Szanté meseháza

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Biztos láttatok már baromfi udvart ahol szaladgálnak tyúkok,
kaksok, libák, kacsák. Most róluk mesélek nektek.

A kakaska és a jércike

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kis kakaska meg egy jércike; amint ott kapargáltak a szemétdombon, megtalált a jércike egy szem kökényt, el akarta nyelni, megakadt a torkán, elkezdett fulladozni, kérte a kakaskát:
- Eredj, kakaskám, hozz a kúttól vizet, mert mindjárt megfúlok a kökénytől.
Elment a kakas a kúthoz.
- Kút! Adjál nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfullad a kökénytől.
- Nem adok biz én, míg nekem a fától zöld gallyat nem hozol.
Elment a kakaska a fához.
- Fa! Adjál nekem zöld gallyat, zöld gallyat adom kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfullad a kökénytől.
- Bizony nem adok én - felel neki a fa -, míg nekem a szép leánytól koszorút nem hozol.
Elment a kakaska a szép leányhoz.
- Szép leány! Adjál nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem zöld ágat, zöld ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfullad a kökénytől.
- Bizony nem adok én, míg nekem a vargától cipőt nem hozol.
Elment a kakaska a vargához.
- Varga! Adjál nekem cipőt, cipőt viszem szép leánynak, szép leány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfullad a kökénytől.
- Nem adok addig, míg nekem a molnártól csirizt nem hozol.
Elment a kakaska a molnárhoz.
- Molnár! Adjál nekem csirizt, csirizt adom vargának, varga ád nekem cipőt, cipőt adom szép leánynak, szép leány ád nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfullad a kökénytől.
- Nem adok addig, míg nekem a disznótól hájat nem hozol.
Elment a kakaska a disznóhoz.
- Disznó! Adjál nekem hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád nekem csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád nekem cipőt, cipőt viszem szép leánynak, szép leány ád nekem koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfullad a kökénytől.
- Nem adok biz én, míg a szolgálótól moslékot nem hozol.
Elment a kakaska a szolgálóhoz.
- Szolgáló! Adjál nekem moslékot, moslékot viszem disznónak, disznó ád érte hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád érte csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád érte cipőt, cipőt viszem szép leánynak, szép leány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfullad a kökénytől.
A szolgáló adott neki moslékot, moslékot vitte disznónak, disznó adott neki hájat, hájat vitte molnárnak, molnár adott neki csirizt, csirizt vitte vargának, varga adott neki cipőt, cipőt vitte szép leánynak, szép leány adott neki koszorút, koszorút vitte fának, fa adott neki ágat, ágat vitte kútnak, kút adott neki vizet, vizet vitte pityikének, aki aztán megitta és a kökény lecsúszott a torkán. Ezután boldogan kapirgáltak az udvaron.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Lehet hogy láttátok azt a filmet aminek a címe, "Az istenek fejükre estek"
Afrikai Busmanokról szól, most én is egy busman mesét hoztam Nektek.

A csillagok szíve

Hallgattam a csillagok beszédét. Azt mondják a csillagok: - Cau ! Cau !
Kérdeztem nagyapámat: mit jelent a csillagok beszéde? Nagyapám
akkor, azon a hűvös estén kunyhója előtt üldögélve elmondta nekem az
emberek és a csillagok beszégetését:
"Amikor nagy az éhínség, a busmanok a csillagokhoz fohászkodnak:
adnának a szívükből egy darabot, hisz minden csillag olyan nagy, s
bizonyára tele van eleséggel. Adjanak hát szívükből a szegény
busmanoknak, hogy azok is jóllakjanak.
Ilyenkor mondják a csillagok: - Cau! Cau! Az emberek meg
visszafelelnek nekik: - Cau ! - és félnek, hogy a csillagok megbűvölik a
gazellákat, hogy ember el ne ejthesse." Amikor feltűnik egy-egy csillag,
nagyapám így beszél hozzá:
- Tele van a szíved, te csillag, adj hát nékem belőle! - Vedd helyette az
én szívemet, az én éhező szívemet! - Éhezem, koplalok, jóllaknék
egyszer már én is, mint te!
- Tele van a gyomrod, adj hát belőle nékem! - Vedd helyette az én
gyomromat, az én éhező gyomromat ! - Jóllakott vagy, nagy vagy - én
meg éhezem, koplalok. Koplalj egyszer te is ! - Add nékem a karodat is,
vedd helyette az enyémet! Nem ejt már vadat az én karom, elhibázom
mind a célt.
Kívánta erősen, bár eltalálná nyila a gazellát, azért kérte a csillag karját,
s adta volna helyébe a magáét, hisz azzal egyre csak célt tévesztett.
Befejezte a fohászát nagyapám, leült a kunyhója elé, s arra gondolt: de
jó volna meghegyezni nyilait, felajzani íját, elejteni azt a gazellát!


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy nyusziről és egy kis sünről hoztam mesét Nektek.

A sün akit meglehet símogatni

Nincs olyan sün a világon, amelyik ne lenne tüskés. Annyi szúrós tüskéjük van a sünöknek, hogy még hozzájuk sem lehet érni. Megsimogatni oket pedig egyenesen lehetetlen. Nem is simogatta meg oket soha senki. Azaz, egy kis sünt mégiscsak megsimogattak. Hogyan történt? Elmesélem.
A kis sün az erdőben kószált. Egyszer csak észrevett egy fatönköt. A tönkön egy nyuszi üldögélt, és tejbegrízt evett a tányérjából. És nem ám akárhogyan, hanem kanállal. Megette a nyuszi az összes tejbegrízt, és azt mondta:
-Köszönöm, anyukám!
A nyuszi mama odament hozzá, a mancsával megsimogatta, és megdicsérte a kis nyuszit:
-Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!
A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszi mama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tole:
-Ki bántott téged?
-Senki nem bántott -felelte a kis sün.
-Hát akkor miért könnyes a szemed?
-Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.
-Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?
-Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.
-Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés. -sajnálta meg a nyuszi mama a kis sünt.
-Hát persze, hogy megsimogatna. -szólalt meg a kis nyuszi, -de a tüskéid megszúrnák a mancsát.
-És ha nem lennék tüskés? -kérdezte hirtelen a kis sün.
-Az egészen más lenne. -mondta a kis nyuszi. -De hiszen az lehetetlen!
-Lehetséges! -kiáltott egy nagyot a kis süni.
Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.
Amikor ez a labda odagurult nyuszi mamához, az eloször nem is értette, mirol is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:
-Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?
Nyuszi mama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:
-Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! -mondta."


