~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ha hétvégén ebben a szép időben elmentetek kirándulni, vagy a kertbe biztos Ti is láttatok lepkéket szálldosni. Mi is kergettünk egy párat az Unokáimmal. Egyet sem tudtunk megfogni, de jó móka volt. Ma egy kislányról mesélek aki szintén szereti a pillangókat.
Pillangók és Panka
Nem volt az túl hetedhét országon, de még az üveghegyen sem, sőt még csak nem is hallottunk az Óperenciás tengerről. Hanem a falunk szélén a libaúsztatónál volt egy kicsi házikó, abban lakot egy szegény ember és asszony. Volt nekik egy leánykájuk, akit Pankának hívtak. Igaz nagyon szegények voltak, de boldogan éltek. Mindennap reggeltől estig nevettek, soha nem voltak szomorúak. Pankának volt egy nagynénje a faluban, de ez az asszony olyan fukar volt, hogy még a föld nem hordott a hátán hasonlót. Még a levegőt is sajnálta a szomszédoktól. Mindig azon morfondírozott, hogyan tehetne szert nagyobb vagyonra. Pedig már mindene megvolt. Ő volt a leggazdagabb a környéken. Gyönyörű háza olyan volt, mint egy palota, kertjében talán száz gyümölcsfa ontotta a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Az istállóban pedig, ki tudja hány tehén, kérőzött. Hiába a gazdagság, a jólét Panka nagynénje mindig szomorú volt, nem tudott nevetni. Egésznap búskomoran lógatta az orrát, morcosan ült a tornácon az ékszerekkel kirakott lócán. Ha valaki az utcán elnevette magát, mindig idegesen összerezzent, mérgesen dünnyögte: - Ez meg minek örül. Holnap elmegyek a bíróhoz, és megkérem, vessen ki büntetést azokra, akik a házam előtt nevetgélnek. Mégis csak hallatlan, hogy itt vihogjanak. Aki elneveti magát, az fizessen nekem egy arany tallért. Történt egy nap, hogy Panka szüleinek el kellett menni a hetivásárba a közeli faluba. Elhatározták, hogy megkérik vigyázzon Pankára, amíg távol lesznek. Eleinte a fukar nagynéni nem akart ráállni a dologra, de addig - addig könyörögtek, hogy végül beleegyezet. Azonban szívességének ára volt, nem átállott egy kisborjút kérni a testvérétől a segítségért. Már kora reggel megérkeztek a nagynénihez. Szépen elbúcsúztak Pankától. Megígértették vele, hogy szófogadó kislány lesz, és mindenben engedelmeskedik a nagynéninek. A szegény ember és szegény asszony alig hagyták el a nagynéni házát, Panka mindjárt be lett fogva dolgozni. Ki kellett takarítani a hatalmas házat, reggelit készíteni a nagynéninek, ha ezzel végzett a kertben várta a munka. - Nem szeretném, ha csak egy pillanatra is abbahagynád a munkát. Tudd meg, nálam nem lehet lazsálni. Ezenkívül jól jegyezd meg, nem szeretnélek meghallani, nevetni, mert a nevetés tilos a házamban. Éppen ma megyek a bíróhoz, hogy tiltsa meg a nevetést, kacarászást a házam előtt. Amíg távol leszek, végezd a dolgodat, mert ha nem, nagyon megjárod! A kislány szorgalmasan nekiállt a kirótt munkának, de nagynénje szigora sem tudta elvenni a jókedvét. A kertben vidáman énekelt és nevetgélt. Minden mosolyra késztette. A madarak dala oly szép volt, hogy Panka valósággal elolvadt tőle. Közben nagynéni elment a bíróhoz, és a kislány egyedül maradt. A munkával gyorsan elvégzett. Unatkozott, nem tudta mivel üsse el az időt. A házba nem mehetett be, mert a nagynéni megtiltotta. Féltette a házát, száz lakattal bezárta. Panka sétálgatni kezdett a kertben az almafák alatt. Megcsodált mindent, ami az útjába került. Beszélgetett a fákkal, kedvesen megcirógatta kérges törzsüket. Ha egy kismadár szállt valamelyik almafára, ámulva hallgatta énekét, és ő is fütyölt neki egy szép népdalt. A kismadár eleinte meglepődött, de egy kis idő elteltével együtt trillázott Pankával. - Sajnos, mennem kell - mondta a kismadár - vár az édesanyám. Megígértem neki, hogy időben hazaérek. Elbúcsúztak és Panka megint egyedül maradt. Kénytelen volt más játszótársak után nézni. Amint a kertben sétált egyszer csak megpillantott egy tarka színű pillangót. - Jaj, de szép vagy! - kiáltott fel Panka - Legyél a játszótársam! A pillangó a kislány kezére szállt, és önérzetesen mondta: - Nem lehetek, mert a nagynénéd egy nagyon fukar és gonosz asszony, nem szereti az embereket. - Tudom - sóhajtott fel Panka, - de én erről nem tehetek. - Ebben igazad van. - gondolkodott el a pillangó - Tudod mit, móresre tanítjuk a nagynénédet. Pankának tetszett az ötlet, hiszen vele is kegyetlenül járt el. Egésznap dolgoztatta, nem volt egy perc szabadideje sem, amíg el nem ment a bíróhoz. - De hogyan tanítsuk móresre? - kérdezte tanácstalanul. - Azt csak bízd rám! Mindent tegyél úgy, ahogyan mondom. Panka megígérte, hogy hallgat a pillangóra. Amikor a nagynéni hazajött a bírótól, majd szétvetette a düh, mert azt látta, hogy Panka a tornácon ül a drágakövekkel kirakott lócán, a lábát lógatja. Ráadásul a bíró sem támogatta, hogy fizettessen büntetést azzal, aki háza előtt nevet. Mérgét szegény kislányon szerette volna kitölteni. - Szedte-vette teremtette, nincs jobb dolgod, mint a lócámon napot lopni? Azonnal takaródj az istállóba rendet rakni! - Nénikém, - kezdte Panka - amint a kertben dolgoztam, egyszer csak arra lettem figyelmes az almafák alatt van egy nagy kő. Felemeltem, és csodák csodája találtam ott egy lépcsőt, ami a föld alá vezetett. Lementem a kilencvenkilenc lépcsőn, és egy hatalmas teremben találtam magam, ahol nagy ládákban mindenféle arany, ezüst és drágakövekkel kirakott tárgyak voltak. A nagynéninek azonnal felcsillant a szeme, és izgatottan mondta Pankának: - Mutasd azonnal, hol a lejáró a föld alá! Mindjárt a kertbe siettek, és Panka megmutatta a lejáratot. A nagynéni habozás nélkül lement a terembe. Amint a kislány mondta, mindenhol arany, ezüst és drágakövekkel kirakott tárgyak voltak. Amerre csak nézett, minden ragyogott aranytól, és ezüsttől .- Istenem, micsoda gazdagság! - kiáltott fel Panka nagynénikéje - Ez most mind az enyém lesz! Én leszek a leggazdagabb az egész világon. Megvehetek mindent, amit csak megkívánok. A mérhetetlen gazdagság látványa valósággal elvette az eszét. Se látott, se hallott. Minden kincset meg akart kaparintani. Pankát elküldte, hogy hozzon zsákokat, amelyekbe belerakja a kincseket. Amíg a kislány távol volt, elkezdte az értékes tárgyakat egyenként megvizsgálni. De amint az elsőhöz hozzálépett, mintha az megmozdult volna. Eleinte azt hitte, hogy csak káprázik a szeme, és a sok kincs látványától megszédült egy kicsit. Gondolta kezébe veszi, és tüzetesen megnézi minden oldalról. Már - már megfogta, amikor az aranyszelence felröppent, és uzsgyi elrepült, azt követve a többi is elhagyta a földalatti termet. Panka nagynénikéje riadtan kapkodott utánuk. - Jaj, jaj, ne repüljetek el! Ti az én kincseim vagytok. Hozzám tartoztok. Felszaladt a kilencvenkilenc lépcsőn, és lélekszakadva rohant a repülő kincsei után. Megállás nélkül kiabálta: - Álljatok meg! Álljatok meg! Ti az enyémek vagytok. A nagy kiabálásra a falusiak is összeszaladtak, és nevetve mondták: - Nézzétek, a fukar asszonyság pillangókat kerget, meg akarja fogni őket. Úgy látszik szegénynek elment az esze. Ezt meghallván a nagynéni elszégyellte magát, mert valóban a kincsnek hitt tárgyak mind egytől egyik színes pillangók voltak, és amikor a nap sugarai rásütöttek tényleg úgy látszódtak, mintha aranyból, ezüstből lettek volna. Lent a föld alatt a sok pillangó olyan alakba tevődtek össze, hogy Panka nagynénikéje azt higgye különböző értékes tárgyak, vannak ott aranyból, ezüstből és drágakövekből. De a pillangók elrepültek, és velük együtt a gazdagság is. Napokig nem mert előjönni a házából, mert, amikor valamelyik falusi meglátta, mindjárt elnevette magát. Az utcán a gyerekek kórusban kiabálták utána: - Fogott-e a néni már pillangót? Este Pankát szülei hazavitték. Másnap reggel édesanyja nem értette, miért van annyi pillangó a kertjükben. Gyorsan felébresztette kislányát, aki boldogan szaladt ki a kertbe és üdvözölte kicsi barátait, akik móresre tanították a fukar nagynénit.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Szép idő lesz ma is, játszatok kint sokat és ha elfáradtatok Mátyás királyról mesélek majd Nektek.
