Verseljünk mindannyian.Saját verseink:)

Végülis


Igen,
Végülis fűzhetünk láncot
Sok szép színes gyöngyből.
A valódi nem lesz sekélyebb a műtől,
S az üveggönb nem szór valós fényeket,
Csak mert igazgyönggyel ékes…
A belső lényegétől fényes –
Nem lesz attól értéktelenebb.


Igen.
Végülis vethetünk konkolyt a tiszta búza mellé,
Attól az még nem terem kalászt –
Sokkal gyorsabban nő, sokkal magasabbra.
Megölheti a búzát magát…
De kenyérré nem lesz,
Bármit kitalálsz!


Igen,
Végülis édes a szerelem,
Ha szeretetből hajt ki,
S lassan növeszt szívvirágokat –
Elfogadva a másikat testestől-lekestől,
Nem számlálni;
Mi, s mennyi marad –
Csak adni lelkedből teljes magadat…
A csak testi vágyban égő kapcsolat
Fölizzik, kihúny, majd újra lángban áll.
Elégeti lágy lótuszodat,
És te kiégetten,
Csalódástól árván
Keresed, s nem leled szirmodat.

Igen.
Végülis oly gyakran bedőlünk
Hiú vágyunk rejtett csapdáinak –
És egyhelyütt pörgünk,
Látva a tejutat,
Vágyva magasába,
Fel a fényes csillagok közé…
És lerogyunk dúlt ego-nk elé.
Nem tudjuk, hogy mikor, mit vétettünk,
Van-e „jóvá” – és hogyan tehetjük;
Csak egy talmi vágy, mi még tüzel:
A külvilág ne ítéljen el!


Igen…
Végülis az ítélet makacs!
Itt születik közöttünk –
Éva almája óta…
De dönthetünk-e ma,
Hogy mi lesz időt-álló,
Mi nem porlad el?
Gyémánt-fényét – öröktől – mi szórja
Mint Teremtőnk maga…
Kezemben lehet-e az ítélet joga?

Igen!
Végülis az élet nagy csoda,
Mely nem csak az enyém!
A Teremtés misztériuma
Tökéletes a maga nemében –
Egyszeri és ismételhetetlen.
És hogyha én efölött ítélek,
Kárhozatba magamat vetem!
S néhányszor még új testet kapok,
Amíg végül meg nem tanulok
Elfogadni mindent a világon,
Természetesen –
Mint a Nap melegét,
S amikor lenyugszik, az éj sötétjét.

Igen,
Végülis,
A világ – a miénk…[FONT=&quot]<o></o>[/FONT]

Madárdal az árvaságról

könnyű annak aki szeret
átrepülni minden hegyet
túl ha várja szíve párja
mélyben ragad hogyha árva

szépen fuvolázik régen
sárgarigó a fészkében
hódítsa ki neki tetsző
árván álmokat kiről sző

szép az éjben elmerengve
felrepülni fellegekre
szárnyak nélkül kit szeretnek
árva lelkek nem lebegnek

néha árva minden madár
mindenkinek fáj a magány
hogyha nincs kiért remegni
nem repíti égre semmi

Árvai Emil: Legenda

Van-e még?


Van-e még csillagfény,
éji égre felvilágló,
mely utat mutat a fakó
föld gyöngyszürke vándorának,
ki csak gyalogszerrel járhat
világot látni, oly szegény,
de szíve tiszta és szerény?

Van-e még napsugár,
prizmán megtört szín-szivárvány,
tenger hűs mélyére érő?
Csillan-e kéken ezüstlő
kagyló keményre zárt héján,
melynek kocsonyás ölében
homokszemből igazgyöngy nő?

Van-e még hársvirág?
Illata új csodát idéz,
aranyosan fénylő szirma
katicát is bódít néha,
édesen gyógyít, mint a méz…
Nyílik ágain milliárd;
találni-e még olyan fát?

Van-e még kismadár?
Víg trillákat fuvolázó:
éneke a kék égre száll,
közben vidám násztáncot jár –
kis szíve párjának tetszőt…
Vízből, földből, tört szalmából
fészket fiókáiknak szőtt?

Van-e még muzsika,
ahol szív búsul magában
szellő szárnyán odaszállva
könnyeket csal a szemekbe,
lelked mélyét így tisztítja,
vidám dallal kedved szítja,
amíg fölragyog szelíden?

