Versek, mesék ‎

Szőlősgazda és a rigó

Kisütött a meleg márciusi nap. Vidáman csörgedezett a hólé az ereszeken. A szőlősgazda fogta a metszőkést, és így szólt a rigóhoz:
- Gyerünk rigó komám, metsszük meg a szőlőt!
- Nem mehetek - felelte a rigó -, mert dolgom van. Éppen fészket rakok.
- Azzal elrepült szalmaszálakat keresni.
Meleg tavaszi szél fújdogált a dombok felett. A szőlőtőkén új hajtások sarjadtak. Méhek döngicséltek a kertekben. A szőlősgazda a vállára vette a kapát, és a rigó fészke felé pillantott.
- Gyere rigó komám, kapáljuk meg a szőlőt.
- Szó sem lehet róla! - felelte a rigó. - hiszen éppen most kezdek tojásokat rakni.
És csak kotlott tovább a fészkén.
Megzendült az ég júniusban. Záporesők fürdették a földet. A gazda most a permetezőt vette a vállára és megint odaszólt a rigónak:
- Rigó komám, gyerünk permetezni, mert különben rozsdás lesz a szőlő.
- Menj csak magad! Nem látod, hogy most költöm a fiókáimat? - kérdezte a rigó, aztán csak ült csöndben a fészkén.
Sűrű dudva verte fel a szőlőt. A gondos gazda megfente az irtókapát, és megkérdezte a rigótól:
- Rigó komám, nem jössz velem gyomot irtani?
- Nem! - felelte a rigó. - Hiszen most tanítom a fiókáimat repülni!
Beköszöntött az ősz. Borostyánszínű szőlőfürtök csüngtek a tőkén. A gazda most a taposókádat vitte ki a szőlőbe.
- Merre vagy, rigó komám? - kiáltotta.
- Itt vagyok - csicseregte a rigó.
- Gyere menjünk szőlőt szüretelni!
- Jövök! - rebbent fel a rigó. - Csak várd meg, amíg idehívom a fiókáimat. Jönnek ők is szüretelni.

Móricz Zsigmond: Iciri-piciri

Hol volt, hol nem volt. . .
Volt egyszer egy iciri piciri házacska;
ott lakott egy iciri piciri kis macska.
Volt annak két iciri piciri kis ökre,
rákaptak egy iciri piciri kis tökre.
Csizmát húz az iciri piciri kis macska,
hová lett az iciri piciri barmocska.
Bejárja az iciri piciri kis erdőt,
s nem leli az iciri piciri tekergőt.
Bejárja az iciri piciri kaszálót,
s nem látja az iciri piciri kószálót.
Rátalál egy iciri piciri kis tökre,
bánatában iciri picirit meglökte.
Felfordult az iciri piciri tököcske,
benne a két iciri piciri ökröcske.
Megörült két iciri piciri ökrének:
vége van az iciri piciri mesének!

