Pacik - paciimádók paradicsoma - jöhet minden, ami lovakkal kapcsolatos

Pipec77 témája a 'Háziállatok' fórumban , 2009 Május 5.

  1. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag


    Ahogy első gazdája hívta, mi is csak így becéztük, Mirza.
    Sejtelmem sem volt, mit jelent a szó, mit magával hozott a kiscsikó,
    mikor egy tavaszi vásár után, udvarunkba vezette apám.
    Mirza, Mirza, mint rejtelmes talány csendült a szó nagyanya ajkán.
    Sehogy se akart békülni vele, aztán ráhagyta, egye a fene ezt a bolondos furcsa szót, és így hívta ő is a kiscsikót, kinek deszkából tákolt kaloda volt istálónkban külön otthona. Nappal persze fickándozott nagyon, játszott a tyúkokkal az udvaron. Nyihított, dobbantott, majd megszaladt, űzte a búgó szarvasbogarat. Nagyanyát leste, ölbe fát ha vitt, hát elkísérte a kamrába is. Meglátta, és kiáltott sikítva, hej de megijesztettél te Mirza. És ráveregetve a kampós nyakra, kockacukorral kicsalogatta. Vasárnap, ha ballagott misére, lányok között a csikó kisérte. Kert alól, ha paprikát hozott, mögötte Mirza ugrándozott, a selymes füvön, petrencék között, így szerzett nagyanyámnak örömöt. Örömöt, s kedvet. Aztán egy ebédnél így szólt apám:eladom. Sok az adó, lassan a sírba visz, és télire kell majd a csizma is. Ült némán a megrémült család, mindenki letette a kanalát. S kinek neve talány maradt, titok, elvezették a kedves kiscsikót. Áthajolva a pudvás kapufán, nézte a távozót még nagyanyám, és halkan suttogta, szepegve, sírva, mint legszebb szót a földön:Mirza, Mirza.

    Simon István
    [​IMG]
     
    Merand, judyh és sorcier kedveli ezt.
  2. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

    [​IMG]


    Imádságom (részlet)

    És magamért? mit kérjek magamért?
    Adj hát nekem szépséges szeretőt,
    S amelyen majd meglátogassam őt,
    Gyors paripát; aztán sok, sok babért...
    Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
    De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
    Csikóm legyen mivel jól tartanom...
    Hallgass meg engem, édes istenem!

    Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

    Petőfi Sándor
     
  3. makipoc

    makipoc Állandó Tag

    Gyönyörűek a képek.
     
  4. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

    Varga Gabriella: A Ló


    Zabolátlan őseimnek
    nemes, büszke fejtartását,
    rónák, puszták ménesének
    szabad, szilaj vágtatását
    hoztuk egykor át magunkkal,
    hátunkon a magyarokkal,
    tüzes vérrel, éles karddal,
    izzó szemmel, viadallal,
    tánccal, dallal, diadallal,
    ős-zengéső magyar szóval –
    mint történelmi ereklyét,
    midőn áthágtuk Vereckét.
    Árpád volt az ősvezérünk,
    kivel új hazára leltünk,
    Kárpátoknak lágy ölében,
    Európa közepében.
    Ezer éve immár ennek…
    ős magyar nép, lovas nemzet
    vívott érte ezer csatát,
    lovon járva végig poklát.
    Mindenhova elkísértük,
    búját, baját megismertük.
    Összefontunk jövőt, múltat,
    hallgatva, mint sírva vigad.
    Együtt húztunk nehéz igát,
    ünnepeltünk Olimpiát.
    Lovas nemzet, magyar nép,
    lovas múltja nem csak emlék.
    Kincsem lett a büszkesége,
    de ezzel még nincsen vége.
    Délceg magyar lóra pattan,
    hátamon már nyeregben van.
    Terem babér, nyílik virág,
    ámul majd az egész világ.
    Kiscsikómnak párja nincsen,
    az én kis drága kincsem.

