Szanté meseháza

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Remélem sok szép dolgot láttatok kint tegnap, aki már tud írni mesélje el nekünk is.
Ma egy írni tudó, de rendetlen kisfiúról mesélek Nektek. Biztos vagyok benne, hogy köztetek nincs ilyen.

Szamárfüles olvasókönyv

Peti nagyon rendetlen kisfiú volt. Soha nem vigyázott a holmijára. Ruháit szanaszét hagyta a szobában. Szegény édesanyja órákig rakott rendet utána.
Pedig már iskolás volt. Talán az osztályban neki volt a legrendetlenebb a táskája. Órák után csak belehányta a tanszereket, könyveket, nem törődött vele, hogy a könyvek és füzetek borítói elszakadnak, bepiszkolódnak
Nem nagyon érdekelte a tanulás. Mindene volt a játék. Haverjaival naphosszat csavargott a közeli kiserdőben. Édesanyja sokszor nem tudta merre jár, és mit csinál. Pedig nem volt buta gyerek, ha rendesen tanul, bizony első lehetett volna az osztályban. De a rendetlensége és hanyagsága miatt csak hátul kullogott az élenjárók között.
Egyik nap, amikor véget értek az órák, a könyveit gyorsan beledobálta a táskájába, és már szaladt is játszani az udvarra.
Az elsős olvasókönyvét olyan szerencsétlenül lökte a többi közé, hogy egy hatalmas szamárfül keletkezett rajta. Szegény olvasókönyv fájdalmasan felsikított, mert már nem bírta eltűrni, amit Peti művel vele. Legszívesebben világgá szaladt volna bánatában, de lábak híján erre nem volt lehetősége. Kénytelen kelletlen egyhelyben maradt, s elhűlve figyelte, hogy Peti az egyik sarkát kicsukja a táskából.
Éppen arrafele repült egy kismadár, aki csodálkozva vette észre a füleket.
- Nini, milyen nagy szamárfülek lógnak ki a táskából. Ez meg, hogy lehetséges? Ki ennek a táskának a gazdája?
Az olvasókönyv keserűen szólt ki neki:
- Jaj, ne is kérdezd! A gazdám olyan rendetlen, hogy nincs párja a kerek világon. Nézd csak, ott annál a padnál egy szegény kislány haját cibálja. Mit nem adnék, ha megszabadulhatnék tőle. Kérlek, segíts, hogy elbújhassak előle. Mindent megteszek, ha segítségemre leszel.
- Hogyan tudnék segíteni, hiszen én csak egy kicsi madár vagyok? – kérdezte, és elrepült.
Alig telt el néhány perc, a táska mellett termett egy szürke egér. Ő is elcsodálkozott a szamárfüleken, de segíteni nem tudott.
Az olvasókönyv annyira elkeseredett, hogy már sírni elfelejtett. Csak várt türelmesen, hogy hátha történik valami.
Közben Peti barátaival rosszalkodott, mit sem törődve a táskájával, és a benne levő olvasókönyvvel.
Váratlanul egy öreg nénike sétált arra, és észrevette a táskából kilógó lapokat.
- Milyen rendetlen gazdája lehet ennek a táskának! Bizonyára egy rendetlen kisfiú. Elege lehet vele szegény édesanyjának. Megérdemelné, hogy ezek a szamárfülek a fejére nőjenek!
Alig, hogy ezt kimondta, Petinek hirtelen nőni kezdtek a fülei. Először csak kis bizsergést érzett a füle tájékán, majd úgy megnyúltak, hogy a jelenlevők azonnal észrevették a változást.
- Szamárfüles Peti! Szamárfüles Peti! – kezdték kiabálni a gyerekek, és kezükkel utánozták az óriási füleket.
Peti annyira elszégyellte magát, hogy majd elsüllyedt a föld alá.
Nem is maradt tovább a gyerekek között. Fogta magát és elfutott. Gyorsan fel akarta kapni a táskáját, amikor a nénike megszólította:
- Mondd csak, fiúcska, tiéd ez a táska?
- Igen néni – válaszolta szemét lesütve Peti.
- Akkor bizony nem szép dolog, hogy ilyen rendetlenül szórod bele a könyveid. Nézd csak, majdnem mindegyik könyvnek és füzetnek szamárfüle van. Szebben is belerakhattad volna őket. Amikor én jártam iskolába, mi gyerekek vigyáztunk a tanszereinkre, mert szegény szüleinknek nem volt pénze mindig újat venni.
- És a néninek nem is volt szamárfüles könyve vagy füzete? – kérdezte kíváncsian.
- Bizony nem igen volt, de ha mégis, akkor otthon kivasaltuk a szamárfüleket, és másnap igyekeztünk szépen elrendezett táskával menni az iskolába.
- Ki lehet vasalni a szamárfüleket?
- Igen, kisfiam – simogatta meg a nénike Peti buksiját. – Menjél haza, és kérd meg édesanyádat, hogy vasalja ki a könyveid lapjait meleg vasalóval, és ezt követően pedig vigyázz, hogy többé ne legyenek szamárfülek. Ha megszokod a rendet, akkor könyveid, füzeteid mindig szamárfül nélküliek lesznek.
- Köszönöm néni! – mondta boldogan, és szaladt haza édesanyjához – Ígérem, ezentúl rendes fiú leszek, és vigyázok, hogy a könyveimnek, füzeteimnek ne legyenek szamárfülei.
Otthon édesanyja segített Petinek kisimogatni a szamárfüleket, és szépen elrendezték a táskát.
Amint ezzel végeztek Peti újból bizsergést érzett a füle tájékán, tükörbe nézet és csodák csodája eltűntek a fejéről az óriás szamárfülek. A kisfiú újból a régi lett kinézetre, de bent a szíve legmélyén nagyon megváltozott, mert vigyázott, hogy rendes tanuló legyen, aki rendbe tarja a tanszereit, és nem hagyja, hogy a könyveit, füzeteit óriási szamárfülek csúfítsák el.
Bigear.jpg

Látjátok, ilyen csúnya öregember lett volna Peti, ha továbbra sem vigyázott volna a füzeteire, könyveire.
mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Már vége van a télnek, itt a tavasz és a medve is előbújt a barlangjából.
Ilyenkor jönnek először ki a szabadba a kis medvebocsok is. A barlang
sötétje után vidáman hancúroznak a napsütésben.
Ma két ilyen kópé medvebocsról mesélek Nektek.

