somogyi anzix

Téli elégia

Énekeim – életem hű csillagai:
Szerelem – édes ölelés
Sírva fogant panaszkönnyek
Alkohol mámor és feledés

Óh!
Életem fái...
Ha közelít a gyümölcstelen tél
Hullok majd magam a rőt avarra
Ha emlékezem
Hiába várok új tavaszra
Szívetek üres
Hiába nyílik ajkam halk panaszra
Száraz ágakat zörget a szél

Itt állok időtől ostromolva
Köröttem olcsó, talmi pompa
Ott fent a mogorva, tompa hold
Csak vár az út fölé hajolva.

Minden búcsúzik –
Kapaszkodva egy felhőfodorba
Hiába kiáltanék reménytelen
Minden próbatétel megbukott
Halk hegedűszó az éjszakában
Értem zokog, mert búcsúzom.

S velem halódik a szerelem
Értem sír epedve a téli hold
S tarlott ágakon az angyalok
Talán nekem gyújtanak ma csillagot

Meglapulok hát és visszanyelem könnyem
Furcsa szerelem, rád emlékezem -

Óda a szabadsághoz
(Hommage Hamvas Béla)

Már szabad vagyok- megváltottam
A Nap tüzét, az életet:
Az ébredésért mindent neked adtam
Ami emberé lehetett.

Rontás, hamisság nem igézhet
Fényből építek várakat;
Erők próbája létezésem
Csak fény érlel íly magvakat;

Köszöntnek, kik újjászülettek:
A csend, a nap, az estharang:
Ajándékai új szüretnek
Jégvirágok közt a szép megfogant;

Szabad vagyok e szövetségben
Sugárzó titkok közt vétkezem
Szétosztva szívem;
Napra-fénylő szobrodat vésem
Szabadság vár és szerelem...

Rendet vág a vers a dadogó beszéden
Szétosztva az ébredés hangjait:
Lágy esték tűnnek át az éjen
Fellobbantva a bűn rongyait.

Istenem!
Legelső igédet idézem:
Legyen miénk a szabadság!
De Jó és szép nem vált meg egészen
Ha nem ragyog szemünkben értelem

Már szabad vagyok- megváltottam
A nap tüzét, az életet;
Az ébredésért, mindent oda adtam
Ami csak emberré tehet...

Mazsorett

az aszfalt közönye felett
virágzik életünk csodája
igéző formák hívogató völgyek -
magukat ringató hölgyek
finoman ívelt bokája
és szeme gyors jeleket küldött:
Mon Ami: ti-ti-tá, ti-ti-tá...
szívem örömtől repdes
- várj reám Kedves!
és Tiéd leszek nemsokára
egy tavaszi nászutazásra.

MINDIG EGYÜTT

Mindig együtt az idővel:
Növekedjék! mert halhatatlan
Múltja nyelvét őrzi e nép -
Jelenben él és Jövőbe néz,
De hűségben egy akarattal
Vallja régi nagy hírét!

Őrzi István Király Jobbját,
Palástját, Jogarát, Kardját;
Szent László arcával a Hermát,
A Szent Koronát, Ország-almát.

Őrzi Mátyás Igazságát,
S annyi híresen szép legendát
Fényes szemmel vallat, míg él,
Ki igaz magyar e sártekén.

Dicsőséggel, oly sok évig
Vigyázták az ősi népet,
Megóvták az élet-lángot
Harcban forgó nagy Királyok

Mindig együtt az idővel:
Fényeskedjék, halhatatlan
Magyar hazánk felmagasztalt,
Kincseknél is drágább éke:
A honfoglalók öröksége.

Köszönet! Százszor is köszönet!
Hogy elviseltétek a terhet,
Mikor már senki nem segített!
S mert szívében élt még a nemzet;

Óvtátok a megszenvedett
Magyar szó szép igazságát,
S az évszázados vész után
Az újrakezdés olajágát.

Ünnep van ma. Nagy-nagy ünnep:
Nemzetünk születése napja,
Adjátok át az örömet,
Mint gyermekének édesanyja!

