Versek

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Canadahun will not allow the display of content protected by copyright law, unless they have the necessary legal rights to display or direct traffic to that content.

A Canadahun nem járul hozzá bemutatni - vagy a megtaláláshoz iránymutatást adni - olyan tartalmú anyagot, ami a copyright (szerzői jog) által védett, csak akkor, ha van szükséges legális engedély rá.
Adminisztrátor

József Attila


VILÁGOSÍTSD FÖL

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

1936. július - október
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Juhász Gyula: Vojtina új ars poétikája a fiatal költőkhöz


Öcséim, ó mert vagytok többen is,
Sőt többen tán, mint kéne, ifjú bátrak,
Kik új dalokkal s hittel téreit
Betöltitek most a szűk Hunniának,
Hozzátok száll ma ez új intelem,
Tanács vagy kérés és kritika is tán,
Mert szó nélkül már mégse nézhetem,
Hogy némelyek mit mívelnek a lírán.
Ne fájjon ez azoknak, kik igaz
Lélekkel, bár forrongva síkra lépnek,
A fiatalságot nem éri az
Én gáncsom, csak mi benne régi vétek.
Mivel magam is voltam fiatal,
Mi több: ma vallom, hogy az vagyok
S tőlem ma távolabb a diadal,
Mint egykoron: felénk új nap ragyog
Új holnapnak ködéből : ez a nap
Egy más világot fog találni már
S jaj annak, aki kábán ez alatt
Csak múltat jajgat, s nem tud várni már.
De mégis, vannak dolgok földön, égen,
Melyek maradnak mindig, az utód
Hiába pártol el tőlük, cserében
Papírt kap aranyért csak, mai mód.
Mert, hogy dologra térjek, én öcséim
(Kik közt nem egyet én vezettem a
Parnassz hegyére) nem elég ígérni,
De adni is kell néha, pláne ma !
Úgy értem ezt, hogy szép, szép az irányzat
Mely egyenes és végtelenbe mén.
A hitteljes művészet és hadászat.
De mégis , mégis fő a költemény.
Mit bánom én, hogy mit vallasz Uradnak
És Istenednek és hogy mit tagadsz,
Hogy mit gondolsz a költésről magadban
És társaságban, nem bánt már a harc,
Mit izmusok szélmalma s nyája ellen
És mellett vívnak ifjak és nagyok,
Már én a költőt várom mind a versben
S ha nincsen benne, hoppon maradok.
Valaki légy, ha kollektív dalolsz bár,
És ne akarj te lenni valaki,
Mit bánom én, gyep vagy aszfalt az oltár,
Hol leborulsz, magadról vallani
Mert csak magadról vallasz, bármit is mondj
S ha minden második szód végtelen,
De érdekelsz, te tündöklő kicsiny pont,
Ha önfényed ragyog szemben velem.
S hiába minden mélység és ködösség,
Harmónia, ha szó marad a szó
S hiába mondod az emberre: fönség,
Ha senki vagy, szavakra utazó.
A falu tornya, mely csöndes nyugodtan
Mereng a zsupptetők fölött, bizony
Különb szívemnek, mint a cifra torta,
Mely habból ábráz téged kölni dóm !
Világpolgár légy (és ebben Aranynál
Tovább megyek, bár ő arany marad),
De ez az érzés nem a hontalanság
S becsülve mást, vedd észre a magyart !
Mert szép az export és expressio is
(Noha magam nem élek már vele),
De a poézis mégis csak poézis
S gyökér nélkül nincs fának levele.
Magyar légy és ne mondd, de ezt mutassa
A versed színe, íze és szaga,
Amint magyar volt és költő Balassa,
Bár idegenhez gyakran járt maga.
Magyar légy, mint a római palásban
Dörgő Petur volt zordon Berzsenyi
S homéri és virgili vers folyásban
Vörösmartynk Dunánkat zengeti.
Petőfi is, akár respublikáról
Akár juhászról énekel, magyar,
S Arany, idézve ötszáz velszi bárdot,
Egy örök magyar bánatot takar !
De ad vocem: magyarság és Petőfi,
Nem tetszik nékem a könnyű magyar,
A csupa rózsám, tubicám s a többi,
Ki mindenáron egyszerűt akar,
De úgy akarja, hogy lóláb a szándék
S kilóg a tudva hanyag rím alól.
Petőfi egy volt, Istentől ajándék
S nem új Petőfi, ki ma úgy dalol.
Mert nem lehet, hogy az Otthonban éljen
Feketekávén s pletykán a magyar
És ott merengjen zöldellő vetésen,
Amíg mellette bakkozik a kar.
És nem lehet, mit most sokan kívánnak,
A kultúrát a porba dönteni,
Vajúdik és szül még e szörnyű század,
De nem halódik, ami isteni.
Delendam esse censeo: kiáltod
És eltörölnéd, mert nem ismered.
Minek kultúra ? Úgyis kannibálok
Vagyunk, legyünk hát: ez önismeret !
Arany gazdája verte így vetését,
Én már lehet, konzervatív vagyok,
De megtartom, mit bízván és remélvén
Reánk testáltak bölcsek és nagyok
Van itt elég baj, bú, gond, céda gazság,
Van itt elég gyom és rom, dög, szemét,
A kultúránk, mi egyedül maradt rád
Vigasztalásul, koldus nemzedék
Csákányt az ős hazugságok falára,
De az örök szépség legyen tabu,
Az érckolosszus is ledől, hiába,
De Hamlet él, míg él a mélabú.
Csak verselő írónak szól e versem
S csupán költőnek, annak, aki vall,
Mert hozzád közöm - Isten látja lelkem -
Nincs semmi, tisztes drámai ipar.
Darabcsinálók, tantiémvadászok,
Kiknek hazája széles e világ,
Kiket a művelt csőcselék sovárog
Tapsolva kéjjel talmi holmiját.
Költő vagyok s magyar: nem érdem ez, de
Szent kötelesség és szent fájdalom.
Hívő reménnyel, küzdve, énekelve
Balsorsomat örömmel vállalom.
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Illyés Gyula

