, lányom, megpróbálom.
    Úgy is volt, a király az üzenetre nem tudott mit mondani.
    Megtudta aztán a király, hogy honnan fúj a szél, hát a bíró lányát akarta megleckéztetni. Üzent is a szolgájáért:
    - Édes szolgám, menj el ebbe és ebbe a faluba, mondd meg a bíró lányának, hogy látogasson meg engem, de se nem lóháton, se nem gyalog, se kocsin, se az úton, se az út mellett ne jöjjön. Ruhába is menjen, de meztelenül is legyen, hozzon is nekem ajándékot meg nem is, mert különben lefejeztetem.
    Megkapta a lány az üzenetet, de a szeme sem rebbent. Fogta magát, lehányta magáról az összes ruháját, csak a melltartóját hagyta meg. Fogott egy galambot, két szita közé tette. Elővezette az egyetlen bakkecskéjüket, a jobb lábát rátette a kecske hátára, úgy ment az úton, míg Budára nem ért a felséges király elébe.
    Mikor a palotához közeledett, jelezték a királynak, hogy valami csodaszert látnak az úton, mindjárt itt lesz a palotában.
    A király a kapuban várta.
    - Felséges királyom, úgy jöttem, ahogy parancsoltad, nem jöttem sem gyalog, sem lóháton, sem kocsin, sem az úton, sem az út mellett, meztelenül is vagyok, de azért maradt rajtam valami. És itt az ajándék.
    Azzal felemelte a szitát, hát elrepült belőle a galamb.
    - Elszállt az ajándék, felség, tehát hoztam is meg nem is.
    - Jól van, édes lányom, nagyon jól csináltad, de inkább a csúnyádat takartad volna el, mint a melledet.
    - Azt nem lehet, király atyám, mert a csúnyámat az Isten teremtette, de a mellemet magam növesztettem.
     
  10. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást.
    Mondja a burkus király:
    - Azt hallottam, hogy magának aranyszorű báránya van.
    - Igaz - mondja Mátyás -, van nekem a juhaim közt egy aranyszorű bárányom, meg van egy juhászom, hogy az még sosem hazudott.
    Mondja a burkus király:
    - Én megmutatom, hogy fog hazudni!
    - De - mondja Mátyás király - nem hazudik ez, olyan nincs!
    - De, én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy, hogy muszáj hogy hazudjon.
    - Fogadok akármibe, hogy nem hazudik - mondja Mátyás király. - Fele országomat odaadom.
    - Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik - mondja a burkus király. Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, s megy haza a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, s indult ki rögtön a tanyára a juhászhoz.
    Köszönti a juhászt, az visszaköszönti:
    - Isten hozta, király uram!
    - Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok?
    - Megismerem én a szaván, hogy maga király - mondja a juhász.
    Azt mondja a burkus király:
    - Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszoru bárányt.
    - Jaj - mondja a juhász -, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.
    Még több pénzt ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.
    Hazamegy nagy búsan a király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a leánya is.
    - Ne búsuljon - mondja a leány -, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal; én majd megcsalom.
    Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szűkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszorű bárány.
    Addig-addig beszélt a leány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a leánynak kellett először innia belőle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami altatót beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a leány hozzá megy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég.
    Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a leány a juhásznak:
    - Nyúzd meg a bárányt; a húst edd meg, nékem a húsa nem kell, csak a bőre.
    Megnyúzta a juhász. Hazavitte a leány nagy örömmel az apjának az aranyszorű báránynak a bőrét. No, de örvendezett az apja, hogy a leány meg tudta csalni a juhászt.
    Eljött a reggel, búsult erősen a juhász, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszorű bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját rátette a botra. Elhátrált aztán tole, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében:
    - Mi újság a tanyán?
    Mondta erre ő, a maga nevében:
    - Ott biz' nincs más, csak az, hogy az aranyszorű bárány elveszett; a farkas megette!
    Mikor kimondta, megijedt.
    - Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna!
    Avval kivette a botját, és ment tovább a királya felé.
    Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.
    - Mi hír a tanyán?
    - Nincs egyéb, csak az aranyszorű bárány bedöglött a kútba.
    - Hazudsz - vélte hallani a király hangját -, mert a többi is beledöglött volna!
    Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.
    - Mi újság a tanyán?
    - Ellopták az aranyszorű bárányt.
    - Hazudsz - mondta a király -, mert akkor a többit is ellopták volna.
    Kivette most a pálcáját, és ment tovább Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült a leányával az asztalnál. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a leányt is. A bort már oda is vitte volt a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-e a juhász. Mert ha hazudott volna, akkor Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.
    - Mi újság a tanyán?
    - Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszorű bárányt egy szép fekete bárányra elcseréltem.
    Nagy volt Mátyás király öröme.
    - Hát hozd bé' a bárányt! - mondja a juhásznak.
    De azt mondja a juhász:
    - Ott ül középhelyt a két király közt.
    - Éljen! - mondja Mátyás király a juhásznak. - Nem hazudtál! Ezért neked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőle elnyertem.
    - No - mondja a burkus király -, én is odaadom a leányomat, úgyis megszerették egymást.
    És így lett a juhászból burkus király.
     
  11. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Hollós Mátyás királyunk országa nem a naplopók, nem a gondtalan restek országa volt, de nem ám: az az idő se' katonát, se' polgárt, se' urat, se' parasztot, se' kisembert, se' nagyembert nem engedett ellustulni. Örökösen tomboltak a vérontó hadak a határokon, a határokon belül izzott a munka, lángolt az igyekezet, aminek az ország hatalmát, dicsőségét fenn kellett tartani. Ebben az időben bizony megemlegették, ha valamerre egy haszontalan tunya ember találtatott. Olyan nagy országban, amilyen Magyarország volt, került azért akkor is egy rakás megátalkodott lustafi, kik minden istenadta nap Szent Heverdelt szerettek ünnepelni.