Zelk Zoltán : Kecskére bízta a káposztát

Egyszer volt hol nem volt, csodálatos ország volt, az erdőben sok fa volt, rókalyukban róka volt. Libapásztor libát hajtott, ágról csillagot szakajtott, mire hazatért estére telis-tele a köténye. Hát ebben a szép országban, annak is egy falujában, a falunak is a szélén, de egészen a legszélén, ott is egy domb tetején, éldegélt egy szegény legény.
Vizet forralt teli ülttel, fennhangon beszélt a füsttel: "Füstöcske szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd meg a fűszáltól, fűszál kérdezze bogártól, bogár kérdezze madártól, madár kérdezze fűzfától... nincs nekem már csak kolbászom, nincs is nekem maradásom."
Így szólott a szegény legény, aztán hármat füttyentett, mire rögtön mellette termett fehér szőrű, piros nyelvű kis kutyája. Meg is kérdezte a legénytől:
-Édes gazdám, miért füttyentettél hármat?
-Azért, kedves kutyám, mert éppen három dologra gondoltam. Először azt, hogy aki éhes, annak enni kell. Másodszor azt, hogy elmegyek egy fazék káposztáért a szomszéd faluba. Harmadszor azt, hogy rád bízom ezt a fél rőf kolbászt, vigyázzál rá, míg megjövök a káposztával. Akkor aztán olyan kolbászos káposztát főzők, hogy kilenc napig sem éhezünk meg utána!
Ezzel útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy rigómadár énekelt; így haladt az úton a szegény legény.
Fehér szőrű, piros nyelvű kis kutyája meg ott állott a fél rőf kolbász mellett, nézte, nézte, aztán így szólott gazdája másik jószágához, az udvar végében legelésző kecskéhez.
-Mit gondolsz, fehér szakállú, megkóstolhatnám én ezt a finom kolbászt?
-Me-e-eg! M-e-e-eg!- felelte a kecske, mire a kis kutya leharapott egy jókora darabot, a kolbászból. Nyalta is utána a száját, mert ilyen jót még nem evett sohasem, és még egyszer megszólalt:
-Mit gondolsz, szép szakállú pajtás, megehetném én ezt a finom kolbászt?
-Me-e-eg! M-e-e-eg! -felelte ismét a kecske, mire a fehér szőrű kis kutya megette az egész fél rőf kolbászt.
Alighogy a kolbász végére ért, megérkezett a szegény legény a káposztával.
-Hű, ilyen meg olyan kutyája! Hát mit tettél velem? Most aztán mit főzök ebédre? Takarodj a házadba, ne is gyere elő onnan három hétig!
Kiabált veszekedett a szegény legény, de egyszer csak gondolt egyet és odahívta magához a kecskét:
-Ide figyelj, édes kecském! Én elmegyek a szomszéd faluba egy köcsög tejfelért, hadd főzzek egy kis tejfeles káposztát ebédre. Erre a haszontalan kutyára nem bízhatom te rád bízom, vigyázz a káposztára, míg visszajövök.
Ezzel útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy rigómadár énekelt; így haladt az úton a szegény legény.
A fehér szakállú kecske meg ott állott a fazék káposzta mellett, de ő bizony nem kérdezet semmit, hanem rögtön nekilátott a káposztának. Mikor a szegény legény visszatért a köcsög tejfellel, már csak az üres fazekat találta a földön.
-Hű, te csúf, gonosz kecskéje, hát mit tettél velem? Takarodj az ólba, ki se másszál onnan három hétig!
Így kiabált a szegény legény, de aztán megint gondolt egyet, és odahívta magához a fehér szőrű kis cicáját:
-Ide hallgass, édes cicám! Sem a kutyára, sem a kecskére nem bízhatok semmit, terád bízom, vigyázz erre a köcsög tejfelre, míg elmegyek a szomszéd faluba egy rozscipóért!
Ezzel útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy rigómadár énekelt; így haladt az úton a szegény legény.
A fehér szőrű kis cica meg ott állott a köcsög mellett, és megkérdezte:
-Mi-au? Mi-au?
-Tejfel! Tejfel! - felelte a kutya és a kecske, mire a cica így szólt:
-Ha tejfel, akkor megeszem!
Meg is ette! Már a köcsög alját nyalta, mikor a szegény legény megérkezett a rozscipóval. De a szegény legény már nem kiabált, nem is veszekedett, csak búsan leült az üst mellé, és így szolt a füsthöz:
-Füstöcske szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd meg a fűszáltól, fűszál kérdezze bogártól, bogár kérdezze madártól, madár kérdezze fűzfától.
Fűzfa így szól a madárhoz, madár így szól a bogárhoz, bogát így szól a fűszálhoz:
-Rozscipó lesz ma ebédre ... nosza, itt a a mese vége!

A répa (orosz népmese)

Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét
Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták nagyot rántottak rajta
erre aztán engedett a répa,s kifordult a földből.

A büszke tölgyfa

Volt egyszer a Köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.
- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!
Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:
- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!
A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett! - belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.
Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.
- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!
Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.
- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!
- Nem kell! Nem kell! - hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.
- Ugyan, mit képzelsz? - csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.
Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.
- Megvagy, mihaszna férge!
Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:
- Jobban vagyok!
Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:
- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!
Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.
- Ó, te tölgyfa!... Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!
Harkály doktor hozzátette:
- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.
- Meglesz! Meglesz! - kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:
- Gyertek ide, hozzám!
Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.