Mátyás király meg az okos paraszt
Egyszer meghallotta Mátyás, hogy valahol, egy kis faluban él egy igen-igen okos paraszt. Azt gondolta: – Majd próbára teszem én azt a parasztot. Lássam, valóban olyan okos-e, amint az hírlik! Megüzente neki, hogy jövő pünkösdkor jelenjen meg előtte, Budán, a palotájában! Úgy jöjjön, hogy hozza magával a leghűségesebb barátját, no meg a legnagyobb ellenségét! A paraszt megkapta az üzenetet. Gondolkodott, vajon ki is az ő leghűségesebb barátja, és ki a leggonoszabb ellensége? Rövid gondolkodás után tudta már, hogy mit kell tennie. Pünkösd előtt való nap így szólt a feleségéhez: – Asszony! Holnap a király elé kell mennünk, készülj fel az útra! Én még járok egyet a határban. Az ember nem ment a határba, hanem elbújt a szénapadláson. Estefelé egy báránynak elmetszette a nyakát, s a vérével jól összekente a ruháját, a kezét, az arcát. Amikor a felesége meglátta, a szívéhez kapott: – Jaj, szerelmes istenem! Mit művelt kend? Tán csak nem ölt meg valakit? – Hallgass asszony! Hozz vizet, hogy megmosakodjam! Összetalálkoztam a király ékszerészével a határban. Eltettem láb alól, az ékszereket meg mind elvettem tőle. Annyi ékszered lesz, mint magának a királynénak. Csak el ne árulj senkinek! Megmosakodott a paraszt, szépen felöltöztek, s indultak is Budára, a királyhoz. Amint kiléptek a házból, a paraszt füttyentett egyet a kutyájának, őt is magával vitte. Sokáig gyalogoltak, míg a királyi palota elé értek. Ott mindjárt keresztbe tették előttük a lándzsát az őrök. – Hé, paraszt! Hová akarsz menni? Ide nem mehet be mindenféle jöttment. Kiváltképp a kutyáknak tilos a bemenet! Akkor a paraszt elővette a kalapja béléséből a király levelét. Az állt az írásban, hogy a paraszt pünkösd napján harmadmagával jelenjen meg a király előtt. Na, beengedték őket. A király a trónján ült. – Adjon isten, király őfelsége! – köszönt illendően a paraszt. – Adjon isten, jó napot! – fogadta a király. – Látom, megjelentél úgy, ahogy kívántam, harmadmagaddal. Már csak azt nem tudom, kettőjük közül melyik a barátod, s melyik az ellenséged? Erre a paraszt akkorát rúgott a kutyájába, hogy az becsúszott a trónus alá. Fájdalmában vinnyogott szegény jószág. Ezután egyet pisszentett neki a gazdája, a térdére csapott, s úgy hívogatta: – Pucok! Gyere ide! Gyere ide kiskutyám, nem bántalak. A kutya előkúszott a trón alól, csóválta a farkát, s megnyaldosta a gazdája kezét. A király elmosolyodott: – Látom már, hogy ki a barátod. A paraszt rábólintott, úgy van. A kutya a leghűségesebb barátja. Most a paraszt a feleségéhez fordult, szidalmazni kezdte: – Te hűtlen perszóna! Láttam, amit láttam, észrevettem, hogy a hátam mögött összekacsintottál azzal a nagydarab katonával! Hát erre esküdtél nekem a templomban? Az asszony nagyszájú fehérnép volt. Csípőre rakta a kezét, s úgy ripakodott rá az urára: – Még kend beszél?! Kend útonálló, kend zsivány, kend rablógyilkos! Felséges királyom! Az uram megölte felséged ékszerészét, az ékszereit elrabolta. – Mit beszélsz te, asszony? Hogy is van ez? – kérdezte a király. – Egy szó sem igaz az egészből, felség! – szólt a paraszt, s elbeszélte, hogy, s mint tett a bárányvérrel, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. Meg akarta tudni, mennyire állna mellette az asszony, ha ő bajba kerülne. – Most már értem – szólt a király -, már tudom, hogy ki a leggonoszabb ellenséged. Nem hiába van jó híre az eszednek! Mátyás király ekkor egy tarisznyát megtöltetett pénzzel, s így szólt hozzájuk: – Eredjetek, s béküljetek meg egymással! A nagy ész csak akkor ér valamit, ha becsülettel is párosul. Vigyázz, jóember a becsületre! Éljetek boldogan!
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ilyenkor tavasszal sok madárfióka bújik elő a tojásból. Egyikük ügyesebb, másikuk kevésbé. Ma egy bátortalan kisgalambról mesélek Nektek.
A szédülős galamb
Szép nyári hajnal volt, midőn egy pöttöm galambfióka széttörte a tojáshéjat, és kidugta apró fejecskéjét a lyukon. Ijesztő, hatalmas világ vette körül, ahogy a burok védelméből kiverekedte magát. Tudta, hogy nem maradhat tovább. Eljött az idő; bár eleinte gyenge lesz és védtelen, hamarosan fel fog nőni. Néhány hét elteltével a kis galamb, akit Burukknak nevezett el a gazdája, már gyönyörű tollazatot növesztett. Selymes, gyöngyszürke pihéi a nyaka körül zöldben-kékben játszottak, attól függően, a fény hogy esett rájuk. Lassanként a tipegést, egyhelyben toporgást is felváltotta a röppenés. Próbálgatta a szárnyait, ahogy a testvéreitől látta. Mert nem egyedül született ám azon a napon! De jaj! Irigykedve nézte, ahogy a többiek szállnak. Ő nem mert magasra repülni. Úgy érezte, nem tartják meg a szárnyai, kóvályog a feje, és le fog esni. Ezért csak a földhöz közel repkedett, hogy ha megtörténne a baj, ne essen nagyot. Ha mégis repülnie kellett, szorosan lehunyta a szemeit, a csőrét összeszorította, a szíve vadul kalapált Nem is bírta sokáig, nagyon hamar le kellett szállnia, hogy megnyugodjon. Nem merte elmondani senkinek, hogy szédül. Csak magában búslakodott. Még a legjobb barátai sem sejtették, mi bántja. Azt sem, hogy bántja valami, hisz igyekezett titkolni, jókedvet színlelni. Valójában szégyellte, hogy madár létére szédülős. A szomszédban volt egy csodaszép fehér galambleány. Néha-néha elbeszélgettek egymással, és neki hamarosan elmondta szíve végtelen fájdalmát. Pihe, mert így hívták a galamblányt, sokáig törte a fejét, mit tehetne a barátjáért. Természetesen nem árulta el senkinek, amit megtudott, épp ezért csak a saját ötleteire hagyatkozhatott. Egy napon, miközben a földön csipegette az elszórt magocskákat, talált egy érdekes tárgyat. Az a valami piros volt, hosszú, keskeny, mégis erősnek tűnt. Több vékony szálból volt összesodorva. Az bizony egy szál piros fonal volt, de ő ezt nem tudta, csak azt: épp jó lesz neki ahhoz, hogy segítsen Burukknak. Felcsippentette a csőrébe, és vitte a barátjához. - Nézd csak, mit találtam! - mutatta neki. - Ezzel megtanítalak repülni, bízni saját magadban - ígérte Burukknak. De ő kétkedve figyelte. Ettől a valamitől fog elmúlni az ő szédülése? Erősen kételkedett ebben, de nem szerette volna megbántani Pihét, hát beleegyezett. - Fogd a csőrödbe a végét! - szólította fel a galamblány. - A másik végét én fogom jó erősen, és hidd el, nem ereszteném el a világért sem! Nem fogsz leesni, mert a madzaggal megtartalak! Induljunk! Megfogták hát a szép piros fonal két végét a csőrükkel, és felszálltak. Először csak a földhöz közel repkedtek, hogy megszokják a furcsa köteléket. Nem is volt baj, Burukk könnyedén szállt. A fonal csak a biztonságérzés miatt volt köztük, meg nem feszült egyszer sem. Nem kellett tartania Pihének. Gondolta, menjünk óvatosan feljebb, magasabbra! Hamarosan érezte, hogy a fonal feszül, visszatartja, már úgy húzta Burukkot maga után, feljebb és feljebb. De nem adta fel, pedig ő is fáradt ettől. Igyekezett lelket verni a barátjába, nyugtató szavakat búgott felé, biztatta, hogy sikerülni fog, csak bízzon meg önmagában. Tárja szét a szárnyait, feküdjön fel a szélre, és hagyja magát a légáramlattól vezetni. Mutatta is, hogyan kell, és rászólt Burukkra, hogy nyissa ki a szemét. - Nézd, milyen gyönyörű a világ! - búgta hátra neki. - Ott, a patak partján illatos virágok nyílnak, a víz hűvösen csobog, és néhányan már ott oltják a szomjukat. Látod? És ott a parton finom magok várnak ránk Nem mutatta, hogy észrevette: a madzag már nem feszes, már nem kell vontatnia a barátját, repül magától. Nem zavarta meg, nehogy kiessen ebből az állapotból, és visszatérjen a félelme. Majd, ha már maga is rádöbben, hogy immár szabadon szárnyal, rájön: nincs mitől rettegnie. Percek, vagy órák teltek el így? Nem tudta. Nem volt fontos. Amikor Burukk megelőzte, és már elöl repült, de még önkéntelenül, ám szükségtelenül kapaszkodott a fonalba, kicsit húzatta magát. Ő eleinte nem vette tudomásul, ám hirtelen megérezte, hogy Pihe nem verdes a szárnyaival. Hátrapillantott rá, megnyugodva látta, hogy nincs semmi baja, csak élvezi a vontatást. Egy pillanatra megijedt, hogy leesnek, de Pihe azonnal rászólt. - Kettőnk súlyát is elbírod, nyugodj meg! Látod, te tartasz engem is! Mégsem estél le, és nem is fogsz! Soha! Ettől aztán Burukk végképp megnyugodott, és még órákon át játszottak, míg csak el nem fáradtak. Burukk szédülése soha többé nem tért vissza, talán azért, mert végre szembe mert nézni azzal, amit addig veszélynek érzett. Többé nem taszította az égbolt végtelen magassága, a szabadság boldog érzetével szárnyalt a kékségben, Pihével az oldalán.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Meséltem már Pankáról aki szereti a pillangókat, ma másik kis barátairól mesélek Nektek.