    Mátyás királynak egyszer olyan gondolata támadt: megfogadta Magyarország leghírhedtebb három lustáját, akik még azt se állották meg nyögés nélkül, ha a kisujjukat kellett mozdítani. Ezt a csuda három lustát felhurcolták a királynak Buda várába, ott Mátyás rendelkezésére külön takaros kis házat kaptak, az volt a dolguk, hogy semmi dolguk a világon ne legyen. Szolgákat, szolgálókat adtak melléjük, akik a három lustára takarítottak, fűtötték, főzték, öltöztették, vetkeztették, mosdatták őket, talán még a falatot is megrágták, mielőtt a lusták szájába kerülne. Így kellett a budavári három lustának a házban élnie csúfságra, nevetségre, egész ország csak leste, meddig bírják azt a rettentő semmittevést.

    Bírta a Mátyás három lustája, egyik jobban bírta, mint a másik. Egész nap hevertek, szuszogtak, mert úgy meghíztak, mint a malac karácsonyra. Ha megunták a háton fekvést, a hasukra fordultak, ha abból is elegük volt, vissza a hátukra. Olyan lusták voltak már, a legyet is lusták voltak elkergetni az orruk hegyéről. Egyszer azután, hogy esett, hogy nem, kigyulladt a Mátyás három lustája felett a tető. A járó-kelő nép nagyban kiabálta a tüzet odakint, a láng is megcsapta már az ablakot. Akkor az egyik heverő fickó odaszól a másikhoz, álmosan:
    - Úgy látom, koma, ég a ház.
    A másik ásított egy nagyot, azután azt mondta:
    - Hadd égjen, majd kivitet a király, ha baj lesz.
    A harmadik nyöszörögve nyitotta ki a száját:
    - Hogy nem restelltek már ennyit beszélni.

    Így lett vége a Mátyás három lustájának, még a halálukon is nevettek az emberek.
     
  12. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Volt egyszer egy szegény ember. Nagyon sok gyermeke volt, már talán a számukat se tudta. Avval kereste a kenyerét, hogy a Drávára járt halászni. Egyszer, ahogy kimegy a Drávára, kihalász a vízből egy karikás valamit. Kezébe vette, nézegette, hazavitte. Gondolta, hogy otthon a gyerekeknek lesz mivel játszani. Ahogy a gyerekek játszottak vele, az mindig fényesebb lett. Egyszer csak látta, hogy aranykarika. Összeszedte a cókmókját, a karikát egy ruhába göngyölte, s felment a királyhoz. A kapunál megállították, nem akarták beereszteni.
    - Mi járatban van kend? - kérdezik.
    - Hoztam a királynak ajándékot, azért akarok felmenni! - mondja az ember.

    Arra felengedték. Mikor az aranykarikát átadta a királynak, azt kérdezte tőle:
    - Honnan való ez az aranykarika? Hol vetted?
    - Fölséges király, nem vettem én ezt sehonnét: halásztam a Drávában, és ott fogtam.

    A király elfogadta az aranykarikát, de megparancsolta, hogy adjanak a szegény embernek ezüstöt meg papírpénzt, amennyit csak elbír. A szegény hétrét görbült, olyan sok pénzt kapott.
    Mikor hazaért, az egyik fiát elküldte a bátyjához, hogy kérje el a mérőt.
    Azt mondja a bátyja a gyereknek:
    - Ugyan, minek nektek a mérő, mikor még egy falat kenyeretek sincsen!

    A gyerek nem szólt semmit. A bátyja a mérőt előbb szurokkal jól kikente, úgy adta oda. Mikor a pénzt megmérték, a gyerek visszavitte a mérőt, de sem otthon nem látták meg, sem ő nem vette észre, hogy egy ezüstpénz a szurokba beleragadt.

    Kérdezi a bátyja a gyereket:
    - No, mit mértetek vele?
    Azt mondja a gyerek:
    - Borsót!

    Tudta is a gyerek, hogy mit mértek! Nem előtte csinálták! Mikor már a gyerek hazament, az idősebb testvér akkor nézte meg a mérőt. Hát látja, hogy egy ezüstpénz van a szurokba beleragadva.
    Azt mondja magában: "Dehogy mértek ezek borsót! Hiszen itt pénz van"

    Azon nyomban szaladt az öccséhez, hogy mondja meg neki, hol szerezte azt a sok pénzt. A felesége is vele ment. Gondolta a szegény ember, megtréfálja azt a zsugori testvérét, aki olyan rideg volt mindig hozzá. Azt mondta, úgy lett a pénz, hogy macskát vittek a királynak, mert annyi ott az egér, hogy még a királynak is a fülét rágják.

    Rávágja erre tüstént a bátyja felesége:
    - No, ember, vegyünk mi is macskát!
    Azt mondja a szegény ember figyelmeztetőül:
    - Ángyomasszony, ne vegyen sokat, mert megkarmolja!

    De az nem hallgatott rá. Hazamentek, minden vagyonukat eladták, a pénzükön meg macskát vettek. Egy nagy kocsi macskát vittek a királyi várba.

    Kérdezik a kapunál a katonák:
    - Hová mennek kendtek?
    - A királyhoz!
    - Mi járatban?
    - Hát macskát hoztunk neki!
    - Nem mennek el kendtek rögtön a dolgukra? - mondják a katonák. - Csak nem akarnak a királynak macskát vinni?

    De az ángyomasszony elkezdte ám a beszédet, hogy hallották, hogy itt olyan sok az egér, még a király fülét is rágják, és a múltkoriban csak egy macskát hoztak ide! Az ide nem elég! Ők hoztak egy egész kocsival.

    A katonák alig eresztették be őket. De mégiscsak beeresztették.