Mackóanyó kicsinyei

Mackóanyónak volt két kis bocsa: Brumika és Durmika, akik arról voltak híresek, hogy állandóan veszekedtek. Mackóanyónak nem volt egy nyugodt perce tőlük. Hol itt kaptak össze, hol ott. Egésznap a két bocs miatt zengett a ház. Mindenen vitáztak. Még a mézen sem tudtak megegyezni. Mindig a másik tányérját nézték, hogy azon nincsen-e több és finomabb falat.
Pedig Mackóanyó igyekezett igazságos lenni. Grammra pontosan adagolta ki, hogy egyik lurkó se gondolja, hogy meg lett rövidítve.
Reggelinél naponta volt hallható:
- Te több mézet kaptál, mint én. Ez nem igazság. A mézed édesebb, mint az enyém.
- Bocsok – dörmögte mackóanyó – elég legyen! Egyformán édes a méz mindenkinek, hiszen ugyanabból a csuporból vettem mindkettőtöknek.
A két kis bocs látszólag megnyugodott, de nem tellett bele egy perc, újból egymásnak estek.
- Mi történt már megint? Mi ez a nagy hangoskodás? – kérdezte mackóanyó.
- Mami, - kezdte Brumika – Durmikának nagyobb lépes méze van, mint nekem.
- Jaj, kicsikém! Azért nagyobb az övé, mert te már beleharaptál. Mindkettőtöknek ugyanolyan nagyot adtam. Ha majd Durmika is beleharap, akkor az újból egyforma lesz.
Volt dolga mackóanyónak a két kis boccsal, akik szünet nélkül civakodtak.
Egyik nap mackóanyónak hirtelen el kellett mennie valahová. Nem tudta kire bízni a bocsokat.
- Most maminak el kell mennie – mondta – kénytelen vagyok magatokra hagyni benneteket. Ugye megígéritek, hogy jók lesztek? Sietek haza, addig játszatok szépen!
A két kis bocs természetesen megígérte, hogy nem lesz semmi baj. Nem fognak veszekedni.
Mackóanyó alig tette ki a lábát, a fiúk azonnal egymásnak esett. Elég volt nekik, hogy véletlenül az egyik a másik játékához ért. Mindjárt kitört a veszekedés.
- Ez az én labdám! – ugrott fel Durmika – Nem játszhatsz vele! Azonnal tedd le! Megmondalak anyának.
- Nem tudsz, hiszen anya elment hazulról.
- Akkor is megmondalak – erősködött Durmika.
A két kis bocs Úgy összevesztek, hogy hangosan zengett tőlük a ház. Még a szomszédba is áthallatszott, ahol a ravaszdi róka lakott.
Bekukkantott a medvelak lépes mézből készített ablakán, és azt látta, hogy a két kis bocs egymásnak esett, és verekedtek. Mackóanyó nem volt otthon. Nincs is ennél jobb alkalom, hogy ellopja az éléskamrából a mézes csuprot, és a közeli faluban elcserélje tyúkokra.
A bocsokat annyira lefoglalta a birkózás, hogy nem vették észre, amikor a ravaszdi róka besurrant, és elcsente a mézes csuprot.
Már esteledett, amikor mackóanyó hazaért, és a két kis bocs fáradtan a sok dulakodástól, aludt a vackukban.
Csak reggel derült ki, milyen nagy kár érte a mackócsaládot. Az éléskamrából eltűnt a mézes csupor. Mindenki tudja, medvék nem lehetnek meg méz nélkül. Mackóanyó hiába kereste a csuprot, az sehol sem volt. Most mit fog adni a kicsinyeinek?
Ki vihette el a mézet?
Micsoda tragédia!
Mackóanyó azonnal kérdőre fogta bocsokat:
- Nem tudjátok, hová lett az éléskamrából a méz? Mit csináltatok tegnap délután? Bizonyára megint rosszalkodtatok, és nem vettétek észre, amikor valaki ellopta. Eleinte a két kis bocs megpróbálta bizonygatni, hogy ők ártatlanok. Olyan jók voltak, mint a ma született bárány, de véletlenül Brumika elszólta magát, és kiderült, hogy egész délután veszekedtek egy labda miatt, sőt még össze is verekedtek. Mackóanyó csak nézze meg a fülét, még most is meglátszik, ahogyan megmarkolta Durmika.
- Nem is igaz! Te markoltad meg az enyémet. – mondta Durmika pityeregve – Még a szőrt is kitépted a bundámból. Különben is te kezdted a verekedést.
A két kis bocs megint birokra kelt volna, ha mackóanyó nem lép közbe. Alig bírta lecsöndesíteni őket.
- Fiúk! – szólt rájuk mérgesen – Tegnap is veszekedtettek és közben valaki elcsente a mézes csuprot tele mézzel. Nem is tudjátok milyen nagy baj ért bennünket. Oda az egész mézkészletünk. Mit fogunk enni télen? Méz nélkül egy medve nem élhet, és ha nincs méz, nem éri meg a tavaszt. Ki vihette el a mézes csuprot? Csak olyan lehetett, aki jól ismeri a házat, és még azt is tudja, ti mindig veszekedtek. A tolvaj nem lehet más, mint a ravaszdi róka. Más nem mert volna beosonni a medvelakba. Nála kell keresni a mézes csuprot.
A két kis bocs ijedten sunyított a vackában. Egyikőjük, sem mert mackóanyóra nézni. Szívük mélyén érezték, hogy igen nagy a baj. Könyörgésre fogták a dolgot.
- Mami, édes mamikánk, csak most az egyszer bocsáss meg nekünk! Ígérjük, többé nem leszünk rosszak. Megjavulunk, és soha többé nem fogunk veszekedni.
Hányszor hallotta ezt már mackóanyó, de úgy tett, mintha hinne nekik.
- Jó, nem bánom, most utoljára megbocsátok, de sürgősen tennünk kell valamit, hogy a mézes csupor megterüljön. Tudom, ki vihette el a mézünket. Nem kell messzire menni. Gyerünk, menjünk át hozzá, és szerezzük vissza!
Mindhárman felkerekedtek, és a ravaszdi róka házába mentek.
Szerencséjükre, jókor érkeztek, mert a róka éppen indulni készült a közeli faluba, hogy tyúkokra cserélje a mézes csuprot.
- Hová? Hová, róka koma? – kérdezte mackóanyó.
A ravaszdi róka megpróbált valami elfogadhatót mondani, de a hátizsákjából kikandikált a mézes csupor teteje.
- Megyek kirándulni a hegyekbe a barátaimmal.
- Mit viszel a hátizsákodban?
- Csak egy kis elemózsiát, ha megéhezek.
- Bizonyára nagyon szereted a mézet, mert az én mézes csuprom is a hátizsákodban van.
Erre a róka nem tudott mit felelni. Legszívesebben elfutott volna, de fülön csípték, és egyenesen az erdő igazságos bírájához doktor Bagoly Kázmér úrhoz vitték, hogy tegyen igazságot. Erdőben még egy olyan erős állat, mint a mackóanyó sem ítélkezhet mások felett.
Doktor Bagoly Kázmér bíróúr mindent töviről hegyire kikérdezett, és végül igazságot téve jól megbüntette a ravaszdi rókát, amiért ellopta a teli mézes csuprot. De a két mihaszna bocs sem úszta meg szárazon:
- Ti meg szégyelljétek magatokat! Állandóan veszekedtek. Ez nem szép dolog. Látjátok, mi lett a vége, a ravaszdi róka ellopta az éléskamrából a mézes csuprot. Mi ettetek volna, ha mackóanyó nem találja meg? Ígérjétek nekem, máskor, ha mackóanyó elmegy otthonról, jobban vigyáztok a házra!
A két kis bocs lesütött szemmel megígérte doktor Bagoly Kázmér bíróúrnak, hogy szófogadó bocsok lesznek, és többé nem fognak veszekedni.
Szipogva mackóanyó ruhájába kapaszkodva elindultak haza. Otthon, hogy megvigasztalódjanak, kaptak egy – egy kanál finom mézet, majd mackóanyó bevitte a mézes csuprot az éléskamrába, és jól elzárta, hogy legközelebb senki se tudja elcsenni.
Ugye nem kell mondanom, kicsinyeinek megbocsátott, és mindkettőjüknek adott egy jó éjt, puszit, de előtte a két kis boccsal alaposan megmosatta a fogait, mert lefekvés előtt mindenesetben fogat kell mosni, főleg, ha édességet eszik az aprónépség.
bear071207_468x555.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Szépen süt a napocska, csak egy kicsit hűvös van és a Szélúrfi sem bír magával.
Öltözzetek fel jól és menjetek ki egy kicsit, aztán majd mesélek Nektek Mátyás királyról és a mazsoláról

A szalontai kovács

Mátyás király egyszer, mikor szokása szerint szegény vándorlegénynek öltözve járta az országot, jó napszállat után érkezett be Nagyszalontára. A cudar téli zimankó bekergette az embereket a tűzhely mellé, hiába bolyongott a király a csendes utcákon, sem egy lelket, sem egy nyitott ajtót nem talált sehol.
Fáradt volt pedig a király, fázott is kegyetlen, az éhség is elcsigázta: ugyan megörült, mikor a város szélén meglátott egy kovácsműhelyt. Könnyű volt meglátni, mert a nyitott ajtón röpködtek kifelé a szikrák, ahogy a mester odabent kalapálta a vasat az üllőn.
– Szerencsés jó estét! – köszönt be Mátyás a kovácsműhelybe.
– Mi járatban vagy, öcsém, ebben a kutyának se való időben? – biccentett a kovács.
– Szegény vándorló vagyok, rám szakadt az este, nincsen hova mennem. Megáldaná kelmedet az Isten, ha juttatna szegény fejemnek valami kis zugot éjszakára.
A kovács letette a kalapácsot, beletörülte a kezét a bőrkötője sarkába, aztán a karjára kapaszkodott a királynak.
– Kerülj beljebb, öcsém, a tisztaszobába, hátha kerül valami harapnivaló is.
Szabadkozott a király, hogy nincs ő az ilyesmihez hozzászokva, jó lesz neki a műhely sarkában is egy falat kenyér, egy kis szalmavacok. De a kovács barátságosan a vállára ütött neki.
– Otthon parancsolgass, öcsém! Márton kovács csak olyan úr a maga viskójában, akár a király Buda várában.
„Igaza van ennek a jó embernek” – gondolta Mátyás, s nem kérette magát tovább, hanem letelepedett az asztal mellé, amely már akkor le is volt terítve szép fehér abrosszal. Szép fehér abroszon nagy mázas cseréptál, mázas cseréptálban forró tejbekása, jó sűrűn behintve mazsolaszőlővel.
– Tessék, egyék, nem lesz egyéb! – kínálkozott szívesen Márton kovácsné.
– Jó étel ez annak, aki szereti – biztatta Márton kovács a vendéget, s jó példaadás okáért úgy belekanalazott a tálba, hogy öröm volt nézni.
Mátyás is nekifohászkodott, hanem inkább csak a mazsoláját halászgatta a rózsás fakanállal, s mosolyogva mondogatta:
– Jó nekem a mazsolája is. Odafönt is ezzel élek péntek napokon.
– Hol légyen az az odafönt? – kérdezte Márton kovács.
– Hát Budavárban, a király házában.
Márton kovácsnak torkán akadt a forró tejbekása, alig bírt szóhoz jutni tőle:
– Hát miféle szerzet vagy te tulajdonképpen?
– Mátyás varga vagyok, Mátyás király udvari vargája, kezem munkájából élő szegény ember.
– Az már más – nyugodott meg a kovács –, majd megijedtem, hogy tán valami előkelőség vagy, aki a király őfelségével mártogat egy tálba. De ha te is csak ilyen magamformájú szegény ember vagy, éltessen az isten mazsolaszőlővel! Hintsd meg vele még egyszer ezt a kását, anyjuk!
Ahogy az asszony kiperdült a konyhára, azt kérdi a kovács a vendégtől:
– Hát aztán hogy mondja a szolgálat? Van-e jó gazdád?
– Nincsen rá panaszom, ámbátor néha nagyon is kötözködő kedvében van a király. A minap is úgy vágott a fejemhez egy fejelés csizmát, hogy mind kihullott belőle az aranypatkó.
– Nono, öcsém, bizonyosan benned volt akkor is a hiba! Nem az az ember Mátyás király, aki ok nélkül bántaná a kisebbet. Tán nagyon is ormótlan foltot vetettél a csizmájára.
– Szó, ami szó, biz én elnagyjáztam rajta az öltést. De nem csuda, mikor a királyné asszony is egyre zavarta hozzám az inasát: hogy hát az ő templombajáró csizmácskája mikor lesz már készen.
Éppen erre lépett be Márton kovácsné, s megszólalt nagy ájtatosan, míg teleszórta a kását mazsolával:
– Ó, de szeretném én egyszer a királyné asszony csizmácskáját látni! Valami szépség lehet az, ugye, lelkem Mátyás varga?
– Biz azon van mit nézni, hanem mást mondok én kigyelmednek. Szalajtsa föl egyszer a gazdát Budavárába: küldök tőle ezért a mazsolás kásáért szakasztott olyan egy pár csizmát, amilyent a királyné is csak húsvét napján húz a lábára.
Olyan jóízűt nevetett erre a tréfabeszédre Márton kovács meg a felesége, hogy alig győzték a könnyüket törülgetni. Hát mire egészen szárazra törülköznek, egy szem mazsola nem sok, már annyi sincs a kásán.
– Ugorj már egy kis mazsoláért, asszony – mondja megint a kovács –, ne éhezzék ez a szegény fiú.
– Sose menjen, nénémasszony – szabódott Mátyás –, ne fossza ki énmiattam az éléskamráját!
– Jut is, marad is – nevetett Márton kovácsné, s úgy meghintette még egyszer a tálat, hogy több volt már benne a mazsola, mint a kása. S mire Mátyás megfelelt a vacsorának, akkorra már ágyat is vetett neki a jó asszony a kuckóban, a Márton kovács subájára. Nem is álmodott a király a selyemvánkoson soha olyan szépet, mint most a tulipántos subán. Nem is ébredt fel addig, míg a kovács másnap reggel ki nem verte a szeméből az álmot egy nagy libazsíros lángossal.
– Ezt majd elviszem az útra – mondta Mátyás –, mert nem időzhetek tovább. Sietős az utam, nagyon várnak már otthon a király csizmái. Hanem annyit mondhatok gazduramnak, hogy nem bánja meg, ha fölkeresi Mátyás vargát a budai Várban.
Kezet adott rá Márton kovács, hanem azért harmadnapra már úgy elfelejtette Mátyás vargát, mintha soha hírét se hallotta volna. Nem adhat hitelt az ember minden jöttment vándorló szavának. Meg aztán volt őneki egyéb dolga is. Jött a szalontai vásár, arra készülődött, kalapálva a sok patkót, járomszöget, kocsivasalást. Ahogy javában dolgozgat, egyszer csak leugrik ám a műhelyajtóban egy habos paripáról egy kényes dalia. Ezüst a ruhája, uras a tartása, haragos a szava, a szeme járása.
– Itt lakik-e Márton kovács?
– Én vagyok az, vitéz úr. Szolgálhatok valami rangos acélpatkóval?
– Nem kell énnekem a te rangos acélpatkód, hanem kellesz te magad, Márton kovács! Mátyás király hívat magához Buda várába, azt mondják, valami rosszat beszéltél róla minapában holmi vándorló legénynek.
Elállt Márton kovácsnak a szíve verése. Elbúcsúzott a síró-rívó feleségétől, aztán fölkapaszkodott a szamarára, s megindultak a királyhoz nagy csendességben. Csak akkor szólalt meg Márton kovács, mikor fölértek Budára:
– Szépen megkérem vitéz uramat, ne vezessen engem addig őfelsége színe elé, míg Mátyás vargával nem beszéltem. Hadd váltanék egy-két szót azzal a haszontalan csavargóval.
– Magam is úgy akarom – felelte a király vitéze, s vezette a kovácsot márványlépcsőkön, bíborszőnyegeken keresztül föl a Várba.
A szemét se merte fölvetni szegény kovács, csak mikor a vitéz a fülébe súgott neki:
– Ott ül Mátyás varga a sarokban!
Csakugyan ott ült Mátyás király nagy arany karszékben, korona a fején, bársonyköntös a vállán. Nevetve csapott a tenyerébe a szalontai kovácsnak.
– Isten hozott, Márton kovács! Hát csak nem jöttél volna el, ha érted nem küldök. No, kerüljünk beljebb a tisztaszobába, hátha akad valami harapnivaló.
Azzal karra kapta a kovácsot, s vitte befelé egy kis benyílóba, ahol már meg volt terítve az asztal szép fehér abrosszal, szép fehér abroszon nagy mázas cseréptál, mázas cseréptálban tejbekása, jó sűrűn behintve mazsolaszőlővel.
– Tessék, egyék, nem lesz egyéb! – kínálkozott szívesen a királyné, aki egyszerre csak bent termett a szobába.
– Jó étel ez annak, aki szereti – mosolygott a király a kovácsra, akinek nem kellett nagy biztatás, mert még ki is kaparta a tálat.
– Jólesik, szolgám? – kérdezte a király, s intett a királynénak, aki kivitte az üres tálat, meg visszahozta tele mazsolás kásával. Csakhogy most már ezüst volt a kásája, vert arany a mazsolája.
– Láss hozzá, Márton kovács – unszolta a király a vendégét –, szereted te a tejbekását.
– Jó nekem a mazsolája is – felelte a kovács –, ilyet nem minden pénteken lehet enni Szalontán.
A király elmosolyodott, s maga is segített telerakni a kovács zsebét arannyal, hogy csak úgy dagadt bele. Aztán odaszólt a királynénak:
– Ugorj már, hékám, egy kis mazsoláért, hadd teljen be vele ez a szegény ember!
– Sose menjen, fölséges asszonyom – szabódott a kovács –, ne fossza ki énmiattam a kincseskamráját!
– Jut is, marad is – nevetett a királyné, s megint telehintette arannyal a tálat. Jutott már belőle még a csizma szárába is Márton kovácsnak. Mikor aztán felkészülődött a jámbor, s nagy hálálkodva elköszönt királyi gazdájától, az ajtóból visszaintette Mátyás:
– Hej, de csak eszefelejti ember lettél, Márton kovács! Mit szól otthon az asszony, ha itt felejti ezt a pár csizmát, amilyent a királyné is csak húsvét napján szokott a lábára húzni?
Azzal a karjára akasztott egy pár bársonycsizmát, aminek ezüst volt a sarka, arany a dratvája, két karbunkuluskő a két pitykegombja.
– Tiszteltetem a feleséged, Márton kovács! Egészséggel szaggassa el a Mátyás varga ajándékát!
Jaj, dehogy szaggatta, dehogy! Élete fogytáig külön polcon tartogatta Márton kovácsné a kamrában a királyné csizmáit, s még a komaasszonyának is csak sátoros ünnepeken mutatta meg.
csizma_sima.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Tavaszodik és ha szép időben kirándulni megyünk sok virágot látunk kinyílni.
Ma egy kislányról mesélek Nektek aki nagyon szereti a virágokat.

