Én és a sport
Valahogy úgy alakult az életem, hogy mindig férfiak neveltek, próbáltak nevelni több-kevesebb sikerrel. Duci kislány voltam, esetlen, topa. Anyai nagyapám sehogy sem tudott ebbe beletörődni. Elhatározta, majd ő sportembert farag belőlem. Na, sok szerencsét és kitartást kívántam én magam is neki ehhez az elhatározáshoz. De Papa konok ember volt, hallatlan türelmes (vagy legalább az elején annak hitte magát).
- Kezdjük talán a távolugrással. Itt a homokozó, nekifutsz szépen, aztán elrugaszkodsz. Érted?
Hát érteni éppen értettem, de ennél azután nem is telt tőlem sokkal több. Nekicammogtam, majd pont a vonal előtt csekély lendületem nullára redukálódott. Papa állt a homokozó túloldalán a mérőszalaggal, arcán előbb a várakozás izgalma, később a tehetetlenség dühe tündökölt.
- Az isten áldjon meg, hát miért nem rugaszkodsz el! Legalább próbáld meg!
Amikor végre elszántam magam, hatalmas repülés után fenéken landoltam a homokban. Papa kicsit bőszült tekintettel jött a centivel:
- Fél méter, most nézd, meg, ez csak egy fél méter! Egy valamire való veréb is nagyobbat ugrik nálad!
Azt hiszem, ez egyedül Papát lepte meg, mert a szüleim is csak somolyogtak a panasz hallatán. Azért Papa nem adta fel könnyen:
- Akkor próbáljuk a magasugrást! Hátha?!
Én meg azt gondoltam, tényleg hátha: hát ha a távolugrás nem ment, ugyan mitől menne a magasugrás? Mivel nagyapám ügyes, barkács-kezű ember volt, komoly magasugró alkalmatosságot készített nekem, a házbeli gyerekek nagy derültségére és örömére.
Itt is a nekifutásig jutottunk el. Valamilyen gát megállított, hogy a levegőbe emelkedjem. Végül azért a harminc centiig elküzdöttem magam Ez kb. az akkori térdmagasságom, ahogy emlékszem. Nagyon büszke voltam magamra. Papa már nem annyira.
Közben hál' istennek, jött a tél, téli tárolásra a pincébe kerültek a sporteszközök. De akkor újabb ötlettel állt elő: mi lenne, ha korcsolyáznék. Az Ifúsági- tó befagyott, minden gyerek korcsolyázni jár. Szerintem már el is képzelte hurkás lábaimat, ahogy aprócska tüllszoknyában forgolódom a jégen. Hát mit mondjak, fura ötlet. De a Papát szerettem, és végül is, semmi sem lehetetlen...
A szüleim azt mondták, először csak csúszkáljak, azután ha tetszik a dolog, vesznek korcsolyát is. Valószínűleg elég jól ismertek ahhoz, hogy ne siessék el a korcsolyavásárlást. És lássatok csodát! A csúszkálás tényleg ment! Elsőre mindjárt meg is csináltam a spárgát, azután a csapatnyi gyerek összekanalazott a jégről. Papa a fejét fogta, és még nem engedett le a síkos kínzóeszközről. Na jó. Kis, óvatos tipegés után egy szédületes piruettből olyan hátasba mentem át, hogy már a gyerekek sem bírtak összekanalazni. Papa ezek után feladta a téli sportokat is. Apám javasolta ugyan, hogy nem volt még kipróbálva a balett és a légtornász sem, de Papa csak legyintett, és lemondott rólam. Az én szívem sajgott a csalódása miatt, de hiába, az adottságaimon nem tudtam változtatni. Amikor hét éves koromban iskolába kerültem, azért megvigasztalódott, mert legalább a fejemmel nem volt semmi baj (legalább is akkor még). Végső vigasza az volt, amikor megtanultam kártyázni, volt kit legyőzzön. Igaz, csak az elején, mert később sorra felfedeztem apró kis csalásait, amivel a győzelemre tört. Akkor magam is megnyugodtam, legalább a fejem rendben, ha már éltornász nem lesz belőlem sohasem.
Kicsit későbbi emlék a kerékpár. Apám fogta hátul, és tartotta. Azután, amikor már úgy gondolta, elég biztosan tartom magam, elengedett. Egy darabig haladtam is, majd hátranéztem, ott van-e Apám. Úgy fordultam hátra természetesem, hogy közben a kormányt is elfordítottam. Ekkor ismerkedtem meg közelebbről egy villanyoszloppal, amit azután szerető ölelésembe fogtam, mindaddig, míg le nem hámoztak róla. Egy törött kerékpár, egy törött szemüveg, és örök félelem az egyensúlyozást igénylő eszközöktől, ez volt a végső mérleg.
Ügyesebb nem lettem felnőtt koromra sem, de született bennem egy dac: csak azért is megcsinálom. Így néha, hajmeresztő látvány közepette produkáltam valami meglepőt.
Főleg olyankor, ha azt mondták, te oda se menj, neked ez nem megy...Ilyenkor jött a csakazértis
Később kiderült, azért van még adottságom: jó volt a kézügyességem szinte mindenben. Nagyapa is beletörődött, van ember, aki topa és kész. Talált rajtam fejleszteni valót kézügyesség terén. Az irkafirkáló hajlamomat is tőle örököltem: vastag füzeteket írt tele a történeteivel, igaz történetek voltak kiszínezve kicsit a vidámság krétájával.
Azután elment a felhők fölé az angyalokat tanítani magasugrani.