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Tudjátok, ha tüsszent valaki azt mondjuk egészségedre. Most mesélek
egy legényről aki nem akarta ezt mondani még a királynak sem

A csillagszemű juhász

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népének rá kellett mondani: adj’ isten egészségére! Hogyha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: “Adj’ isten egészségére!” Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani.
Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, s maga elé hívatta a juhászt.
Elmegy a juhász, s megáll a király előtt, aki éppen a trónusán ült, és nagyon mérges volt.
– Mondd mindjárt: adj’ isten egészségemre! – kiáltott rá.
– Adj’ isten egészségemre – mondta a csillagszemű juhász.
– Nekem, nekem, te gazember! – kiabált a király.
– Nekem, nekem, felséges uram – válaszolt a juhász.
– De nekem, énnekem! – ordított magából kikelve a király. – Mondd azt tüstént, hogy adj’ isten egészségére, felséges királyom!
– Nem mondom biz én addig, amíg a királykisasszonyt hozzám nem adják feleségül.
A királykisasszony is ott ült a szobában egy kisebb trónuson. Nagyon megtetszett neki a bátor legény, s egy szóval sem mondta, hogy nem megy hozzá.
De bezzeg a király kékült–zöldült dühében, s nyomban megparancsolta, hogy vessék a juhászt a fehér medve tömlöcébe.
Megfogták a darabontok, s belevetették. De mikor a medve meglátta a csillagszemét, a tömlöc legtávolabbi szögletébe kucorodott, s dehogyis merte volna bántani.
Jön reggel a hopmester, hogy összeszedje a juhász csontjait, hát látja, hogy biz annak kutya baja.
Felvezette a királyhoz.
– No, te gazember, most közel voltál a halálhoz, mondod–e nyomban, hogy adj’ isten egészségemre?
De a juhász csak azt mondta:
– Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
– Eredj hát tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vetették a darabontok egy szóra, de amikor betették utána az ajtót, a juhász elővette a szűre ujjából a furulyáját, s olyan szépen fújta, hogy a sündisznók egymásba kapaszkodtak, s táncra perdültek.
Reggel, mikor a hopmester eljött megnézni, hogy maradt–e valami a juhász csontjaiból, még javában fújta, s a sündisznók még mindig járták.
Mit volt mit tenni, felvezette a juhászt a királyhoz, s az azt mondta:
– No, gazember, most közel voltál a tíz halálhoz, mondod–e már, hogy adj’ isten egészségemre?
De a juhász csak azt mondta:
– Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
– Eredj hát száz halálba! – kiáltott nagy haraggal a király, s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.
El is vitték a darabontok, de mielőtt bevetették volna, arra kérte a juhász őket, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a verembe, talán még meggondolja magát.
A darabontok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, ráakasztotta a szűrét, a tetejébe tette kalapját, s kikiáltott a darabontoknak, hogy nem gondolta meg magát.
Bejöttek a darabontok, s be is vetették szerencsésen a szűrt meg a kalapot, s észre sem vették, hogy a juhász maga ott maradt az egyik szögletben a sötétben.
Másnap jön a hopmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, mikor meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz, aki már akkor még sokkal mérgesebb volt, de azért mégis megkérdezte:
– No, most már száz halálban voltál, mondod–e már, hogy adj’ isten egészségemre?
De a juhász csak azt felelte:
– Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
Látta a király, hogy elpusztítani nem tudja, befogatott a királyi hintóba, maga mellé ültette a juhászt, s elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott azt mondta neki:
– Látod ezt az ezüsterdőt? Neked adom, ha azt mondod, adj’ isten egészségemre!
De a juhász most is csak azt mondta:
– Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
A király elhajtatott az aranyvárhoz. Ott azt mondta:
– Látod ezt az aranyvárat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, csak mondd azt nekem, adj’ isten egészségére!
De a juhász itt is csak azt mondta:
– Nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!
Odébb hajtattak a gyémánttóhoz. Ott a király azt mondta:
– Látod ezt a gyémánttavat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, csak mondd azt nekem: adj’ isten egészségére!
De a juhász itt is csak azt mondta:
– Nem, nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!
Látta már a király, hogy semmiképpen nem boldogul vele, nagyot sóhajtott, s azt mondta:
– Isten neki, hozzád adom a lányomat, de akkor aztán mondd nekem igazán, hogy adj’ isten egészségére!
– Mondom én, persze hogy mondom, miért ne mondanám!
A király ennek nagyon megörült, s kihirdette, hogy örüljön az egész ország népe, mert a leánya férjhez megy. De legjobban örült a szépséges szép királykisasszony, aki annyi királyfit kikosarazott, s aki a csillagszemű juhászt igazán megszerette.
Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, táncolt. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Hát amint a vőfély felhozza a tormás disznófejet, s a király maga elé vette a tálat, hogy mindenkinek a részét kiossza, egyszerre csak nagyot tüsszentett az erős tormától.
– Adj’ isten egészségére! – kiáltott a juhász legelőször, s a király ezen úgy megörült, hogy menten lefordult a székről.
Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohasem terhelte a népét azzal, hogy kedvük ellenére jót kívánjanak neki, mégis jót kívántak neki minden parancsolat nélkül, mert jó király volt, s igen szerették.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy királyfiról mesélek Nektek.

Merészlevél, óvakodókavics és kérdőkegyökér

Élt egyszer régen egy igazságos, bölcs, jó király, aki virágzó, boldog országában elégedetten uralkodott.
Egy reggel, amint a bölcs király fénylő, aranykeretes tükrébe tekintett, elképedve látta, hogy egykor éjszínfekete, hosszú szakálla hófehérré fakult. Lám, lám, töméntelen esztendő elrepült már felettem – gondolta magában –, itt az ideje, hogy nyugalomba vonuljak, és átadjam királyi hatalmamat fiaim egyikének.
Három délceg fia is volt a megőszült királynak, Ilyenusz királyfi, Olyanusz királyfi és Amolyanusz királyfi, és még azon a napon, apjuk magához hívatta mind a hármat.
– Édes, jó fiaim – mondta szigorúan szerető szavakkal –, uralkodásom végeláthatatlan évei alatt megöregedtem, ősz fejem nehezen bírja már a korona terheit, ezért ma abbahagyom a királykodást. Az indiánus császár pazar ajándékot, aranyszárnyú griffmadarat küldött nekem, most felülök az aranytollú bestia hátára, és elrepülök világot látni. Ámde világkörüli repülésem elején, mikor a griffmadár a felhők alá ereszkedik, birodalmunk határán belül eldobom királyi koronámat. Keressétek meg, fiaim, az elhajított, legfőbb fejfedőt, és amelyikőtök a legrátermettebb királyfi, és leghamarabb rátalál, az legyen országunk új királya.
El is repült a király az indiánus császártól kapott griffmadárral nyugat felé, Ilyenusz, Olyanusz és Amolyanusz pedig nagy gonddal nekikészülődött a sorsdöntő próbatételnek.
A királyi kikiáltók eközben a palota legmagasabb tornyaiból közhírré kiáltották, hogy a király nyugalomba vonult, és beláthatatlan terjedelmű, világkörüli utazásba kezdett, csakhogy előbb egy különleges, királyválasztó feladatot tűzött ki engedelmes fiai elé.
Minthogy Ilyenuszt, Olyanuszt és Amolyanuszt az ország egész jámbor szívű népe szerette, a jóravaló emberek máris ezerféle csodatévő, ősrégi varázsszert, gonosz rémektől óvó talizmánokat hoztak a királyi palotába, és minden egyes titokzatos kabalához fűztek néhány jó tanácsot is.
– Idehallgass, Ilyenusz királyfi, ez egy pár merészlevél – mondta elsőként egy dolgos szántóvető. – Az izgágafa ágáról szakajtottam neked, béleld ki véle a bocskorod belsejét, és meglásd, úgy viszket tőle majd a talpad, hogy tűzön-vízen átkelsz miatta!
– Hálásan köszönöm, tisztelt bátyám, irántam tanúsított jóságodat, mindjárt elküldöm a csatlósaimat, vágjanak egyet az izgágafa ágai közül, és faragják meg nekem, vándorbotnak! Talán annak is hasznát veszem.
– Ezt magam sem tettem, oktondiság lett volna az, fenséges Ilyenusz! – kiáltott fel a földműves. – Hisz, aki izgágafából farigcsált botot vesz egyszer a kezébe, annak nincs többé se fék, se határ!
– Nesze, jó Olyanusz királyfi, néked itt egy óvakodókavics – suttogta a szántóvető után tipegő, ráncos öreganyó –, a Szorongó-sziklából törtem le, dugd a csizmád sarkába, hogy bármikor jól megfontolt, helyes utakra vezesse lábaidat!

