somogyi anzix

megjelenésre érett?


  • Összes szavazó
    1
  • Szavazás lezárva .

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
tavaszi szonett

Tavaszi szonett

Mivel mámorít a bohó, dőre elme?
Mi űzi kedvünk napra nap?
Gyengéd álmot sző a remény kegyelme
Féktelen szívünk nyög száz vágy alatt.

Miért születne meg újra a tiszta vágy?
S honnan ébredne így erő?
A lét vándora az út végére érve
Súlytalan lesz, forgács, legyalult idő.

És mégis múlt, s láng is újra fényesedhet:
Megőriz húsvét csodája
Kihűlt szavaink lélekké emelnek
És mégis nap kél - feltámadásra várva -
Tavasz robban a szívekben
S megérint újra az örök szerelem.
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Re: tavaszi szonett

Horváth Sándor írta:
Tavaszi szonett

Mivel bátorít a bohó, dőre elme?
Mi űzi kedvünk napra nap?
Gyengéd álmot sző a remény kegyelme
Védtelen szívünk fáj talpfák alatt.

Miért születne szeretet új igéje?
És honnan támad majd erő?
Ha lét vándora az út végére érve
Súlytalan forgács lesz, álmot kergető.

És mégis múlt, s láng is újra fényesedhet:
Megőriz húsvét csodája
Ha kihűlt szavaink lélekké emelnek
És mégis nap kél - feltámadásra várva -
Tavasz robban a szívekben
S megérint újra az örök szerelem.
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Re: tavaszi szonett

Szárszói emlékek

Emlékszik:
Távol fényes ablakokra
Arra vágtatott a fémes arcvonal
Lámpák, rácsok, sorompók mögött
Vad robaj:
Különös világvége közelít...

Emlékszik álmában
Már próbálta egyszer
Ugyanúgy feküdni síneken
Zárójelek között közömbösen
Mit rávasalt a félelem...
Fülébe zúgott az a csattogás
Zizegtek már a sürgönyök
Membránja pattogott
A sodrony húrokon
Lelkében rengett már a föld -
Nem bírta már!
Megfeszült -
A végső pillanatban
Nem menekült
Nem félt Ő sem
Csak felállt...
S állva várta, ölelte át
A feléje zúgó acél paripát;
A rettegés iszonyat mozdonyát!
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Angyali üdvözlet

Ahol a lélek és a zene születik:
Szavak mögött az Egy -
Minden élet örök értelme -
Ott mindig a másik nyer kegyelmet...

A homály fényei általa kigyúlnak

Ahol lázas szeretők viaskodnak
És az évek egyre messze futnak...
Nyárfák közt a kéklő messzeségben
Könnytelen csendben vár az Isten...

Lángpallosa minden szónak, szép igének

Tanúja az örök múltnak, örömének
Nászhintaja elé fogja az esett szüzet
Ahol a csábítás olyan, mint a szálkás végzet!
Rossz balsors bűne, kétely hajtja őket:

Lehet e még szerelemmel szeretni?

Lehet e még hinni emberi beszédnek
Húsvéti feltámadásra várva?
Ahol a lélek fényeit keresi
Örök időkre élettel megáldva.

Ajánlás:

Herceg! Ahol a lány könnyek némán hullnak
Ott az öröm tüzei örökre kihunynak -
Bűn, iszonyat, pénz, nagy vagyon,
Hiába dőzsöl és él - ímmár mint lator,
Baromi hatalom- Sérvig gazdagon...
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
A VESZTESÉG NÉLKÜLI JÓSÁG
Triptihon

I.
Rózsák közt tövisek sűrű bokra
Agyagos és kavicsos gyalog út
Fölöttem az átható ég kéklő fodra;

Ez volt a Múlt...

Ajándék nyaram delelt felettem
Kéretlen ontotta rám a fényt
Az élet zenitjét harsogta szívem:
Nyári ég, aranyló szerelem
Derű és könnyű nevetés...
Boldogságot érlelt az idő;
Még felhő sem árnyalta homlokom.

Ó Te drága Nő!

