Versek, idézetek...

pironkodo

Pilinszky János:Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.


*************************************


A TELJES ODAFORDULÁS JELENJE

„Aki igazán szeret, az kiszolgáltatott, aki nem, az önmaga sivár életű foglya."

Az idő életünkben úgy jelenik meg, mint a jelenpontok egymásutánja, de számomra valósan, a cselekvés lehetőségét kínálóan csak egy, a jelen pillanat adott. Én nem voltam, én nem leszek, én vagyok. A múlt jelenpillanatai már nincsenek: amit megtettem, nem tehetem nem megtetté. Elmúlt. A bármely pillanatban bekövetkezhető egyetlen (!) bizonyosságom, a halál pedig a jövő létpillanatait csak a remény szintjén teszi tervezhetővé. Tehát az egyetlen igazi cselekvési lehetőségem valós keretét térben az ITT, időben a MOST adja. Nem várhatok, mert a jövő bizonytalan. Nekem mindig most, a jelenpillanatban kell lépnem. Lépni, túllépni önmagamon, hogy személyválogatás, feltételszabás, viszonzásvárás nélkül teljesen a másik felé fordulva elfogadjam őt annak, aki, olyannak, amilyen.

(Biegelbauer Pál)

Molnár Rózsa

ÁTÉBREDÉS

A vagyok és nem vagy
határáról mosolyogsz...
megtaláltalak, de te már
nem látsz engem...,
nem tudom mi a kicsi
és mi a nagy,
ami merül vagy
amibe merülsz...
... és nem tudom, hogy te vagy,
vagy a mindig voltál...

----------------------
..
... az éjszaka sötéten lopakszik.
Csendben matat a tájon...
az éberség izma rezzent pilládon,
lassan fehérülő álom-virágodból
kiröppen fekete szembogarad
és szobádban köröz újra...

Miféle erő nem hagy nyugodni?
Érezlek, pedig messze vagy...
és függőleges elválasztóvonalaim,
a falak
felé fordulva szemezgetem az éjszaka mondatait,
hogy összeállítsak egy igazán neked hangzót,
létem és léted vibrálásából...

---------------------

HÚSZ ÉV UTÁN

Azt mondtad, nem örök a szerelem,
hogy jönnek az idők, a feledkezések,
és makacskodnak majd velem,
a kérlelhetetlenségig megaláznak.

Azt mondtad, nem örök a szerelem,
mert, ha kigyomlálja hajszálainkból
a sötétet, összekuporodik majd, nevet,
megy, futni kezd más után, mert mehet.

Tegnap hallottam a hangod,
a távolnak kiáltott,
összekoccant fogammal a pohár...
ismerem még most is a dallamot,
soha ellenem, mindig nekem szóltak.

... beszéltem, csak beszéltem, de a
mondatokról elfeledkeztem.
Rohantam a hangod után,
el ne vesszen a levegőben.
Nekem fontos. Sután,

ha mindennapos, tudom sok lehet,
de az én fülem csak matat, keres...

Te mondtad, maradjak, ha
akarnék is, máshoz csak szaladjak,
de neked maradjak.

Te mondtad, fáj,
harap és váj, ha
megkerülöm a szót és
elhallgatom a másikat,
húsz év után is...

Húsz év után is itt állok az
ismerős semmiben és mintha csak
az előbb mentél volna el,
várom, hogy kinyisd az ajtót
... és nem értem,
hogyhogy nem örök a szerelem?

------------------------

PONT

Sivár félelemmel néz reám a föld,
rögök fölött semmi süvít sebesen.
Kattogó perceim záródásaikor
a te kezed legyen fejemen.

Ez egy picit másabb,mint a versek...de szerintem nagyon szép... pironkodo



Józsa Tamás
A JÁTÉK


Egy körző. Hegye az ujjamban, a grafit a tenyeremben. Mekkora kört lehet írni vele? Belefér a szoba, belefér a város, belefér a világ? S beleférsz még te is? Játszom. A játékomban magam alakítom magamat. Tágíthatom, szűkíthetem a sugarat, s amit belül hagyok, az kicsit az enyém is, szerelem.