– Köszönöm szépen, drága öreganyám, de ez a kavics olyan pöttömnyi, alig látom, és így könnyű elveszíteni. Elküldöm egyik szolgámat, hogy hasítson egy nagyobb darabot számomra a Szorongó-sziklából.
– Kérges bőrű és göcsörtös az én vénséges vén kezem, de oly egészen még nem illant el ujjaimból az erő, hogy ne tudtam volna nagyobb kődarabot letörni néked! – háborgott az apró anyóka. – Ámde ostobaság ilyesmit tenni, édes, jó Olyanusz, mert aki a Szorongó-sziklából túl nagy darabot hord a csizmájában, az még talpra állni is retteg.
– Látod, Amolyanusz királyfi, íme egy-egy szál vékony kérdőkegyökér – mondta végezetül egy vándordiák, köpönyege zsebéből előrántva két satnya gyökeret. – A kutakodóbokor gyökere, neked ástam ki, ha cipőfűzőként használod, a világ minden pirinyó részletét segít megismerni.
– Köszönettel fogadom, kedves barátom, de túl rövid gyökerek ezek az én magas szárú, királyi cipőmbe, nem tudok csinos masnit kötni rá. Elküldöm néhány apródomat, ássanak ki hosszabb gyökereket a kutakodóbokor alól.
– Nekem is van ásóm, és én sem lennék rest hosszabb cipőfűzőnek való gyökeret keresni – legyintett a vándordiák –, de ám balgaságot cselekednék! Hiszen aki túlságosan hosszú kérdőkegyökeret fűz a cipőjébe, az minden kicsinyke tüskénél és virágnál megakad, alig halad előre egy-egy fikarcnyit.
Kora hajnalban Ilyenusz kibélelte bocskorát a merészlevéllel, Olyanusz csizmájába rejtette az óvakodókavicsot, Amolyanusz megkötötte cipőjét a kérdőkegyökérrel, és útnak eredtek.
Fáradhatatlan léptekkel vándoroltak az országúton, szép sorjában, egymás nyomában. Elöl ment Ilyenusz, a merészlevéltől viszketegen, ezüstös kardját bátran suhogtatva beledöfködött az összes útszéli bozótba, lábával hetykén széttúrta a rengeteg összeszáradt avarkupacot, és minden tócsába belelépett, de a királyi koronát sehol sem lelte. Mögötte Olyanusz gyalogolt, kényelmesen, az óvakodókavicstól sem túl kicsiket, sem túl nagyokat lépve, miközben feszülten fülelve, forgolódva kémlelte a környéket. Ha valamiféle aranyosan fényeset vett észre a sűrű cserjék között, akkor körültekintően, kesztyűs kézzel nyúlt a bokrok aljába, ám apja koronáját ő sem találta meg. Leghátul Amolyanusz baktatott, a kérdőkegyökér miatt lassacskán, testvéreitől le-lemaradozva, mert ő bizony minden lapulevél alá bekukkantott, és a vakondtúrásokat is átkutatta, mégsem akadt az átkozottul keresett korona nyomára.
Már vagy fél tucat malacillatú, templomtornyos falvacskát elhagyott a három királyfi, amióta kiléptek a palota kapuján, mikor vándorlásuk kilencedik napján egy hatalmas hegyhez érkeztek, melynek oldalában hűvös szellőt lehelő, sötét barlangüreg éktelenkedett.
– Egy bátor, tettre kész, erős szívű királyfi megmássza az efféle hegyeket – harsogta Ilyenusz –, én is így teszek! – azzal elindult a magas hegytető felé.
– Egy megfontolt, mérlegelve döntő, gondos királyfi a jól ismert, veszélytelen országúton marad – jelentette ki Olyanusz –, én ekképpen cselekszem – és továbbment, a hegyet megkerülő országúton haladva.
Amolyanusz csak annyit mondott, mielőtt eltűnt a hegyi barlang sötét szájában:
– Egy mindent kifürkésző, telhetetlenül tudásra éhes királyfi felkutatja az efféle hegyek titkos belsejét, ezért én besettenkedem a rejtelmes barlangüregbe.
Tizenkét nap múlva Ilyenusz, Olyanusz és Amolyanusz ismét összetalálkozott a hegy túloldalán, és miután örvendezve köszöntötték egymást, teljes koromsötétedésig csak arról beszélgettek, mi minden történt velük, míg távol voltak egymástól.
Ilyenusz elmesélte, milyennek látta a hegy tetejéről a tágas vidéket, hogy ellátott a birodalom messzi határáig, hogy látta nem is olyan távol a királyi palotát, és látta a hegy tövében kanyargó országutat, melyen Olyanusz battyogott.
– És képzeljétek el, fenséges fivéreim, feltűnt nekem még más is a magasból! – csapta össze a tenyerét Ilyenusz. – Az országút első kanyarulatában valami pont úgy csillogott, mint a királyi korona legfényesebb smaragdja! Csakhogy, pár mérfölddel arrébb, az országút második fordulójánál valami épp úgy fénylett, akár a korona legszikrázóbb rubintja! Ráadásul, néhány mérfölddel odébb, az országút harmadik hurokja mellett valami pontosan úgy szikrázott, ahogy a fenséges korona legcsillogóbb gyémántja!
Olyanusz az országút melletti tájakról mesélt, arról, milyenek a zizegő gabonatáblák, hogy hangzik az erdők duruzsolása, és a bámész napraforgók furcsa kinézetéről is sokat beszélt.
– És az országút első fordulójánál – sorolta Olyanusz, visszaemlékezve – találtam egy kicsiny, smaragdzölden fénylő tavacskát, meg is töltöttem vizével királyi kulacsomat. Az országút második hurokja mellett, a szikkadt fűszálak között, rubintvörösen izzó lángocskákra leltem, el is oltottam gyorsan, a smaragdszínű tó kulacsomba töltött vizével. Ámde az országút harmadik kanyarulatában nincsen semmiféle gyémántosan csillogó, nincs ott semmi más csak egy korhadt, vén faóriás.
Amolyanusz csakis hihetetlen dolgokról mesélt, repkedő egerekről, növekedő kövekről és visszabeszélő, hideg falakról.
– És a barlangüreg egyik zugában lakik egy torzonborz, furcsa szerzet, egy élemedett korú remete, aki átvezetett engem a kacskaringós barlangon, egészen a szűk kijáratig, és amint kijutottam, itt találtam magam a hegy túloldalán. Ő, a barlangi remete, sokszor emlegetett valamiféle kincset érő, drágakövekkel kicifrázott aranyfejfedőt, mely egy reggel éppen a lábai elé gurult, mikor a barlang közelében szamócát szedett. Azt is elárulta nekem a barátságos remete, hogy a legöregebb fa tetején, egy elhagyott madárfészekbe rejtette a kincset, bár arról, hol, és merrefelé áll a legöregebb fa, már réges-rég megfeledkezett.
– Tehát igazat láttam a magas hegytetőről – rikkantott Ilyenusz –, az országút harmadik fordulójában valóban apánk koronája csillogott!
– Én sem tévedtem – vágta rá Olyanusz –, merthogy nincs ott semmi egyéb, csak egy korhadt, vén faóriás.
– És én már jól tudom – folytatta Amolyanusz –, hogy annak a faóriásnak a tetején van egy elhagyott madárfészek, ott lapul a fenséges, királyi korona.
Így hát Ilyenusz, Olyanusz és Amolyanusz szépen visszamendegélt az országút harmadik kanyarulatába, és a kiszáradt, öreg fa tetején, az elhagyott madárfészekben ráleltek apjuk koronájára. De uramfia! Hányattatott sorsa oly nagyon megviselte a királyi kalpagot, hogy amint kezükbe vették a királyfiak, a korona azonnal három darabra tört!
Ilyenusz, Olyanusz és Amolyanusz királyfi hosszasan tűnődött, mihez kezdjenek most részekre repedt, örökségükkel, hogyan térjenek vissza a királyi palotába? Mi módon tegye közhírré a korona összetöretését a királyi kikiáltó, és ki legyen most az új király?
Végezetül úgy határoztak, hogy a korona három darabját elosztják egymás között, és éppígy osztoznak a királyságon is. Ilyenusz, Olyanusz és Amolyanusz attól fogva közösen uralkodott, mert tudták, hogy ők hárman együtt bármiféle próbatételt könnyedén kiállnak.



Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Nagyapátoknak biztos van zsebórája, mert én is nagyapa vagyok és nekem is van
Most egy székely emberről mesélek aki szintén vett egy zsebórát magának

AZ ÖREG SZÉKELY EMBER

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember s egy asz­szony. Székelyek voltak mind a ketten. Az ember a vasút­nál dolgozott sokáig. Egyszer aztán megöregedett, dolgozni már nemigen bírt, s elküldték szegént.
Hazament a szegényember, s eltelik egy hét, eltelik kettő, de csak nem találja a helyét. Azt mondja a felesége:
- Mi bántja kendet, hallja-e? Mi baja?
- Jaj, édes feleségem - búsult igen az ura -, nem vagyok én tekintélyes ember. Hiába dolgoztam annyi ideig a vasútnál, hiába bakteroskodtam, nincs nekem még aranyórám se. Van a papnak, van a tanítónak, van a községházán az elöljáróknak, de nekem nincsen.
- Nahát ezért kend, hallja, ne búsuljon. Összegyűjtögettünk egy kicsi pénzt, itt van, vegyen vele egyaranyórát.
Elmegy a szegény ember a városba, s vett magának egy erőst szép aranyórát. Beletette a kabátja zsebébe, a láncot meg kifity­tyentette, hogy mindenki lássa. Hazamegy az órával, azt mond­ja a felesége:
- Hát ugyan bizony vett-e?
- Vettem hát! - büszkélkedett az öregember. - Nézd csak, be szép.
- Aztán be van-e állítva? - tudakolta az öregasszony. ­ Tudja-e, hány óra?
- Hát - vakarta meg a fejét az öreg - azt nem tudom, mert az órát nem ismerem. Hanem bemegyek a szomszédba a tanító úrékhoz, s a tanító úr nekem beállítja.
A szomszédban lakott a tanító, bemegy hozzájuk.
- Jó estét!
- Adjon isten, Józsi bácsi! Mi jóban jár?
- Azért jöttem, tanító úr, megkérném, hogy nekem ezt az órát igazítsa be. Nézze csak, be szép hagymát vettem!
Nézi a tanító, forgatja.
. - Szép, szép - bólogat. - Miféle madár költötte, miféle tojás ez?
- Ez bizony sármántyu madár tojása. De igazítsa be nekem. Elveszi a tanító, csavargatja.
- Józsi bácsi, úgy tudtam, hogy kenteknek otthon van órá­juk.
- Van hát - dörmögte az öreg székely ember -, de azt immár kívülről ismerem.
- Hát akkor jól van - fe­lelte a tanító -, ez is ponto­san úgy jár, mint az.
- Megette a fene az egé­szet, ha úgy jár! - csattant fel az öreg. - Akkor kiadtam a drága sok pénzt hiába.
- Hát már ugyan miért, Józsi bácsi?
- Mert a mi óránk immár húsz esztendeje áll, azért is­merem én kívülről.
Beigazította az új órát a tanító rendesen, s odaadta az öregnek. Elmagyarázta neki, melyik a félóra, a há­romnegyed, a kismutató pedig a perceket méri. Nézi az ember, forgatja.
- Hát az órát még csak ismerem, de a mánusokat, a mutató­kat meg a perceket már nem. Megnézem este, hogy áll a hold s a csillagok, a Göncölszekér, s akkor én megigazítom. Jobban tudom én, mint kend.
Avval Józsi bácsi hazament, aztán hogy megigazította-e az óráját vagy nem, azt én nem tudom.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ugye szeretitek a perecet és nem is tudnátok elképzelni elképzelni só nélkül.
Ma egy királyról mesélek Nektek aki nem tartotta nagyra a sót.

A só

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy–egy ország.
Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken:
– Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?
– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
– Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt.
– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad: hogy szeretsz?
– Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
– Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király –, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki–kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
– Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Ember–e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most se mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Szóljon, ember–e vagy ördög, mert mindjárt lövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva–szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos–gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt–múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:
– No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
– Lelkem uram – mondta a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.
– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek–süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király:
– Hallod–e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt–főz?
– Sóval süt–főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
– No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország–világ kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma Krisztus egyik történetét mesélem el Nektek.
A lusta legény meg a szorgalmas lány

Jézus Krisztus Szent Péterrel egy nagy mezőn haladt keresztül. Egy
vadkörtefához értek, ahol egy lusta legény feküdt. Hanyatt vágta magát,
arra várt, hogy a szájába essék egy gyümölcs.
Jézus megszólította:
- Fiam, merrek köll menni Egyiptomba?
A legény lusta volt felállni, a kezével mutatni, csak a lábát mozdította, hogy
- Arra, a!
Jézus Krisztus elfordult és megcsóválta a fejét.
- Hogy lehet ilyen lusta teremtménye az Istennek!
No, továbbhaladtak. Egyszer Jézus megtörölte a homlokát:
- Hű de megszomjaztam ebben a hőségben!
- Énnekem már régóta száraz a torkom, Uram, csak nem mertem szólni -
mondta Péter.
Az oldalban egy kislány aratott, arra vették az irányt, hogy vizet kérjenek.
- Adnál nekünk vizet, te kislány, mert erősen megszomjaztunk!
A lány letette a sarlót, a korsóhoz perdült, belekóstolt. Melegnek találta
a vizet, hát kiöntötte. Elszaladt a forráshoz friss vizet meríteni. Kínálta
aztán Jézus Krisztust is, Pétert is.
Jóllalktak vízzel mind a ketten, és nem győztek hálálkodni, hogy ilyen jó
vizet még nem ittak soha, jólesett nekik.
Mikor elköszöntek a lánytól, Péter megkérdezte Jézust:
- Uram Teremtőm, mivel áldod meg azt a szép, szorgalmas lányt?
- Ahhoz a lusta legényhez menjen feleségül, aki a körtefa alatt feküdt.
- Uram Teremtőm, csak ezt ne tedd! Miért vered meg ezt a szorgalamas
lányt azzal a világ lustájával?
- Azért, mert annak a lusta legénynek szüksége van egy segítőre, aki
embert fog faragni belőle.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma rövid mesét hoztam, mert felébredtek az unokáim és játszani kell velük.