    Mikor a király elé értek, el sem mondták, hogy miben járnak. Azt hitték, olyan nagy örömöt okoznak neki. Egyenesen kioldozták a sok zsákot. A rengeteg éhes, dühös macska meg csak neki a királynak, karmolta, tépte, az meg nem tudott hová menekülni előlük: jajgatott, ahogy a száján kifért Beszaladtak a
    testőrök, alig tudták a sok macskát agyonverni meg kikergetni. Akkor aztán az embert is jól megverték és kikergették.

    Mehetett az ember a feleségével haza. Sose lettek többé gazdagok...
     
  13. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy király. Volt egy fia, de az nagyon gonosz volt, mert mindent megtehetett, ami csak eszébe jutott.
    Örökké a sötét erdőt járta, öldöste a madarakat, vadakat, egyszer még egy rőzseszedő anyókára is rákiáltott, hogy az majd szörnyethalt:
    - Kitakarodj ám az erdőmből azonnal! Kutyákkal itatom fel a véred, ha azonnal ki nem takarodsz innen!
    Az meg rimánkodással akarta megbékíteni:
    - Jó királyfi, hét napja nem fűtöttem, meghalok a hidegtől! Ezt a rőzsét úgysem használod semmire.
    Hát még rá is vert érte.
    - Na, királyfi, verjen meg az isten! Zöld disznó képében túrjad az erdődet, míg egy királykisasszony meg nem csókol!

    És halljatok csodát: megrázkódik a királyfi, s ahogy van, fertelmes zöld disznóvá változik, a palota hatalmas disznóóllá, a sok aranyos minden szalmává!
    A szomszéd királynak pedig volt egy igen szép lánya, akit az apja mindenkinél jobban szeretett. Ő is egyetlen gyerek volt, mint a gonosz királyfi, mégis csupa jóság. Pedig semmi kérését senki soha meg nem tagadta néki sem.
    Egyszer is azt kérte az apjától, hadd kocsikázhasson a sötét erdőben, s még erre is rálett a király. Intett a kocsisának:
    - Jóska! Fogd be a négy szürkét!
    Benn az erdőben aztán nagyot zökkent a hintó. Üti-veri Jóska a négy lovat, de a hintót mozdítani sem tudják. Leszállni sem lehet, a hintó ajtajáig feljött a sár, egy pocsolyában akadtak el. Ülni kell, várni, míg a sár felszárad.
    Egyszer csak valami nagy zörgést hall a király, s ahogy kinéz a hintó ablakán, kapja máris a puskáját. A többi, az inas, a kocsis is csak jelre vár.
    De a királykisasszony is észreveszi ám a zöld disznót, rimánkodni kezd:
    - Édesapám! Ne lőjék meg! Hátha tud segíteni rajtunk!

    A disznó nem is látja a puskákat, egyenest a hintónak tart, jó messziről rákezdi:
    - Röf röf, kedves király uram! Kihúzom én a hintót, ha a lányod feleségül adod hozzám!
    A király majd szörnyethalt.
    - Néked adjam?! Inkább itt veszek hintóstul, lovastul!
    Aztán, bölcsebben, alkudozni kezdett:
    - Húzz ki a fele királyságomért!
    Csakhogy a zöld disznó nem alkudott.
    - Jól van - mondta ki végül a király -, nem maradhatunk itt a pocsolyában.
    A zöld disznó meg kitolta a hintót a jó útra, a szürkék elvágtattak.

    Nevettek is nagyokat a hintóban:
    - Ez sem ér utol bennünket!
    De rosszul gondolták, mert a disznó bement az ólba, előhúzta a talicskát, és indult nagy nyikorogva:
    - Nyif, nyaf, nyuf, feleségért megyünk!
    És így addig ment, mendegélt, míg a kastély kapujához nem ért. A kocsis jól bezárta a kaput, de a zöld disznó kopogtatni kezdett.
    - Király uram, nyittasd ki a kaput, hadd vigyem el a feleségemet!
    - Lányom, menned kell - mondta a király -, a király szava szent, s én balgán neki ígértelek. De sose félj, megszabadítalak tőle!

    A zöld disznó a talicskába ültette a királykisasszonyt, indult is az erdőn át vele.
    - Nyif, nyaf, nyuf, feleséget viszek.
    Megálltak az ólnál a talicskával.
    - Röf röf röf, kedves feleségem, szállj ki a hintóból, itthon vagyunk a palotában!
    Bementek, és leültek a szalmára.
    - Röf röf röf, kedves feleségem, vess ágyat nekünk!
    A királykisasszony sírt-rítt, de a zöld disznó egyre hajtogatta:
    - Röf röf röf, vess ágyat, kedves feleségem!

    Nem bírta már hallgatni, felugrott, összerendezte a szalmát, a zöld disznó lefeküdt, ő meg betakarta a csipkekendőjével. Gondolta, ha elalszik, elszökik mellőle. De az egyre mondta még a magáét:
    - Röf röf röf, csókolj meg, kedves feleségem!
    Addig-addig, hogy odahajolt hozzá, képen csókolta, de az iszonyattól el is ájult szegény.
    Arra ébredt, hogy csupa ragyogás minden körülötte, aranyos ágyban fekszik, és mellette szépséges királyfi mosolyog.
    - Ugye, azt hitted, hogy a disznóólban, a zöld disznó mellett fekszel?
    Elmesélte, hogyan lett zöld disznóvá, hogyan fogadta meg, hogy gonoszságot nem művel soha többé. Csengetett, hogy fogják be a hintóba a négy fehér lovat, viszi apjaurához a királykisasszonyt, ne gyászolják tovább. Úgy vágtattak, hogy a patkó alatt szikrázott a föld!

