Versek, idézetek...

Sz.Szonja

Állandó Tag
Állandó Tag
Canadahun will not allow the display of content protected by copyright law, unless they have the necessary legal rights to display or direct traffic to that content.

A Canadahun nem járul hozzá bemutatni - vagy a megtaláláshoz iránymutatást adni - olyan tartalmú anyagot, ami a copyright (szerzői jog) által védett, csak akkor, ha van szükséges legális engedély rá.
Adminisztrátor

"Egyszer rájövünk, hogy lett volna szebb.
Egyszer egész biztosan rájövünk, hogy lett volna bölcsebb,
de mostmár van, így ahogy van és ha rossz is, hát így tudtam legjobban.
Tán holnap jobban játszanám és szebben, szebben mondanám.
De ez már így marad."
(Zorán)

"Ott benn tünemények suhognak,
lámpás éjszakában ragyognak,
a színek fémessé szépülnek,
szavakból paloták épülnek."
(Weöres Sándor)

"Hagyjatok szaladni még,
tündérekbe hinni,
fehér csészéből szelíden
fehér tejet inni."
(Kosztolányi Dezső)

"Nem keresnél engem, ha nem találtál volna már meg."
(Pascal)

"Mindenhez van jogom,
Hát játszom.
Föntről gyereknek, lentről
Embernek látszom."
(Ratkó József)

"Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom!
Légy halála életemnek,
S élte haldokló szívemnek."
(Vörösmarty Mihály)

"Mindig az győz, aki meg tud semmisülni az ölelésben."
(Hamvas Béla)

"Gyermekeid nem a te gyermekeid.
Az önmagáért sóvárgó élet fiai és leányai ők.
Általad, de nem belőled jönnek,
Veled vannak, de nem tiéid.
Nekik adhatod szeretetedet, de gondolataidat nem,
Mert saját gondolataik vannak.
Otthont adhatsz testüknek, de lelküknek nem,
Mert az a holnap házában lakik, hová
te még álmodban sem juthatsz el.
Formálhatod magad képükre, de őket saját képedre
formálni ne törekedjél.
Mert az élet nem halad hátrafelé s nem időz a tegnappal.
Te vagy az íj, húrja pendül s gyermekeid élő nyílként szállnak el.
S ki tartja az íjat, látja a célt a végtelen útján,
és erejével vonja a húrt, hogy nyilai bizton,
gyorsan és messze szálljanak.
Örüljön az íj az íjász kezében;
Mert az íjász egyként szereti a repülő nyilat
s az íjat, mely mozdulatlan áll."
(Kahlil Gibran próféta)

"A halál nem szomorú, a szomorú az, hogy a legtöbb ember nem is él..."
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Szonja cool :)

"Néha szavak nélkül kell megbocsátani.
Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró
jeleit,s jelekkel felelni a jelekre.
Felejteni ott,ahol a felejtésre van szükség,megróni máskor azt,akinek szüksége
van a megrovásra.
Az igazi megbocsátás,mint a szeretet általában, intelligens és leleményes.
És alázatos is,legfőképpen talán alázatos."
/Jelenits István/
 

Pufi

Állandó Tag
Állandó Tag
Faludy György

ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ.



Most, hogy szobámban ér az est setétje

te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje

s ajkad, melyről az esti fák alól

először szólt az ének magyarul.

Arcod mongol emléke rég ködös

de titkunk itt e földön még közös

s a te dalod kísér utamra fájón

messze e tájon.



Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm

sértett gőgömben értőm és kísértőm

te hangolás barangoló kalandom

te zengő és borongó hang a lanton

bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom

és soraimmal sorson túl a síron,

kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

mennyei poggyász.



Magyar szó! Múltam és jövendő sorom

Népek közt sorom és mindegyik sorom,

Háza-hazám lovacskám, csengős szánom

és a dal a számon, mit kérnek majd számon

nincs vasvértem, páncélom, mellasom,

de Berzsenyivel zeng a mellkasom

s nem bír le ellenség, rangomba törvén,

sem haditörvény.



Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

de én itt állok az ikes igékkel.

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:

a hangutánzó szók utánam szállnak,

mint sustorgó füzesbe font utak

felett alkonykor krugató ludak

s minden szavamban százszor látom orcád,

bús Magyarország.



Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek

ahol a fák, mint holt igék kiégtek.

Ős szók: a szemhatárról századok

ködéből még derengő nádasok,

gyepős vápákon elhullt katonák,

ti bíbicek, bölények, battonyák.

miket vadásztak vén csillyehajókról

s lápos aszókon.



Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,

mély hangok: alkony violasötétje,

káromlások veszelytõ vadona,

mondatszerkesztés pogány pagonya,

kötőszók: sok-sok illanó fodor,

s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor

lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép

búzavirágkék.



Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,

karók, keresztek és bitófák árnya.

Melléknevek, gazdag virágbarázdák,

Busák, buják, burjánzók és garázdák,

S ti, mellérendelt, kurta mondatok

mint paprika, ha füzérben vereslőn

lóg az ereszről.



Ragok: szegények szurtos csecsemői,

kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.

És E-betűk serege: fekete

mezőn zsellérek koldus menete.

s ti kongó-bongó helyhatározók,

kukoricásban jó irányt hozók,

ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó

könnyű harangszó.



Jelentőmód. Az aszály mindörökre

ráült a magyar, repedt rögökre.

Magánhanzó illeszkedés! Kaján

törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

robotja tört paraszt alázata,

vagy összhangunk, mely bolgogult utakra

messze mutatna?



És fönevek, ti szikárak és szépek

ti birtokos ragokkal úri népek,

országvesztők, önteltek és hitványak

s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,

megölt, vagy messze bujdosó fiak,

Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,

ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

és a hazánkkal?



Parasztok nyelve, nem urak latinja

nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

hajlongasz szélcibáltan, megalázva-

s ki fog-e tövised lombbal hajtani?

Arcunkat rejtő Veronika-kendő

és a jövendő.



Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

Közös jövő és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta ó-bora,

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő mustkönnyeinkben úszó

tárogatószó.



(Párizs, 1940 május)
 

Sz.Szonja

Állandó Tag
Állandó Tag
Érintés

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.

Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét. (Biegelbauer Pál)
 

Sz.Szonja

Állandó Tag
Állandó Tag
"Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva, mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!
Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.
Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál."
(Oriah Hegyi Álmodó indián törzsfőnök verse)
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Elhitted?

Állj!
Ugrottál már szakadékba?
Álmodban, gondolatban
Csak a száguldás öröméért?
Nem merted, ugye?

Száguldoztál a végtelenben?
A véget keresve szüntelen?
A tudat határait feszegetve?
Meg sem fordult fejedben...

Figyelted az éjszakai holdsütést
Átélted a hideg rémülést?
Mit az erdő hangjai okoznak?
Sosem adtad meg magadnak...

Néha én is félek
Az éjszaka sötétjétől,
A nappal fényétől
A szellemek lényétől...

Néha emészt a magány
S bevillan néhány kép, halovány
Emlékmás dereng agyamban
Keresem magam a múltban
Keresem magam a jövőben
S a jelenben, szüntelen...
/Szolga Sándor Mátyás: Elhitted? - részlet/
 

Bálnaállat

Állandó Tag
Állandó Tag
Elmélkedés az űrkabinban

Amikor Neandervölgy
husángja
suhogva
fültövön találta
mammuthús étkemet
medvebundámat

tüzemnél
nem vacogtam
asszonyomat
átkaroltam

alkotólázban rajzoltam
falunkra ős bölénybikákat

Amikor Ramszesz
köveit hordtam
cézárok
szekerét toltam
eladtam magam
Mózesnek s a keresztnek

Athén megtagadott
demagógok serege
halált osztott
fejemre

Scipió-Dózsa-Jean D'Arc
siettek késő mentésemre

Amióta megtanultam
Neandervölgyből
Vénuszra-Holdra
hogy jutok
és tudom azt-hogy mindent
magammal együtt-elpusztíthatok

hogy csalétkeim
eszmék
érveim
fejszék-okosok

Neandervölgyben már mindent megtanultam
csak éppen élni nem tudok

/Miskolczi Ottó/
 

amazonasz

Állandó Tag
Állandó Tag
Sziasztok.

