A nagy horgászkaland
A férjem, mielőtt még a férjem lett, nehezen viselte bohókás természetemet, néha az infantilitás határát súroló viselkedésemet. Pedig én csak önmagamat adtam, hogy tudja, mire számítson. Azért szolgáltam meglepetéssel bőven később is.
Első közös kirándulásunkon körbe autóztuk a Balatont. A Zala torkolatánál megálltunk egy hosszabb pihenőre. Egy horgász éppen halakat bűvölt, nem igazán örült, hogy megzavarjuk áhítatát. Ez engem egyből arra inspirál, ezt az embert a pártomra kell állítani, ezzel az emberrel el kell fogadtatnom magam. Kis idő múlva már a csalikról értekeztünk. Életemben nem horgásztam még, de kiváló ötleteim voltak a halak megfogására. Fél óra múlva, amikor tovább mentünk, a könnyeit törölgetve intett utánunk, és megkérdezte, nem akarnám-e kipróbálni a horgászást.
Teljesen fellelkesültem a sikertől. Fogalmam sem volt, hogy aznap még nagy veszélyt hozok a fejemre, ami egy horgász képében közelít felém. A siófoki mólón mindig rengetegen hódolnak ennek a szenvedélynek. Emberünk éppen azzal volt elfoglalva, hogy merítő hálóval kis halakat fogott, ezeket kiborította a móló forró betonjára, majd odább költözött a hálójával.
Elgondolkozva bámultam a tátogó apróhalat. Szegény, hát itt végzed. Ugyan mi okból ítéltettél arra, hogy ne érhesd meg a nagyhal-kort? Ha nem kellesz, miért nem dobnak vissza a vízbe? Ez egy kegyetlen ember, aki téged ide borított. De lásd, jött a jótündér, és életed megmenekül. Nem vagy Te véletlenül aranyhal? Mert akkor kívánhatnék tőled hármat....
Ezt ki kellene próbálni. Ez az ötlet is abba a kategóriába tartozik, amelyet nem kellett volna tettnek követnie. De követte. Elkezdtem visszadobálni az oxigénért tátogó halakat. A horgász előttem járt a hálójával, nekem háttal. Ő rendületlenül borogatta a halakat a betonra, én ugyanolyan rendületlenül hajigáltam őket vissza, miközben soroltam magamban a kívánságaimat. Valami hiba csúszhatott azonban a mesébe, mert nem az következett, amit vártam. Kívánságaim sorra beteljesületlenek maradtak. Valami oknál fogva a mólón sétálók egyetlen kívánsága teljesedett be, akik szívrepesve várták, talán áhították is, hogy a horgász megforduljon. Az aranyhal tette a dolgát, a horgász megfordult. Mit megfordult, még a nevemen is szólított. Na, nem ismert, mert ilyen csak a mesékben van. Egyszerűen rám nézett, és tudta a nevem. Biztosan az aranyhal....
Emberünk megfordult tehát, egy pillanatig döbbenten állt, majd végre magához tért:
- Úgy, úgy, Mari néni, csak dobálja vissza az istenverte ki b........ ott halakat! Én reggel óta itt rohadok, és fogom a halakat. És akkor jön egy istenverte ostoba nőszemély, és visszadobálja őket. Még itt is van egy! Meg még itt is! Ezt még nem dobta vissza!
Eközben cipője orrával maga is elkezdte visszarugdalni az apróhalat.
- Na látja, maga is visszadobálja őket, akkor én milyen hibát követtem el? Uram, ne húzza már fel magát, egészen lilás színt öltött az arcbőre. Vigyázzon kicsit magára, a magas vérnyomás veszélyes dolog.
A horgász dermedten bámulta cipője orrát, majd olyan mozdulatot tett, mintha le akarná nyúzni az arcbőrét. Komolyan féltem, hogy meg is teszi.
- Teljesen megőrjíti az embert ez a nőszemély!- fordult most részvétet várva a hatalmas, érdeklődő közönség felé. Majd ismét felém fordulva, még mindig ordítva közölte:
- A kis hal a rablóhalakra kell, csalinak, de most egy sem maradt! Mi az istennyila maga, valami harcos állatvédő? Már azt sem tudom, mit csinálok!
A párom eközben azt fontolgatta, elfusson, avagy a védelmemre kelljen. Nyugalomra intettem, ezt most nekem kell elintéznem. A tömeg kiválóan szórakozott. Tetszett a szabadtéri előadás, már arra gondoltam, be kellene szedni a jegyek árát.
- De ha csalinak kell, akkor miért dobálta a betonra őket? –tettem fel azt a kérdést, amitől azután végképp felmondták az idegei a szolgálatot.
- Mégis, mit kellett volna tennem? Lógassam a merítőhálót a vízbe a kishalakkal együtt, hátha
valamelyik ragadozó hal bemászik a hálóba vacsorázni?
Kezdtem megérteni a csalival horgászás lényegét, most hát nincs mese, bocsánatot kell kérnem.
Emberünk egy darabig méregetett, kereste a csapdát, amikor szánalmas mentegetőzésemet meghallotta. Végül mégis elhitte nekem, soha nem láttam kishallal való horgászást, a családomból pedig senki nem horgászott eddig. A nézőközönség elpárolgott, mielőtt még a jegyek árát begyűjtöttem volna. Itt már nincs mit nézni, bunyó nem lesz, az biztos.
A horgász, már teljesen lecsillapodva éppen azt mutogatta nekem, hogyan is tűzzük a kishalat a horogra, hogy mozgásával odacsalja a nagyobb ragadozókat reggelizni. Kicsit zavarban voltam, ezzel végképp meggyőztem az urat szándékom tisztaságáról. Búcsúzáskor kezet ráztunk, ajándékba magunkkal vittük azt a halat, amit kis hal hiányában kukoricával fogott.
Szívesen mondanám, hogy kissé távolabb visszadobtam, de nem lennék hű a valósághoz. Mivel egyáltalán nem emlékeztetett az aranyhalra külsejével, ezért inkább kiváló halászlé lett belőle otthon, amivel azután sikerült kiengesztelni a páromat is.