OZORAI PÉLDA



Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
annyi volt itt a nemzet, a magyar.
És szembe, hozván a császár parancsát
tízezer fő, tizenkét ágyuval
végig a völgyön, a Sió lapályán
rohamra készen, - középen a híd.
Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
ha az a hídfő, az is elesik.

Oh sármelléki törpe Thermopílé -
Haloványul a legendás görög
merészség és ravaszság a huszárok
merészsége és nagy esze mögött.
Megindultak, - nem le, az ellenségre:
a hegyre föl és másfél napon át
kerülgették, csak járták körbe-körbe
a vén Kálvária-hegy derekát.

A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
csizmát és csákót is cseréltek ők.
Előbb huszárok, most bakák vonultak
a hüledező ellenség előtt,
mely várta, várta rettegve, mikor dől
nyakába az a tenger népözön,
Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok
a másik hegyen, a Tükörcsösön.

Megdördült ott lenn végül is az ágyú,
hetedhatárig körözve szavát.
Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
a többi csak járt, csak vonult tovább.
Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,
mint a nádasok csikasz kölykei,
a pusztaiak... s a szemközti dombon:
Dégről Perczel, Szilasról Görgey!

Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév
hirdeti csak, mi történt azután.
Minthogyha ott lettem volna, merengve
ülök az őszi, vén Kálvárián.
Vadászkutyám elnyulva vár, a puskát
papírral cseréltem föl térdemen.
Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
bozótját kémleli tekintetem.

Hegyre kerültünk... vagy hegyre szorultunk,
barátaim, de megritkult sorunk!
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
az édes ország, melyért harcolunk;
s be ingatag a hídfő és be hangos
az ellenség!... hogy tódul már felénk!
Még rejti gyáván - változik a harcmód -,
de látom én már minden fegyverét!

Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
ha a veszély, mint zápor megered:
játsszuk már végig halálos mosollyal
a ríkató-vidító szerepet.
Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még,
ezrek dalaként fujva énekünk -
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön -
Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
 

Kokopelli

Állandó Tag
Állandó Tag
Arany János


A MÉH ROMÁNCA

Ablak alatt
A pünkösdi rózsa,
Kezd egy kicsit
Fesleni bimbója:
Kékszemű lyány,
Válogat belőle,
Koszorúnak
Holnap esküvőre.

Reménykedik
Egy kis méh az ágon:
Szép eladó,
Jaj, ne bántsd virágom!
Ezt az egyet
Magamnak kerestem,
Alig hasadt
Mikor eljegyeztem.

Felel a lyány:
Te bohó kis állat!
Lelsz te rózsát
Nem egyet, ha’ százat,
Holnap is nyit,
Holnap is eljössz te
Csak ne kívánd
Ami legszebb közte.

