Goldi!Nem tudom mit értesz normális írás alatt,mivel eddig is úgy írtam.
Azt kéred amit Én nem akarok,de legyen..
Emlékeztetlek,hogy ha stílust váltok,akkor sem fog változni semmi.
Ősz és pókmentesen jöjjön a valóság:
A ma is úgy indult,ahogy egyébként mindegyik szokott.
Napsugarak bársonya,hozta magával a nyárutó előízét és a felhők,mintha átvették volna érzéseimet,gyakran eltakarták a cirógató napot.
Az eső jóízű dorombolása jobban illene hangulatomhoz,gyakran érzem,hogy sírni kellene,de megkeményítem magam és emelt fővel,mosolyogva járok az emberek között.
Elgondolkodom:Mi lesz később?
Hogyan fognak alakulni a napok?
Lesz-e szüksége rám valakinek,vagy csak eszköz leszek,ahogy eddig is voltam?
Még visszatekintek a múltba és nyújtanám kezem az után,ami elveszett.
Bolond voltam,s bármennyire tagadom is-,,ember.
Nem gondolkodtam:túl mélyen éreztem,beleéltem magam,hogy boldog is lehetek végre.
Lett volna remény,ha tényleg úgy akarom.
De hát mikor is volt olyan,hogy az ember az egyszerűbb
és kevésbe fájdalmas utat választotta...?
Mikor puszta makacsságból mindenki foggal-körömmel védi a maga igazát és oda se nézve löki el magától a szerető karokat.
Mikor néha egy szó is elég lenne,de az ember -mások számára pusztán pótolható bábuk halálával-nyomatékosítja felsőbbrendűségét.
Mikor minden csak az egóról és annak növeléséről szól,bármikor,bármi áron.
Kavarog bennem a világ és Nekem lassan hányingerem lesz tőle.
A lelkemben sötét viharfelhők örvénylenek,villámok ostromolják tudatom,hogy a szerelem is csak hazugság volt,ahogyan Én.
Elborít az indulat,felordítanék és kiüvöltenék szívem minden gyötrelmével,hogy-Fájsz Nekem Te világ!Fáj,hogy benned élek,fáj hogy létezem!..
Mégsem teszem:megvonom a vállam és keserűen felnevetek magamon.
Szánalmas vagyok.Egy szánalmas,világfájdalmas hülye.
Aztán a nevetéstől is elmegy a kedvem,mint ahogy minden mástól is.
Nézek magamba roskadva és egyszerre kívánom a békét,a csendet és a teljes pusztulást.
Őrlődöm:már nagyon-nagyon régóta-de nem jutok semmire.
Semmi sem változott,csak a bennem tomboló érzések nőttek egyre hatalmasabbra.
A testem lassan szétszakadni készül,hogy kivesse magából elkorcsosult lelkemet,mely már nem bírja tovább a bezártságot,a kétségbeesett vágyat,hiányt-már égett bennem ez a kétségbeesett fájdalom.
Szerettem!Ő feltámadt,Én meghaltam!
Valamit,valamiért:semmit sem adnak ingyen ebben a rohadt életben, meg kell fizetni az utolsó elhaló sóhajért,az utolsó szertefoszló szavakért.
Azzal hitegetem magam,hogy nem kellenek az ölelő karok-nincs rájuk szükségem.
Meg akarok halni!Dönteni,hogy ennyi volt.
Sosem fájt még ennyire,sosem volt még kilátástalanabb az élet,soha ennél sötétebb a jövő.
Jövő?Ezekben a hónapokban talán nem is létezett ez a kifejezés.
Csak egy üres frázis,semmi több.
Szeretném magam mögött hagyni,az egész eltékozolt életem.
Az erő és indulat lassan kifolyik belőlem,s összeáll önmagam rémisztő tükörképeként.
Már csak megvetést érzek és teljesen kimerültem.
Végül mégis célhoz érek:keserű könnyek patakokban folynak le arcomon.
Először megkönnyebbülök,hogy végre sírok,de pár pillanat múlva már undorodva törlöm le őket.Hazugság ez is.
Átvertek:először,mert azt hittem Én is élhetek,másodszor mert hittem abban,hogy szerethetek.
Persze,átverem magam is,áltatás:mondom,hogy nem történt semmi.
Vajon mi adja meg az erőt, hogy mindig újra kezdjük?
Hányszor zuhanhatunk össze,mígnem egyszer örökre odaszögez
majd a lelkünkben támadt üresség a padlóra, s csak fekszünk ott, mígnem egy sötét kéz átölel, felemel és elsöpör minden fogalmat, mi addig létezett?
Kérdések...értelmetlen kérdések,erről szólt az életem is.
Végül tökéletesen érzéketlenné válok.
Csak a szélvihar tombol még a lelkemben és Én szabadon engedem,hogy engem is elfújjon.
Azt akarom,hogy az eső mossa el gyarló testem és a külvilág közötti határokat,hogy a szél kifújja belőlem a lelkemet,hogy mennydörgés hangja zengjen bennem,mikor megsemmisülök.
Kitárom a karom,hogy a szél átjárjon.Fújjon ki belőlem mindent.
Hogy újra kezdhessek:élni,kutatni a helyem,keresni,hogy ki vagyok.
Ki vagyok Én,kit egykor kivetett az Élet pedig maga voltam a megtestesült,örök lázadó-maga voltam a Szabadság.
Mára csak egy kincsem maradt:a szívemben őrizgetem.
Ma messze kívántam írni,bele a jövőbe.
Szólni lágyan a szerelemhez.Az enyémhez.
De összefüggő kőfal,mi tőlem meredeken elválasztja.
Ölelném,csókolnám s újra ölelném addig amíg csak bírnám.
Édeskés,füstölgő vágyak.
Melyek felforrnak magányomban és a keserűség átszakítja bennem a gátját.De mindegy is.
Leporolom magamról a szürkeség hamuját.
Egy szó érinti csak tőlem testének porcikáit:"hiányzol".
S terjed,terjed bennem ki tudja meddig.
Tovább lépve:most,sűrű fekete masszaként járom utam a világban.
Pár gondolat ami maradt:Vezeklés??Koldus??
Kérdezem magamtól:-Jó-e így Nekem?S mi jó ebben?
Hiszen nem javítja ki a szívem senki.
Csak várok,várok:egy helyben állok.
Vissza kell térnem a valóságba!!
Régóta alszom és remélem,holnapra egy szebb világot álmodom.
Egy rakás szerencsétlenség.