Mondjátok el mindenkinek!
Megfogyva, de él a nemzet!
Az utódoknak megóvtátok
Az egyre fogyó kis országot,

S lélekben a délibábos
Álmokban is vágyva, vágyott,
Mindig dicső, mindig bátor,
Ezeréves
Szent-Istváni királyságot.

A KIS HAZA

Valaha Ázsiában
Sehol sincs ortopédiában
A most idő talányos tengelyén
Valahol középen megálltam én...

Régen, a most időtől messze-messze,
Minden vádat,
Végleg és egészen, valóban elfeledve;

Múlt lesz a Jelen bűnös szava,
Ahol magasfeszültség Volt
A magyar mennydörgés villámos otthona,
Ahol a vak idő lopva
Lopakodva átlovagolt; tudjuk ki volt;
Mállott a múlt, széthullt, kihunyt

Rég volt, a tétlen égen eleresztve
Múlt az idő és hullt a pernye;
Hiába minden, nem láttunk előre
Hergelt a szél a mostoha esőben
Pocsolya gyűlt a hólyagos (k)örökre;

Valahol Ázsiában
Sehol sincs kishazában
A most idő menhelyén
Középen megálltam én

Régen volt messze-messze
Értelmét már elfeledve
Múlt lett a Jelen hamis szava
(A rossz-tündérnek lett igaza!)
De megvolt a kis haza
Ott fent a magasban
Levedi Nagy Magna Hungária;

Még ifjú volt a föld
Ahol a harcos rabolva ölt
És nem volt mind ostoba a bátor
Ki nem félt a maga árnyékától
És este örömittasan ment haza;
Mindenki tudta, hol van Tolna, Tarpa
Hisz magyar volt az istenadta;
Régen volt, messze-messze
Végleg és egészen elfeledve
Hol volt a magyarok ősi otthona,
Hunnia: Levedi Magna Hungária?

Hol volt a kis haza? mindenki tudja
Merre van Szkítia, a szittya sztyeppe
Messze-messze a régi mesékbe,
A nyelvbe-rejtve, Erdélybe;

Televényben, fövenyben;
A törvény-könyvben? Senki ne keresse,
Elnyelte az idő és hatalmas Ázsia
Elfújta a szél - nem is maradt nyoma!
Akinek nincs lova, nincs hova;
Otthona, haza; nemzete? nincs hona!
Himnusza sincs; és nem is lesz...
Talán már soha!

Életkör a nap kapujában

A hótiszta ifjú vágy, ha lázforró
Testéről tépi szűzi fátyolát
Mint oly leány, ki reszket, szenvedéllyel -
Ha szerelmes férfi ereje járja át.

Tündöklő virág vetkőzi így szirmait
Ha a forró szél borzolja lágyan
És tán vele az Ég is halni készül
Ha hulló csillagok közt repülhet által.

Ájultan csókol; szép teste alig piheg
Szerelmének áldozva dús ölét
Súlyos keble pucéran megremeg
Amint magához vonja kedvesét.

Óh szerencsés ifjú férfi! Ha szerelmes
Mosollyal tépetten hullsz ölébe -
Virágba borult kert lesz szerelmed
Kit boldog kertész nevelt tökélyre.

Velünk, a nyár, az ősz halálos kört repül
Boldog órák dalolnak felettünk
De ha eljön hírnöke a télnek
Szívünkben az élet elszenderül.

Mint a dermedt jégvilág, ha lázas
Testünkre vonja téli fátyolát:
Kihűl szívünkben a vágy; s már halni készül
Tavasz, nyár, - és az édes ifjúság
A múltat, észrevétlen, csendben lépi át.

Kiált a szél

Ó Dániel! Te bölcsességgel áldott
Halhatatlan mester,
Akit a sors kiválasztott
Sugárzó időntúli értelemmel;

Általad, új világok nyíltak bennem!
Néked adom minden próféciák közt
Hitem, első hódolatom; - derűvel
Lépj hát közel és hallgass meg Dániel!

