Szanté meseháza

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ma arról mesélek Nektek, hogy nem mind róka olyan ravasz mint gondoljuk

A RÓKA MEG A SZÜRKE AGÁR

Volt egyszer réges-régen egy kis madárka, s annak volt két szép fia. Hiába építette ez a madárka a fészkét egy magas cserfára, a gonosz róka észrevette, s rögtön a fa alá telepedett. Felkiáltott a madárkának:
- Hallod-e, madárka, dobd le nekem a legszebb fiadat, mert ha nem, rögtön kifűrészelem a fát!
De a madárka nem ijedt meg, és nem dobta le egyik fiát sem. Erre a róka nekiállt, hogy a farkával kifűrészelje a fát. Megijedt a kis madár, s könyörgésre fogta a dolgot, hogy inkább odaadja az egyik fiát, csak bocsásson meg neki a róka. Ráállott a róka az alkura, ő megkapta a fiókát, de megígérte, hogy visszajön a másik fiókáért is.
A madárka erősen kesergett, és sehogy sem tudott megvigasztalódni. Arra vetődött egy szürke agár, s azt kérdi a madárkától:
- Hát te miért sírsz, kicsi madárka?
- Hogyne sírnék, mikor elvitte a róka a legszebb fiamat, s a másikért is visszajön nemsokára!
- No, azért ne sírj, ez még nem olyan nagy baj. Ha megint idejön a róka, mondd azt neki: "Nem dobom le, nem én!" S ha ki akarja a fát fűrészelni, ne félj, én itt leszek!
Ezzel az agár elrejtőzött egy bokorba, s várta a rókát. El is jött a róka egykettőre, s kérte a fiókát.
- Nem adom, dehogy adom! - mondta a madárka.
A róka erősen csóválta a fejét. Nem tudott hova lenni a csodálkozástól.
- Hm, biztosan a kutya tanította a madarat - mormogta, s fűrészelni kezdte a fát.
Előrontott erre a szürke agár. Megijedt a róka koma, elkezdett szaladni, ahogy csak bírta szusszal. Éppen az utolsó pillanatban, mikor az agár meg akarta csípni, beugrott a rókalyukba.
Búsult szegény agár, hogy ilyen jó zsákmánytól elesett, s elhatározta, hogy kiéhezteti a rókát. Rátette a fülét a likra, s aludni akart, de egyszerre beszélgetést hall odabenn. Kérdi a róka:
- Hát te, lábam, mit csináltál, mikor az agár kergetett?
- Én bizony futottam, ahogy csak tudtam.
- Hát te, szemem, mit csináltál?
- Én a likat néztem, hogy egykettőre bebújhassak.
- Hát te, fülem, mit csináltál?
- Én hegyeztem magam, hogy az agár nem fog-e el.
- Hát te, farkam, mit csináltál?
- Én bizony mind az agár orránál himbálóztam, hogy fogjon el.
- Hű, te semmirevaló! - kiáltott nagy haraggal a róka. - Kitakarodj a likamból!
Az agár csak ezt várta, s mikor kinn volt a róka farka, megfogta, kirántotta a rókát, s - hamm! - bekapta.
Itt a vége, fuss el véle!


Szép napot Kicsikéim!

A kislányom és én, nagyon szeretjük a verses meséket.Ha tudtok, kérlek írjatok ide minél többet!Talán Ti is szeretitek, íme egy:


Erdei igazság


Volt egyszer egy kerek erdő,
s volt benne egy rókavár.
Benne lakott anya, apa,
rókafiú, rókalány.

Történt egyszer,egy szép napon,
üres volt a rókavár.
Vadászni ment apa, anya,
rókafiú, rókalány.

Mentek, mentek, mendegéltek,
beértek a faluba.
Kövér tyúkok, kakas, liba,
finom rókavacsora.

Tele hassal ballag haza
a vidám rókacsalád.
Rókaanya, rókaapa,
rókafiú, rókalány.

Házuk előtt megtorpannak,
Nem üres a rókavár!
Míg vadásztak,beköltözött
egy népes ordascsalád.

Vitatkoztak, veszekedtek,
megegyezni nem tudtak,
végül rókáék sebesen
bölcs bagolyért futottak.

Jöjjön gyorsan, nézze csak meg,
mekkora a pimaszság!
Döntse el az erdő bölcse,
kinél van az igazság!

Jött is már a tudós madár,
egy darabig hümmögött,
aztán körbe nézett rajtuk
és elmondta, hogy döntött.

-Úgy gondolom-szólt a bagoly
döntsenek a csillagok!
Barátságos, sárga fényük
minden este itt ragyog.

Ők tudják az igazságot,
nem szeretik aki csal,
Kérdezzük meg, vajon kinek
füle mögött van a vaj!?

Megijedt most farkas apó,
-Várj egy percet barátom!
Most látom csak, nem itt lakunk,
eltévedtünk, sajnálom!

Összepakolt ordas farkas,
kézen fogta családját,
megfordult és szélsebesen
elhordta az irháját.

Így történt, hogy újra nyugodt,
békés lett a rókavár,
Benne lakott anya, apa,
rókafiú, rókalány.

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Egyszer ember megöregszik és jó hogyha valaki gondoskodik róla

AZ ÖREGEMBER ÉS A POKRÓC

Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.
Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:
- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd nagyapádnak a hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.
Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.
Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:
- Mi van nagyapáddal?
- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.
- Hogy?
- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.
S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Szép idő lesz, úgyhogy menjetek ki játszani a szabadba és ha elfáradtatok
gyertek be és mesélek Nektek egy öreg emberről és egy kisegérről

KI A LEGELÉBBVALÓ?

Volt a világon egy öregember, az egyszer kinn járt a mezőn. Mikor jött hazafelé, fogott egy egeret. Mikor hazaért, látja, hogy kislány lett az egérből.
Nőtt a kislány, nagylány lett belőle, azt mondta:
- Én csak akkor megyek férjhez, ha olyan férjet találok, aki a legelébbvaló.
Az öregember elment keresni olyan férjet, ki a legelébbvaló. Elment a Naphoz. A Napnak a szolgája azt mondta, hogy várakozzon estig, mert a Nap úr most éppen oda van a földet megvilágítani.
Estefelé hazajött a Nap úr lovakon. Azt mondja neki az öregember, hogy vegye el az ő lányát, mert ő a legelébbvaló.
Azt mondta a Nap:
- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam erősebb a felhő, mert az engem eltakar.
Elment az öregember a felhőhöz, kérte, hogy vegye el az ő lányát, mert ő a legelébbvaló.
Azt mondta a felhő:
- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam előbbre való a szél, mert az engem ide s tova hajkurász.
Elment az öreg a szélhez. Azt mondta a szél:
- Én nem vagyok a legelébbvaló, nálam elébb való a vén Mátra hegye, mert azt én nem bírom megmozdítani.
Elment az öreg a Mátra hegyhez, s kérte, vegye el a lányát, mert ő a legelébbvaló.
Azt mondta a Mátra hegy:
- Én nem vagyok a legelébbvaló, énnálam erősebbek azok a kis egerek itt a tövemben, mert én még azokat nem bírtam össze nyomni.
Az öreg elment az egerek királyához, hogy vegye el az ő lányát feleségül, mert ő a legelébbvaló.
Az egerek királya befogott sok egeret egy hintóba, elment a lányért. A lány visszaváltozott egérnek, összeházasodtak, ma is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Biztos voltatok már lakodalomban, de olyanban ahova most én hílvak Benneteket nem hiszem