Marika virágot szed a réten

Volt nekem egy kicsi barátnőm, Marika. Nagyon szerette a virágokat. Amikor csak meglátott egyet, mindjárt odaszaladt hozzá, és a csöppnyi kezébe fogta, nézegette, becézgette.
- Milyen szép kis virág vagy! Mi a neved? Hogy hívnak?
Természetesen a növények nem tudnak beszélni, csak színükkel, illatukkal üzennek nekünk, embereknek.
Marikának mégis úgy tűnt, hogy az erdők-mezők virágai beszélnek hozzá, érti a nyelvüket.
Egyszer, amikor a kislány a közeli réten sétált a virágok között, az egyik szép sárga szirmú megkérdezte:
- Hová sétálsz, Marika?
A kislány megfordult, és ránevetett:
- Sétálgatok a réten, nézegetlek bennetek szép virágok. – mondta mosolyogva Marika – Ma csodálatos idő van és ti ezernyi színben pompáztok. Úgy szeretek köztetek lenni!
- Mi is szeretünk téged – mondta a sárga virág – Tudjuk, hogy jó kislány vagy. Mi csak akkor vagyunk szomorúak, ha rossz gyerekek jönnek, és minden ok nélkül leszakítanak és eldobnak bennünket. Ennél nem is tudunk rettenetesebb dolgot elképzelni. Nincs rosszabb, mint értelmetlenül elpusztulni.
A kislány szomorúan lehajtotta a fejecskéjét, és egy apró csillogó könnycsepp jelent meg a szemében.
- Miért sírsz, Marika? – kérdezte meglepődve a sárga virág.
Marika ráemelte tekintetét, és elcsukó hangon mondta:
- Tudod, kis sárga virág, pedig én azért jöttem ide sétálgatni, hogy a temetőbe virágot szedjek édesanyám sírjára, aki tavaly ősszel halt meg egy balesetben. Most, hogyan szakítsalak le bennetek, ha ti ezt nem szeretitek? Nem szeretnék fájdalmat okozni senkinek se. Megyek is, inkább rajzolok édesanyámnak egy szép virágot, és azt viszem ki a temetőbe a sírjához.
A rét minden virága összerezzent és hangosan kiabálni kezdték:
- Engem szakítsál le! Engem szakítsál le! Vigyél édesanyád sírjára! Hidd el, ezzel nem okozol fájdalmat nekünk!
Marika alig tudta hová nézzen, melyik virágot szakítsa le, mert mind azt szerette volna, ha őt választja a kislány.
Végül, amikor már egy nagy csokorra valót szedett, így szólt kis barátaihoz:
- Köszönöm kedvességeteket, de mára ennyi elég. Biztos édesanyám is nagyon örülni fog, ha meglátja a szép virágcsokrot a mennyországból. Mindent nagyon köszönök nektek. Majd holnap megint meglátogatlak bennetek.
Marika szavát betartotta, mert amíg szép idő volt, mindennap elsétált a rétre és elbeszélgetett a barátaival.
reten.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma egy olyan emberről mesélek Nektek aki egy szegény embertől akart meggazdagodni, de pórúl járt.