Olvastam jónéhány közzétett írásotokat, és nagyon tetszett. Remélem nem veszitek rossz néven, de szeretnék hozzájárulni, ennek a szavakból festett tarka virágcsokornak a hangulatához.
gitar


A vers

Tarka szóruhákban pompázó gondolat,
Mely úgy tör fel a mélyből, miként forrás fakad.
Széthinti lelkünk fájó sebeit,
Az örömkönnyek boldog cseppjeit,
S szívünk rejtett kincseivel dúsan megrakodva,
Szárnyaló sasként tör fel a magosba,
Majd egy röpke perc,-és fáradtan lehull,
Mint arcunkon a mosoly, lassan elcsitul
Olykor fagyos lehelet, dermedten csikorgó hó,
Másszor lágyan csengő, hullámzó halk muzsikaszó,
Amint féltett titkainkból egy apró darab,
Felszakadva lassan a felszín felé halad,
Hogy megfesse a világ szürkülő egét
És betöltse fénye, minden szegletét
S hol végigzúdul e szikrázó szópatak
Életre kel tőle sok hervadó gondolat
Ez hát a vers, szavak gyújtotta láng, mely sistereg
Olykor meg édes méz, mely lelkünk mélyéből pereg

Sándor Gyula


Levél a feleségemnek

Este van hát megint, csendes este van.
Felsír a müezzin az apró faluban,
S toprongyos vén hívek, esdekvén Allahnak,
A szent Mekka felé, mélyen hajlonganak.

Csak fölöttem szürke a csillagtalan ég,
Rámborul terhével a súlyos messzeség,
S magányos bolyongó, megsebzett szívem,
Hogy érted ég csupán, tudnod kell kedvesem.

És letépve gyászos függönyét az égnek,
Ismeretlen fényű új hajnalok jönnek.
Zörgő utak tűnnek, és végtelen folyók,
Kolduló gyermekek, nyomorult vén apók,
Pálmafák, és fogakközt csikorgó homok,
S a falvak csupán, mint pusztuló romok,
Lagymatag szamarak, mezítlábas népek,
A roskadt falak közt tétlen heverésznek.

Hajdan zöld mezők, már elhervadtak régen,
A Tigris Eufrátesz ringó bölcsőjében.
Itt vagyok hát megint, alattam a kerék száguldva suhog,
Mily távol vagy tőlem, de szerelmem mindig feletted ragyog,

És elkísér majd bárhová, miként hold szokta a földet,
S a róla hulló fényes szőnyeg, arannyal fedé léptedet.
Ásítva előttem a hatalmas sivatag,
Forró száraz mély sírjában ott szunnyad a mag,

S vele alszik a vágy az álmodozás,
A fájdalmas csend, az őrült rohanás,
A remény, hogy e kanyargós messzi végtelen,
Ott nálad végződik majd, melletted kedvesem.

Sándor Gyula 1984 Bagdad



Séta a korzón

Megyünk kéz a kézben, meg megállva,
Ránk borul csendesen, az alkony izzó fátyla,
S míg fürdik a táj a langyos estben, csillagok gyúlnak a végtelenben.
Te mosolyogsz kedvesen, mint virág a tavaszra,
Mint lágyan zengő madárdal, nyári pirkadatra,
Kérlek, jöjj kedvesem, jöjj kicsit közelebb,
Köröttünk a város szunnyad, szendereg,
S fodrai lent a vén Dunának,
Csendes sóhajjal partra szállnak.
Mily szép is most itt lenni veled,
Érezni édes forró leheleted,
Remegő ajkad lángoló tüzét,
Mely kioltja bennem a szenvedést.
Álom, vagy valóság, már nem is tudom,
Csak azt, hogy maradj még, azt akarom,
Hogy elébed állva, boldogan csendesen,
Azt mondjam, szeretlek,- szeretlek kedvesem.

Sándor Gyula 1987 Budapest



Hajnal az utcán

Köröttem lángoló pirkadat a táj,
Az égen milliónyi szivárványfonál,
S midőn ébredni kezd az értelem,
S a tarka álmok köde elpihen,
Kitárja vértjét a fényes napkorong
Csupán egy megkésett denevér bolyong,
Gyors szárnya közt hűvösen átsüvít a lég,
Mígnem lágyan elfedé, a türkiz messzeség,
S valahol egy fáradt kémény küszöbén,
Megkopott bágyadt szürke füst halóz, henyél,
A harmatos világra tétován tekint,
Vár kicsit, majd nyújtózva elindul megint.
Az út porát kutatva kering a szél,
Hűs keze pajkosan lombokkal zenél,
Mellettem hallgatag szótlan emberek,
Sietnek, hajnalban ők is csendesek.