    - Nem fogadnak vendéget, gyászol az egész ország - szólott ki Jóska, a kocsis.
    De a királykisasszony bekiáltott:
    - Nézz csak ki, Jóska, nem én vagyok-e, akit gyászoltok? Vezess az apámhoz!
    Lett nagy öröm! Jaj, pedig a király nagyon rossz bőrben volt, szegény! De hogy meglátta az ő kedves lányát, azt se tudta, mit tegyen örömében.
    - Hát a zöld disznó hova lett?
    - Ott kinn áll, azt várja, hogy behívjad.
    - Várhatja!
    - Csakhogy nem disznó már, hanem királyfi. Hívass papot, hogy adjon össze minket!
    Örült a király, de a két ország is, hogy szerencsésen fordultak a dolgok. Három napig evett-ivott mindenki. Jóska kocsis úgy jóllakott a lagzin articsókával, azóta se tud ételre rágondolni. Eddig volt, fuss el véle!
     
  14. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Ez a király addig-addig, hogy eladta minden vagyonát, s elitta.
    Na, gondolta, most már se ruhája, se semmi, kimegy az erdőbe, felköti magát.
    Ahogy megy az erdőben, nézeget felfelé, egy varjút lát lábánál fogva lógni madzagon. Annyira károgott, hogy a király felmászott a fára, s valami nehezen leoldotta onnan. A varjú meg a fején átbucskázott, s azt mondta emberi beszéddel:
    - Na, te király, jótett helyébe jót várj!
    - Ugyan, te varjú, mi jót várhatnék tőled?
    - Ne félj semmit, hozok neked ruhát!

    A varjú átbucskázott a fején, berepült a városba, ide-oda csattogott a szemétdombon, összehordta mindenünnen a rongyot, lett belőle egy öltözet ruha, fót hátán fót. Így lett a királyból Fótonfót király.
    Mennek aztán, mendegélnek a varjúval, beérnek egy másik városba. Ahogy megint keresgél a varjú, talál egy aranykrajcárt.
    - Várj csak! - mondta Fótonfót királynak. - Egy kis dolgom akadt.
    Berepült a királyhoz, hogy adjon kölcsön egy vékát Fótonfót királynak, szeretné megmérni a pénzét. Elvitte a vékát, az aranykrajcárt beleragasztotta, úgy repült vissza vele.
    - Ó, szent isten, micsoda gazdag egy király ez, hogy vékával méri az aranyat! - hüledeztek a várban. A varjú meg csak erre várt.
    - Itt a gazdám, de nem akar bejönni, úgy sietett, hogy rendesen fel sem öltözött.
    - Ha csak ez a baj, a legszebb ruhámat vigyétek ki Fótonfót királynak! Mondjátok neki, hogy várom vacsorára! - adta ki a parancsot a király, s Fótonfót király már azon kapta magát, hogy ott ül az asztalnál a királykisasszonnyal szemben.
    - Ne törődj semmivel, kérd meg a lányt! - biztatta a varjú.
    - Nem lehet, nincs hová vigyük!
    - Te csak kérd meg, elintézem én azt is!

    Megesküdtek, de a király, a bárók, grófok, hercegek szerették volna látni, hová viszi a feleségét. Befogattak máris, robogtak a hintóval, de hogy hová, azt csak a varjú tudta.
    - Arra gyertek, amerre én repülök! - hagyta meg Fótonfót királynak.
    Repült a varjú át egy aranyréten. Ott egy aranyménes legelt, a varjú mindjárt megkérdezte:
    - Ki ménese vagytok?
    - Potrompotrom nagysága ménese.
    - Mondjátok azt, hogy Fótonfót királyé! Táltosok jönnek, mind agyonrugdalnak!
    - Mondjuk mi, csak agyon ne rúgjanak!
    Repül tovább a varjú, arrébb gyönyörű szép aranygulya legelt.
    - Ki gulyája vagytok? - azt kérdi.
    - Potrompotrom nagysága gulyája.
    - Mondjátok azt, hogy Fótonfót királyé! Táltosok jönnek, mindenkit felfalnak!
    - Mondjuk mi, csak életben maradjunk!
    Hátravoltak még az aranybárányok. Aztán a varjú berepült az aranyerdőbe, Potrompotrom nagysága kastélyába.
    De jönnek közben a lakodalmas népek, megállítják a lakodalmas hintót.
    - Kié ez a gyönyörű ménes?
    - Hát a felséges Fótonfót királyé!
    Fótonfót király meg majd kővé meredt, hogy őneki hogy lenne ménese?!
    "Jó gazda ez!" - gondolta az apósa.
    Mennek tovább, meglátják a gulyát.
    - Kié ez a rengeteg fényes marha?
    - Hát a felséges Fótonfót királyé!
    - Nahát, milyen gazdag emberhez adtam a lányom! - ámult az apósa.

    Odaérkeztek az aranybárányokhoz is.
    - Kié ez a temérdek drága bárány?
    - Hát a felséges Fótonfót királyé!
    "Na - gondolta az apósa -, ez valóban mérheti vékával az aranyat!"

    A varjú meg az erdőben, Potrompotrom nagysága kastélyában lármázni kezdett:
    - Bújj el, nagysága! Baj van, jönnek a táltosok!
    - Miféle táltosok?
    - Már itt dobolnak!

    Hát csakugyan erősen verték a dobot Fótonfót királyék, muzsikáltak, nagy
    zenebona volt, a nagysága megijedt, s hirtelen belebújt a szénakazalba. Gyufát dugott a kazalba a varjú, bennégett Potrompotrom nagysága. A királyi násznép meg visszafordult a kastélytól, hiszen már mindent láttak, lesz miről mesélni odahaza, Fótonfót király meg a felesége éljenek boldogan!

    Egy ideig nem is volt semmi baj.
    Később is csak a varjú miatt.

    Mert azt úgy szerette Fótonfót király, hogy külön szobája volt neki. Hazament, s máris a varjúját kereste, több időt töltött nála, mint a feleségénél. Aztán mikor megsokallta az asszony, ráparancsolt a szolgálóra, hogy étessék meg. Hát megdöglött a varjú. Fogta az asszony, és a ganéba elásta.