Valahogy úgy alakult az életem, hogy mindig férfiak neveltek, próbáltak nevelni több-kevesebb sikerrel. Duci kislány voltam, esetlen, topa. Anyai nagyapám sehogy sem tudott ebbe beletörődni. Elhatározta, majd ő sportembert farag belőlem. Na, sok szerencsét és kitartást kívántam én magam is neki ehhez az elhatározáshoz. De Papa konok ember volt, hallatlan türelmes (vagy legalább az elején annak hitte magát).
- Kezdjük talán a távolugrással. Itt a homokozó, nekifutsz szépen, aztán elrugaszkodsz. Érted?
Hát érteni éppen értettem, de ennél azután nem is telt tőlem sokkal több. Nekicammogtam, majd pont a vonal előtt csekély lendületem nullára redukálódott. Papa állt a homokozó túloldalán a mérőszalaggal, arcán előbb a várakozás izgalma, később a tehetetlenség dühe tündökölt.
- Az isten áldjon meg, hát miért nem rugaszkodsz el! Legalább próbáld meg!
Amikor végre elszántam magam, hatalmas repülés után fenéken landoltam a homokban. Papa kicsit bőszült tekintettel jött a centivel:
- Fél méter, most nézd, meg, ez csak egy fél méter! Egy valamire való veréb is nagyobbat ugrik nálad!
Azt hiszem, ez egyedül Papát lepte meg, mert a szüleim is csak somolyogtak a panasz hallatán. Azért Papa nem adta fel könnyen:
- Akkor próbáljuk a magasugrást! Hátha?!
Én meg azt gondoltam, tényleg hátha: hát ha a távolugrás nem ment, ugyan mitől menne a magasugrás? Mivel nagyapám ügyes, barkács-kezű ember volt, komoly magasugró alkalmatosságot készített nekem, a házbeli gyerekek nagy derültségére és örömére.
Itt is a nekifutásig jutottunk el. Valamilyen gát megállított, hogy a levegőbe emelkedjem. Végül azért a harminc centiig elküzdöttem magam Ez kb. az akkori térdmagasságom, ahogy emlékszem. Nagyon büszke voltam magamra. Papa már nem annyira.
Közben hál' istennek, jött a tél, téli tárolásra a pincébe kerültek a sporteszközök. De akkor újabb ötlettel állt elő: mi lenne, ha korcsolyáznék. Az Ifúsági- tó befagyott, minden gyerek korcsolyázni jár. Szerintem már el is képzelte hurkás lábaimat, ahogy aprócska tüllszoknyában forgolódom a jégen. Hát mit mondjak, fura ötlet. De a Papát szerettem, és végül is, semmi sem lehetetlen...
A szüleim azt mondták, először csak csúszkáljak, azután ha tetszik a dolog, vesznek korcsolyát is. Valószínűleg elég jól ismertek ahhoz, hogy ne siessék el a korcsolyavásárlást. És lássatok csodát! A csúszkálás tényleg ment! Elsőre mindjárt meg is csináltam a spárgát, azután a csapatnyi gyerek összekanalazott a jégről. Papa a fejét fogta, és még nem engedett le a síkos kínzóeszközről. Na jó. Kis, óvatos tipegés után egy szédületes piruettből olyan hátasba mentem át, hogy már a gyerekek sem bírtak összekanalazni. Papa ezek után feladta a téli sportokat is. Apám javasolta ugyan, hogy nem volt még kipróbálva a balett és a légtornász sem, de Papa csak legyintett, és lemondott rólam. Az én szívem sajgott a csalódása miatt, de hiába, az adottságaimon nem tudtam változtatni. Amikor hét éves koromban iskolába kerültem, azért megvigasztalódott, mert legalább a fejemmel nem volt semmi baj (legalább is akkor még). Végső vigasza az volt, amikor megtanultam kártyázni, volt kit legyőzzön. Igaz, csak az elején, mert később sorra felfedeztem apró kis csalásait, amivel a győzelemre tört. Akkor magam is megnyugodtam, legalább a fejem rendben, ha már éltornász nem lesz belőlem sohasem.
Kicsit későbbi emlék a kerékpár. Apám fogta hátul, és tartotta. Azután, amikor már úgy gondolta, elég biztosan tartom magam, elengedett. Egy darabig haladtam is, majd hátranéztem, ott van-e Apám. Úgy fordultam hátra természetesem, hogy közben a kormányt is elfordítottam. Ekkor ismerkedtem meg közelebbről egy villanyoszloppal, amit azután szerető ölelésembe fogtam, mindaddig, míg le nem hámoztak róla. Egy törött kerékpár, egy törött szemüveg, és örök félelem az egyensúlyozást igénylő eszközöktől, ez volt a végső mérleg.
Ügyesebb nem lettem felnőtt koromra sem, de született bennem egy dac: csak azért is megcsinálom. Így néha, hajmeresztő látvány közepette produkáltam valami meglepőt.
Főleg olyankor, ha azt mondták, te oda se menj, neked ez nem megy...Ilyenkor jött a csakazértis
Később kiderült, azért van még adottságom: jó volt a kézügyességem szinte mindenben. Nagyapa is beletörődött, van ember, aki topa és kész. Talált rajtam fejleszteni valót kézügyesség terén. Az irkafirkáló hajlamomat is tőle örököltem: vastag füzeteket írt tele a történeteivel, igaz történetek voltak kiszínezve kicsit a vidámság krétájával.
Azután elment a felhők fölé az angyalokat tanítani magasugrani.