A fukar szomszéd

Ferkó édesanyjával élt egy kicsi házban. Nem voltak gazdagok, de mégsem panaszkodtak. Mindenük megtermett a kertben, és az udvaron is kapirgált néhány baromfi. Az istállóban egy tehénke látta el őket mindennap friss tejjel. Még munka is akadt a közeli földesúr birtokán. Ami kis pénzt kaptak, azt a fiú anyja szépen beosztotta.
Így éltek nap, mint nap.
Egyik reggel az anyja mondta a fiának:
- Ferkó, fiam, öreg vagyok már. Ideje lenne asszonyt hozni a házhoz. Meg kellene nősülnöd. Holnap vasárnap lesz, menj ki a falu főterére, és ott válassz feleségnek valót a templomból kijövő lányok közül.
Tetszett az ötlet a fiúnak, de nem telt bele egy perc, hogy a képe elkomorult.
- Mi a bajod, fiam? – kérdezte anyja.
- Édesanyám, szívesen mennék én oda, de hogyan válogassak hajadonfőn, amikor nincs kalapom. A lányok kinevetnek, ha kalap nélkül állok elébük.
- Hű a nemjóját! Erről egészen megfeledkeztem. Igazad van, kalap nélkül egy legény ne menjen leányt válogatni! Hol vegyünk vasárnapig kalapot? Különben is minden pénzünk elfogyott, amikor a kis malackát vettük a hetivásárban.
Mindketten nagyon elszomorodtak, és egész délután azon törték a fejüket, honnan szerezzenek kalapot. Végül anyjának eszébe jutott:
- Átmegyek a szomszédba, és Tóni szomszédtól kérek egy kalapot. Úgyis sok van neki, mert gazdag ember. Minden vasárnap másik kalapban megy a templomba.
Fogta magát és azonmód beállított a Tóni szomszédhoz.
- Jó napot, Tóni szomszéd!
- Hozta Isten, szomszédasszony! Mi járatban van minálunk?
Ferkó anyja előadta, miért jött. A kérés nem nagyon lelkesítette fel a szomszédot, sőt, amikor meghallotta, tekintette elkomorodott. Azt kell tudni a szomszédról, hogy nagyon fukar ember volt. Nem szívesen adott kölcsön semmit, pedig volt mit a tejbe aprítania. Soha semmi nem volt elég neki. Adni nem, de kapni nagyon szeretett. Az volt a legjobb elfoglaltsága, amikor a pénzét számolgathatta. Esténként leült a konyhába az asztalhoz, elővette a hétlakatra zárt ládáját, és mindenegyes nap megszámolta a pénzét. Csak akkor volt boldog, és akkor tudott nyugodtan aludni, ha legalább egy garassal is gyarapodott a vagyona. Ellenben, ha véletlenül eggyel is kevesebb volt a ládában, nem bírta lehunyni a szemét, egész éjjel hánykolódott az ágyban.
Most a szomszédasszony egy kalapot kért kölcsön. Ez egészen felzaklatta. Meg is látta rajta Ferkó anyja, és mondta a fukar szomszédnak.
- Szomszéduram, nem ingyen kérem.
Erre a szeme felcsillant:
- Mit adna érte?
- Szegény emberek vagyunk, hiszen jól tudja, de ha szomszéduramnak jó, fizetség fejéül adok érte egy aranytallért.
- Nagyon kevés, nagyon kevés – sápítozott a szomszéd – Akár mi történhet a kalapommal. Bepiszkolódhat, elveszhet, vagy Isten tudja mi lesz vele. Ha kell a kalap, akkor úgy hozza vissza, amennyi aranytallér belefér! Áll az alku?
Nagyon sokat kért a szomszéd. Szegény asszony nem tudta, honnan kerít elő ennyi aranytallért? De igen szerette volna, ha fia talál egy takaros feleséget magának a templomból kijövő lányok közül, ezért megígérte, hogy a kalapot teli aranytallérral hozza vissza.
Ferkó, amikor fejére tette a kalapot, olyan jóképű legény lett egyszeribe, hogy a vasárnapi mise után minden lány vele akart sétálni a falu főterén.
Nem sokáig kellett keresgélnie, mert talán az angyalok is úgy akarták, hamar ráakadt egy szép, takaros leányra, aki éppen hozzávaló volt. Igaz őt sem vetette fel a gazdagság, de szorgos, kitartó munkával elért mindent, amit akart.
Amikor anyósától meghallotta, mi volt az ára, hogy férje megtalálja őt, iszonyatos haragra gerjedt. Elhatározta, hogy megbünteti a fukar szomszédot.
A lánynak volt egy nénikéje, aki az erdő mélyén lakott egy fa törzsében. Elment hozzá tanácsot kérni.
- Nénikém, kérlek, segíts! – részletesen elmesélte a fukar szomszéddal megtörtént esetet, és folytatta – Mindennap üzenget, hogy már vigyük vissza a kalapját teli aranytallérokkal, de sajnos a lakodalom miatt minden pénzből kifogytunk. Nem tudom, honnan vennék elő egy kalapnyi aranytallért. A szomszéd azzal fenyegetőzik, hogy bíróhoz meg panaszra.
- Ne búsulj miatta, lányom! Hazafele menet, amikor elhaladsz a fehér sziklák mellett, találsz ott kavicsokat. Tömd meg jól azokkal zsebeidet. Otthon a kavicsokkal rakd tele a kalapot, és vidd el a szomszédnak.
A fiatal asszonyka nem sok jót nézett ki a tanácsból, de nem mert ellenkezni nénikéjével. Mindent úgy tett, ahogyan mondta. Férje és anyósa elhűlten nézték, amint a sok kavicsot a kalapba tette. Eleinte azt gondolták, hogy meghibbant szegényke.
Amikor megtelt a kalap, annak tartalma egy nagyot villant, és a kavicsok fénylő aranytallérrá változtak meglepetésükre.
Vitték is azonnal vissza a fukar szomszédnak, aki nem győzött ámulni az aranytallér láttán. Boldogan öntötte a többi kincse közé, a kalapot pedig visszatette a helyére.
Nem sokáig időztek a szomszédnál, mert otthon várta őket a munka. A fukar szomszédnak az esze meg csak az estén járt, amikor egyenként megszámolhatja az aranyait. Ennél jobb szórakozást el sem tudott képzelni magának. Ilyenkor a mennyekben járt, és szinte lebegett a boldogságtól.
Kínkeservesen elérkezett az este. Izgatottan elővette a vasládát, és villámgyorsan kinyitogatta a hét lakatot, majd egy sápadt gyertya fényénél nekilátott a számolásnak. Amint kinyílt a láda teteje, nem akart hinni a szemének. A sok aranytallér helyett mindenhol kavics volt, még a régi aranytallérjai is kaviccsá változtak.
Haját tépte idegességében. Hiába futott azonnal a bíróhoz, semmivel sem tudta bizonyítani, hogy a vasládában valóban aranytallérok voltak. Senki nem hitt neki. Ordibálva rohangált fel és alá a faluban, ha véletlenül az úton talált egy kavicsot, azt gyorsan felkapta, hazavitte, beletette a vasládába, azt remélve, hogy ott aranytallérrá változik.
Mindenki csak nevetett rajta, és egy idő elteltével Kavicsos bácsinak kezdték csúfolni a faluban a gyerekek.
A szegényasszony a fiával és menyével boldogan élt. Igaz sokat dolgoztak, de nem kellett tartaniuk tőle, hogy a munkával megszerzett pénzecskéjük haszontalan kaviccsá változik.
2-717c.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 
F

fülesmaci93

Vendég
SZÉP ESTÉT GYEREKEK!

<EMBED src=http://www.youtube.com/v/eu_1-8bTvDc&hl=en&fs=1 width=425 height=344 type=application/x-shockwave-flash allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true"></EMBED>


<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/zXOBa4zhbJc&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/zXOBa4zhbJc&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
Ha elvonulnak a felhők és kisüt a napocska lehet kimenni játszani, aztán
ha visszajöttetek, ebéd után mesélek egy furfangos bolondról.


Márkus szekrénye


Volt Mátyás királynak egy udvari bolondja, aki nem is
lehetett olyan bolond, mert nagyon ötletesen vágta ki magát a
kutyaszorítóból, amelybe lopás miatt került. Már többször elcsent hol ezt,
hol azt, míg végül rajtavesztett egy ezüstserlegen. Észrevették az
eltűnését, és jelentették a királynak. Márkus éppen hazaérkezett az
erdőből, ahol elrejtette a serleget, amikor Mátyás magához inti, és
kérdőre vonja, ő volt-e a tolvaj, aki ellopta az ezüstserleget. Márkus
nem jött zavarba, hanem azt felelte:
– Nem loptam el, csak elrejtettem a szekrénybe.
A király készpénznek vette, s ráparancsolt, hogy tüstént hozza elő.
Márkus azonban azzal érvelt, hogy képtelen a szekrényt idehozni,
márpedig csak úgy adja elő, ha idehozzák a szekrényt, melybe elrejtette.
– De olyan erős legény nem akad, még Kinizsi Pál uram se
– hetvenkedett Márkus.
Kinizsi, aki hallotta a bolond beszédét, vállalkozott arra, hogy előhozza
a szekrényt, vagy ha nem lesz rá képes, akkor a serleg a bolondé
marad, s a király elengedi a büntetését is.
Erre nagy ünnepélyességgel kivonul a társaság a bolond vezetésével a
közeli hegyre, ott Márkus körbemutatott a kezével, s azt mondja:
– Ez itt az én szekrényem.
Odamegy egy nagy kőhöz, előveszi a serleget, meg az egyéb lopott
holmikat is. A fogadást megnyerte, hiszen a hegyet, Márkus
„szekrényét” még a nagyerejű Kinizsi Pál se mozdíthatta meg.
Mátyás jót nevetett a bolond tréfáján, és állta a fogadást: Márkusé lett
a serleg, s ettől kezdve hívják a hegyet Márkus szekrényének.
bolond.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 
F

fülesmaci93

Vendég
<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/8WA-uzE2dUE&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/8WA-uzE2dUE&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

Idesüss mese...
<object width="425" height="350"><param name="movie" value="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/252553"></param><embed src="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/252553" type="application/x-shockwave-flash" width="425" height="350"></embed></object>
 
F

fülesmaci93

Vendég
<object width="425" height="350"><param name="movie" value="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/297407"></param><embed src="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/297407" type="application/x-shockwave-flash" width="425" height="350"></embed></object>


<object width="425" height="350"><param name="movie" value="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/297791"></param><embed src="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/297791" type="application/x-shockwave-flash" width="425" height="350"></embed></object>

<object width="425" height="350"><param name="movie" value="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/301330"></param><embed src="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/301330" type="application/x-shockwave-flash" width="425" height="350"></embed></object>
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Most még felhős az ég és a napocska nem jött elő, de talán majd délelőtt kibújik
a paplanja alól és az a kis napsugár is megtalája társait akiről ma mesélek Nektek.