    Fótonfót király hazajött, és máris kereste a kedves varjúját. Kiásatta azonnal a ganéból, megsiratta, aranyládikót csináltatott neki, abba tette. De mikor el akarta temetni, a varjú átbucskázott a fején, ahogy szokta.
    - Nem döglöttem meg, épp csak próbára tettelek! Álltad a próbát. Én most elmegyek, éljetek boldogul!
    Ha a varjú Fótonfót királytól el nem szállott volna, az én mesém is tovább tartott volna
     
  15. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, meg az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:
    - Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam.
    - Az ám, egy kulcs - mondja a szegény ember. - Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá!
    Na, ez annyiban maradt.
    Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú:
    - Nézze, édesapám, megtaláltam a ládát is.
    Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske.
    Ha az egérnek hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
     
  16. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:
    - Édesapám, én elmegyek, s addig vissza nem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom; az lesz az én feleségem.
    - Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utadban.
    Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken átal, egyszer csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:
    - Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok.
    A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondta a halacska:
    - Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, és segítek rajtad.
    A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:
    - Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg.
    Felmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz a szárnyából egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:
    - Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.
    Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll a forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni.
    Megszólítja a királyfit:
    - Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni.
    A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.
    - No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.
    A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy városba.
    Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.
    Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:
    - Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?
    - Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a lány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg ne találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik.
    Mondja a királyfi:
    - Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.
    Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor ránézett.
    Kérdi a királyfi a törpe embert:
    - Ki ez a leány, bácsikám?
    - Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember.

    Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé.
    Mondotta a királynak:
    - Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.
    - No, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincs több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.
    Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:
    - Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.
    - Nem bánom én - mondta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem.
    Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:
    - Mi bajod, királyfi?
    Mondja a királyfi, hogy mi baja van.
    - Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.
    Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját, s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.
    Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s megparancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeribe odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordul belőle a királyfi.
    Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeribe, s kérdezi:
    - Mi baj, édes gazdám?
    Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszeribe repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:
    - Mi baj, mi baj?
    - Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója.
    - Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló.
    Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.
    Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
    Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:
    - Mi bajod van, édes fiam?
    - Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.
    - Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?
    - A királykisasszony elől, bátyámuram.
    - Nohát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. - Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán felfűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.
    Éppen jött vele szemben a királykisasszony, akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit, meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:
    - Jaj de szép tulipán! Adja nekem.
    - Nem adom én! - mondotta az öregember.
    - Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.
    - Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt, mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdette, hogy előállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.
    Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi felment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat csaptak, lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak igazi hejehuja, dínomdánom.
    Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak
     
  17. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Bizony ilyen csuda nem esett semerre a kerek világon. Egyszer esett az a csuda a Földön, az is Magyarországon, mégpedig Mátyás király idejében. Hogy kutyavásárt tartottak szép Budavárában, akárcsak lóvásárt vagy baromvásárt tartottak volna. Ez is csak Mátyás eszétől telhetett, aki nemcsak a legbölcsebb uralkodója meg a legtudósabb hadvezérje, hanem ezen felül még a legelső tréfamestere is volt a maga idejének.
    Felöltözött egyszer szabadságos huszárnak Mátyás király, úgy eredt neki az Alföldnek. A sapkája mellett virág volt, kenyeres tarisznya az oldalán, a kardot a mentével együtt felkötötte a hátára, vágott egy útszéli meggyfáról botot magának, úgy haladt a dűlőn, akár más szabadságos katona, aki az öreg szüléjéhez iparkodik a falujába hazafelé.
    Amint megy, mendegél, látja Mátyás király, hogy ott szántja a földet a határban nem messzire egymástól két parasztember. Az egyik paraszt nagyparaszt volt, annak az ekéje előtt hat ökör járt, a másik paraszt kisparaszt volt, az csak két heptikás gebét tudott az eke elébe fogni. Megáll Mátyás király, csak elnézi, hogy erőlködik a két girhes ló a kemény tarlón, meg hogy keserveskedik a szegény paraszt az eke szarvánál, hogy bíztatja szóval, meg ostorral a gyenge lovait, az a nagyparaszt meg csak sétál komótosan az eke mellett, az ostort se kell forgatni neki, azt kiáltja: Hajsz! Azt kiáltja: Csá! Közben fütyörész kedvére.

    Gondolt egyet Mátyás, odament a hatökrös gazdához:
    - Adjon Isten jó napot kegyelmednek, gazduram.
    - Adjon Isten, vitéz uram, magának is. Mi kéne ha vóna?
    - A kéne gazduram, több emberség kéne erre a földre. Nem látja, hogy megkínlódik a két kehes lovával az a másik szántóvető ember? Ugyan fogjon ki gazduram két ökröt, kössük annak a szegénynek a két lova elébe, az is könnyebben szánthassa azt a parányi kicsi földjét.
    A nagyparaszt csak nevetett erre:
    - Mán abból nem eszik az a kódus paraszt - azt mondja -, én nagygazda vagyok, hat ökörrel szántok, az meg csak szántson a maga két gebéjével, úgy illik az őhozzá. Maga csak a fegyverhez értsen, vitéz uram, a szántást pedig ide bízza.
    Nem szólt egy szót se többet Mátyás, odament a kisparaszthoz:
    - Adjon Isten jó napot, te szegény ember.
    - Adjon Isten néked is, szegény katona.
    - Fordulj csak ide szegény ember, mutatok valamit, de meg ne ijedj, arra kérlek.
    Avval Mátyás király kigombolkozott, megmutatta az aranypitykés dolmányát, megsúgta a szegény parasztnak, tudja meg, hogy Mátyás király áll előtte.
    Az a szegény rögtön le akart borulni a király elébe.
    Megfogta Mátyás király:
    - Vigyázz, el ne árulj, álljál csak szép egyenesen, figyelmezz rám. Azt mondom néked, add el holnap ezt a két hitvány párát, amit a bőriért kapol, abból vegyél annyit kutyát, ahányat adnak, hajtsd fel Budára, keresd meg a budai nagypiacot, a többi az én gondom.
    Hát a szegény paraszt úgy tett, ahogy a király meghagyta. Eladta a két lovát, kapott egy falka kutyát az áráért.