A csillagszemű juhász

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népének rá kellett mondani: adj’ isten egészségére! Hogyha náthás volt, nem is lehetett más szót hallani az országban, mint: “Adj’ isten egészségére!” Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta sohase mondani.
Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, s maga elé hívatta a juhászt.
Elmegy a juhász, s megáll a király előtt, aki éppen a trónusán ült, és nagyon mérges volt.
– Mondd mindjárt: adj’ isten egészségemre! – kiáltott rá.
– Adj’ isten egészségemre – mondta a csillagszemű juhász.
– Nekem, nekem, te gazember! – kiabált a király.
– Nekem, nekem, felséges uram – válaszolt a juhász.
– De nekem, énnekem! – ordított magából kikelve a király. – Mondd azt tüstént, hogy adj’ isten egészségére, felséges királyom!
– Nem mondom biz én addig, amíg a királykisasszonyt hozzám nem adják feleségül.
A királykisasszony is ott ült a szobában egy kisebb trónuson. Nagyon megtetszett neki a bátor legény, s egy szóval sem mondta, hogy nem megy hozzá.
De bezzeg a király kékült–zöldült dühében, s nyomban megparancsolta, hogy vessék a juhászt a fehér medve tömlöcébe.
Megfogták a darabontok, s belevetették. De mikor a medve meglátta a csillagszemét, a tömlöc legtávolabbi szögletébe kucorodott, s dehogyis merte volna bántani.
Jön reggel a hopmester, hogy összeszedje a juhász csontjait, hát látja, hogy biz annak kutya baja.
Felvezette a királyhoz.
– No, te gazember, most közel voltál a halálhoz, mondod–e nyomban, hogy adj’ isten egészségemre?
De a juhász csak azt mondta:
– Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
– Eredj hát tíz halálba! És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe. Be is vetették a darabontok egy szóra, de amikor betették utána az ajtót, a juhász elővette a szűre ujjából a furulyáját, s olyan szépen fújta, hogy a sündisznók egymásba kapaszkodtak, s táncra perdültek.
Reggel, mikor a hopmester eljött megnézni, hogy maradt–e valami a juhász csontjaiból, még javában fújta, s a sündisznók még mindig járták.
Mit volt mit tenni, felvezette a juhászt a királyhoz, s az azt mondta:
– No, gazember, most közel voltál a tíz halálhoz, mondod–e már, hogy adj’ isten egészségemre?
De a juhász csak azt mondta:
– Nem félek én száz haláltól sem, csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
– Eredj hát száz halálba! – kiáltott nagy haraggal a király, s megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.
El is vitték a darabontok, de mielőtt bevetették volna, arra kérte a juhász őket, menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a verembe, talán még meggondolja magát.
A darabontok kimentek, ő pedig felállította a verem mellé a fokosát, ráakasztotta a szűrét, a tetejébe tette kalapját, s kikiáltott a darabontoknak, hogy nem gondolta meg magát.
Bejöttek a darabontok, s be is vetették szerencsésen a szűrt meg a kalapot, s észre sem vették, hogy a juhász maga ott maradt az egyik szögletben a sötétben.
Másnap jön a hopmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, mikor meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz, aki már akkor még sokkal mérgesebb volt, de azért mégis megkérdezte:
– No, most már száz halálban voltál, mondod–e már, hogy adj’ isten egészségemre?
De a juhász csak azt felelte:
– Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
Látta a király, hogy elpusztítani nem tudja, befogatott a királyi hintóba, maga mellé ültette a juhászt, s elhajtatott az ezüsterdőbe. Ott azt mondta neki:
– Látod ezt az ezüsterdőt? Neked adom, ha azt mondod, adj’ isten egészségemre!
De a juhász most is csak azt mondta:
– Nem mondom én addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
A király elhajtatott az aranyvárhoz. Ott azt mondta:
– Látod ezt az aranyvárat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, csak mondd azt nekem, adj’ isten egészségére!
De a juhász itt is csak azt mondta:
– Nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!
Odébb hajtattak a gyémánttóhoz. Ott a király azt mondta:
– Látod ezt a gyémánttavat? Neked adom az ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, csak mondd azt nekem: adj’ isten egészségére!
De a juhász itt is csak azt mondta:
– Nem, nem, nem mondom addig, amíg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül!
Látta már a király, hogy semmiképpen nem boldogul vele, nagyot sóhajtott, s azt mondta:
– Isten neki, hozzád adom a lányomat, de akkor aztán mondd nekem igazán, hogy adj’ isten egészségére!
– Mondom én, persze hogy mondom, miért ne mondanám!
A király ennek nagyon megörült, s kihirdette, hogy örüljön az egész ország népe, mert a leánya férjhez megy. De legjobban örült a szépséges szép királykisasszony, aki annyi királyfit kikosarazott, s aki a csillagszemű juhászt igazán megszerette.
Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett, ivott, táncolt. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság, a legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Hát amint a vőfély felhozza a tormás disznófejet, s a király maga elé vette a tálat, hogy mindenkinek a részét kiossza, egyszerre csak nagyot tüsszentett az erős tormától.
– Adj’ isten egészségére! – kiáltott a juhász legelőször, s a király ezen úgy megörült, hogy menten lefordult a székről.
Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohasem terhelte a népét azzal, hogy kedvük ellenére jót kívánjanak neki, mégis jót kívántak neki minden parancsolat nélkül, mert jó király volt, s igen szerették.

