somogyi anzix

A SZÍVKIRÁLY


Elszáll az élet dús alakja
Tűnt láz volt csak- csók szeszélye -
Kincses álmok közt szép mosollyal
Játszott velünk a szív reménye.

Villám, vihar közt mozdulatlan
Egykor volt tavaszunk sírdogál -
Szerelmek romjain a balga
Meztelen, kifosztott körkirály.

Éjféli pók a szürke város
Harmata könny, pókhálós remény
Dámák közt is trón-fosztva némán
Fekszem az éj-háló közepén -

Várom irgalmas éji múzsám
És felhangzik egy kis költemény...

*

(Szentiván éji szerenád...)
- a romok közt -

Ezüst lámpást gyújt az esti Hold
Titkokat súgva nekem -
"Hajtsd keblemre forró homlokod
Míg főnix-láng ég a szíveden...!"

Veled hoz édes nyár-illatot
A szerelmes esti szél -
A város egén is átragyog -
E nyáréji tündér tünemény -

Csillag-nász ringat a holdas égen
Kitárul a szív, a tér -
Vigyáznak ránk az örök fények
Szentiván világ-nagy éjjelén -

Tombol a tengernyi nyári éj, -
Míg körénk gyűlnek a csillagok
Szíveink felett a nyár mesél -
Reményt hoz nekünk, - és balzsamot...
-

ADY LÁNGOK

Ma magasra csapnak
Szívemben az Ady lángok -
Generálisa szerelemnek bornak
Éjféli világnak áldomást iszom veletek
Harsány, hűlt szívű zsiványok.
.
Hajh Erdélyország Hargitája!
Híresen bús Magyarország
Legszebb koronája:
Csíksomlyó, Sepsi és Kovászna
Sok kis nefelejts faluja:
Ne feledje el soha
Az ezer évet, a sok-sok fényes napot
Amíg a magyar itt övéi közt lakhatott.
.
Költő! Míg nem jöttél (?)
Itt sírni sem tudtak szépen -
Nem nyílott rózsa, szegfű, s margarét sem
A kopár, szikes vidéken.
Költő! Te tudod - a havasok tövében,
Ha meghasad is bolond szívünk
Bánatba mi sosem esünk.
.
Ma magasra csapnak irgalmatlan
Szívemben a lázak - e hagymázos
Nyúlós éjszakában, értetek
Ha kell, pokolra szállok -
Bennszülött utolsó betyárok -
Hozzátok kiáltok!
Ha megszakad is bolond szívünk
A hétágú sánta ördög itt ne parancsolgasson nekünk,
Mert, kétségbe mi sosem esünk:
S nem hajtjuk többé, idegen igába fejünk!

A harmónia kapujában
Láttalak szembenézni a halállal. *

Láttalak, amint a rettenet
vakító, eszeveszett csattanással,
visszakézből Arcon ütött -

Az eszmélet vak romjain, a téboly
emésztő lángjai között
testet öltött az iszonyú bizonyosság :
gyáva-gyászt sodorva rád
léted romjain, elszakítva,
nem tudnál sírni, mert ma lelked-
könny-forrása mélyebb, mint a kút.

Láttalak az élettel szembenézni
a halál bilincsei közt
amikor teremni szólított a Teremtő -
nem kiáltottál, csak a kín
lázrózsái égtek némán világló arcodon,
szegény örömtelen elkárhozott ember,
akit romlott gyümölcsökkel
sodort partra az éden -

Láttam, idegen ablakok mögött,
amikor öklöddel átkoztad a napot

Láttam az öröm harsány erőlködését,
mely bekopogott hozzád

Kivallattam az időt
mely kifosztott sorsodról hallgatott

És most itt állok előtted
A harmónia kapujában
Az elveszett éden szétszórt romjain

S fáj elgondolni, hogy van csönd
Amelyben zene születik
És béke, mely gyümölcsöt ád a földnek
Ahol a fénnyel rakott mező
Dúsan terem, mintha édessége titkát,
Benne érlelné neked a föld -

És mosoly világít köztetek -

Mert elhiszed -

Most meghív asztalához -
Aki a maga-képére teremtett,

Mert ő az Élet, az Öröm,
A harmónia teljessége -

VALAKI...aki időtlen: hajdani... holnapi
Újjászületést Teremtő-erőd!