Mond a kis méh:
Szőke szép hajadon,
Neked Isten
Hű szeretőt adjon!
Nem sok amit
Kívánok tetőled:
Ne szakaszd le
Az én szeretőmet.

Felel a lyány:
Dehogynem szakasztom!
Dehogy leszek
E ne’kűl menyasszony!
Koszorúmban
Ezt fonom előre,
Ugy vigyenek
Holnap esküvőre.

El se mondá,
Nyult a szép bimbóhoz
Hogy letörje
A virágcsomóhoz.
A szegény méh
Rárepűlt kezére,
Csókot adni
Annak a fejére.

„Hess te gyilkos!
Ne bocsáss fulánkot:
Leszakasztám,
Vigyed a virágod.”
„Szép menyasszony,
Már nekem mi haszna!
Koszorúdnak
Híja lesz miatta.”

Koszorúdnak
Híja lesz miatta -
Ezt a kis méh
Keserűn mondhatta,
Mert a szíve,
Hiába parányi,
Nagyon tudott
A virágért fájni.

S a leánynak,
Hiába kiáltott,
Szeme alá
Üti a fulánkot;
Szegény bogár!
S maga haldokolva
Félreült, egy
Rozmarin-bokorra.

Szép menyasszony
Jajgat a sebével,
Esküvőre
Sem mehet szemével:
Holdfogyásig
Dagadt lőn a tája...
Azalatt meg
Elhagyá babája.

(1847.)
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
A labda

Kinézek a kertbe, csendesen hull a hó,
Az udvar végében áll a homokozó.
De sokat játszottunk, verekedtünk benne,
Szinte látom, mintha csak ma lenne.

A homokozóban piros pöttyös labda,
Mindnyájunk kedvence, ki egész nap hagyta,
hogy rugdaljuk, dobálódzunk vele,
A szilvafának nincsen már levele.

Régi barátságok jutnak az eszembe,
Régi sérelmeink múlt ködébe veszve,
Haragok, sírások, nagy kibékülések,
S fogadkozások, hogy nem érhet véget
Barátságunk soha!
S az ember milyen ostoba!
Elhiszi, mert hinni akarja.

„Hol vannak a katonák?”
Sohase kérdezd!
Inkább azt, hogy hová tűnt a lélek
Belőlünk, a szívmelengető,
Lassan mindent felemészt a rohanó idő.


„Kezdd el a békülést, hisz mindig te kezdted!”
De ha nem kívánja sem lelked, sem tested ?

Igen, én voltam, ki nem bírtam tovább,
Nem értettem soha az ügyes praktikát,
Sem a barátságban, sem a szerelemben,
Ha kellett elvettem, vagy hagytam, hogy menjen
Az a másik, de nem játszottam soha,
Talán hibás volt a régi taktika.

Én nyúltam először a telefon után.
Én szóltam először akadozva, sután.
És Én?
Nem voltam fontos Neki?
Ha én nem teszem, nem teszi meg senki
Azt az első lépést, az első szavakat?
Barátság, szerelem? Így mi marad
Belőled?
Mit remélnek, mit akarnak tőled
Még ma is?
Én is megváltoztam, más vagyok magam is.

Én is elfogadtam ezt a másik magam.
Nehezen, néha még elakad a szavam,
De már tudok másféleképp élni,
Tudok, ha kell én is másról beszélni
Mint, mi érdekel, és érdekelhet mást,
S nem hagyom abba közben a mosolygást.


Nem fogom soha többé már felhívni.
Nem fogok újra a kagylóért nyúlni.
Érzem, hogy a hangom csalárd, lenne hamis,
Elfogyott a mosoly, elfogytam magam is,
Nem maradok tovább az a pöttyös labda,
Akit kinn felednek a homokozóba’
Akivel, ha tetszik labdázni is lehet,
Eldobni, elhagyni, aztán minden mehet
Tovább, mint azelőtt,
S lehet múlatni a mulandó időt.

A régi kertet lassan belepi a hó,
Csak emlékemben él a homokozó.
Ami elmúlt, azt el kell temetni,
Ne keresse tovább többé soha senki.
Régi barátságok! Csak az emlék maradt!
Az ablakból nézem a szikrázó havat.
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Talán kevesen tudják, Ágh István, Nagy László költõ öccse, eredeti neve Nagy István.

Költõ, próza- és esszéíró.

Az ő versei közül választottam ma egyet.

Ágh István:

Mit kívánjak neked?