A só


Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy–egy ország.
Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken:
– Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?
– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
– Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt.
– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad: hogy szeretsz?
– Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
– Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király –, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki–kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
– Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Ember–e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most se mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Szóljon, ember–e vagy ördög, mert mindjárt lövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva–szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos–gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt–múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:
– No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
– Lelkem uram – mondta a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.
– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek–süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király:
– Hallod–e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt–főz?
– Sóval süt–főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
– No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

oviba kedves versike

Cser Gábor: Didergő Balambér
Sün Balambér dideregve
felkapaszkodott a hegyre
megnézni Tüskés komáját,
kedves, öreg fenyőfáját.
Fenyőfából hóember lett,
és persze nem is didergett.
Pedig kemény fagy csikorgott.
Szép, fehér hóbundát hordott.
Sün Balambér dideregve
Tüskés komáját kérdezte,
jó meleget hol találna?
Nagyon fázik füle, lába!
-Hát nem alszol, kisbarátom?
Elkerül a téli álom?
Fogadj szót a természetnek!
Jobb törvények nem léteznek!
A fenyőfa odújába
bújt a sün, egy puha ágyba.
Körülöttük a Tél hona,
alszik a két tüskés koma.

Dzsabajev Dzsambul :Bölcsődal (részlet)
Szenderedj el,csöpp legény,
álmodat majd őrzöm én.
Bölcsőd mellett dombrát penget
hószakállú nagyapád,
gyöngéd kézzel ringat-renget,
hozzá halkan énekelget,
s néked csendes álmot ád.

Szunnyadj kinn kecskenyáj,
békén alszik már a táj,
elpihent a nyarga ménes,
bársony-bolyhos barikák,
csak egy csillag áll még kékes
tűzbe fenn és éber,fényes
tekintettel néz le ránk.

Bogárkák is alszanak,
folyóban a kék halak,
sivatag ringó tevéje,
ág hegyén a kismadár,
csendes erdők őzikéje,
könnyű álom szállt föléje...
Aludj te is, aludjál...
Rab Zsuzsa fordítása