Eljött az idő -

Értetek szól a harang

Isten szeretet rabjai -

Remény és béke veletek -

Evoé, zörgessetek!

És megnyílnak az élet kapui.

ARANYSZENDERGÉS

A nyári alkony fényes mámorában
Napfényben ég az erdő és a rét -
Az ifju Nap gyengéd sugárkarjával
Szerelmes fák karcsú térdéhez ér.

Fent napvarázsos égi orgonákon
Dalol a fényben foton milliárd -
S lent langyos, gömbölyű köveken reszket
Egy szendergő, aranyzöld gyíkcsalád.

Ha rejtőzködő ösvényeken járva (?)
A hűs tisztáson fénytócsába lépsz -
Fáradt szemedbe lebben pille szárnya,
Felzaklat a lét -s minden semmiség...

Lelkünk repíti varázslat homálya:
A fenséges teremtés, elmúlás -
Megérted - Isten ősi otthonában
Szeszély a lét - csupán kirándulás.

Elillant már a pillanat, lomb zizzen
Mikor a fürge gyík lábadhoz ér,
S a távozó Nap fényes koronája
Festi a fák aranyló üstökét.

A telihold
(kendermagos szerelem)

Azt hiszem ma megöl a Rontás - kacag
a hiéna-hold: táncol, eleped -
ugatása gyalázza az eget -
mohón lihegve szirén dalra fakad -

Hivogató andám ajkamba harap -
szívemig ér a forró lehelet,
érzi szerelmem - szememre mered -
könnyesen a bologságtól - elragad

Láz és kétségbeesés- Istenem!
miért hagytad el feslett gyermeked?
ezt nem teheted! - Istened? - felnevet
társnőm az éjben, - csak néz s már nem kacag
nász izzik csókra kelt ajakán - és vad
vágy őrzi a zsákmányt szép keble alatt.

Vágyak közt

boldog vagyok, ha hozzád visszatalálok
valami titkos barlangi árnyakat követve
szellőkönnyű azonnali tündérkedves
vár nevetve -

boldog vagyok, ha hozzád
mintha jönnék sűrű kertbe
hibiszkusz lángja fölött időtlen lepke
-emberöltők hullnak át a jelenbe
-suttognak az árnyak
Tündérkedves!
melyik kulcs lesz jó a zárba?

szívünk nádasában naplemente
vágyak öröm-kapujában kutatok-
szemed ragyog
felhő-mosoly
nyomdokodban mindenütt ott vagyok
kiáltok
szívedben, méhedben lüktetés moccan
szellőkönnyű azonnali tündérkedves
tárt karokkal
engem hívsz életre-ölelve egy mosolyban

s ím felhőmosoly*
habkönnyű
szűzen
a csókos tűzben
fiad és a fiam megfogan

Félig megírt vers


álltál-e már tavaszi remények közt
várva
míg háromezer nap arany-sárga lapjai elszállnak
feletted mint hulló levelek?

fájó lábad között - lobban a fű -
valaki vállon vereget

szél kering nyakad körül -
ott fent
a kötélen
öregszenek az istenek -

a holnap nyomába szegődött züllött pária?
- hulló csillag csak ember lehet!
és zuhan az idő mintha lelőtték volna -
liheg
a felhőtlen éden
mintha Pán, vad-szölő szeretőt ostromolna.

szerelemünnep ?

szerettél-e már valaha? hazug szeretőt -
kívántál-e már ifjan -nőt ?
a buja ártatlanság partjain szűzi keblére vonva fejed
ízleltél-e szerelmet aléltan-holtan
és karoltál-e szabadban szakadatlan
boldogan ártatlan
míg hullt róla a csók mintha lelőtted volna -

vöröslő véres ajakkal bomoltan

álltál-e már tavaszi réten remények közt
várva
míg háromezer nap visszfénye elszáll
fájó szívedbe zárva?

mint aranyos hulló levelek?