Micsoda meztelen lehettél?
Még szívedet is láthatták
bőröd alatt, akik szerettek.
Micsoda kiszolgáltatott
lehettél valamikor
ha most torkodig öltözöl
hajad rézsisakját szemedre húzod
ágyadig szelídíted a magányt?
Négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm.
Mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
Miféle szelet küldjek, hogy kifordulj
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
Mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd
vagy lassan kifosztottak
mint az ártatlanokat szokás?
Hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess
hasadra hajtsam-e fejem
mint anyának a gyermek
koponyámmal döfködjelek?
Szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
Én nem akarlak bántani
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak
egyszer csak találkozunk a halállal
akár egy kóbor kutyával éjfél után.
Mit kivánjak neked?
Folyam habján lásd meg csontvázadat?
Lehullott diófalevélbe harapj?
Micsoda keserűség a tied
ha most torkodig öltözöl
hajad rézsisakját szemedre húzod
ágyadig szelídíted a magányt?
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Illyés Gyula :Árpád

Halmot is alig látott az a nép még
s most: égbebökő sziklák és csúcsok!
Eső s – október végén! – hó suhog;
jégrög csusszantja a riadt ló léptét.

És nincsen út! Csak összegyűlt lucsok
a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom.
Törik a kerék köves patakágyon;
bukik a sík földhöz szokott tulok.

S rohanni kell! Előre, bármi áron!
Tegnap megint nyomukba lovagolt már
egy had besenyő s bosszúálló bolgár.
Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon!

Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj.
A bosszúállás nem kegyelmezett.
Vének se voltak. Minden elveszett,
mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár.

Egy csapat özvegy férfi s egy sereg
árva siheder, ez volt a magyarság?
Ez asszonyát siratta, az az anyját.
Így érték el a legfelső hegyet.

S ott érték csak a baj igazi nagyját.
Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység.
Köd volt s a jövő benne csupa rémség.
A holtakat a csupasz földre hagyták.

Mert nem lehetett itt se pihenés még.
Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani:
fusson rossz sorsával külön ki-ki.
Nem méri Ukkó oly vadul ütését,

ha nem zömre, nem törzsre mérheti!
„Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa,
Attila király vére-maradéka!”
ezzel töltődött szív és ész teli.

Lám a vezér is – mitől olyan néma?
Mert az volt Árpád, ahogy szinte földre-
érő lábával visszafogta törpe
ménjét indultában a szakadékba.

A tiszte volt, hogy gondoljon előre –
Mit gondolhatott, míg lehúnyva ferde
vadmacska-szemét megpróbált egy percre
az eszével belátni a jövőbe?

Ha megállt itt egy bősz lesz-ami-lesz-re,
tán visszajuthat a rokon világba,
ki visszajut majd – örökös igába!
Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le.

De hogyha mennek tovább, odaátra –
mivé vál ez az özvegy-árva nép
vadidegenek közt? Egy nemzedék
s néz idegenként vissza önmagára!

Lehet új otthon, lesz új feleség –
ő az uráé, de kit szűl, a gyermek,
idegen arc lesz és idegen termet;
keverék lesz s majd nem is keverék!

A csóktól szinte, melyet rálehelnek
a latin, a szláv, a germán anyák,
elveszti a bőr sárgás aranyát,
kisímul a szép hiúzszem-szögellet.

Lesznek minél jobbak az új arák,
lesz méhük annál mélyebb temető:
ott enyész el a napfényként sütő
mongol mosoly, a hunn pupilla-láng,

és mind a jel, a szív-melengető,
mellyel halott apádat kelti létre
– törzsednek örökéletet igérve –
újra és újra minden csecsemő!

S úgy élni, szívig lehántva, mi végre?
Eldobva testet-lelket – mert a régi
isten is a maga-arcút segéli –
mi marad mégis? Mit kapunk cserébe?

Ez furhatta, bár szóval kibeszélni
nem tudta, ez gyötörte a vezért,
míg meg nem lelte, amiért ha vért,
ha lelket váltva is érdemes élni.

„Akárhogyan is – még most sem beszélt –
szabadok leszünk” – ez suhant talán a
szívébe inkább, mintsem az agyába,
miközben megsarkantyúzta a mént

s a menetből egy sziklára kiállva
jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel,
mint juhász, aki minden ürüt ösmer,
hogy tódul népe át Európába.
 