Panka segít nagymamának Apáti Kovács Béla
Panka egy szöszke, bájos kislány volt. Minden évben falun, a nagymamájánál nyaralt. Szeretett ott lenni, mert az öregasszony mindenben a kedvében járt, sütött, főzött neki, amit csak megkívánt. Elmentek kirándulni a közeli erdőbe, vagy mezőre és ott virágot szedtek. Egy városi kislánynak ott annyi érdekes látnivaló volt, hogy alig győzte megnézni mind. Ha csak végigment a falucska egyetlen utcáján, majdnem minden háznál látott valami különös, szokatlan dolgot. A városi élet egészen más. A városban az emberek sietnek, nincs idejük megállni, beszélgetni egymással. Egy ilyen kicsiny faluban mindenki ismeri a másikat. Olyan ez, mint egy nagy család. Nagymamával nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy ne állította volna meg őket valaki pár szóra. Ilyenkor megtárgyalták a legfrissebb híreket a faluban, és természetesen a nénik és bácsik mindig megdicsérték, milyen aranyos kislány Panka. Ugye nem kell mondanom, milyen jól érezte magát a nagymamánál. Igazi boldogság volt számára a falusi nyaralás. Csak azt sajnálta, hogy olyan gyorsan tovaröppentek ezek az élvezetes napok. De nem csak szórakozásból állt a nyaralás. Nagymama már évek óta egyedül élt. Panka nagypapája már régen meghalt. A kislány nem is ismerte személyesen. Nagymamája szokott róla mesélni esténként lefekvés előtt. Nagyon jó ember volt. Mindenki szerette a faluban. Váratlanul ragadta el a halál. Nem volt mentség, hiába rohant azonnal az orvos. Szegény nagymamának pedig a temetés után nyakába szakadt az egész gazdaság. Rengeteg munka volt a ház körül. Reggeltől estig megállás nélkül dolgozott. Etette az állatokat, kapált a kertben. Sokszor több ember munkáját is ellátta egy nap. Csodálták is érte az emberek. Talán az élete nem ért volna egy fabatkát sem, ha nem jönnek szép sorjában az unokák. A legkisebbik Panka volt. Mindegyiket nagyon szerette, de valahogyan Panka tudta legjobban megörvendeztetni. A kislány olyan bájosan tudott csacsogni vele, hogy ilyenkor mindig elfelejtette a sok munkát és bánatát. Ezen a nyáron is eljött Panka, és megédesítette jelenléte a nagymama életét. Nagyon jól kijöttek egymással. Sokat nevettek, vicceltek, mintha csak barátnők lettek volna. Panka nagyon szeretett volna segíteni nagymamájának. De nem tudta, hogyan. Egyik délután is, amint üldögélt az almafa alatt a padon, azon gondolkodott, hogyan tudna segíteni nagymamájának. Éppen arrafelé repült egy kismadár. Rászállt az egyik közeli ágra, és megkérdezte: - Min töröd a fejecskédet, kislány? Panka riadtan nézett fel az ágra, mert még sohasem hallott és látott beszélő madarat. Egy kis időnek kellett eltelnie, mire meg tudott szólalni: - Tanácstalan vagyok, mert nem tudom, hogyan segíthetnék a nagymamámnak. Tudod, olyan jó, annyira szeret engem. Mindenben a kedvemet keresi. Szeretném meghálálni, amit értem tett. A madárka kicsit közelebb repült Pankához, majd mondta: Nagymamádnak sok dolga van a kertben. Tegnap hallottam, amint panaszkodott, mert a rovarok mindent tönkretesznek. Segítsél neki, hogy a kertből eltűnjenek, és megint minden szép, és üde legyen. A kislány kíváncsian hallgatta a madarat, de váratlanul elszomorodott. - Most meg mi történt? Miért lettél szomorú? Nem találod jónak az ötletemet? - Nagyon jó az ötlet. Nagymamám bizonyára örülne neki, de sajnos nem tudom, hogyan kell elpusztítani a rovarokat. - Ezért ne fájjon a fejed! Majd én segítek. Szólok a testvéreimnek, akik híres rovarvadászok. Holnap reggel gyere ki a kertbe, de nagymamádnak ne szólj semmit. Ha már ott leszel, a többi a mi dolgunk lesz. Másnap reggel Panka korán felkelt. Nagymamája nem értette, miért megy a kertbe. Máskor mindig szeretett lustálkodni, de most alig, hogy kidugta a fejét a Nap a domb mögül Panka már a zöldségek között volt. - Itt vagyok – mondta megérkezve. - Mi is – válaszolták a madarak. - Mit kell tennem? Nem is tudom milyenek a rovarok. A madarak elnevették magukat, és egymás szavába vágva mondták: - A rovarok nagyon kártékonyak. Ha nem vigyáz az ember, akkor elpusztítják az egész kertet. Rengeteg fajtájuk létezik. Mi majd megtanítunk, ne félj. Csak figyelj minket, és legközelebb magadtól is tudod. Vegyszerekkel is lehet a rovarokat irtani, de az károsítja a környezetet. Jobban teszed, ha barátságban leszel a madarakkal. Télen adsz nekünk finom magokat, ennivalót, és akkor mi ideszokunk. Amikor eljön a nyár és megjelennek a rovarok, mi szívesen segítünk cserébe azért, mert adtál enni a hideg, zord napokon. Nem sokkal ezután a madarak szétröppentek, és buzgón csipegetni kezdték a növények közt a rovarokat. Egyik élősködőnek sem volt esélye a menekülésre, amennyi rovar csak volt a kertben, azt a madarak összekapkodták kicsi csőreikkel. Már éppen végeztek, amikor megjelent a kertajtónál a nagymama. A madarak, amint észrevették az öregasszonyt elbújtak a közeli gyümölcsfák ágai között. Panka apró kezecskéivel utánozta a madarakat, amint azok csipegették a rovarokat. Nagymama annyira meglepődött, hogy majdnem elsírta magát örömében. - Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyes és szorgalmas unokám van. Igen nagy szívességet tettél nekem. El sem tudod képzelni, mekkora gond volt számomra ez a sok hernyó és rovar. Majdnem felfalták már a zöldséget. Köszönöm, hogy segítettél. Igen nagy gondot vettél le a vállamról. - Nagyikám – mondta Panka – tudok egy jobb megoldást is, hogy a rovarok ne szaporodjanak el. Télen szoktassuk ide a madarakat, adjunk nekik ennivalót, amikor már az erdőben, mezőn nem találnak magokat. Meglásd, tavasszal és nyáron meghálálják a segítségünket, elpusztítják ezeket, a hívatlan vendégeket. - Hogy nekem, milyen okos unokám van – ölelte át a nagymama Pankát – Ígérem, megfogadom tanácsodat, és télen készítettek számukra egy madáretetőt szomszéd Jenő bácsival. Most pedig menjünk a konyhába, mert bizonyára már nagyon megéheztél. Panka szívesen beleegyezett, de még mielőtt elindult volna visszanézett a gyümölcsfákra, ahol ott rejtőzködtek kicsi barátai.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Biztos már nagyon várjátok a nyuszit, ugyan mit tesz a kosaratokba. Szedjetek friss füvet, tegyétek a kosárba és ha ízlik neki, biztos sok piros tojást fog adni.
Nyuszi- mese
Nyúlmamának húsvét táján nyuszilánya született - egész népes rokonsága körülállta, megcsodálta a kis nyuszigyereket... Örvendezve babusgatták nénjei és bátyai ölbe vették, dédelgették, majd megették, úgy szerették - vitték volna játszani... Hoztak édes sárgarépát, friss káposztalevelet; táncoltak, daloltak néki ám az álmos nyuszi bébi nem játszott és nem evett... Nyúlanyó az ajtó mellett nevette a hajcihőt – de a végén megsokallta, és a lármás nyuszihadra feladta a nyúlcipőt... Egy kis nyuszit boltba küldött: Hozzon langyos friss tejet – két testvérke tüzet rakott, másik három mosogatott – mindenki serénykedett... Nyuszipapa sem maradt rest ő a bölcső mestere: Fürgén, gyorsan nekilátott, egy nagy tojást ketté vágott, s puha szénát tett bele... Egy fél tojás így lett bölcső, míg a másik darabot kiskocsinak kinevezték, és hozzá két nyúlgyerek szép kerekeket faragott... Holnap reggel ha felébred az aprócska nyuszilány, aki jó lesz, eltolhatja kankalinos patakpartra nyuszitojás kocsiján...