Az eltévedt kicsi napsugár

A napsugarak mindennap elindultak, hogy bejárják a Földet, melegséget vigyenek az embereknek. Áldották is őket, akik sötét éjjel vacogtak a hidegtől. A napsugarak végigszaladtak erdők fáin, és mezők virágain, megcirógatták a kicsi állatokat, vidáman táncoltak a fűszálakon, s megpihentek a tavirózsa bódító virágain. Mindenhová elkísérték egymást. De egyszer mégis az egyik kicsi napsugár lemaradt a társaitól, és eltévedt. Eleinte fel sem tűnt neki, hogy egyedül ugrálgat virágról virágra. Azt hitte, társai ott vannak valahol a közelben.
Csak hosszú percek elteltével vette észre, hogy valami nincsen rendben, és egyedül van. Hirtelen félelmetes csönd lett körülötte. Még a madarak is elhallgattak, nem trilláztak tovább.
A kicsi napsugár ijedten körbenézett, és társait kereste:
- Hol vagytok, testvéreim? Hová lettetek?
De választ nem kapott. Senki nem felelt neki. Mindenhová benézett, azt remélve, hogy társai talán elbújtak valahová, és váratlanul nevetve előjönnek egy nagy lapulevél mögül, mint már annyiszor megtörtént, és mindig nagyon jót derültek a tréfán.
Sajnos most nem így lett. A kicsi napsugár társai nem voltak sehol. Mintha csak a föld nyelte volna el őket. Nagyon megijedt. Pityeregve lerogyott egy nagy kőre, ami az útjába került. Ott búslakodott magányosan, és még csak elképzelni sem tudta, miképpen találja meg többieket.
Talán soha többé nem láthatja viszont őket. Pedig milyen jó volt velük együtt játszani, kergetőzni az erdő fái között, vagy elbújni a bokrokban.
De ennek most már vége. Eltévedt, és ki tudja mi fog történni vele.
Váratlanul egy vékony hangocska szakította ketté a szomorkodását:
- Kicsi napsugár, miért lógatod az orrod? – kérdezte tőle egy apró egér, aki kíváncsian dugta elő a fejét a lyukból.
- Hogyne lógatnám az orrom – rezzent össze a kicsi napsugár – eltévedtem, nem lelem a társaimat. Nagyon félek, nem tudom mi lesz velem.
A kisegér megsajnálta a napsugarat.
- Ne félj kicsi napsugár, majd én segítek megkeresni a társaidat. Gyere velem! Elmegyünk a világ legidősebb egeréhez, aki nagyon okos, és tapasztalt. Megkérdezzük tőle, mitévők legyünk?
A világ legidősebb egere mélyen a föld alatt lakott, kartondobozból épített házában.
Szűk és kicsi lyukon bebújtak a föld alá, és hosszú perceken át bolyongtak kanyargó, zegzugos földalatti járatokban. A napsugár már azt gondolta, soha nem érnek oda.
A világ legidősebb egere a házacskája előtt üldögélt, amikor megérkeztek. Illően köszöntötték.
- Mi járatban vagytok errefele? – kérdezte.
- Egérapó, – kezdte a kisegér – nagy kéréssel fordulunk hozzád. Te olyan bölcs és okos vagy, kérlek, segíts! Napsugár eltévedt, nem leli társait. Légy szíves, mutasd meg neki a hazafelé vezető utat!
Egérapónak tetszett a dicséret. Büszkén kihúzta magát
- Jó, hogy hozzám fordultatok, mert más úgysem tudna segíteni. Mindjárt megmutatom a hazafelé vezető utat, csak előbb te is tegyél meg nekem egy szívességet. Olyan hideg, és sötét van Egérországban. A napsugarak is ritkán cirógatnak minket. Melegítsd fel országunkat, és fénysugarad ragyogjon be minden egér otthonába.
Nagy feladat volt ez a kicsi napsugárnak, mert egyedül még sohasem végzett ilyen munkát. De nagyon szeretett volna hazakerülni, ezért mindenre képes volt, és teljesítette egérapó kérését.
Szegényke nem is sejtette, milyen nagy fába vágta fejszéjét. Hatalmas volt az egerek országa. A föld alatt valóságos labirintusrendszerben éltek. Minden egérlakot bevilágítani, felmelegíteni nem volt könnyű feladat. Rengeteg energiába került, s mire végzett a munkával, annyira elfáradt, hogy mozdulni sem bírt. Minden porcikája remegett, és nem tudta lábait megmozdítani.
- Most, hogyan megyek a társaim után? – sírta el magát a kicsi napsugár. – Mindörökre itt ragadok a föld alatt. Soha többé nem láthatom társaimat, és drága jó szüleimet.
Egérapó megsajnálta szegény kicsi napsugarat. Barátságos, vigasztaló hangon mondta neki:
- Ne légy szomorú! Segítettél nekünk, fényt vittél minden egérlakba, meleg lett az otthonunk, ezért nem leszünk hálátlanok. Szólok az egereknek, és hazavitetlek velük.
Egérapó valamit súgott a kisegér fülébe, aki azonnal elszaladt, és pár perc elmúltával, egy sereg egérrel tért vissza.
Az egerek hátukra kapták a kicsi napsugarat, és egérapó utasítása szerint elindultak.
Sokáig mentek, amire kiértek a felszínre, ahol veszélyek közepette kellett folytatniuk útjukat. Minden útelágazásnál macskák leskelődtek, hogy elkapják őket. Végül mégis sikerült megérkezniük.
A kicsi napsugarat már mindenki nagyon várta, mert amelyik napsugár nem érkezik vissza napnyugtáig, azt a sötét éj örök rabságba ejti, és holdsugár lesz belőle.
Az utolsó pillanatban toppantak be a Nap aranyló házába. Mindenki boldogan szaladt elébe, és átölelték egymást.
A kicsi napsugár megköszönte az egereknek, amiért hazaszállították. Elbúcsúztak egymástól, a kicsi napsugár megígérte, hogy máskor is meglátogatja az egereket, fényt és meleget visz az otthonaikba.
A fárasztó nap után alig várta, hogy ágyba bújhasson, és nyakig betakarózhasson a végtelen ég felhődunyhájával.
Édesanyja egy cuppanós jóéjszakát puszit adott kisfiának, és a kicsi napsugár mély álomba szenderült, hogy reggelre kipihenje magát, hogy másnap a többi napsugárral megint beragyoghassák a Földet, és boldogságot vigyenek az embereknek.
rainbow_glitter_graphics_05.gif

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Nincsen olyan gyerek aki ne szeretné a kiflit, zsömlét, kenyeret.
Biztos Ti is eszitek minden nap, de tudjátok hogyan készülnek?
Az unokáimmal megmutatom Nektek.

Mese a kenyérről

A tejjel ismerkedés utáni napon nem fogta az ágy kis unokáimat. Már hajnalban jöttek a szobámba.
- Papa! Megígérted, ma a kenyérről mesélsz! Ébredj fel! -keltegettek jó korán.
- Igen, emlékszem, és már a reggeli alatt el is kezdjük! Gyorsan terítsetek!
Amíg megterítettek, felszeleteltem a kenyereket, megsütöttük a rántottát.
- Látjátok, most is többféle kenyér közül választhattok. Az a sötét az rozscipó, a világosabb pedig a búzakenyér. Most megesszük a reggelit, és utána kimegyünk a földekre, megnézzük a búzát és a többi gabonát. Ott kezdődik a kenyér útja.
Reggeli után a két izgatott kislánnyal kimentünk a határba. Az árpaföldön már nagyban folyt az aratás. A kombájnok vágták az aranyló árpamezőt.
- Nézzétek, a kalászban vannak a szemek. -letéptem egy-egy kalászt és odaadtam nekik. A saját kezembe is fogtam egyet. -Látjátok, itt vannak benne a magok -mutattam és szétbontottam. Ha pedig megdörzsöljük, kiperegnek. Az a nagy gép -mutattam az arató-cséplő gépre -levágja, kibontja a szemeket, és összegyűjti. Teherautókkal nagy tartályokba, silókba hordják.
- Ebből is kenyér lesz? -kérdezte Soma.
- Nem, az árpakenyér ragacsos, nem olyan, mint amit a boltban vehettek. Ezt a malacok, csirkék eszik. A búzát és a rozst ugyanígy aratják. De ezek még nem értek meg. Ott a másik táblába búzát vetettek, távolabb pedig láthatjátok a zabot is.
- Tudom, azt szeretik a lovak! -magyarázta Kende. -Emlékszel, milyen boldogan ropogtatta Ráró, amikor a lovaglás után adtunk neki!
- Bizony, nagyon szeretik. De ti is, mert a müzliben is vannak zabszemek. -magyaráztam. Hazafelé menet vettem mindenféle gabonából egy keveset.
Otthon aztán a mozsárban megtörtük a mintákat. Nagy érdeklődéssel nézték a különféle darabokat.
- Ezek a fehérek lisztszemcsék! A barna pedig a héj, ezt nevezzük korpának. Az pedig a csíra. Ha nem törjük össze, hanem elültetjük, ebből fejlődik a növény!
- Igen, az ősszel az iskolában cserepekbe ültettünk! Csak a télen elszáradtak! -panaszolta Kende.
- Igen, mert a télen, a hidegben, a hó alatt pihennek. Ha nem tudnak, elpusztulnak.
A maroknyi összetört búzából kiszitáltam a korpát, és megmutattam a lisztet.
- Ilyen kevés lisztért ennyi búzát kell mozsárban megtörni? -ámult el Soma.
- Bizony, régen nagyon nehéz munka volt, amíg nem építettek malmokat. Ha gondoljátok, délután a kis malmocskát is megnézhetjük. Most viszont a bolti lisztből készítünk kenyeret! Látjátok azt a csészét, abban kovászoltam még az este. Élesztőt kevertem össze nedves lisztel. Mostanra megnőtt, és látjátok kis buborékok is vannak benne. Az élesztőben nagyon kis élőlények, az élesztőgombák vannak. Ezek segítenek, hogy könnyű, finom tésztánk legyen. Most úgy készítjük, ahogy Déditől tanultam. Ő pedig szintén a mamájától. Mindig tett a lisztbe egy kevés főtt krumplit, és savót. Most pedig hozzákeverjük a kovászt.
Amíg elmondtam, a kis dagasztóteknőbe tettem a hozzávalókat, összeállítottam a tésztát és dagasztani kezdtem.
- Én is szeretném dagasztani! -kezdte Soma
- Jó, előbb te, utánad pedig Kende következik.
A nehéz munkát hamar megunták, ezért inkább géppel fejeztem be.
- Most pihen. Majd meglátjátok mekkorára nő! -mondtam és letakartam a tésztát.
- Addig befűtjük a kemencét. -hívtam őket az udvarra.
Ott áll a kis tábori kemence. Szabályos, csak a mérete kisebb, mint a réginek a tanyán. Fával jól befűtöttük. Közben a megkelt tésztát megformáztuk. Egy cipót és egy tucatnyi lángost készítettünk.
- Most pedig készítünk árpakenyeret is! Olyat, amit Jézus idejében ettek. Ezt is hasonlóan készítik kovásszal, csak ebből lángos alakút lehet sütni. Nézzétek, Ennek zöldes a színe, és édeskés az íze!
Megformáltunk négy kis pitát ebből is.
Amíg keltek, a kemence tüze leégett. Kisepertem a hamut, nedves seprűvel. Papírt dobtam be, amely fellángolt. Ez jelezte, elég meleg a sütéshez.
A sütőlapátra borított cipót nedves kefével letakarítottam, betoltam a kemencébe. A lángosok is bekerültek.
Bezártam a kemence ajtaját.
- Most pedig megvárjuk, amíg megsül. Hozzunk ki tejfelt, libazsírt. Azzal igazán finom a friss lángos!
Nemsokára a teraszon mindent előkészítettünk. Negyedóra múlva sütőlapáttal emeltem ki a finomságokat. A cipó kisülésére bizony még várnunk kellett. A meleg lángosok darabjait a friss tejfölbe mártogattuk, ez volt az uzsonna.
Amikor kivettem a frissen sült kenyeret, az egész udvart betöltötte az illata. Amíg kihűlt, átmentünk megnézni a darálókat, a kis házi malmokat is. Volt ott még forgó köves, de korszerű acélhengeres is.
- Ezeket még kézzel lehet hajtani, de a nagyobbakat már vízzel, széllel vagy gőzgéppel forgatták. Ma már villanymotort használnak.
Mire a sok látnivalóval eltelve hazaértünk, már a vacsoracsillag is fent volt az égen.
A cipót is megkóstolták, de bizony már majd' leragadt a szemük.
- Papa, te olyan érdekes, igaz meséket mondasz! -búcsúzott Kende, de már indult ő is Soma után álomországba!
58832,1163378212,1.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Biztos hallottátok azt a szót,hogy varga, de ki is az a varga. A vargák régen csizmákat,
bocskorokat készítettek. Egy ilyen furfangos vargáról mesélek ma Nektek.