Van-e még költemény?
dallama nem szikla-kemény,
lágyan peng mint hárfa húrja,
hangja édes, szava nehéz,
régen-múlt estéket idéz;
csillogó szemű gyermeknek
édesanyja ölben mesél…

Van-e még szeretet,
átszel bármilyen nagy hegyet,
ha búsulsz, szíven simogat,
bontja belső falaidat,
s mint lélektükörbe nézve –
titkaidat megmutatja:
lelkedben mélyen legbelül
milyen jó vagy, milyen tiszta?

Van-e még becsület,
útját egyenesen járó,
sosem hazug, nem is csalfa,
csak az igazat mutatja?
Vállán viszi a keresztjét,
megtartja büszkén gerincét,
de Isten előtt térdre hull…
tisztessége el nem lanyhul.

Van-e még reménység?
Fest az égre délibábot,
éjszakába színes álmot,
mitől nem adja meg magát
a lélek, lép, halad tovább
fejlődése rögtelt útján,
és egyetlen csodás látvány,
mely ezen irányban tartja –
vajon a szeretet maga?

Van-e még boldogság,
s ha igen hol van a titka,
és ma miért olyan ritka,
hova száll el percek alatt,
ha rád talál, és elhiszed –
már örökre tiéd marad?
Mind beljebb vonod magadba
többet, jobbat, mást akarva,
s ezzel el is veszítetted…
Van esély a boldogságra?
Feltétlenség csak az ára?

Szeged, 2007. január 24.

Köszönöm, kedves Alberth! Kapsz egyet ajándékba. (A legutóbbi szabadversemet!)

…Ezután<o></o>

Köszönöm, kedves Alberth! Kapsz egyet ajándékba. (A legutóbbi szabadversemet!)

…Ezután

Amikor először verset írtam, nagyon fájt,
Hogy nem illek be semmilyen sorba,
Nem tartozom sehova sem.
Imbolygok gyökértelen.
Később is csak a hiányt
Próbáltam szóba önteni, még nem tudva,
Hogy a nincsről - költészet sincsen,
Csak siránkozás;
Hiába a tiszta rím,
Vagy az ógörög versláb.
Az útról szerettem volna írni,
Amely megtalált,
De nem láttam az új hit fényétől,
Vakon tapogattam a hajnalcsillagot,
S a lábam elé szórt világot, a nap tiszta,
Meleg sugarát.
Az út haladt és szaporodott az akadály,
(Sokszor törtem össze magamat)
A megoldott feladat, s a tapasztalás.
Azóta megtanultam már,
Nincs sor, nincs út, fájdalom, halál.
Csak a teremtett világ, a teremtő szeretet
És az elfogadás.
A többi a képzelet játéka csupán.
Minden hiány csak viszonyítási pont,
(Szakadék mélye, honnan felnézve
A hegytetőn életünk sudár,
Zöld lombú fája vár,)
Hogy örüljünk, amikor mégis valóságként
A homályból tisztán előttünk áll,
Amire vágytunk,
Miről hittük – a boldogság maga.
Megérintjük, ám jelentőségét veszíti a mozdulat,
Varázsát az anyag...
Nincs bennem vágy, szabad vagyok.
A szépség, a szeretet, a lélek boldogsága ez talán...
Nem fáj, ami nincs itt, nincs bennem hiány.
Bennünk a lélek - a teljesség;
Az igazi valóság, ahol nincsen határ.
De miről írok verset - ezután

Szeged, 2007. február 8.

Kedves Táltos!
A magam részéről köszönöm.

Téli románc

Hópihe hullik szél dala szól
Fénylik a ködben tűz valahol
Messze világol lángja ha ég
Hajnali hold kél reszket a lég

Ágra telepszik fűre leszáll
Pára az éjben zúzmara-szál
Csillag az égen csillog a föld
Tiszta fehérben tűhegye zöld

Néma ha fagyban dermed a tánc
Dér ölel éppen téli románc
Csönd reped álmos tócsa jegén
Lépte felém tart álmodom én

Szeged, 2007. január 4.