Stekly Veronika: A három aranydió
Hol volt, hol nem volt, a Fiastyúkon innen a Tejúton túl, volt egyszer egy szép kis falu. Ebben a faluban dolgos, szorgalmas népek laktak. Szépen, serényen éltek, mindenük megvolt, amit munkával el lehet érni.
Volt azért kivétel is, mert volt köztük egyetlen egy dúsgazdag, és egy nagyon szegény ember is. De az a szegény ember olyan szegény volt, hogy még a templom egere is megsaj-nálta. Pedig annak sem volt több, mint egy majdnem csonkig égett viaszgyertyája. A szegény embernek csak egy rozzant dülöngélő házikója volt, a gazdag ember háza viszont körbe volt kerítve magas kőfallal, így próbálta megvédeni a kíváncsi szemek elől kertje féltett kincsét, a messzeföldön híres, három aranydiót termő fát.
A falu apraja-nagyja csodájára járt, mert hát az ő diófáik is éppen úgy sütkéreztek az őszi napfényben, mint a gazdag ember fái, mégsem termett aranydió rajtuk. Édesek, omló-sak, hófehér belűek lettek, de aranyak soha. Ezen az őszön is éppen úgy történt, mint eddig ki tudja már hány éve mindig. A szorgalmas emberek elnyerték munkájuk gyümölcsét. Min*denkinek jutott egy-egy jobb falat. Talán több is mint máskor, csak egyedül a szegény ember portáján nem termett semmi, így még szegényebb lett, mint eddig volt. Éppen ezért azt gon-dolta, hogy elszegődik a gazdag emberhez egy évre, akkor talán neki is jobb lesz.
Úgy is történt. Felfogadta a gazdag ember a szegényt, aki egy évi munka fejébe fizet-ségnek nem kért mást, mint a féltve őrzött aranydióból három darabot. Dolgozott a szegény ember látástól vakulásig. Hajnalban etette-itatta a jószágot, délben szántott-vetett, este a di-ófákat gondozta. Sokat dolgozott a szegény ember, így az év során a gazdag ember még gaz-dagabb lett, mint eddig volt, és persze még zsugoribb is. De akármilyen hosszú is egy év, a-zért csak eltelik egyszer. Beértek az aranydiók, és a szegény ember kérte a kialkudott bérét. Ötölt-hatolt a gazdag ember, kínált helyette búzát, két vékával, krumplit, három zsákkal, hét tyúkot, kakaskával, de a szegény ember ragaszkodott a három aranydióhoz.
Nem volt mit tenni, kénytelen volt a fizetséget kiadni.
Q szegény ember szépen megköszönte járandóságát, tarisznyába rakta, és elindult düledező viskója felé. Nem lakott túl messze, mégis megpihent útjában hazafelé. Nem is egy-szer, de éppen háromszor. Minden pihenéskor elővett a tarisznyájából egy-egy aranydiót és az út mentén beásta őket a puha földbe. Majd mint aki jól végezte dolgát, ment tovább haza-felé.
A falubeliek várták már nagyon, és kérdezték, hogy mit kapott fizetségül munkája fe-jében, mert nem láttak nála semmit. A szegény ember így válaszolt:
- Ma csak a jövő reménységét kaptam.
Sehogy sem értették a falubeliek, azt gondolták, hogy a szegény ember megbolon-
dult, mert ilyen rejtélyesen beszélt.
Teltek-múltak az évek. Eltelt tíz év is azóta, hogy a szegény ember a gazdagnál dolgo-zott, és az eldugott diókból sudár fák lettek. De ez a tavasz már nem csak levelet, hanem vi-rágot is növelt a fákon. Eső mosta, szél cirógatta, a Nap hol forrón, hol langyosan csókolgatta a növekvő zöld diókat.
Eljött az ősz! Hullottak a levelek a diófánál, és a kis diók is beértek. S láss csudát, eze-ken az út menti diófákon éppen olyan aranydió termett, mint a gazdag ember kertjében. A falubeli emberek csak most értették meg, amit sok évvel ezelőtt mondott a szegény ember. Ma már mindenki megbecsüli és szereti, mert a falu a gazdagságát neki köszönheti. De nem is volt már szegény az az öreg ember, mert a falu apraja-nagyja ellátta minden földi jóval.
Szívesen mesélnek arról a szegény emberről, aki megszerezte a zsugori gazdag em-bertől a három aranydiót termő fa magjait. Én is tőlük hallottam...