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Itt van már húsvét ünnepe, Anya főzi a sonkát a konyhában, Ti pedig menjetek Apával füvet szedni a nyuszi kosarába. Kellemes Húsvéti Ünnepet Kívánok Nektek! TAPSIFÜLES, ÉS A HÚSVÉT Mentovics Éva
Tapsifüles kicsi nyuszi erdő szélén bandukol. Nyúl anyóka várja haza bokrok alján valahol. Szeleburdi fiacskája elkóborolt. Hol lehet? Holnapután húsvét lesz már. Várja őket sok gyerek. - Kétszáz tojást megfesteni bizony nem kevés idő. Este van már, s nem ért haza. Hol van ez a lókötő? – Tölgyfa csúcsán bagoly huhog: - Ne morgolódj nyúl mama! Bizonyára megéhezik, s hazahozza a hasa. – Igaza lett bagoly úrnak. Mire beesteledett korgó hassal haza is ért a csavargó nyúl gyerek. Másnap aztán sürgölődött. Kosarat font szaporán. Nem egyedül. Segített még két takaros nyuszi lány. Tapsifüles vígan nyüzsög. Csillog a két nyuszi szem. - Este hatra elkészülünk. Legalábbis azt hiszem. – Nyúl anyóka boldog most már. Nem marad el a húsvét. Sokasodnak a tojások. Nem is kell több, csak húsz még. - Büszke lehet a fiára! - Huhogta a vén bagoly. - Ilyen csodás tojásokat nem is láttam még sehol.-
~~~*Szanté meseháza*~~~~ Picurkák! Elmúlt a húsvét és biztos sok piros tojást hozott Nektek a nyuszi. Én is találkoztam egy nyuszival, az ő történetét mesélem el ma.
Hogyan járt túl a nyulacska a farkas eszén? Apáti Kovács Béla
Napsütötte erdőszélen élt a házában a nagy fülű nyulacska. Egyszer erdő-mező postása, a holló levelet hozott neki, amelyben az állt, hogy a félelmetes farkas hamarosan meglátogatja. A farkas megparancsolta a nyulacskának, hogy amikor vendégségbe megy, legyen bőségesen étel-ital, mert ha nem, akkor őt fogja felfalni. Egész délután törte a fejét a nyulacska, hogy mitévő legyen. Amire a Nap nyugovóra tért, kisütött valamit. Harmadnapra az erdő madarai fülsiketítő csiviteléssel adták a többi állat tudtára, hogy a félelmetes farkas megérkezett, és elindult a nyulacska háza felé. Aki csak tehette, az mind elbújt. Senki nem akart találkozni a farkassal. Csak a nagy fülű nyulacska ült kint nyugodtan a háza tornácán, mintha nem is a félelmetes farkas jönne hozzá vendégségbe. Csörtetve berobogott a farkas. Már messziről üvöltötte a nyulacskának: - Remélem, nyulacska, finom ebéddel vársz, mert ha nem, akkor téged fallak fel! Nyulacska nem zavartatta magát. Nem ijedt meg a félelmetes farkastól. Nyugodtan csak ennyit mondott: - Természetesen, farkas koma. Királyi lakomában lesz részed. Megemlegeted ezt a finom ebédet, amit nálam költöttél el! Ez a bátor, határozott beszéd nagyon meglepte a farkast, és hogy leplezze zavartságát, még hangosabb hangon kezdte üvölteni: - Akkor, azonmód lássunk hozzá, mert szörnyen éhes vagyok! Ha sokáig váratsz, akkor nem állok jót magamért! Egy szempillanat alatt bekaplak, még csak hírmondó sem marad belőled! Nyulacska csak kuncogott magában: - Igen, igen farkas koma, azonnal elkezdjük a lakomát, de ez a ház kicsi, és nem méltó téged megvendégelni. Ezért azt javaslom, menjünk a másik házamhoz, ahol már vár bennünket a sok finomság. A félelmetes farkas beleegyezett a nyulacska ajánlatába, és elindult a másik ház felé, ahol a nyulacska barátja, az öreg vadász bácsi lakott, de ezt a farkas nem tudta. Amikor a vadász házához értek, a nyulacska így szólt a félelmetes farkashoz: - Farkas koma, te csak menj be ezen a kapun, és foglalj helyet! Addig én szólok a szolgáimnak, hogy hozhatják a fogásokat. Mindjárt jövök én is, és egy jót lakmározunk. A félelmetes farkas mit sem sejtve bement a kapun. A nyulacska gyorsan bereteszelte azt, és felmászott a háztetőre. Étellel teli asztal helyett a farkast az öreg vadász bácsi kopói várták, és azonnal a torkának estek. Lett ott akkora nemulass, hogy még hetedhét határba is elhallatszott! A nagy zajra a vadász is előkerült puskájával együtt, de még mielőtt lelőtte volna a félelmetes farkast, a nyulacska elkiáltotta magát a háztetőn: - Jó étvágyat, farkas koma! A farkas bundájából az öreg vadász bácsi kabátot készíttetett, és amikor a nyulacska meglátja ebben a kabátban, mindig elneveti magát: - Na, ugye, farkas koma, most is vendégségbe mész. De vigyázz, nehogy éhes maradj!
Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben. De hirtelen beborult az ég. Közeledett a vihar. - Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát. - Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással. Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt. - Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát. És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki: - Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a tulipán így felelt: - A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem. Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak; - Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok! A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt. - Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó. Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték: - Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a tulipán így felelt: - A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem. Erre a fehér pillangó így felelt: - Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást. A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott. - Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:- Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a szívtelen tulipán így felelt. - A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem. - Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is. Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső. Süss fel nap, süss fel nap, Szárogasd meg szárnyamat, Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította. S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ha kint játszotok a szabadban, biztos másztatok már fára. Ma egy kis mackóról mesélek aki nem tudott fára mászni.
Berni és a diófa Gábor Judit
Medvefalva legszélén, egy takaros kis házacskában lakott Berni a kismackó medvepapával, medvemamával, és Barnával, idősebb testvérével. Berni nagyon szeretett biciklizni; csak nem régen tanult meg kétkerekűvel bicajozni, s erre nagyon büszke volt! Ezen kívül nagyon szeretett még labdázni és bújócskát játszani, ám, amit még ennél is jobban szeretett, az a dió volt! A diófa a ház mellett állt, és kellemes árnyékot nyújtott, amikor a tornácon ebédeltek, vagy a tövében szunyókáltak. Dús lombja egészen az égig nyúlt, vastag ágain kényelmesen esett az ülés. Csak hogy, addig el is kellett jutni! Berni azonban még kicsi volt, középső csoportos óvódás, nem tudott egyedül felmászni a fára! Ha dióra támadt kedve, odaállt medvepapa elé, és félrehajtott fejjel, kérlelően nézett rá: - Édesapa, diót szeretnék! Medvepapa ekkor a hátára kapta őt, szólt, hogy jól kapaszkodjon, majd indultak is felfelé a széles diófa törzsén. Medvepapa olyan biztonságosan vitte fel, leveles, széles ágakba fogódzva, hogy a kismackó kedvére gyönyörködhetett a levelek erezeteiben, és figyelhette, ahogy a napsugár átsüt a lombok között. Hallgatta a levelek susogását, a szél énekét és a madarak izgatott csivitelését. Odafent aztán, medvepapa mellett ülve, és a fa törzsébe kapaszkodva, kitárult előtte a világ! Innen szinte mindent látott! Először is a szomszédos ház tetejét, és kéményén a gólyafészket! A fészekben a kisgólya éppen repülni tanult. Vidáman intett csőrével Berninek: - Figyelj csak! Már tudok repülni! Édesapám tanított! A fészek széléhez lépett, csapkodni kezdett a szárnyával, s közben egyensúlyozott. Olyan lelkesen verdesett, hogy valóban, egy kicsikét felemelkedett a fészekből. Berni irigykedve figyelte, majd medvepapához fordult. - Édesapa, én mikor tanulok meg repülni? Medvepapa elnevette magát. - Te kis csacsi, a medvék nem repülnek, hanem fára másznak! Berni kicsit elszontyolodott, de hamarosan ezer, más látnivaló kötötte le a figyelmét. A falu végén, a kacsaúsztatóban kiskacsák lubickoltak virgoncan. Ügyeltek arra, hogy ne maradjanak le kacsamama mögött. Szorgalmasan taposták a vizet, s túlkiabálták egymást: - Én úszom a legjobban! Én több halat fogtam! Én értem leggyorsabban a vízhez! Berni ámulva nézte őket, milyen ügyesek, fürgék és lármásak. - Édesapa! - nézett fel apjára ismét. - Én mikor fogok így lubickolni? Medvepapa mosolygott: - Megtanulsz majd úszni, idővel. De kiskacsa akkor sem lesz belőled: ekkora vízben mi csak a lábunkat tudnánk áztatni! - Halat is fogok majd? - derült jobb kedvre Berni. - Persze, miután megtanulod, hogyan kell nagy-nagy türelemmel és odafigyeléssel kifogni a halakat a zajló folyóból! Berni megint csak elkedvetlenedett egy cseppet, lehajtotta bozontos fejét. Ekkor vette észre Barnát, aki a kertkapuból integetett. Hátán táska, a kezében elemózsiás szatyor: iskolába indult éppen. Az iskolát nem lehetett látni a fa tetejéről, mert a kiserdőn túl volt, de az odavezető kanyargós kis ösvényt, igen. Milyen lehet az