A pamacs a polcon állt, a fogmosópohár mellett. Teljesen közönséges pamacs volt, bár kicsit satnyább, sápadtabb a többinél. Rég nem használták már. A pohár magasabb volt, teltebb, pereme a tükörig ért, s láthatta magát benne. Fényes, piros színét, dús alakját azonban csúnyának találta. De nem fájt neki a tükör, úgy hitte, belül amit a tükör sem vesz észre, szép, mint ahogy a pamacsot is szépnek gondolta belül.

Bámulom a tűt. Ha összenyomnám a körzőt, s már kört sem tudnák rajzolni, a középpont te maradnál. Csak te még nem tudod ezt. Furcsa. Játszom a körzővel. Egyre szűkítem a nyílást, egyre többen rekednek kinn, egyre közelebb állnak hozzám a bent maradtak.

A pohár szerelmes volt a pamacsba. Egyre várta, eljön az ő ideje, valaki őt is szeretni fogja. Még nem szerette senki sem de ő ezt nem is bánta volna ezután sem, ha a pamacs beleszeret. Némán álldogált, mert tudott többet adni önmagánál, a szereteténél. A pamacs alacsonyabb volt, nem érte fel a tükröt, s önmagát csak a pohár fényében látta. A felé, érte küldött ragyogásban - bár a pohár fénye mindenkit visszatükrözött, aki mellé állt, csak a pohár nem vette észre - délcegnek, erősnek, okosnak látta önmagát, a poharat pedig csúnyának. S bár a pohár nem tetszett neki, mégis jólesett néha ránéznie, mert ilyenkor igazán nagynak érezte magát.

Már egészen kicsi a kör sugara. Jó ez így? Egy kicsit azt is jelenti, mintha egyre kevesebb dolognak, egyre kevesebb ismerősnek és ismeretlennek hagynék helyet magamban. Mintha egyre több támaszpontot hagynék el, hogy közeledjem hozzád, közeledj hozzám.

A pamacsot eltöltötte képzelt szépsége, s büszkén tekintett szét. Ha megmozdult, mindig kihúzta magát - igaz, még így is eltörpült a pohár mellett - s leereszkedően és kicsit lenézően bámult a pohárra, vagy hűvösen elnézett mellette. A pohár nagyon érzékeny volt, s a pamacs viselkedése elkeserítette. Megpróbált szebbnek látszani, jobban ragyogott, s a pamacs még délcegebbnek látta magát benne. A pohár nem értette, miért viselkedik így a másik, de mert nagyon bántotta, megkérdezte: Mondd, pamacs, miért gyűlölsz te engem? Ebben a kérdésben benne volt minden, a pohár egész lénye, a fájdalma, a reménykedése, úgy érezte, ezen múlik a boldogsága. A pamacs végignézett a poháron, újra megcsodálta magát annak tükrében, s megsemmisítő gőggel így válaszolt: Én nem gyűlöllek téged, pohár, csak egyszerűen nem érdekelsz!

Bűvölöm a körzőt, a szárai már összeérnek, már csak egy ember fér a körbe, s az te vagy. Lemaradt, kintrekedt mindenki más. Győztesként maradsz, s diadalmasan nézhetsz körül a dobogóról. De én játszom a körzővel, s megértem, én is kívülre kerültem a körön.

Juhász Gyula: A démonhoz

Alszol, de élsz! Tudom, tudom jól.
Te szálltál ki a mámoromból
Egy szürke szerda hajnalán,
Te gyújtogattál bús agyamban,
Míg néztelek dermedt riadtan
S jajgatva hívtam az anyám!

Alszol, de élsz! Te vársz a borban,
Ha majd tiportan lenn a porban
Üvöltöm: minden elveszett!
Te vársz sötéten és ragyogva
És elborult nagy homlokomra
Vöröslőn írod föl neved!