Volt egyszer egy kedves, de nagyon szeleburdi szellőcske. Apró fuvallat volt csupán, ám meggondolatlanságával, felelőtlenségével sokszor valóságos vihartkavart maga körül. De mivel nem szándékosan keverte össze a dolgokat, mindenki szerette, és megbocsátott neki.
Egy szép napon kergetőzött a fák között, amikor furcsa nyöszörgésre lett figyelmes. Óvatosan lejjebb suhant, s egy pityergő mókust pillantott meg, aki elkeseredve üldögélt a földön.
-Hát te miért sírdogálsz, mókuska?
-Hogyne sírnék, amikor nem találom a télire eltett ennivalómat: a mogyorót, diót! Hiába gyűjtögettem szorgalmasan, mind eltűnt! Üres az odúm! Jaj nekem! – hüppögte elkeseredetten a mókus.
-Ne búsulj egy cseppet sem! Gyors vagyok és ügyes, elrepülök, és megkeresem a téli éléskamrádat!
Azzal elszáguldott. Útközben találkozott régi ismerősével, a rigóval, akinek mindig is irigyelte a gyönyörű hangját. A rigót szinte elsöpörte a gyors áramlat. Ijedten pityeregte:
-Hová ilyen sebesen, kedves szellő?
-Eltűnt a mókus téli eledele! – kiáltotta a szellőcske. – Megígértem, hogy megkeresem, de ha akarsz, te is segíthetsz! Keress, kutass, amerre jársz! – azzal továbbsuhant, és a rigó is elröppent, hogy segítsen a cimborájának.
A szellőcske repült, futott, ahogy csak bírt. Az erdő szélén megpillantotta a fürge nyulat. Odarepült hozzá, és elpanaszolta, hogy járt a szerencsétlen mókus. A nyúl ledobta a hátáról az összekötözött sárgarépa köteget, és gyorsan elrohant, hogy az eltűnt ennivalót felkutassa.
A szellő szállt tovább a réten át, s eljutott a medve barlangjához. A medve éppen ott-hon üldögélt, s jóízűen falatozott. Felnézett, mert az erős légáramlat majdnem kirepítette kezéből a reggelijét. Ott termett előtte a szellő. Udvariasan köszönt, mert tisztelte a medvét, és egy kicsit félt is tőle. A medve megkérdezte:
-Mi járatban vagy errefelé, szellő fiam?
-A mókusnak kell segítenem! – A szellő szaporán elmondta a szegény mókus esetét. A medve megvakarta a fejét, majd megkérdezte:
-A mókus megkért, hogy segíts neki?
-Nem! Én magam határoztam így! – húzta ki magát a szellő.
-Először is: lehet, hogy nem is akarta, hogy segíts neki! Másodszor: szóltál valakinek, hogy segítsen?
A szellő hirtelen megszeppent. Ő úgy gondolta, hogy ha valaki bajban van, rögtön a segítségére kell sietni! Majd halkan suttogva elmondta, hogy szólt a rigónak, a nyúlnak, majd hirtelen észbekapva folytatta:
-És találkoztam az őzzel a tisztáson, és a rókával a sűrűben, és a pillangóval a tó partján, és...
-És most mindenki keresi, ugye? – kérdezte bosszúsan a medve.
A szellőcske rémülten bólintott.
-Akkor most menj vissza,és nézd meg, mit műveltél! – kiáltotta a medve.
A szellő ijedten indult vissza. Amikor odaért ahhoz a helyhez, ahol megpillantotta a szomorú kis mókust, hatalmas tömeg várta. Ki a fán, ki a levegőben, ki a földön... A szellő riadtan közeledett.
-Mi történt? – kérdezte a mókustól.
-Képzeld, szellőcske, milyen buta voltam! Véletlenül rossz fára másztam, és eltévesztettem az utat! De azóta megtaláltam az odúmat, és az ennivalóm is megvan az utolsó falatig! Csak azt nem tudom, miért vannak itt ilyen sokan? Hogy kerültek ide?
-Hát...én szóltam nekik...!
-Én a nagymosást hagytam félbe emiatt! – szólt ridegen rókamama.
-Nekem szétgurult az összes répám, annyira siettem! – mondta dühösen a nyúl.
-Nekem összedőlt a télire készített kuckóm! Nem tudtam befejezni, úgy szaladtam! Most kezdhetem elölről! – panaszolta az őz.
Hirtelen nagy hangzavar lett, mindenki rátámadt a szegény szellőre.
-Megint összekavartál mindent!
-Elrontottad a napunkat!
-Szégyelld magad! – kiáltozták mindenfelől.
-Ne haragudjatok! Csak jót akartam! – zokogta a szellő, majd elkeseredve elmenekült. Már esteledett, amikor visszatért. Találkozott a mókussal. Tovább akart szállni, de a mókus megállította.
-Köszönöm, szellő, a segítségedet! Tudom, hogy jót akartál, csak nem sikerült! Persze ...tudom, hogy én is hibás vagyok. Csak sírdogáltam, ahelyett, hogy segítettem volna magamon.
A szellőcske jobb kedvre derült, s elhatározta, hogy többet nem ront el semmit. Legalábbis ritkábban...