iskola? Berni már nagyon szerette volna látni, mert a testvére, amikor hazaért, egyfolytában csak arról mesélt, ami ott történt. Izgalmas történeteket tudott növényekről, állatokról, azt is tudta, mi van a falun túl: az egész osztálya kirándult egyszer a városba! Amikor a leckéjét írta, Berni sokszor odasettenkedett hozzá, és megpróbált ő is betűket írni egy papírra, ahogy a testvérétől látta, de neki sehogyan sem akart sikerülni. Biztosan valami varázslat vezeti Barna tollát, gondolta sóvárogva. Most is sóhajtott egy nagyot, amikor a kertkapu becsapódott Barna után. - Édesapa! Én mikor megyek iskolába? Medvepapa megsimogatta a kismackó kobakját: - Az még nagyon messze van: két év! - Két év! - Berni úgy érezte, az sosem jön el! Nem is lehet ennyi időt várni! - úgy nekibúsult erre, hogy már az édes dió sem ízlett. Szótlan lett, egész délután, kedvelten. Másnapra azonban el is felejtette az egészet. Az oviban megdicsérték, mert ő terített a legügyesebben, és a legszebb rajzot ő készítette. Délután autóversenyeztek, és az ő autója ért elsőnek célba. Kifáradt a sok játékban, megéhezett, és amikor hazaértek, odapenderült medvepapa elé: - Édesapám, diót ennék! - s már nyúlt is, hogy felkapaszkodjon medvepapa hátára. Ám medvepapa nem hajolt le, nem vette fel, hanem azt mondta: - Hát egyél! Berni zavartan pillantott fel apjára: hogyan egyen diót, amikor az fenn van, fent a diófa legtetején?! Talán elfelejtette, hogy egyedül nem tud oda felmenni? - De… de, én nem tudom, hogyan kell fára mászni - hebegte sírásra görbült szájjal. - Bizony, a fáramászást is meg kell tanulni - bólintott medvepapa. - Én is megtanultam, Barna is tud; itt az ideje, hogy te is magad szüreteld a diót. Berninek erre már eltörött a mécses. - Én nem tudok! Leesek…! - Dehogy esel - mosolyodott el medvepapa. - Vigyázni fogok rád: mögötted leszek! Berni bizalmatlanul pillantott fel apjára, de a sírást már abbahagyta. - Megígéred? Végig ott leszel? - Engem is így tanított meg fára mászni az édesapám - mondta medvepapa. Medvepapa megfogta a kismackó kezét, és együtt mentek ki a nagy diófához. Ott derékon fogta, és feltette az első ágra. Berni már most úgy érezte, hogy nagyon magasan van! Bizalmatlanul nézett le. Édesapja ott állt a fa alatt készen arra, hogy elkapja, ha szükséges. Berni ekkor felnézett. Nem is látta a fa tetejét, csak az ágait, és a leveleket, mindenhol a feje felett. Most mitévő legyen? - Kicsit feljebb ott egy ág! - szólt medvepapa. - A jobb kezednél! Fogd meg, jó erősen! Berni látta, hogy tényleg van ott egy jó, vastag ág. Olyan erősen markolta, ahogy csak bírta! Medvepapa ekkor újabb ágra hívta fel a figyelmét, majd azt is megmondta, hogy a lábával hova lépjen, miként húzza fel magát. Eleinte nagyon lassan haladtak, és Berni úgy érezte, hogy sosem jutnak fel a fa tetejére. Egyszer meg is csúszott a lába, de medvepapa megfogta, nem engedte leesni. Amint ígérte, mindvégig ott volt Berni mögött. Figyelmeztette, hogy vigyázzon a szemére, és megmutatta azokat az ágakat, amelyek túl törékenyek, vagy gyengék voltak ahhoz, hogy megtartsák a súlyát, s óvta, hogy azokra rálépjen. Berni semmi másra nem tudott figyelni, csak hogy azt tegye, amit apja mond! Pontosan oda lépjen, azt az ágat fogja, addig tornássza magát, s megtartsa az egyensúlyát! Így aztán észre sem vette, hogy egyszer csak elfogytak az ágak, az ég kitisztult, s máris ott állt a diófa tetején! Elfelejtette, hogy dióért mászott fel, büszkén kihúzta magát és odakiáltott a nyújtózkodó kisgólyának: - Idenézz! Felmásztam! Én, egyedül! - majd észrevette medvepapa kicsit rosszalló tekintetét és igyekezett korrigálni. - Vagyis: majdnem egyedül! Édesapám segített! De legközelebb teljesen egyedül jövök! Majd a kacsaúsztató felé fordult, és kiáltott a pancsoló kiskacsáknak: - Nézzétek! Felmásztam! Tudok fára mászni! Olyan boldog volt, hogy úgy érezte, bármilyen magas fára fel tudna mászni! Bárhová! Akár a templomtoronyba is! Medvepapa hűtötte le lelkesedéséét: - Na kiskomám, hanem lefelé is mászni kell ám! Bizony, erre nem gondolt Berni: ha egyszer felmászott a fára, onnan le is kell mászni, és ez cseppet sem könnyebb, mint felfelé! De hát nincs más hátra, muszáj lejutni! Most medvepapa ment előre. Annyival azért mégis könnyebb volt a lefelé mászás, hogy többnyire medvepapa nyomát kellett követni. Oda lépni, ahová ő lépett, abba az ágba kapaszkodni, amelybe ő kapaszkodott. Lefelé már bátrabban, biztosabban lépett a kis medvebocs, le is ért hamar, szinte csalódás volt, amikor földet ért a lába! Medvepapa azonban nem volt csalódott! Felkapta Bernit és a feje fölé emelte, olyan magasra, hogy az alsó ágak a fejét súrolták! - Gratulálok kisfiam! Megtanultad, hogyan kell fára mászni! Nagyon ügyesen csináltad! - Te is így tanultad? - kérdezte Berni. - Pontosan így - bólintott medvepapa. - És te is akkora voltál, mint én? - Épp akkora! Berni nagyon büszke volt, hogy már ő is fel tud mászni a fára, ha diót enni támad kedve, nem kell mindig medvepapát nyaggatnia! Szaladt, hogy elújságolja a testvérének új tudományát, s mellesleg bekebelezze a diótorta ráeső részét, amelyet medvemama hozott ki éppen a konyhából, s tett a teraszasztalra, büszkén mosolyogva.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ma furfangos székely emberről mesélek Nektek. A székely góbé és az ördög Az furfangos szögín embör történettye költött székely mese
Vót éccő hun nem vót, éggy igön szögín embör. Ollan szögén vót a', hogy az nadrágszíjja kéccő körbe érte vala, ha ihös vót. Mán pedig mindig ihös vót az árva, müótta möghótt az felesíge. No azétt nem vótt az tejjessen égyedű, mett vele maratt az anyóssa az elhótt felesíge utánn, mög annak a kutyája es. Ezök ötték ki mindönébű' azt a szögín embört. Vótt néki annakelőtte disznaja kettő, marhája es éggy szíp tarka, ami soh' sé hagyta vót üket tej nékű'. Hát még az sok apró marhájja! Húsz csibe, tíz kacsa, mög öt hófehér lúdacska. Azok vóttak ám a baromfiak! Igön gazdag embör vótt nna! A kiskérállyaa' sé cseréétt vóna. Ám éggy napon, gyütt a hír, hogy a sárkán, ami az Torz, másfelőő az Turcsány högy Torkába vót befészkőve, mögéhözött, s' mögfenyögette az vidéköt! Hogy assz'ongya: Az legszöbb fehírnépre vagyok ihös, mástóó' mög nem nyúgoszok, csak ha aszt mögöttem! Es ollan hataamas tüzet okádott az sárkán azon falu felé ahun az embör es lakott vót, hogy az szomszéd házak mind lángra kaptak. Na vót es nagy íjjeccség, mindönki szalatt az tüzet óttanyi. No, akkó kidobolá az falu bírája: Hónnap hajnaaba', mikó az kakas eesőt kukorikóó', mindön fehírníp köteles az sárkán előtt az legszöbb ruhájába' mögjelönnyi, hogy az választani tuggyon közüllük! Tudta es mindön halandó, hogy ez mit jelönt, nem köllött magyarázni. Hát csak azt, hogy mögöszi biza az legszöbbet ebídre az fránya dögje, hogy jól lakván ee'szöndörűjjön. Akkóó' osztán éggy ívig, nyugta lössz mindönkinek az faluba', mett alunni fog tülle mint éggy mormota. De bizton kitalájjátok, hogy az szögín embör felességit választotta ki az büdös dögje ebídre. Úgy is lött. Mikó így mögörökőtte az anyóssát, ki nagy bánattyába' mingyá hat hellett kezdött önnyi, mindönibűl kiötte vót az szögín embört, ki ettű' nagyon neki keserödött. Úgy gondótta, világgá mögy. Na, möntibe, talákkozott éggy igöncsak setét alakka', aminek a gatyája aló' kilógott a patája. Vetötte is a körösztöket az szögéin embör, annyira mögijett. Mondanom sé köll, hogy maga az ördög keverödött elejbe. De mett az ördög es igön szomorúnak láccott, szóba elegyödött vélle. Mit lógatod azt a rusnya veres orrodat, te őrdög! Hát biza, elhagyott az felesígem! Öreg es vót, ronda es vót, zsémbes es vót, s méges hijányzik! Sóhajtozott az ördög. Gondótt éggyet az szegény embör. Most aztán itt az aa'kalom, hogy jól lóvá tögyem az dögöt, s éhen se hajjak. Idefigyejj ördög! Van nékkem egy kedves anyóssom. Nagy dógú, kevés evő, fiatal es, és ahogy nekem mondta vót, ippen az illen jóképű ördögök teccenek néki, mint te vagy. Tötte lúvá az embör az ördögöt. Hm, nem is gondótam vóna, hogy jóképű vónék. Gondó'ta az ördög, és ahogy vigyórgott, mind azt a három sárga fogát mögmutatta, amije még mögvótt az szájjába'. Ahogy így elmélködött az ördögje, újjólag mögszóllaatt az szögín embör. Nna! Köcc-e véllem alkut két disznójétt, éggy szíp tarka marhájétt, húsz csibéétt, tíz kacsáétt és öt fehír lúdacskáétt? Neköd adom az én igön kedves anyóssom, ha amiket fősorótam előteremtöd nékköm fizeccségű'. Na s ráadásba, kapsz még vélle éggy igön jó házőrző kutyát es, néhogy ee' tuggyon szöknyi ez az asszon es. Így aztán soha többet nem lösző' magánnyos! No, áll-é az aa'ku!? Csak így látatlanba-é!? Kérdözte az ördög. Hát, biz ha nem látatlanba adnám, ahogy esmérlek, a fizeccségömet soha mög nem kapnám, mett csak úgy ingyé ee'szaladná vélle. Elébb fizess, aztán elvezetlek hezza. Illen jó löhetőség ritkán adódik, gondóta a balga ördögje, s a fizeccség es igön méltánnyos.