    szabad, szilaj vágtatását
    hoztuk egykor át magunkkal,
    hátunkon a magyarokkal,
    tüzes vérrel, éles karddal,
    izzó szemmel, viadallal,
    tánccal, dallal, diadallal,
    -zengős magyar szóval –
    mint történelmi ereklyét,
    áthágtuk Vereckét.
    Árpád volt az vezérünk,
    kivel új hazára leltünk,
    Kárpátoknak lágy ölében,
    Európa közepében.
    Ezer éve immár ennek…
    Hős magyar nép, lovas nemzet
    vívott érte ezer csatát,
    lovon járva végig poklát.
    Mindenhova elkísértük,
    búját, baját megismertük.
    Összefontunk jövőt, múltat,
    hallgatva, mint sírva vigad.
    Együtt húztunk nehéz igát,
    ünnepeltünk Olimpiát.
    Lovas nemzet, hős magyar nép,
    lovas múltja nem csak emlék.
    Kincsem lett a büszkesége,
    de ezzel még nincsen vége.
    Délceg magyar lóra pattan,
    hátamon már nyeregben van.
    Terem babér, nyílik virág,
    ámul majd az egész világ.
    Kiscsikómnak párja nincsen,
    ő az én kis drága kincsem.
     
  5. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

    Mészöly Dezső: Az első ló (Abai emlék)

    Mért jár eszemben az a ló?
    Madár, az állatorvoséknál...
    Miért is volt azt nézni jó,
    hogy farkával legyezve sétál,
    egy-egy leányt hátára vesz,
    s meghintáztatja fürge trappban?...
    Ne kérdezzétek! Fontos ez?
    Nem is volt más izgalmas abban,
    csak a remény, hogy majd talán
    megszólal egyszer incselegve
    valamelyik lovas-leány:
    "No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?"
    Aki még sose vágtatott,
    (csupán a Corso-mozi mélyin,
    ültében is röpülve ott,
    míg száll a cowboy át a prérin)
    ki nem szorított még sosem
    térdével élő póni-kancát,
    az érzi csak, mily végtelen
    gyönyör lehet, ha csizmasarkát
    a ló véknyába nyomja és
    úgy vág neki a tág határnak...
    Egetverő reménykedés!
    Lehet, hogy ez valóra válhat? -
    "No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?" -
    elhangzott végre ez a szó!
    Intett a lány, hogy most helyette
    én ülhetek a póniló
    hátára, hogyha jól vigyázok:
    s elmagyarázta sebesen,
    hogy amikor kengyelbe hágok,
    ő majd hátulról, cselesen
    csempészi markomba a pálcát,
    hogy meg ne lássa lovam...
    mert lovagláshoz kell a pálca,
    de a bolond Madár olyan,
    hogy tűri bár, de hogyha látja,
    attól megugrik, s elrohan...
    Azóta hány ló volt alattam
    - hajaj! - s hányat feledtem el...
    (hisz lovardákból elmaradtam,
    s a futtatás sem érdekel),
    de azt az órát elfelednem
    holtom napjáig sem lehet,
    mikor először önfeledten
    nyargaltam ott, a ház megett...
    Mert úgy megindult ám alattam
    az a bolond kedvű Madár,
    hogy kerten, szérűn túlhaladtam,
    s kiyílt előttem a határ!
    Néztek a lányok, kiabáltak,
    mert féltettek, hogy felbukom;
    "Ne nyargalj úgy a vakvilágnak!
    Vigyázz, maradj a járt úton!" -
    Jól elragadott az a póni...
    Miről is kezdtem versemet?
    (Ki fesztelen szeret dalolni,
    kötött formában is fecseg...)
    Olyan siralmas e december,
    s olyan hosszú a délután!
    Örökké csak gubbaszt az ember,
    s eped homályos cél után...
    Bús elmebaj! Mit is kívánok?
    A mennyországban volna jó,
    hol angyalok közt nyargalászik
    három leány, s egy póni ló.

