Versek, idézetek...

Nagy László

A FALAK NÉGYSZÖGÉBEN

Meghalni se tudtál,
te csak az asztalra buktál,
beborultál,
torkolat-tüzek, láncok,
sikoly-címeres lányok,
üszöktől cirmos virágok,
komor vagányok,
s küllők, cserepek forgatagába
egy árva hajszálat se küldtél,
csak beleőszültél,
csak beleőrültél.

Szabályos télben
itt állsz egyedül ébren
a falak négyszögében
ágyúdörejként
visszhangzó köhögésben,
lélekben is fázva, késekkel koronázva,
bú-bajba csavarodva,
s már szégyellve szórod oldó
igéid a sorsra,
mintha már vétek volna,
ha a tavaszra gondolsz,
orgonákra,
lilán dagadó tüdő-fákra –
jaj neked aki voltál
tüzes királyka:
itt legbelül
félszegen, illetlenül
lehelsz a jégvirágra,

NAGY LÁSZLÓ APÁNK A MÁSVILÁGRÓL

Jó napot, jó fényt a családnak.
Csak az óhajtást hozom, csak jó-magamat.
Bábot a kicsinyeknek nem adhatok, se madárlátta valamit,
nyúlkenyeret, egyebet.
Nem a vásárból jövök, nem a hegyről, nem az égből,
de igenis: a földből.
Nehéz volt magamat összeszednem, nehéz a föld is,
a sírdombot sokáig mozgattam, akár a vakond.
Sós-paprikás kenyeret kívánok, igen.
Adjatok jó bort, ha van, világítson az is minékünk.
Annyi mohát, kőport, cementport, annyi falevelet
csaptam le magamról, féltem, nem érek ide időben.
De süt a nap, sütöget, szép a reggel.
Izzadok édeset a napvilágban.
Gondoltam, jó, ha magam jövök, mert kivel üzenhetnék?
Senkivel. Készültem ide, de mióta, - azóta, hogy a Lehetetlent
agyadba vetted, s forgatol vele engem is.
Itt ragyogok, lásd be, hogy minden lehet.
Emlékezz a pulira is, a Cirókára, ahogy a bika
orrába csimpaszkodik - az a kis gyöngyfogú fekete labda.
Vi-vi, vau, vi-vi, vau-vau-vau!
Ugatok, utánzom, terelem a harangos nagy-dögöt,
a Behemótot, ahogy akarom.
Gondolj csak a Cirókára. Sikerül neked is.
De én nem uszítalak, tedd a dolgod.
Egészségünkre! Mit gondolsz, mi a kegyelet?
Elrekeszteni a dalt a temető mellett?
Vígadjatok, ha tudtok, fiaim.
Hozzatok akár cimbalmot a sírdombomra,
Bőgőt meg szép hegedűt.
Másodszor már nem jövök,
jó napokat, jó fényt a családnak.
Nem hideg a tenyerem, fogjunk kezet.

forrás: Scheffer János- versek és fotók

Hallgasd meg a minden, ami HANGOS PRÓZA topicban, Latinovits előadásában itt:#168

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
ugrik a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket

<CENTER>RADNÓTI - TÉTOVA ÓDA </CENTER>


<TABLE align=center><TBODY><TR><TD>Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

1943. május 26.



</TD></TR></TBODY></TABLE>
Hallgasd meg a minden, ami HANGOS PRÓZA topicban, itt#1401

<CENTER><TABLE width=632 border=0><TBODY><TR><TD align=middle>

</TD></TR></TBODY></TABLE></CENTER>

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költõkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklõ asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzõk ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tûzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezõkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az õ ügyük ott lenn, -
s most a szabadság angyala õrzi nagy álmuk az éjben.

S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nõk
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem õrzi kezük szoritását,
mûvük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az éj? az az éj már vissza se jõ soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. -
Ülnek az asztalnál, megbujnak a nõk mosolyában
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdõkben s idegen legelõkön alusznak.

Csokonai Vitéz Mihály :
Dorottya

Hallgasd meg: #1313 #1324 #1334 #1352#1363

"...A szegény Dorottya, nem lévén már foga,
Csak holmi lágyacskább csemegén nyámmoga.
Néhány kráfli álla tányérján előtte,
Mellyel görcsös gyomrát apránként töltötte.
Éris hát tündéres erejét felvevé,
S magát egy gömbölyű kis formába tevé:
S midőn a fortélyban jó módot talála,
Dorottya tányérján egy kráflivá vála.
Ah! Vigyázz kisasszony, most vigyázz ám nagyon,
Ím a tányérodon méreg s veszély vagyon..."

Ady Endre

<dl><dd>Sem utódja, sem boldog őse,...</dd><dt></dt><dd>Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.</dd><dt> </dt><dd>Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.</dd><dt> </dt><dd>De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.</dd><dt> </dt><dd>Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.</dd></dl>

nagyon jó.
Engedelmeddel Le is vettem. Idéztem másnak.
Köszönöm

Nekem tetszik.
Nagyon igaz lehet.
Legalábbis nekem bejött..

Ha szeretsz valakit aki KÉK, akkor ez nagyon összejön.
Csak kell , hog ymég ő is akarjon szilva maradni. VELED!