PIROSMALAC

Egyszer volt, hol nem volt, volt az egyik faluban egy olyan asszony, akinek sohase volt gyermeke.
Egyszer aztán elszólta magát az asszony, hogy nem bánná már, ha a jóisten egy kutyakölyköt adna neki, azt is felnevelné, csak legyen, akiben öröme teljék.
Telt-múlt az idő, egyszer csak született neki egy gyermeke, de az nem gyerek volt, hanem egy kismalac. Akkor jutott csak eszébe az asszonynak, hogy ő egyszer elszólta magát. De hát mit csináljon, ha már megvan, csak fel kell nevelje!
Már iskolába jártak a hatéves gyermekek. A kismalac is odafejlődött, hogy már egy korba került velük. Összeültek az asszonyok, ahogy szoktak, beszélgetni. Pirosmalac mindig ott ült az anyja mellett, mindig ott kuncogott.
- Hallja-e, komámasszony, ez a kismalac azért visít, mert menne az iskolába a többi gyerek után.
- Hát ne űzzenek már énbelőlem csúfságot! - mondta a Pirosmalac anyja. Nagyon szégyellte, hogy neki csak egy ilyen gyereke van.
No de a többi asszony addig beszélt neki, amíg csak elküldte Pirosmalacot az iskolába. Ott meg visított a tanító úrra. A tanító, hogy elhallgattassa, odalökött neki egy könyvet. Mindjárt elhallgatott Pirosmalac. A kis orra járt betűről betűre. Tanult olvasni.
Egyszer a gyerekek elindultak, hogy mennek földiepret szedni. A kismalac is menni akart, de az anyja nem akarta engedni. Hanem a szomszédasszonyok addig beszéltek, hogy csak elengedte. A többi gyermek kosarat vitt, a kismalacnak is kellett. A kis orrára tették, s azzal elindultak.
A szomszédban volt egy kisfiú, éppen annyi idős, mint Pirosmalac. Az anyja a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a kismalacra. A fiú meg is fogadta a szavát.
Május hónap volt, mikor ért a földieper. Kimentek mind együtt az erdőre. A kismalac elmaradt a többitől, levetette a malacbőrt. Hát mikor levetette, hetedhét országon olyan szép teremtés nem volt sem Dunán innen, sem Tiszán túl. Hamar teleszedte a kosarát, akkor aztán újra felvette a malacbőrt, s ment a többi után. A szomszéd fiú ezt mind látta, de egy szót sem szólt.
- Hát, Pirosmalac csúffá tett bennünket! - mondták a gyerekek, mert sokkal több epret szedett, mint ők.
Mentek hazafelé. A szülők már sokallották, hogy a gyermekek oda vannak, kiállottak az útra.
- Nézzétek csak, Pirosmalac is hoz földiepret! Ki szedte tele a kosarát?
- Pirosmalac! - mondta a fiú, de egy árva szót sem szólt arról, hogy ő mit látott.
Mikor kikerültek az iskolából, eljártak a fiúk a lányokhoz estézni. A fiú elment estézni Pirosmalacékhoz. Az apja meg az anyja csak nézték s sopánkodtak, hogy vajon mit akarhat ez a szegény fiú ettől az oktalan állattól. De a fiú nem tágított, csakis oda járt.
Egyszer eljött az ideje, hogy a legény megházasodjon.
- Kit veszel el, fiam?
- A szomszédban való Pirosmalacot.
- Ne hozz szégyent a fejünkre, fiam! Ládd, tisztességben megvénültünk, most akarsz hírbe tenni bennünket?
De a fiú kötötte magát, hogy ő csakis Pirosmalacot veszi el. Összeszedte a komáit, elmentek kérőbe. Azt mondja az apja, mikor odaértek:
- Az én fiam soha meg nem házasodik, ha Pirosmalacot hozzá nem adják.
Pirosmalacot is megkérdezték, az meg mozgatta a fejét, hogy igen.
Jegyben jártak aztán addig-ameddig. A lakodalomban ott volt az egész falu, de még a szomszéd falu is; ha eddig nem láttak csodát, hát lássanak most. Pirosmalac ott ült a legény mellett a menyegzőn. Akinek kedve volt, az mulatott, akinek nem, csak nézte.
A vacsoránál a vőlegény elfoglalta a főhelyet, hozzáfogtak vacsorázni. Mikor megvacsoráltak, a fiatalok felmentek a padlásra, mert akkoriban az volt a szokás. A vőlegény az anyjának elmondott mindent. Azt is megmondta, hogy mikor ő lelöki a malacbőrt, az anyja égesse el. Csináltatott titokban menyasszonyi ruhát is, olyat, hogy gyönyörűség volt nézni.
Bandaszónál mentek fel, avval jöttek le. Volt bánat, amilyen volt, de lett olyan öröm, hogy ki se lehet mondani. Mindenkinek tetszett, mindenki csodálkozott, mert még senki se látott olyan szép menyasszonyt, mint amilyen Pirosmalacból lett!
Volt a faluban egy öreg legény, Szakács János. Azt mondja az anyjának:
- Anyám, én megházasodok.
- Kit vennél el, fiam?
- A szomszédban van egy koca, azt.
Hát az idős legény öt-hat embert megkért, hogy menjenek el vele megkérni a szomszéd kocáját. Eleget erősködött a szomszéd:
- Oktalan állat az, nem Pirosmalac. Szaporára tartjuk mi azt, nem férjhez adni.
De a kérők csak mondták a magukét. Mennek az ólba, a koca ugrott az ajtóra. A hordókötelet előkerítették. A négy lábát összekötötték, de kegyetlenül visított. Amikor a legény meg akarta csókolni, hát, uramfia, majd leharapta az orrát!
No, lett is nevetés a faluban. Mindenki tudta, hogy Pirosmalac nincs több. Eddig volt, mese volt.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ma egy tréfés mesét moztam Nektek, Ti is biztos kacagni fogtok rajta

A KOLBÁSZ, A BÉKA ÉS AZ EGÉR

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
- Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
- Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
- Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
- Nahát akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
- Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. Ő is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
- Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
- Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött.
"Hopp - gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát."
Akkor ajánlkozott:
- Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varasbéka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Akinek van testvére biztos jókat játszanak együtt,
akinek nincs az pedig várja, hogy a gólya hozzon egyet.