Hölgyem gyümölcsgerezdjén kelt a nap
Párálló harmatot lehelt a völgy;
S amint megláttam mellbimbóidat
Ím felszakadt a boldog hosszú sóhaj
Remegve győzve, átkaroltalak - ó jaj!

Még minden együtt volt a napsütésben
Hűséges hajnal kelt az éjből
Könyörtelen és hűtlen csillagok
Álmot szőni jöttek értem, -
De a végzet árnya sírt felettem
Mert a jószerencsém végleg elhagyott...

II.
Nincs már jó ideje a szerelemnek

Széttörött
Az üveg testből készült palota;
Sötét, bemocskolt, megalázott
Babrált agyú lény lett az ember-fia;
Elveszett a hamis világ minden varázslata!
Orromba csap a műanyag szaga...

Két asszony őröl a kézi malommal...

Életből és halálból visszatérve
Vizes homokba rajzolt jeleken
Hasonmás létek örökében
Közömbös tükrök cserepein járok
Mindent feketén feledve félve
Fából faragott királyként
Lopott csókokba rejtett kincseket találok...

III.
Két asszony őröl az égi malomban!

A dallam megrontja versem tiszta rendjét
Korsóm víznyugalma némaság
Gyér percek ütik el a kilúgozott estét
Mély bukás ez, - ám egyre nő a béna vágy!

Körös-körül csalóka látszat
Szűk égen esőfelhők szántanak
Árnyai valami képzelt elmúlásnak
Falak, falak -
Határa nincs, szimultán múlt idő -
Mint kettős gyász-szalag.

Bamba hangya-nép nyüzsög köröttem
Mint méhkaptár lapul az édes mézre
Most jóvátett időt vet tunyán a tűzre
S megcsillan szemében még a múlt tanult lidérce...

Nézz a tűzbe, Nézz tükörbe!
Nézd, mily roppant árnyak ködlenek!
Jövőtlen elfeledve száz beste
Kivérzett Árnyat kergetek...

Pár lépés csak az érdes éjben
És szánt virágmezőről dalol a szívem
Tünde holdas nyári éjszakák világa
Perget múló illatot felettem hangicsálva;
Álom ringat engem áradt fényfolyón
Semmit se várva, élek árván...csillogón.
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Hinta a parton

Mint mikor bőr szíjjal beretvát fennek
Csattogva villog a fénye
Bőr-szíjas szegekkel
Agyba-főbe vertek keretlegények

Megtalál a hangom
Nyúzott sápadt arcon
Rémülten bámul a borzalom
Feszül a tükörben képe
Forradalom? vagy vörös-terror?
Ez a történelem kérdése

A vízen hályogos uszályok
Fénykarcok szikráznak
Nyomdok vizek felett vitáznak
A szakadt vitorlavásznak; sirályok
Zöld partért kiáltanak
Hártyajég nyilazza karmaikat!

Uszadék fákon
Átázott hínáros sátor
Egy öreg manó
Bóklász a parton
Egyik szemében (j)ég
Másik szemével lát
Tintafaló keze tisztogató mohón markolász

Soha ilyen nádaratást!
Szól társa a koravén kormorán
Bukdácsol az álszent
Kényesen rátüsszent
Rikácsol a gácsér: sok a vér
Sok az ész; sokat ér!

Mint a kagyló igazgyöngye
Távoli gyűrődés
Fog heg-koszorút a lagúnák fölé
Porhó könnye zuhog a mélybe
Nádszaggató Tengerszem Apó
Kövületeket tisztáz
Millió éves ősi minta
A gleccser jegébe fagyva
Izgatottan ráng a szakálla
Guggol meredten
Elmerülten motyog magában
Törnek a kromoszómák
Törnek a gerincek! - nyög fel
Olvas az idő-rengetegben
Mosolyog magán
Kirakatok a parton;
Mindenütt kincset talál
Ám mindez csak külszín, felhám
De mi lehet a mélyben
A Bermudák vízében
Ahová bújva múlik időnk
És alá száll a láng...
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Ahogy Te akarod...

Mind én voltam, s tudom ma is vagyok
Játszottam szeretőt va bankra;
Így szálltak el felettünk az évek
Szédülten álmodtam - én balga!