Róka lakoma...

Ágon ugrál kis mókuska,
Kergeti őt róka koma.
A madarak csivitelnek,
Örülnek a szép reggelnek.

Csend honol a bagolyvárban,
Bagoly szuszog mély álmában.
Ág reccsen, és levél zörren,
Bagoly álma messze röppen:

"Ejnye, ejnye róka koma!
Kedved támadt mókushúsra?"
Róka ugrik, foga koccan,
Mókus bent van az odúban.

Hoppon maradt róka koma,
Tovább korog üres gyomra.
A madarak énekelnek,
Vége van az én mesémnek.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy ügyes kismadárról mesélek Nektek, mégpedig csupa e betűvel

Eszperente mese

Csepp pelyheskertek fejedelme , Gerelyes-pelyhes , szemet keresett egy pelyheskert-hegyen.
Egyszerre lelt egy geldet !
- Kekerekeeee ! Geldet lelteeeem ! - zengte
Egy kerek begyes , cseppet fekete lelkes ember , Mehemedek fejedelme
ment erre , s ezt meglesve elvette e geldet , s geldterembe rekesztette.
Gerelyes-pelyhes ezt nem helyeselte : felkekeckedett egy levelesre s zengett kegyetlen :
- Geldeeem!Geldeeeem! Kell nekeeem!! - zengte
Mehemed belevetette egy nedvvel telt verembe : - Ne feleseljen nekem Ez !
Gerelyes-pelyhes begye felvette verem-nedvet , s felreppent terepre.
- Geldeeem!Geldeem! Kell nekeeem!! - zengte
Mehemed veres lett : - Legyen veszte kemence melege ! s belevetette.
Gerelyes-pelyhes persze lenyelt veremnedvet eresztett : kemence heve
elveszett , s felreppent terepre.
- Geldeeem!Geldeeeem! Kell nekeeem!!- zengte
- Legyen veszte rengeteg veszedelmes tegezesem !! - heveskedett Mehemed
S Gerelyes-pelyhes veszt-helye veszedelmes tegezesek kerek fedele lett.
De begye felszedte e tegezeseket , s felreppent terepre.
- Geldeeem!Geldeeeem! Kell nekeeem!! - zengte
- Ejjjj! Beleveszek !! - veresedett Mehemed!
- Rejtse el e kelme , melyet fenekemre teszek!!
Betette , be , be !
De nem lett rest Gerelyes-pelyhes sem!
Eleresztette e rengeteg lenyelt tegezest , s ezek hegye nem
kegyelmezett : Mehemed kerek feneke fel lett sebezve.... s persze ,
Gerelyes-pelyhes bemehetett e geld-hegy-rejtekbe , s nem egyet vett
fel , de begye felszedte teljesen e geldhegyet....s elment


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma gonosz boszorkákról, egy szép kislányról és egy derék vadász legényről mesélek Nektek.

GYÖNGYIKE

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy csúnya vén boszorkány. Ez a boszorkány egyszer kiment a mezőre, s amint ott mendegélt, egy gyöngyszemet talált a fűben. Fölveszi a gyöngyöt, hazaviszi, de mire hazaért, a kicsi gyöngyszemből akkora lett, mint egy tojás.
Csudálkozott ezen a boszorkány, még az ördöngös eszével sem tudta elgondolni, hogy s mint lehetett ez. Betette a gyöngyöt az almáriumba, s várta, hátha még nagyobbra növekedik. Hiszen csakugyan nagyobbra is növekedett, mert egy óra, kettő sem telt belé, egyszerre csak kipattant a gyöngyből egy gyönyörűséges szép kisleányka. Örült a boszorkány, a kisleányt elnevezte Gyöngyikének, s úgy tartotta, nevelte, mintha az övé lett volna. De nem igaz szeretetből tette azt, egyébre gondolt az ő hitvány lelkével. Arra gondolt, hogy ha majd szép nagy leánnyá serdül Gyöngyike, vérét ereszti, s a vérével megfiatalítja magát.
Telt-múlt az idő, Gyöngyikéből szép nagy leány lett, a boszorkány el is határozta, hogy még ad neki egy esztendőt, akkor aztán megöli.
Történt egyszer, hogy Gyöngyike a patakra ment vízért, s éppen akkor ment arra egy vadászlegény. Ennek erősen megtetszett Gyöngyike, de Gyöngyikének is a vadászlegény.
Szépen hazasétáltak, s ott a legény a boszorkánytól megkérte a Gyöngyike kezét.
- Hej, fiam - mondotta a boszorkány -, nagy ára van ennek a leánynak! Hozz nekem tíz mázsa aranyat, akkor viheted isten hírével.
Elszontyolodott a szegény vadászlegény, soha az egész nemzetségének nem volt egy font aranya sem, nemhogy tíz mázsa lett volna. Elment nagy búsan, ment, mendegélt keresztül a mezőn, be az erdőbe, maga sem tudta szegény, hogy merre jár. Amint az erdőben bolyongana, egyszerre csak a kezére röppen egy aranyszínű bogár. Nézi, nézi a legény a bogarat, s felsóhajt keservesen:
- Hej, istenem, istenem, még ennek a hitvány bogárnak is aranyos a teste!
Megszólal a bogár:
- Ne búsulj, te szegény vadászlegény, tudom én, mi a bajod. Tíz mázsa aranyra van szükséged, ugye, anélkül nem adják neked Gyöngyikét. Megállj, majd hozok én neked.
Majd megszakadt a legény szíve a nagy búbánattól, de mégis kacagott, hogy kacagásától zengett az erdő.
- Jól van, jól - mondotta a bogárka -, csak kacagj, mindjárt meglátod, hogy nem tréfa az én beszédem. Eredj, ülj le annak a pataknak a partjára, és várakozz reám.
A bogárka elrepült, a legény meg leült a patak partjára. Hát egyszerre csak, halljatok csudát, annyi aranyhátú bogár jő a patak felé, hogy sárgállott, ragyogott a föld, az a tenger sok bogár húzott, vonszolt tíz nagy aranyrudat, minden rúd egy mázsa volt. Szépen a patak partjára vitték, s a patakba belehengerítették, nehogy valaki más meglássa, míg a legény szekerek után lát.
Szeme-szája tátva maradt a legénynek, meg sem tudta köszönni a bogárkáknak az aranyat; de azok nem is várták a köszönést, nagy zümmögéssel, zummogással elszállottak. Aközben beesteledett, s a legény lefeküdt a patak partjára. Gondolta, éjjel úgysem talál szekeret, majd reggel bemegy a faluba, s hoz onnét százat is. Hanem, amint elaludott, odament a boszorkány, meglátja a tíz aranyrudat a patakban, fogja magát, s hétféle fű levét a patakba csöppenti, attól tíz aranyrúd szerteszéjjel mállott, s mind rátapadt a halak hasára.
Fölébredt reggel a legény, keresi az aranyrudakat, nem látja sehol, nézi a halakat, hát azoknak a hasa csupa színarany. Hej, mérgelődik a legény, megfog egy halat, rákiált szörnyű haraggal:
- Hogy mertétek az én aranyamat ellopni?
Megszólal a hal:
- Ne bánts, te vadászlegény, nem loptuk el mi a te aranyadat, az a vén boszorkány kente a hasunkra. De ne búsulj, majd nagy segítségedre leszünk mi neked. Én a halak királyának a fia vagyok, s ha valamit akarsz, gyere ide, szólj nekem.
Mit volt, mit nem tenni a vadászlegénynek, eleresztette a halat, úgysem vehette tőlük vissza a sok aranyat; visszament hát nagy búsan a boszorkányhoz, s azt mondta:
- Na, öreganyám, amit kívánt, megcselekedtem, volt tíz mázsa aranyam, de valaki a halak hasára kente.
A vén boszorkány úgy tett, mintha szánná, sajnálná a vadászlegényt, s mondta:
- Hiszen azért ne búsulj, fiam. Ha az aranyat nem tudtad elhozni, próbálj egyebet. Ennek előtte ötszáz esztendővel a patakba ejtettem egy gyöngyszemet, hogyha azt megtalálod s ide hozod, neked adom Gyöngyikét.
Megy a legény egyenest az erdőbe, ottan is a patak partjára, szólítja a halkirályfit, mondja neki, hogy mit akar a boszorkány.
- Hiszen ha csakugyan a patakba ejtette - mondotta a halkirályfi -, akkor ne búsulj, mert én mindjárt előkerestetem.
Egyszeribe szólott a halaknak, s még egy óra sem telt bele, hozták a gyöngyöt, pedig a víz fenekéről már egy ölnyire süppedt volt befelé. Örült a vadászlegény, de mennyire örült! Szaladva szaladott keresztül az erdőn; hanem honnét, honnét nem, elejébe toppan egy leány, s megszólítja:
- Hallod-e, te vadászlegény, fűzd zsinórra azt a gyöngyöt, dugd el a kebeledbe, s aztán vigyázz, nehogy valahol az úton meglepjen az álom, mert ellopják a gyöngyödet.
Egyebet egy szót sem szólt a leány, s eltűnt a legény szeme elől. A vadászlegény meg is fogadta a leány tanácsát, zsinórra fűzte a gyöngyöt, s kebelébe dugta. De a vén boszorkány bagoly képében ott ült egy fán, s jól látta, hogy mit csinál a legény. Nagy hirtelenséggel egy gyönyörű szép rózsafát teremtett az út közepére, ahol a legénynek el kellett mennie, s annak a rózsafának a szagától úgy elálmosodott a legény, hogy nem tudott továbbmenni. Leheveredett egy fa alá, s elaludott. Mire felébredt, híre-pora sem volt a gyöngynek; kivette kebeléből a boszorkány.
Hej, uram, teremtőm, búsult szörnyen a szegény vadászlegény, most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon.
Megy, mendegél az erdőn, hát megint csak elejébe toppan az a leány, aki előbb a jó tanácsot adta.
- Búsulsz, ugye, vadászlegény?
- Ó, hogyne búsulnék, ellopták a gyöngyöt a kebelemből.
- Tudtam én azt, hanem ahogy történt, úgy történt, most már ne búsulj a gyöngy miatt, hanem fuss, ahogy a lábad bírja, Gyöngyikéhez, mert tudd meg, hogy az a vén boszorkány neki nem az édesanyja, és éppen most gyülekeznek nála a többi boszorkányok, hogy vérét vegyék, s vérével magukat megfiatalítsák.
Hej, szaladt a szegény vadászlegény árkon-bokron át! Hát csakugyan, mikor az udvarra ért, éppen közrefogták a boszorkányok Gyöngyikét, köszörülték a kést, hogy vérét eresszék. De a vadászlegény is kirántotta a kardját, nem nézte, hogy kit vág, merre vág: aki el nem futott, azt mind levágta. Akkor szépen megfogta a kezét Gyöngyikének, elvezette az erdőbe, az ő kicsi házába, feleségül vette, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