Jöjj el közénk szerelemmel!
Hogy illatát érezd a lángra gyúlt szűznek...
Halld, fiaid sírnak az éjszakában
Részeg dalnokai valaha volt tűznek!

Meggyalázott ünneplő szívek felett
Tajtékos elmék torz lármája kél;
Vajha visszahozná azt az ének?
Amiről a százados vén tölgy mesél?

Vajha visszahozza valaki a reményt?
Lesz majd tanúja a csodának?
Rongyolt seregeink gyülekeznek
Új Jerikók ostromának...

*

Óh Dániel!
Virágok nyílnak ki bennem;
Szólaljon meg végre a harsonás dal,
Tavaszi derűvel: cselekedni kell!
Segíts boldog nimfák erdeivel
Próféciád tűzből-szőtt álmaival
Segíts látni, álomfejtő Dániel!

*

Festetlen szavaid ragyognak át
A roppant, vallani kész százados éjen,
A tűnt égen törékeny dalok járnak -
Esetlen fiaknak Álomi mezőkön-szőtt
Messzeségből kiáltasz csodákat...

*

Odakint tobzódik a tél és az irigység -
A házban, a képernyőn, a bankár
Nyereségről, profitról povedál;

Mialatt a tolvaj idő életet fosztogat
Itt állok árván a felhős ég alatt
Köröttem kutyák morognak;

A kufár idő olvadt havat kuporgat
És fájó arcomba csap durván a szél, -
Egy már alig ismert, elfeledett igét...

gratulation

Jó vagy. Látszik, nem most kezdted. Nekem ugyan a kötött verseid jobban tetszenek, de a szabad is szabad, sőt ez a modern. Persze tudom, gyakorta a tartalom határozza meg (az esemény, a hozzávaló öltözéket) és benned van tartalom. Ha ajánlhatok két költött: Omar Khajjámot (az öltözékre) és Geraldyt (az eseményre). Ha ugyan nem ismered Őket. Kis színesként: a perzsa Omar 1040-ben született (Szt.István halála után 2 évvel) és a harmadfokú egyenlet megoldása, valamint naprtárreform fűződik a nevéhez. 83 évet élt. Ez alatt mi itt (az új hazában) nyereg alatt puhítottuk a húst. Szegény perzsák ! Most nem cserélnék velük. Más. Megjelent már köteted ? (obsitos)

poéta

Kedves Obsitos!
Köszönöm elismerő szavaidat.
Ami a versformákat illeti, igazad lehet, - valami titkos erő mindig megkeresi az alkotás folyamatában a neki megfelelő formát - a tartalomhoz a ruhát, - ilyen egyszerű ez esetemben. Persze ez nem azt jelenti, hogy a versírás fázisaiban nem látom, hogy miként alakul a forma, csak azt szeretném jelezni, hogy nem fétis számomra, még a szonett sem...az alkotást, mint állapotot és folyamatot, a lehető legkisebb mértékben szeretném korlátozni - a mű egésze, minősége az első szempont, amelynek alávetem magamat és versemet egyaránt.
Ugyanakkor, bizonyos esetekben nem teszek engedményt a forma előírásaiban...amikor egy múlt századi vers parafrázisán dolgozom, a lehető legszorosabban igazodom a minta-vershez...Azt hiszem rendelkezem bizonyos természetes jambikus vers-készséggel, amely könnyedséget azonban, helyenként, a feszültség tudatos felépítése miatt torlódással kell modernizálni, dramatizálni. Ismerem a formai eszköztárat, és a versirodalom kiemelkedő egyéniségeit.
Egy oldallal előrébb olvasható, korábbi hozzászólásom számos felvetésedre válaszol. Köszönöm az idézett két költő bemutatását, példáját, mert módot ad , hogy elmondjam, vonzódom a szellemi magasikolát jelentő filozófiához és a paradoxonokhoz - a Nomogenezis könyvemben, még a költészetet is alárendeltem a szellemi kalandozásnak...az persze kuriózum, hogy még a folyó szövegben is a versbeszéd a meghatározó...erre lehet példa a somogyi anzix a világnak topikban elhelyezett részlet.
Szeretek kisérletezni, és nem akarok "sikeres költő" lenni. Szeretem, amit csinálok, gyakran homlokon csókol a múzsa, és ezt igyekszem hűséggel megháláni.
Nem építek karriert, mindazonáltal nem bújok az egérlyukba, - ha kérnek tőlem, többnyire adok - de a Hamvas, Lao-cse és Simone Weil filozófiájával fémjelzett eszmeiség erre bőséges magyarázatot ad. Természetesen, érdeklődésre szívesen válaszolok itt is, vagy [email protected] postafiókomról levélben.