Gólyamese
Gősi Vali

Volt egyszer, hol nem volt,
volt egy ici-pici ház.
Amikor még kisgyerek volt,
ott lakott a nagyapád.
Reggel, délben tejet ivott,
megette a vacsorát.
Nagyfiúvá cseperedett,
szűk lett az a kicsi ház.
Messzi útra hát elindult,
éjjel, nappal ballagott.
Kereste a kicsi házat,
ahol a kedvese lakott.
Elfáradt a nagyapád,
álmot látott, kis szobát.
Ahol réges, régen őt még
várta az a kicsi ágy.
Egyszer csak egy perc alatt
ott szaladt egy kis patak.
Kis pataknál kicsi utca,
kis ház, azon kertkapucska.
Ahogy odaballagott,
kinyíltak az ablakok.
Ablak mögött kis szoba,
ott lakott a nagymama.
Mindez réges, régen volt,
nagymama még kislány volt.
Beengedte vándorát,
főzött neki vacsorát.
A vacsora elfogyott,
a lány csókokat kapott.
Betakarta kedvesét,
takaróért csókot kért.
Mígnem egy szép hajnalon
rigó szólt az udvaron.
Várnak erdők, várnak rétek,
gyertek, míg egy házhoz értek!
Most már együtt mendegéltek,
míg egy kicsi házhoz értek.
Kicsi házban éldegéltek,
méhecskéktől mézet kértek.
Alig a méz elfogyott,
a gólya csomagot hozott.
A csomagban kisbabát,
ő volt a te nagybátyád!
Nagymamának kisfia
már égi utak vándora.
Hol a tejút véget ér,
csillagokhoz odaér.
A kisfiú nődögélt,
nagyon várt egy kicsi lényt.
Más játékot sose kért,
csak ajándék testvérkét.
Ha jó leszel, megkapod,
legyen kivel játszanod.
Ígérte a nagymama,
s boldog volt a kisfia.
Egyszer aztán egy napon
kopogtak az ablakon.
Gólya néni kopogott,
s hozott egy kis csomagot.
Kis csomagban kisbabát,
egy mosolygó kicsi lányt.
Így éltek már négyen ott,
együtt voltak boldogok.
Fiú és lány nagyra nőtt,
hajót néztek, s repülőt.
Tengert láttak, óriást,
erdőben medvét és vadászt.
A fiú addig vándorolt,
míg elhívták a csillagok.
Égi mezőn, réten járt,
soha haza nem talált.
Így esett, hogy kishúga
Hiába várta őt haza.
Üres volt a kicsi ágy,
sírdogált az anyukád.
Míg aztán egy szép napon
kopogtak az ablakon.
Ajtót nyitott anyukád,
s ott állt a te apukád!
Egymás szemébe néztek,
este rólad beszéltek.
Elfogyott a vacsora,
s megtörtént a nagy csoda.
A gólya újra kopogott,
megint egy csomagot hozott.
A csomagban kisbaba,
találd ki, Ő kicsoda?


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ma egy furfangos, hazudós legényről mesélek Nektek.

AZ MÁR NEM IGAZ!

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember; volt annak három fia.
Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyant tud mondani, amit ő el nem hisz.
Meghallja ezt a szegény ember legidősebb fia, akit Péternek hívtak, kapja-fogja, elmegy a királyhoz; megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal.
A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént. Pedig akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagyúr megfordult a király előtt, mint csillag az égen, mint fűszál a réten, s mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, de egy se tudott olyant mondani, amit a király el ne hitt volna.
Bemegy hát Péter a királyhoz, s köszön neki:
- Jónapot adjon isten, király uram!
- Adjon isten neked is, fiam! Hát mi járatban vagy?
- Én bizony házasodni akarok, uram király!
- Jól van, fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
- Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy... Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is.
- Elhiszem, fiam - mondja a király.
- Aztán meg van három darab marhánk is.
- Azt is elhiszem.
- Most nemrégiben a trágya annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.
- Elhiszem.
- Egyszer azt mondja az apánk: "Fiaim! Hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit."
- Elhiszem.
- Mi aztán kihordtuk a trágyát három hét alatt két kocsin.
- Elhiszem.
- Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.
- Elhiszem.
- Mikor már ez is megvolt, hazamentem, és megmondtam az apámnak.
- Elhiszem.
- Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.
- Elhiszem.
- Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük, mint az abroszt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk.
- Elhiszem.
- Aztán a földünket teleszórtuk fűmaggal.
- Elhiszem.
- A fűmagból olyan sűrű erdő nőtt, hogy ki látott olyant, ki nem!
- Elhiszem.
- Az apám sajnálta kivágatni azokat a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.
- Elhiszem.
- Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak!...
- Hazudsz! Akaszt... - Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása, rögtön papot hívatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre, még az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom! Volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Egy kis őzről mesélek Nektek, akinek eltört a lába, de egy néni hazavitte és meggyógyította

Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy madárról mesélek Nektek, akinek az igazi neve Búbos banka, de mivel
sokszor túrkál bogarakat keresve a tehén trágyában a népies neve egy kicsit más.

A BÜDÖSBANKA FÉSZKE

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy szép tarka madár. Annak a neve volt, de még ma is az: büdösbanka. Amint repdesett jobbra-balra, erre-arra, hát látott egy helyen egy gyönyörű, ügyes fészket. Megnézegette alaposan, s elkezdte kérdezni a többi madártól:
- Ez a fészek milyen madáré? Ki csinálta ezt? Milyen ügyesen meg van csinálva!
Azt mondta neki a többi madár:
- Ez a szarka fészke, ő csinálta ezt, a szarka.
Na, hát akkor a büdösbanka addig ment, amíg találkozott a szarkával, s megkérdezte tőle:
- Maga csinálta ezt a fészket?
Azt mondta rá a szarka:
- Én.
- Legyen szíves - azt mondja neki a büdösbanka -, segítsen nekem, csináljunk nekem is egy olyan ügyes fészket. Tanítson meg engem is, megfizetem jól.
A szarka hajlandó volt.
- No - azt mondja -, gyere, menjünk, gyűjtsünk anyagot.
Elmentek, s hordtak oda tövist, ágakat, szalmát, s ami kellett, mindenfélét. Mikor mindent összehordtak, akkor keresett egy alkalmas helyet a szarka, ahova a fészket rakja. Azt mondta a büdös bankának:
- Na, nézz ide!
Elvett egy ágat.
- Ezt tedd csak így is s csak úgy is.
Akkor azt mondta a büdösbanka:
- Tudom, tudom.
Akkor vett egy másik ágat.
- Na, csak így, csak úgy.
A banka megint azt mondta:
- Tudom, tudom.
A harmadik ágat is vette.
- Csak így, csak úgy.
- Tudom, tudom.
A harmadiknál, a negyediknél már kezdett feltűnni a szarkának: "Ni te, ez mindenre csak azt mondja, hogy tudom, tudom!"
Ötször, hatszor, hétszer, nyolcszor mind mondogatta a büdösbanka, s mikor meggyűlt a szarkában a méreg - még csak az alja volt meg a fészeknek, még csak ilyen alakú volt, mint nekem a tenyerem -, megharagudott a szarka, s azt mondja a büdösbankának:
- Na, ha tudod, akkor csináld magad!
Elrepült a szarka, s a büdösbanka ott maradt. Ma is, ha valaki valahol lát egy büdösbankafészket, csak ennyi (mutatja a tenyerét), még le is hengergőznek a tojások róla. Amikor kikölti a kicsi madarakat, így kell odafogózzanak a fészek fenekére (begörbített ujjakkal mutatja) nehogy lehengeredjenek, mert amelyik lehengeredik, az visszamászni többet nem tud.
A büdösbankának hát úgy maradt a fészke, ahogy hagyta a szarka, mikor megharagudott. Azóta is úgy él, éldegél, ahogy lehet.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Egy bolondos fiúról és a szamaráról mesélek Nektek