Nem!
a boldog múlt
amikor lázas
puszta szavakból fenyegetőn megszületett
átalakult -
feldúlt cserepes ajkadon irgalom
kiáltott!
a világvégi gardizonban a holtak
vértanú keresztet ácsoltak !

!és aznap megszületett a Fájdalomünnep!

egy ember ül a házban
kígyókkal játszik
szőke hajú Margit, hamuszínű Tri-taniT

csak iszunk, csak iszunk -kiszolgáltatottan
boldog neked és nekem
a nap
kínt vérzik veresen
visszfénylik a hamuszín reggel
- sötét a szó -
cinkelt nyelveden csoda-fegyver...
játssz tovább csak vígan szerelemmel
bambán a ködben
a szó-zene fekete szócsendőre is OTT VAN
szeme les reád...szürkén SZÜNTELEN

jártál-e már parkban éjjel
városomban hol áldozati tüzek lobogtak a kertben -
távoli vad vidéken
dombok domborultak lábad elé -
hol borzongást érzel ha egy futó őzbak
párkányodon páfrányok közt öledbe vizel
vagy surranó ufó közeleg -

totális könyörtelen rendben -

mogyorófa bottal az ég alján
ha a pálcaember belemar...
csak egy halk fájdalmas móres-moraj hangzik
amíg a bot kivirágzik...
mint májusfa ünnepi szerelem
megnyílik az isteni kegyelem
és amíg szól ez a dal a szívemben
minden elég a mindenségben -

a tüzes föld-pokolban
a világnagy éjben
csak a mindenható értelem érvel értem

a csillagfényes-kemencében...

érzem megérint az átható csendben Valaki
tudom vár rám
nevetve hív
Illés az égő csipkebokorban...
s amíg fellobban fáklyám
hallkan dúdol, álomi mátkám,
súgja nevem, szinte alig hallani -
.
(2004)

SÁBA...

Törött pohár fehér arcod
Legördülő könnyet facsar
Minden jaj-szó tettet, ámít
Szürke szemed lét homályos
Macska leső köddé válik -

Tükörképed - ezüst sugár
Mégsem Te vagy, érzem sután
Hol a szép szó testté válik
Nyirkos álmok hold udvarán
Buja vágyak ragyognak rám

Barlang falán Platón árnya
Fátyolt sző a holdvilágra
Hol az ige tetté válik
Hamvas nyarak ködvarázsa
Ajándék az éjszakámba

Alfa nászunk holdfény táncán
Ragyoghatsz majd ágyam vásznán
Hol a csók gyönyörré válik
Vonzó árnyad reám talál *
Nem létezel, *ne nézz így rám!

Törött fehér pogány arcod
Legördülő könnyes szavad
Ezer-egy éj mesét csábít
Holdas lényed csókot akar
Öröm-eső gyönyör frázis -
Köddé válik, a magány is...

PROFÁN ZSOLTÁR

gyémánt szemed hamuvá éget
így nézek most már csak magamra
kínomban is dalra fakadva
keresek porba szánt igéket -
mindenben tégedet szeretlek
de némaságod engem büntet -

itt a szívem a tenyeremben -
nagy isten te védj meg engem
aki arcod még sosem látta
szűzen lökték ki a világba
verselek éjt-nappá feloldva
szánalmas igéket motyogva -

dúltan az égbolt földre huppan
teremtesz éjt nappallá téve
vérző bajokkal - nagy titokban
körötted varázshegyek lánca
vörös pillantásokat gyújtva
szerelmi kínt hoz a magányba -

tükrös cserepek milliárdja
megvérez szilánkos szavakkal
bánatok deres vasvirága
lelkemből kitépve magasztal:
lobog a láng és elemészt már -
zászlótlan imám - szakadatlan

Az örökség

Sírkő válla vasbilincsben
életfogytig cipekedhet
mint egy szobor mindenszentek
sírkő homlok rajta álmok
ezer éve nyöszörögnek -

Káin baltát fog a Múltra
gúny és kacaj harcra csábít
Ábel füstje csap az égre
sírján moha, s fű csírázik

Boldog anya szűlte őket
négy visszhang szólt sírva érte
Öreg Isten ne bűntesd meg
aki így szűl csecsemőket -

Sírkő vállunk vasbilincsben
vérünk sűrű, evesedhet
mint egy szomor bukott isten
sírkő homlok, rajta bélyeg
S Káin szövi szemfedőnket...