Sándor Gyula 1975 Budapest




Az ősz
Halk sóhaj a néma csendben,
Zizzenve hulló sárga falevél,
Édes csókját már a nyárnak,
Elvitte rég, a zúgó ősz szél.

Rekedt varjak kárognak a tájra,
Szikkadt torkukban a hang, nincs remény,
Bús merengés száll a csupasz fákra,
Tudatlan, támolygó lidérc az erény.

Forró könnycsepp hull a földre,
Egy ősz anyóka a padon,
Édes álom száll a csendbe,
S letűn egy régi alkonyon.

S mint röpülve szárnyal az idő,
Barázdált, kérges, megtört a tenyér,
S nehéz már a padlás, a lépcső,
Egyre több lesz a pincébe a szén.

Egykor zöld fűszálak merednek az égre,
S imbolygó árnyuk harmatról mesél,
Üszkös száraz testük hamvadó körébe,
Lassú méltósággal elpihen a dér.

Sándor Gyula




Kedvesem

Csak járom az utcát, a csendet hallgatom,
Halvány sápadt fények rezzenek a havon,
Köröttem a város szunnyadva pihen,
Alszik a vágy, a gond, a szerelem,

És sértett szívekben a gyűlölet,
Mert reggelig még az is szendereg,
Szürkén simul fölibém a csillagtalan ég,
Talpamtól olykor felsikolt a jég,

Amint fogynak egyre az ábrándos méterek,
S vállamra pajkos hópihék telepszenek,
Rád gondolok kedves, bőröd illatára,
Édes ajkad forró, remegő szavára,

Amint bársony két karod lágyan átölel,
S tengernyi vágyak röpítnek egyre fel,
Hol mi vagyunk csupán, s a végtelen,
Lüktető, mámoros, boldog szerelem.

Sándor Gyula 1967




Ezt a verset 1978.-ban írtam, a nyár, és az ősz évszak váltását próbáltam szavakkal lefesteni.

Évszakok...
Menned kell, mert hát itt vagyok,
S nyomomban nyirkos zord fagyok,
Bújnak a hömpölygö fáradt ködökbe,
S a fákon a lombok dideregve,
Símulnak egymáshoz utószor talán.
Menj hát testvérem ez már az én hazám.

igen- tudom, tudom már menni kell,
Indulnék is, de lábam nem visz el.
Ó csak láttad volna a lángoló tavaszt,
Mit rám bízott féltve- hogy dédelgettem azt.
s mind mind mit ezernyi csókkal halmoztam el,
Veszítsem hát megint, cserébe semmivel?

Hagyjam itt mind azt mi eddig éltetett?
Mint édes forrás a csorduló eret?
Trillázó madarak, had hallom hangotok,
Mielött e szent földtől végsőn búcsúzok.
Mert messze délen másként zengnek,
S ott a dal csupán fülemnek-
Hullámzó moraly.

Haj beszélsz csak, haj,
S ki elötted leborult,
mond, tudtad e viselni úgy?
A vihart ki küldte rája mond perzselö sziket,
S a kövér szántókból ráncos ugar földeket,
Hol véres patákkal a vad szomjan kóbórolt.
mind ezt büntettlen ki tette felej hát ki volt?
S pirkadtak bár néha kellemes napok,
De ah ne gondold, hogy csak ezekről tudok.

Ne folytasd kérlek hisz így is fáj nekem,
Hiába tudnám már úgy sem tehetem.
Mert ki hinné a hamis kutyának,
Hogy holnaptól tőle nyugton járnak.
Lám, a tarka bokrok vetkőznek a réten,
Elmúlt hát végleg, egyik legszebb évem.
S ha levették mind a lombruhákat,
Testvérem,- kérlek altasd el-e tájat.
Had pihennyjen mélyen, mint szunnyadó gyermek,
Felfrissülni egy új boldog kikeletnek.
Mely nem lesz majd talán oly szertelen
És símogatva lágyan szelíden,
Ébreszti az álmodó rügyet,
A nyújtózó hamvas réteket.
De indulok már, hisz időm lejárt,forró szelek röpítnek sebesen,
Majd ráborúlt még egy szál hervadt virágra,
S csókolta fájón könnyesen.