Csukafogta róka

Egyszer egy üdőben élt egy szegény varga. Hát nem sok haszna volt, mert szegény volt a nép, nem sokat dolgoztattak vele. Kiment a patak partjára halászgatni, hogy ő es tudjon élni. Hát mikor figyelembe veszi, látja, hogy vergődik valami. Hát egy róka esszeverekedett a csukával. Úgy esszeverekedtek, hogy az egyik a másiktól nem tudott megszabadulni. Odament a szegény varga, és megfogta mind a kettőt, felvette a vállára. A szájik essze volt akadva, a fogik annyira belément egyik a másiknak a húsába, hogy hát nem tudtak elszakadni. Felvette a vállára s gondolta magában – elmegyek Mátyás királyhoz, megmutatom, hogy én mit fogtam, hátha megjutalmaz érte.
El es ment. Elérte a palotát. Mikor az ajtóhoz ért, hát nemigen akarták béengedni, mert itt őrség van, de addig rimánkodott, addig könyörgött, hogy hát ő mi járatban van s szegény ember, hogy ő es akarna valami jutalmat kapni. Azt mondja az első ajtónál álló őr:
– Hát igen, béengedlek, hogyha fele jutalmat nekem adod.
Nahát, oda kellett ígérje, mert ha nem, hát nem kap semmit. Odaígérte a felit neki. Amikor elérte a másik ajtót, ott es az őrség szembeszállott vele, hogy – nem lehet ám a királyhoz akárhogyan bémenni. De neki a csukát bé kellene, hogy vigye, s a rókát.
– Hát igen – azt mondja –, ha a felit nekem adod a jutalomnak, akkor bémehetsz. – Hát annak es neki kellett, hogy ígérje a felit.
Na akkor bévitte és megmutatta a királynak, Mátyás királynak.
– Felséges királyom – azt mondja –, csukafogta róka, rókafogta csuka, a szegény varga fogta mind a kettőt.
Hát a király azt mondja:
– Hát mivel jutalmazzalak meg ezért?
Azt mondja a szegény varga, hogy ő kér száz jó suhogós mogyoróbotot.
– Hát mért követeled ezt, mikor te nem vagy bűnös, semmi rosszat nem tettél. Te elhoztad ezt nekem, hogy én ezért jutalmat adok neked.
Hát elpanaszolta, hogy az őrök elkérték tőle, őneki semmi jutalma sincs, akármennyit adna, de nincs neki semmi, mert el kell osztogassa.
Azt mondja a király:
– Nem baj, ők megkapják azt a jutalmat, amit kértél, és te megkapod azt, amit én adok neked.
Akkor adott neki egy tál aranyat. És azokat a mogyoróbotokat, az első ajtónál megkaptak ötvenet és a másodiknál es ötvenet. Kivitték őket, reahúzták a deresre, úgy reavertek, mint a Cseke a tehenyire.
A szegény varga elment haza, s boldog lett a tál aranyval, és még ma es élnek, ha meg nem haltak.
2.jpg
A kép szövegét ne olvassátok a gyerekeknek
mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma április elseje van. Ilyenkor az emberek bolondoznak, megtréfálják egymást.
Az iskolában fordított nap van, a tanulók tanítanak, a tanárok meg a padba ülnek.
Kende unokám is tanítani fog a környezet ismereti órán. Vigyázzatok, nehogy
bedőljetek a társaitok tréfáin. Ma egy furfangos emberről mesélek Nektek.
Bolond Istók

Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Ennek a szegény embernek az egész gazdagsága egy bika volt, s mikor meghalt, egyebet sem hagyott három fiára.
De inkább semmit sem hagyott volna rájuk, mert a három fiút majd fölvetette a gond, hogy mármost hogy osztoznak meg a bikán. A legkisebbik, akit bolondos esze miatt Bolond Istóknak hívtak, azt ajánlotta, hogy üssék meg a bikát, s a húsát adják el, az árát majd felosztják egymás közt. Hanem az idősebbek már azért sem állottak rá, mert a féleszű mondta ezt. Nem tudták már, mitévők legyenek, enni se adtak a bikának, mert mindegyik a másikra vetett: adj te, én nem, a tiéd éppen úgy, mint az enyém - s szegény bika úgy lesoványodott, hogy a bordáit meg lehetett számlálni.
Egyszer aztán abban egyeztek meg, hogy mind a hárman építnek egy-egy pajtát, s amelyikébe befut a bika, azé lesz egészen. Nosza, hozzáláttak az építéshez. A két idősebb legény az okos fejével olyan kőpajtát épített, hogy még egy herceg is ellakhatott volna benne, Istók pedig az ő bolond fejével épített egy kis kalibát leveles ágakból. Nevettek a bátyjai, csúfolták:
- Ó, te bolond, te! Hát azt hiszed, hogy majd olyan bolond lesz a bika is, mint te, s bemegy a te pajtádba!
Jól van. Mikor mind a hárman készen voltak, kieresztették az udvarra a bikát. Éppen jó meleg, legyes idő volt. A bika fölcsapta a farkát, körülnyargalta az udvart, s egyszer - mit gondolt, mit nem - befutott az Istók pajtájába.
Úgy bizony! A bolondos legényé lett a bika. Mérgelődtek a bátyjai, de ő nem szólt semmit, csak tarisznyát vetett a nyakába, s a bikát elindította a városba, hogy ott adja el. Amint ment, mendegélt, egy nyírfához ért. Éppen nagy szél volt, s a nyírfa nyikorgott keményen. Megáll Istók, s gondolkozik magában, hogy vajon mit beszélhet ez a nyírfa. Kieszelte a bolondos fejével, hogy bizonyosan azt kérdi:
- Nyiff-nyaff, hogy adod?
- Neked adom száz pengő forintért - felelt Istók.
- Nyiff-nyaff, megadom - szólt a nyírfa.
Istók megkötötte a bikát a nyírfához, s várta, hogy mikor adja a pénzt. De a nyírfa bizony nem adott pénzt.
- Lássuk a pénzt, komám! - biztatta a nyírfát.
A nyírfa pedig csak nyikorgott, csikorgott tovább, s azt mondta:
- Nyiff-nyaff, megadom holnap!
Jól van, gondolá a féleszű, hát megadja holnap, s azzal hazatért. Kérdik otthon a bátyjai:
- No, te bolond, hogy adtad el a bikát?
- Száz pengőért.
- Ugyan ki vette meg?
- Hát egy nyírfa.
Haj! kacagtak a legények, hogy csak úgy dűltek jobbra-balra, de a bolondos legény nem szólt semmit. Ment másnap a nyírfához, de hát a bikának csak a csontjait meg a kötelét találta, azon éjen megették a farkasok. Kéri a pénzt a nyírfától, de az ezt felelte:
- Nyiff-nyaff, megadom holnap!
Hát jól van, holnap. S elment haza. Másnap megint elment, de a nyírfa megint csak azt mondta:
- Nyiff-nyaff, holnap!
Így tartott ez három hétig. Már ekkor a bolondos legény se vette a dolgot tréfára, fejszét vitt magával, s azt kérdezte a nyírfától:
- Adod-e meg a pénzemet, mert mindjárt leváglak!
- Nyiff-nyaff, megadom holnap!
- Úgy-e?! No, megállj!
Fogta a fejszét, s belevágott a nyírfa oldalába, hogy csak úgy megjajdult belé. Hát amint húzza vissza a fejszét, ömlik utána az arany, mint a záporeső. Annyi arany ömlött ki, hogy telides-tele töltötte a tarisznyáját.
- No, mégis jó volt várnom, legalább kamatot is kaptam.
Azzal elment haza, s otthon a drága sok aranyat kiöntötte egy cseberbe, befödte egy rostával, s kitette az ereszbe. A bátyjait ölte a csudálkozás, hogy honnét szerezhetett ennyi sok aranyat, s még inkább, mikor látták, hogy ez a bolondos legény világért el nem költene egy aranyat, s ciberén, puliszkán él, mint addig.
- Hiszen ez a bolond azt sem tudja, mit kell a pénzzel csinálni! - mondá a legidősebb legény a másiknak.
Összetanakodtak, hogy ellopják; ők majd tudják, mire jó a pénz.
Szépen kiürítették a csebret, s arany helyett telerakták búzaírrel. Egyszer nézi a bolondos legény, s hát arany nincs. Egyet sem konfundálta magát, a cseber fejét bekötötte egy abrosszal, s elindult, hogy eladja a búzaírt. Amint beért a faluba, elkezdett kiabálni:
- Búzaírt vegyenek! Búzaírt!
Kérdezték a falusiak:
- Mi az a búzaír, te legény?
- Az olyan orvosság - felelte Istók -, hogy még a félholt is meggyógyul tőle, ha megízleli.
Hej, összeszaladtak a népek, mindenki akart venni abból a csudaorvosságból, de mikor megszagolták, szemibe kacagtak a bolondos legénynek, s ahányan voltak, annyifelé szaladtak.
- Piha! Piha! - kiabáltak az emberek.
- Az hát, piha! - kiáltotta a legény is utánok.
Estére beért egy városba, s ott szállást kért egy nagyuraságtól. Kapott is szállást, s a búzaírt betette a csűrbe. Hanem a disznók megérezték a szagát, berontottak a csűrbe, s mind egy falásig megették a búzaírt.
Hej de csapott-e lármát a legény, mikor reggel észrevette, hogy nincs búzaír! Azt mondta, hogy ő a király pénzváltója, most egyenest megy a királyhoz, s elpanaszolja neki, hogy ellopták a drága sok aranyat. Megijedt erre az uraság, s csak hogy panaszt ne tegyen, annyi pénzt adott a bolondos legénynek, hogy alig bírta el.
Hazament a sok pénzzel, s a bátyjai nem győzték eleget csudálni, hogy az a féleszű megint annyi sok pénzt tudott szerezni. Kérdezték:
- Hát azt hol kaptad?
- Búzaírért adták - felelt Istók.
Hiszen a bátyjainak sem kellett több, ők is megraktak egy csebret búzaírrel, s azzal elmentek a szomszéd faluba. Kiabálták torkuk szakadtából:
- Búzaírt vegyenek! Búzaírt vegyenek!
Össze is szaladt az egész falu népe, de úgy kiverték a faluból a legényeket, hogy alig győzték futással. Szerencsét próbáltak egy más faluban is, de itt is csak úgy jártak.
Eddig is haragudtak bolondos testvérükre, de most még inkább, s összetanakodtak, hogy vagy így, vagy úgy, kioltják az élete gyertyáját. Elmentek a bíróhoz, s beárulták a testvérüket, hogy az ördögökkel cimborázik, hogy mindegyre tenger pénzzel állít haza, s most meg a falut akarja elveszeszteni. A bíró el is hitte, de még a falubéliek is, mert az már csakugyan ördöngösség lehet, amit ez a bolondos legény cselekszik. Azt határozta a falu gyűlése, hogy Bolond Istókot befenekeltetik egy hordóba, s bedobják a gát alá. Úgy is történt, befenekeltették egy hordóba, s mert éppen vasárnap volt, kitették a templom elé, hogy majd a templomból kijövet elviszik a vízre, s a gát alá dobják.
Azalatt, míg a nép a templomban volt, Istók elkezdett kiabálni:
- Hiába erőltettek! Hiába! Nem leszek főispán! Nem leszek főispán!
Éppen abban a pillanatban hajtott el arra négylovas hintón egy idegen uraság, s hallja, hogy mit kiabál valaki a hordóból. Megállíttatja a lovakat, leszáll, s odamegy a hordóhoz. Kérdi:
- Mit is kiabál vala kend?
- Azt, hogy nem leszek főispán, inkább akasszanak föl!
- Azért ugyan egyet se kiabáljon - mondá az uraság -, szálljon ki hamar, cseréljünk gúnyát, majd beülök én a hordóba. Lovam, hintóm legyen a kendé.
Úgy lett, mint az idegen úr mondá. Istók kimászott a hordóból, az idegen úr bemászott; Istók elhajtott a négy lóval s hintóval, az idegen úr pedig, mikor jöttek ki a templomból, torkaszakadtából kiabált:
- Leszek én főispán, emberek! Leszek én főispán!
„Az a, majd a halak közt” - gondolták az emberek, de nem szóltak semmit, hanem szépen fölvették a hordót, vitték a vízre, s a gát alá vetették.
Minden jó lélek azt hitte, hogy most már vége annak az ördöngös Istóknak, s hát amint hazafelé indulnak, nagy lelki nyugalommal jött a gát felől négylovas hintón Bolond Istók, s nagyokat csördített a bakkos ostorral.
Bezzeg volt nagy álmélkodás, szörnyülködés.
- Hát ezt te hol kaptad? - kérdezték az emberek.
- Ott, a gát alatt! - felelte hetykén Istók. - Van ott még annyi, hogy hat falunak is elég lenne! Ha nem hiszik, jöjjenek, s nézzék a maguk látójával.
Csak úgy omlott, tódult a népség utána, Istók pedig mind a víz partján jártatta a lovait, hogy az emberek lássák a vízben hintónak, lónak az árnyékát.
- A’ biz’ a, né! Igaza van a bolondnak! - kiáltották az emberek, s uccu neki, vesd el magad! egymás feje tetején át ugráltak a vízbe. Az egész falu népe ott gomolygott a vízben papostul, harangozóstul, csak a vén papné, aki istápon jött, nem ugrott bele. A papnak nagy, széles kalapja volt, s az nem ment le a víz fenekére, hanem mind ott úszkált a víz színén. Látja ezt a papné, belenyúlt az istápjával, s egyre döfölte a kalapot, biztatta az urát:
- Menjen beljebb, édes uram, válogasson a javából! Menjen beljebb!
Hiszen beljebb is ment az egész falu, úgy, hogy egy sem jött vissza többet.
Bolond Istók pedig elfoglalta az egész falut, s akkora úr lett belőle, hogy az egész vidék csudájára járt. Aki nem hiszi, járjon utána.
1.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma már végre szép idő lesz lehet kint játszani. Ha már elfáradtatok akkor
mesélek Nektek Mátyás király juhászáról.