Séta a szigeten *
(pollen jelentés)

Rímeket remeklek serényen
Kísért a szellem pollene
Suttogj csak mögöttem szüntelen
Esendő vágy és esztelen -
Ne szólj most, csak gyere be!
Játékká vált tejfából
Ajándék faragott barika
Felnőtt mese hímese
Ím a világhoz kiáltok:
Sehol vagyok királyfi:
Seregjárta büszkeség
Báli leányok kis ura!

Tessék-tessék!
Aki érti éljen! Aki él megfizet -

Megnyerte - hát hadd vigye
Hull a fűzfák levele
De a rosszat ne tegye
Mert ma már ez tan mese
Sír-jaj lesz a vége -
Olvad a hegy gleccsere
Elromlott a VILÁG -
Kíntornás zenéje
(itt az ima gyökere)
Zörög a fa tengelye
Hegedű a kicsi lány
Bársony szenvedélye -

Fekete a vasvirág, nárcisz -
Fekete a szelek pollene

Volt jövő itt más is
De a banya ránk pirít:
Podvás nyelve kivirít -
Megszólal egy pánsíp
Láng ég alján rossz csont nóta
Kedve kivirágzik
S felettem az öreg isten
Rongyfelhőt pipázik -

A nagy visszavonás
Az élet két tétele…

I.
Egy égről-földre szállt halál-malom
Kérdésekből metszett teste
Szabdal egyre
Örök viszály és olcsó forradalom -
Szinte fáj a káröröm
Mit velünk az idő elkövetne

II.
Ám ha végre köröttünk leszáll az este(?)
Egy asszony áll a szélben
Haja lobog a hegytetőn
Szinte száll a messzeségbe
Reám vár keble forrón megfeszülve

Oly éhesen ízlelve fényt -
Tudom, csak szeretni hív az este:
Életvágy dala szólít, most mindent elfeledve
Megválthatod magad - susog fülembe
Ha szerettél eleget –
S egy nő talán az asszonyod lehet
Ha arra kérne, Emberként szeresd(?)

Már nem feledhetem a nap szagát
- a sok-sok életes-jelet
- a zöld fenyőt a kopár dombokon
A vízparti fát, a csillagot, kis csónakot...
A csattogó vitorlát -
A permetet a táj felett,
Ha színes köddé válik hirtelen.

Feledhetetlen őrzöm hajad illatát
A szirmokat
A nap tűzét, a csókokat, a bőr ízét
Ha nyersselyem borítja testedet
Vad ajkam láz-örömtől fuldokolva
Ott lent megérzi vágyadat...

És hűlt helyét, elestedet -
Míg fent az éhes ég alatt
Pajzán parázna vágtat –
Csak hull a fűzfák levele -
Tanunk a néma hold
Csókolja sápadt testedet -
S a rózsa alkony, míg eljő az ősz -
A bús idő - majd mindent eltemet…
.

ANYAHITA GYERMEKE



a hetedik égig jutva
a tórától megszabadulva
szárnyalok Ataisz utóda
csillagrovó testvérek közt
a Tejúton át a Szíriuszra
hol vár ránk népünk ősi jussa...

Minden Halottaim napján

Fekszem az ágyon
az utolsó percben a szomszédomat elvitték csendben
nézem a plafont meredten, - sebesülten
valaki segítségért kiáltott, - jajgat szüntelen
fordulni szeretnék - markolom a vasat
emelem bénult testemet - lélegzetem elakad
hörög a szomszéd -
dünnyög egy másik és énekel
mint szélütött kakas derül a hamis hangokon
a felbolydult kórterem

Fekszem az ágyon –
nyirkos pára száll le homlokomra, útra kelek –
űz-hajt egy gondolat -
mint egy lázbeteg kisgyerek rohanok át a városon
horpadt útjain botladozom, - fekete madarak
rebbennek fel – egy mozgólépcső egy terasz
egy koldus énekel…micsoda panasz
egy kávéházi ajtó mellé ülök csendesen -
iszom a hideg sört a novemberi szürke ég alatt -
szeles itt fent
de valahol lánctalpak csikorognak fémesen –