poeta

Mágia
(civilizációk pusztulása)

Ma is a titkok erdejében jártam
Fáradt köd szitált a tompa ég alatt
A keresztúton fénylő jelre vártak
Üdvözülten halálraszánt férfiak -

Dalolt fű, fa, virág - csillag-kő patak.

De némák lettek akik énekeltek
Anyák nem szülnek többé gyermeket
Kutyám szűköl - félek összetörnek
Nem hiszek többé senkinek...

A civilizációk elmerülnek -

Inog a világ, útra kelnek a jéghegyek
Gleccserek sírnak letérdepelve
El Ninnyó vágtat -
Vihart szülnek a mérgezett tengerek...

Hamis a világ: szörnyek otthona

Megrontott fia Atyjára támad
Bélyege a csókos ölelésnek:
Halál és üzlet...
Vérrel írt jelet küld a mennyországnak

Ma is a tikok erdejében jártam

Üvöltöttek megfeszített férfiak
A keresztúton szánt halálra váltak
S íme, Krisztus jött, angyalok között
A betlehemi tengerár fölött

Fatalisták

Fatalisták

Egy fatalista
volt a Pista
nemvolt hívö
sem kommunista

inkább olyan
agnosztista
az istene
a sorsa lett
s az élete
marionetista

- ha a sorsom
úgy határoz
az akaratomnak
ellenszegülni
volna káros

olyan vagyok
mint egy bábú
majd lessz
hogy lessz
úgy gondolja
az élet olyan
mint egy kátyú

sokan vannak
orvosok közt is
fatalisták
a betegségek
érdeklik öket
az egészéget
magára hagyják

acsai

Bolond Istók

Híg elevenség balga szava,
Vidám, szépapjára ütött,
Mert szelleme, ha volt is szaga,
A világűrbe megszökött.

Mi volt tegnap? És jó, ha volna?
Örömét is elfeledte,
Mert lenne minden, ámde gondja?
Színjózan, csak növekedne.

Élete titok miként a hold,
De lassan tisztult öntudattal
Őt nem zavarja meg az ész.

Mindegy mitől múlik, ha volt,
Mindent csudál nagy ámulattal,
Mindegy miért pusztul, mi ép,

Ő nem tudja meg, mi szép, a szép
Értelmes emberi beszéd?
Hát csak ezért, és a többiért.

A költő hivatása

A Szent és a Tanító közt, a Költő:
Mindkét oldalra egyszerre kitekintve,
Feszíti magát ama fakeresztre,
Hogy a világát megteremtő Istenétől,
A Hit keresztlevelét megszerezze.

Petőfi sírjánál

Szívtelen ők:
Maguk sem tudják, - miért szerettek?
Elfeledték már a Szép nevében;
Nem lehet addig üdv a földön
Míg túsz lesz az éj, a kéj mezében;

A Kék Duna:
Felnyalja minden szűzlány könnyeit;
Alámerül, és csendesen elnyeli
A patkány rágta vén lotyó,
A roppant város, bűzös nedveit;

Szent Gellért hegy apostola:
Százados Sugaras lovag,
Ma sztriptízekre néz, -
Szánd nemzeted! Kokó, lotyó és zsozsó;
Vidám bordély jelöli itt Európa közepét:

Dalolt a nép...