Szülessen újra csókkal, öleléssel
Piros rózsabimbós hajnalod...
De ne úgy legyen mégsem - szeress
Szerelemmel, - amint Te akarod.
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Anno 2004 május 1
(behajtja adóját a sors)

Motto: Gábor Áron rézágyúja
Fel van virágozva...


Vén lucskos Tél szülte e tavaszt
Hányaveti groteszk mosolyok közt
Madaras füttyögése rigózott -
Egyedül és igazán szavak(?)
Csak bátorság és fegyver - zavart
Homályos létekkel megtört szívem
Szült róla dalt - Ecce homo: Íme
Rügy, patak, sors erről vallanak...

Tél-tavasz helyett most pénz beszél -
De ünnepnap lesz a szent hegyekben
Ha madaras dalt sodor a szél -

Együtt jön velünk, aki csak él
És megszólal majd a régi nóta:
S beváltja reményét minden óra...

Megjegyzés: Madaras Hargita - hegy a Hargitán
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Nem alhatom többé

Tölgyek közt bolyongok órákon át,
Avar zörg, roppan a fák nyögése,
Szíven üt a baljós, éji láz,
Ónfonálon szisszen már az idő kése,
Szívem nehéz - Megvisel lüktetése.

Közelg a vég,
Fogam között fohász és szószilánk,
Torlódva sírnak kőkemény szavak,
Tajtékkal zúgva egymáson át;
Ajkam remeg - az éjszakák
Rólatok vallanak.

Fejem körül szitok és szóvirág.
Itt élek köztetek vajúdva rég,
Elbukom egy szó könnyes tövében,
Legyűr és összetör egy semmiség.

Ajkam dadog,
Khámort megölték Jákob fiai.
Minden, mi bűn volt, újra éled,
Véres eső hull az égről;
Sír az Isten - szörnyű végzet.

Ájult csendben csillagok zuhannak,
Hiába minden;
Sarjad már a Bűn vetése,
Vonóját tördeli egy vén cigány,
Átkot szór, perelve az éggel:
Pusztuljon vele a bomlott világ!
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Stigma
(a kifakult címer)

Elvesztve zászlók ősi színeit -
Mondd testvér, mit kapnak cserébe most?
Alamizsnát vet a kéklő égbolt
És a mustár-sárga kikerics?

Vagy tán a tulipán sárgasága csillagzik?
Kéklő mezőben elkerekedve -
Mondják is, köröttük nevetve:
Neve sincs , jámbor népek laknak itt.

Hazátlan - múltjuk eltemetve
Tál lencséért feledni készek -
Oly kezesek - úniót cseréltek!
Előre köszönnek mindenkinek.
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
NAPFORDULÓ

Gyémánt tükröm éles fényei közt
Egy árnyék karcolja arcom -
Friss vízzel hűsít egy tenyér
Amint beragyog fényed az ablakon.

Korsóm csendjébe rejtem száz dalom -
Vagyok életes szegetlen kenyér -
Ünnepre fény -
S magamnak is áldozat, sors szeszély.

A feledés házában élek - ereszén
Madaram tollait tépkedem
Ahol a rég várt vendég helyén
Megkoplalt böjt a koldus szerelem.

Érosz hajerdejében szikrák pattognak
A keblek, a száj még dalolva piheg;
Vöröset lát a szem, a szívben vágy fakad
De fejünk felett már pusztulás lebeg -

Homok hangja van a szélmozdulatoknak:
Ott neszez körülöttünk a minden -
Nézz az égre, - Nézz szemembe! Jöjj a fényre most!
Úgy változik szívünk mélye, mint a Hold.

A szerelem házának menhelyén
Fénytollait tépi a tűzmadár
De szárnyába metsz egy sötét árnyék -
Éjfekete, titkos karjába zár.

Ím a végzet!
Herceg! Keresd a tükörképet,
S magadat - egy életen át -
Ne higgy a köveknek, napnak, csillagoknak!
Ne higgy vajákos festett szép-szavaknak!
Lásd, lábad előtt hever, de otthont nem ád:
Ha koldus vagy(?) megtagad és pár garassal -
Elkerget küszöbéről a világ.
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
MA MINDEN NŐ

Mondd, Kedves,
Mondd, akit szeretek -
Mint anyját a gyermek -
Mindenki más helyett - engedd
Szelíden köszöntselek!