Sulyok Gizella: Énekóra
/szó-re szó-szó szó / szó-szó re-szó szó lá-lá szó-szó/ szó-re szó-szó szó / szó-szó re-re szó∑/
1.Széles hómezőn vágtatunk a forgószéllel,
Szánkó fut velünk, suhannak a fák.
2.Otthon jó anyánk friss kaláccsal, öleléssel
rosszcsont kölyköket régen hazavár.
3.Távol integet piros kémény bodor füstje
fényes Napgolyó felhőn gurul át.
4.Széles hómezőn vágtatunk a forgószéllel,
Szánkó fut velünk, suhannak a fák.

Őszi mondókák óvodás gyerekeknek:

Elmúlt a nyár, itt az ősz,
Szőlőt őriz már a csősz.
Kipattant a búza szeme
vajon a babám szeret-e?
Ha nem szeret megbánja,
leszek a más babája.
Esik eső, csepereg,
Sárga levél lepereg.
Esik eső, csepereg,
A kisegér kesereg.
Esik eső, csepereg,
Megáznak a gyerekek.
Esik eső, csepereg,
Táncolnak az egerek.
Esik eső, ujujuj,
Méghozzá a szél is fúj.

Esik eső, csepereg,
sárga levél lepereg.
Feri, Teri felszedi,
kosárkába begyűjti.
Kemény dió, mogyoró,
kis mókusnak ez való.
Odújába elrakja,
Télen elropogtatja.
Október ber, ber, ber,
fázik benne az ember.
Szőlőt csipked a dere,
édes legyen szüretre.

Sötétben is fúj a szél,
hosszú lába földig ér.
Eresz alatt kopogtat,
ne hajolj ki, megfoghat!

Piros alma, de kerek,
kóstoljuk meg, gyerekek!
Ugye édes, ugye jó?
Nekünk hozta Ősz-anyó.

Sim-sum, fúj a szél,
ez a kis fa, jaj, de fél,
minden ága megremeg,
a levele lepereg.
ej, haj, semmi baj,
újra zöldül majd a gally.

Sárgul már a falevél
megfújta az őszi szél.
Szomorú a határ,
elment a gólyamadár.

Őszi találós kérdések óvodás gyerekeknek:
Sünilabda, zöld a színe,
ősszel pottyan le a fűbe.
Benne barna golyó lapul,
nagyot pattan, hogyha gurul.
Mi az? (gesztenye)

Esik eső csepereg,
Sárga levél lepereg.
A nap is már rövidebb,
melyik évszak lehetek?
Mi az? (ősz)

Nincsen kezem, nincsen fejem,
Csak palástom, s hosszú nyelem.
Napsütésben itthon hálok,
de ha esik, utcán járok.
Mi az? (esernyő)

Varázsbotja nincsen neki,
de a tájat eltünteti.
Mikor leszáll, azt sem tudod,
merre van a pisze orrod.
Mi az? (köd)

Volt ám nekem zöld kabátom,
azt viseltem egész nyáron
Nagyot nőttem pár hét alatt,
a zöld kabát széjjel szakadt.
Mi az? (dió, gesztenye)

PÁLFINÉ KOZMA ILDIKÓ:ÁLOMMANÓ
Száll az álom pilleszárnyon.
Álommanó, jó barátom.
Minden este eljön hozzám,
édes álmokat szórva rám.
Álommanó, jó barátom,
nem gyalog jár, nem lóháton.
Könnyű szellő hozza szárnyán,
útitársa a szivárvány.