No jó' van, áll az alkú! Csapj a kezembe! Amint ez mögvótt, így folytatta az ördög. Mönny haza, s amiket kérté' mind ott találod! De én is ott löszök ám! Viszök mindönt, amibe kiöggyeztünk. Így is lött. Keresött es minnyán egy csunyácska felesígöt az szögén embör, néhogy az sárkán újjólag szömöt vethessön az ü hites felesígire. Máig is bó'dogan é'nek, ha mög nem hóttak. Itt a vége, fuss ee' vélle!
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Itt a tavasz és megérkeztek a gólyák is. Persze nem jöttek üres kézzel, vagyis csőrrel, elmondom hogy mit is hoztak.
Gólyamese
Volt egyszer, hol nem volt Volt egy ici-pici ház. Amikor még kisgyerek volt, ott lakott a nagyapád. Reggel, délben tejet ivott, megette a vacsorát, nagyfiúvá cseperedett, szűk lett az a kicsi ház. Messzi útra hát elindult, éjjel-nappal ballagott. Kereste a kicsi házat, ahol a kedvese lakott. Elfáradt a nagyapád, álmot látott, kis szobát, ahol réges-régen őt még várta az a kicsi ágy. Egyszer csak egy perc alatt ott szaladt egy kispatak. Kispataknál kicsi utca, kis ház, azon kertkapucska. Ahogy odaballagott, kinyíltak az ablakok. Ablak mögött kis szoba: ott lakott a nagymama. Mindez réges-régen volt, nagymama még kislány volt. Beengedte vándorát, főzött neki vacsorát. A vacsora elfogyott, a lány csókokat kapott, betakarta kedvesét, takaróért csókot kért. Mígnem egy szép hajnalon Rigó szólt az udvaron: várnak erdők, várnak rétek, gyertek, míg egy házhoz értek. Most már együtt mendegéltek, míg egy kicsi házhoz értek. Ott egy kicsit éldegéltek, méhecskéktől mézet kértek. Alig a méz elfogyott, a gólya csomagot hozott, a csomagban kisbabát, ő volt a Te nagybátyád.. A kisfiú nődögélt, nagyon várt egy kicsi lényt. Más játékot sose kért, csak ajándék-testvérkét. Ha jó leszel, megkapod, legyen kivel játszanod, ígérte a nagymama, s boldog volt a kisfia! Egyszer aztán, egy napon kopogtak az ablakon. Gólya néni kopogott, hozott egy kis csomagot. Kis csomagban kisbabát, egy mosolygó kicsi lányt! Így éltek már négyen ott, Együtt voltak boldogok. Fiú és lány nagyra nőtt, hajót néztek, s repülőt. Tengert láttak, óriást, erdőben medvét és vadászt. A fiú sokat vándorolt, csábították csillagok. Égi mezőn, réten át soha haza nem talált. Így esett, hogy kishuga hiába várta őt haza. Üres volt a kicsi ágy, egyre sírt az anyukád. Nagymamának kisfia már égi utak vándora. Ha a tejút végetér, csillagokhoz odaér. Nagysokára, egy napon kopogtak az ablakon. Ajtót nyitott anyukád, s ott állt a te apukád! Egymás szemébe néztek, este rólad beszéltek. Elfogyott a vacsora, s megtörtént a nagy csoda: A gólya újra kopogott, megint egy csomagot hozott. A csomagban kisbaba, találd ki, Ő kicsoda ?
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ilyenkor tavasszel előjönnek a különféle rovarok, bogarak és felébrednek a méhecskék is, hogy gyüjtsék nekünk a finom mézet. Ma a királynőjükről mesélek Nektek. A MÉHKIRÁLYNŐGrimm mese
Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé. Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult. Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették: - Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták -, mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála! - Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó. A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább. Egyszer csak egy hangyabolyhoz értek. A két nagyobbik föl akarta túrni hadd lássák, hogyan futkosnak ide-oda a riadt kis hangyák, hogyan cipelik magukkal kétségbeesetten a tojásaikat. A legkisebbik azonban elébük állt: - Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket! A két nagyobbik ráhagyta. - Csak nem fogunk összeveszni egy hitvány hangyabolyon! - mondták. Ballagtak tovább. Csakhamar egy tó tűnt föl előttük, rengeteg kacsa úszkált rajta, csak úgy fehérlett tőlük a víz színe. - Fogunk egypárat, és megsütjük vacsorára! - dörzsölte a kezét a két nagyobbik testvér. Előre örültek a finom pecsenyének. De a legkisebbik megint elébük állt: - Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket! A két nagyobbik morgolódott: miféle dolog ez, korgó gyomorral elszalasztani egy ilyen finom falatot! De a legkisebbik addig erősködött, míg el nem álltak a szándékuktól. Ismét útnak eredtek hát, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy odvas fát láttak az út mentén. Méhek fészkeltek benne, és a lépjükben annyi méz volt, hogy kicsordult belőle, és végigfolyt a fa derekán. Nosza, megörült a két idősebb testvér! Tüzet akartak rakni a fa alá, hogy majd kifüstölik a méheket, s mind megszerzik a mézet. De Tökfilkó szétrúgta a kis máglyát, amit összehordtak, s nagy mérgesen kiáltotta: - Hagyjátok békén ezeket az állatokat! Nem engedem, hogy bántsátok őket! - Ostoba voltál, az is maradsz! - mordult rá a legidősebb királyfi, azzal továbbmentek, szóra sem méltatták többet az öccsüket. Így jutottak el egy nagy kastélyig. Furcsa kastély volt az! Az istállókban csupa kőből való paripa állt, embernek meg híre-hamva sem volt. A fiúk teremről teremre haladtak, míg a nagy ház legvégében útjukat nem állta egy ajtó. Három lakat függött rajta, de a közepén volt egy ablakocska, azon át be lehetett nézni a szobába. Odabent egy szürke kis emberke ült egy asztalnál. Bekiabáltak neki egyszer, kétszer hiába, nem hallotta. Bekiabáltak harmadszor is. Erre az emberke fölállt, sorra kinyitotta a lakatokat, és kijött. Nem szólt egy árva szót sem, csak egy gazdagon terített asztalhoz vezette őket, hogy egyenek-igyanak kedvükre. Mikor aztán jóllaktak, mindegyiknek megmutatta a hálószobáját, és eltűnt. Másnap reggel a szürke kis emberke fölkeltette a legidősebb királyfit, és intett neki, hogy kövesse. Végigmentek egy sereg termen és folyosón, végül egy nagy csarnokba léptek; ott az emberke szótlanul rámutatott egy kőtáblára. A táblába felirat volt belevésve. A királyfi olvasni kezdte: "Ezt a kastélyt elvarázsolták, de aki a következő három feladatot megoldja, megválthatja. Először: az erdőben a mohában szétszórva rejlenek a királykisasszony gyöngyei, szám szerint ezer gyöngyszem. Ezt kell összekeresni; de ha alkonyatig akár csak egy is hiányzik az ezerből, aki keresi, kővé válik." A többi már nem is érdekelte a királyfit; ment egyenest az erdőbe, és egész álló nap a gyöngyöket kereste, de estélig nem talált többet száz szemnél. Úgy járt, ahogyan a táblán meg volt írva: kővé vált. Másnap a második királyfi próbálkozott meg, de neki sem volt sokkal nagyobb szerencséje: kétszáz gyöngyszemig jutott estéig, s ahogy a nap leáldozott, kővé vált. Harmadnap Tökfilkóra került a sor. Kora reggel nekilátott a munkának, keresett-kutatott a sűrű mohában, de hiába, nehéz dolog volt ez, nagyon lassan ment. Látta szegény fiú, hogy nem viszi sokra, elbúsult a sorsán, leült egy kőre, és bánatában sírva fakadt. Hát ahogy ott ült és búsult, valami neszezés támadt előtte a fűben. Fölnézett, s mit látott? Jött a hangyakirály ötezer hangyával glédába sorakoztak, aztán rajta! - szaporán, sürögve-forogva hordani kezdték Tökfilkó lábához a csillogó gyöngyszemeket. Nem telt bele sok idő együtt volt mind az ezer. Akkor a hangyakirály odaállt a gyöngyrakás mellé, tisztelgett a csápjaival, s azt mondta: - Megmentetted az életünket, hát mi is megmentettük a tiédet. Azzal, ahogy jöttek, egykettőre el is tűntek a fűben. A királyfi összeszedte a gyöngyöket a sapkájába, bement a kastélyba, letette az egészet a szürke kis emberke asztalára aztán lefeküdt és jót aludt, hogy másnap pihenten láthasson neki a második feladatnak. Reggel a hallgatag emberke ismét odavezette a tábla elé, Tökfilkó pedig ezt olvasta rajta: "Másodszor: a királykisasszony hálószobájának a kulcsa lent rozsdásodik a tenger fenekén; azt kell megkeresni és felhozni onnét." "Most aztán véged van - gondolta magában a királyfi -, senki nem ment meg a kővé válástól." De azért csak kiballagott a tengerpartra. Hát amint kiér, látja, hogy csak úgy fehérlik a víz színe a sok úszkáló, bukdácsoló, ringatódzó kacsától. Ahogy meglátták, vidám hápogásba kezdtek, egyszer-kétszer lemerültek, s a bóbitás gácsér már hozta is nagy begyesen a rozsdás kulcsot. Letette Tökfilkó lába elé a homokba, s így szólt: - Megmentetted az életünket, hát most mi is megmentettük a tiédet. Azzal szárnyra kaptak s elrepültek, alant