    Tereli osztán Budavára felé a szegényember azt a sok loncsos, piszkos kuvaszt, meg komondort. Aki csak jött az ország útján nagyot nézett, olybá tűnt az emberek előtt, mintha a pásztornak a juhai mind kutyákká változtak volna.
    Sötét hajnal volt még, mikor a szegényparaszt a sok kutyával Budára elérkezett. Elvergődött a budavári nagypiacra, ott letanyázott, előszedte a szeredásból a kenyért, szalonnát. De a kutya komák éhen maradtak, azok olyan ugatérozást csaptak, mind felverték álmukból a budai lakosokat, azt hitték, rajtok a tatár. Mikor osztán kinéztek az ablakon és látták, hogy csak kutyahad jött Budavár ellen, ki-ki dorongra kapott, leszaladtak a piacra, agyon akarták verni az egész kutyaságot, vezéreivel együtt. De akkorra ott termettek a király szolgái, ők már tudták, mi járatba' van a parasztember, nem engedték bántani.
    Reggelre megjelentették a királynak, hogy itt az a szegény paraszt, felhajtotta a kutyákat. Mindjárt felöltözött Mátyás király, elment az urakért, jöjjenek elő, megyünk a piacra. Kirukkoltak a főurak a piacra, mind gyönyörű díszmagyarba, legelöl Mátyás király, odavezette az urakat a kutyás emberhez.
    - Itt a szép alföldi eb, uraim, mindenkinek venni kell belőle, ez lesz most már a divat!
    Nagyot néztek a kényes nagyurak, ahogy az a sok condra kutya elkezdte a csizmájok orrát szagolni. De a király megvette rögtön a legmocskosabb kuvaszt tíz aranyon, arra lett nagy nevetség, elkezdtek az urak licitálni, mennél szennyesebb volt egy bundás, annál többet adtak érte. A szegény parasztnak teli lett a szeredása arannyal, majd leszakadt a válla, mikor Mátyás ráadta és Isten hírével útnak bocsátotta:
    - No, jó ember eredj haza, meséld el, milyen nagy ára van Budán a kutyának.

    El is mesélte.

    A nagygazda nem szólt egy szót se, csak magába gondolta: megállj kódus, azt nézd meg majd, én milyen vásárt csinálok!
    Másnap eladta a hat ökrét, az árából felvásárolta az egész falu kuvaszát, komondorát, de még a szomszéd faluba is elment a portékáért. Mikor már vagy száz kutyája együtt volt, feltarisznyázott a nagygazda, elindult a száz kutyával Budára. Egész úton azt számítgatta, hány tarisznyára való aranyat hoz majd haza, mennyi földet vehet még érte, mind amit maga körül lát otthon, megveheti, ami föld van Berettyótól a Kőrösig, Kőröstől a Tiszáig, Tiszától a Dunáig.
    Javában állott már a piac, mikor a nagygazda megjött a sereg kutyával Budára. Alig tudott helyet szorítani a teméntelen sok ebnek a piac sarkában. Megfizette egy szóra a helypénzt, azt mondta, majd jön Mátyás király a nagyurakkal, mind megveszik az ő drága kutyáit. A vásárosok meg a népek meg csak nézték a büszke parasztembert, aki nagy szájjal hirdette, hogy itt vannak a divatos kutyák, de nem eladók, csak a nagyuraknak. A kuvasz meg a komondor egynéhány elszabadult, felborogatták a kofaasszonyok kaskáit, szilkéit, eltört a tojás, kiömlött a tejfel, nosza mind a kutya széjjelszaladt a csemegét felnyalogatni. A kofaság méregbe jött, rúgták, csapták az ebeket, gazdájokat tökkel, dinnyével hajigálták, ez meg kiabált, ugrált a kutyái után, a kutyák szűköltek, vonítottak, az emberek káromkodtak, az asszonyok sivalkodtak, felfordult az egész piac, ilyen kukullóriumot még nem látott az öreg Budavára.
    Előszaladtak a nagy lármára a hajdúk, azok osztán csihi-puhi, neki a sok kutyának rézfokossal, míg egy csomóba nem vették őket a gazdának is odasuhintottak közbe egy párat a hátára, mert az csak a magáért kajabálta, hogy helyet, helyet az uraknak, jönni kell már a nagyuraknak, azok veszik majd meg az ő kutyáit. Addig, míg a pandúrkáplár rá nem cserdített:
    - Egyszer volt Budán kutyavásár, többet nem lesz, tisztulj innét a piacról!

    És a piaci népnek a nagy kacagása közt elkergette a parasztot mind a száz kutyájával
     