Mondd! Mondd:
Most és mindörökké:
Szerető kedves - a kedvesnek -
Tiéd legyek!

A világ nevet -

Minden asszony elégedett
Fiatal lányok csókolóznak
Ajtót mutatva a múltnak -
Gyöngyvirág és rózsa alkony
Hajnalig táncolnak virágos parton -

Ma holdas május éjszakán, -
álomfákon és a lázas tavon -
A kert asszonyai csókokat lopnak -
Papnői, illattal terhes ligeteknek - múltnak...

Szerelem születik a csillag éjben
Álom kerget éji fényfolyón
A kertek alján május ringat
Harmatozva, illatárban
Éji lázban lángolón -

Ma haranggömb az Ég.
Mennydörög - ég, szűzi szívek felett
Bilincs és seb - tűzkövek szikrái pattognak.

Az aranybarna rózsa alkonyatban
Ifjú vágy gyúl ezüst-esőben - tóvarázslat,
Hullva lángol szakadatlan;

Erőtlen Harangláb mered a táj felett
Újszülött hangok gyöngyöznek a csendben
Szürke kövek közt
Erdőtlen árkok, szakadékai futnak -
Minden jeltelen; nyoma sincs az útnak.

De majd ha üzennek:
Engedj érző szívemben születni könnycsepp;
Engedd korsó csendembe rejteni arcomat -
Adj enyhet!

Minden nap megbántok valakit, valamit;
Télben a havat, ha kivirágzik;
A tavasz könnyeket, ha szivárvány leng felhőm felett;
Engedd, hogy csókoljanak;
Engedd, hogy szeressem:
A forrásban a fehér követ
A vakság hamuját
A meddő perceket -
De a szerelmet ne vedd el tőlem soha
...
Mert minden nap megbánok valamit,
Engedd, hogy beszívjam illatodat
Édes mostoha!

Engedd, hogy a nőt tőlem csak a csók tartsa vissza
Fogja körül és övezze gyönyör
Amíg kék-fehér lován a férfi
Hercegi patyolat-palástját letépi
Szeretni fognak a szüzek
Míg szerelem születik
Álmodón, mikor gyorsabban ver a szív, a vér
Mélyebben csillagzik szemedben a fény
Amikor vonagló ajakad szerelmét akarja
Akkor fogadj magadhoz édes mostoha!

Tudom e kívánság csak kicsi dal-folyam
Amolyan félszeg férfi tréfa;
Óhaj és hosszú sóhaj,
Mint illő köszöntő szerelmi óda.
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
ENGEDD SZABADON!
(AZ ÖNPUSZTÍTÓ EMBERT)

reménytelen jelenkorban
száll a ritmus jambusokban
és mert most sincs minden rendben
szövetséget köt rossz kedvem
egy-egy marék vadkenderrel
leszáll a köd és hömpölyög
már valék csöndben, mint a rög;
ím a szabadság phallosza:
pusztítsd magad, balgán-balga!

minta stigma - tedd a rosszat!
szikraeső hull pokolba...
: sperma a bűn médiuma:
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
A TAVASZ

Napok óta zsonganak az utcák
Villanó tekintetek, izgatott kacagás
Piruló arcok mutatják
A város ünnepel -

Minden szív ékes
Szeretetre éhes
Szerelemért dobban,
Mert tudja biztosan:
Tavasz, tavasz, tavasz van!

Minden él, siet
Az ég a földre nevet
Csillagokkal fényes
Szeme fellobban
Mert íme tavasz van.

Rég feledett emlékek
Köszöntenek Téged
Friss kedvvel, dallal,
Mert tavasz van.

Zizegnek a szélben
A távírópóznák:
Ti-ti-tá, ti-ti-tá
Röpködnek a szavak -
Zöld-suhanc szélfalak
Porfelhőt kavarnak -

Az élet lelke
Lobog a Napban
Fürge gyíkok napoznak
A szellőjárta homokban

A nap ezüstje villan
És fürdik a patakban -
Kislányok évődnek
Görcsös kamaszokkal.