szálltak, alig arasznyi magasban, ahogy a kacsák szoktak; csak úgy porzott a víz színe a nyomukban. A királyfi fölvette a kulcsot, besietett vele a kastélyba, és letette a szürke emberke asztalára. Az nagyon elcsodálkozott, de nem szólt egy árva szót sem. Tökfilkó jóízűen megvacsorázott, aztán lefeküdt, s reggelig úgy aludt, mint a tej. Akkor fölkelt, bevonult a csarnokba, s elolvasta a táblán a harmadik feladatot. Az volt a legnehezebb: "Fönt a hálószobában alszik a király három lánya. Melyikük evett mézet elalvás előtt?" Igen ám! Csakhogy mind a három édességet evett: a legidősebbik cukrot szopogatott, a középső szörpöt kóstolt: a legkisebbik nyelte a kanálka mézet. De hát honnét tudhatta volna szegény Tökfilkó, melyik mivel torkoskodott? Három galambtojás nem hasonlíthat jobban egymásra! A királyfi búsan ült a széken, nézte az egyiket, nézte a másikat, nézte a harmadikat, töprengett, melyiket válassza, mert ugyan mi egyebet tehetett volna, mint hogy csak találomra rámutat valamelyikre, hogy: ez az! Hát amint így emésztődik, egyszer csak zúgást hall, s beszáll az ablakon egy méhecske. A királyfi megörült: a formájáról rögtön megismerte, hogy az csak királynő lehet, mert nagyobb volt, mint egy közönséges dolgozó méhecske; ha pedig királynő, akkor tüstént gyanította hogy nem más, mint annak a kasnak a királynője, amelyiknek annak idején megmentette az életét. A méhecske meg csak zümmögött, repdesett, sorra rászállt mind a három királykisasszonynak az ajkára, s végül megült annak a szája szögletében, aki mézet evett. Így tudta meg a királyfi, melyik a három közül a legkisebbik királykisasszony. A varázs azon nyomban megtört. Fölébredt a kastély; ami kővé dermedt, most mind megéledett: ember emberré vált, paripa paripává; a kastély följárójánál megrázta magát a két kővizsla, és vidám csaholással rohangálni kezdtek az udvaron, s a ház tetején burukkolva nyújtogatták szárnyaikat a kőgalambok, egyet-kettőt tipegtek, aztán vidáman, boldog suhogással szóródtak szét a magasban. Tökfilkó feleségül vette a legkisebb királylányt, és az öreg király halála után rászállt az ország is; a két bátyja meg a királykisasszony két nénjét kapta mátkául.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Régen a férfiak csizmát hordtak télen-nyáron, manapság már csak ha esik a hó télen akkor hordunk csizmát. Ma egy csizmát készítő csizmadiáról mesélek Nektek. A SZEGÉNY CSIZMADIA ÉS A SZÉLKIRÁLY (székely népmese)
Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa, mégis neki Péntek urammal kellett rokonságot tartani, vagyis mindennap böjtölni, hogy napról napra elélhessenek. Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé. - Hát ez már mégis csak sok - azt mondja a szegény ember keservében -, én elmegyek, hogy megkérdezzem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet. Elindul, s megy hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre, s ahogy ezen a mezőségen néz ide is, tova is, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétől. - Köszönd meg - szólalt meg a szél -, hogy megismertél, és tiszteleted nekem, mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz, mit keresel itt? - Uram - mondta magához térve a szegény ember -, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik. - Hagyd el - így szól a Szélkirály -, majd meglakol a gonosz kölyök érte, de addig is téged sem hagyhatlak a kárral. Gyere el hozzám - ezzel elvezette a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta egy berbéccsel. Azt mondta: - Ha hazaérkezel, mondjad neki: "Rázd meg magad, te berbécs" - egész hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, hogy amíg haza nem érkezel, ki ne próbáld. Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól s hazaindul. De a kíváncsiság nem engedte, hogy a berbécsét hazáig meg ne próbálja. Alig mondja ki a parancsszót, a berbécs körül a föld telides-teli lesz arannyal. Nemsokára elérkezik szállására - egy régi ismerőséhez, aki neki komája is volt, s megkéri, nehogy a berbécsnek azt találja mondani: "Rázd meg magad, te berbécs!" Alig alszik el a szegény csizmadia, a kíváncsi házigazda és a felesége ráparancsol a berbécsre: - Rázd meg magad, te berbécs! Hát mikor látják, hogy a föld telides-teli van arannyal, fogják a szegény ember berbécsét, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval. Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét, megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Azt mondja a berbécsnek, mikor haza érkezett: - Rázd meg magad, te berbécs! Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de a berbécs csak nézett a szeme közé, s nem rázta meg magát. Ismét útrakel a szegény csizmadia, nagy haraggal, hogy felkeresse újból a Szélkirályt. Elmegy egyenesen a kastélyába, bejelenti magát, s elpanaszolja sorsát. Azt mondja rá a Szélkirály: - Ugye, nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál a parancsszóval, amíg haza érkezel? Nesze, most adok egy abroszt, ennek csak azt kell mondani: "Terülj meg, te abrosz!", s egyből tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld! De bizony a szegény ember most sem állotta meg, s az abroszt is megpróbálta. Estére kelve az idő, megint a komájához szállt be, s most is azt mondta neki: - Nehogy azt mondjátok az abrosznak: "Terülj meg, te abrosz!" A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a szegény ember, azt is kicserélték. Másnap hazaérkezik a szegény ember, s hát a csuda majd megölte, mert ahogy letette az abroszt az asztalra, azon mód maradott, hiába mondta tízszer is, százszor is: "Terülj meg, te abrosz!" Mit volt mit tenni, csak ráhatározta magát, hogy elmegy még egyszer a Szélkirályhoz. A király már várta, s ahogy megérkezett, megajándékozta egy botocskával, de kikötötte, hogy amíg haza nem érkezik, nehogy a botocskának azt parancsolja, hogy: "Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!" Vagy volt kíváncsi eddig a szegény ember, vagy nem a másik két ajándék csudálatos tulajdonságaira, de most alig várta, hogy megtudhassa, mi haszna lehet annak a botocskának. Amint tehát egy hegyen túl halad, azt mondja a botocskának: - Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál! De ugyan megesett neki, mert felpattant a botocska, s elkezdi összevissza verni, de úgy, hogy a szegény ember a sok verés miatt már alig állott a lábán. Hát amint a botocska körülötte forgolódnék, a legnagyobb ijedelmére még egy ott legelő bika is nekifut. Elkiáltja magát a szegény ember ijedtében a bikának: - Hök! - s hát a botocska nem üti többet. Így tudta meg a szegény ember az ő botocskájának a hasznát. Újból a drága komájánál szállott meg éjszakára, s ugyan a lelkükre kötötte, hogy nehogy a botocskájának azt találják mondani: "Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!" - mert csúful járnak. A kománé asszony semmi rosszat nem gyanított. Éjféltájban felköltötte az emberét. - Józsi - azt mondja -, jöjjön, próbáljuk meg a botocskát, s ha valami jó lesz, elcseréljük a mienkkel. Beviszik a szobába a botocskát, bezárkóznak, s maga az asszony mondja neki: - Kerekedjél, édes botocskám, de ugyan jól forgolódjál! Egyszer nékem, másszor uramnak! Felpattan erre a botocska, egyszer az egyiket, máskor a másikat püfölni kezdi agyba-főbe. Úgyhogy mikor a szegény ember a nagy jajgatásra felébredt, már alig-alig volt élet bennük. Betöri az ajtót a szegény ember, s azt mondja: - Ugye, megmondtam, hogy ne próbáljanak a botocskámmal, mert a büntetés pálcáját kérik magukra. Mármost tudom, hogy a berbécsemet és az abroszomat is kendtek sikkasztották el. Hát csak üsse ki gyelmeteket az a botocska! - Jaj - azt mondja az asszony -, édes komámuram, ne hagyja, hogy többet verjen, visszaadjuk a berbécset is, az abroszt is. Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának: - Hök! De bezzeg a komámuram s a kománé asszonyom nem várták meg, hogy újból verekedni kezdjen, futottak, s visszaadták a szegény embernek a berbécsét is s az abroszát is. Hazavitte a szegény csizmadia a családjának, s azóta nem látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig is élnek.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Sokféle dolgok vannak a világon, de tudjátok-e miből van a legtöbb. Hát most elmesélem Nektek, de azért nem muszáj elhinni, mert ez csak mese.