Árvai Emil: Bohóc a farsangon

Hajnalban...
Korán kelek, de az aranyat nem lelem,
Látom csillagom, sötéten úszó fellegem.
Jó idő ez kidolgozni tervemet,
Hogy az ördög hagyja meg lelkemet.
Hajnalban meglelem fellegem, tervemet és lelkemet.
Alvó házak szemei ébrednek,
Távozóban esti félelmek.
A múló percet kérlelem,
Hogy ez legyen a végzetem.
Hajnalban ébrednek félelmek, és kérlelem a végzetem.<O</O
Hallható a hajnali hideg,<O</O
A tél kopog, avar már zizeg.<O</O
Elhagyott pókháló szövésén borostyán,<O</O
Nem látok át a gondok bozótján.<O</O
Hajnalban hideg zizeg borostyán bozótján.<O</O
Mint tollászok könyvében oldalak,<O</O
Az éjszakák meg nappal alszanak.
Eszem nem lusta, mint izmom,<O</O
Gondolatokkal végletekig kínzom.<O</O
Hajnalban oldalak alszanak, míg izmom kínzom.
Hajnalban a lelkemet, végzetem bozótján kínzom.<O</O

Sziasztok
Szeretném megosztani veletek az egyik versem, és kiváncsian várom a véleményeteket róla.

Akarod e
<o> </o>
Amikor a szívedben a csend is lábujjhegyen jár,
S életed homokóráján a legördülő szemek
Oly sebesen futnak tovább,
Magukkal sodorván a napokat, éveket
Érzed e a semmibe vezető magány súlyát,
S akarod e, hogy tovább ne így legyen?
<o> </o>
Csendül majd szívedben a vágy édes dallama,
Hogy valaki fogja megfáradt kezed,
S legyen oly csillogó gyönyörű szempár,
Mely a reggel derűjében csak rád nevet
Megfényesítve ezzel kezdődő napodat?
<o> </o>
Karod kitárod e annak, kit kedvesedül fogadsz,
Hogy vállad gödrébe fúrva magát,
Nálad menedéket találva megpihenjen,
S te egy kósza hajszálat elsimítva homlokából
Újra szeretni tudd az életet.

Elhagyatva


Magány nyújtózik az ágyamon.
Gúnyos vigyorral méreget…
Majd fordul egyet arccal felém,
S szemembe köpi vétkemet.
Kérdi – te akarsz költő lenni?
Minden érző léleknek társa?
Hiszen csak önmagadnak vagy
Épp' hogy megtűrt társasága.
Te akarsz szerető szívet,
Hívet érezni magad mellett?
Én vagyok társad egyedül.
– Suttog, tápászkodik, és elmegy.

Téli románc

Kedves Alberth!

Köszönöm szépen megtisztelő és bíztató véleményedet! Igen, vannak kifejezetten harmóniákat zengó-zenélő versek, nekem is van néhány. És vannak olyanok, amelyek disszharmóniát kiáltozva oldanak feszültséget - hűen ábrázolva egy fájdalmas érzést, vagy egy kaotikus helyzetet - egy fél mondattal rábökve a visszásságra, a fonákságra, vagy éppen az árnyak mögötti-melleti fényre mutatnak, a végén...
Az elmúlt 10-15 évben sokfajta verset írta,. csak a megfogalmazás stílusa, és az őszinteség azonos..

De íme, még 1 zenélő vers (ez nem időmértékes, hanem ütemhangsúlyos):

Szimfónia

Hegedűszót hoz az őszi szél
Tiszta hangok lágy hullámait
Mélységekről susogva mesél
Dallamívek egymást kergetik

Pengő táncot jár a kottafej
Tengervíz víg hullámtaraján
A cselló halk szólót énekel
Muzsikál egy ó-gregorián

Basszust billeg a nagy zongora
Hószín-ében billentyűivel
És a mélyen búgó orgona
Fehér s lila virágot növel

Mackós-mélyen cammog az üstdob
S csilingel hozzá a háromszög
Néhány hangot csillagokra lop
Így az ég is dalolva dörög

Fényt üzen a kürt s a trombita
Villámokat szór vélük az ég
Szelíden felel halk fuvola
Ily gyönyörűt sosem játszott még

Így cseng-bong a lét-szimfónia
Egyszerre szól milliónyi hang
S a zene a csend édes fia
Zengje néma lelkünket harang

Ablakrésnyi élet

Ablakrésnyi élet


Fölösleges volt ma is fölébrednem,
Nem vár rám ma sem más, csak a fájdalom.
Nincs előle menekvés, vagy oltalom,
Hiába a napi marék gyógyszerem...

Kinézek fejemből, s tavaszi egem
Is csak ablakom négyszögében látom.
Fölkelni is gátol örök barátom,
Alázat-tanító áldott gyötrelem.