Itt van május elseje -harsogott a zene;
Zsúfoltan voltak a kocsmák
A Zsebek zsetonokkal voltak tele;
És a másvilági boltok nyitva álltak:
Bordélyai a megrontásnak.
Szabadságot a másságnak!
Hirdetik a tegnapi elvtársak -
Búcsúztatták a napokat
Szeszgőzös zászlók, cégére alatt -

Szabadon járt-kelt a szél
Amikor legyilkolták a szép szellemét
Hitvány utódai
Megölték
Akit arccal a föld alá temettek...

Szabadságot a kendernek!
Ne lássa többé nagyjait!

És most már az ópium hősei
Őrzik a szabadság ősi örömét;
És utóda, a sehonnai ország-mázban
Felesküdött a pusztulással -

Miért nevetnek?
Akik könnyű szívvel tál lencséért,
Lettek hamis gyöngyei a gyönyörnek?

Hitvány ezüstökért eladják
Magukat valuta uraknak -
Idegen dudásai a magyarnak
Petőfi sírján táncolnak a rosszak

Haló fehér poraiban is - két oldali
Hiénája a könnyű koncnak, drognak
Sehonnai kender fia: vádolnak!
Így fecseg, magában, dúgó Dani
Amíg a szeméttel elúszik a Duna...
Egyre visszhangozza: mondani...
Mindent kimondani...?
Egyre csak mondd...Mondd csak Dani!

2004. május 1.
(a kis magyar paradoxon)

kétoldali tükröd vagyok
ez üdvöm és élettervem
egy szép szóra kezet adok
élek - egyre csendesebben

vagyok jó-szó, s benned visszhang,
rám köszönnek a börtönök,
nagy baj van - a tél-országban,
üveg szilánkokra török -

gyémánt-köves gyűrük között

élni tanul mohó élv-vágy
ha köpök, a Hold fölnyalja
énekelj csak szomorúság!
nevess rajtam Föld bitangja!

gázszámlát hozott a postás
vakulj nyugdíjas mostoha!
sápadtan sziszeg a gázláng:
megérdemelted ostoba!

magad választotta úton

uniós ünnepünk hajnalán
nyomor fáj, himlős arcokon -
kiül a komor valóság:
lopj, üss, csalj! - mert téged ütnek -

ma elveszik ősi földed
holnap kitaszít a világ!

Vízió

Egész világ volt iskolája
Tán elmés színes kártyavár
Alig múlt még tizenhat éve
Hogy várt reá egy kisleány;

Ketten voltak a zöld mezőn
Még minden új volt szédítőn;

Ifjú létük dac-világa
Szétdúlt idő lett -
A mély felett - Kék égbe zárva;

Igen, már lassan égig ér,
Igen, már mindent elborít


Gyermekként -
Óh Istenem!
Sosem állt a napkerék
Legtisztább pelyhes sugarakkal
Suttogott halkan, alig hallhatóan;
Megvallom, - már kevés a szó, a szándék -

A mese pár beszéd...

Vannak halált hozó szavak
Szívünkbe vágyva gyűlölni akarnak;

Maori vagyok, hazátlan bennszülött
Jöttek hajók, és elvették földjeinket,
Az idegenek hitről meg hóról meséltek,
És keresték a sárga fémet, gyöngyeinket...

A kereszten függve Istenük
Szent és igaz húsvétra várva -
Most kívül-belül a lényeg egy
Csak csillogás a pénz világa;

Igen, Igen, már lassan végig ér,
Igen, igen most mindent elborít
Igen, igen, a neve: félelem
Óh istenem, gyermekként reméltem:
Vannak halált hozó szavak
Szívünkbe vágyva szeretni akarnak!

Most virágmező kisszobája
Az elme roppant kártyavár
Alig múlt talán tizenhat éves
Hogy lelőtték egy délután...

Ketten voltak a zöld mezőn
És minden elmúlt szédítőn.