  18. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Mátyás királynak, amikor még legényember volt, volt egy hű szolgája. Gondolt egyszer valamit a király, s azt mondta ennek a hű emberének:
    - Van kint az országút mellett egy kő. Menj ki az országútra, állj a kő mellé. És minden embert, aki csak az országúton elmegy, kerítsd oda, hogy azt a követ nyúzza meg. Ez a király parancsolata, ez a király akarata! Jutalmat ad érte! Így akarja kipróbálni a népe eszét!Kimegy a hű szolga, s odaáll a kőhöz. S mondja a parancsot. Azzal s a jutalom ígéréssel sok embert odakerített, de mindmegannyi a vállát húzogatta. S mind csak azt mondta: - Ugyan már! Hogy nyúzzunk meg egy követ?
    Volt, aki próbálta, volt, aki meg sem próbálta. Egyszer egy székely ember is ment arra a lányával. Azt is odakerítette a szolga, hogy segítsen azoknak, akik épp próbálták volna a nyúzást. Egyszer csak azt mondja a lányocska, ahogy a többiek ott nyúlkálódnak s tanakodnak:
    - Apám, menjen fel kend Budára Mátyás királyhoz, és mondja meg neki, hogy vétesse előbb a kőnek a vérit, akkor majd megnyúzzuk!
    Ránézett a székely ember a lányára, s bólintott. S ment egyenest Budára, Mátyás királyhoz. Azt mondja Mátyás király a székely embernek, feleletül a kérésre:
    - Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én előbb vérét vétessem a kőnek? Furfangos egy ember vagy te!
    A székely ember nem akart más tudásával díszelegni, még a lányáéval sem. Elmondta szépen, hogy van egy lányocskája, annak a fejéből való ez a gondolat. Mátyás király nézett egyet. De tetszett neki az egyenes szó. Adott a székely embernek egy csomó pénzt, meg két szem diót, s azt mondta neki:
    - Vidd el ezt a lányodnak. Ültesse el őket, de olyan földbe, hogy fa nélkül megnőjenek. Akkor jöjjön fel hozzám. Mert jutalmul talán feleségül is veszem!
    A székely ember, mit tehetett, hazavitte a két diót, s odaadta a lányának. Azt mondta neki:
    - No, most neked is adott Mátyás király bajt eleget!
    A lányocska azonban csak mosolygott. Egyszeribe föltörte, s megette a két diót. És csak várt. Mátyás király is várt. De most már csak a lány válaszát várta, nem a kő megnyúzását. Amellől a hű szolgáját is visszarendelte.
    Egy idő múlva azt mondja a lány az apjának:
    - No, most már menjen fel apám Mátyás királyhoz. Mondja meg neki, hogy már kifejlődtek a diók.
    A lány két kis keblecskéje volt az.

    A székely ember fölment most is szépen Budára, megvitte Mátyás királynak az üzenetet. Mátyás király meghallgatta az üzenetet. Gondolkodott, s adott a székely embernek két szál kendert. S ő meg, Mátyás király, azt az üzenetet küldte a székely lánykának, hogy abból a két szál kenderből, s nem többől, csináljon főkötőt a királyi rezidenciának. S adott most is a székely embernek egy csomó pénzt. A székely ember azt a két szál kendert szomorúan vitte haza a lányának: hogy csinál az abból főkötőt? Mondta is a lányának:
    - Most adott csak a király bajt neked!
    S szóról szóra elmondta a király parancsát. De a lány látott az udvaron két szál forgácsot. Felvette, s azt mondta az apjának:
    - Vigye fel kend ezt Mátyás királynak, és mondja meg neki, hogy csináljon előbb ő ebből a két forgácsból szövőszéket, csöllőt, vetélő fát. Akkor majd én is csinálok rajta főkötőt abból a két szál kenderből, amennyi kell. A székely ember ismét megjárta Budát. Mátyás király most azt felelte:
    - Mondd meg a lányodnak, tele van a padlásom lukas korsóval. Ha azt mind befoldja, herceget kap férjül!
    Visszaüzent erre a székely ember lánya, hogy ő szívesen megfoldja a korsókat, de csak a visszájukról. A király fordíttassa ki előbb a korsókat, mert színéről semmit sem lehet szépen megfoldani.
    Mátyás király erre azt üzente a székely emberrel, annak a jó eszű kislánynak:
    - Mondd meg a lányodnak, hogy ha igazán olyan nagyon okos, akkor jöjjön föl ő is Budára hozzám, de úgy, hogy se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha olyan dolgos is, mint okos, én magam veszem feleségül. Hozzon ajándékot is, mégpedig úgy, hogy mégse hozzon, amikor pedig belép, köszönjön is, ne is!
    - No, most már tetézve adott bajt neked a király! - mondta otthon a szegény székely.
    De a lány egyszeribe fogott egy verebet, szitába tette: az lesz az ajándék. Volt az apjának egy nagy hálója, ruhaként azt vette föl. Volt az apjának egy szamara, annak megfogta a farkát, elindította maga előtt, s ment a nyomán. Így nem az ország útján ment, hanem a szamár nyomán.
    Amikor odaért a királyhoz, épp csak meghajtotta magát, de nem szólt, vagyis köszönt is, nem is. Ruha helyett hálóban volt, vagyis föl is volt öltözve, nem is. Elővette a szitát, megmutatta a verebet. Az persze rögtön elrepült.
    Vagyis volt ajándék, s mégse lett.