Fekszem és nézem a tavaszi napfényt.
Próbálok fölkelni, ablakot nyitni,
Erőm megfeszül, ám testem visszahull.

Közben föltámadt az erős böjti szél,
Fákat hajlít földig, majd egyenesít...
Ablakrésnyi élet – az üvegen túl.

Élet?

Élet?


gyűrött mozijegy
elkopott székek
rossz forgatókönyv
ripacs színészek
unalmas film
elvásott élet
én lecseréllek

megfáradt napfény
hűvösen fényes
elkésett tavasz
máris fekélyes
tiltott szerelem
kénytelen-kéjes
magányos élet
én lecseréllek

felkelni minek
sötét reggelek
fáradt mozdulás
értelemtelen
fájdalom sajog
ott kinn és itt benn
könny mosoly helyett
siralmas élet
én lecseréllek

néma barátság
rohanó világ
arcod távoli
sejtése profán
ördög vagy te is
angyalszárnyakkal
álom-pillangó
virágszirmokban
nektárod édes
keserű élet
én lecseréllek

remény a nincsben
nincs a reményben
szemernyi vígság
bármerre nézel
csak üres hívság
fedi a lélek
mély valóságát
nehéz a kereszt
pénzzel könnyíted
álságos élet
én lecseréllek

mondod hogy szeretsz
s fillért nyújt kezed
érintés helyett –
már nem vagy velem –
átkot mormolok
én hívő lélek
Isten útját el
sohasem érem
ördögi élet
én lecseréllek.

lecserélnélek
elvásott élet
szerető társasra
magányos élet
víg mosolyosra
fájdalmas élet
valóságosra
álságos élet
nyílt gerincesre
becstelen élet
tisztán szeretőre
pokoli élet

lecserélnélek
félig kész filmem
szívemmel kérlek
teremtő Isten
gyújts napfényt – lássak
rátalálhassak
jelölt utamra
melyről oly gyakran
Káin-útra térek –
fényes ösvényre
lecserélnélek

Zendül lent a világ, a nagy éjszaka kincseit osztja,<o =""></o>
s fölvillantja az ér eltemetett aranyát.<o =""></o>
Mert feltámad a Fény, de hiába, ha hírnöke fázik,
elfeledett romokon gyászdalt zeng egyedül:
még Tróját siratom, meg a knosszoszi lányok erényét,
kívülem éled a tűz, és nem tőlem enyész.
Tűnt ligetek panaszát csillantom ugyan szemeidben,
és Aton égi hevét, mégse velem lovagolsz
ott, hol a vers igazabb, s a tavasz lassúbb vonulású,
jácintos szigetünk délszaki tengereké…
<o =""></o>
<o =""></o>
Budapest, 2007. január 5., 8., 11.<o =""></o>

Szeretni

„A kenyérről akarok beszélni
Hogy mindenütt hallják az éhesek”
A szférák zenéjét muzsikálni
Talán megnyithat süket füleket
A napfényt tisztán szóba önteni
A vakok is lássanak színeket
Míg élek szeretni kell – szeretni
Ördögöt – ha angyalt nem lehet

Csak egy kis öröm

Barátnőm kisunokájának

Én most ide megérkeztem,
szívem, lelkem beletettem.
Vigyáztatok a Földemre?
Készültetek jöttömre?

Sokat kérek, sokat adtok,
de e Földön mit hagytatok?
Élhetek-e boldogan?
Élhetek-e gondtalan?

Meg lesz nekem mindenem?
Víz, levegő, élelem?
Hogyha én majd nagy leszek
akkor is még élhetek?

Vigyázzatok mindenemre,
Isten adta kincseimre,
békességes jövőmre,
ígéretes életemre!

Én magam is ezt teszem,
amint lesz lehetőségem,
e sok csodát megörzőm
hisz Nekem is lesz öröklőm.

K.J.

Adj reményt!fficeffice" /><O></O>
<O></O>
Gyújts lelkünkben világosságot,
Hogy érthessünk Téged!
Mutasd mérhetetlen,
hatalmas erődet!
Sokrétű bölcsességed
töltse be szívünket,
Általad kaphatunk
szeretet-kegyelmet.
Engedd, hogy építsük
lelkünk templomát!
Adj reményt hitünknek
egy életen át!
<O></O>

2006-02-19