Létük kopár másvilága
Megrontott idő lett
Vad fegyverek tüzében járva;

Maori vagyok, hazátlan bennszülött
Jöttek hajók és elvették életünket...
Az idegenek szabadságról, jogról beszéltek
És keresték a kincseinket;

A kereszten függve istenünk
Szép és igaz húsvétra várva
Most kívül, belül a lénye egy;
Vád fénye hull a véres homlokára
Vannak halált hozó szavak
Arcunkba vágva, ölni akarnak;

Igen, igen, már lassan véget ér;
Igen, igen - már mindent elborít
Igen, Ige -
A neve félelem...

Óh istenem!
Szégyenbélyeg az arcomon -

Szégyen, szégyen...
S a sápadt vörös-,
embertelen flört elem

Olyan akarok lenni
Újszülött, semmit ne tudjak
A világról, éppen semmit ne,
Közöm se legyen semmihez!
Legyek a kezdet kezdete -

(NTK HS: A Próba Ideje)

Játékváros

Körülvesz a telhetetlen
Lelke nincs tékozló világ
Ha gyenge vagy eltapos
Mert ingyen semmit se ád

Őrölnek a hétköznapok
Ezredek óta szüntelen
Mindenféle ócska álmot
Filléres ponyvát vegyesen

És csak néha-néha terem
Igazgyöngy a pocsolyában
Elsíbolják kincseinket
A hatalom mámorában

És mennyi vágy kísért ma még?
Éretlen mind és mérgezett
Ne hidd el csalfa ígéretét;
Lencséért méri az életet.

Piacon árul szerelmet
Könnyűvérű Szép Heléna
Nincs ára a becsületnek
Olcsóbb mint a bontott tégla

Mégis mindig lesz művészet
Míg él teremtő akarat
Mi változik? csak az élet...
Megfagy olvad, erőre kap

Ezredek óta szüntelen
Játszani kell bár nagy a Tét
Az ember kicsi esélytelen
Ám, ha felnő, már nemzedék.

GOGO *

Szeretőm sikolt, rúg, üt rajtam
Jéggel, hóval tele az ajkam
Amikor mondanám: nem ezt akartam -

Szemembe a sós könny belefagy
De jó, Te jó! Te kedves tökfaló -
Tán veled a rossz is jó marad
Mert nincs rá szó, hisz nincs jó szó:
Ha szerelmes vagy, védd magad!

Titkaim a sárba lehullván
Dideregve őrlik a verset
Új kínok növik a Legendát
A kővé vált szerető mellett -

Szeretőm rikolt, üt-vág rajtam
Direkte megveti a verset
Mikor mondanám: nem ezt akartam
Mit vemhes, vad szerelme ellett -

De hisz tudjátok a törvényt?
Nem mi szüljük a szerelmet(?)
A jólét megöli a fösvényt(?) -
Az veszt, aki jobban szeret -

Herceg! ugye tudod, mi az igazság?
Ha szenvedsz, megvet és kinevet a világ -
Leköpi, amit tegnap még kedvelt.

KASSZANDRA JÓSLAT:
A népről melyet leváltottak -
(Avagy legenda a tál lencséről és a szabadságról)

minden búcsú fáj, mit tagadjam -
de menni kell; fáraszt a lárma
behúzom az ajtót, magam mögött halkan
menekülök magamba...
menekülök, felszámolásra várva!

fagy kapuin lépek át -
hamuszín szürkült hamissá az egész -
mély undor és megvetés fáj, - taszít -
arcunkba röhög a silány söpredék;

megrontottak mindent ami ép,
a természetet, az észt;
a lélek tükrét, a teremtést -
nincs semmi más csak a pénz!

Szegény ország- kirabolnak
léted ma, holnap...
napról napra lesz rosszabb -
századok óta elárulnak,
elveszik hited, nemzeted;
ország népe leváltanak-
elveszik elirigyelt szülőfölded -
sírva kacag feletted a szél: te szegény!
idegenekre, ellenségeidre bíztad életed?

'önként lettek megbilincseltek!'
hihetetlen! - mondják -
akik majd rólad beszélnek...