    [​IMG]
     
  6. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

    [​IMG]

    Pintér Zoltán - Lovam hátán

    Lovam lába halkan csendben
    Tipeg topog fű se rezzen,
    Szépen lassan andalog
    Táncol mint az angyalok,
    Nesszenések madárdallam
    Ág reccsen a friss avarban,
    Lovam ugrik elszalad
    Elröpít egy perc alatt,
    Vágtass vágtass sebesen
    Repíts át a kék egen,
    Sörényedbe kapaszkodva
    Ráugrunk a csilagokra,
    Nyereg nélkül szőrén ülök
    Úgy pörög, hogy elszédülök,
    Felhők között nem is látom
    Hová viszel jóbarátom,
    Napkorong az uticél
    Oda engem ne vigyél,
    Megéget az minket nyomban
    És az álom lángra lobban,
    Menjünk inkább le a Földre
    Harmatos friss legelőre,
    Fűbe fekszem álmodom
    Enyém vagy szép táltosom.
     
  7. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

    "A ló szemében látod meg a világ minden gazdagságád,boldogságát és e világ értelmét'

    "A ló két szeme között van a világ minden kincse."


    [​IMG]
     
  8. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

    Juhász Ferenc: Csikóellés


    Májusi rózsák nyíltak éppen,
    bodza bomlott és orgonák,
    mikor a ló elleni készül.
    Sokszor pihent, döcögve járt.
    Pöttöm legényke jártatta lassan

    virágos réten és dalolt.


    Mire fáradtan hazaértek




    az ég kék vállán ült a Hold.


    Az istállóban, puha almon,

    tajték verte ki, remegett,
    szuszogtak, fújtak, fekve nézték
    szétterült hasú tehenek.
    Amikor a kazlak is aludtak,
    s a göncöl rúdja délnek állt,
    a ló megellett. Sokáig nyalta
    leragadt szemű csikaját.
    Anyja mellett aludt a jövevény,
    dunnából kiszakadt pehely.
    Sose terült a szalma szebben,
    nem aludt így a hó, a tej.
    Piros kalappal jött a hajnal,
    intett és aztán elfutott.
    A csikó fölállt, csomós kis lába
    reszketett, akár a habok.
    S ahogy az ablakon bedugta kék orrát
    a reggel, s rájuk szagolt,
    anyja hasát döfködte vidáman,
    hamvas pofával megszopott.
    Lombok susogtak össze-vissza,
    tyúkok kotortak, boldogok,
    irigységükben elhervadtak az arany szirmú csillagok.




     
  9. bea80

    bea80 Vendég

    :pÉn a bolondjuk vagyok:imádom őket.:p
     
  10. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

  11. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

    Én is így vagyok velük, gyönyörűek, okosak.:p
     
  12. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

    [​IMG]