Miből van a legtöbb a világon
A nevezetes Podjebrád György cseh király ellen viselt hadat Mátyás király; egyszer a sátorában a vezéreivel mulatozott, Újlakival, Zápolyaival, Kinizsivel, Geréb Péterrel. Túl voltak már a tanácskozáson, hát csak az időt töltötték, mindenféle tréfás beszédekkel. Már akkor bent volt a sátorban a király bolondja is, mert az is mellette volt urának a hosszú táborozások alatt. Fölvetette Mátyás azt a kérdést, hogy vajon miből van a legtöbb a világon? Kinizsi azt mondta: – Szegény emberből. Újlaki azt mondta: – Gyerekekből, mert az több, mint a szegény. Zápolyai azt mondta: – Fűszál több a földön, mint gyerek. Geréb Péter meg azt mondta: – De csillag több van az égen, mint fűszál a földön. Mátyás király ránézett a bolondra, aki ott kuksolt egy zsámolyon a sarokba. – No, komám, te mit gondolsz? – Azt gondolom, komám, hogy orvosból van a legtöbb a világon. Nevették a vezérek ezt a gondolatot, a király is nevetett. – Igazán bolond vagy, komám, ha olyan bolondot gondolsz. A bolond, hogy így kinevették, felállott, kiment, átalment a szomszéd kis sátorba, amelyik az ő kvártélya volt. Úgy látták az urak, hogy nagyon elbúsulta magát a bolond. Egy perc alig telik el, hát hallják, hogy krisztustalanul óbégat a bolond a sátorában, mintha csak elevenen akarnák megnyúzni. Rögtön jönnek is, jelentik a királynak, hogy a kedves bolondja olyan rosszul van, talán a végit járja. Felkelnek az urak, a király is, átalsietnek a bolondhoz, vajon mi lelte szegényt. Hát az a földön fekszik, csak nyög keservesen. Kérdik, hol fáj, mi fáj, nem szól semmit, csak rúgkapál, csak vonít, ahogy hozzáérnek. Nagyon sajnálták, törték a fejöket, mit kéne csinálni. Azt mondja Zápolyai: – Eret kell vágni rajta! Újlaki azt mondta: – Hamar, piócát hozzatok, az lesz könnyebbségire! Geréb Péter azt mondta: – Öntsétek le egy veder hideg vízzel! Kinizsi meg gyürkőzött: – Nem a, hanem jól összetapogatom az egész testét a nyavalyásnak, attól, tudom, talpra áll. De már begyülekeztek többen a sátorba főemberek, az is mind kommendált valamit, egyik meleg bort, másik valami gyógyító gyökér levét, harmadik ráolvasást, nem is lehetett már egyiknek a szavát a másiktól érteni. Felugrik ám a bolond, semmi baja, azt mondja huncut pofával a királynak: – Látod, komám, ezt a tucat doktort itt a sátorba? Ha ezen a kicsi helyen ennyi az orvos, mennyi lehet az egész világon? Örült Mátyás a bolond beszédének, cseppet se haragudott, hogy így bolonddá tette őket az urakkal együtt a bolond.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Biztosan találkoztatok olyan kispajtással akinek be nem állt a szája, mindig locsogott, na én is most egy ilyen lepcses szájú királylányról mesélek Nektek.
A nyelves királykisasszony
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörű szép leánya, de az a leány olyan nyelves volt, hogy senki nemcsak meghaladni, hanem megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsult ezen a nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király- és hercegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem eresztenek a szájukon, az ő leányától meg mást se lehet hallani soha. Ezenkívül az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ezzel valami becsületes embert szerencsétlenné, hisz aki elveszi, csak keserűség lesz az élete. Utoljára gondolt egyet. - No, leányom - mondta a leányának -, kihirdettetem az országban, hogy aki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül. A leány még megörült neki, ahelyett, hogy megszontyorodott volna rajta. - Jó lesz biz a, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd ide, tedd oda uram. A király látta, hogy csakugyan nincs más mit tenni, hát kihirdettette, hogy aki rá tud arra menni - mikor az ő leányával beszél -, hogy nem a leányé, hanem az övé legyen az utolsó szó, annak adja feleségül fele királyságával együtt. Mentek aztán szerencsét próbálni mindenféle emberek: hercegek, grófok, nagy süvegű tótok, de egyik se tudott kettőt se szólani a kisasszonyhoz. Meghallotta azt három sváb fiú is, ők is elindultak, hogy megpróbálják, mire mennek. Ha nyernek, jó lesz; ha nem nyernek, se káruk, se hasznuk benne. A legkisebb fiú eszelős volt, a bátyjai el se akarták vinni. - Ne is gyere te, Jankó, úgyse lesz az a kisasszony a tied. - Csak azért is elmegyek, majd ott megválik, hány zsákkal telik, kié lesz a királykisasszony! Mentek, aztán mendegéltek, a két bátyja már nagyon elhagyta Jankót, mert az akármit látott úton-útfélen, mindent felszedett. Egyszer talált egy tojást; elkezd kiabálni a bátyjai után: - Gyertek csak, hé! Mit találtam! A két bátyja azt gondolta, hogy legalábbis egy véka aranyat-ezüstöt talált, visszaszaladtak nagy lóhalálába, hát látják a tojást. No iszen nekiestek Jankónak, úgy elverték, mint a kétfenekű dobot, azután otthagyták. Jankó is feltápászkodott, eltette a tojást, ment utánok. Kevés idő múlva megint talált egy rossz szeget, megint elkezdett kiabálni: - Hát most mit találtam, gyertek csak! Azok megint visszaszaladtak, hogy isten tudja, mit talált, mit nem Jankó! Hát látják a rossz szeget, no ezért megint jól helybehagyták. Jankó eltette a szeget is. Harmadszor meg talált egy rakás ganéjt, akkor is kiabált, de rá se hederítettek. Jankó eltette azt is a sipkájába. Ment aztán a bátyjai után, de azok már úgy elhagyták, hogy mire a palotához ért, azok már visszafelé jöttek nagy szomorúan. - Ne is menj te oda be, úgyse lesz az a tied - mondták Jankónak. - Már mért ne lehetne az az enyim? - Csak. Nincs hozzávaló eszed. - Hm! Csaknak zsák kell, papnak ágy kell. Azért is megmutatom, hogy az enyim lesz! - Nem éred meg hajasan, kopaszon is bajosan. De Jankó csak bement. Mindjárt beszédbe eredt a kisasszonnyal: - De piros a kisasszony! - Tűz ég ám bennem! - Itt egy tojás, süssük meg nála. - Lyukas ám a serpenyő! - Itt egy szeg, foltozzuk be vele. - Igen biz a ganéjt! - Az is van itt egy sipkával! No, erre a kisasszony egy szót se tudott szólani, hozzá kellett neki menni a bolondhoz. Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat tartottak, máig is élnek, ha meg nem haltak.
Tájékoztatunk, hogy oldalunk a jobb felhasználói élmény érdekében sütiket használ.
A CanadaHun.com további használatával ezt elfogadod. Az adatvédelmi (GDPR) törvény értelmében, valamit kötelező megjelenítenünk. Valószínű, hogy már 100+ másik ilyet elfogadtál...rajta hát.