Kékes lidérc száll felém
egy szürke fal mellett lépdelek
emeletek -
feltekintve, két emlékkőtábla néz le rám
egyszerű, fekete betűkkel, sorakoznak a nevek,
" elestek - március idusán…
a másikra téved tekintetem, " meghaltak 956-ban”
...s alul lyukas nemzetiszín szalagokkal…
poros babérkoszorú rezeg, szakadtan…

Elmerengek, mint hívő az oltárképen,
melyik a való, melyik az igaz? Ki halt meg itt és miért?
Serceg a kanóc - A gyertyáról csepeg a viasz…
Ez már a vég…
Felülök az ágyban…
egyedül, botladozva,
a zsíros falba kapaszkodom, sima a felület,
lassan mégis, mégis előre megyek…

azért sem halok meg! - kiáltom magamnak,
- azt várhatjátok!
- még éveken át…visszaaraszolok a kórterembe,
s tovább lépeget velem az embertelen jelen:
remeg a város, zokog a nép, s a járókelők Istenért kiáltanak,
nincs segítség?
távoli villanás, utána dörej, széllökés tépi a fákat,
elönt a harag s a félelem
ruszkik haza - kiáltják mellettem szüntelen
és hörögnek a sebesültek…
Elsüvölt közöttünk a Sátán, elszabadult, mint emberfarkasok
üvöltenek a rohanó rémek, vérfolyó közelít felém
az utca közepén
egy rőt-vörös medve-mészáros, szőrös arcán szörnyszáját kinyitja fogcsikorgatva, félek, -
bekapni, harapni készül, - elrohannék előle haza,
de lehúz a járdaszegély vércsíkos szalagja
s míg előbbre jutnék keservesen, lihegve dörög (mászik utánam csikorogva) egy tank,
mint valami óriás páncélos bogár - de felrobban agyamban a hang… baang-bang
most újra látom…nincs kegyelem!
Irak, Jeruzsálem,
Gyanútlan, mint egy szörnyű álom…a mozivásznon…
mint farkascsordák esnek egymásnak az emberek. Süvít a rakéta,
s megöl egy gyermeket, felégeti a kiomlott vért
az utcakövén, az emberek szíve
üszkös cafattá szakad. Vasmadarak szállnak felettem
és hull fejemre a bomba!
Szétmállik testem, felszáll szakadozva, hullahegyek égnek hekatomba…
Libanonban Csontvári cédrusai alatt
látom: karhatalom zárja el előttem az utat
és ütnek a gumibotok, sápadt bőröm szakad… szememet eltalálta a gumilövedék,
vízágyú dönt le a lábamról és elsodor az utcaszemét…

A karhatalom, - tovahalad, s én az utca kövén
élettelenül fekszem a vérben, mint egy sárba hullott
rozsdás falevél… tél kap fel
és tovarángat a novemberi szél

Tűz roham nyargal cikázva.
Megégek s forró füst száll fel belőlem.
Végül a messzi ködpólyákon át, hallom
Az idő gépek halkan duruzsolnak
halottaim égnek szívem alig-alig neszez
kioltották csendben
... kioltották a csillagokat…a hitet…
átszakadt a fal, elszállt a kéklő messzeség,
elszállt, zengő robajjal
látom : már nincs felettem a hold pici fénye,
kimászik a partra egy beteg, arca csupa heg,
kezében sebtapasz, csipesz –
vár reám a vértenger fövenyén hogy elkérje…
átvérzett életét a vég…

Napfény karcolja a kórterem ablakát…
Megvirradt, felébredhetek.
.


megj. Bálint barátom, olvasván a történetemet, gratulált, mondván
valóban hasonlatos egy ilyen kórterem viziójára hazánk, mintha minden betegség izmus egyszerre támadna...

Óda Ataíziszhez
(Hommage Hamvas Béla)

Már szabad vagyok- megváltottam
A Nap tüzét, az életet:
Az ébredésért mindent feláldoztam,
Ami egykor Góg, és Magógé lehetett.