Lángok lelkesednek a napban
Lányok mosolyognak
És mellesednek
Az ablakokban

Barkás, bókoló fűzfák
Hajlongnak a szélben,
Szeriőz őzsuták
Sétálnak kevélyen.

Illatos vargányát
Keresnek a barna avarban
Oly éhesek, zsengék
Elhisszük tavasz van

Rügyek fakadnak
Éjjel és nappal,
Versek születnek
A szívekben titokban.

Jázminos sátrak
Hársak és tulipánok
Illatoznak a parkban
Mert tavasz van.

Szelek surrannak
Lopott illatokkal
S játszanak a bágyadó
Tengerszemű asszonyokkal.

Minden szív ékes
Szeretetre éhes
Szerelemért dobban
Mert tavasz van.

Szerelem és vágy
Karonfogva sétál -
Nincs csoda abban
Ha szerelemben, dalban
Ezer csók elcsattan
Mert tavasz van

Játszik a fény a napsugarakban
Könnyű a szív, a bánat, gond elillan -
Szárnyal a lét
Mert tavasz, tavasz - tavasz van.
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Szerelmes szonett

Soká biztattuk szívünket reszketve, szerelemmel
s nem tudtuk, miféle tavasz, új vágya dalol az éjben -
fölöttünk ahogy csillag szállt, vagy lengett a lassú hold:
lázas tűzvésszé gyúlt az éj, mit szerelmünk megrabolt.

Nem tudtuk már miért dörömböl szívünk zaklatottan,
örömtől űzve reszketőn, mint égő vad kobold -
míg a perc s a boldog óra így repült számolatlan,
addig a vágy, két égő szívben tombolva lángra gyúlt.

Így lobbant el és múlott felettünk rohanva az éj -
elűzte már szeszélyünket a szépséges szenvedély,
susogott a szél, s csak hulltunk ölelve csókra gyúltan,
amíg új nappal, köszöntött a rózsa-ujjú hajnal:

Arannyal olvadt ránk a fény, - Ó nem volt még Szerelem -
boldogabb ölelés - asszony-nyoszolyádon sohasem...
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
Horváth Sándor írta:
Szerelmes szonett

Soká biztattuk szívünket, reszketve, szerelemmel
s nem tudtuk, miféle tavasz új vágya dalol az éjben -
fölöttünk ahogy csillag szállt, vagy lengett a lassú hold:
lázas tűzvésszé gyúlt az éj, mit szerelmünk megrabolt.

Nem tudtuk már miért dörömböl szívünk zaklatottan,
örömtől űzve reszketőn, mint égő vad kobold -
míg a perc s a boldog óra elrepült számolatlan,
addig a vágy, két égő szívben tombolva lángra gyúlt.

Így lobbant el és múlott felettünk rohanva az éj -
elűzte már szeszélyünket a szépséges szenvedély,
susogott a szél, s csak hulltunk ölelve csókra gyúltan,
amíg új Nappal köszöntött a rózsa-ujjú hajnal:

Arannyal olvadt ránk a fény, - Ó nem volt még Szerelem -
boldogabb ölelés - asszony-nyoszolyádon Kedvesem...
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
CSAK CSENDESEN KÉRJ

Csak halkan - fogd a kezem. Ülj mellém -
Álom fa lombja hív sátorába -
Hold ezüstje hull hajunkra lágyan -
Amint illattal harmatoz a szél.

Álmodj. Ajkad súrolja homlokom -
Engedd szabadon vágyad - gondolája
Hadd szálljon, amerre vonja álma -
Lassú párák közt - puha szárnyakon.