Gyozi-Bp

Állandó Tag
Állandó Tag
Reményi gyozo:Leplet a múltra


Ahogy a fülemben zakatol
a vonat rohanva szeli a távolt
maradtam volna, hogy átölelj
de a szavaid elűznek a mából

Lemenőben a nap
szikráit szűri a szürke felleg
mint pajzs az ég és köztem
elszakít engem tőled

Múltamba szaladok a jövőm elől
menekül a szív ha veszni kész a lélek
sokáig álltam rideg szavaid
s most felednem kell téged

Madárcsicsergés az otthoni percek
rongy lepelként terülnek el
könnyed álarc a gondok elől
tudom dönteni kell​
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj

Az ősz tarol

Az ősz tarol. Amerre jár, a kert sivár,
a pergamen-levél zörög; a földre száll;
csak lenn a völgyben látni még a szürke fák
között az égő fürtöket, a nyár nyomát.

A fájdalom s öröm betölti szívemet,
amíg kezemben érzem átfagyott kezed;
némán szemedbe nézek, látod, könnyezem,
szeretlek, ennyit mond a perc, a csönd, szemem.

(Tarbay Ede fordítása)
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Szavak, szavak, versbe zárt szavak,
Felröppenek, szállnak, majd porba hullanak.
Néha úgy érzed, feléd, száll, megtalál,
Vígasztal, vagy lesújt, vagy csak dallamra vár.
Szavak, szavak, versbe zárt szavak
Ma megtalálnak, holnap lehullanak.
 

talpacska

Állandó Tag
Állandó Tag
Savanya István

csorog az idő

Hajnalok gyúlnak
Temetők mohos, nyirkos sírkövein
Leolvad a nap
Tarajos az alkonyi ég
Évszakokat terel a szél
S csak beszél beszél beszél
Hangok pattognak a térben
Óramutatók versenyeznek
Fátylasodó tekintetek révedeznek
A fehér kriptát szülő télben
És eközben minden tétlen
S vétlen
Mégis csendül egy dal
Viharerős, folyvást fiatal
Buzgárok lövellnek a mélyből
Karéjt szelnek ránk nehezült éjből
Add tovább, add tovább
Recsegi régi rádió
Párolog a hangcsepp
Homályos az edény
Bugyog egy vízió
A világ vén zöld dió
A körúton lámpák gyúlnak
Lábbelik elindulnak
Keresetlen irányokba
Nóta csusszan hangszertokba
És mégis az éj ernyője
Szivárog
Benne varjú károg
Füstölnek határok
Magamban
Magamra várok
Matatva járok
Körülöttem vizesárok
Tükrön pergő jegyespárok
Szerelmesek
Álomjárók
Meseecset
Szivárványok
Virágillatú vulkánok
Ösvényein, sövényein
Hálón szállok magam megint
Egy égi jel megint
Haladj csak haladj
Csillagod szerint.
 

talpacska

Állandó Tag
Állandó Tag
Halkul A Dallam...

Vesztergom Andrea


...


HALKUL A DALLAM

Hajnali, hűlő köd karol át,
Nyugtalan izzás nyújt parolát,
Langymelegekből árad a csend,
Őszi, lecsengett lángra mereng…

Pár legutolsó szikra lehull,
Rezdül a nyár még, szótalanul,
Lángja, ha lázad: múlik a láz,
Ősi magányhoz visszatalálsz…

Újra lefog majd, eljön a fagy,
Tiszta magadnak tükre maradj,
Hű-hideg őszlőn vissza, ha jár:
Láng-belehaltan volt ez a nyár…
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Karl Krolow

Szerelmes dal

Jobb- vagy baloldalt feküdnöm, egyre megy,
felszelnem a dinnyét, vagy a pohárban csillogó
vizet néznem. A kecses gyertya mögötte
semmi: meglibbenő levegő
az éjben, nélküled.
Éjfél jön, s az ablak előtt lepihent
a páva, árnyas nagy virágcsokor.
Kanaladat egy tányér mélytüzű eper
közt hagytad még az alkonyatban.
Most tanulom tűrni a homályt,
e sűrű tussal kihúzott,
e nem-te-alkottad éjet;
szájamba könnyek íze gyűlik,
a virágok közt csipős szél szalad.
A homályban málló tégla alatt
elnémul a tücsök, s én a magány
aromáját ízlelgetem
az asztalnál két hallgatás között,
nélküled az éjben.