Rontás, hamisság nem igézhet
Fényből építek várakat;
Erők próbája létezésem
Csak holdfény érlel ily magvakat.

Rám köszönnek, akik szeretnek:
A csend, a hold, az estharang:
Ajándékai e késői szüretnek
S borvirágok közt a múlt megfogan.

Szabad vagyok e szövetségben
Sugárzó titkok közt létezem
Szétosztva szívem és magam -
Ma Arvisurás ősi népem
Napra-fénylő szobrát vésem

Szabadság vár és verses szerelem
Rendet vág a vers a dadogó beszéden
Szétosztva az ébredés hangjait:
Lágy esték tűnnek át az éjen
Fellobbantva az ősmúlt hamvait -

Istenem!
Legelső igédet idézem:
Legyen miénk a világosság!
De Jó és Szép nem vált meg egészen
Ha nem ragyog át a múlton az igazság.

Már szabad vagyok- megváltottam
A nap tüzét, az életet;
Csillagrovó testvérek közt lépdelek:
Az ébredésért, mindent oda adtam,
Ami csak igaz emberré tehet...

.

Vigasz

aki itt leheveredett a bajban (?)
már mind mozdulatlan;

tegnap rendőr szólt rám
szeme, hangja: kutatott;
körülöttem sebesült
nagy farkasok álltak
harapni támadt kedvem ott;

igazat oszt nekünk az idő;
minden élőt lekaszál
kinek ajándék
kinek ádáz a halál
mondják: szerencse fia
aki itt szerelmes asszonyra talál

igazat oszt nekünk az idő
sok szóval mondjátok hát:
galamb szelídséggel
nem eladó az élet!

eljön majd a hajnal:
elhozza a halálszagú éjből
az elárult és megveretett
56-os vércsillagos holnapot.


Mágia
(civilizációk pusztulása)

Ma is a titkok erdejében jártam
Fáradt köd szitált a tompa ég alatt
A keresztúton fénylő jelre vártak
Számolatlan, halálra szánt férfiak -

Dalolt fű, fa, virág - csillag-kő patak.

De némák lettek akik énekeltek
Anyák nem szülnek többé gyermeket
Kutyám szűköl; itt az Armageddon!
Nem hiszek többé senki idegennek...

A civilizációk elmerülnek -

Inog a világ, útra kelnek a jéghegyek
Gleccserek sírnak letérdepelve
El Ninnyó vágtat -
Vihart szülnek a mérgezett tengerek...

Hamis a világ: új szodoma otthona

Megrontott fia Atyjára támad
Bélyege a cinkos ölelésnek:
Halál és üzlet
Vérrel írt jelet küld a mennyországnak

Ma is a tikok erdejében jártam
Üvöltöttek megfeszített férfiak
Névtelen és szánt halálra várnak
S íme, Krisztus jött, az angyalok között
A betlehemi szennyes tengerár fölött

*

Kis magyar paradoxon

kétoldali tükröd vagyok
ez üdvöm és élettervem
egy szép szóra kezet adok
s élek - egyre csendesebben

vagyok jó-szó, s benned visszhang,
rám dörögnek a börtönök,
ha nagy baj van - tél-országban,
üveg szilánkokra török -

élni tanul mohó élv-vágy
ha köpök, a Hold fölnyalja
énekelj csak szomorúság!
nevess rajtunk Föld bitangja!

gázszámlát hozott a postás
vakulj nyugdíjas mostoha!
sápadtan sziszeg a gázláng:
megérdemelted ostoba!

uniós ünnepünk hajnalán
nyomor fáj, himlős arcokon -
kiül a komor valóság:
lopj, üss, csalj! - mert téged ütnek -

ma elveszik ősi földed
s holnap, mehetsz, amerre látsz!

*

Anno 2004 december 5
(behajtja adóját a sors)

Motto: Gábor Áron rézágyúja
Fel van virágozva...

Vén lucskos Tél szül most itt tavaszt
Hányaveti groteszk mosolyok közt
Trianoni füttyögések fölött -
Egyedül és igazán szavak(?)