    Bencze Attila: A ló halála árán

    A hó vastag takarója alatt még javában aludt a föld. Szinte hallani lehetett a Hargitai szél vad dörömbölését. Az lóistálló ajtaja nyitva állt. Emberek tolongtak a pajta közelében. János az ismert fogatos lesütötte szemét és magába meredten, mintha meghalt volna körülötte a világ, a múltra gondolt. Közben majdnem síró tekintettel a kihűlt testű kancát nézte.
    - Hát ennyi volt - hagyták el reszkető ajkait az alig érthető szavak.
    Jánosnak ez volt mindene. Ez a mindig fényes szőrű, kecsesen járó kanca, amely tizenhat év után visszaadta lelkét az örökkévalóságnak. A fuvaros ezzel kereste meg napi betevőjét. Amióta egyetlen fia is meghalt, ez a gyönyörű pára volt mindene. Élete egyetlen értelmét csak benne látta. Zabozta is rendesen, ahogy az, vérbeli székely emberhez illik. És azon a napon megszűnt létezni.
    - Holnap, majd kivisszük a dögkútba - mondta Géza.
    - Addig még legalább a helyén láthatom - válaszolt János, és barna szemeit a földnek szegezte.
    A határ hideg volt és szél is egyre kegyetlenebbül játszott a fákkal. Az emberek, mint akik megértik János fájdalmát, részvétes arcokkal köszöntek el. Az udvar lassan megürült és nem maradt más hátra, csak János és az ijesztő magány. Egyre gyorsabban közelgett az éjszaka is. János bement a házba. Elhúzta a vakablak függönyét, majd elővette az örökségbe hagyott futuckós üveget, amelynek tartalmából húzott egy jó szájjal. A szilvapálinka égette a torkát.
    - Nem is olyan rossz, pedig van vagy három éves - dunnyogta, majd ismételten szájához emelte az üveget. Leült a szépen faragott ebédlőasztal mellé és emlékeibe kutatva, megpróbálta felidézni a hátrahagyott szép napokat. De a képek egyre jobban halványodtak. És az üveg tartalma egyre kevesebb lett. Már enyhe szédülést érzett. A képek lassan kezdtek összekuszálódni. Még egy darabig bámulta az üres némaságot, majd fölállt és leakasztotta a petróleumlámpát. Elővette a zsebében lapuló szivart és rágyújtott. A füstöt egyre mélyebb lélegzettel szívta tüdejébe, miközben a kályhához ment és fát rakott az alig pislákoló szénre. Leült a fásládára és maga elé helyezve a petróleumlámpát, lángot adott a gyutacsnak is. Az őt körülvevő embereket és az élet értelmét próbálta megérteni. Nem tudott kibékülni azzal a gondolattal, hogy a fiatalok egyre nagyobb számban hagyják ott szüleiket. Egyre több fiatal, egy jobb élet reményében több száz kilométerre is képes elutazni. Maga mögött hagyja a házat, az otthont, ami fölnevelte, és maga mögött hagyja a családot. Az embereket, akik úgy áhítoznak azért, hogy szeretetükkel elhalmozhassák őket.
    - Igen, a fiatalok mind elmennek - mondta hangosan, hogy ezzel is nyugtázza gondolatait.
    ők biztosan nem tudják, hogy milyen keserves is a magány. Az ember mindig csak a holnapot várja, a napot, amikor megkoppan és az ajtó, ami mögött a régen várt gyerek áll, lelkébe hasító fájdalommal. És ahogy felszakad a zár, felszakadnak a könnycsatornák is. Egymás vállára borul a gyermeki és az idő által ráncossá görbült test. Egyszerre csak eltörik a mécses, és kifolyik belőle, a sok-sok évi magány.
    János az asztalhoz ment, egy papírlapot és egy ceruzát vett elő. Levelet írt, az elképzelt fiának, amelyben kiöntötte a lelkében gubaszó magányt.
    Mi után kiöntötte minden bánatát, a lapot az asztal közepére helyezte, majd az égő petróleumlámpát a kezébe véve, a pajtába ment. Nézte a mozdulatlan lovat. Sima szőrét simogatni kezdte, és mint kis gyermek a halott kanca nyakát magához szorítva zokogott. Fölszakadt benne a lélek. A könnyek egyre szaporábban ömlöttek a ló sima szőrére, míg János egyre jobban szorította az elnyúlt kecses nyakat.
    Miután már úgy érezte, hogy több fájdalom már nem tudja elhagyni a lelkét, leoldotta a kanca kötelét.
    A nap már az ég alját súrolta. Géza gyors léptekkel haladt az istálló fele. Amikor kinyitotta annak ajtaját, arcán a megdöbbenés ült ki.
    - Te jó szagú Úristen - kiáltott föl.
    A lámpában még mindig égett a petróleum. A ló ott feküdt a tegnapi állapotában, fölötte pedig ót lógott János. A nyakára szorult kötéltől színtelen arccal. Géza odafutott, hogy megemelje. De a test mereven himbálódzott a gerendára bogozott kötélen. János halott volt. Az asztalon pedig, a falú fiainak hagyott levél. Az üzenet.
    János temetésén minden ember kiöntötte lelkét, és szívéből zokogott. Az asztalon talált levél, egy falu népének, öröksége lett.
    Azóta egyre több fiatal marad a faluban. A jobb élet reményét fölváltották a lelki értékek. János sírjára egyre több virág kerül. Mert ő egy igazi tanítómester volt. A lélek tanítója.

    Forrás: Erdély Ma
     
    limetta kedveli ezt.
  13. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

  14. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

  15. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

  16. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

  17. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

  18. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

  19. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

  20. Pipec77

    Pipec77 Állandó Tag

Megosztás