Ilyen megszeppent lettem a végső horrortól, mint ez a kis manó. Köszönöm a mesét! kiss

lelka

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy furfangos juhászról mesélek Nektek.
Gergő juhász vendégségben

Mátyás király két kísérőjével a Mátrában vadászott, így került el Gergő juhász tanyájára. Este volt, éppen zártak befelé a juhászok.
- Jól van, atyámfiai, szívesen látjuk magukat vacsorára, de csak szegényes étellel tudjuk kínálni a vendégeket.
Gergő juhász szalonnát, hagymát, paprikát tett a bográcsba. Mikor jól pirult vizet öntött rá, utána meghintette bőségesen száraztésztában. Hamar elkészült a lebbencsleves. Körülülték a bográcsot, hozzákezdtek falatozni.
Ahogy kanalazták a jó párolgó levest, Mátyásnak valami megtetszett a bogrács másik oldalán, hát odanyúlt a fakanállal. Gergõ juhász rögtön a kezére vágott.
- Mit csinálsz? Magad elöl egyél, nem szabad itt összevissza nyúlkálni!
Megkeseredett egy kicsit Mátyás, de nem szólt egyet sem.
Másnap reggel elbúcsúzott a juhászoktól, Gergő juhászt meg vendégségbe hívta a királyi udvarba.
Mikor eljött a meghívás ideje, Gergő juhász felgyalogolt Budára. Fogadta is a király kedvesen, asztalhoz ültette az urak mellé. Feltátalták a jó párolgó levest, de a szakács Gergő juhász tányérja mellé nem tett kanalat, ez volt a parancs.
Azt mondta a király:
- Uraim, fogjunk hozzá vacsorázni! De huncut gazember legyen az aki meg nem eszi a levesét!
Gergő juhász szétnézett, de bizony a tányérja egyik oldalán sem talált kanalat. Egyet gondolt, levágott a kenyérbő;l egy olyanforma darabot, hogy abból kanalat tudott formálni, és hozzáfogott a leveshez, dehabzsolta egykettõre. Ahogy végzett, azt mondta ravasz mosollyal:
- Huncut gazember legyen az, aki meg nem eszi kanalát!
Erre bekapta a jól megázott puha kenyeret.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Most nyár van, de majd lesz tél is. Ma egy buta kutyáról mesélek , aki nem gondolt a télre

AZ AGÁRKUTYA HÁZA

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egy
agárkutya egy gazdánál. Annak az agárkutyának pedig nem volt háza.
Elérkezett a téli idő, összekucorodott az agárkutya, csak ekkora kicsi,
kurta lett belőle (mutatja). Csak úgy reszketett, kocogott minden foga.
Azt gondolta magában:
"Ha én egyszer megérem a nyarat, akkor én csinálok magamnak egy kis
házikót, mert ni csak, mekkora házikó kell, milyen rövid vagyok!"
Eljött a tél után a nyár. Mikor kimelegedett az idő, az agárkutya is
lefeküdt a melegre. Kinyújtózott jól, s három, négy, öt - olyan hosszú
lett belőle, mint télen volt. Végignézett magán, s kezdte mondogatni:
- Ekkora házat ki tud csinálni? Nem is fogok neki, hogy ekkora házat
csináljak, mert úgysem tudom bevégezni.
S eltöltötte a nyarat járkálva jobbra-balra. De hamarosan eljött a másik
tél. Mikor eljöttek azok a nagy hidegek, akkor megint összekucorodott,
úgy, mint tavaly, s megint kezdte mondogatni magában:
- Ejnye, milyen könnyelmű voltam, ni, milyen kicsi házban elférnék én
most. De nem baj, mert élek én még egy darabig, s csinálok én
magamnak házat. De különben nem töröm a fejemet tovább, végét
hagyom mindennek, hiszen mikor eljön a nyár, akkor megint
kinyújtózom, s megint restellek nekifogni a házépítésnek.
S így fázódott az agárkutya örökké, s ma is így fázódik, sohase csinál
magának házat. Csak úgy éldegél lassan, ahogy lehet.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Nincs olyan gyerek aki ne szeretne hintázni, gondolom Ti is hintáztok már.
Ma egy kisgyerekről, egy hintáról és egy öreg emberről mesélek Nektek