Csak bátorság és fegyver - zavart
Homályos létekkel sajgó szívem
Szül róla dalt - Ecce homo: Íme
Rügy, patak, Erdélyről vallanak...

Tél-tavasz helyett most pénz beszél -
De ünnepnap lesz a szent hegyekben
Ha madaras dalt sodor a szél -

Együtt jön velünk, aki csak él
És megszólal majd a régi nóta:
Egy büszke nép újra álmodója.


Megjegyzés: Madaras Hargita - hegy a Hargitán


*
Stigma
(a kifakult címer)

Elvesztve zászlók ősi színeit -
Mondd testvér, mit kapnak cserébe most?
Új nyomort vet a kéklő égbolt
És a mustár-sárga kikerics?

Vagy tán a tulipán sárgasága csillagzik?
Kéklő mezőben elkeveredve -
Mondják is, köröttük nevetve:
Jövőtlen, tarka népek laknak itt.

Hazátlan - múltjuk eltemetve
Tál lencséért feledni készek -
Oly kezesek - szívet cseréltek!
Kezet csókolnak mindenkinek.

Ne bántsd hát most e jámbor népet
Játékszerét, száz balga reménynek…


*
Téli napforduló

Gyémánt tükröm él fényei közt
Egy árnyék karcolja arcom -
Friss vízzel hűsít egy tenyér
Ünneppel ragyog ablakom.

Korsóm csendjébe rejtem száz dalom -
Vagyok életes szegetlen kenyér -
Ünnepre fény -
S magamnak is áldozat, sors szeszély.

A feledés házában élek - ereszén
Madaram tollait tépkedem
Ahol a rég várt vendég helyén
Ma megkoplalt böjt a szerelem.

Érosz hajerdejében szikrák pattognak
A keblek, a száj még dalolva piheg;
Vöröset lát a szem, a szívben vágy fakad
De fejünk felett már, pusztulás lebeg -

Homok hangja van a szélmozdulatoknak:
Ott neszez körülöttünk a minden -
Ó szerelmem…
Nézz az égre, - Nézz szemembe! Jöjj a fényre most!
Úgy változik szívünk mélye, mint a Hold.

A szerelem házának menhelyén
Fénytollait tépi a tűzmadár
De szárnyába metsz egy sötét árnyék -
Ha múltunk éjfekete, titkos karjába zár.

Ím a végzet!
Herceg! Keresd a tükörképet,
S magadat - egy életen át -
Ne higgy a köveknek, napnak, csillagoknak!

Ne higgy vajákos festett szép-szavaknak!
Lásd, lábad előtt hever, de otthont nem ád:
Ha koldus vagy(?) megtagad és pár garassal -
Elkerget küszöbéről a világ.

*

VESZTESÉG NÉLKÜLI JÓSÁG
Triptihon

I.
Rózsák közt tövisek sűrű bokra
Agyagos - kavicsos gyalog út
Fölöttem az átható ég kéklő fodra;

Ez volt a Múlt...

Ajándék nyaram delelt felettem
Kéretlen rontott rám a fény
Az élet zenitjét harsogta szívem:
Nyári ég, - Derű és könnyű nevetés...
Egy szőke lány ölén
Boldog időt érlelt az élet;
Még felhő sem árnyalta homlokom.

Ó Te drága Nő!
A csókodat, hamis aranylón is úgy szerettem -
Hölgyem gyümölcsgerezdjén, ha kelt a nap
Párás harmatot lehelt a völgy;
S amint megláttam mellbimbóidat
Felszakadt a boldog hosszú sóhaj - ó jaj!
Remegve győzve, átkaroltalak -

Még minden együtt volt a napsütésben
Hűséges hajnal kelt a lázas éjből
Könyörtelen és cinkos csillagok
Álmot szőni jöttek hajnalonta értem, -
De a jó-szerencsém mégis elhagyott...

II.
Nincs már jó ideje a szerelemnek

Széttörött
Az üvegtestből készült palota;
Sötét, bemocskolt
Babrált agyú lény lett az ember-fia;
A végzet árnya sír felettem
Elűzve orrba csap a műanyag szaga -
Elveszett a hamis világ minden varázslata!