KOLONTOS PALKÓ

Volt egyszer egy legényke. Egy napon befogta a kis szamarát, s ment végig egy nagy rengeteg erdőn. Amint ment, találkozott egyszer egy öregasszonnyal. Valami száraz gallyat szedegetett össze, hogy vigye haza. Amint odaérkezett Palkó, kérte az öregasszony, hogy segítsen neki, mert nehéz a gally, kötözze fel a hátára. Palkó azt mondta:
- Én segítek, csak álljon ide a fa mellé, öreganyám.
Az öregasszony a fa mellé odaállt, s Palkó jól odakötözte a gallyal együtt. Mikor az öregasszony állott volna fel, hát nem tudott. Nagyon haragudott, azt mondta:
- Megállj, Palkó, megátkozlak ezért a tettedért!
Akkor az öregasszony átváltozott fekete macskának, kibújt a kötél alól, s azt mondta:
- Azzal átkozlak meg, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te.
Palkó jót kacagott rajta.
- No hiszen, ez nem nagy átok.
Indulni akart tovább, de a szamara nem indult. Azt mondta a szamárnak:
- Gyí, te csacsi!
Akkor a szamár is visszamondta:
- Gyí, te csacsi!
Sokáig vesződtek. Hiába ütötte Palkó a csacsit, a csacsi csak nem indult. De úgy megharagudott, hogy oldalba rúgta Palkót, az meg belebukott egy nagy pocsolyába. Elkezdett kiabálni:
- Segítség, segítség!
Hogy a szamara hallotta, az is rákezdte:
- Segítség, segítség!
Ahogy ott jajgat, arra mentek favágóemberek, megsajnálták, s kihúzták Palkót a pocsolyából. Kérdik, hogy ki volt az a másik ember, aki úgy kiabált, hogy segítség, segítség. Palkó nevetett, s azt mondta:
- Abizony a szamaram volt.
Megharagudtak az emberek, s azt mondták, hogy viszik Palkót egyenesen a király elé, hogy ítélje el.
El is vitték, s a király kimondta a halálos ítéletet Palkóra. Azt mondja Palkó, ő nem bánja, ha meghal is, csak vigyék oda a szamarát, hogy búcsúzzon el tőle. Mikor odavitték a szamarát, Palkó letérdepelt a király elé, s elkezdte mondani:
- Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok.
Hogy a szamár meghallotta, mit mond Palkó, az is letérdelt s elmondta:
- Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok.
A király nagyot nevetett rá, s Palkót szabadon bocsátotta, s a szamarával együtt ott tartotta udvari bolondnak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Biztos szeretitek a nyuszikat, én most mesélek róluk, de nem is egyről hanem százról.

A KIRÁLY NYULAI

Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony s ennek három fia. Olyan szegények voltak, mint a templom egere, vízzel főztek, s bottal rántották be, úgy éltek egyik napról a másikra. A legények megelégelték ezt a keserves életet, s rászánták a fejüket, hogy már csak valamerre kimozdulnak hazulról, mert így nem lehet, míg a világ s még két nap.
Azt mondja egyszer a legidősebb az anyjának:
- Édesanyám, süssön nekem egy hamuba sült pogácsát, mert én elindulok szerencsét próbálni.
Süt is a szegény asszony, s a legény elindult világgá. Megy, mendegél ország-világ ellen, hegyen-völgyön átal, s egy aranyos kúthoz ér. Letelepszik melléje, előveszi a hamuba sült pogácsát, s falatozni kezd belőle. Amint ott eddegélne, csak elejbe szökik egy kis egérke, s azt mondja:
- Hallod-e, te legény, adj egy falást abból a pogácsából, éppen hét napja, hogy egy befaló falást sem ettem!
- Nem bánom én - mondja a legény -, ha hetvenhét napja nem ettél is, bár nekem elég legyen.
Csak elcincog nagy szomorúan az egérke, bebújt egy likba, a legény pedig továbbmendegélt. Addig ment, addig ment, hogy éppen a király városába ért. Egyenesen a király palotájának tartott, leült a kapu elejbe, s ott várta a jó szerencsét. Hát egyszer csak kijő a király maga, meglátja a legényt, még köszön is neki, s meg kérdezi:
- Mi járatban vagy, te szegény legény?
- Én bizony, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, szolgálatot keresek, ha valahol találnék.
Azt mondja a király:
- Gyere csak be, te legény, van az udvaromban száz darab nyúl, ezeket rád bízom. Hajtsd ki a mezőre, de úgy őrizd, hogy el ne találjon veszni egy is, mert aztán a nyulak s a fejed!...
Másnap reggel kihajtja a legény a száz darab nyulat, de bizony ahogy kiértek a mezőre, százfelé futottak. Haj, megszontyolodik a legény, még nézni sem mert a király palotája felé, megfutamodott s hazáig meg sem állott. Elbeszéli otthon, hol járt, merre járt, mi minden történt vele. Előáll erre a második legény, hogy most már ő próbál szerencsét, s erősen köpte a tenyerét, hogy ő - tudom, istenem - megőrzi azt a száz nyulat, ha addig él is. Hanem az is úgy járt kivilágos világra, mint a legidősebb. Az aranyos kútnál ő is leült falatozni, az egérke tőle is kért egy falást a hamuba sült pogácsából, de ő bizony nem adott. Aztán addig ment, míg a király városába nem ért, beszegődött a királyhoz, de ahogy első reggel kicsapta a nyulakat a mezőre, a száz nyúl éppen százfelé futott.
Hazament ez is nagy szomorúan, s most már a legkisebb legény cihelődött neki: hátha neki jobban vált a szerencse. Süt az anyja egy hamuba sült pogácsát, akkorát, mint egy jó taligakerék, s azzal elindul világgá. Megy, mendegél, s elérkezik az aranyos kúthoz. Amint ott eddegélne, csak elejbe fut az egérke, s igen szépen kéri, hogy adjon neki egy falás pogácsát, mert éppen tizennégy napja, hogy nem evett.
- Jó szívvel, te kicsi egérke - mondta a legény -, úgyis talán nem kell sokáig ebből a pogácsából élnem.
Megköszöni az egérke, s azt mondja:
- No, te szegény legény, jótett helyébe jót várj. Két bátyádtól kértem már, egyik sem adott, de nem is volt szerencséje egyiknek sem.
Azzal befutott a likba, s egy kicsi kürtöt hozott magával.
- Ezt a kürtöt neked adom - mondta az egérke -, tedd el, még hasznát veheted.
- Ugyan bizony mit tudnék én ezzel csinálni? - kérdi a legény.
- Csak vidd el - mondta az egérke -, s akármi veszedelemben légy, fuvintsd meg, s minden rossz jóra fordul.
"No - gondolta magában a szegény legény -, ha nem használ, nem is árt, elviszem magammal" - s bedugta a tarisznyájába, továbbindult, s meg sem állott a király városáig s abban is a király palotájának kapujáig.
Megérkezik, letelepszik a kapuban, s hát egyszer jön a király.
- Mit keresel itt, te szegény legény? - kérdezi a király.
Elmondja, hogy miben fáradozik: szeretne valami jó helyen szolgálatba állni.
- Éppen jó helyen jársz - mondta a király -, van száz nyulam, ezeknek egy ügyes pásztor kéne, mert eddig még nem akadt kedvem szerint való.
Egyszeribe kezet adnak, de a király ugyancsak lelkére köti a legénynek, hogy el ne vesszen a nyulakból egy is, mert aztán a nyulak s a feje...
Jól van. A legény másnap reggel kimegy a mezőre a száz darab nyúllal, de még meg sem szagolják ezek a füvet, ahány, annyifelé iramodik.
- Haj, haj! Álljatok meg, hé! - kiált a legény. - Mit csináljak most már? - Eszébe jut a kürt, előrántja, belefuvint, s hát, a száz darab nyúl egyszerre megfordul, s úgy összefut, mint megannyi juh.
Látta ezt a király a palota tornácából, megcsavargatta a fejét, semmiképpen el nem tudta gondolni, hogy miféle ördöngős praktikával gyűjtötte össze a legény azokat a nyulakat.
"No megállj! - gondolta magában. - Azért ma mégis hiányzik majd legalább egy a százból. Ha nem egyéb, próbára teszlek."
Mindjárt megparancsolja egy szolgálónak, hogy menjen ki a mezőre egy zsákkal, s kérjen a pásztortól egy nyulat a király nevében.
Kimegy a leány, kéri a nyulat, de a legény azt mondja, hogy ő bizony nem ad, mert neki a feje drága.
De így s de úgy - mondja a leány -, vendégség lesz a háznál, s a király mindkettőjüknek fejét véteti, ha nem lesz nyúl az asztalon.
Amint így huzakodnának, honnét, honnét nem, csak ott terem a kicsi egérke, s odasuttint a legénynek:
- Csak adj oda egyet, ne félj, a többit bízd reám!
A legény hallgat az egérke szavára, fülénél fog egy nyulat nagy hirtelen, bedugja a zsákba, s a leány elindul vele. Abban a minutában csak felszökik az egérke a zsákra, s míg a leány százat lépne, kirágja a zsák végét, a nyúl kiugrik belőle, s úgy visszafut a többihez, mintha szemét vették volna. Az egérke pedig leszökött a zsákról, hirtelen felkapott egy nagy darab tehéntrágyát, s beledugta a zsákba a nyúl helyett.
Megy este a legény haza, betereli a száz nyulat a nagy kapun. Hát jő elejbe a király, dúl-fúl, hogy reng belé az udvar.
- Gyere csak, gyere, te kötélrevaló, mit küldtél te nekem a zsákban?!
Felel a legény:
- Én egy nyulat, felséges királyom.
Hívják a szolgálót.
- Mit adott neked a pásztor, te leány?
- Nekem, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, igazán nyulat adott.
- Hm - mondja a király -, még ilyet nem ettem világéletemben, hát most már hol a nyúl?
Számlálják a nyulakat egyszer, kétszer, háromszor, de csak mindig száz jön ki.
- No, hallod-e, te szegény legény - mondta a király -, még ilyen pásztorom sem volt, hogy küldjön is nyulat, s ne is hiányozzék a százból. Hát mit kívánsz?
- Csak egy zsák pénzt, felséges királyom, mert nagy a szegénység otthon.
A király tüstént méretett egy istenes nagy zsák pénzt, hogy a legény tizenkét ökörrel húzatta haza. De bezzeg olyan erősen meggazdagodtak, hogy csudájára jártak messze földről.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ma egy oktondi tücsökről mesélek Nektek