És tétova némán az őszi csend,
A sárguló lombok közt elmereng.
Itt ott még megkésett tücsük dalol,
Fázósan,- megbújva valahol...

Sándor Gyula...


A következő versemet 1975-76.-ban írtam.

Vihar...

Gyülnek már, gyülnek már sűrű nagy halomba,
Kövér döjfös felhők kélyes esti torra.
Mert elfedé már az éj a lángoló napot,
Mely, hogy szét nézhessék köztük rendet rakott.
S éltető hevének csillgó patakja,
Szabadon folyhassék a zöldelő tavaszra.
Most örvendenek, lucskosan nagyokat dördülve,
Cikázó vad fényes vonókkal hegedülve.
S jeges lehheletük iramló futással,
száguld a lombok közt sajgó púsztítással.
A szelíd békés vizek, futva menekülnek,
S a hosszú síma parton holtan elterülnek.
Majd vissza csúsznak lágyan a testvér habokba,
Hogy űzött vadként szálljanak ismét a magosba...

Sándor Gyula...

Baráti üdvözlettel Sándor Gyula Budapest.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Garai Gábor: Bizalom

S ha százszor becsapnak és ezerszer csalódom abban,
kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam
s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben,
s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben,
akkor se mondom, hogy megélek magam is,
néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom,
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú, ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt
megtisztálkodva ma betérhet újból,
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem,
nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík,
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás,
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült,
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Dora meno



B. Radó Lili: Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.
 

Szilasz

Új tag
Szarvas Pál (Indián)


A FAJ KUTYA

Van egy öreg magyar farmer
Chicago vidékén.
Ott él már vagy harminc éve
Csendességbe, békén.

Éppen az országút mellett
Húzódik a farmja.
Az autók kürtölését
Elég gyakran hallja.

Multkorában ment az öreg,
Vállán a puskája.
Mellette meg ott ballagott
A vadászkutyája.

Kilépve az udvarából
Ráfordult az útra,
Amikor egy nagy autó
Jött sebesen futva.

Az öregnek volt ideje,
Visszaugrott gyorsan,
De bizony a szegény kutya
Kiszenvedett nyomban.

Mert a hétüléses kocsi
Keresztül ment rajta.
Elől soffür, hátul egy úr,
Milliomos fajta.

Csendesült a kocsi rögtön,
A gazda kiszállott
S oda lépett a farmerhoz,
ki ott közel állott.

Aztán igy szólt: -Sajnálom, hogy
Ezt a bajt okoztam.
Azt sem tudom hirtelen, hogy
Mit csináljak mostan?

- Ugye ez a te kutyád volt?
Sajnálkozva kérdi.
- Persze, hogy az, mond a farmer
Egykedvüen néki.

- Fajkutya volt, kérdi újra,
Nem volt nagyon drága?
- Nem mondhatnám felelt amaz
A pipaszárt rágva.

- Akkor talán húsz dollárral
Megelégszel érte?
- Megelégszem, mond az öreg
A kérdezgetésre.

Többet aztán a gazdag úr
Nem kérdezett már most.
De átnyújtott az öregnek
Egy új húsz dollárost.

Majd igy szólott: - Hidd el nékem
Hogy én nem akartam,
Sajnos, hogy a vadászatod
Most igy megzavartam.

De hiába, amint láttad
Nem tehettem róla.
Amire a magyar farmer
Ilyenképpen szóla:

- Sohse törödj semmivel se
Már úgyis hiába,
Előfordul ilyen dolog
Gyakran mostanába'.

Nó, meg hát a vadászatban
Sem zavartál engem,
Mert, hogy őszintén beszéljek
Nem vadászni mentem.

- Nem vadászni, mondja az úr,
Nohát azt csodálom,
Vadászkutya a nyomodba,
Puska meg a vállon.

Hát, ha nem mentél vadászni
Magyarázd meg most hát,
Minek volt a kutya véled,
S miért vittél puskát?

- Minek vittem? szólt a farmer,
S magát elnevette.
De előbb a húsz dollárost
A zsebébe tette.