Két asszony őröl a kézi malommal...

Életből és halálból rótt
Vizes homokba rajzolt jeleken
Közömbös tükrök vakotás cserepein járok
Mindent feledve feketén félve
Fából faragott királyként
Lopott csókokba rejtett kincseket találok...

III.
Két asszony őröl az égi malomban!

Hasonmás létek örökében
A dallam megrontja versem tiszta rendjét
Korsóm víznyugalma némaság
Gyér percek ütik el a kilúgozott estét
Mély bukás ez, - ám egyre nő a csalfa vágy!

Körös-körül csalóka látszat
Szűk égen szürke esőfelhők szántanak
Árnyai valami képzelt elmúlásnak
Falak, falak -
Határa nincs, csak vak-szimultán múlt idő -
Mint kettős gyász-szalag.

A Vörös hangya-nép
Mint méhkaptár lapul az édes mézre
Most jóvátett olcsó börtön időt vet tunyán a tűzre
S megcsillan szemében még a múlt tanult lidérce...

Nézz a tűzbe, Nézz tükörbe!
Nézd, mily roppant árnyak ködlenek!
Jövőtlen elfeledve száz
Kivérzett beste Árnyat kergetek...

Sarki csillag robban át az érdes éjen
És szánt virágmezőről dalol a szívem
Tünde holdas nyári éjszakák világa
Perget múló illatot felettem hangicsálva;
Álom ringat engem áradt fényfolyón
Semmit se várva, élek árván...csillogón.

.

ÉBREDJ VELEM...

Ébredj velem Jobbik felem -
azt kérdezem: legyen-e
az igen, IGEN
és a nem NEM? legyen-e?
a tegnapi jövevény
ma is csak idegen?

Ébredj velem Jobbik felem!
fénytelen kétséget szül
a féltékeny szerelem:
az egyhangú nem...

Se győztesen, se vesztesen
a nem, ne legyen köztünk fal
többé sohasem...

Mint ahogy végtelen a hű szerelem
úgy szeresd, védd népedet hazád
mint ébredező gyermek ha keres
otthont és Édesanyát...

Te csak szeress és én is igyekszem
Jobbik felem, hogy legyen
határok felett közös egy Család

Hogy legyen a kérdésre felelet:
keressünk együtt Igent
és találjunk, nemzetet, hazát...

Karácsonyi fényfüzér

gyermeki álom -
jégvirág olvad gyertyás
karácsony fákon

csengő csilingel
nyílik az ajtó és ím
belép az ünnep –

gyertyaláng lobban
öröm pirul arcodon
kezek ölelnek -

*

MESSIÁS

holnap ha eljő
majd a szép szabadító:
újjong a világ!


*

AZ ISMERETLEN

ha betoppan majd
és megérint? kész vagy e
újjászületni?

*

SZENT HELY –

Az ezüst hegyen
Hótakarón – egy templom
Sokszáz éve vár

*

MEGVÁLTÓ SZÓRA VÁRVA

Most már mind együtt
Állunk a Varázshegyen
Ím hópelyheid –

Sugaras égi fényben
Tűztövis koszorúban

-

A NAGY "OM"

meztelen óriás
ül az Óperencián túl
tér-időn kívüli jelre vár -
pillája se rezdül
bár tudja az igazat:
om maya ma szkíta
raku ana peya nomu -

kérlek Uram - hallgass reám
és ne feledd el bátorságomat
mérleg házában él
egy fájó sötét gondolat:
Te jó vagy Uram, hát most lássad
megcsalt magyarságodat -

óh magyar Hargita!
Székely vára csupa rom
meztelen óriás ül
ordas hazugságokon -
pillája se rezdül
bár tudja az igazat
tudja - ami elveszett
vissza sírni nem lehet -
a hősök ősi jussát
őrzi a szív, a vér, a képzelet –

tér-időn kívül – a hegyek ormán
hol a határon túli turull se jár
a széki gyopár hó mezején
áll egy fekete remete vár -
vad táltos szava szívünkbe száll -
bár tudja az igét
nem hívja Istent
Hargita népe -
jelre vár – a tél haván…