A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni.
Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken-völgyeken átal, erdőkön-mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csodálkozik: valami fényeskét látott a földön.
- Ugyan mi lehet az a fényeske? - kérdezi magában.
Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök:
- Hiszen ez krajcárka!
Az ám, csakugyan krajcárka volt.
Hej, uram teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült. Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt cirpegte:
- Csak van, akinek van, csak van, akinek van!
Bezzeg hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek?
No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szemben egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: "Ugyan minek a prücsöknek a pénz?"
No, ebben szent igaza volt az obsitosnak!
Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt, s elvette tőle a fényes krajcárkát.
Hej, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában-bánatában visszafordult, s meg sem állott hazáig.
S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte:
- Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!
Így bizony!


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy kövér disznóról és egy falánk asszonyról mesélek Nektek.

A SOVÁNY EMBER KÖVÉR MALACA

Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy nagyon sovány ember. Ez a sovány ember nem volt több, mint három mázsa.
Ennek a sovány embernek volt egy nagyon kövér malaca. Ez a malac többet nyomott valamivel, mint három kiló, pedig még csak hároméves volt.
A sovány ember nagyon szerette volna, hogy a malaca jól meghízzék, s ezért minden három hétben egyszer adott neki moslékot, de méghozzá rengeteget, egy egész literrel. Akár akarta a gazdája, akár nem, a malac mégis állandóan hízott: egy-egy evéskor három dekával is nehezebb lett. A sovány ember ezt nagyon kevesellte, s annyira bánkódott, hogy még az ételt is sajnálta magától: csak három kilót hízott minden étkezéskor.
Ennek a sovány embernek volt egy még soványabb felesége, aki körülbelül négy mázsa lehetett. Ez az asszony alig evett. Olyan zsugori volt, hogy reggelire csak három liter tejeskávét tudott meginni, s kenyeret is nagyon keveset evett hozzá. Ritkaság, hogy három kilóval beérte volna, no meg három hosszú szál kolbász melléje - igazán nagyon kevés: hát csak ennyit evett. Délebédje még a reggelinél is gyatrább volt: kilenc darab háromkilós tyúk harminc tojással megsütve. Levest alig evett hozzá. Három harmincliteres üstben főzte, de még ezt is alig bírta megenni, ezért még három harmincliteres fokhagymamártást és harminc kiflit evett hozzá étvágygerjesztőnek. Ilyen szörnyű keveset evett. Az ura nagyon haragudott reá ezért, ő pedig csak napról napra tengette sovány életét. Egyszer a sovány ember úgy felbosszankodott azért, amiért a felesége olyan keveset eszik, hogy így szólt:
- Minek hízlalom én ezt a kövér malacot? Úgysem eszel rendesen, hát én nem kínlódom vele többet! - Ezzel úgy földhöz vágta, hogy száz darabra ment.
Meg kell mondani: a kövér malac már olyan kövér volt, hogy alig győzték lesni, miként tudott akkorára meghízni. Már volt vagy három kiló meg három deka.
Most már mi lesz, ha a malac száz darabra ment? Hetedhét országon is túlra közhírré tették, hogy abból a ménkű nagy malacból óriási nagy, fényes disznótort csapnak.
Jöttek is csőstől a népek, hetedhét országon túlról is érkeztek a vendégek. Volt ott szegény, gazdag, kicsi, nagy, mindenféle rendű meg rangú ember. Én is köztük voltam, egy háromkilós csontot kaptam. Úgy megörültem neki, hogy három napig, amíg a disznótor tartott, mind azt nézegettem.
Ahogy a malacot behozták, a sovány asszony egyből befalta, s három pillanat alatt le is nyelte. Hát a nagy vendégsereg? Három napig csodálta, hogy a sovány asszony milyen keveset eszik, s csak akkor hagyták abba a lábatlankodást, mikor már a szemük is kopogott az éhségtől.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ha voltatok már falun, biztos hallottátok reggel a kakas kukorékolását.
Ma egy olyan faluról mesélek Nektek ahol nincsenek kakasok.