Mátyás király meg a juhász

Eccee, mikor Mátyás király az országot járta, ráesteledett, oszt egy juhászhon ment éjcakára. A juhász éppen birkapaprikást főzött, oszt meghítta a királyt is, mert nem tudta, hogy ű a király. Mikó esznek, ecce csak a király bicskájára egy olyan darab hús akadt, ami nem köllött neki, oszt visszalökte a bográcsba. Erre a juhász fogta magát, oszt a kése nyelivel egy nagyot csapott a király kezire.
– Tanuljon meg becsületesen enni! – aszongya.
Megették a paprikást. Reggel köszöni a király a szállást meg a vacsorát, oszt aszongya a juhásznak, hogy látogassa meg űtet Budán, mer ű ott varga a királynál.
– Olyan pár bocskort szabok kennek – aszongya –, hogy haláláig etart.
Mikó hazaért, mindenkinek mondta, hogyha gyün egy juhász, igazítsák hozzá.
Nemsoká el is gyütt a juhász. Kérdezi a palota kapujába az őröket, hogy hun van a Mátyás király vargája. Azok oszt vezetik is mingyá a királyho. Csak ebámult a juhász, mikó látta a szebbnél szebb szobákat, hát még mikó látta az ű ismerősit a fínyes urak közt.
A király szépen fogadta a juhászt, mindjárt hítta ebédölni, de megmondta neki, hogy ezeket az urakat is tanítsa meg enni, min ahogy űtet tanította.
Leűnek az ebédhö, hát az egyik úr mindjárt visszalöki a késiről a tálba, amit kivett. A juhász meg a kés nyelivel egy jót rácsapott a kezire.
– Tanuljon meg az úr emberségesen enni!
Az urak mindjárt előrántsák a kardjukat, hogy összevagdossák a juhászt, de a király aszongya:
– Hagyjátok csak, engem is így tanított meg emberségesen enni.
No, mikó vége van az ebédnek, aszongya a király:
– Mutassa meg kend ezeknek az uraknak, hogy hogy szokott a juhász nézni a birkái után!
A juhász mindjárt rátámaszkodik a botjára, oszt néz. Aszongya a király az uraknak:
– Próbáljuk ki, mennyit bír el ez a juhász!
Azzal fogja a drága szép köpenyét, oszt ráteríti a juhászra. Int az uraknak, hogy űk is csinálják utána. Mikó már mind ráterítette a köpenyit, aszongya a király:
– Gazember az, aki ennek a juhásznak nem ad tíz aranyat a saját köpenyiért.
Nem nagyon tetszett az uraknak, de mindegyik, aki levette a köpenyit, adott neki tíz aranyat. Alig fért bele a juhász szűre ujjába.
– No – aszongya a király –, mos má mehet, fődi, olyan bocskort varrtam kendnek, hogy haláláig eltart.
to692km5671b.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Szép idő lesz ma is. Itt aludtak az unokáim és már készülődünk lemenni
a játszótérre. A házunk mellett van egy kis erdő, oda is benézünk majd.
Ti is menjetek ki játszani, aztán majd közösen elovasunk egy mesét.

Mátyás király huszárja
Alföld

Volt Mátyás királynak egy huszárja a sok közül, akin nem tudott senki kifogni. Büszke is volt rá Mátyás. Egyik alkalommal a Burkus mondja Mátyásnak:
– Én bizony túlteszek a te huszárod eszén!
– Azt már nem!
– Hát fogadjunk!
S a két király fél országát tette igazának. Abban egyezkedtek, hogy a huszár megy el a Burkus királyhoz a nagy próbára. Volt egy nagy hiba. Burkus nem tudott magyarul, a huszár meg burkusul. A király ugyancsak törte az eszét, amivel tőrbe csalja a huszárt.
Megérkezik a huszár Burkus dísztermébe. Keményen megáll és várja a következendőket. A király jelekkel értekezik a huszárral. Jobb kezét felemeli és hüvelykujjával egyet mutat. A huszár ugyancsak válaszol, és kettőt mutat. Erre a király kitárja két karját. A huszár válaszol: felemeli ökölbe szorított kezét. A király felemel egy nagy törvénykönyvet az asztalról, a huszár erre hüvelyéből kivonja a kardját, és négyfelé vág a levegőbe véle.
Ezzel megfelelt a király kitűzött három jelére, s győzött a huszár. Tarisznyáját mindjárt arannyal tömték meg és hazabocsátották egy levéllel, amit Mátyásnak küldtek.
Az örömmel olvassa a levelet, melyben Burkus üzeni: Jobb kezemmel mutatok egyet, hogy egy Isten van. Ő kettőt mutat, hogy ne felejtkezzünk meg a Szentháromság másik két személyéről sem. A másik: Tárt karokkal mutatom: de kár, hogy a keresztények szétszórtan élnek. Ő ökölbe szorított kézzel mutatja, hogy összetartsanak. A harmadik: felmutatom a törvénykönyvet, amelyben az ország minden törvénye foglaltatik. A huszár kivonja kardját, hogy ő karddal képes azt megvédeni. Mosolyog magában Mátyás.
– Nem hiszem, hogy ilyen egyre gondoltak ezek! Kérdi a huszárt: hogy volt?
– Hát, felséges királyom, testemet-lelkemet kezedbe ajánlom, beérkeztem, és a király mindjárt mutatja ujjával, hogy kinyomja az egyik szemem. Azt már nem. Inkább én neked mind a kettőt, mutatom neki. Majd két kézzel fenyegetődzött, hogy kidob. Erre én is ökölbe szorítottam a kezem: gyere csak közelebb, összetörlek! Erre fog a király egy vastag könyvet, hogy hozzám vágja. Én kihúztam a kardomat, hogy felé vágtam. Erre a király megijedt, abbahagyta a fenyegetést, és hazaküldött.
– Tudtam - felel mosolyogva Mátyás király.
PHDR5F1x1M5Z_500.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 
F

fülesmaci93

Vendég
Jó Reggelt!