Csak csendesen kérdezzen a szemed -
Hadd folytassa szívem és a szíved -
Ne tépje szét az áradó csöndet
Illanó gyönyör birtokló heve;

Mikor két szív enyészetét az ég
Fölülírja, örök szerelemre...
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
AZ IDŐ ÍTÉLETE

A havason
Száz láncfűrész éles körme alatt
Jajong az ősvadon
Fáradt, megrabolt erdei emberek
Vágják a nyársakat
Irtják a csonkolt törzseket,
Amit a baljós órán, az üvöltő orkán
Az éji hegytetőn itt hagyott
A táj halott -

Milyen lázas mezőkről?
Minő pokol tornácáról szabadult el
A féktelen szél, mely itt tombolta ki erejét
S vágta tarlóra hét falu fenyvesét?
Ott, ahol ered: Desád, Ívó és Fenyéd
A sok locsogó patak
Mind elhagyta kavicsos kőmedrét
Amikor a csillagos Ég lehunyta vigyázó szemét
Kitört a vész -
Letépte a tornyos hegyek fenyves fövegét
Morajlottak, majd üvöltöttek a hegyek
Mikor lecsapott a világvégi fergeteg
Törve-zúzva a roppant sziklák kőfejét
Tán száz évre megjelölte a helyet
Ahol egy őserdőt a földre fektetett...

A varsági fennsíkig -
Csiksomlyó, Táltosbérc kőhegyén
Sír a láncfűrész
Sikong, szisszen a szagos törmelék
Hajnaltól napestig szekercék
Fejszék homlokán táncol a napsugár
Fények villannak, ha bókot int a Nap -

Kőkutas esztenák majorházak udvarán
Némán bámulnak a madarak
Mikor a favágók szobrokat faragnak
Ha beköszönt a Nyár -
Júliustól augusztusig pityókás völgyek alján
Bővizű patakok-, hideg kőlapok, gyöngyözik a harmatot
De a rengetegben, ahol a hétfalus erdőhatár
Találkozik ott fenn a Hargita hátoldalán,
Az ősvadon mélyén hetekig viselősödik a kenyér
Amíg a pásztor egy lakott helyig majd elér -
Vallatja a favágó is a tarisznyát
Talál-e még paprikát, hagymát otthoni szalonnát?

Az erdőfia -
Fából faragott királyfia, ha égre néz?
Mély lélegzetet vesz és akkor is keresztet vet,
Ha békésen telik a nap.
Bár nincs fején kalap,
S fából van az arca - nem haramia
De szíve mélyén, azt tartja,
Az erdei széki ember
Életét a rengetegben nem védi törvény grabancia ...

Ott, ahol délig is harmatos a rét
És még a nyár is őrzi a tél leheletét
A hegytetőn valamiként közel az Ég
És mintha súgna is az Isten
Néha néhány bölcs Igét -
Ha favágó, vagy pásztor az ember
A hegyen hetekig asszony nélkül fekszik és kel...
Néha magában nagyon furcsákat gondol
Ha karácsonykor behavazott utakon
Megfagyott tetemekre lel -
Azt mondja:
Ez itt a földi pokol, és rajt a hó, halotti lepel -
Távol az otthon, hát csak a szeleknek énekel.

De tavasszal, ha zöldell a rét
Az áldott napsugár megdobogtatja szívét
A Madaras Hargitán, ahol tán a madár se jár
Megérzi a szabadság ízét;

Néha meg-megáll az Ivó patak partján
És ha már nem bírja tovább
Beszökik Udvarhelyre egy éjszakára,
Hiszen ott egy fehér asszony várja
Vagy tán egy gyöngykedvű székely leány...

Nem rég még ilyen volt az élet
És lesz is még a Hargitán
Ha visszatérnek mind a fenyőrigók
És fészket raknak fenn a fán
Majd ha mókusok kergetőznek ott
S a tilinkó hangja messze száll -
Hallgatjuk önfeledten a lelkes zenét
Talán a táj is kiheveri halálos sebét
Újra fütyül a rigó, mesél a furulyaszó!
És suhog, egyre súg a száraz súgó -
Visszhangozzák a fenyvesek
Megrontották villámsújtotta emberek
Szakadékba zuhant a megvadult ló
Lábát törte a sárga csikó -
Áldozatra vár a Gyilkos tó...