Alszol, de élsz! Az éji csendben
Fölébredsz és megállsz felettem,
Szívemre szorítod kezed.
Rád ismerek, mester, követlek
S a csöndes és bús őrületnek
Pallóján indulok veled!

Alszol, de élsz! Most néha ébredsz
És versek lázas üteméhez
Vered a taktust, csendesen,
De egyszer, egyszer, szörnyű, tompa
Taglóval sujtasz homlokomra
S kioltod tündöklő szemem...

Kedd Aug 24, 2004 12:38 pm Hozzászólás témája:

--------------------------------------------------------------------------------

Ki volt hibás ?



Kezdetben volt az első kettő
ártatlan, pőre s naiv akár a nép.
S monddá az Úr, őrizd a törvényt
mit én szabtam rád, elejétől-rég.

Minden tiéd, mi megterem e kertben,
csak e fának gyümölcsét elkerüld,
a balga pár szentül megigérte,
s a fa tövén álomra szenderült.

Ki volt hibás ? Talán az Úr
ki akkor régen rossz törvényt hirdetett,
s jól tudta, hogy hibás e törvény
s az emberpár ezt úgysem tartja meg?

Vagy tán az emberpár a balga
volt a hibás, s merészelt dönteni
két út közül, hogy nem látta a végét,
s tudás nélkül akart választani?

Azóta is csak igy szól ez a nóta,
az egyik tilt a másik megszegi.
Mindegy milyen éppen a rend
helyette újat kell választani.

Ki tegnap bűnöző volt, gaz, galád
holnap már hős lesz, nagy vitéz,
s ki biró volt, s itélt miként a törvény
ma mint vádlott, birák elébe néz.

S holnap mi lesz ? Ki lesz a vádlott?
Ki lesz a biró, s vajh mit itél ,
ha sejti azt, hogy törvénye múló
s a vádlott felől dönteni fél?

S mi lesz mikor a vádlott tudva tudja,
hogy holnaptól a biró ő lehet?
Hol van a gát mi majd megálljt parancsol
hogy vádlott-biró mennyit, s mit tehet?

Mikor lesz az, hogy születik egy törvény
ami örök és meg nem változó,
s nem kell biró, rendőr vagy végrehajtó
mert ez a törvény szent, s megtartható.

Mikor születik meg az a világ,
hol nem vitáznak múlton, csak a mán,
vagy a jövőn ami még szebb lesz
és boldogabb a népeknek talán.

Mikor jön el, hogy egy rangba juthat
Az épitész és az épitő,
s egy rangra jut velük a költő
ki megálmodja, mit hoz a jövő.

Mikor jön el az álmodott világ,
hol nem lesz éhezés és háború,
nem lesz nyomor és félelem
csak néha-néha egy szerelmi bú.

Tenger magányában, lenn
Hívságunkhoz túl mélyen
S tervezője az Élet Gőgje nélkül pihen csendesen

A csillogó tükrökön
Nem fénylik a várt öröm
Férgek vonnak érzéketlen, undok nyákot színükön

Halvány, holdszemű halak
Lesnek arany tárgyakat
S kérdik: "Mit keres e gőgös csoda itt a víz alatt?" ...




Részlet Thomas Hardy "Két út egybevág" című verséből (A Titanic katasztrófájának alkalmából írt sorok) 1912

Gál Éva Emese
IMA AZ EMBERÉRT

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökételetesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.