AZ IREGI KAKASOK

Hol volt, hol nem volt, Üregen innen, Dorogon túl, volt egyszer egy bíró Iregen. Az iregi bírónak volt egy kisfia meg egy kiskakasa.
Hogy, hogy nem, ez a kiskakas talált egyszer a szemétdombon egy fületlen gombot. Felállott a domb tetejére, és elkezdett kukorékolni:
- Kukuriku, kukuriku, itt a gomb, a fületlen!
Meghallotta a bíró fia, hogy mit kukorékol a kiskakas. Kergetni kezdte, sarokba szorította, megfogta, és elvette tőle a fületlen gombot.
Nagyon megharagudott ezért a kiskakas, megint felállt a domb tetejére, és kukorékolni kezdett:
- Kukuriku, kukuriku, jöjjön ide a falu minden kakasa!
Össze is gyűltek a falu kakasai, mire a bíró kiskakasa elpanaszolta nekik a nagy bánatát:
- Kukuriku, kukuriku, a bíró fia elvette tőlem a fületlen gombomat!
Megharagudtak a falu kakasai, s egyikük, amelyik a legokosabb volt, azt tanácsolta:
- Ha ez így van, akkor mi többet hajnalban ne kukorékoljunk. Ha nem kukorékolunk, akkor nem kel föl a nap, s a falu mindig éjszakai sötétségben marad!
A bíró kiskakasa örvendett, hogy a társai így összetartanak, s azt mondta:
- Aki pedig megszegi határozatunkat, annak semmi keresnivalója a faluban.
Úgy is történt. A kakasok aznap egyet sem kukorékoltak többé, s a falura ráborult az éjszaka. Még javában aludt mindenki, amikor hajnalban az egyik ébredező kakas megfeledkezett az egyezségről, és elkukorékolta magát. Lett is belőle nagy galiba: a többiek rögtön elűzték a faluból.
Igen ám, de sorra a többi kakas is így járt: minden reggel megfeledkezett valamelyik magáról, mire a többiek elűzték a faluból. S elkövetkezett az a nap, amikor egyedül a kiskakas maradt a faluban.
Na, egész éjszaka ott ült a padlás szájában, le nem hunyta a szemét egy pillanatra sem. Vigyázott, hogy ő is meg ne feledkezzék magáról, s kukorékolásával nehogy felköltse a napot Iregen.
Telt-múlt az idő, közeledett a hajnal, de a kiskakas nem nyitotta ki a száját. Hát, amint ott üldögél, észreveszi, hogy keleten pirkad az ég, világosodik, s egyszerre csak felbukkan a látóhatár szélén a ragyogó nap.
A kiskakas úgy felbosszankodott, amiért a nap az ő kukorékolása nélkül is felkelt, hogy mérgében elszédült, kiesett a padlás ajtaján, és nyakát szegte.
Azóta nincs Iregen egy kakas sem, s azóta nem esznek az iregi gyerekek kakastejjel sült kenyeret.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Azt hiszem nincs olyan gyerek aki ne szeretné a mézet, vagy a mézes süteményt. Ma a méhekről mesélek Nektek, akik összegyűjtik nekük a mézet.