A HINTA MEG A KÖRTEFA

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg gazdaember. Annak az öreg gazdaembernek a kertjében volt egy körtefa, s azon a körtefán szép nagy körték termettek. A szomszédjának keskeny udvara volt, az istálló jó hátul volt, éppen a körtefa iránt.
Annak a szomszéd embernek volt egy olyan nyolcévesforma huncut fia. Annak a gyereknek mindig valami komiszságon járt az esze. Legjobban szúrta a szemét, hogy mennyi körte van az öregember körtefáján. Egyszer, amikor átlesett a kerítésen a gyerek, látta, hogy az öregember ott fekszik a körtefa alatt hanyatt, a kalapja a szemére van téve, s a pálcája, amivel sétálgatott, mellette.
Csábította a körte nagyon a gyereket, nem nyughatott. Gondolkozott, töprenkedett, hogyan juthasson ő oda, hogy azokból a körtékből egyék. Végül is kitalálta. Elment, megkereste a kenderkötelet, amelyikkel az apja kötötte le a szénát a szekéren, s a csűrgerendára felkötötte a kötelet, úgy csinált hintát magának.
A hinta olyan hosszú volt, s az udvar olyan keskeny volt, hogy ha ő felült a hintára, és hajtotta magát, akkor a hinta éppen odaért a körtefához. Ahányszor odaérkezett, leszakított egy körtét, s amíg visszament, beletette a zsebébe. Megint hajtotta, mikor odaért, leszakított egyet, visszament, betette a zsebébe. Két jó nagy zsebe volt. Addig mind hajtotta a gyerek a hintát, amíg megtöltötte a zsebét körtékkel.
Na de a kötél vásott volt, s a gyerek is megnehezedett a sok körtétől. Mikor legközelebb meghajtotta magát, s éppen odaérkezett a körtefához, hát elszakadt a kötél, s - zsuppsz! - a gyerek leesett. Éppen rá az öregemberre.
Az öregember felszökött, s látta, hogy a gyereknek tele a zsebe körtével. Fogta a pálcáját, s jól rávert a gyerek fenekére.
A gyerek így elszabadult az öregember kezéből, kifutott az utcára. Hát az utcán éppen vásár volt. Megállott a hídon, tapogatta a fenekét, s ezt gondolta:
"Hát megnövök én még, s akkor visszaadom annak a kapzsi öregnek, amit kaptam." S ki tudja, még miket gondolt.
Ahogy ott tűnődik a gyerek, hát éppen arra járogatott egy ember léggömbökkel. Sok léggömb volt összekötve, úgy vitte őket az ember, s árulgatta.
Közben odaérkezett a kocsma elé az ember, ott volt egy karfa. Gondolta, megköti a léggömböket a karfához, s bemegy, hogy igyék egy deci pálinkát. A gyerek látta, hogy az ember megkötötte a léggömböket, s azt is látta, hogy bement a fogadóba. Hamar odafutott, s eloldta a léggömböket.
Az ember, mikor a szájához tette a kocsmában a decist, hogy megigya a pálinkát, hát csak a felét tudta meginni, mert akkor látta, hogy egy gyerek eloldja a léggömböket. Úgy a kezében a decissel futott ki, nem itta meg egészen a pálinkát, mert tudta, hogy olyan erősek a léggömbök, hogy a gyereket, ha eloldja őket, elrepítik.
Mire odaérkezett az ember, hát a gyerek már a levegőben volt, mert eloldotta a léggömböket. Utána kapott az ember, de nem érte el a gyerek lábát. Elvitték a léggömbök a huncutját.
A szegény gyerek megijedve tartotta, tartotta egy darabig a léggömböket, de hamar elfáradt a keze, s eleresztette. Szerencséjére egy asszony a hídon egy nagy kosár tojást árult, s éppen arra a kosár tojásra esett a gyerek. Az összes tojás pocsékká ment, de neki magának nem történt semmi baja. Megfogta az asszony, jól megdöngölte a gyereket, s addig nem eresztette el, amíg oda nem jött az apja s az anyja, s meg kellett hogy fizessék a tojásokat. Jött a léggömbös ember, az is tartotta a tenyerét, meg kellett hogy fizessék a léggömböket is.
Hát a szülei megszidták a gyereket alaposan, de magukban örültek, hogy se keze, se lába nem törött, semmi nagyobb baja nem történt. Kifizették az asszonynak a tojásokat s az embernek a léggömböket, az öregnek a körtéket, aztán éldegéltek tovább, s máig is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Igaz hogy elmúlt már Húsvét és már itt van a Pünkösd de azért ma egy nyusziról mesélek Nektek

A NYULACSKA HARANGOCSKÁJA

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyulacska. Ennek a nyulacskának volt egy szépen szóló harangocskája. Egyszer a nyulacska elment az erdő szélére, lefeküdt egy bokor tövébe, és a bokorra felakasztotta a harangocskáját. Reggel, mikor felébredt, a bokrot sehol sem látta, hanem egy nagy fát látott helyette. Felnézett reá, és látta, hogy a harangocskája a fán van. Kérte a fát, hogy adja vissza a harangocskáját, de a fa nem adta vissza.
Ekkor a nyulacska elment a fejszéhez, és kérte, hogy a fát vágja ki, hogy a fa adja vissza a szépen szóló harangocskát. De a fejsze nem vágta ki a fát.
Most a nyulacska elment a köszörűkőhöz, hogy fenje meg a fejszét, hogy a fejsze vágja ki a fát, hogy a fa adja vissza a harangocskát. De a köszörűkő nem fente meg a fejszét.
Ekkor a nyulacska elment a vízhez, hogy hajtsa a köszörűt, hogy a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a víz nem hajtotta a köszörűt.
Ekkor a nyulacska elment a bikához, hogy igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De a bika nem itta meg a vizet.
Ekkor a nyulacska elment az egérhez, hogy csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. De az egér nem csípte meg a bikát.
Ekkor a nyulacska elment a macskához, hogy fogja meg az egeret, az egér csípje meg a bikát, a bika igya meg a vizet, a víz hajtsa a köszörűt, a köszörű fenje meg a fejszét, a fejsze vágja ki a fát, a fa adja vissza a harangocskát. A macska azt mondta, hogy ő megfogja, de előbb adjon neki tejecskét.
A nyulacska elment a tehénhez, kért tőle tejecskét.
A tehén azt mondja, hogy ő ad tejecskét, csak vigyen neki füvecskét. A nyulacska elment a kaszáshoz, hogy adjon neki füvecskét.
A kaszás adott is füvecskét, s a nyulacska vitte a tehénnek. A tehén adott neki tejecskét, s a nyulacska vitte a macskának. A macska megfogta az egeret, az egér megcsípte a bikát, a bika megitta a vizet, a víz hajtotta a köszörűkövet, a köszörűkő megfente a fejszét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a szépen szóló harangocskát.
A nyulacska megörvendett, a szépen szóló harangocskát visszaakasztotta a nyakába, és mindig ott tartotta.
Itt a vége, fuss el véle,
ha nem hiszed, járj végére!