Mítoszok mesélnek -
A székely századokon át
Csaba népeként védte a Hargitát
Túléltek együtt minden katasztrófát
Szívükben őriznek száz legendát -
Nem tudnak élni se' nélküle már...
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
IMPROVIZÁCIÓ

A bölcsesség kútja fölött ülök,
az éjsötét ütött-kopott bársonyán -
csak egy kis csillogás pulzál
és repeszti szét az éjfekete pupillát.
Betör a fény elmém távcsövén;
Képzeletem horizontja bontakozik elém -
Nap szél szivárványa árad
az Aurora Boreális fénymezején -

Kolombusz életének csúcsa lehetett a pillanat
amikor az utazás foglya meglátta a célt -
akit a látvány elbűvölt és végre felkiálhatott,
szívében visszhangzó kiáltással: Föld! föld!

Amikor az utazó a megszenvedett partig elér -
valójában még távol a part -
a lagúnákban zátonyok lapulnak
itt-ott még veszélyek leselkednek,
de a szív már tudja megérkezett.

Amikor elkészül az idő egésze
és mint mozaik kerül minden a helyére -
az ember lehányja magáról a világ unt nyűgét
kitágul a horizont - szárnyalna -szelleme erőre kap.

Amikor a kitelelt szavakban a remény új értelmet nyer...
A gondolatok cselekedni akarnak - tenni kell -
Azonnal! - Érzik a változás ízét az emberek -
Már nem érik be azzal, minden csak elmarasztal...
Mint sors- és társnélküli életek, III/III-s játékszerek,
mint börtön idő törmelék - csak leteljenek -

Egy pillanat alatt a kamasz felnő, éretté lesz
Már nem tűri, hogy nem érti a felnőtt beszédet -
Csak gesztusokat kutasson, arcokat, szemeket lesve
Jeleket keressen, fülelve valami magasabb értelemre...
Néhány szóval kiszúrják a szemét...tál lencsével,
Júdásezüsttel lekenyerezve...megcsalják érdekét...

A régiek már elfeledték a maguk hajnali idejét,
amikor az ifjú követeli helyét, részét a világból -
Próbálgatja erejét -
Szelleme élét csiszolja: a nem elég!

Akit a belátás bölcsessége vezérel -
Akiben formát kapott az értelem,
A világban együtt élhet a föld népeivel.
Nem hiszi el, hogy az eszméért gyilkolnia kell...

Együtt és magunknak készítünk mindent elő,
hát ne kérdezd ma, amikor vetsz, mit cselekszel?
és holnap, ha aratsz - mit hoz a jövő?
Mikor elkészül az idő egésze és mint mozaik kerül
minden a helyére, csak tegnapi cselekedetek
jutalmát kapod, kár ezért hibáztatni mást -
szerencsét, sorsot.

Bár régóta kutatja, mit zárt az idő palackba,
a modern ember ma még azt sem tudja:
van-e eszménye és világképe?

Megaláz a pénz, a mérhetetlen nyomor és szenvedés!
Itt az örvény szélén, még nem vagyok kész.
Testem a fék -
Nem engedi, hogy felfogjam a lélek üzenetét -
Csak várok, hallgatom feszülten a csendet,
A csend bokraiból előcsalogatom a zenét,
Mert tudom, majd üzennek a bölcsek és a költő fejedelmek -
nem hiába éltek,
ha hívom Őket, mind eljönnek...

Mert a pártatlan békességes Ég küldi őket,
míg harcban áll a Fény és a sötét!
 

Horváth Sándor

Állandó Tag
Állandó Tag
HÍRLEVÉL

Támogatás:
Tisztelt Olvasó -Ha tetszenek a verseim, és szívesen látná őket további verseimmel együtt egy önálló kötetben és módjában áll egy ilyen kötet megjelenését támogatni bármilyen módon, akkor kérem, vegye fel velem a kapcsolatot a következő e-mail-címen:
Horváth Sándor, [email protected]

Hírlevél:
3 megjelent kötetem után, szeretnék Kanadában megjelentetni egy válogatást legsikerültebb írásaimból, minden ezzel kapcsolatos észrevételt szívesen várok.
Ha szeretnéd megkapni e-mailben más lapokban megjelent új verseimet rögtön azután, hogy megírtam őket, akkor kérlek küldj egy e-mailt erről a fenti címre!

 
Oldal tetejére