    Mivel pedig nemcsak okos volt, hanem dolgos is, meg szép is, Mátyás király rögtön fölkelt a trónusáról, egyszeribe megcsókolta, kezet fogott vele, megmátkásodtak. Meglett a nagy bál, olyan bál volt, hogy a Duna vize egyszer s akkor válott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.
    Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak! De egyszer nagy sokadalom lett a városban. Nagy vásár Budán! Amint a szekerek összegyúróztak, egy szegény embernek a kancája lefeküdt, és csikót ellett, de egy más embernek a szekere alatt. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kancája megcsikózott, ki akarta húzni a csikót a másik szekér alól, amely előtt nem is voltak lovak. De az ember, akié a szekér volt, nem engedte: azt mondta, hogy a csikót az ő szekere csikózta!
    Felpanaszolták végül a királynak is a dolgot. De bizony azt mondta Mátyás király is, hogy azé a csikó, akinek a szekere alatt találták.
    Nagyon megbúsulta a szegény kárvallott ember magát. No de, ahogy kijönnek a törvényház­ból, mit hall? Azt, hogy a királyné még okosabb, mint az ura. Elhatározta, hogy bemegy a királynéhoz, és attól kér tanácsot, sőt igazságot. Be is ment rögtön Mátyás király feleségéhez, és elpanaszolta neki a baját.
    Azt mondja neki a királyné, a hajdani okos székely lányka:
    - Ó, te, szegény ember! Látszik, hogy szegény ember vagy! No de én segítek rajtad! Menj el, és szerezz egy hálót és egy evezőt, olyant, amivel a vízben szokás halászni s evezni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban csapkodj az evezővel, mintha a halat kergetnéd a háló felé, a hálóval pedig úgy csinálj, mintha halásznál.
    Úgy is tett a szegény ember. És a király arra járt, meglátta. Rögtön behívatta, hogy micsoda szamár ember kend, hogy a homokban halat keres!
    Mondja rá a szegény ember azt, amire a királyné tanította:
    - Bizony nincs ott hal! De a szekér aljának sincsen csikója!
    - Hej, te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta neked ezt! No, neked ez nem baj, neked visszarendelem a csikódat. De a számadásnak nincs vége a megszégyenítése­mért!
    A király úgy megharagudott, hogy a felesége ilyen tanácsot adott a szegény embernek, hogy rögtön bement a feleségéhez, ráripakodott, hogy eltakarodjék azonnal a házból, a nap meg ne süsse ott többet!
    Azt mondta erre csöndesen az asszony, ismerve az ura hirtelen természetét:
    - Nem bánom, elmegyek, akár tüstént, csak engedd meg, hogy amit legjobban szeretek s kedvelek, azt is elvihessem magammal!
    Azt mondta erre a király:
    - Azt jó szívvel megengedem.
    Még aznap elköltözött az asszony egy kis házba, amelynek még üveg sem volt az ablakán, csak hártya. Tudta, hogy az urának olyan szokása van, hogy ha este lefekszik a paplanos ágyba, rögtön igen mélyen elalszik. Hát ahogy este lett, négy emberrel odament, a paplannak a négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt is oda, ahová ő költözött, abba a hártyás ablakú házba. Mikor Mátyás király másnap megébredett, és látja, hogy alig lát ki az ablakon, azt mondja:
    - Mi az? Hol vagyok? Ki merte ezt tenni velem?
    Azt mondja csöndesen a királyné:
    - Megengedted, hogy elvigyem magammal, amit legjobban szeretek; hát elhoztalak magammal!
    Erre megcsókolták egymást, és bár máig se haltak volna meg!
     
  19. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Mátyás király, ahogy jött-ment az országban, egyszer meglátott egy öregembert, ahogy a kertjében fát ültetett.
    - Kinek ülteti azt a fát? - szól oda neki. - Hiszen maga már annak a terméséből sohasem eszik.
    - De remélem - válaszolta a szegény ember -, ha megsegít az Isten, még én is ehetek belőle. Aztán meg jó lesz az unokáimnak.
    - No, szeretném én azt látni! - mondta Mátyás király. - Ha megéri az első termést, hozzon kóstolót nekem is Budára, a palotámba.
    Akkor ismert rá az öregember, hogy ez maga Mátyás király volt. Hát lekapta hamar a süvegét, de akkora a király már messze járt.

    Telt-múlt az idő, szép fává fejlődött, meghozta az első termést. Az öreg kiválasztott három szép körtét, és felvitte a királynak. Ahogy odaér, az őr nem akarta beengedni. Mondta neki, hogy a királynak ígérte a három szép körtét, azt akarja bevinni. A strázsa erre azt felelte, hogy jól van. Ezért biztosan kap majd valami nagy borravalót. Hát beengedi, ha megfelezi vele. Mit volt mit tenni, a szegény ember beleegyezett. Mátyás király pedig meghallotta belülről, hogy mit beszélnek odakint. Megköszönte szépen az ajándékot, aztán adott érte három kis pofont azzal, hogy ezt jó erősen felezze meg az őrrel. Az öreg lement, aztán két akkora pofont kevert le a strázsának, hogy még a kalap is leröpült a fejéről. Mátyás király jót nevetett az ablakban, visszahívta az öreget, és dupla borravalót adott neki.
     
  20. Chippolino

    Chippolino Állandó Tag

    Mátyás király két kísérőjével a Mátrában vadászott, így került el Gergő juhász tanyájára. Este volt, éppen zártak befelé a juhászok.
    - Jól van, atyámfiai, szívesen látjuk magukat vacsorára, de csak szegényes étellel tudjuk kínálni a vendégeket.
    Gergő juhász szalonnát, hagymát, paprikát tett a bográcsba. Mikor jól pirult vizet öntött rá, utána meghintette bőségesen száraztésztában. Hamar elkészült a lebbencsleves. Körülülték a bográcsot, hozzákezdtek falatozni.
    Ahogy kanalazták a jó párolgó levest, Mátyásnak valami megtetszett a bogrács másik oldalán, hát odanyúlt a fakanállal. Gergő juhász rögtön a kezére vágott.
    - Mit csinálsz? Magad elöl egyél, nem szabad itt összevissza nyúlkálni!
    Megkeseredett egy kicsit Mátyás, de nem szólt egyet sem.
    Másnap reggel elbúcsúzott a juhászoktól, Gergő juhászt meg vendégségbe hívta a királyi udvarba.

    Mikor eljött a meghívás ideje, Gergő juhász felgyalogolt Budára. Fogadta is a király kedvesen, asztalhoz ültette az urak mellé. Feltátalták a jó párolgó levest, de a szakács Gergő juhász tányérja mellé nem tett kanalat, ez volt a parancs.
    Azt mondta a király:
    - Uraim, fogjunk hozzá vacsorázni! De huncut gazember legyen az aki meg nem eszi a levesét!
    Gergő juhász szétnézett, de bizony a tányérja egyik oldalán sem talált kanalat. Egyet gondolt, levágott a kenyérből egy olyanforma darabot, hogy abból kanalat tudott formálni, és hozzáfogott a leveshez, behabzsolta egykettőre. Ahogy végzett, azt mondta ravasz mosollyal:
    - Huncut gazember legyen az, aki meg nem eszi kanalát!
    Erre bekapta a jól megázott puha kenyeret.
     

Megosztás