SZABÓ ISTVÁNNÉ: ALTATÓ
Jön egy herceg, álomherceg,
szemedbe álomport perget.
Jön egy tündér, álomtündér,
a párnádon éppen elfér.
Álmodj,amíg fel nem ébredsz.
Kicsi réten kicsi tó lesz,
kicsi tóban aranyhal van,
sárgán surran, csendben csobban.
A réten virágok nyílnak,
nyújts kezet a kankalinnak.
Álomtündér, álomherceg,
már itt vannak, maradj veszteg!
Csukd be szemed, álmodj szépet,
ha felébredsz, elmeséled!

CSERE ÁGOTA:SZOMORÚ MACSKÁK
Nincs már nekünk
szerencsénk,
beomlott a
kemencénk.

Elszaladt az
egerünk,
nem leljük itt
a helyünk.

Elindulnánk –
ki bánná?
Elmegyünk hát
világgá.

Utánunk az
enyészet,
népes egér-
tenyészet.

VÉG ANDREA: CSIGABIGA
Csigabiga fáradt,
cipeli a házat.
Fű tövében lepihen,
elszúnyókál csendesen.
Gyönyörű az álma,
palota a háza.

Herczeghalmi Mária: Pöttyök
Baktat a kis katica
hazafelé éppen,
fekete kis pöttyöcskéit
számolgatja szépen.
Kicsinek is kicsi vagyok,
egy pöttyöm van még csak,
ha majd egyszer nagyobb leszek,
lesz ám nekem még hat!

Kányádi Sándor: Három székláb
Van egy kisszék,
háromlábú,
három lába:
három bábu.
Egyik: Billeg,
másik: Ballag,
harmadik meg:
Billegballag.
Így a kisszék
meg nem állhat,
szidja is a
három lábat.
Állj meg, Billeg!
Nyughass, Ballag!
Ne lipinkázz,
Billegballag!
De ők aztán
csak azért se,
nem hallgatnak
a kisszékre.
Billeg ballag,
Ballag billeg,
s Billegballag
ballag-billeg.
Jár csak jár
a három tébláb,
ringatózó
három székláb.
Kedvébe
eképpen járnak
a kicsi szék
gazdájának

Kányádi Sándor: Faragott versike

Volt egy fakatona.
Fából volt a lova:
kengyelje, kantárja
a kádár munkája,
fából a patkója,
fakovács patkolta:
fából volt faragva
a föld is alatta.
Fahuszár, favitéz,
hadd látom, mennyit kérsz?
Százat adj lovamért,
ezeret magamért.
csapj oda, csapj bele,
égjen a tenyere!

Cserjési Sándor:Mikulásra

Hármat ütött kint az óra,
Hosszú árnyék ült a hóra
És a téli csendességben
Alászállt a nap az égen!

Már majd kialszik a lángja,
Árnyak kelnek a homályban.
Majd az égbolt peremére
Rálépett az éj tündére.

Kezében egy fáklya csillog,
A nap már csak alig pislog.
Napnál fáklyáját meggyújtja
S elindul a hosszú útra.

Végigjárja a mennyboltot,
Kigyújtja a tengernyi csillagot,
Mikor azok mind kigyúltak,
A földön is villanyt gyújtanak.

Most is itt a csendes este,
Fényesre van az ég festve.
Akik most odakint járnak,
Dideregnek biz’, mert fáznak.

Mikulás este van most nálunk,
Épp a Mikulásra várunk.
Várunk áhítatos csendben,
Mikulásról, ajándékról elmerengve.