"Eszembe jutott egy reggel, amikor egy fán pici lepke bábját vettem észre abban a pillanatban, amikor felpattant a burok, és a lepkévé vált hernyó készült napvilágra törni. Vártam, vártam, de késett, s mivel siettem, ráhajoltam és elkezdtem leheletemmel melegíteni. Türelmetlenül melegítettem, és a csoda kezdett kibontakozni előttem, gyors és természetellenes ütemben, kinyílt az egész burok, és kibújt a lepke. Ám sohase felejtem el undoromat: szárnyai ráncosak maradtak, az összehúzódott testecske remegett, s küszködött, hogy kitárja a szárnyát, de nem tudta, s én igyekeztem, hogy segítsek neki a leheletemmel. Hiába, hiányzott neki a türelmes érés és a napfényben való lassú kibomlás, most már késő volt. Leheletem idő előtti kibomlásra kényszerítette a lepkét, ráncosan, koraszülöttként jött napvilágra. Éretlenül bújt ki, reménytelenül mozdult meg, és nemsokára meghalt a tenyeremben. Azt hiszem, e lepke pelyhes teteme a legnagyobb teher az életemben, lelkiismeretem legsúlyosabb terhe. És íme, ma értettem meg mélyen: halálos bűn siettetni az ősi törvényeket, bizalommal kell követni a halhatatlan ritmust. Összekuporodtam egy sziklán, hogy nyugodtan megemésszem ezt a szilveszteri gondolatot. "Ó, ha tudnám -gondoltam magamban- ezt az új évet szabályozni, hisztérikus türelmetlenség nélkül! Milyen jó is lenne, ha ez a kis lepke, amelyet sietségemmel megöltem, mindig előttem repülne és mutatná az utat."

(Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög)

...Ugye szép volt...?


Radnóti Miklós:Álomi táj


Ha az éjszaka korma lecsöppen,
Ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.

Ha a hold feje vérzik az égen
s gyürüző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.

S míg táncra libegnek az erdőn,
toppantva, riadtszivü fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.

Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy féleleműzte madár

s a magány szelidebb a szivemben
s rokonabb a halál.

Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre-lent;
Mosolygva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényű fátylat szövögetnek
És bút, és gyászt, és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövőre.
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke, messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait.
- Én népem! Múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés.
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkaul,
Ránknéz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag.
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk',
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lakziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd, cigány!
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében,-
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,-
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat!
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!

De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küzködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzá tapadni örökkön-örökke

Originally posted by csocsike@Aug 26 2004, 04:47 PM
Sajó Sándor: Magyarnak lenni ,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzá tapadni örökkön-örökke!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Kattints a kibontásához...

Hát ez az!

Váci Mihály : Gyalog szerettem volna jönni

Gyalog szerettem volna jönni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy frissen érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.
Gyalog szerettem volna jönni,
hogy érezzem: - a telt kalász,
a rét sok térdeplő füve
elém borul, el nem eresztve,
s lábam kérve kulcsolja át.

Gyalog szerettem volna jönni
át a szorgalmas földeken,
mindenkinek által kiáltni,
mezsgyén átlépni, kezetrázni:
"Na és a munka, hogy megyen?"
Gyalog menni az utcán végig,
előre köszöngetni ott.
Tornácokon üldögélni, mint régen,
hogy mindenki arcomba nézzen,
s mondják: - "Semmit se változott!"
Én gyalog fogok hazamenni
a porral lepett füveken,
mezítláb, hogy sírva érezzem,
ha felmelegszik a szülőföld
pora, mikor megérkezem.

"Denn die einen stehn im Dunkeln
und die anderen stehn im Licht,
und man sieht nur die im Lichte
die im Dunkeln sieht man nicht"
Bertold Brecht

Elgondolkodtato, hogy a 6,2 milliard emberböl 4,8 milliárd abszolut szegénységben él.
Naponta 100 000-en halnak éhen 10 éves kor alatt.

Pilinszky János

ÜZENET AZ ÜVEGVÁRBÓL


Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.

Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
- mint víztartó az úszkáló halat, -
hogy hozzád érjek és te testtel érj, -
maradsz te nekem puszta forma, fény,
a képzeletnek engedő anyag.

E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,

hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.

De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, - de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.

Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át (a) végső, nyilt öröm,
- de mégis, így is mondom: jól van ez.

- Mert néha látlak, késő délután,
amint a tóra mész, te szép modell,
s ilyenkor álom-másod nesztelen
utadba áll: mint kíntól kergetett,
egymáshoz űzött, megtévedt kezek
imádkoztok veszendő lelkemért.