Jobb- vagy baloldalt feküdnöm, egyre megy,
ha a némaság ölel át, s a karóra könnyeden
számolja a percet, s elhamvad a cigarettavég...
Lázas ujjaim ott túlnan kutatnak,
már indulok is
vörös sálban, barna cipőben
nélküled, érted az éjszakába -

A csillagok közt hallom sóhajod!

(Tótfalusi István fordítása)
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
József Attila- Mit szívedbe rejtesz

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvõk s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedbõl szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
 

CatAngel

Állandó Tag
Állandó Tag
Keszthelyi Ágnes:
Angyal
<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
Angyali démon szállt sötét éjjen,
Senki emberfia ne féljen
Csak annyira bánt, mint egy bárány,
De jaj annak, ki imádja a bálványt
Angyal lett, de démon volt,
Ő megértette a jó szót
Te is értsd meg testvér,
Nem kell ide több vér!
Békét hirdet az emberi lénynek
Hogy ne legyen szabad útja a végnek!

2001.09.11 után
 

CatAngel

Állandó Tag
Állandó Tag
Keszthelyi Ágnes: Elmélkedés

Mi az élet? Csupán csak egy pillanat,
Egy kéjsóvár érzés, mely nem múlik el pár év alatt
Nincs értelme küzdeni, hisz már rég eldőlt
Kiket is nyel el e mocskos föld.
Minden remény elszállt a múlt hajnalán
De lehet, hogy csak egy rossz álom volt talán.
<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
Mi az élet? Rettegés a holttól, az élőtől
Rettegés a múlttól és jövőtől.
Azt mondják szorítsd össze fogad,
De minek, a halál előbb-utóbb úgyis kegyeibe fogad
És te szerelem, hasítsd belém véres tőrödet
Hogy ne nézzem többé a szürke eget…
<O:p></O:p>
Budapest, 2003.
 

CatAngel

Állandó Tag
Állandó Tag
<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
Keszthelyi Ágnes: Szakítás után 1.

Szerte foszlott álmok,
Lehetetlen vágyak.
Szerelmes mesék
Halk suttogása
<O:p></O:p>
Boldog percek emléke
A szívek nagy csendjében
Szeretsz-e még, mond
Vagy átkozz el, ha nem

Kérd a rózsát, hogy ne viruljon tovább
Lehetetlen kérés megtiltani csupán
Mással akarsz boldog,
Pedig én csak téged akarlak szeretni.
Sopron 2003.10.01
 

CatAngel

Állandó Tag
Állandó Tag
Keszthelyi Ágnes: Szakítás után 2.

Komor az est, s a sűrű félhomály
Ködös utak, egy pokolian zord táj.
A vonat halad tova, ez az egyetlen zaj.
Vadul dühöng a szél, nyirkos lett a talaj.
<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
A vasútállomás is kihalt, sivár épület
Csak egy-egy koldus kéreget.
Némán ülnek ők is, nem lesik az eget,
Pedig jobban tennék, vihar közeleg.
<O:p></O:p>
Az állomás mellett egy fiú és egy lány beszélget
A lány sír, a fiú más szerelmet emleget.
Élete mostmár reménytelen egyveleg,
Nem hiszi, hogy bárkit is így szerethet.
<O:p></O:p>
A vihar kitör, a sok koldus mind menekül,
A fiú is fut, siet, így a lány ott marad egyedül.
A fiút várja a boldogság, mely szárnyal
De a lány marad, furcsa gondolata támad
<O:p></O:p>
Elállt végre az eső, és már tisztán látszik a Hold
De a lány szíve ekkorra már csupán emlék volt.
Elfogadta sorsát, a boldogtalan valót, félve
Egy szebb jövőt többet nem remélve.
<O:p></O:p>
Elátkozta a napot, mikor meglátta a Napot
Mert a fiú nélkül nem remélhet szebb holnapot
Tudja, sorsa már meg van pecsételve örökre
Soha többé nem remélhet több szerelmet.

Sopron (a vonaton) 2003. 10.01

(ezeket a vereseket 16 és 18 éves korom között írtam, szóval sorry, hogy nem vagyok vmi nagy költő)
 

Nóra-Flóra

Állandó Tag
Állandó Tag
Sárhelyi Erika

Te, ki félszavakból ért

Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
s bomló ruháján át a dér szívéig ér.

Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
miközben minden perc taszít egyet rajtam.

Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
ne bírja a világ legbensőbb harcaim.

De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
és rímes rejtekemből előcsalogatsz.
 
Oldal tetejére