Megmondom hát, azon nem kell
A fejednek főni,
Beteg volt a kutyám régen
S le akartam lőni.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Váci Mihály :
Hűség

Ha szereted magad azért,
mert az enyém vagy,
becsülöd tisztaságodért,
mely nekem fényt ad,

ha akarod, hogy büszke légy
magadra s joggal,
s magadig naponként felért
tiszta homlokoddal;

ha akarod, hogy az maradj
ki vagy - szemedben,
s nyitott szemmel nézhess- magad
magaddal szemben;

ha önmagadhoz hű maradsz:
- hű énhozzám is:
maradj mindig az, aki vagy,
s a szívem már hisz.

:)
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék


Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes,
Fogadd szivedbe, édes!

Mert csupa szívbe vert seb
Vérszinezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.

Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló...

Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dülve
Elnézni, merre foszlott
A sok táviró-oszlop...

Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakul porosra
A frakk vidám pirossa...

Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány...

Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb...

Ó, mind e rím mi kába,
Ó, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak...

De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:

Itt flóta, okarína
S hegedűk soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom e prímás.

Izzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.

Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Garai Gábor:

Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nem csak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága

:rolleyes:
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
VÁRNAI ZSENI: MEGYEK FELÉD...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert töled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükrözödik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás eröddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védon átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Baranyi Ferenc: Elmondhatatlan vallomás


Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.
Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad

;)
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Darmay Viktor: Köd borult...

Köd borult az őszi tájra,
Búsan hallgat a madárka;
S mely ott virul messze, távol -
Álmodik egy szebb hazáról.

Álmaimban már amott száll,
Tengereknél, délpartoknál,
Hol új tavasz lombja várja,
Új pataknak csörge árja.

Új szerelem, új boldogság,
Hajnal keltén üde rózsák;
Új remények édes álma,
Édes álom dallá válva.

Annyi más és annyi szebb még,
Múlt tavaszról boldog emlék;
Mi tartja hát, hogy ne szálljon?
Hervadó lomb... hideg tájon...

S lám a madár mégse repül,
Száraz ágon hallgatva ül,
Az a kicsiny fészek - vagy mi -,
Azt nem tudja úgy elhagyni.
_________________

pironkodo
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Baranyi Ferenc: Fogadom


" Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert "igazságos bántást" nem ismer az ôszinteség.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midön szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások ellened fordítsanak.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedtségbôl felhessentselek,
s a konszoliártság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak.
Fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni
csak ismerôssé hült szeretôk egykedvűsége képes,
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek."

pironkodo
 

lyvian

Állandó Tag
Állandó Tag
Majtényi Erik : Virágének

Megyek utánad
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a börre
tapadó inget,
cipeljük pöre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.

Szándékot szándék
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyürnek félszeg,
didergö félszek.

Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
idötelenség
süketen kongja
ideges csendjét,
s ebböl a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgön
az a parázsló,
magát veszejtö,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelös,fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi,kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitöl félsz,és
amitöl félek,
amitöl élsz,és
amitöl élek.
 

Boszi

Állandó Tag
Állandó Tag
Karácsonyi beszélgetés az Úr Jézussal 1923-ban

Dutka Akos

Ha e beteg, bolond világra
Uram, még egyszer megszületnél,
Bár milliónyi templomod van,
Kezdhetnél megint Betlehemnél.
Szalmajászolnál rangosabb hely
Uram, tenéked ma se jutna:
Soha messzibb a Te országod,
,,Miatyánkod’’ bár mindenki tudja.

Ha így jönnél Názáretből
Sápadtan, fázva, december este,
Az ügyefogyott szenvedőkhöz
Párizsba, vagy Budapestre,
S leülnél az éhezők közt
S abból, amit valaha mondtál
Mesélnél új vigasztalásul -
Elfognának a tizedik szónál.

Mondjál csak új Hegyibeszédet
S amit mondtál a gazdagokról
S ha gyűlnének az elhagyottak
S szólnál az Írás-forgatókról
S ha megpróbálnád Uram még egyszer
Az Embert rávenni Szeretetre -
Internálnának, esküszöm rá,
Ha nem is vernének mindjárt keresztre.
 
Oldal tetejére