Tompa Mihály:

Boldogság

Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?
Fényes orczád néha, néha,
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a szív álma képzel
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Míg előre jár szemünk:
Csendes kunyhó vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorul;
Öntagadás, türelemnek
Keresztjéhez sem borul;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfelen alszik el.

Voltam ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam oh vágy! szirttetődön,
Melly szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorus volt homlokom...
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!

Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, miért kell a boldogságban
Öntudatlan érezni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszíteni?

Mért van, hogy ha szíved álma
Megvalósul, s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábít, vonz a fátyolos kép
Melly távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog ha kéjt nem ízlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogy ha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós hol derűlt;
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét, hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság?!

Ez szep

pironkodo


Ambrus Lajos:
KOSZORÚ

1.

Elkészítette szép albomát a rend,
csokorban mind, miről álmodtál,
tilalom-palástot kötött köréd a csend,
a méhraj sudár jegenyére száll.

Tornác alatt a harsány illatoktól
megbarnult a szerelem-patak,
és te furán, hogy menekülj a sártól,
féltettél engem, s vádoltad magad.

Mi lesz, ha akkor hallgatok reád,
virágöbölben daccá nő a vád,
Játékszer leszel, mint réten a szél,

ki saját hangjától bódultan rohan,
és illatát vesztve egyre boldogabb,
mert a múltjából ő is megél.

2.

Eladtad fényes hegyeidet,
szeres pásztorod a hold,
boldog, hogy vakon is mást vezet,
ő az éjben drága folt.

Az öröm azóta barkában leng,
érted meghajol az ág,
bársonyt sző az út, ha elmerengsz,
bezárkózik a virág.

Mint fájától búcsúzó levél,
ki vérzik, ha itt tarlóra lép,
megállsz te is, a fogoly.

Ilyen a kép, melyet völgy ölel,
festi a múlt, mosolyod felemel,
s veled virraszt egy bagoly.

3.

Mint volt-esték andalgó teleholdja,
ki magában hord tengernyi holt-követ,
nagyböjtre készülsz, bár ami tagadja,
évszakok határán csupán követ.

Meglelted házad, tűzhelyeden már a
kis lábas csak duzzogó pletykafészek,
alvó vulkánt rajzol fel a pára,
eladta régen kisingét a szeg.

És fogat vált a bolondos április,
ibolya helyett majd kikerics virít,
görcsös guzsalyban álmodik a szú,

köréd gyűl a csend, s a hajdan-volt kacaj
arcodra fest majd hulló ráncokat,
élő éket: szeretet-koszorút.

Váci Mihály: Mintha

Ez a folyó mintha folyna,
az éj is mintha éjjel volna;
- az ember mintha olyan volna,
milyennek lenni lenne dolga.

Mintha élet lenne az élet,
éltetne is - míg csak leéled,
s mintha elég is lenne néked
mindaz, mivel végül beéred.

Én is mintha önmagam lennék,
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az, mi voltam, s mi lehetnék.

És te is mintha csak te lennél,
mikor nevetsz - mintha nevetnél,
s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
éppen olyan vagy, mintha élnél.

Minden dolog teszi a dolgát,
az érdem elnyeri a zsoldját,
a szó olyan, ahogy kimondják,
Mi a bajod? Tudod? Na, szólj hát!

A szeretet mintha szeretne,
a szerelem mintha lehetne,
a hit mintha még hitegetne,
s mintha hinni lehetne benne.

Minden dolog épp olyan mintha
öntökélyére lenne minta;
tökéletes hinta a hinta,
a kulcs az ajtókat kinyitja.

ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.

Világunk mintha már az lenne,
minek az ember elképzelte,
s benne semmi dolgunk se lenne,
s mintha belenyugodnánk ebbe.

pironkodo

SZABÓ LŐRINC: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követlenek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.



Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet nem kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.


Félek mindentől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.



Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem az vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.



Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint a lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.