Rexi kutya tavasz van...

<object width="425" height="350"><param name="movie" value="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/329640"></param><embed src="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/329640" type="application/x-shockwave-flash" width="210" height="170"></embed></object>
 

szanté

Állandó Tag
Állandó Tag
haziko.gif
_r_s.gif

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Ma is szép dő lesz és mivel hétvége van és mindenki otthon van, fogjátok meg Anya és Apa
kezét menjetek kirándulni. Én meg majd mesélek Nektek, ha elfáradtatok.

A gyáva királyfi

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de még azon túl is, a magas hegyek között csodaszép országban uralkodott egy öreg király. Volt neki egy siheder fia. Minden nagyon szép is lett volna, csak a királyfi gyáva volt. Még oda, arra a bizonyos helyre sem mert egyedül menni. Minden egyes alkalommal legalább egy tucat katona kísérte.
Fia gyávasága szörnyen bántotta az öreg királyt. Más királyfi ennyi évesen már tűzokádó sárkányokkal méri össze erejét, vagy neves párviadalokon jeleskedik.
Mindent megpróbált, hogy fia is bátor legyen, legalább sötétben ne féljen.
De hiába volt minden próbálkozás. Hívathatott neves professzorokat, hogy fiát bátorrá neveljék, senkinek sem sikerült. A királyfi gyáva maradt.
Az öreg király kétségbeesett. Mi lesz, ha eljön halála órája? Kinek fogja átadni az ország irányítását? Mégsem ülhet a trónra egy gyáva királyfi. Az ellenségei azonnal vérszemet kapnának, és országukat lerohannák a közeli barbár törzsek, akik csak arra várnak, hogy kicsit lazuljon a király hatalma.
Végső elkeseredésében kihirdette, aki bátorrá teszi a fiát, azt busásan megjutalmazza. Annyi aranyat ad neki, amennyit csak elbír.
Jöttek is a jelentkezők, és mindenféle praktikát kipróbáltak, de mindnyájan felsültek a tudományukkal. Volt, aki bátorító italt kotyvasztott, a másik meg tornával akarta bátorrá tenni a királyfit. De mind hiábavaló igyekezet volt, mert az továbbra is félt.
Ha egy kicsi egeret látott, mindjárt sikoltozva a szekrény tetejére menekült. Rosszabb volt, mint egy kényes királykisasszony.
Úgy látszott, senki nem tud segíteni. A királyfi egész életében gyáva ember marad, és apja halála után a csodaszép országuk eltűnik, a barbár népek martalékává válik.
Lassan elfogyott mindenki, aki azt hitte, segíteni tud.
Bánkódott is miatta az öreg király. Sehol nem találta a helyét. Naphosszat a tornácon ült búskomoran. Egyszer csak váratlanul valaki kopogott a vár kapuján.
- Ki az? – kérdezte az őrtől.
- Egy leányképű ifjú szeretne bejönni. Azt mondja, tudja, mit kell tenni, hogy a királyfi bátor legyen.
- Engedjétek be! – adta ki a parancsot a király.
A leányképű ifjú, amint a tornáchoz ért, mondta a királynak:
- Fenséges királyom, életem kezedbe ajánlom, tudom, mit kell tenni, hogy fia bátor legyen.
A király nagyon elcsodálkozott:
- De hiszen te sem látszol valami túl legénynek. Oly vékonyka vagy, ha a szél rád fúj, akkor feldőlsz.
- Ettől ne tartson királyi fenség! Tudok én magamra vigyázni. Nem vagyok félős fajta.
Addig-addig beszélt a királynak, míg az megengedte, hogy próbát tegyen.
- Vigyázz fiú, mert ha felsülsz, akkor megbánod!
- Ne féljen, fenséges királyom, fia az ország legbátrabb embere lesz. Még a hétfejű, tűzokádó sárkánnyal is birokra kel.
A leányképű ifjú csak annyit kért, hogy senki ne szóljon bele a munkájába. Bármit tesz, hagyják érvényesülni.
Reggel a királyfi felébredt, és azonnal szólítani akarta a katonákat, hogy kísérjék el, ahová még a király is gyalog jár. De a katonák nem voltak sehol. Mind egy szálig eltűntek az ajtó elől.
- Mi lesz most? – ijedt meg a királyfi – Ki fog megvédeni?
- Majd én – ugrott elő a leányképű ifjú, aki valójában lány volt, csak férfinak álcázta magát, hogy bejuthasson a palotába.
- Te? – csodálkozott el, és nem akart hinni fülének és szemének – Egy lány hogyan tudna megvédeni? Még nem hallottam ilyet. Eddig egy tucat katona vigyázott rám, és akkor is féltem, most meg egyenesen reszketek.
A lány elnevette magát:
- Ugyan mitől félsz?
- A világ tele van félelmetes dolgokkal.
- Talán még egy kisegértől is félsz?
- Attól a legjobban. Ki nem állhatom a kisegeret.
Erre a lány egy apró, szürke egérkét húzott elő a köténye zsebéből, és a királyfi elé, a szőnyegre tette.
A kicsi állat riadt szemekkel nézett a királyfira, majd hirtelen futni kezdett a szobában körbe-körbe, míg talált egy lyukat, ahol eltűnt mindörökre.
A királyfi elszégyellte magát.
- Jó, az egérkétől nem félek annyira, de még van rengeteg félelmetes dolog, mint például éjjel világítás nélkül lenni a szobában.
- Attól meg minek félni? Ha becsukod a szemed, akkor is sötét van, és nem történik semmi. Próbáld csak ki!
Valóban, ha az ember becsukja a szemét, olyan mintha éjszaka lenne, és mégsem történik semmi rendkívüli.
- Ezt kipróbálom este is – örvendezett a királyfi.
Ahogyan az idő múlott, úgy derült ki egyre több dologról, hogy az nem is olyan félelmetes, mint eddig gondolta. Egyre bátrabb lett, és már nem félt senkitől és semmitől a palotában. Természetesen a lány jelenléte is arra sarkallta, hogy bátor legyen. Nem akart gyávának mutatkozni előtte. Már csak azért sem, mert igen szemrevaló teremtés volt. Szerette volna megmutatni tettekkel is, hogy milyen bátor legény lett. De nem tudta, hogyan?
Egy szomorú véletlen segített neki. Egyik nap híre futott az országban, hogy egy félelmetes barbár törzs gyülekezik a határon azzal a szándékkal, hogy elfoglalja apja birodalmát.
Hiába volt hatalmas, jól felfegyverkezett hadseregük, a király már nagyon megöregedett. Nem tudott felülni a lovára, hogy hadba vezesse seregét, és egy hadsereg mégsem mehet háborúba vezér nélkül.
Gondolt egyet a királyfi, nem szólt senkinek, még a lánynak se. Előkapta a csillogó ezüst páncélját, ami még soha nem volt rajta, és felpattant a lovára. Maga sem értette, honnan vette ezt a nagy bátorságot, csak annyit érzett, talán ebben a lány keze is benne van. Meg szerette volna neki mutatni, milyen bátor lett. Képes birokra kelni még a barbár törzs kapitányával is.
A király katonái riadtan igyekeztek lebeszélni tervéről, de nem hallgatott rájuk, sőt ellenkezést nem tűrő hangon kiadta a parancsot: „Irány az ellenség!”
A sereg nekilódult, olyan iszonyatos erővel, hogy egy-kettőre lesöpörte a barbárokat a föld felszínéről, még csak hírmondó sem maradt belőlük. Köszönhetően a királyfinak, aki halált megvető bátorsággal harcolt mindvégig az első sorban, példát mutatva katonáinak.
Otthon éljenezve fogadták a dicső sereget. Mindenki a királyfi nevét kiabálta, amerre csak elmentek. Az apja olyan büszke volt, hogy melle majd szétszakította zubbonyát. Az öreg király a fia nyakába borult, és csókolgatta hosszú perceken keresztül.
A királyfi a lányt sehol sem találta. Senki nem tudta hová tűnt. Volt, aki úgy vélekedett, hogy csak álmodta az egészet. Igaz, az őrök homályosan emlékeztek valami lányképű ifjúra, de hogy hová lett, azt már nem tudták.
- Addig nem nyugszom, míg meg nem lelem ezt a lányt – fogadkozott a királyfi, és elindult megkeresni.
Lovával bejárt sok falut, és várost, de nem akadt a nyomára. Mintha a föld nyelte volna el. Már éppen indulni készült vissza a palotába, amikor egy útszéli körtefánál megpillantott egy vékony legénykét.
- Fiú, légyszíves adjál egy körtét, mert nagyon megkívántam, meg a hosszú kóborlásban megéheztem.
A legénykének vélt személy a körtefánál a váratlan hangra összerezzent, és ahogyan hirtelen megfordult, a fejéről leesett a süvege. Lássatok csodát, abban a minutában a süveg alól kibomlott hosszú, szőke haja. A királyfi azonnal felismerte benne a lányt. Leugrott a lováról, és hozzá rohant.
- Végre, hogy megleltelek, te drága lány – kiáltotta – soha többé nem engedlek el. Neked köszönhetem a bátorságom. Életen át hálás vagyok ezért. Legyél a feleségem!
A lány kicsit gondolkodott, és boldogan igent mondott, mert nagyon megkedvelte a királyfit.
Az öreg király is szívesen beleegyezett a házasságba, és áldását adta rájuk. Hamarosan megtartották a lakodalmat. Én is jelen voltam. Jól teleettem magam töltött káposztával, és még a mennyasszonnyal is táncoltam, amíg el nem kopott a cipőm talpa. Ha nem hiszitek, járjatok utána.
Itt a vége, fuss el véle!
2_3_a.jpg

mano.jpg

Szép napot Kicsikéim!
 
Oldal tetejére