A MÉHEK A VONATON

Egyszer volt, hol nem volt egy közös gazdaság. Abban a gazdaságban volt többek között egy olyan ember is, akinek voltak idegen falubeli rokonai, s azok eljöttek látogatóba hozzá. Azok, hogy ne jöjjenek üres kézzel, hát hoztak neki két nyolcliteres uborkásüvegben mézet. Nagyon jól fogyott akkor az a méz, csak térültek-fordultak, vették elő a jó puha kenyeret, s vágták, mártották és ették.
Közben, amint ott eddegéltek, arról beszélgettek, hogy micsoda érdekes dolog a méhészet, hogy milyen kevés gond van a méhekkel, s a gazdaságnak micsoda nagy hasznot hajtanak.
Alig várta a mi emberünk, hogy legyen a közös gazdaságban gyűlés, és ő indítványozza, hogy a gazdaság vegyen méheket, és gazdálkodjanak azzal is.
Hát meg is lett a gyűlés, s az ember elő is hozta az indítványát, s olyan jól találta elmondani, hogy a vezetők meg is fogadták a szavát. Megkérdezték nyomban, még ott a gyűlésen, hogy van-e olyan ember a tagok közül, aki a méhekkel tudjon bíbelődni.
Akkor felállott egy ember, s azt mondta, hogy ő gyerekkorától fogva a méhekkel gazdálkodott, ért is jól hozzájuk. Ha szükséges, be is tudja szerezni őket. Tudja, hogy honnan kell venni a méheket, adjanak neki pénzt, ő elmegy, megveszi, haza is hozza, s a gondjukat is viseli, ameddig él.
Nagy volt az öröm a közös gazdaságban. Kiszámolták, hogy mennyi pénz kell, s az embernek oda is adták, s az ember elment, hogy megvásárolja a méheket.
Messze kellett menjen, vonattal ment, s szerencsésen meg is vásárolt annyi kaptár méhet, amennyit be tudott pakolni egy vasúti kocsiba. Kifizette, kihordatta a kaptárokat az állomásra, berakatta őket a vonatba, s akkor behúzatta az egész kocsit tiszta pirosba, s magának is csináltatott egy egész rend ruhát, még a sapkáját is tiszta pirosból.
Akkor megismertette magát a méhekkel, s kezdett velük beszélgetni, ki-kinyitotta az ajtót, a méhek jöttek-mentek, jól érezték magukat. Mikor eljöttek úgy feleútig, hát egyszer csak a vonatot egy negyedik vágányra félrevitték, s a mozdony elment, otthagyta a vonatot. Ezt látta a méhész. Bement az állomásfőnökségre, s megkérdezte a főnöktől:
- Főnök elvtárs, miért ment el a mozdony?
- Mert - azt mondja a főnök - olyan parancsot kapott.
- Hát meddig lesz itt a vonat ezen az állomáson?
- Hát én azt honnan tudjam?
- Velem ne tessék olyan félvállról beszélni, főnök elvtárs, mert én egy vagon méhet viszek, s ha tudom, hogy itt lesz ma egész nap a vonat, akkor kieresztem a méheimet, hogy levegőzzenek s egyenek.
- Itt lesz az még három nap múlva is!
Erre a beszédre kiment a méhész, s ügyesen kinyitotta a kaptár ajtókat.
- Na, gyerekek, kifele, kifele, levegőzni! Keressetek élelmet magatoknak! S este naphaladat előtt egy darab idővel jöjjetek ide vissza!
A méhek zim-zum, zim-zum, zim-zum, szépen kifolytak a kaptárakból mind, s elmentek ki a mezőkre. Alig mentek el a méhek, egyszer csak kapja a főnök a parancsot, hogy küldje a vonatot. Látja a méhész a vonat tetejéről, hogy jön a mozdony, összeakasztják a kocsikkal, s várják, hogy a főnök adjon jelt az indulásra. Odaszalad a méhész, s felpanaszolja:
- Hát ez meg mi? Hiszen nem ezt mondta az előbb a főnök elvtárs!
- Parancsot kaptam, hogy indítsam a vonatot.
- De hisz azt nem lehet, az én méheim még kint vannak a mezőn!
- Mi közöm van nekem a maga méheihez - feleli amaz -, én állomásfőnök vagyok, nem méhész!
- De hát nem lehet itt hagyni a méheket, az egy egész vagyon - mondja a méhész.
- Nekem ahhoz semmi közöm!
- Hát ha már el kell küldje a vonatot, legalább a méhek kocsiját hagyja itt ezen az állomáson, s holnap egy másik vonathoz oda csatolják.
- Nem lehet, kérem - mondja a főnök. Azzal jelt adott az indulásra, s elment a vonat, vitte a méhek kocsiját is. Ment vele a méhész is a piros ruhában.
A méhek közben megjárták magukat, gyűjtöttek egy kicsi mézet, nyalakodtak ott a mezőn, s akkor egy csoport visszajött az állomásra, hogy megnézze, nincs-e valami baj a vonattal, az ő kaptárjaikkal. Hát látják, hogy a vonat nincs ott!
Visszamentek a mezőre, s jelentették a többi méhnek is, hogy baj van, a kocsijuk eltűnt. Akkor jött a többi méh is a mezőről, mind, amennyi volt. Mikor odaérkeztek az állomásra, lefele repültek, felfele repültek, de a vörös kocsit sehol sem látták.
A váróteremnél ott állt egy csomó ember, várták a személyvonatot, hogy elutazzanak vele. Hát a méhek azt gondolták, hogy azok az emberek lopták el a kocsit. Megrohanták őket, csípték-marták, ahol érték. Segítségért kiáltottak az emberek. Meghallja a főnök a nagy kiáltozást, kifut az irodájából, akkor reá is egy csoport méh, kezdték szúrni. Ő is elkezdett segítségért kiáltozni. Meghallja a felesége fenn az emeleten, kinyitja az ablakot, hogy lássa, mi történik. Verik a férjét, vagy mi van vele? Mikor kinyitotta az ablakot, akkor a méhek mind reá. Visított az asszony is, ahogy a torkán kifért. A főnök meghallotta, felszaladt a lépcsőn, hogy lássa, mi van a feleségével, miért sikoltozik az ott fent.
Hát látja, hogy a szoba is tele van méhekkel. Be kellett bújjanak a pokróc alá, úgy mentődtek meg valahogy, de feldagadt mind a kettőnek az arca, keze, úgy összemardosták őket a méhek.
Azok a szegény emberek, akik a vonatra vártak az állomáson, elfutottak haza a faluba. A méhek utánuk. Amikor az emberek meghallották a nagy kiáltozást, kifutottak az utcára, hogy lássák, mi történt. Hát ahogy kifutottak, azokra is rászálltak a méhek, azok is kezdtek segítségért kiáltozni. Felfutottak a toronyba, s félreverték a harangokat.
- Segítség, vége az egész falunak!
Nagy sokára észbe kapott a főnök, s utána telefonált a piros kocsinak, hogy azonnal küldjék vissza. Utána akasztották egy személyvonat után, s gyorsan visszahozták. S akkor a piros ember, a méhész, fölállott a kocsi tetejére, s elkezdett fütyörészni, szólogatta a méheket:
- Gyertek, gyertek, gyerekek, itt van a kocsitok, itt van a kaptárotok!
A méhek, mikor meghallották a gazdájuk hangját, odagyülekeztek, odamentek, megnyugodtak, mert beszélgetett velük a méhész. Ügyesen belementek a kaptáraikba, már akik még életben voltak, mert belőlük is sok odapusztult a nagy háborúban.
Mikor mind benn voltak a kaptárakban, akkor a méhész bezárta a kaptárajtókat, s bement az állomásfőnökhöz. Hát nem ismert a főnökre, ekkora volt az arca (mutatja) neki is meg a feleségének is.
Azt mondja a méhész:
- Megérdemelte, ami történt, s még ennél rosszabbul is járhatott volna! Ugye, hogy kértem szépen, hagyja itt a méhek kocsiját, de maga nagy büszkén csak foghegyről beszélt velem. Hát nem tudja, főnök elvtárs, hogy ilyen nagy vagyonra hogy kell vigyázni?
Odakerekedett a dolog, hogy a végén a főnök kért bocsánatot a méhésztől. Elbúcsúztak egymástól, s hazament a méhekkel. Mikor hazaérkezett, otthon elmondta nagy kacagva, hogy ebben és ebben a faluban a főnök hogy megjárta a méhekkel. Kacagtak mind, s akkor a méhész a kaptárakat leszedte, rendet csinált, s kieresztette a méheket a mezőre.
Kezdett velük gazdálkodni. Annyi hasznot hajtottak a méhek annak a közös gazdaságnak, mint az összes többi állat együttvéve. S aztán éldegéltek lassan, s máig is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy hatalmas répáról és furcsa emberekről mesélek Nektek

AZ ÓRIÁS BURGUNDI RÉPA

Egyszer volt egy egylábú ember, elindult szerencsét próbálni. Amint ment az úton, egyszer csak talált egy óriási nagy burgundit. Hozzáfogott kihúzni, de nem bírta. Arra ment egy kétlábú ember, kérdezi az egylábú embert:
- Mit csinálsz te itt?
Mondja az egylábú:
- A burgundit akarom kihúzni, de nem bírom.
Odament a kétlábú ember is, húzták, de nem bírták. Arra ment egy háromlábú ember, kérdezi a két embert:
- Mit csináltok?
Azt mondja az egylábú ember:
- Gyere ide, segíts. A burgundit akarjuk kihúzni, de nem bírjuk.
Odament a háromlábú ember is, húzták a burgundit, de nem bírták. Arra ment egy négylábú ember, kérdezi:
- Mit csináltok?
Azt mondja az egylábú ember:
- A burgundit akarjuk kihúzni, de nem bírjuk.
Odament a négylábú ember is, húzták a burgundit, de nem bírták. Arra ment egy ötlábú ember, s azt kérdezte:
- Mit csináltok?
Azt mondja az egylábú ember:
- A burgundit akarjuk kihúzni, de nem bírjuk.
Odament az ötlábú ember is, hogy öten majd csak kihúzzák a burgundit, de öten se bírták. Arra ment egy hatlábú ember, kérdezi:
- Mit csináltok?
Azt mondja az egylábú ember:
- A burgundit akarjuk kihúzni, de nem bírjuk.
Odament a hatlábú ember is, húzták hatan a burgundit, de hatan se bírták kihúzni. Arra ment egy hétlábú ember, kérdezi:
- Mit csináltok?
Azt mondja az egylábú ember:
- A burgundit akarjuk kihúzni, de nem bírjuk.
Odament a hétlábú ember is, húzták heten, de heten se bírták kihúzni az óriási nagy burgundit. Arra ment egy nyolclábú ember, kérdezi:
- Mit csináltok?
Azt mondja az egylábú ember:
- A burgundit akarjuk kihúzni, de nem bírjuk.
Odament a nyolclábú ember is, húzták nyolcan, de nem bírták kihúzni az óriási nagy burgundit. Arra ment egy kilenclábú ember, kérdezi:
- Mit csináltok?
Azt mondja az egylábú ember:
- A burgundit akarjuk kihúzni, de nem bírjuk.
Odament a kilenclábú ember is, de bizony kilencen se bírták kihúzni. Arra ment egy tízlábú ember is, kérdezi:
- Mivel kínlódtok ott annyian?
Azt mondja az egylábú ember:
- Gyere ide te is, akkor majd megtudod, hogy mivel kínlódunk!
Odament a tízlábú ember is, húzták tízen, de nem bírták még tízen se kihúzni a nagy burgundit. Arra ment egy tizenegy lábú ember is, húzták tizenegyen, éppen csak hogy egy kicsikét megmozdították a földben a burgundit. Leültek, megpihentek. Addig, amíg pihentek, arra ment egy tizenkét lábú ember is. Felkérdezi őket:
- Mivel kínlódtok itt ennyien?
Azt mondja az egylábú ember:
- Gyere ide te is!
Odament a tizenkét lábú ember, akkor azt mondta az egylábú ember:
- Nosza, pajtások, húzzuk hát ki ezt a burgundit, most már tizenketten vagyunk.
Megfogták. Azt mondja a tizenkét lábú ember:
- Rajta!
Mikor elkiáltotta magát a tizenkét lábú ember, hogy rajta, akkor megrántották a burgundit, és mind hanyatt estek, mert kihúzták a burgundit. Akkor aztán elosztoztak rajta, majd összeverekedtek, mert úgy osztották, hogy akinek ahány lába volt, annyi kocsi burgundit kapott. Így az egylábú csak egy kocsi burgundit kapott, pedig ő húzta legtöbbször. Aki nem hiszi, járjon utána!