Szép napot Kicsikéim!

vers

EGY BOGÁR
Jó volt a tenger. Kezemben vittem
a tornacipőmet, hosszában mentem,
a vízbe jutás rendes irányára
éppen merőlegesen.
Az origó egyre beljebb csúszott,
s ment vele, a szabályos apály után,
egy bogár. Előre tudtam, mi lesz.
Mi lesz, ha jön a dagály. De ilyen
egy bogár a két dimenziójával.
Ha mondanád, nem értené, mi az a három
(ahogyan én sem a négyet).
Boldog. Föl-alá szalad, odavan a vízért.
Vissza nem fut soha, a helyiek szerint
feladja bent valahol, mélyen.
Van hat jó órája – mondják.
Nem várom meg a végét, megyek
horizontálisan. Legjobb azon a sávon,
ahova ki-kicsap és mindjárt föl is szárad.
Zelki János

SZÉP REGGELT! CSODÁS VIDÁM NAPOT GYEREKEK!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma pünkösd napja van, a Szentlélek ünnepe és egyben gyerek nap is.
Most Titeket ünneplünk és a Szentlélek eljövetelét
Pünkösd
Reviczky Gyula

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma két kisgyereről mesélek Nektek akiket elüldözött a gonosz mostohájuk
Zöld Péter
Volt egyszer hetedhét országon is túl, még azon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy nagy tanya. Abban a tanyában éldegélt egy család, a szülők meg a két gyerek, egy kisfiú és egy kislány. Ezért amikor az asszony meghalt, az ember megnősült újból, hogy legyen, aki a gyerekeket nevelje. De az új asszony nem állhatta a két gyereket, s mérget tett az ételükbe. Amikor a gyerekek odaültek ebédelni, egy fehér galamb leszállott az ablakra, és azt mondta:
- Gyerekek, ne egyetek ebből a levesből, mert méreg van benne, hanem menjetek, amerre láttok a szemetekkel.
Akkor a gyerekek sírni kezdtek, és éhen elindultak. Ment Zöld Péter meg a húga, mendegéltek, egyszer csak hallják, hogy valaki kiabál:
- Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide!
Hát egy halacska kinn maradt a tengerből a szárazon, és már egészen elveszett.
- Végy fel, Zöld Péter, vessél a tengerbe, s jótettedért jót várj.
A legényke nagyon szívesen megtette. Ment, mendegélt. Hát egyszer megint hallja, hogy valaki kiabál:
- Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide!
Egy kis madár hívta Zöld Pétert. Elszakadt a többi madártól, könyörgött neki:
- Zöld Péter, tégy fel az ágra, hogy reppenjek tovább a többi madárral!
Zöld Péter feltette az ágra, s azt mondta neki a kis madár:
- Köszönöm, jótettedért jót várj.
Akkor megint ment tovább. Ment, mendegélt, s megint csak hall valami kiabálást:
- Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide!
Akkor egy rózsabokor hívta. Már egészen kiszáradt. Megkérte szépen, hogy locsolja meg, meg is locsolta.
- Na, Zöld Péter, jótettedért jót várj.
Hát akkor Zöld Péter elindult, ment megint, betért egy városba. Mikor odaért a királyi kapu elébe, akkor már mondták neki:
- Gyere, Zöld Péter, gyere, mert kilencvenkilenc fej a karóban, a tied lesz a századik!
Megijedt Zöld Péter, de úgy is bement. Megtudta, hogy a királyleány akart volna férjhez menni, de olyan fiúhoz, aki úgy elbújik előle, hogy ő meg nem látja soha. Bement Zöld Péter, megvacsorázott, és megparancsolták neki, hogy három reggel bújjon el úgy, hogy a királylány meg ne lássa, mert ha nem, fejét veszik. De ha nem látja meg, akkor az övé a királylány és a fele királyság.
Hát az első reggelt megérte Zöld Péter, elindult. Sírt, sírdogált és gondolta, hogy istenem, éppen csak hogy elszökött a mostohájától, és most mégis mire akadt! Hova bújjon ő el?
Hát elébe jött a hal.
- Miért sírsz, te Zöld Péter?
- Azért sírok - mondja -, mert a király azt mondta, hogy ha három reggel el nem bújok úgy, hogy az ő lánya ne lásson meg, akkor fejemet veszi.
Kitátotta a száját a hal, és azt mondta Zöld Péternek:
- Bújj be ide, Zöld Péter.
Zöld Péter bebújt, és a halacska lebújt a tengernek a fenekére, még oda is a homokba beásódott.
A királylány kiállott a folyosóra, megtörölte a szemét, és azt mondta:
- Gyere elő, Zöld Péter, a halnak a szájából, a tengernek a fenekéről, a homokból beásódva.
Meglátta.
Hát Zöld Péter előjött, kijött a partra, és kiszállt a halnak a hasából nagy búsan, és elment a királyi palotába.
Másnap reggel megint csak elindult nagy bánatosan, s azt mondja:
- Hova bújjak én, hova bújjak én?
Elébe állott a kis madár.
- Miért sírsz, Zöld Péter?
- Hogyne sírnék, ha még holnap reggel is el nem bújok, hogy meg ne lásson a király leánya, akkor fejemet veszik.
Hát a kis madárka kiterítette a szárnyát, s azt mondta:
- Bújj a szárnyam alá.
Felreppent a napnak a háta mögé.
És a királyleány kijött a folyosóra, megtörölte a szemét, és már meg is látta.
- Gyere elő, Zöld Péter, a napnak a háta mögül, a madárnak a szárnya alól.
Leszállott a madár, és a szárnya alól előengedte Zöld Pétert. Hazament Zöld Péter megint bánatosan, s másnap reggel megint elindult. De már akkor nagyon sírt:
- Hát elbújtam én ezen a két reggel valahogy, de most már nem bírok elbújni. Jaj, jaj, jaj, mi lesz velem?!
Elébe jött a rózsabokor.
- Miért sírsz, Zöld Péter? Ne búsulj egyet se, majd én jól el duglak.
Elmentek a királyi palota elé, éppen a folyosó elé, ahol jön ki a királyleány, oda letelepedett a rózsabokor, s azt mondta Zöld Péternek:
- Bújj a közepembe - és úgy kinyílott, hogy fényesebb volt a napnál.
Kijön a királyleány reggel, törüli a szemét, és vigyázkodik tengereken, országokon, egekben, sehol sem látja Zöld Pétert.
- Hát, édesapám, úgy elbújt Zöld Péter, hogy sehol sem látom.
- Töröld meg a szemedet, te leány - azt mondja a király -, szeretnél, ugye, férjhez menni?
Megint csak néz a királyleány, törüli a szemét, vigyázkodik, de hiába. Egyszer csak megunta nézni, nem látta sehol, kezdte kiabálni:
- Gyere elő, Zöld Péter, gyere elő, akárhol vagy, nem látlak sehol.
S akkor végre kijött a rózsabokorból Zöld Péter, és mindjárt megtartották a lakodalmat. A fele királyságot is megkapta, és három napig tartott a lakodalom. Én is ott voltam, jót mulattam, egy nagy csontot kaptam, a laskalé majdnem elütött.


Szép napot Kicsikéim!