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy kicsi hideg lesz és a szél is fújni fog, de a
szobában meleg lesz, róluk mesélek ma Nektek.

KINEK KÖSZÖNT A SZEGÉNY EMBER?

Együtt utazott a Szél, a Hideg meg a Meleg, jött rájuk szemközt a szegény ember, már messziről köszönt:
- Jó napot, nagyságos uram!
Azt mondja a Meleg:
- Kinek köszönt az az ember?
Azt mondja a Szél:
- Nekem!
- Nem teneked, hanem énnekem! - mondja a Hideg.
Addig osztozkodtak, hogy a szegény ember már elment mellettük. Azt mondja a Meleg:
- Menjünk vissza, kérdezzük meg!
Visszamentek megkérdezni. Azt mondja a Meleg:
- Ugye, nekem köszöntél, te szegény ember?
- Nem én, kérem, a Szél nagyságos úrnak.
- Megállj, te szegény ember, jöjjön csak el a kánikula, majd adok én neked, olyan meleg lesz, hogy elolvadsz!
- Bánom is én, csak a Szél nagyságos úr ott legyen!
Azt mondja a Hideg:
- Hát akkor nekem köszöntél?
- Nem én, kérem, hanem a Szél nagyságos úrnak!
- Megállj, jöjjön csak el a tél, olyan hideg lesz, hogy megfagysz!
- Bánom is én, csak a nagyságos úr, a Szél nagyságos úr ott ne legyen! Kutya bánja a hideget szél nélkül!


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Repülő kutyáról már hallottam, ez egy gyömölcs evő denevér, azonban
repülő rókáról még nem, hát most mesélek egyről Nektek.

A RÓKA REPÜLÉSE

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy ravasz, büszke róka. Az a róka, ahogy ott járogatott künn a mezőn s az erdő mellett, meglátott egy sasmadarat, hogy az hogy repül. Elnézte untig, untig, amíg a sas leereszkedett. Mikor megközelítette a rókát, hát a róka megszólította:
- Te sas koma, mit fizessek neked, hogy taníts meg engem is repülni?
Hát a sas is furfangos volt. Leszállott közel hozzá, s azt mondja neki:
- Nem kell fizess semmit - azt mondja -, ha olyan kíváncsi vagy, én ingyen is megtanítalak repülni.
- Hát az igazán nagyon jó lesz.
- Na, ha annyira meg akarsz tanulni repülni, akkor fogózzál bele a farkamba!
A róka ügyesen belefogózott a farkába, s megindult vele a sas felfelé. Repült, repült, repült, s mikor elbágyadt, azt kérdi a rókától:
- Te róka koma, látod-e még a földet?
Lenézett a róka, s azt mondja:
- Még látom.
- Na, akkor tartsd a farkamat, akkor még ne ereszd el.
Még repült a rókával felfelé, felfelé, felfelé. Egy darab idő múlva kérdi megint:
- Nahát, most látod a földet?
Azt mondja a róka:
- Még most is látom.
Hát a róka nehéz volt, a sas csak nehezen tudott repülni. De azért csak nekirugaszkodott, s repült, repült, repült. Harmadszor is megkérdezte:
- Na, róka koma, hát még most is látod a földet?
Azt mondja a róka:
- Most már nem látom.
- Na, ha nem látod, akkor ereszd el a farkamat!
S akkor a róka eleresztette a sasnak a farkát, s akkor jött lefele, amilyen nehéz volt a róka, olyan sebességgel. Mikor már ért le, örvendezett a róka:
- Hogy tudok én repülni!
Mikor már látta a földet, hát látta, hogy a földön egy szenescsutak van. Azt mondja neki nagy büszkén:
- Állj félre, te szenescsutak, mert reád esem s agyonütlek!
Hát a csutak hogy álljon félre? Nem tud az félreállni. S a róka reá esett, s ott is maradt abban a helyben. A sas leszállott, s jól kikacagta a rókát. Azután felszállott s elrepült, s máig is él, ha meg nem halt.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ma egy bolondos, különc királyról mesélek Nektek.

TÜLÖKVÁR

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is
túl, az üveghegyeken is túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú disznó
túr, túlonnan-túl, innenen-innen élt egy igen-igen gazdag király.
Egyszer ez a király, amint ott ült unatkozva a palotájában,
elgondolkozott, hogy mije nincs még neki.
Számlálgatni kezdte hát az ujján először is azt, hogy mije van. Hát volt
aranyvára, ezüstvára, rézvára, vasvára, kővára...
- Hohó - kiált fel egyszer örömében -, még nincs tülökváram!
Nosza, maga elé parancsolja minden szolgáját, és meghagyja nekik
erősen, hogy járják be az országot Hencidától Boncidáig, parancsolják
meg a lakosoknak, hogy a világ minden részén levő tülköt hordják a vár udvarára.
Mihelyt a szolgái ezt az erős parancsolatot kihirdették, az országban lakó
emberek széltében-hosszában, ki kocsin, ki szekéren hozták a temérdek
sok tülköt; néhány nap alatt annyira szaporodott a tülökasztag, hogy a
sok tülök a vár udvarát még a toronynál is magasabban elborította.
Ekkor aztán a király azt a töménytelen sok-sok tülköt mind belehányatta
a Tiszába... Majd ha egytől egyig megázik:a mesét is tovább mondom!


Szép napot Kicsikéim!